Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

15. fejezet -

15. fejezet -

Tartalom

J

J

Jassznyelv l. Rétegnyelv alatt.

Jelentésárnyalat l. Szójelentés alatt.

Jelentéstan – a nyelvtudománynak az az ága, amely a szavak, szókapcsolatok, mondatok, szövegek jelentését, a jelentés összetevőit, sajátságait, a jelentésváltozásokat, röviden: a nyelvi jel természetét vizsgálja. Mivel a jelentésnek része az expresszivitás, ill. stílusérték, a jelentéstan és a stilisztika rá van utalva egymásra, kölcsönösen felhasználják egymás eredményeit.

Lásd még: Szójelentés, Stilisztika.

Jelkép L. Szimbólum.

Jelző (gör. epitheton ’hozzákapcsolt’) – olyan szó vagy szócsoport, amely a mondatnak egy más részével együtt egységes szerkezetet alkot, és a szerkezet másik, rendszerint főnévi tagjának tulajdonságát, sorrendi helyét vagy egyéb helyzetét, mennyiségét vagy birtokosát fejezi ki. Az ábrázolás, a jellemzés pontos, találó volta, a stílus szemléletessége, festőisége, élénksége tehát nem utolsósorban éppen az alkalmazott jelzőtől függ. A mondatrészek közül a legnagyobb stilisztikai jelentőségre tett szert.

Stiláris értéke főként az ún. tulajdonságjelzőknek (más néven: minősítő jelzőknek) van, a számjelzőknek már kisebb (l. Névszó alatt: Számnév), a birtokosjelzőknek meg alig. A stilisztikában általában háromféle tulajdonságjelzőről beszélhetünk.

1. A megkülönböztető, meghatározó jelző valamely személynek vagy dolognak jellemző, azt mástól megkülönböztető sajátságát emeli ki. Jelentős szerepe van a pontos, hű ábrázolásban és jellemzésben. A mondatnak annyira fontos része, hogy elhagyása megváltoztatja a mondanivaló értelmét, vagy teljesen értelmetlenné teszi. Megvan a költői nyelvben, de különösen gyakori a tudományos stílusban és a köznapi beszédben. Pl.: tanuló, városi ember; főnévi igenév, állati fehérje; „Magas, százados fák tartanak neki árnyékot” (Mikszáth), „Égető meleg nyár van.” (Móricz: Sárarany)

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna

Oceánig hordják a habját.

(Ady: Az Értől az Oceánig)

2. A festői vagy költői jelző nem szűkíti le a jelzett szó értelmét, hanem az a célja, hogy a kifejezést szemléletessé, hangulatossá, széppé, hatásossá tegye. Elhagyása nem változtatja meg a mondat értelmét. Előfordul a köznyelvben is, de igazi területe a költői stílus. A szóképekhez hasonlóan lehet szemléleti jellegű:

Megállék a kanyargó Tiszánál

(Petőfi: A Tisza)

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

…………………………………..

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

(Petőfi: Az Alföld)

és hangulati jellegű:

Még hull a nyári fények zafír, rubin, agát

Esője…

(Tóth Árpád: Őszi szántás)

Ezek gyakran vegyesen fordulnak elő:

Nem látod a bosszús egeknek,

Ostorait nyomorult hazádon.

(Berzsenyi: A magyarokhoz)

A jelző lehet szókép is, pl. metafora:

… Jer Ossián,

Ködös, homályos énekeddel.

(Arany: Ősszel)

Ó, té hónapos rózsa! Mi bajod? – mondta Dani, s a győző kedvtett érzésével nézett az asszonyra. (Móricz: Sárarany)

Napon! nagy napon! forró homokon!

Ott voltam boldog, a déli napon!

Ott volnék az! Didergő szívemen

megváltó emlékként melengetem

Itáliát, Egyiptomot, a Fényt.

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 301)

3. A jelző és a jelzett szó kapcsolata állandóvá is válhat. Ebben az esetben állandó jelzőről beszélünk. Ezt különösen a klasszikus, eposzi stílus kedvelte. Pl. Homérosznál ilyeneket találunk: földrázó Poszeidón, leleményes Odüsszeusz, szárnyas szavak stb.; Vörösmartynál meg efféléket: fejedelmi Zalán, kacagányos Ete stb., de előfordul a népköltészetben és a köznyelvben is, pl.: kék ég, dicsőséges tavaszi hadjárat stb.

Egyes régi stilisztikák az állandó jelzőket, mások a szemléleti jellegű festői jelzőket, ismét mások általában a költői jelzőket díszítő jelzőknek (epitheton ornans) nevezték.

A jelzők stílushatása abból adódik, hogy ráirányítják a figyelmet egy bizonyos – az író által fontosnak tartott – jellemvonásra. Ezt csak növeli a gyakori képszerűség s az esetleges zenei elem. A stílushatást befolyásolhatja a jelző szófaja is. Az igenévi jelző költői erejét pl. növeli az, hogy nemcsak képszerű, festői hatású, hanem igei jellegénél fogva mozgást is visz az ábrázolásba: hadrontó nép, vérfagylaló kéz (Vörösmarty), csattogó fagy, zörgő idő (József Attila). Különbség van a főnévi és a melléknévi jelző között is. Az előbbi határozottabban, erősebben mutat rá az illető jellemvonásra, pl. Tűz-ország, asztag-város, Csönd-herceg (Ady):

Nyár-éjszakán a grófi szérün

Reccsen a deszka-palánk

S asztag-városban pirosan

Mordul az égre a láng.

(Ady: A grófi szérün)

Külön sajátsága nyelvünknek, hogy ragos névszó, birtokos szerkezet, igealak, sőt egész mondat is szerepelhet jelzőként, pl.: teddide-teddoda legény, nembánom ember, mitugrász fickóm, „Nem leszek senkinek a külddki-hívdbe cselédje.” (Veres Péter) stb.

Kifejező erejüket annak köszönhetik, hogy eléggé élénken érezzük bennük az eredeti jelentést. Hatásuk pedig azzal magyarázható, hogy az igés vagy ragos szerkezetek a megszokottól eltérő funkcióban állnak. Inkább népies, bizalmas hangulatúak, és sok közöttük a tréfás, gúnyos hatású is.

A jelző hatását nagymértékben növeli az újszerűség, az eredetiség is. Az új, eredeti jelzők rávilágítanak a költő egyéni stílusára. Nagy mestere volt ennek Vörösmarty (riadóvak mélység, hadvész ülte képpel stb.), Ady (gigászi vadon, halk csókú legény), továbbá József Attila (bársony nesz, kedvetlen, lompos, sárga lomb) stb. (L. Egyéni nyelv és stílus.) – A jelző, illetve a jelző bizonyos típusa jellegzetes eszközévé válhat egy-egy stílusiránynak is; pl. a szinesztéziás jelzők (l. Szinesztézia) és képek, szerkezetek az impresszionista stílus (l. Impresszionizmus) sajátos eszközei:

Formát keresni minden gondolatnak,

És elvérezni egy fonák igén,

A parfümét érezni a szavaknak,

És tudni: minden szó gonosz szirén,

Mely holt szépségek barlangjába csábít,

S az élettől, amely vár, eltakar,

S megunni a szép formák orgiáit,

S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

És hogy az élet derűs, tág mezőin

Csak hervadások illata fogad,

S hogy élni, élni nekünk már merő kín,

S siratni szép, megölt halottakat,

Kik bennünk szunnyadoznak már örökre,

Bús és beteg szavaktól elgyötörve…

(Juhász Gyula: Formát keresni…)

Lásd még: Igenevek, Névszó, Szófaji átcsapás.

Jóhangzás; rosszhangzás vagy kakofónia; zeneiség – A jóhangzás vagy eufónia a régi stilisztikákban a szép stílus egyik sajátsága. Azt jelenti, hogy a kérdéses írásmű, írásműrészlet vagy mondat felolvasva, hallgatva is gyönyörködtet, zeneileg is kellemes hatással van ránk. A jóhangzás első feltétele a magán- és mássalhangzók arányos eloszlása, ez utóbbiakon belül pedig a zöngés és zöngétlen hangok kedvező arányszáma, és általában a hangelemek megfelelő sorrendje. A magyar nyelv e tekintetben a jóhangzású nyelvek közé tartozik. Bár a hangok eloszlása nyelvenként meghatározott, természetesen, egy nyelven belül, pl. a magyarban is, segítheti a jóhangzást a beszéd közben létrejövő mássalhangzótorlódás és a nehezen kiejthető mássalhangzócsoportok kerülése. Pl.: Kicsiszolta, hogy fényljék (szebben: … hogy fényes legyen). Nem talált ott senkit s sietve eltávozott (szebben: Nem talált ott senkit, ezért sietve…). – A jóhangzás érdekében kerülnünk kell az ún. egyhangúságot vagy monotóniát is: az azonos hangok, szótagok, szavak többszöri és fölösleges ismétlését. Pl.: Több tekintetben tudatosnak tarthatjuk (szebben: Több vonatkozásban tudatosnak mondhatjuk…) 1949-ben a Magyar Nyelvben megjelent cikkemben szóltam róla (szebben: A Magyar Nyelv 1949-i évfolyamában megjelent cikkem szól róla). Különösen fontos a magánhangzóknak mint a nyelv zenei elemeinek a változatossága. Nyelvünkben a zárt ë eltűnése miatt főként az e hangok kerülhetnek nagy számban egymás mellé. Pl.: felesleges, ennek elengedhetetlen feltétele (helyesebben: fölösleges, ennek nélkülözhetetlen föltétele). Az egyhangúságon tehát úgy segíthetünk, hogy hangalakilag alkalmasabb rokon értelmű szót választunk, továbbá a szórendet a kívánalmaknak megfelelően, de a lehetőségeket figyelembe véve megváltoztatjuk, és ha az illető szó többalakú, a hangalakilag odaillőbb változatot használjuk.

Például az egyhangúság elkerülése végett mind a stilisztika, mind a helyesírás megengedi azon e hangú szavak ö-s változatának az alkalmazását amelyek több alakúak: fel, felett, veder, seper stb. ~ föl, fölött, vödör, söpör stb. Felemelte a tele vedret helyett Fölemelte a tele vödröt.

A jóhangzáshoz szükséges az is, hogy a hosszú és rövid szavak váltakozzanak beszédünkben és írásunkban. A sok egytagú szó ugyanis darabossá, a sok hosszú szó meg vontatottá teszi a stílust. Pl.: Ma már ott volt ám a fiú is, de biz most sem szólt egy szót sem. Kimondhatatlanul alkalmatlankodtatok rendetlenkedéseitekkel vendégeimnek.

A jóhangzást fokozhatja az arányosság (illetve gátolhatja az aránytalanság). Az egyszerű mondat akkor arányos, ha szólamainak terjedelme egyenlő vagy alig különböző. Összetett mondat esetében pedig akkor beszélünk arányról, ha a tagmondatok s felépítésük hasonló. Az arányosság különösen fontos kelléke a körmondatnak (l. ott).

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek

S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből

S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús

S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról

S áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával

És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

(Vörösmarty: A Guttenberg-albumba)

Rosszhangzásról vagy kakofóniáról, a jóhangzás ellentétéről, akkor beszélünk, ha valamely írásmű, írásműrészlet, mondat vagy szó zeneileg kellemetlen hatást kelt. A rosszhangzás jellemzői: a mássalhangzótorlódás, az egyhangúság, a darabosság, a vontatottság és az aránytalanság. (Ezek lényegét, kiküszöbölésük módját l. fentebb, a Jóhangzás alatt.) A régi stilisztikák felfogásában egyrészt az hibáztatható, hogy jóhangzásról, rosszhangzásról majdnem kizárólag csak a költői művekkel kapcsolatban beszéltek (holott mindkettőnek a hatását felhasználja a mindennapi nyelv is), másrészt nem vették eléggé figyelembe az írásműveknek, általában a közlésnek a célját, körülményeit stb. Megfelelő célból, megfelelő körülmények között ugyanis stílusosnak, stilisztikailag helyesnek minősíthetők a rosszhangzás esetei is. A mássalhangzótorlódást használja fel pl. humor keltésére a következő népi mondóka: Mit sütsz kis Szűcs? Sós húst sütsz kis Szűcs? Babits a sok e hang monotóniájával érzékelteti hangulatát a „Fekete ország” c. versében.

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ…

(Babits: Fekete ország)

Mennyire mesterkélt és erőltetett viszont az o hangok használata Édes Gergelynek a következő soraiban:

Óh okos óh nyomorogj, dolgodhoz fontos okon fogj!

Jól gondolj, jót szólj, sok gonoszoktól oszolj.

(Egy árva szűznek megtekintése 1778-ban)

Petőfi a pattogó ritmus kedvéért és a kirobbanó tavasz hangulatának megéreztetésére él a rövid, egytagú szavakkal „Mi kék az ég!” c. versében.

Mi kék

Az ég!

Mi zöld

A föld!

Zöld föld felett, kék ég alatt…

……………………

Mi kék

Az ég!

Mi zöld

A föld!

Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…

(Petőfi: Mi kék az ég!)

Az elaprózott, aránytalannak ható, darabos stílus egyébként különösen alkalmas arra, hogy a költő gondolatainak egyes mozzanatait kiemelje (l. pl. Babits Messze… messze… c. versét), illetőleg gyors menetű elbeszélésekben a helyzet feszült voltát, az elbeszélő lelkiállapotát stb. megéreztesse vele.

Ott rohannak… pusztító tűz…

A fele már ki van dőlve…

Most elnyeli a füstfelleg…

Meghaltak tán? – Nem! ott mennek!

Ott hallatszik, hogy: Előre!

(Tóth Kálmán: Előre)

Zeneiség – a költői és prózai művek zenei hatása, a hangok megfelelő változatosságán alapuló dallamossága. A szépirodalmi stílus fokozottabb mértékben és szigorúbb szabályok szerint használja fel a zenei hatás érdekében a jó-, illetőleg rosszhangzás eszközeit. Ezenkívül szívesen él a szavakat alkotó hangok különféle hangulatot keltő és hangulatot aláfestő erejével, és végül – különösen a versekben – a versforma, a rím, a betűrím vagy alliteráció, a refrén (l. ezeket a megfelelő címszavak alatt) stb. zenei lehetőségeivel. A zenei elemek használata gyakran tudatos, hiszen a művészi hatás foka ezektől is függ. Akadtak olyan költők, költői iskolák, stílusirányok is, amelyek a zenei hatást a költészet céljának tették meg. (Pl.: Verlaine, a nagy francia költő ezt így fogalmazta meg: „De la musique avant toute chose…” Zenét mindenekelőtt.)

Lásd még: Hangok, Szóhangulat, Tartalom és forma.