Ugrás a tartalomhoz

Növénynevek enciklopédiája

Rácz Jjános

Tinta Könyvkiadó

6. fejezet -

6. fejezet -

Növénynevek

A, Á

acat, aszat J: bogáncsszerű tüskés gyomnövény; Cirsium.

A XVI. században Fuchsius munkájának (1542) magyar bejegyzései között az aszat, niül pare a ’Sonchus aspera’ neveként bukkan föl. Baróti Szabó Dávid 1779-ben kiadott Paraszti majorság című művében, majd Kisded szó-tárában 1784-ben az aszat ’gyom, hasztalan fű’, az aszomány ’bizonyos fű’ jelentésű. 1794-ben (Takáts), majd 1807-ben (Márton J. szótára) szerepel ismét. Kassai Józsefnél (1833) aszott, Ballagi Mór szótárában (1867) aszag, aszat. Alakváltozatai a nyelvjárásokban a tájszótárak (MTsz., ÚMTsz., SzegSz.) adatai szerint: aszat (Hont megye, Sopron és Vas megye, Tisza és Ipoly mentén), acat, aszot (Vas megye, Vésztő, Jászladány, Berettyóújfalu), aszott (Hugyag, Alföld, Őrség, Kemenesalja, Szilágyság, Vas megye), acat (Alföld); származékai: oszotka (Zemplén megye), aszotka (Debrecen, Tiszavasvári, Tiszabercel) kicsinyítő képzővel, aszatöviss (Udvarhely), oaszëtt (Alsóőr), oaszott (Őrisziget). Acat-kóró a növény szára. Az aszatos szó azt a vetést jelenti, amely telve van gazzal, az acatolás az ilyen gyom irtása; az aszag ’szemét, holmi aszott gyimgyom’ jelentésű 1862-ben (CzF.). A Pallas lexikon (1893) szerint az aszott, N. acat igenévből főnevesített növénynév. Az aszik ige származékaként magyarázták többen is, ám a terminus szláv jövevényszavunk. (Csak az aszott és az aszomány alakváltozat jött létre ebből az igéből, mégpedig népetimológiai átalakítással.) Már a CzF. szótár említi a cseh és szerb oszek elnevezést. Továbbá bolgár, szlovén, szlovák és orosz megfelelői vannak hasonló jelentéssel. A szláv ’hegye, éle valaminek’ jelentésű os- tő származékai. A magyarban az acat alakváltozás affrikálódással keletkezett.

A mai nemzetségnév, a Cirsium ógörög eredetű növénynév, tüskés növényt jelöltek vele. A Dioszkuridésznél szereplő görög kírszion, a Pliniusnál olvasható latin cirsion a ’visszér’ jelentésű görög kirszosz, krisszosz szó alapján jött létre, és arra utal, hogy a jelölt növény a visszeres lábú betegek gyógyszere volt.

Az acat német neve Kratzdistel, azaz ’karcolóbogáncs’.

Számos népnyelvi elnevezése van nyelvünkben az acatnak; egyes vidékeken gordon, juszop, másfelé zablapu, zabtövis a neve, de hívják (tévesen) mácsonyának is, a Csallóközben mácsonyatüske, a Szigetközben egyszerűen tüske. Diószegi Sámuelnél bárcs (OrvF.). A tüskés szántóföldi gyomnövény jelölőjeként Erdélyben egész sor heteronima használatos, többnyire szóföldrajzi egységekbe tömörülve: acat, szúrós acat Nagyszalontán és a Bánságban, illetve keleten Gyergyóban és Moldvában, tövis, tövisburján, tövisvirág, búzatövis, muszkatövis az Érmelléken, Szilágyságban és Kalotaszeg nyelvjárásaiban. A nyershegyes Bihar északi részén, a szúróka a Szamosháton terjedt el. A csipke, csipkevirág Háromszéken és Csíkban, a gécsa Bihar déli felében alkot zárt földrajzi egységet. A bojtorján, szúrós bojtorján és a bogáncs, bogáncsvirág, bogáncskóró szórványosan bukkan fel. A Maros és Küküllők vidékén elterjedt a románból átvett palanyida is. Szintén a románból való a szkáj, szájka és kovrádzs. Erdélyben nevezik még állatneves összetétellel is: szamárcsipke (R. 1899: Nyr. 28; N. Szabó–Péntek: Csíkszentimre | MNy. 4: Réty | NépismDolg. 4: Gyimesbükk | Ethn. 87: Háromszék, Árapatak), illetve szamárszúró (N. Szabó–Péntek: Gyergyószárhegy) néven ismert a mezei aszat. A csipke utótag magyarázatát lásd a csipkebogyó szócikkében. A szamártövis ’Cirsium vulgare’ jelentéssel a népnyelvben Erdélyben (Szabó–Péntek: Gálospetri | Vajkai: Borsa) használatos. Ez a tüskés, szürke, igénytelen, különösen szúrós növény nevét onnan kapta, hogy legfeljebb szamártakarmányként hasznosítható. A németben szó szerinti megfelelője az Eselsdistel. Vas megyében a Cirsium vulgare farkastüske (R. 1896: Pallas, 1911: Nsz.), az ökörlevél ’Cirsium canum’ Bánffyhunyadon használatos nyelvjárási név. Szintén ez a növény az ökörnyelv Erdélyben (Péntek–Szabó: Gyerővásárhely, Inaktelke, Nádasdaróc, Szucság). A német R. wild Oschsenzung, Scharfochsenzung (Erlanger Herb.), Ochsenzungenkraut ’ua.’, Ochsenzunge (DWb.) és a magyar név szó szerint egyezik. Tükörszóval állunk szemben a román limba boului ’Cirsium canum’, a cseh R. wolowy yazyk plany ’ua.’, lengyel R. wolowy iezyk ’ua.’, szlovák planý wolowý jazyk (szó szerint a Márton József művében szereplő vad ökör nyelv fű megfelelője), wolowý gazýček esetében is, és ezeket nem a különböző nyelveket beszélők gondolkodásának analóg volta hozta létre. Mind a latin buglossos ’nagynyelvű, tulajdonképpen ökörnyelvű’ szóra vezethetők vissza. Már Pliniusnál olvasható a buglossos növénynév, mely a Dioszkuridésznél is szereplő görög bouglosszosz, bouglosszon ’ua.’ (< görög bousz ’tehén, ökör’ és glossza ’nyelv’) átvétele. A középkori füvészeknél szerepel a latin lingua bovis is. Az elnevezés alapja a növény érdes, durva és nyelv alakú levele.

Gabonában gyakran nagyon elszaporodik, bóbitás magjáról könnyen és nagymértékben sokasodik. Ha sűrűn nő, a vetést egészen elnyomja, a kévébe kötözéskor kellemetlenül szúr. A fészkesek családjába tartozó hatalmas nemzetség mintegy százhúz fajjal. Legelterjedtebb a mezei aszat ’Cirsium arvense’ és a közönséges aszat ’Cirsium vulgare’. Az Ethnographia 1892. évi évfolyamában az olvasható, hogy Vas megyében a haszontalan gazt fiatal teheneknek szokták kigyomlálni. De adják Erdélyben baromfinak is, erre bizonyíték a Cirsium canum pipehízlaló neve (N. Szabó–Péntek: Sóvárad). Ott hasznos növény ebből a szempontból, a háziszárnyasokkal etetik.

A mezei aszat az egyik leggyakoribb gyomnövényünk. Gyökértarackjaival 3 méter mélyen is behatol a talajba. Ezért az ördöggyökér névvel illetik. A gyökér rügyeiből hajt ki a legkeményebb telek után is. Kétlaki növény, június közepétől egészen októberig hajtja virágait, levelei tövises fogasak. Mintegy ötezer bóbitás kaszattermésének nagy részét élősködő lárvák pusztítják el. Marad azonban éppen elég mag így is, amely ejtőernyő módjára messzire repül. Vegyszerekkel és mélyszántással nagy nehezen kipusztítható. Korábban a gabonatáblákból egyenként irtották, „böködték” egy egyszerű szerszámmal, a „tüskeböködővel”. A halovány aszat ’Cirsium oleraceum’ sápadt, puha felleveleiről kapta nevét. Nedves rétek, lápok, árkok, patakparti növényzetek, ligeterdők növénye. Rétekben nedvességjelző. A medvesaláta ’Cirsium erisithales’ (N. NépismDolg. 4: Gyimesbükk) az enyves acat nyelvjárási társneve Erdélyben.

acsalapu J: nagy levelű, vörös fürtös virágú hegyi gyógynövény; Petasites hybridus.

Az acsalapu elnevezés a magyarban nemcsak a Petasites hybridusra, de még legalább két másik botanikai taxonra is vonatkozik (Petasites albus, Petasites kablikianus), tehát népi nevei nem egy fajhoz, hanem a nemzetséghez köthetők (nem specifikus, hanem generikus nevek). A XVI. században bukkan fel a ’Tussilago’ neveként (Fuchsius: nagy keserw lapu, Acha Lapu). A XVII. században a Dioszkuridész művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel az acza lap. A Székelyföldön az acsalapi ’vizenyős helyeken termő, keserű lapuhoz hasonló növény’ (MTsz.), az acsalapu Kolozsváron és Csengeren a ’Begonia rex.’ (ÚMTsz.), Szatmár megyében a ’Petasites hybridus’ (SzamSz.).

Az összetétel előtagja, az acsa (R. 1793: Földi; 1800, 1807: Márton J.) ’szitakötő’ jelentésű. A növény a virágzás idején levéltelen, a száron csak pikkelylevelek vannak. Ezek emlékeztetnek a szitakötő szárnyaihoz. Tudományos hybridus fajnevének ’fattyú, nem valódi’ a jelentése.

Petasites nevű növényről már Dioszkuridész is megemlékezett. Az elnevezés a görög petászoszból származik, ami ’széles karimájú kalapot’ jelent, a levél formájára utal. Az olasz etnobotanikai capellaccio, capelocc, cappelletto, cavolaccio neve (ME.) is ’kalap’ jelentésű. Nálunk is nevezik kalaplapunak, kalapfűnek, kalapos-szattyúnak. Néhány vidékünkön hívják még keserűlapunak, burdujlapunak, gálga- vagy gályafűnek, sőt mirigyfűnek: a fészkesek családjának egyik nemzetsége. A moldvai csángó nyelvjárásban këttëlán, këptëlán a Petasites, mely az azonos jelentésű román căptălan átvétele. Jávorka Sándor művében acsalapunak nevezi (MF.). Régen nagy becsben állt a növény, német neve, a Pestwurz – tehát ’pestist gyógyító növény’ – is ezt igazolja. Pápai Páriz Ferencnél szintén szerepel (1690), illetve Csapó József megemlíti a növénynek a borzalmas betegség elleni gyógyhatását. A ragadóbetegségek és számos egyéb nyavalya ellen javallja Veszelszki Antal és Zelenyák János is. Az erdélyi Szováta-Szakadáton „gennyes sebekre tesszük, hoty kiszeggye a gennyet”.

Rizómákkal vagy indával terjedő évelők. Elvirágzás után hatalmas leveleik, a lapulevelek jelennek meg a száron. Ezekből a gyerekek napernyőt vagy esernyőt készítenek. Bóbitáik elég magas száron fürtökben nőnek. Kúszó gyökereik gyorsan terjednek, nagy telepeket alkotnak. A gyöktörzs inulint, keser- és cseranyagokat, kevés illóolajat tartalmaz; gyógyszeripari nyersanyag. Teája köhögést csillapító hatású, asztmás görcsöket enyhít, illetve izzaszt, köhögéscsillapításra, torokgyulladás esetén öblögetésre használják. Köptető, fejfájást csökkentő szer. A növény friss levele külsőleg bőrbetegségek kezelésére alkalmazható, gyulladások, kelések borogatására is jó.

Az acsalapufojtó vajvirág ’Orobanche flava’ elsősorban az acsalapu gyöktörzsén élősködik.

Az acsalapu összetétel utótagjára lásd még a lapu szócikkét.

áfonya J: hegyvidéki erdőkben tenyésző örökzöld levelű kis cserje, illetve ennek bogyója; Vaccinium. kokojsza J: (fekete) áfonya.

Szerepel a korai források sorában: Pápai Páriz Ferenc (1708: afonnya, afonya) és Baróti Szabó Dávid (1792) szótárában, Benkő Józsefnél (1781), Márton Józsefnél (1800), a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.), Kresznerics Ferencnél (1831) és Kassai Józsefnél (1833), továbbá a CzF. (1862) és a Ballagi-féle szótárban (1867). A nyelvjárásokban a következő alakokban fordul elő az ÚMTsz. szerint: áfinya (Magyarókereke), háfina (Felsővisó).

Ez a növénynevünk a román áfină, afin ’ua.’ szó átvétele, mely a ruménba is átkerült: jafyna, afena. Összefügg a szlovák N. hafera, hafira, lengyel N. afyna, ukrán N. afina ’áfonya’ jelentésű nevekkel. A magyar köznyelvbe az erdélyi nyelvjárásokból került, a növény termőhelye is főként a havasok vidéke Erdélyben.

Székelyföldi neve, a kokojza (kakojza, kukujza)már 1816-ban olvasható Gyarmathi Sámuel szótárában, és közli az 1838-ban megjelent tájszótár (Tsz.), majd 1893-ban Szinnyei József tájszótára (MTsz.) is. A vörös áfonya bolgár kokazje, kokaz, román cocazănevének átvétele. A magashegyi (és a magyar nyelvterületnek a mai Magyarország határai közé eső részén csak a Kőszegi-hegységben élő) Vaccinium myrtillus, a fekete áfonya népi neve ritkábban a kokojza, viszont a jelenlegi magyar országhatárokon belül egyáltalán nem élő Vaccinium vitis-idaea, a vörös vagy piros áfonya neve gyakrabban a kokojza a székelyeknél.

Régebben hívták a Pallas lexikon szerint fenyvesbogyónak, a népnyelvben használatos még a mohabogyó és havasi meggy, havasi eper, valamint az idegen nyelvekből átvett pozseborek, áfinya és borovnyica neve.

Tudományos nemzetségneve, a Vaccinium Linné óta érvényes, mégpedig Bauhinnak az 1650-ben megjelent Historia plantarum universalis című művében olvasható régi leírása alapján: „Oxycoccus sive Vaccinia palustris”. A latin Vaccinium nemzetségnév egyébként Vergilius szóalkotása a latin vacca ’tehén’ szóból. A myrtillus faji név [és a növény olasz mirtillo neve (ME.)] a latin myrtus, illetve olasz mirto növénynév kicsinyítő képzős alakja.

A hangafélék családjának egyik nagy nemzetsége mintegy százötven fajjal. Számos faj gyümölcse fogyasztható. A vörös áfonya örökzöld cserje. A piros bogyójú lápi növény, a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos) nálunk ritkán, de előforduló, jégkori maradványfaj. A mai magyar országterületen csak a jégkorszak óta itt fennmaradt tőzeglápokban – tehát a közönséges lápoktól egészen eltérő vizes élőhelyeken – él. Nyugat-Európa országaiban a nagybogyójú fürtös áfonya fajtáit nagyobb mennyiségben termesztik, gyümölcséből savanykásan édes kompótot és lekvárt, bort, likőrt készítenek. A gasztronómiában elsősorban vadhúsok fontos ízesítőszere a kellemes ízű, savanykás áfonyalekvár.

Erdélyben nyáron kézzel, illetve áfonyafésűvelvagy kokojzaszedővelszedik, kosárban, vederben vagy kéregkászuban (vö. a fenyő szócikkben foglaltakkal) szállítják. Nemcsak gyümölcsét, hanem levelét és szárát (kokojzakóró) is felhasználják.

A fekete áfonya vasat, növényi savakat és tápsót tartalmaz. Összehúzó és erjedést akadályozó hatású. Az áfonyalevél a cukorbaj értékes gyógyszere. A szárított gyümölcs lázcsökkentő, hasmenés, vérhas és belső vérzés esetén ajánlható. Torokgyulladás, fekélyes szájpenész és fogínygyulladás kezelésére a bogyók főzetét használják.

agávé J: tövises, húsos levelű (trópusi) dísznövény; Agave.

A magyarnak nincs külön szava rá; noha egy időben a szaknyelvben előfordult a manilakender kifejezés, ez nem került a köznyelvbe. Az agávé a franciából elterjedve nemzetközi szó lett. Többen latin–görög eredetűnek tartják szómagyarázataikban. Végső forrása azonban csak látszólag a görög (a görög Agaué, Kadmosz leánya és Pentheusz mitológiai hős anyja, neve a ’nemes, ragyogó, fényes’ jelentésű görög agauosz szóból keletkezett). Valójában a növény neve – származásának megfelelően – a mexikói indián maguey növénynévre vezethető vissza.

A növény Amerikából került át, a XVI. századtól kezdve említik az európai füvészek. Ugyanakkor az ókori Rómát ábrázoló festők gyakorta viszik vásznukra, holott az ókori Róma idején ott ez a növény nem létezhetett.

A XVII. században Lippay György esztergomi érsek híres pozsonyi kertjében is nevelték, Lippay János, az érsek testvéröccse 1664-ben megjelent munkájában útmutatást is adott a – tévesen akkor még – aloénak, tengeri téli zöldnek nevezett növény ültetéséről, ápolásáról.

Az agávé hosszú életén keresztül csak egyszer virágzik és gyümölcsözik, azaz – a botanika szakkifejezésével – planta hapaxantha pluriensis. A XVI. században furcsa legendákat szőttek a virág életéről. Azt hitték, hogy a virágzat durranás közben pillanatok alatt emelkedik ki, pedig ez még saját tenyészhelyén is napokat vesz igénybe. Virágzásáról Linné és Goethe is írt. A virágzást gyorsítja, ha a növényt megsértik, gyengítik valahogyan, ilyenkor az agávé sietve borul virágba. Minél hamarabb virágzik egy növény, annál korábban pusztul el, illetve minél későbbre tolódik virágzási ideje, annál hosszabb kort ér meg. Az amerikai agávé vagy Manilakender hosszú életéről a százesztendős áloé nevet kapta. Nálunk csak dísznövény, Amerikában viszont, elsősorban Mexikóban fontos ipari növény. Nagy területen termesztik, a mexikóiak kedvelt itala, a pulque ebből készül. Ennek párlata a híressé vált tequila. A zsenge levelekből főzelékféle készül. Rostjaiból már az ősmexikóiak is készítettek papírt, melyre hieroglifákkal írtak. A lemezekre metszett virágszárak borotvafenésre, a parafa helyettesítésére alkalmasak. Gyökerét hosszú ideig Európában is használták vérbaj ellen.

Levelei rózsamódra csoportosulnak, ezt az alakot az építészetben gyakran díszül alkalmazzák.

Linné csupán négy faját említette, ma a tudomány több, mint háromszáz sivatagi, félsivatagi faját ismeri.

A szizál-agáve ’Agave sisalana’ leveleinek rostja hasznos alapanyag, neve szizál, szizálkender. A másik rostféleség a henequen, mexikói szizál vagy yucatan-szizál, melyet főleg a Mexikóban, a Yucatan-félszigeten termesztett Agave fourcryoidesből nyernek. A szizál amerikai indián szó, mely Yucatan egy régi tengeri kikötőjéről kapta a nevét. Sisal maja nyelven tulajdonképpen ’hideg vizek’ jelentésű. A szizálfonalból készített kötelek sokkal rugalmasabbak, mint a kenderkötelek. Nagy szerepe van a világkereskedelemben a bombay kender vagy kantalarost nevű anyagnak, amelyet az Agave cantata szolgáltat. Elsősorban Jáván, a Fülöp-szigeteken és Kelet-Indiában ültetik.

Mexikóban, 1700 méter tengerszint feletti magasság alatti vidékeken termesztik az úgynevezett snapsz-agávékat. Ezek nedvéből készítik a mescalt és a tequilát. A növényeken ejtett sebből kicsurgó folyadék mennyisége számunkra szinte elképzelhetetlenül nagy, például az Agave atrovirens egyetlen példánya 1000 liter nedvet is termelhet, s a napi „hozam” 4-5 liter körül lehet.

Az agávéfélék családjának Yucca nemzetségébe tartozik a dús virágzatú pálmaliliom ’Yucca filomentosa’, melyet nálunk kertekben, parkokban sokfelé láthatunk, mert rendkívül díszes növény. Hosszú lándzsán kialakuló számtalan fehér virága hosszú ideig nyílik nyáron; sajnos különösen hajlamos a tetvesedésre. Sokfelé egyszerűen csak jukkának nevezik. A jukka szó haiti eredetű, ennek folytatása a spanyol yuca, amelyből létrejött a latin Yucca.

Dél-Európában az egyik legkedveltebb, igénytelen dísznövény. Emellett gazdaságilag is fontosak a pálmaliliomok, több fajuk leveleiből iparilag komoly értékű rostot, abból pedig rendkívül tartós kötél- és hálóféléket lehet fonni. A Yucca aloifolia húsos terméseit gyümölcsként fogyasztják, több más faj virágaiból pedig ízletes saláta készíthető.

aggóf ű J: sárgás virágú gyomnövény; Senecio.

Már 1583-ban felbukkan Clusiusnál (NomPann.) a Senecio neveként az aggó fiu, rontó fiu. Tabernaemontanus művének 1731-es kiadásában a könyv végén szereplő „barbár nevek” között (Register der Kräuter auf allerhand barbarischer Sprache) bukkan föl az aggó fiu. Csapó Józsefnél 1775-ben aggo-fü. Földi János 1793-as írásában „a’ Görög és Deák Nyelv példája szerénti… Öszvetett Növevény Neveink” sorában említi az aggófű terminust. Veszelszki Antal 1798-ban kiadott könyvében és 1813-ban Diószegi Sámuelnél (OrvF.) szintén szerepel az aggófű. 1862-ben (CzF.) aggófű, aggó üszögőr, 1867-ben Ballagi Mór szótárában aggó, 1909-ben Graumann Sándor növénynévszótárában pedig aggófű, aggó üszögőr, illetve üszőkér, rontó fű, keresztfű a ’Senecio vulgaris’. Szent Jakabfű neve is volt régen, ma a jakabnapi aggófű a’Senecio jacobea’ neve. A népnyelv szintén sokáig megőrizte a nevet, az ÚMTsz. szerint a XIX. században Nyitra megyében az aggófű neve jakabfű. A különböző nyelvjárásokban az aggfű, aggszéna az, amelyet legelőször kaszálnak.

Az aggófű elnevezés a – már Pliniusnál is olvasható – latin senecio, vagyis senex ’agg’ kicsinyítő képzős nevének magyar megfelelője. Hasonneve a vénfű. Azért nevezik így, mert több faja igen hamar elvirágzik, szürkésfehér bóbitát fejleszt, majd vacokja kopaszon marad. A termésnek ez a bóbitája ősz hajat idéz.

Melius Juhász Péter művében (1578) szerepel még rontófű elnevezése is: „Senecio, az az, Szöszös, haias fü, Ronto fü”.Clusius a középkori füvészek által használt jacobea névvel szerepelteti (1583); Szikszai Fabricius Balázs szótárában ismét ronto fü (1590). Beythe András könyvben (1595: FK.) kétféle rontófüvet ismertet, az egyik ronto fiv a ’Senecio’, akár Szenczi Molnár Albert szótárában (1604). Csapónál 1775-ben kö-rontó-fü. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájukban a Senecio nemzetséget üszögőrnek, a Senecio vulgaris fajt pedig aggó üszögőrnek nevezték (1807: MFűvK.), mert fészke hengeres, egyenlő, üszögös hegyű pikkelyekből áll. Használatos még a pókhálós, bodrosszőrű szára és pelyhes levélfonákja alapján keletkezett szöszösfű (R. 1578: Melius, 1642: Comenius, 1775: Csapó), szőrösfű és hajasfű (R. 1578: Melius, 1775: Csapó), valamint a pihefű. További társneve a boszorkányléptefű, boszorkánytalp, golyvafű, tihivirág, hájasfű (R. 1775: Csapó), angyalbojt, üszögőr és keresztfű neve. A Pápai Páriz-szótár Bod-féle kiadásában (1767: PPB.) és Csapónál (1775) a ’Senecio’ keresztfű, keresztgyökér. A keresztfű megfelelője a román cruciulită, német Kreutzkraut, orosz krestovnik. A német népnyelvben használatosak az Altermannsbart, azaz ’öregember szakálla’ és az Altes Weib, vagyis ’vénasszony’ növénynevek.

Az enyves aggófű ’Senecio viscosus’ tudományos fajneve a latin viscum ’enyv’ szóval függ össze. Nevét az indokolja, hogy a szár a mirigyszőrök miatt ragadós.

A közönséges aggófű gyógynövény, már 1775-ben Csapó József számos „külső és köz hasznát” ismerteti („tagoknak égése, szemérem test dagadása, var, seb” elleni orvosság, valamint ha „lóban Geleszták vagynak”). Drogja senecint és inulint tartalmaz. Teája vérzés- és fájdalomcsillapító hatású. Sok faja kerti vagy cserepes dísznövény, nálunk egy fehéren molyhos fajt ültetnek előszeretettel, melyet találóan hamvaskának neveznek. Erdélyben, Gyimesbükkön rontóburján a neve. Nevével ellentétben gyógyhatást tulajdonítanak neki. Tejjel leöntik a növényt, sót hintenek rá, és úgy kötik a zúzódott vagy ficamodott testrészre. Rontófű társneve azzal lehet összefüggésben, hogy a kuruzslók, boszorkányok rontó babonázásra használták.

Az aggófüvek a növényvilág egyik legnépesebb és legváltozatosabb nagy nemzetsége, ezerötszáz faja a földünkön mindenütt elterjedt. A nálunk honos fajok kicsiny virágzatai sárgák, legtöbbjük erdei vágásokban, erdőszéleken fordul elő.

akác J: páratlanul szárnyalt levelű, tövises ágú, fürtös illatos virágú fa vagy cserje; Robinia.

A szó már 1783-ban olvasható Benkő Józsefnél (NclB.). Nyomában számos forrás említi. Régi görög neve, az akakia ’ártatlan, fehér’ jelentése a virágokra utal. A magyar szó a latin acacia átvétele, akár a szlovák agácia, aga

, a lengyel akacya, a horvát akacija, az orosz akazija, a cseh akác, agác, az olasz acacia, acazia, a francia acacia, az angol acacia vagy a német Akazie. A latin szó eredeti jelentése az afrikai szavannák jellegzetes fája, az ’egyiptomi akác’ volt.

A kengurutövis az Acacia armata, a szúrós akácia társneve. Ausztráliában termő növény, a kenguru előtagot ez magyarázza. A tudományos név Acacia előtagja egy szúrós, tövises egyiptomi fafajta régi görög neve. A faji név, az armata (< latin arma ’fegyver; tüskével ellát’) is a növény tüskéire utal.

Az akáciák a mandula mellett a mediterrán világ legkorábban virágzó fái. Az ókori Egyiptomban a halhatatlanság jelképeként temetéskor akáciaágat tettek a sírba. A Bibliában olvasható, hogy „Készíts egy oltárt akácfából!” (Kiv 27,1.) A sivatagban ugyanis az egyetlen szívós, erős és ellenálló anyag erre a célra. Csontváry Kosztka Tivadar Szentföldön készült képein gyakran látni akáciákat.

A lepényfán ’Gleditschia triacanthosz’ kívül Krisztusnak töviskoszorúval való megkoronázása több növénynek adott nevet. Az akác is már 1779-ben Mitterpachernél, illetve 1783-ban Benkőnél (NclB.) koronafa. Hasonló nevei a nyelvjárásokban a koronavirág és a Krisztus-koronafa. Grossinger (1797) hivatkozik is arra a néphitre, hogy Krisztus töviskoszorúja akácfatövisből készült. Akár az olasz nyelvjárási spina de Noussignor ’a mi urunk tüskéje’ (ME.).

A mi akácunk úgynevezett álakác, azaz pszeudo (csalóka, ál) akacia, nem összetévesztendő az Acaciával. A magyar homok akácfájának tudományos neve is Robinia. Így Linné nevezte el, mert a fát Jean Robin, IV. Henrik francia király kertjének felügyelője ültette el először Európában, a Louvre kertjébe hozatta. Észak-Amerikából származik.

Magyarországon már 1739-ben ajánlotta Krámer János György tábori orvos, hogy az Alföld szárazabb helyein célszerű volna az Ausztriában akkor már gyakori akácot telepíteni. 1750-ben a katonai kincstár Komárom erődítményei körül jelentős akáctelepítést hajtott végre. Veszelszki Antal már azt írja az akácról 1798-ban, hogy „akácfa, koronafa, más szomszéd nyelvekben is igen egyformanevet visel és már falukon is igen ismeretes és a fák között sem utolsó, igen könnyen megfoganoszik. A levelét az ökör, kecske édesdeden megeszi”. A XIX. században el is szaporodott az Alföldön, mára különösen ismert növény, ezt számos társneve is bizonyítja. A nyelvjárásokban használatos nevei és hangalakváltozatai az ákácfa, akácia, ákácafa, ákác-csipkefa, álakác, agác, agáci, ágoca, ágica, agárcafa, igacsi, istenpapucsa, ragacsfa, sinkafa. Az Alföldet annyira kedvelő Petőfi Sándor is írt verset az akácfáról:

Ti akácfák e kertben,

Ti szépemlékű fák,

Amelyeken szívemnek

Oly drága minden ág,

Kedves fák, üdvezülve

És áldva legyetek,

Áldom még azt is, aki

Titeket ültetett.

A híres botanikus, Kerner Antal József hozta forgalomba magyarfa nevét, mint a nagy magyar Alföld jellemző fájáét.Az egykori Bács megyében bagrenafa volt az akác neve. Bagrenát sodorni azt jelentette, hogy ’hosszú nádszállal a fáról az akácvirágot leszakítani’. Szerb mondás szerint a gyors növésű akácfa mindenütt jelen van, ahol a nép lusta.

Talaj szempontjából egyike a legigénytelenebb fáknak, futóhomokon is viszonylag jól díszlik, gyorsan növekszik. Csak a tartós nedvesség öli ki. Igen magas kort nem ér meg, de fája kemény, értékes. Oszlopnak, karónak alkalmas. A szőlészek ültetvények telepítésekor megbecsülik tartós törzsét, ágait. Támoszlopként rendkívül sokáig használható, még a föld alatti rész is hosszú ideig ellenáll a korhadásnak. Jó boroshordó is készül belőle, vetekszik a tölgyfahordóval. Alkalmas szerszámnyél, parketta, bútorléc, bányafa, talpfa, farostlemez készítésére. Kiváló tűzifa, még szárítás nélkül is jól ég. Jó méhlegelő, hosszú, lecsüngő, májusban nyíló, jó illatú virágait szívesen látogatják a méhek. Az akácfák adják Magyarország méztermésének döntő részét.

A fehér akác virágját illóolaj-tartalmáért drogként gyűjtik. Teája köhögéscsillapító, gyomorsavcsökkentő hatású. Kérge a keserűanyagokért és egyéb benne található anyagokért szintén értékes a gyógyszeripar számára. A nemesített, egyenes törzsű árbocakác fontos nyersanyaga ácsipari szerkezeteknek. A nagy rózsaszín virágú rózsás akác pedig szép dísznövény, utcai sorfa. Hátránya, hogy a talajt nagyon kimeríti.

Fekete István azt írja az akácról:

…ezer formában áll mellénk ez a fa, és szemünk naponként ezerszer akad meg rajta, mert a küszöbtől a szekérig, a köcsögszárítótól a gereblyéig mindenütt beleütközünk. A kapák nyele akácfa, s a szőlő támasza és gyámolítója az akácfa karó. Ha a végét megpörkölik, szinte örökös, akárcsak az öreg pince ajtórámája, amelyhez sokszor hozzádőltek már az öregapák is, támogatásra szorulván egyes kiválóan sikerült pincézés során… Ha a bognár végzett a küllőkkel, jön a fejszenyél, kalapácsnyél, kocsirúd, kisafa, lőcs, hámfa, gerendely… A szegény ember szegény gyereke akácgallyat szed a házinyúlnak, és a szerencsétlen akácgallyat pusztítja, vágja a szegény ember tehene, a kecske… Hiszen igaz, hogy Amerikából kaptuk körülbelül négyszázötven éve – azóta jobban megszerette ezt a földet, mint tulajdon hazáját; gyökeret vert földünkben, szívünkben… Az, hogy „Tele van a város akácfavirággal” költőszülte szép álom, de a falu bizony tele van; …ő ad árnyékot, rajta búg a gerle és költ a rigó, rajta tanul fára mászni a gyerek, és belőle készül az a szomorú fekete alkalmatosság, amelyen magyar ember kiballag a temetőbe: a Szentmihály lova.

akantusz J: medveköröm. medveköröm J: erős szárú, szárnyasan osztott levelű, pirosasfehér füzérvirágzatú kerti dísznövény; Acanthus longifolius.

1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) akánt. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent könyvében (OrvF.) az akánt az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek Deákból lágyítódtak”. 1862-ben a CzF., 1867-ben a Ballagi-féle szótárban akánt, akántbogács. Szúrós, bökős növény. Erre a tulajdonságára utal tudományos nevében az acanthus (< görög akantha ’tövis’). A latin acanthus a magyar szó forrása. A Kolozsvári Glosszákban (KolGl.) a „szeder: acanthus”. Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) az „acanthium: töuiskeslapu”, Lippay Jánosnál (1664) az acanthus vagy acantha a tövises lapuvirágnevet kapta, Csapó Józsefnél (1775) medvetalpú tövis, Diószeginél (1813: OrvF.) már díszes akánt. Német neve is Akanthus, illetve a - szintén a medve állatnévvel képzett - Bärenklau (< Bär ’medve’; Klaue ’karom’). Ugyanezzel a jelentéssel megvan a románban: laba-ursului ’Acanthus loufifolius’, talpa ursului, és a csehben is: az Erlanger Herbariumban szerepel a R. nedwedy paznoht terminus. Vö. még szerbhorvát medveska stopa, medvidja stopa, medvednik, illetve medvejsko kopito, acantho. A középkor füvészei a medve körméhez hasonlították a növény leveleit. A szúrós, bökős medveköröm, medvetalpfű társneve még a medvetövis.

Plinius megkülönbözteti az Acanthus aculeatust és az Acanthus crispust. Az előtag a Dioszkuridésznél szereplő görög akanthosz ’ua.’ folytatója. Vergiliusnál is megtalálható. Nyomukban a későbbi füveskönyvek szintén említik, így Fuchsius (1542), Matthiolus (1611) stb.

A Nílus völgyében Akanthosz városaviseli a növény nevét.

Első magyar neve medvetalp volt, mely a XIV. század végéről származó Korvin-kódex glosszái között olvasható. Ma a botanika szaknyelvének terminusa, a medvetalpfű jelentése ’Acanthus’. Ezzel a jelentéssel igen korán felbukkan növénynevünk, már a Gyöngyösi Szótártöredékben is szerepel: R. 1560 k.: medwe talp. 1585-ben olvasható a medue talp ’ua.’ Calepinus szótárában, majd Frankovith Gergely könyvében 1588-ban, Szikszai Fabricius Balázs Nomenclaturájában 1590-ben. A XVII. század legelején medue talp ’Sphondylium, Branca ursina’ jelentéssel olvashatjuk az Erlanger Herbarium magyar nyelvű bejegyzései között, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában a medvetalpf’Paliurus, Acanthus’ jelentésű. Ettől kezdve ismét az eredeti ’Acanthus’ értelmezés szerepel (1656: Kájoni, 1664: Lippay, 1731:Tabernaemontanus, 1780: Molnár J.,1793: Földi, 1832:Kresznerics, 1833: Dankovszky).

Régen a németben a Bärenklau az Acanthus germanicus neve volt Brunfelsnél: Teutsch Bärnklauw. A német Bärenklau megfelelője Melius Juhász Péter Herbariumában a medveköröm elnevezés (ez felel meg az ÉrtSz. jelentésmegadásának), mely ma szintén szaknyelvi szó. Igen régről kimutatható a magyar írásbeliségben, első felbukkanása 1500 körül: medwe kerem ’de Branca ursina’ (StrassbGl.). Későbbi füvészeink, a természettudományi szaknyelv megújítói és lexikonaink, növényszótáraink mind említik; így Benkő 1783: NclB., 1792: Váli, 1843: Bugát, 1855: MAkÉrt., 1896: Pallas, 1911: Nsz. További társneve még a kapuvirág.

A medvetalpú tövis ’Acanthus spinosissimus’ [R. 1825: medvetalpú tövisesfű ’Rhamnus paliurus’ (MNy. 79), 1832:Kresznerics, 1833: Dankovszky] rendkívül tüskés, szúrós növény, erre mutat tudományos neve is, melynek előtagja a görög akantha ’tüske’, utótagja pedig a latin spinosus ’tövises’ szavakon alapul.

A növény már a legrégibb korban is dísz volt, ékítmények általános mintája. India legősibb emlékein, az egyiptomi művészet alkotásain és a hellén kultúra építészeti alkotásain megtalálható. Az Acanthus mollis leveleinek mintájára alakította ki a Kr. e. V. században élt görög szobrász, a márványfúró feltalálója, Kallimakhosz a korinthoszi oszlop díszes fejét. Sírkövek ékítményéül is ennek a növénynek a leveleit használták. Az akantuszlevél szép karéjai, finom tagozása, kecses hajlása miatt minden más növénynél különbül alkalmas arra, hogy architektonikus díszítmények, gyámkövek, párkányok, arabeszkek mintája legyen. Már az ókori kőfaragók növénydíszítése, művészi ékítményei az ókori kertekbe szívesen ültetett dísznövénynek tehát elsősorban a leveleit örökítették meg. Vergilius szerint szép Heléna ezekkel a levelekkel díszítette ruháját. Vázákra is festették, Dioszkuridész is dicsérte alakjukat. Plinius szintén megemlékezik természetrajzában a virágoskertek szegélynövényéről; Columella gazdasági író (Seneca és Néró kortársa) méhlegelőnek ajánlja.

Az antik Rómában az iparművészet spirálisan csavarodó indákon stilizálta az akantuszleveleket. Hasonlóan megtalálhatók a reneszánsz iparművészeti tárgyain is, a növényt sok várkertben ültették, nevelték. Lippay György esztergomi érsek pozsonyi kertjében is díszlett.

alakor J: igénytelen, gyengén termő búzafajta; Triticum monococcum.

Szaknyelvi és nyelvjárási szó. A Magyar Oklevél-szótár (OklSz.) 1440-től adatolja alakar formában. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (SzT.) 1450 körüli időre teszi ’alakorszem’ jelentésben, és ugyanebből az időből, 1453-ból idéz egy személynévi adatot: Mathia Alakar dictus. 1493-ban és 1605-ben alakor, 1594-ben alakor bwza. Erdélyben az SzT. szerint 1522-ben speltam wlgo Alakor, 1587-ben allakor, 1597-ben és 1641-ben alakor. Olvasható 1643-ban Comenius, 1792-ben Baróti Szabó Dávid szótárában. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Triticum spelta neve tönköly és piros alakor, a Triticum monococcumé fejér alakor. 1813-ban Diószegi Sámuel könyvében (OrvF.) szerepel az alakor. 1843-ban az alakor dézma az ’alakortized’ adófajta. Az alakor 1862-ben (CzF.) és 1867-ben (Ballagi) a ’tenkely, tönköly egyik faja’. A népnyelvben is használatos, a tájszótárak (MTsz., ÚMTsz.) adatai szerint Erdélyben Szatmár megyében, a Székelyföldön, Inaktelkén és Magyarókeréken ’tönköly’ jelentésű. Alakváltozata az alakar, alak (Oltszakadát: ’másodrendű árpa’), alakorárpa (Magyarlapád: ’Hordeum distichon’)és az alakór (Körösjánosfalva: ’fűhöz hasonló takarmány’).

Valószínűleg a román alac ’Triticum monococcum’növénynév átvétele. Tudományos nemzetségneve, a Triticum már Bauhinnál szerepel különböző gabonafajták leírásában, és régi latin elnevezésre vezethető vissza.

A piros alakor társneve a tenkely. A Triticum monococcum a fehér alakor. Mint faji neve kifejezi, érett kalászkája többnyire csak egymagú.

Az alakort vagy vadbúzát már 10000 évvel ezelőtt aratta az ember; a Közel-Keleten itt-ott még vadon terem. A neolitikumban hozták be földműves népek a Kárpát-medencébe. Kis-ázsiai származású, nagyon igénytelen és jó minőségű lisztet adó búzafaj, amely azonban igen csekély hozama miatt háttérbe szorult. Már a XIX. század második felében is főleg hegyes vidéken, sovány földbe vetették, amelyben más, jobbfajta gabonanövény nem élt meg. Noha sárgás lisztje hasznavehető, inkább lovaknak és sertéseknek adták a termést.

Lásd még a búza és a tönköly szócikkét.

alfaf ű , halfaf ű J: kárpitosok által használt, rostanyagot adó, Földközi-tenger melléki árvalányhajféle fű.

Egyiptomban élő növény a Leptochloa bipinnata, a Fekete-Nílus mentén termő pázsitfű neve. Társnevei az eszpartófű, alfafű, lósörényfű. A halfafűnél gondolhatnánk arra, hogy esetleg népetimológiás alakulat az alfafű elnevezésből. Ám Algériában és Tuniszban a növényt halfának nevezik. Maga az alfa (és )is arab eredetű nemzetközi szó. A növény latin Stipa (< görög sztüpe ’kóc’) neve metaforikus terminus, akár német elnevezése, a Federgras, azaz ’tollfű’. Szintén az árvalányhajhoz hasonlatos felépítésére utal a magyar N. lósörényfű terminus.

alma J: az almafa termése. vadalma J: vadon tenyésző, nemesítetlen almafa; Malus silvestris. citromalma J: sárga héjú, savanykás ízű téli alma. cigányalma J: sötétpiros, apró alma. bőralma J: fahéjszínű, szívós héjú ranettféle téli alma; kormosalma. Fajtacsoport. pármenalma J: aranysárga, piros csíkos almafajta. ranett, renet J: sárga, pettyes héjú, jó ízű, apró téli almafajta. sóvári J: magyar eredetű, kiváló téli almafajta. véralma J: sötétvörös héjú, rózsás húsú, apró, édes almafajta.

A népnyelvben óma. A magyar okiratok az almafát gyakran említik, az alma szó helynevekben, családnevekben sem ritka. Oklevelekben 1225-től adatolható, 1335-ben „pomi, que wlgo ponica alma dicitur” (MNy. 10). 1395-ben a Besztercei, 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben (arbutus, vad alma) szerepel. Megtalálható a Bécsi kódexben 1437-ben, a Debreceni kódexben 1519 körül, a Teleki-kódexben 1525-ben, a Kolozsvári Glosszákban (KolGl.), majd Murmelius lexikonában (1533), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában (1590). A korai orvosbotanikai művek (1570 k.: Ars Medica; 1578: Melius) szintén említik. Lippay János művében (1664) behatóan foglalkozik az alma termesztésével, betegségeivel. Veszelszki Antal (1798) is hosszú oldalakon ismerteti. Nyelvészeti, néprajzi és művelődéstörténeti szempontból igen érdekes, hányféle összetételben szerepel az alma szó. Továbbá – más neveket most nem említve – nem csupán almafajtákra, más növények fajaira is vonatkozik (pl. gránátalma, birsalma, farkasalma, almapaprika stb.). Számos helységnevünkben is szerepel az alma neve (pl. Magyaralmás, Balatonalmási, Almásfüzitő, Almakerék stb.).

A szó ótörök eredetű nyelvünkben, vö. kipcsak, csagatáj, kirgiz alma, oszmán-török elma, csuvas ulma azonos jelentéssel. A mongol nyelvekben is használatos, a törökség minden nyelvében, óriási területen elterjedt vándorszó.

Az almafa és a körtefa rendszertanilag közeli rokon növények; az almafa tudományos neve is Pirus Malus, azaz körtealma. Ez a magyarban sem nyelvtanilag, sem gyümölcstanilag nem tartható, hiszen a körtealma vagy almakörte terminus alatt valamelyik alfajt, korcs fajt érthetjük.

Az almát termő fák ősei valamikor örökzöldek voltak, igen magasra nőttek, törzsük átmérője a 2 métert is elérte. A kőkorszaki emberek településeinek feltárása során Közép-Európában a régészek szárított, elfelezett almák darabjait találták meg. A Malus silvestris (erdei vadalma) gyümölcsét már akkor gyűjtötték. Ez a legfontosabb törzsalakja a nemesített kultúrfajtáknak. Ennek a fajtának az ápolásából, nemesítéséből lett a szelíd alma, a Malus domestica, a rendkívül sokféle kerti alma. A vadalma szó a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan. Tartalmazza Calepinus szótára (1585) is.

A több, mint ezer almafajtát a sarkvidék kivételével Európában mindenütt termesztik. Amerika mérsékelt és hideg tájain is gyakori. Az ősi egyiptomiak is szerették az almát. India ájurvédikus orvosai voltak az elsők, akik hasmenés gyógyítására ajánlották a betegeknek. Kínai orvosok századokon keresztül használták a fa kérgét cukorbetegség gyógyítására.

A régi görög és római írók igazolják az alma akkori termesztését és nemesítését. A görög mitológia szerint a Földanya almával ajándékozta meg Hérát, és ezt a fát a Heszperidák őrizték az Atlasz-hegységen túl. A görögök hite szerint az almafa termelője Dionüszosz, a bor feltalálója és istensége volt. Aphroditét ajándékozta meg vele. Az alma a szerelem jelképe lett. A mitológiában számos történet szól almáról, aranyalmáról (a Heszperidák aranyalmája). Régen szerelmi vallomás volt, ha valakinek almát dobtak. Az élet és a termékenység jelképe is. A menyasszonynak és a vőlegénynek Szolón törvénye szerint egy almát kellett elfogyasztaniuk, hogy utódaik lehessenek. Nemeszisz almafaágat tart a kezében, amely a görögök hite szerint útlevél az elíziumi mezőkre. Eredetileg az olimpiai játékokon Olümpiában a győztesek almaágat kaptak, csak a 7. olimpián, Kr. e. 748-tól tértek át a vadolajág adományozására. Odüsszeusz nevezetes birkózásában az ellenfele Philoméleidész (jelentése ’kedves az almanimfáknak’) volt. A hellén világban az almafának külön nimfái voltak: a Méliák. Az Odüsszeia XXIV. énekében Odüsszeusz apja, Láertész a kertjükben növő tíz almafa felismerése után ad hitelt a fiának, kit már régen egész Ithaka halottnak hitt. A rómaiaknál Pomona a gyümölcstermelés nőistene volt. A keresztény hit szerint a paradicsomban az alma a bűnre csábítás szomorú gyümölcse lett.

Az ógermán mesékben is előfordul. A kelta Maeldum történetében csodaalma szerepel. Letört ágon három csodálatos ízű alma nőtt; aki egyszer evett ezekből, 40 napos éhezést is elvisel. Egy másik történet Nidud király Egill nevű íjászáról szól, akinek ügyessége a svájci Tell Vilmos monda hősééhez hasonló: mindkét kisfiú megmenekül a kiváló íjászok tudása révén.

Népdalainkban, népmeséinkben, a különböző játékokban szintén nevezetes. Említhetjük a mesék világából Hófehérke történetét, akit a gonosz boszorkány mérgezett almával kínált. Az uralkodói jelvények között az országalma az erő és az uralkodás jelképe. A magyar történelem szép emlékeket őriz az almával kapcsolatban. Több mint ezer évvel ezelőtt már a királyi felségjelek között szerepelt az aranyalma vagy másképp országalma.

Ismeretes a Bibliából, hogy a tudás fáján a Paradicsomban alma termett, Éva – a kígyó unszolására – ezt a gyümölcsöt szakította le, hogy Ádámot a bűn útjára csábítsa. Alföldi városunk, Baja még címerében is megörökítette az alma és az első emberpár történetét. Azonban nem egészen így lehetett a történet, hiszen a Biblia almáról nem beszélhet, mivel az ótestamentumi időkben a Közel-Keleten az alma ismeretlen volt. Egyszerűen fáról és gyümölcsről van szó a szövegben!

A mesékben fa és ember között mágikus kapcsolat van. A hős és fák közötti mágikus rokonszenvi kapcsolat erőteljesen őrződött meg abban a szegedi mesében, amelyben a magtalan királyné egy almát szerez, annak felét megeszi, ettől terhes lesz, a másik felét pedig elülteti. Abból kél ki az égig érő, ifjító fa. Az egykori pogány szüreti ünnepekből keresztény ünnep lett; Írországban még ma is szokásban van az almamise. Egykor jósolni lehetett az almafa gyümölcsével: a férjhez menendő lány Luca napján kiválasztott egy szép, egészséges almát, karácsonyig minden nap harapott belőle, majd az utolsó falattal a szájában az utcára ment, és aki szembejött vele, az lett a férje. A néphiedelmek egy része beépült a keresztény gyakorlatba is: ilyen a Balázs napján szentelt alma, mely torokbetegséget gyógyít. De almával rontani is lehetett.

Erzsébet angol királynő udvarában pazarló módon használták az illatszereket és kozmetikai szereket. Ugyanakkor illatszert használtak a városok iszonyú bűze ellen is, az elvezető csatornák és szemetesvödrök szaga ellen. Az emberek illatos kenőcsből gyúrt kis golyót hordtak maguknál gömbölyű edénykében a nyakukban. Ez volt a pomader, ami a pomme (alma) szóból származik. Stuart Mária ilyen pomaderrel a nyakában ment a vesztőhelyre. A rothadó alma szaga igen kedvelt volt; a rothadó almát zsírral, fahéjjal és szegfűborssal keverték, ez volt a pomádé.

Bólyai Farkas (1775–1856) meghagyta örököseinek, hogy sírjára almafát ültessenek. Emlékeztetőül Évára, ki a paradicsomban almába harapott, Páris királyfira, ki a női szépség aranyalmáját ítélte oda, és Newtonra, kit a leeső alma vezetett a gravitációelmélet megállapítására.

Igen sok fajtája van. Már az ókorban is jó néhányat ismertek. Theophrasztosz három almafajtát említett. Őt tartják az első pomológusnak, azaz a gyümölcsészet tudománya művelőjének. (Érdekes, hogy a pomológia szó is az almafélék latin pomoideae nevéből való.) Cato, aki minden szenátusi felszólalását azzal a nevezetes mondattal fejezte be, hogy „egyébként úgy vélem, Karthágót el kell pusztítani” (Ceterum venseo, Carthaginem esse delendam), a Kr. e. II. században írt De re rustica című művében már hét almafajtáról tesz említést. Plinius negyvenegyfélét ismertet, Palladius pedig ötvenhatot különböztet meg. (Ez utóbbi szám azonban kétes, mert a rómaiak a birsalmát, citromot, narancsot, barackot mind a malum alatt tárgyalták.) A rómaiak számára nem volt ismeretlen az oltás és a borkészítés sem.

Közép- és Észak-Európában az alma kultúrája a kőkorszakig követhető nyomon. A Horticultural Society 1842-ben közölt almakatalógusa 897 változatot ír le. Kezdetben a legtöbb almatípus úgynevezett tájfajta volt, többé-kevésbé spontán szelekció útján jött létre. Magyarországon azelőtt sokkal többféle almát termesztettek. Hogy az idők folyamán milyen gazdag választéka jött létre a honi almafajtáknak, arra Bodor Pálnak egy 1812. szeptember elsején, Kolozsváron megjelent nyomtatványa utal. E szerint az Oltványlajstrom szerint 34 almafajtát ajánlottak az érdeklődők figyelmébe. Ilyen volt például a feledésbe ment nyári jeges, a nyári viola, a szebeni tángyér, a téli piros kormos vagy a téli anglus pippin. Bereczki Máté a XIX. században több mint 1200 fajtát figyelt meg, értékelt és írt le nemesítőkertjében.

A régi fajtákat egyre inkább a modern csomagolási igények, piaci megfontolások stb. diktálta „kedvezőbb fajták” szorítják ki. Pedig a változatos ízű és színű, jól eltartható régi fajtáknak számos előnyös tulajdonságuk volt. Hatalmasra növő, árnyat adó, csodaszép fáik díszére váltak a kertnek. Nem voltak túlságosan kényesek a talajra. Fagykárt ritkán szenvedtek, betegségek elkerülték, különböző élősködők és kártevők ellen nem kellett permetezni. Sok fajtánknak ma már csak a nevére emlékezhetünk. Ilyenek voltak például a sóvári, Pázmán-alma, pepin, asztrakán, rózsaalma, sikulai, Török Bálint (Lippaynál báling-alma), véralma, szercsika, danzigi bordás, selyemtányér, szászpap, pónyik, kormos, leányalma,batul, nyári édes, árpára érő, szentiváni alma, a pogácsa-, borízű-, csöcsös-, üveg-, kormos-, fűzfa-, bárányfarkú-, cigány-, rozmaring-, pufogó-, Jakab-, szerecsika-, lánycsecsű-, püspök-, vaj-, vér-, csillag-, cirmos-, citrom-, sólyom-, tányér-, téli-, kisasszony-, pereszlen-, tök-, sóvári-, parminalma, pármenalma (előtagja francia eredetű), ranett (mely szintén a franciából való nemzetközi szó; Shakespeare IV. Henrik című drámájában Falstaffnak „ranettalmát és egy tál köményt” kínálnak) stb.

Az almafa tavaszi virágzása lenyűgöző; Ausztráliában az egyik szövetségi állam, Tasmania címernövénye az almavirág. A Szép versek című könyvben Pákolitz István írja Almafa versében:

Hófehér sziromzápor

Zuhog az almafáról

Álomnál szebb varázsát

Mintha először látnád

kihajló legszebb ágán

Sírdogál a királylány

A biztos múlás ellen

Nem tüntethetne szebben

Örökké újrakezdve

Gyönyörűn védekezhet

Talpig sziromfehéren

Áll a visszasírt éden

Az alma fája kemény és piros, az asztalosok megbecsült nyersanyaga. A gyümölcs jó ízű, nehezen romló, egészséges, tápláló és szomjoltó. Ha az úgynevezett almasavból több van benne, savanyúbb ízű, ellenkező esetben édes. A gyengén savanykás gyümölcsű a borízű alma. Érdekes, de igaz: az almamag igen nagy mennyiségben tartalmaz cianidot, ami nagyon erős méreg. Fél csésze mag már elegendő egy felnőtt ember halálához. Sok szülő számára nyilván ismerős, hogy gyermekük a hasát fájlalja, miután megette az almacsutkát. A magokat tehát ne fogyasszuk el!

Az alma könnyen aszalható, megsütve és megcukrozva orvosságként használták mellbetegség vagy rekedtség ellen. Hildegard von Bingen, a rupertsbergi zárda főnöke és herbalista XII. századi írásában nyers almát ajánlott az egészséges embereknek, és főtt almát minden betegségre első kezelésként. Az idő tájt vált népszerűvé Angliában a mondás: „mielőtt ágyba bújsz, egy alma, és az orvosod koldulni megy ma”. Ebből alakult ki azután a „mindennap egy alma” szokása. A modern tudomány szintén igazolja, hogy az almának rendkívüli gyógyító ereje van, hála a gyümölcs húsának, ami gazdag pektinben (az érés során feloldódó rostok anyaga). Ezért segít enyhíteni a hasmenést is. A skorbut megelőzésére és gyógyítására szintén hasznos. Készítenek belőle ecetet és bort. Az almakúra köszvény, elhájasodás, vesebetegségek ellen hatásos. Az almalé frissen üdítő, kiválasztást fokozó, láz, gyulladás, rekedtség ellen hatásos. A rómaiak ismerhették Pomona istennő gyümölcsének sokféle kedvező hatását, mert táplálkozásukban az alma nem csupán gyümölcsként, de egészségőrző gyógyszerként is szerepelt. Horatius nyomán vált közismertté a mulatozással egybekötött nagy római lakomákról elterjedt mondás: „a tojástól az almáig énekelünk”. A görögöknél és a rómaiaknál az étkezés végét jelezte: ab ovo usque ad mala,a tojástól az almáig.

A nyári almák többnyire mutatósak, szépen színezettek. Némelyik fajta jókora gyümölcsöket érlel: ilyen például a nyári fontos alma, amely a nevét csaknem félkilós, azaz egy fontos almáiról kapta. Almatermesztésünk zömét azonban mostanában a téli fajták alkotják. A nagyüzemekből elsősorban három fajta, a golden delicious, a starking és az Amerikából származó jonatán származik. Az első sárga héjú, az utóbbiak pirosak. A golden delicious hálás, bőtermő fajta. Gyümölcse közepes vagy nagy méretű, teljes érésben aranysárga. Húsa illatos. Márciusig jól tárolható, de alacsony páratartalmú légtérben ráncosodik. A starking eléggé későn fordul termőre. Héja viaszos, közepesen vastag; húsa sárgás, tömött, később sajnos lisztesedő. A jonatán igen kedvelt fajta, egyedülállóan tartalmazza a cukrot és a szerves savakat, ez adja igen kellemes aromáját. Fája korán fordul termőre, bőven és rendszeresen hoz gyümölcsöt. Mégis visszaszorulóban van rossz tulajdonságai miatt. Lombozata ugyanis nagyon érzékeny a lisztharmatfertőzésre, évente tizenöt permetezéssel kell megvédeni ez ellen a gombakártevő ellen. Mind jobban terjed a jól tárolható idared, a szintén piros gloster 69, a Japánból származó, éretten sárga, kifejezetten nagy, gömbölyű gyümölcsű mutsu, illetve az ausztráliai származású, zöld színű granny smith, melynek húsa fehér, tömött, lédús, jellegzetesen savanykás. A legjobban tárolható fajta.

A fontos C-vitamin az almában nem egyenletesen oszlik szét; a legtöbb a héj alatti húsrétegben van. Ezért sem érdemes az almát meghámozni. Ugyanakkor azt is megállapították laboratóriumi vizsgálatokkal, hogy a piros héj alatt az alma vitamintartalma csaknem a kétszerese a sárga héj alatt levőnek.

aloé J: Afrikában őshonos, a liliommal rokon, húsos levelű pozsgás (dísz)növény; Aloe.

Már a Müncheni kódexben szerepel (1416 u.), 1570 körül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában és 1578-ban Melius Juhász Péter orvosbotanikai művében is olvasható. A XVII. században a Dioszkuridész De Medicinali Materia Libri sex című művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel az alóés fa. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) aloes five, illetve alóé, Váli Mihály munkájában (1792) aloe fű. Veszelszki Antal 1798-ban megjelent könyvében szintén aloe. A Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) álóésfa, áloes, az Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) áloes, a Magyar Tájszótárban (1838: Tsz.) aloës, a Szamosháti szótárban (1935: SzamSz.) állóues ’belső bajok ellen használatos orvosszer, Tinctura Aloës’.

Nemzetközi szó vált a görög eredetű (Dioszkuridész: alóe) latin aloe (birtokos eset aloes)névből, a legtöbb európai nyelvben megvan: olasz aloe, francia aloes, német Aloe, lengyel aloe, aloes stb. A végső forrást magyarázták a héber ahalim vagy az óind agaru ’aloéfa’ szavakból, ezek azonban összetévesztésen alapuló fejtegetések. Az aloé csillogó, sárgás levére utaló szír alwa, elewa a növénynév alapja.

Karavánok szállították Hellas városába és Rómába azt a mézga- vagy gyantaszerű anyagot, amelyből hatásos hashajtót készítettek. Ez egy húsos levelű növény kisajtolt vagy kifőzött és megszárított tejes nedve volt, melyet az arab nevén aloénak nevezett növény szolgáltatott. Az arab alloach jelentése ’fényes, keserű’, ami a gyantás nedvre vonatkozik. A levelek keserűsége a római példabeszédekben is gyakran előfordult: „Plus aloes quam mellis habet”.

Az aloé az egyike azoknak a nem kábítószer alapanyagú növényeknek, amelyek háborút okoztak. Amikor Nagy Sándor megszállta Egyiptomot, értesült egy – Szomália partjaitól nem messze lévő szigeten őshonos – növényről, amelynek fantasztikus gyógyító ereje van. Azzal a szándékkal, hogy katonái sebét e növénnyel gyógyítsa, csapatokat küldött a sziget elfoglalására és a növény megszerzésére, amiről azután kiderült, hogy az aloé. Különlegesen hatékony bőrtisztító és sebgyógyító tulajdonsága miatt meghatározó szerepe volt az ókor katonáinak mindennapjaiban.

A Biblia ószövetségi könyveiben az aloé különleges illata miatt szerepel, többnyire ismert fűszerek sorában. Azonban sem az aloé levelének, sem kivonatának nemigen van illata! A magyarázat az, hogy az eredeti szövegekben szereplő héber ahalot nevet a pozsgás aloé növényre és az illatos aloéfára egyaránt használták. A kettős jelentésű szó az aloé és az aloéfa (újabb nevén sasfa) jelölésén kívül használatos helyenként az ezekből készült illatszerekre, kozmetikumokra is. Az aloéfa őrleménye a távol-keleti népi gyógyászat fontos anyaga. Illatos, füstölésre is alkalmas fájából sokféle használati tárgyat, erős rostjaiból kötelet készítenek. Napóleon annyira kedvelte a füstölgő aloéfa illatát, hogy palotájában rendszeresen égette. A délről importált aloékészítmények drága luxuscikkeknek minősültek a bibliai tájakon. János evangéliumában a Jézus temetésére vásárolt 100 fontnyi mirha-aloé keverék Nikodémus nagylelkű ajándéka volt.

A mohamedán szimbolikában a halál és a feltámadás közötti időt fejezi ki ez a vizet alig igénylő, mégis örökzöld növény, amelynek arab neve ’türelmet’ jelent. Hívő moszlimok mekkai zarándokútjukon kiakasztották szállásuk ajtajára, hogy védelmet és segítséget nyerjenek az úton.

Dioszkuridész és Plinius pontosan leírták az „aloe” növényt. Képe a pompeji falfestményeken is látszik. Egyike volt Kleopátra titokzatos szépítőszereinek. A középkor orvosai az ókori leírások alapján alkalmazták a növényi nedvet, fontos alapanyaga volt a híres „elixirium ad longam vitam” nevű szernek. Drága orvosságnak számított; ma még Kelet-Indiában, különösen Kínában használják illatszernek és orvosságnak. A XVI. és a XVII. században a németeknél igen közkedvelt, de elég ritka növény volt. Még emlékérmeken is ábrázolták, ez volt az Aloe-tallér.

Nálunk is ismerték, 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében azt írja, hogy „a száj büdössége nehezebb másnak, mint magának, akin vagyon… Ha a gyomortól vagyon, éljen aloéból készített pilulákkal, melyek mind a belső rothadást gyógyítják, mind jó illatot szereznek a szájnak. Igen el is veri a szájnak dohát.” Ugyanakkor hashajtónak is ajánlja. A híres pozsonyi érsekkertet, Lippay György parkját egy szász-weimari háromtagú küldöttség egyik tagja, Müller írta le, aki úti élményeiről naplót vezetett. Fia 1714-ben kiadta írását, ebben tesznek először említést a növény magyarországi előfordulásáról: „a többi növény között volt az áloé is, hosszú, hegyes, a széleken tövises, húsos levelekkel. Kb. másfél rőf magas, állítólag minden hetedik esztendőben hoz egyetlen virágot.” Veszelszki Antal (1798) Melius nyomán említi, hogy „ha az aloé gyantájának porából két kalán meleg vízben bévesznek, vérpökést elállítja, és a sárgaságot megállítja” stb. Földi János (1793) az Aloes jelölésére ajánlja a magyar aloë alakot. Az 1807-ben napvilágot látott Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) az olvasható, hogy az „Áloes… külömbkülömb hasonfajait, és az Áloes Nemnek több más Fajait az Uraságok’ kertjeibenn pompára tartják.” Diószegi Sámuel könyvében (1813: OrvF.) szintén ismerteti az aloé használatának módjait. Öt fajt sorol fel. Hívták balzsamfa néven is. A medveepe az Aloë succotrina neve (R. 1911: Nsz.). Nálunk nem honos, egzotikus faj. Nevében az epe utótag a növény keserű ízére utal, hiszen az aloélevet ennek a Dél-Afrikában honos, húsos, vastag levelű növénynek a kifőzéséből nyerik.

Egy időben az aloégyanta az orvosi gyakorlatból kiszorult. Újabban ismét népszerű; az orvosi aloéból (Aloe vera) nyert drog az Aloe hepatica. A gyógyszeripar a drogokból nyeri ki a tulajdonképpeni gyantát és a kristályosodó aloin keserűanyagot, mely kisebb adagban étvágygerjesztő, nagyobb adagban hashajtó hatású. Antrakinonmentes nedve erős gyulladásgátló hatással bír. Égések, forrázások, karcolások, horzsolások, napfény okozta leégés és rosszul gyógyuló sebek kezelésében, valamint napolajak és kozmetikumok készítésében szintén fontos alapanyag. A levél belsejében áttetsző, kocsonyás nedv van, mely azonnal enyhíti az égési sérülést, majd bevonatot képezve a bőrön gyorsítja a gyógyulást. Erdélyben, Gyimesben, Gyergyóban gyógykaktusz a neve. Mézzel és borral kevert őrleményéből a gyomorfekélyesek fogyasztanak naponta néhány kiskanállal. Rákos daganat ellen is jónak tartják. Kárpátalján kettéhasított levelét a sebekre kötik, „alatta hamar beheged”. Kisajtolt levét a tébécésekkel itatják. Alkalmazzák még festéknek, rovarok, különösen a fában élő lárvák elpusztítására. Használja a mai kozmetikai ipar is: arc- és kézápoló krém, napolaj, sampon készül belőle. Hatásos szer a radioaktív sugárzás okozta sérülésekre.

Számos faja szép és könnyen nevelhető szobanövény még a feledékeny ember számára is, mert egy kevés vízen kívül semmi másra nincs szüksége. Kedveli a napot, de árnyékban is eléldegél, és nem zavarja a tápanyagban szegény talaj. Megbecsült dísze a kerteknek. A tarka aloé ’Aloe variegata’kedvelt cserepes dísznövény. Mivel levelei fehér keresztsávokkal tarkítottak, nevezik tigrisaloénak is.

Levelének fogyasztásával az emlősök meg tudnak lenni víz nélkül. A dél-afrikai sivatagokban a madarak számára sajátos önitatóként működnek, virágaik pedig állandó nektárforrások. Roppant vízkészleteikre jellemző, hogyha a farmerek meggyújtották az erdőt, és a lángok belekaptak az aloékba, akkor azok törzse megrepedezett, és a húsos szövetekben felhalmozódott folyadék kiömölve eloltotta a tüzet.

Különböző jó illatú fák neve az aloéfa (agallochefa, kalambak, paradicsomfa). Az ótestamentumból ismeretes drága aloé-füstölőszer a Hátsó-Indiai Aquilaria Agallocha növény fája. A XVII. század óta a jó illatú aloéfát Mexikóból hozzák.

Több faj levelének rostja az aloé-kender. Igen erős és tartós, a víznek ellenáll; kötélnek használható, mert erősebb és rugalmasabb, mint a mi kenderünkből gyártott kötél, és nem kell kátrányozni sem. Alkalmas fonálszíjnak, kávézsáknak, szőnyegnek és papírnak is.

amaránt J: vöröses levelű, vörös virágú kerti dísznövény; Amaranthus caudatus.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent könyvében (OrvF.) az amaránt az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek Deákból lágyítódtak”.

Nemzetközi szó, a latinon át terjedt el. Eredeti, görög nevét onnan kapta, hogy ágas-bogas álfüzérének színe a hervadás után is megmarad. A görög név ugyanis ’hervadhatatlan virágot’ jelent (maraino ’hervadni’, az a- fosztóképző). A rómaiak nagy koszorúkultuszának egyik növénye, elsősorban a téli koszorúkat készítették szalmavirágokból, főként bársonyvirágból. A későbbi szerzők (Matthiolus, Lobelius, Bauhin, Fuchsius) átvették az antik nevet. Melius Juhász Péternél bársonszép, illetve szeretők füve, Floramor,flos amoris az Amaranthus neve, Péchy Lukácsnál és Lippay Jánosnál bársonyvirág. A debreceni füvészkönyv szerzői (MFűvK.) az amarant tsákóka terminust használják, Diószegi a díszparéj jelölésére „magyarította”: amarant nála az Amaranthus caudatus, ma díszparéj, amaránt és disznóparéj a szaknyelvi elnevezése.

A növény számos társneve közül a Felvidéken a pókatakony etnobotanikai terminus volt ismeretes. 1875-től adatolható: N. pulykataknya (Nógrád). Ma így ismerik a Szigetközben(pókatakony) és Szegeden (pulykatakony) is.A növény szára és levélkocsánya is piroslik, lecsüngő, nagy vöröslő füzérei szolgáltatják a névadás szemléleti alapját. Virágzata hasonlít leginkább a pulyka piros bőrkinövéseihez.

Az Amarantus tricolor neve a papagájtoll. Akár tudományos elnevezése, magyar neve ugyancsak a tarkaság, sokszínűség alapján keletkezett, hatásos színes virágú növényt jelöl.

Az amarántfa nagyon szép és kemény, kissé likacsos, sötét vérpiros fája Nyugat-Indiának. Erről a fáról nevezték el a sötét, violába játszó bíborszínt amarántszínnek.

Ismert kerti dísznövény a dél-amerikai származású bókoló amaránt ’Amaranthus caudatus’. Füzérei gyakran dió nagyságú csomókra különülnek, levelei a virágzathoz hasonlóan sötét bíborvörösek vagy zöldek. Társneve a – szintén a sokszor a földig lecsüngő, egy méternél is hosszabb virágzatra utaló – csüngő amaránt, illetve a bárányfarok (R. 1875: bárányfark ’Chenopodium botrys’), melynek nyelvjárási elterjedtsége meglehetősen széles. Akár a régiségben, a népnyelvben szintén különböző növények elnevezése (ÚMTsz.:Lajos, Bernecebaráti ’gyógynövény; ökörfarkkóró’ | Szabó–Péntek: Marosvásárhely ’Achillea’ | MNy. 23:Apaj p., Jászság ’Camphorosma ovata’ | MNy. 4:Réty ’Amarantus caudatus’ | Győrffy: Szentpál, Bözöd, Szentábrahám ’Muscari racemosum’ | Nagy R.: Nagyváty ’Trifolium arvense; uborka-baszó’). Az utóbbi nyelvjárási adat uborka-baszó értelmezésének az a magyarázata, hogy a tövestől kitépett bárányfarkú füvet az uborka tövéhez teszik, hogy minél több uborka teremjen. Amikor az uborka virágzik, a búzatarlón nagy csokorban növő virággal teszik termékennyé. A bárányfark, bárányfarkúfű zoomorf metaforikus elnevezés földrajzi heteronimái a cickafarok, egérfarok, macskafarok, csikófarok, lófarok, pulykafarkúfű, rókafarok stb. Német megfelelője a Lämmerschwanz ’Achillea millefolia’ tükörszó. A tudományos név caudatus utótagja is ’farkos’ jelentésű, a latin cauda ’farok’ szóból képzett.

A falusi kertekben gyakori dísznövény a csüngő amaránt. Egyik alfaját inka búzának is nevezik, minthogy magjából az őslakosok lisztet őrölnek, és kenyeret sütnek. Kevésbé ismerős az Amaranthus tricolor, mely Dél-Kínában és Indiában gyakori főzeléknövény; leveleit és fiatal hajtásait főzik, s az említett vidékeken évszázadok óta termesztik.

Kevesen tudják, hogy ezek a nálunk oly népszerű dísznövények a Föld legrégebbi kultúrnövényei közé tartoznak, és amerikai őshazájukban, Közép-Amerikában és a dél-amerikai Andok-hegységben az indiánok első, szántóföldi termesztésbe vont növényei voltak. A csüngő amaránt a Himalája vidékén szemestermény, keményítő-, olaj- és fehérjetartalmú magvaiért termesztik. A szemes amarántok magvait az említett területeken sokféleképpen hasznosítják emberi táplálékul. Őrölve kása, lepény és tésztaféle készül belőlük. Többnyire azonban a szemeket a pattogatott kukoricához hasonlóan megpörkölik. A pirított magvak jó ízűek, mézzel vagy sziruppal összedolgozva kalácsot készítenek belőlük, de felhasználják üdítő italok nyersanyagaként is. A mai Latin-Amerikának a spanyolok általi elfoglalása idején az egykori azték birodalomban már jelentős gazdasági szerepe volt a csüngő amarántnak. Erről azok az adólisták is tanúskodnak, amelyekben meghatározták a tartományok beszolgáltatásait az uralkodó számára. Majdnem minden tartomány köteles volt évente 70000 hektoliter amaranthus-magvat is beadni.

De gazdasági jelentőségén túl a növény az azték vallási szertartásokban is jelentős szerephez jutott. A konkvisztádorok idejének krónikásai arról tudósítanak, hogy az aztékok legfontosabb ünnepi ceremóniái alkalmával az amarántot hadi istenüknek áldozták. Az ünnepség központjában állt egy óriási istenképmás, amelyet amaránt- és kukoricalisztből, valamint mézből vagy agávé levéből készítettek. Az ünnepségek végeztével a papok széttördelték, és mint az istenek csontját és húsát – szétosztották a hívek tömegének, akik mély hódolattal elfogyasztották. Más táplálékot nem is volt szabad enni ilyen ünnepnapokon.

Lásd még a disznóparéj szócikkét.

amarillisz J: égővörös kelyhes virágú, kardlevelű, hagymás dísznövény; Hippeastrum.

A régebbi botanikai forrásokban fel-felbukkant egy-egy magyar neve, ám meghonosodni egyik sem tudott. Ilyenek a délszakililiom, indiainárcisz, lovagcsillag (a német Ritterstern tükörfordítása), mexikóililiom és a téliliom. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent könyvében (OrvF.) az amarillis az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek Deákból lágyítódtak”.

Az anarillisz nemzetközi szó, latin eredetű. Végső forrása a görög. Az Amaryllis (Vergiliusnál szépséges pásztornő) görögül ’csillogót’ jelent. Linné nevezte el így ezt a növényt, amelyet a XVII. században indiai nárcisz néven emlegettek. Diószegiék (MFűvK.) az amaryllisnek nem adtak magyar nevet, újabb keletű elnevezése: hölgyliliom. (A hölgyliliomot ’Amaryllis bella-donna’ tévesen hívják amarillisznek.) A Hippeastrum társneve a magyarban a lovagcsillag. Tudományos nemzetségnevét a ’lovag, lovas’ jelentésű görög hippeusz (< hipposz ’ló’) és az asztron ’csillag’ szavakból alkották. Ennek mintájára jött létre a német Ritterstern (és a magyar lovagcsillag).

Az amarilliszfélék családjába tartozó nemzetség mintegy hetvenöt faja közül dísznövényként a Dél-Amerika trópusi és szubtrópusi területein élő fajok hibridjeit termesztik. Dekoratív cserepes virágos növény, tartós vágott virág. A nagy, tölcsér formájú virágok legalább négyesével helyezkednek el a virágzati tengely csúcsán.

A fent említett család hetvenöt nemzetséggel mintegy ezeregyszáz fajt foglal magába. Virágaik felépítése a liliomfélék családjához hasonló. Ismert üvegházi és szobai dísznövény az anyósnyelv. Kerti dísznövény a Fokföldön őshonos hölgyliliom. Virága liliomhoz hasonló tölcséres virág, piros vagy fehér színű. Kora tavasszal díszíti a virágüzletek kirakatait. A virág ugyan csupán 10-12 napig nyílik, de a növény hagymája 10 évig is elél, és évenként rendszeresen virágzik, ha jól gondozzuk.

Az Amaryllis belladonna hagymája súlyosan mérgező hatású alkaloidot tartalmaz, a bellamarint. Ebből a fajból is nemesítettek több kultúrváltozatot, és ezek hibridjeit nagyban termesztik a dísznövénykertészek.

ámpolnanövény J: mélyen lecsüngő hajtású dísznövény.

Az ámpolnamoha ’Splachnum ampullaceum’ vagy a Zebrina pendula, azaz ámpolnavirág tartozik ide. Társnevei a pletykakata, tarka pletyka, zebrapletyka és a zebravirág. Ez utóbbi mutatós pletykafaj a neveire hosszanti ezüstcsíkozású leveleivel szolgált rá. A rendkívül gyorsan növő és szaporán terjedő növény társneve a pletyka (mert úgy burjánzik, olyan gyorsan terjed, mint az ármánykodás, szóbeszéd, mendemonda, a pletyka). A zebravirág nyelvújítás kori, a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) bukkan fel először 1807-ben; Diószegiék szóalkotása lehet. Ők az olyan nevek között is fölsorolják, melyek „a’ Termetből, Formából, minéműségből vétettek”: pompás tzebravirág. Tótfalusi Miklós 1847-ben megjelent könyvében czebravir.

Az ámpolna szó régies változata a mennyezetről csüngő lámpa-, virágtartó vagy misebor tartására való edénynek, korsónak. Ez a palack vagy kanna agyagból, illetve üvegből készült. Görög eredetű latin szó. (’Kis kancsó’ jelentésében visszalatinosításának eredménye az ampulla névalak, mely vándorszó.) A latin ampulla kicsinyítő képzős származéka annak az amphora szónak, mely görög eredetű és ’kétfülű edény, korsó’ jelentésű. Az edénybe ültetett kúszó- vagy csüngőnövények összefoglaló neve ámpolnanövény.

Lásd még a pletyka szócikkét.

ananász J: 2–4 kg súlyú, illatos trópusi gyümölcs, az ezt termő növény; Ananas sativus.

Már 1757-ben felbukkan a magyar írásbeliségben, mint azt Gáldi László munkájában olvashatjuk. Ezután 1783-ban olvasható Benkő József Nomenclaturájában (NclB.) az ananás, azaz a gyümölts-király, alma-király, 1787-ben Mátyus Istvánnál és 1799-ben Fábián Józsefnél ananás, 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) ananász alakban.

Nemzetközi szó (latin, angol, francia, olasz, német, orosz, finn stb. ananas); a portugálon és spanyolon keresztül terjedt el Európában a XVI. század végén. A Brazíliában élő guarani indiánok naná ’ua.’ szava a végső forrás, de a perui tupik nyelvén is anana vagy nanas. Több gyümölcsfajta vagy fajtacsoport összetett nevet kapott az ananász szóval. Ilyen például az ananászbarack, ananászeper, ananászcseresznye stb.

Tudományos sativus fajnevének jelentése ’termesztett’; ennek megfelelője a debreceni füvészkönyv (MFűvK.) termesztett ananász jelzős szerkezete, akár a francia ananas cultivé vagy az orosz ananasz kulturnüj.

Almakirály társneve 1783-tól adatolható (NclB.), a német Königsapfel ’ua.’ tükörfordítása, talán éppen Benkő József által. A német összetétel elő- és utótagját itt felcserélték. Megjelent ugyanakkor a név királyalma változatban is alig valamivel később, 1793-ban Grossinger tollából, melyet azután 1843-ban Bugát Pál Természettudományi szóhalmazában is olvashatunk. Szintén Benkőnél szerepel az ananász gyümölcskirály néven, míg 1787ben Mátyusnál gyümölcsök királynéja. Mint indokolja a névadást, „különös kedves ízéért ’s szagjáért, sokaktól Gyümöltsök Királynéjának-is mondatik”.

Brazília, Paraguay és Guyana területén őshonos. Hosszúkás levelei tüskésen fogasak, és fiatalon tőrózsát alkotnak. A legjelentősebb faj az Ananas comosus, a termesztett ananász, melynek fajtáit a trópusokon sokfelé ültetik. Legelőször Hernandez de Oviedo ismertette és rajzolta le Naturgeschichte Indiens című munkájában 1535-ben. A forró égöv legjobb gyümölcsének tartják. Indiában orvosságnak is használják. Frissen szeletekre vágva szokás enni, de hosszanti tengelye mentén vágott cikkekben is árulják. Puncs, fagylalt is készül belőle. Levét is számos italban fogyasztják, a rossz vizű területeken a turisták folyadékszükségletének veszély nélküli üdítő forrása.

A trópusokon az ananász megerjesztett nedvéből bor és a nanaja nevű likőr készül. Rendkívül egészséges, zamatos, bő levű, sárgás húsú gyümölcsén kívül levelének rostjait is felhasználják, melyből a finom, selymes tapintású, áttetsző textíliát, a batisztot készítik. A pinna vagy ananászszövet valaha Manila környékén egész falvaknak nyújtott megélhetést.

Vitathatatlan, hogy az ananász az egyik legértékesebb gyümölcs. Értékét még fokozza egzotikumjellege, hiszen csak tökéletesen fagymentes, de mégis nedves és enyhe hőmérsékletű környezetben tud áttelelni. A gyümölcs vagy a belőle kisajtolt lé élénkítő, vizelethajtó, különösen pedig az emésztést elősegítő hatású. Afrodiziákumként ugyancsak ismert. A gyümölcs a fehérjebontó bromelain enzimet tartalmazza, de fruktózban, ásványi anyagokban és vitaminokban is gazdag. Fogyasztása méregtelenítő, tisztító hatású. A gyümölcsöt nagy mennyiségben dolgozzák fel konzervnek; sajnos majdnem mindegyikbe meglehetősen sok cukrot is tesznek.

A virágzat egyes virágaiból fejlődő bogyótermések teljesen összenőnek eredeti támasztóleveleik elhúsosodó, alsó részletével, valamint az ugyancsak meghúsosodó virágzati tengellyel. Ilyen módon jön létre az óriási fenyőtobozhoz hasonló alakú, nedvdús, édes ízű ananász-terméságazat. Angol nevében benne is van a fenyő szó: pineapple, azaz ’fenyőalma’. Mivel a legtöbb ma termesztett fajtának nincs magva, elsősorban vegetatív úton kell szaporítani, mégpedig indákról. A mérsékelt égövön csak üvegházban él meg.

angyalgyökér J: zöldesfehér virágú, népi orvosságnak is használt kóró; Angelica silvestris.

1516-ban „Sisimbrium menta: angelica”, majd 1540 körüli forrásokból adatolható szó. Régi alakváltozata az angelica, angelicafű (1570 k.: Ars Medica, 1590: Szikszai, 1634: Csanaki, 1645: Weber); 1708-ban angyélikafűként, angyélikagyökérként szerepel Pápai Páriz Ferenc szótárában; ugyanígy a Bod Péter-féle bővített kiadásban (1767: PPB.). Benkő Józsefnél (1783: NclB.) angyélika, angyal-fü, Veszelszki Antal 1798-ban megjelent könyvében angyal-fű, angyal-rugta-fű, Diószegi Sámuel írásában (1813: OrvF.) angyélika. A név számos alakváltozata használatos a nyelvjárásokban is, ilyen az angyélika, angyalfű, angyalicska, angelikagyökér, arkangyal, arkangyélika, angyalika-gyüker.

A középlatin angelica (latin angelus ’angyal’) névből való, mely az angelicus ’angyali’ jelentésű melléknévből főnevesült a középkorban növénynévként. Számos orvosbotanikai és füvészkönyvben olvasható, például Dorstenius, Cordus, Bauhin műveiben. Szintén ebből való az olasz és angol angelica, a francia angélique, a horvát és cseh andelika, anjelika, a román angelícă és a szlovák angelika. Az olaszban számos nyelvjárási neve használatos: angelica di Boemia ’bohémiai angyalfű’, angelica dorata ’arany angyalfű’, erba degli Angeli ’angyalok füve’, finoccio salvadio ’Isten ment kömény’ (ME.). Az angyal édes gyökér Csapó József szerint a Polypodyum vulgare. A németben az angyalgyökér tükörszóval jelölt Engelwurz a neve.

Nevének eredete abban rejlik, hogy Szent Mihály arkangyal (régi naptár szerinti) ünnepe táján hozta virágát. Másképp is magyarázható: egy hitrege szerint egy szerzetes álmában megjelenő arkangyal mutatta meg a növény gyógyító, gonosztól oltalmazó erejét. Közrejátszott természetesen a növény gyógyereje is. Valóban tartalmaz baktériumölő anyagokat. A legenda akkor vált közismertté, amikor 1655-ben Európa lakosságát bubópestis tizedelte meg, és úgy hitték, e növény segít a járványt leküzdeni. Hasznosságáról tudósít Mátyus István 1789-ben megjelent művében: „angyélika-gyökér, magyaroson Angyal-gyökér ’Engelwurz’, igy neveztetni érdemlett igen kedves és hathatós szagjáról, mérges nyavalyákat el-űző angyali erejéről”.

Libaláb a neve az Angelica silvestrisnek Erdély néhány vidékén, így például Kalotaszegen (BotKözl. 64/1). Az erdei angyalgyökér- mely magas, erőteljes növény hengeres szárral - találó neve. A név tükörszava a hasonló jelentésű görög szavakból összetett latin elnevezésnek: Chenopodium, mely a görög khén ’liba, lúd’ ésóio (podion) ’kis láb, lábacska’ összetétele, és a nemzetközi botanikai nevezéktan szakszava. Már Pliniusnál szerepel egy chenopus (< görögóov tulajdonképpen ’libaláb’) növénynév, amelyet a középkori botanikai szaknyelvben is tovább használtak (vö. 1585:Calepinus, 1604:Szenczi). Volt egy Pes Anserinus társneve is már 1578-ban Melius Juhász Péternél.

Az angyalgyökeret több mint ezer éven át mágikus növénynek tekintették. A parasztok nyakláncot készítettek leveléből, hogy megóvják gyermekeiket a betegségektől és a rossz szellemektől. Arról vált nevezetessé, hogy ez az egyetlen növény, amelyet a boszorkányok sohasem használtak, és jelenléte a kertben vagy a konyhaszekrényben védelmet nyújtott a rontásokkal szemben.

Ligeterdők, nyirkos rétek gyakori növénye. 1-2 méter magas, zellerhez hasonlító növény, víz mellett gyakori. Levele háromszor szárnyalt, a felsőbb levelek hüvelye hasasan felfúvódott. Virága fehér, ritkábban pirosas. A gyökeret az állatorvosok marhabetegségek ellen használták régebben.

Az ember számára szintén gyógyszernek alkalmazták, a népi gyógyászatban univerzális gyógynövénynek tartották. Az ősi kínai és indiai ájurvédikus orvosok menstruációs bajok, ízületi gyulladás, hasi fájdalmak, megfázás és influenza ellen ajánlották. Már a IX. században termesztették Európában. Paracelsus a levét mint „legjobb orvosságot” dicsérte. A XVI. és XVII. században az angyalfű gyökeréből préselt levet más gyógyfüvekkel összekeverve állították elő a „karmelitavizet”. Erről az italról azt tartották, hogy enyhíti a fejfájást, segíti a relaxációt és növeli az élettartamot. Az angyalfű a Londoni Királyi Orvostudományi Egyetem által annak idején kidolgozott „A király kitűnő pestis elleni receptje”-ként bevonult a pestis elleni hivatalos gyógyszerek közé. Az emésztőszervek megbetegedéseiben hatásos szélhajtó, gyomorerősítő. Az erdélyi Szováta-Szakadáton azt tartják, hogy ha „az angalita gyükeret meghasiccsák, ety csuporba vizbe teszik, s aszt a levet isszák, az nagyon jó étvágyat hoz”. Tüdő- és bronchiális bajoknál köptető. Görcsszerű epileptikus rohamok ellen is jó szolgálatot tesz.

A növény gyökerét ízesítőnek használják. Különlegesen kellemes, aromás illatú, édeskésen kesernyés ízű, ezért gyomorkeserű likőrök alapanyaga. Illóolajat, angelikasavat, cukrot, keserűanyagot és több különféle aromás anyagot tartalmaz. Ugyanakkor furokumarinok is találhatók benne, amelyek az emberi bőrben fényérzékenységet váltanak ki, és a napsütés hatására bőrgyulladást okoznak.

ánizs J: ernyős virágú illatos növény; Pimpinella anisum.

A Magyar Oklevél-szótár (OklSz.) adatai szerint 1378-ban már fölbukkan az Anisfa a magyar írásbeliségben; 1470-ben: „Anisum: Anis” (CasGl.). 1570 körül az Ars Medicában, 1578-ban Melius Juhász Péter könyvében anisum Béczi kömen vagy anison, 1583-ban Clusius művében (NomPann.) anisum, Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) anyz. A Dorstenius könyvébe bejegyzett magyar növénynevek között: anis (1703), Pápai Páriz Ferenc szótárában (1708) ánis. A latin eredeti már szerepel a Capitulare de villis (795) királyi rendelet növényjegyzékében: anisum. A (ma faji) anisum név a görög anayo névből való.

Nemzetközi vándorszóval állunk szemben, az olasz, francia, szlovák, angol, német megfelelők végső soron szintén görög eredetűek a középlatin anisum közvetítésével. Az ókorban Cato, Plinius, Dioszkuridész, Apicius, majd Dorstenius, Matthiolus, Cordus egyaránt leírták „anesum, anisum” néven a növényt. A magyarba az ánizs – ha figyelembe vesszük, hogy gyógyszerként is használt fűszer volt és a kolostori gyógyszertárak révén terjedt el – elsősorban a németországi latin anisum ~ anissum ~ anissium > középfelnémet anís szón keresztül kerülhetett. Kolostori műveltségszóként latin hangsúllyal és német hangsúllyal is meghonosodott a németben. Ennek megfelelő a bajor-osztrák nyelvjárásban használatos számos változat. Mollay Károly (1982) szerint a Tolna és Sopron vármegyékbe telepített ciszterciek közvetíthették.

Összetételben is felbukkanó elnevezés a lóánizs, jelentése ’Seseli hippomarathrum’. A seseli ’édeskömény’ régi görög növénynév. A hippomarathum (< görög hipposz ’ló’) pedig a németben is a Pferdefenchel, azaz a ’ló-édeskömény’ neve. Az ánizst nevezték bécsiköménynek is.

Az ánizs tudományos nemzetségneve, a Pimpinella Bauhin számos leírásában felbukkan, a német Pimpernell, angol pimpernel, francia pimprenelle nevekkel függ össze. A Pimpinella a bis-pinella szóból képzett, melynek jelentése ’két tollacska’.

Az ernyősvirágú, eredetileg Egyiptomban honos növény fontos fűszer. A hagyományos kínai gyógyászatban és gyógyszerkönyvekben előkelő helyet foglal el. A hindu gyógyászat az V. századtól napjainkig alkalmazza. A görögök konyhai és orvosi célra egyaránt használták. A rómaiak Toscana rétjein termesztették. Ünnepi lakomáik végén szolgálták föl különleges, fűszeres süteményüket, a mustaceust, melyet ánizzsal, köménnyel és más, emésztést segítő gyógynövénnyel ízesítettek. Az ókori mediterrán birodalmak számára az ánizs nagy jelentőségű, könnyen értékesíthető termék volt, sokszor az adókat is ezzel a növénnyel rótták le. A 795-ben közzétett Capitulare rendelet is említi. Az ánizs annyira népszerű volt Angliában mint gyógyszer, fűszer és parfüm, hogy 1305-ben I. Edward különleges adót vetett ki rá, hogy legyen miből fedeznie a London Bridge felújítását.

Ma Magyarországon is termesztik, március végén vetik, és júliusban takarítják be. Ikerkaszattermése a drog (Anisi vulgaris fructus), 2–4% illóolajat tartalmaz. Kellemes illatú és édes, zamatos gyümölcse már a régiségben is kedvelt volt. Elpárolgó olaja (oleum anisi) a mell- és gyomorbetegségek ellen hasznos orvosság. Emésztést serkentő, hurutoldó és bakteriosztatikus hatású. A magja kellemes fűszere a kenyérnek és különböző süteményeknek, salátáknak. Szeszes italok készítéséhez is használják sok országban. Ánizstartalmú a svédek híres pálinkája, az akvavit, a francia pernod és pastisse, az abszint, a görög ouzo, a török yeni-raki, a bolgár masztika stb. A franciák ánizslikőrje az anisette, melyet bőséges lakomák után készítenek az asztalra. Az ánizs aromáját a termés illóolajában levő anethol okozza.

Görcscsillapító, emésztést előmozdító és felmelegítő hatású. Székrekedésnél és bélgörccsel járó emésztési rendellenességek esetében, mely főleg a gyermekeknél szokott előfordulni, sikerrel használható. Általános élénkítő, gyomor- és szíverősítő hatású. Aktivizálja a paraszimpatikus idegrendszert, és regenerálja a vérrendszert a csontvelőben képződő fehérvérsejtek szintjén. Felgyorsítja a hormonok kiválasztó tevékenységét. Hatása következtében felszabadultságot, magabiztosságot és fokozott jókedvet érzünk, izomrendszerünk elernyed.

anyarozs J: a rozs kalászában gyakori feketés színű élősködő gomba.

A XVIII. század végétől adatolható írásos forrásokból. Az anyarozs a német Mutterkorn mintájára alkotott tükörszó. A névadás azon alapul, hogy a magházon élősködő tömlősgombából kivont gyógyhatású anyag elősegíti a méhizomzat összehúzódását; a német szóösszetétel előtagjának ugyanis eredetileg ’anyaméh, méhlepény’, utótagjának pedig ’gabona, rozs’ a jelentése. Hasonló összetétellel jelölik a növényt a hollandok (moederkoren) és a dánok (moderkorn) is.

Nevezik a magyarban bábafognak, varjúkörömnek is ezeket a barna vagy sötét violaszínű testeket, amelyek az érett gabonakalászban a szem helyén láthatók. Metaforikus terminusok, egy gombafajta nevei. A Claviceps purpurea varjúköröm nevének a motivációja az, hogy az érőfélben lévő rozskalászon 1-2 centiméter hosszú, fekete színű képletek alakjában jelenik meg ez a tömlősgomba; a képletek végén apró, szivacsos állományú nyúlvány van. A termőtestekkel tele szklerócium a rozs kalászában él. Ezek a hosszúkás, fekete képződmények varjúköröm alakúak.

Tudományos nemzetségneve alakleíró, a ’bunkó, buzogány’ jelentésű latin clava és a ceps ’fejes’ szavak összetétele.

A gabonaféléken kívül majdnem minden pázsitfűfélében, így a perjében, komócsinban, ecsetpázsitban, a nádban és a kölesben, továbbá néhány sásfélében is észlelhető. Az anyarozs mérges, mérgező alkaloidjai az emberek és állatok idegrendszerét támadja meg. Vemhes állatok a görcsös méhösszehúzódás miatt elvetélnek. Ha a lisztben nagy mennyiségű anyarozs van, az ilyenből készült kenyér fogyasztása az embernél az úgynevezett bizserkórt idézi elő, mely betegség Európában többször is járványszerűen pusztított. (Az ilyen kenyér vöröses violaszínű.) Amíg a járvány okát nem ismerték, Szent Antal tüzének tartották. Már 1% mérgezéshez vezethet, ám volt olyan kenyér, amelyben 30% is volt. Ez különösen a szegényeket sújtotta, mert például a szerzetesrendeknél már ismeretlen volt a szemtisztítás miatt. A betegek a kolostorokban kerestek gyógyulást, ahol különböző orvosságos italokat kaptak. A fő dolog azonban az volt, hogy ott kifogástalan kenyeret ettek; mérgezési tüneteik elmúltak, állapotuk javult. Amint viszont hazakerültek és újra anyarozzsal kevert kenyeret ettek, ismét rosszabbul lettek.

A mérgezés hányást, alhasi fájdalmakat, csillapíthatatlan szomjúságot, szédülést, bőrérzékenységet, szívgyöngeséget, görcsöket okoz. A krónikus anyarozs betegségnél a végtagok megmerevednek, majd epilepsziás görcsökbe esnek a betegek. Gerincvelő-sorvadást is okoz. Azelőtt aratás előtt napszámosok, elsősorban gyermekek szemenként szedték össze a megtámadott kalászokat. Noha Johann Taube 1782-ben felismerte az ergotizmus kiváltó okát, az anyarozst, még 1929-ben is írországi, sőt 1951-ben franciaországi súlyos mérgezéseket tapasztaltak.

Nálunk Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelent könyvében már azt írta, hogy „Minden veszedelmes hatásánál fogva mégis értelmes orvos’ kezéből illő adagban használva, némelly betegségek ellen hatásos gyógyszer.” Hasonlóan a Falusi Gazda folyóirat 1865-ben arról tudósít, hogy az anyarozs „minden mérges tulajdonsága ellenére igen hathatós orvosság, különösen az altest bajaiban”. Ma sokfelé gyógyszeripari alapanyagként termesztik, vérzéscsillapító és méhizomzat-összehúzó hatású orvosságok készülnek belőle. Alkalmazzák magas vérnyomás, migrén és idegbántalmak gyógyítására is.

apácavirág J: gránátvörös virágú mezei gyomnövény; Nonnea pulla.

Karl Hoffman és Wagner János nagylélegzetű művében (1903: MVN.) szerepel az apácavirág és a növény számos társneve bíborszínű gyászoska alatt.

Az apácavirág a tudományos nemi név megfelelője. Társneve az apácafű, piszifüle, szipóka és az édesvirág, továbbá a gyászolka, gyászoló nyakó, gyászoska. Ez utóbbiak névadási szemléletének az a háttere, hogy a párta feketésbíbor színű. Ez indokolja apácavirág elnevezését is. A nevet nem említi a CzF. és a Ballagi-féle szótár, tájszótárainkban sem szerepel. A Pallas lexikonban csak a Staphylea pinnata N. apácabokor neve olvasható. A Nonnea pulla német neve Mönchkraut, azaz ’szerzetesfű’, illetve Nonnenblume. A tudományos genusnév Johann Philipp Nonne (1729–1772) erfurti orvos és botanikus nevét őrzi.

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (SzT.) szerint az apácavirág jelentése ’művirág’ volt. A gróf Teleki család sáromberki levéltárában van egy 1788-ból származó irat, melyben „skatulyába satíros selyemből kötött Apátza virágok” szerepelnek.

A Nonnea pulla vetések között, utak mentén, legelőkön fordul elő.

Az apácavirág összetétel virág utótagjáról igen sok mindent lehet mondani. Itt csupán a virág régi értelmezéséről szólunk, amikor még ’nők virágja’, ’asszonyi vérzése’, ’ilyenfajta virágzása’ jelentése volt, mint azt Szenczi Molnár Albert Dictionarium Ungarico– Latinumának Ecsedi Báthory Istvánhoz írt, manierista furcsaságokkal teli ajánlásából tudjuk. Valószínűleg Calepinus szótárát követi az alábbi menstruációértelmezés: Juno „férfi nélkül szült fiút; Flóra mutatott neki egy virágot az ólenosi [achaiai] mezőkön, amelynek érintésétől férfi nélkül is tüstént teherbe esett”. Mars hadisten született ilyen módon, aki éppen olyan rettenetes, mint a Plinius állításával jellemzett „asszonyi vérzés”, amelytől eltompul a fegyver, megsavanyodik a must, kiég a gabona, megrozsdásodik a bronz, megvész az eb, elhull a virág. A szörnyű hadistent világra hozó Juno segítőjét, az ólenosi virágot a szótáríró Szenczi így magyarázza: „annak gondolom, amit a nők a maguk virágjának szoktak mondani”. A virág tehát a menstruáció (mint hozzáteszi, Plinius „az ilyenfajta virágzásról így ír”). A magyar nyelven először verselő jelentős költőnk, Balassi Bálint Kit egy bokrétárul szerzett című versében magát a női szeméremtestet nevezi így: „Az adá virágát akkor én kezemben”. Ma orvosi és jogi szakszó a defloráció, azaz a ’virágtalanítás’, a ’szüzességtől való megfosztás’, a ’megszeplősítés, megbecstelenítés’. A XVI. és a XVII. században – mint a fenti szótárban olvasható – „az asszonyi állat szemérmes testének kapuhártyája”, Vénusznak „első ostromán” éppen úgy vérzéssel rontatott el, mint ahogy vérfolyással jelentkezett a menses. Mint a szótárban szerepel, defloro: „virágától megfosztom”.

aranka J: fűnemű gazdanövényeken élősködő, reájuk csavarodó, sárgás virágú növény; Cuscuta.

A TESz. csak 1768-tól adatolja, de a szó korábbi felbukkanású. A Dorstenius könyvébe 1703-ban bejegyzett magyar növénynevek között már megtaláljuk: aranka, Haj nevelő fü ’Cuscuta’. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) és Veszelszki Antalnál (1798) aranyka vagy paplanfű. A Cuscuta aranyfonal társneve még korábbi, egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben már a XVI. századtól adatolható: aran fonal’ ’Cuscuta, Filzkraut’.

Az aranka származékszó, az aranyból keletkezett -ka kicsinyítő képzővel. Apró, jellegzetes aranysárga színű virágainak és a növényekre felkúszó cérnavékony szárának színe motiválta a névadást. Aranyfonálfű (R. 1578: Melius) hasonneve szintén erre utal. A szlovák etnikum déli részein és a magyarországi szlovák településeken is megvan a szó: „Tota lucerna sama aranka”, Gömörben aranka ’kuku

ina datelinová’, Békéscsabán, Nagybánhegyesen aranka. Az ÚMTsz. szerint a népnyelvben baráng alakváltozata is van.

A genusnév szintén régi, Linné előtti, az Ortus Sanitatisban 1485-ben, Dorsteniusnál 1540-ben, Bauhin művében 1623-ban szerepel a cuscuta, mely a XIV. századi franciából már adatolható (cuscute ’ua.’ a középlatin cuscuta szóból, mely arab eredetű: < kušuta ’ua.’).

Csapó Józsefnél (1775) fűnyűg, a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) fecskefonál, fonálfű, lucernakosz, boldogasszony haja, görényfű, köszvényfű, hajnevelőfű (R. XVII. század: hajneuelö fü). Az utóbbi három terminus (feltételezett) gyógyhatására vonatkozik. A Cuscuta görényfű neve is betegségre utal. Igen régi, nem Csapónál vagy a Magyar Fűvész Könyvben bukkan fel először: R. XVI. század második fele: gereyn fw (1540: Dorstenius), guren fü (1578: Melius), gereyn fw (1583: NomPann.), goereny fyu (1595: FK.); XVII. század: goereny fyue, goreny fyue (MNy. 11: 133), gerény-fű (1775: Csapó), görény-fű (1783: NclB.), gerény (1792: Váli) és görény-fű (1798: Veszelszki). Ismert a népnyelvben is: N. Nagykőrös ’fűnyűg’ (KertLap. 17). A szótörténet azt mutatja, hogy nem a görényfű, hanem a gerénfű a „helyes”, mely a régi szótárak szerint ’kosz, rüh, var’ jelentésű volt, sokszor a német Grind szóval értelmezik. Ennek középfelnémet alakja grint volt, a gerint, tehát németből való átvétel. Az Érsekújvári kódexben előfordul geréntes melléknév is: „vala egy nyawalyas, koor, poklos azzonyallat, kinek Katherina zolgalny zokot vala, mykoron meg keztte vona wtalny az ew ghereenthes voltaat.” Geréntfű tehát ugyanazt jelenti, mint varfű, rühfű, koszfű, sennyedékfű. Valóban léteznek olyan növénynevek, melyek ezt látszanak bizonyítani, vö. XV. század vége vagy XVI. század eleje: De scabiosa – warfyw, gerenth fyw (MNy. 21), 1590: var, vag’ rueh ellen valo foeroeztoe fue, alii gerint fue vocant (Szikszai). Mai N. MTsz., Nyr. 29: kosz ’koszfű’ (Sopron és Vas megye) | FöldrKözl. 22: ua. (Balaton-mellék) nyelvjárási nevei is amellett szólnak, hogy a fenti elnevezésnek az állatnévhez eredetileg semmi köze nem volt. Jávorka Sándor (MF.) a lucernakosz nevet közli, a MTsz., FöldrKözl. 22 és Nyr. 29 szerint kosz a neve a nyelvjárásokban. Hogy köszvény ellen is használhatták, arra az aranka társneveként följegyzett köszvényfű a bizonyíték (Csapó, NclB., Veszelszki, MFűvK.).

A R. 1768: fetske fonal ’aranyka’ (Juhász, majd 1780: Molnár J., 1807: MFűvK., 1825: LexBud., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1893: Pallas, 1925: MF.) elsősorban a történelmi Magyarország keleti részének nyelvjárásaiban ismert ma: ÚMTsz. | SzamSz.: ’Cuscuta tifolii’ | KertLap. 17: Nagykőrös | Herman: Beregszász ’a lóherét kiölő aranka’ | SzegFüz. 2: Selye, Vargyas ’Cuscuta europaea’. Itt a zoomorf terminusok között abba a csoportba tartozó névről van szó, amelyben állatnak tulajdonított termék, tárgy stb. a névadás alapja (az előtag és az utótag szemantikailag összeférhetetlen). Mint Juhász Máté írja 1768-ban: „ez fel foly sürüséggel tsalánra, lenre, s burjánra etc.” A Magyar Fűvész Könyv jellemzése: „szára fonalforma, nyűgös, más plántákra tekergődzik”. A számos vékony, cérnaszerű hosszú szár a névadás motivációja. Akárcsak az aranka egyéb hasonneveinél; ilyen például a kakukkfűaranka és a kakukkfűfojtó. Dúsan elágazó, fonálszerű növény, amelynek gyökere sincs. Az ajakos- és ernyősvirágúakon, valamint a hüvelyeseken, galajféléken élősködik. Ezt kakukkfűfojtó, de herefojtó ’ssp. trifolii’ alfajának neve is mutatja. Mezőgazdasági kártétele jelentős a hereféléken és a lucernán. Szintén ilyen a kakukkfonal [N. ÚMTsz.: kakukfanal (Nyitragerencsér), kukukfanál (Gyimes) ’herefojtó aranka’ | Nyr. 33: kukukfonál (Nyitra vidéke) ’Cuscuta epithymum’].

A Magyar Fűvész Könyvben fűnyűg, fonálfű, fecskefonál, aranyfonál és N. fonalfűnyüg, kakukfonál társneve ugyancsak mind erre utal. Akár a Cuscuta epithymum latin nevének, a már Pliniusnál szereplő epithymum [görög epíthimon (Dioszkuridész)]’thymianra futó’ jelentésű utótagja. Ennek mintájára keletkezett a magyar kakukkfűfojtó név; mint Csapó írja 1775-ben: „Az olasz kakuk-füre szokott tekeredni, és el is fojtja azt.”

A herefojtó és lenfojtó aranka (R. MFűvK. 1807: lenfojtó fűnyűg) a zöldvetésben eleinte mint halvány folt jelentkezik, amely egyre nagyobb lesz. Ezt a terjedését boszorkánygyűrűnek is nevezik. Csapó szerint „kivált a’ len közt terem, és reá tekeredik annyira, hogy azt el-is fojtja. A’ Botanikusok ezt Parasitica Plántákhoz szerkeztetik”. Hívják még pippan, pippang, pippany és paplanfű (R. 1775: Csapó, 1798: Veszelszki), kisjézus paplanja néven. Az utóbbi nevek arra utalnak, hogy az arankák sűrű szálakból szőtt takarót terítenek a rétre. Erre utalhat a madárselyem (N. MNy. 23: Jászladány) is, mely németből átvett jövevényszó; német megfelelője a Vogelseide ’ua.’ Noha nem szaknyelvi szó, a magyarban csak tájnyelvi szinten használatos, ráadásul nem svábok, szászok lakta vidéken (Jászság), de az összefüggés világos, és a jelentés alapján is kétségtelen. Az aranka társneve a lótető, lótetű a Szigetközben. Összetétel útján keletkezett többtagú elnevezés, a tetű utótaggal a névadás motivációja az, hogy ez a növény elsősorban a lóhere élősködője.

A szulákfélék családjába tartozó kozmopolita növénynemzetségnek 170 faja ismeretes. Levéltelen, klorofil nélküli, csavarodó szárú, élősködő növények. Fiatalon gyökeresek, később a táplálékot a gazdanövényekből szívják. Amint az első szívók – hausztóriumok – kialakultak, lepusztul az elsődleges gyökér, ezzel a parazita a talajjal való közvetlen kapcsolatát el is veszti. Egy indiai szólásmondás találóan jellemzi ezt az állapotot: „Aki az aranka gyökerét megtalálja, annak számára a Föld összes kincse hozzáférhető.” A szívók áttörik a gazdanövény szöveteit, és a szállítószövethez kapcsolódnak. Egyetlen növény tekintélyes hosszúságúra növekedhet, mértek már 800 métereset is! Nálunk a leggyakoribb faj az ártereken növő közönséges aranka ’Cuscuta europaea’ és a here- és lucernavetések kártevője, a herefojtó aranka ’Cuscuta trifolii’; veszélyes gyomnövények, a gazdanövényt elpusztítják. Kárpátalján azt tartják, hogy „kípes megölni a lucernyát”.

Érdekes, hogy Indiában az egyik arankafajt a gyöngyvirágillatú virágáért dísznövénynek nevelik, muskátlira telepítve. Erre a célra az aranka által fertőzött muskátlihajtást egészséges növényekre oltják át.

Szőlőnév is az aranka, a furmint egyik társneve [R. 1804: aranyka szőlő (AgrTörtSzeml. 1974), 1829: aranka-formint (Görög), 1833: ua. (Kassai), 1860: aranyka (FG.)]. Alakváltozata: naranka. Az érett fürtök zöldessárga színére utal az elnevezés.

aranyalma J: 1. apró, sárga színű alma; az ezt termő almafa; Malus spectabilis. 2. bogyónyi almácskákat termő díszfa; Malus baccata. aranyranett J: aranypármen.

Az aranyalma ugyan már 1582-től adatolható („ket koeboel aranj alma”), de nem növénynévként. Mint ilyen, történettelen, hiszen inkább nyelvjárási szó. A gyümölcs színére utaló elnevezés. A tudományos fajnév a ’gyöngyökkel díszített’ jelentésű latin bacatus, a latin baca, bacca ’különböző fák, cserjék bogyója’ szóval függ össze. Almafajtát jelent a nyelvjárásokban az aranykormos Tunyogmatolcson, az aran-koszos Kőszeg-Hegyalján vagy az aranpár alma, aranypármin, aranypármén, aranyremete alma és aranpipig alma (ÚMTsz.). A Szamosháti szótár (SzamSz.) szerint az aranyalma ’szép, sárga színű apró almafaj’. A Pallas lexikon aranyalma adata (1896) ’Spondias cytherea, Spondias dulcis’, azaz balzsamszilva, aranyszilva, mombinszilva, tahitiszilva jelentésű; e növény Melanéziától Polinéziáig őshonos.

Nevét fürtökben érő, narancsszínű termése alapján kapta. Az angol golden-apple tükörszava.

A népnyelvben is van más jelentése az aranyalmának, az Ormánságban az aranyóma ’aranyból készült képzeletbeli alma’ egy gyermekjátékban (OrmSz.).

Vergilius azt a keserű citromot nevezte aranyalmának, amely Nagy Sándor hadjáratai során került a perzsa ültetvényekről Európába, és amelyet ezért sokáig perzsa almának is hívtak; Galénosznál méd alma. Josephus Flavius a zsidók sátoros ünnepeivel kapcsolatosan említi a malum persicum gyümölcsnevet. Plinius, az élővilág legnagyobb római kutatója Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 15. könyvében azt írta, hogy „a Kréta szigetéről származó birsalma lehúzza a fa ágait, amelyen terem, és nem engedi, hogy nagyra nőjön. Több fajtája van: közülük az aranyalma nevűn bemélyedések vannak, és színe is különleges, aranysárgába hajlik, innét a neve.”

A díszalmák vonzerejüket rendkívül elragadó színű és formájú virágaiknak és kellemes illatuknak köszönhetik. Ősidők óta nagy szerepük van a kínai kertekben, ott összefoglaló néven haj-tangnak hívják őket. Az aranyalma ’Malus spectabilis’ kis termetű, szép formájú fa. Virágbimbói sötét korallpirosak, kibomlás közben egyre halványul a szirmuk. A sokféle színárnyalat egyazon fán különösen megkapó. Előszeretettel ültették paloták kertjeibe, Pekingben ma is látható számos terebélyes, öreg példány. Népszerűsége a Szung-korban tetőzött Kínában. Ma aranysárga gyümölcseiből jóízű befőtt készül. A bőven virágzó hszi-fu-haj-tang, azaz a nyugati palota díszalmája (Malus floribunda) virágai rózsaszín, fehér és piros árnyalatokban pompáznak. Korai virágzása miatt kedvelt Európában, ahova japán kertekből került. A csuj-sze-haj-tang, a csüngő selyem díszalma (Malus halliana) neve bíborszínű kocsányon csüngő virágaira utal. Különösen Szecsuánban kedvelték, ahol híres költeményeket szenteltek neki.

A görög mitológiában szereplő aranyalmához fűződik az a legenda, mely szerint Héraklész egyik feladata volt, hogy a Heszperidák aranyalmáit elhozza. Ezeket egykor Gaia földistennő adta nászajándékul Zeusznak és Hérának. A Heszperidákra bízott aranyalmákat a négy nimfa a messzi nyugaton fekvő kertjében ültette el, és Ladónnal, a százfejű sárkánnyal őriztette. Hogy Héraklész elérje célját, az egész világot bebarangolta, és számtalan akadályt kellett leküzdenie. Útközben megszabadította a sziklához láncolt Prométheuszt bilincseitől, és lelőtte a sast, mely a hős máját tépdeste. Prométheusz hálából elmondta neki, hogyan szerezheti meg az aranyalmákat. Útmutatása alapján Héraklész eljutott Atlaszhoz, aki a monda szerint a mennyboltot a vállán tartotta. Atlasz vállalkozott az almák megszerzésére azzal a kikötéssel, hogy amíg távol van, Héraklész tartsa az égboltot a vállán. Atlasz három aranyalmával tért vissza, de Héraklész csak csellel tudott megszabadulni az égbolt tartásától. Végül a három almát elhozta, melyeket Athénének adott, aki a szent gyümölcsöket visszavitte a Heszperidáknak.

A trójai háború kitörésének okáról szintén aranyalmával kapcsolatos legenda szól. A gazdag kis-ázsiai városra támadó akhájok célja tulajdonképpen hódítás és zsákmányszerzés volt. A régi görög mondavilág azonban a háborút a görög vezérek dicső vállalkozásának tartja, és okát így meséli el: A tenger istene lányának lakodalmára minden istent meghívott, kivéve Eriszt, a viszálykodás istennőjét, aki bosszúból viszályt akart szítani a vendégek között. Amikor asztalhoz ültek, Erisz aranyalmát dobott az istennők közé azzal a felirattal, hogy „A legszebbnek”. Ők tüstént összevesztek, kié legyen az alma. Héra, Zeusz főisten felesége, Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője és Aphrodité, a szépségé vetélkedett egymással. Végül is a trójai király fiához, Párishoz fordultak, döntse el, kié legyen az alma. Héra hatalmat, Athéné bölcsességet, Aphrodité pedig a világ legszebb asszonyát ígérte feleségül Párisnak, ha neki ítéli az almát. Páris Aphroditének adta, ezért Héra haragjában elhatározta Trója elpusztítását. A világ legszebb asszonya a spártai király felesége, a szép Heléna volt. Páris bízva Aphrodité ígéretében fölkereste a spártai királyt, és rútul visszaélve a vendégbarátsággal, elrabolta Helénát. Tette igen nagy felháborodást váltott ki a görögök között. A görög királyok seregeikkel Trója ellen vonultak.

De nem csak a görög mondavilágban szerepel aranyalma. A germán mitológiában az argandi kert aranyalmáinak története meglehetősen hasonló a Heszperidák aranyalmáiéhoz. Loki szintén ellopja az aranyalmát Iduntól. Loki egy dió belébe varázsolta Idunt és az aranyalmát, az ádáz üldözésben az Ázok faforgácsba dobatták a diót. Gyorsan meggyújtották a forgácsot, mire a sas tovább már nem tudta üldözni Lokit, és fuldokolva a tűzbe zuhant. Így tudott Loki aranyalmát szerezni.

aranyes ő J: tavasszal nyíló sárga, csüngő virágú díszcserje; Laburnum anagyroides.

Csak a múlt század elejétől adatolható a név (1911: Révai). A növényt elborító aranysárga virágzatra utaló német Goldregen mintájára alkotott tükörszó. Hasonneve az aranyzápor, társneve a szintén a virágra vonatkozó sárga akác, valamint a babtermőfa, a fáizanót és a nyúlfa [R. 1892: N. nyulfa (Ethn. 3; Nyr. 29: Vas megye)]. A népnyelvben Bugyi és Szada község vidékén az aranyesső jelentése ’babfajta’, Nagyszaláncon az aranyeső bab ’zöldbabfajta’.

A kora tavasz „aranya” az aranyvessző, a májusé az aranyeső. A Laburnum cserjéjén hosszú, csüngő fürtökben pompáznak aranysárga pillangós virágai. Jó talajon virágfürtjei elérhetik a 30 centimétert is. A levelek zöldje mögül mint aranycseppek tündökölnek. Erről az aranysárga virágzatról kapta nevét. Sokszor még a mandulát is megelőzve virágba borul védett helyeken. Devecseri Gábor verset is írt hozzá:

Aranyeső kérdezi: Jöhetek?

Igen, igen! – felel a kikelet.

S az egész bokor már csupa arany.

Én is megkérdem tőle: Szedhetek?

Jut is, marad is – szól a kikelet.

Szedek tehát, nem szégyelem magam.

Nem hiányzott a kolostorkertekből sem ez a szép, virágos cserje. Tudományos elnevezése korábban Cytisus laburnum volt, melyet Linné adott. A cytisus (görög nevén kütiszosz) már Theophrasztosz és Dioszkuridész növényei között is szerepel mint a „juhok dicséretre méltó” tápláléka. Így írt róla Plinius és Columella is. Plinius szerint annyira hasznos, hogy „jugerumonként 2000 sestertius bevétellel biztat minket, még akkor is, ha a talaj csak közepes minőségű … Az állat hamarabb jóllakik vele, és egészen kis mennyiségén is felhízik, úgyhogy még árpát sem kell adni neki”. Idézi az athéni Amphilochuszt, aki azt ajánlotta, hogy a szoptatós anya, ha elapad a teje, a száraz cytisus főzetét igya borral vegyítve, akkor gyermeke nagyobb és erősebb lesz. Ajánlja továbbá a baromfiak zöldtakarmányozására is.

A Cytisus nemzetségbe tartozó mediterrán növényeket Melius Juhász Péter is megemlítette Herbariumában. Clusius művében (NomPann.) öt faját sorolja fel. Későbbi füvészeink már a zanót nevet használták. A tetszetős virágú aranyesőt Friedrich Casimir Medicus, német botanikus választotta el a zanót (Cytisus) nemzetségtől, és adta ma is használatos Laburnum anagyroides nevét. Ennél az elnevezésnél a faji meghatározás Plinius anagyros nevű növényére utal, amely hasonló, talán azonos az aranyesővel. A laburnum szintén szerepel Pliniusnál.

A magyar füvészek közül elsőként Veszelszki Antal (1798) tért el Linnétől, mert a Cytisus genusnevet mellőzte, és a Medicus alkotta nemzetségi névvel írta le a cserjét. Megjegyzi továbbá, hogy „itt nálunk Pesten a mi földünkön dr. Winterl úr kertjében láttam legelőször”.

Fáját az asztalosok álébenfának nevezik.

A különböző laburnumfajok kertészeti szempontból feltétlenül figyelmet érdemelnek tetszetős és korán nyíló virágaik miatt. A gyermekeket óvni kell attól, hogy az aranyeső magját, virágát vagy vesszőjét rágcsálják, mert mérge hányást okoz, a beleket izgatja, nagyobb adagban halálos is lehet.

aranyfa J: tavasszal nyíló, aranysárga virágú kerti díszcserje; Forsythia.

Hasonneve az aranycserje, társneve a latinból a forzétia, a virág színére utaló sárga szelence, illetve (tévesen) aranyeső, aranyvessző. A németben szintén Goldweide, Goldflieder, Goldglöckchenstrauch a neve. A tudományos latin genusnév William A. Forsyth (1737–1804), a kensingtoni botanikus kert egykori igazgatójának nevét őrzi. Aranyfa nevét aranysárga szirmú, négytagú virágai motiválták.

Az olajfafélék családjába tartozó ázsiai nemzetség hat-hét fajjal. Felálló vesszejű, erőteljes cserje. Kínai neve csin-csung, azaz ’aranycsengő’. Viszonylag későn virágzik, nálunk áprilisban. Az aranyfák lombfakadás előtti nyílásuk és könnyű szaporíthatóságuk miatt Európában is gyakori dísznövények. Leggyakrabban ültetett faja a hibrid aranyfa ’Forsythia x intermedia’, amely a legismertebb gazdag virágdíszt adó magyarországi cserjék egyike. 23 méter magasra megnövő bokrai fejlődnek. Vesszői hajtathatók; fásdugvánnyal szaporítható. További nagy előnye, hogy télálló, fagytűrő.

aranyveselke J: apró sárga virágú, vese alakú levelű növény; Chrysosplenium alternifolium.

1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) a Chrysosplenium veselke, a Chrysosplenium alternifolium arany veselke. Az összetétel utótagja a vese szóból képzett. Ugyanis a törékeny száron szórt állású, váltogatva álló, durván csipkés szélű levelei kerekded-vese alakúak. A tőlevelek nagyobbak, és ezek kifejezetten vese formájúak. A növény latin genusneve szintén ilyen jelentésű, a görög chrüszosz ’arany’ és a szplén ’lép’ szavakból alkotott. A már Dioszkuridesznél szereplő szplénion név olyan növényeket jelöl, amelyek lépkórság ellen hatásosak. A növény német neve is Milzkraut, azaz ’lépfű’. Az arany előtag arra utal, hogy a növény április-májusban aranysárga fellevelekkel virít; murvalevele aranysárga.

Tarackot hajt, szára háromélű. Felső levelei sárgászöldek. A középső virágban gyakran öt porzó fejlődik, ezek is kétfelé hasadtak. Árnyékkedvelő növény, forrásos helyeken, nedves erdőkben, patakpartokon terem. Az Alföldön nem fordul elő.

aranyvessz ő J: sárga fészkes virágú, évelő, erdei, homoki növény; Solidago virga-aurea.

Clusius művében (1583: NomPann.) a mezey aranias vezzo a Virga aurea. Benkőnél 1783ban (NclB.) veres gyürüfű, aranyos vessző. A névadási szemlélet háttere az, hogy valóban olyan, mint egy apró aranycsillagokkal telehintett vessző. Kis fészkek százai állnak egy bugában. Latin neve, a virga aurea is ’aranyvessző’ jelentésű. A Dunántúlon a fiatal fűzfavesszőt – színe miatt – szintén aranyvesszőnek hívják.

A Solidago növényt a régi füvészek „consolidáló” növénynek tartották, a gyógynövények között sorolják fel. Ezért kapta a sebforrasztónak is vélt aranyvessző az istápfű, forrasztófű nevet. Az ókorban szintén ismert sebforrasztó fű régi neve solidago volt, melyet máig használ a tudomány. Szó szerint ’tömörré tevő’ a jelentése, összenövesztő. A XVI. században az egyik legdrágább gyógynövény volt. Fuchsius és Bock is említik, hogy a vágott, szúrt sebet összehúzza, begyógyítja. Magyar füvészek, mint Csapó József, Veszelszki Antal, Zelenyák János egyéb gyógyhatásáról is tudósítanak. Az aranyvessző egyik faja, a Solidago virga aurea gyógyfű volt, mégpedig a csörgőkígyó marása ellen használták. Innen ered német neve, a Klapperschlangenkraut, azaz ’csörgőkígyófű’. Német Heidnisches Wundkraut, azaz ’pogány sebfű’ társneve szintén a növény gyógyfű múltjára utal, ez a sebfű elnevezés a latin solidago terminussal függ össze (< latin solidus ’szilárd, tömör’; solidare ’összeilleszteni, összeforrasztani’).

Diószegi Sámuel elégedetlen volt a magyar nevekkel, és a nyakatekert ritkaréj terminust javasolta, ami minden bizonnyal azt akarja jelenteni, hogy a párta része, azaz karéja ritkás. Nevezik még virágának színe alapján aranyruta néven is. További társneve az erősrojt és a Szigetközben a jágerkender, mert elsősorban az erdőszéleken terjedt el.

Teáját magas vérnyomásúak, epe-, vese-, hólyag- és menstruációs panaszok esetén alkalmazzák.

Az USA-ban 75 fajtáját tartják számon. A növény számos faja közül legismertebb a lándzsás, fűrészes levelű, nagy, ágas-bogas virágú Solidago canadiensis. A Solidago gigantea, azaz magas aranyvessző hosszú szárú, aranysárga színű, apró fészkekből álló virágú gyógynövény. Növénynemesítők több szép változatot állítottak elő, a kertek díszévé váltak. Gondozást szinte alig igényel, a termőhelyben, éghajlatban nem válogatós, ligetekben, ültetvényekben, nádasok mellékén is díszlik. Késő őszig virágzik, dacol az enyészettel ősszel ez a magas, a szár végén rengeteg apró, aranysárga virággal ékes növény.

árpa J: hosszú szálkás kalászú, kevésbé igényes gabonanövény; Hordeum. cigánybúza J: érdes toklászú pázsitfűféle gyomnövény; Hordeum hystrix.

A növénynévből képzett Árpád személynév az Ó-magyar olvasókönyv (ÓmOlv.) adatai szerint már olvasható egy 950 körül írott, magyarokról szóló görög szövegben, melynek fordítása: „a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem”.

Az árpa 1086-ban, majd 1268-ban bukkan felhelységnévben. Régóta szerepel a magyar forrásokban: 1323-ban oklevélben arpatarlo; a latin–magyar szójegyzékekben már növénynév (1395 k. BesztSzj., 1405 k. SchlSzj.). Ezután 1437-ben a Bécsi kódexben, 1533-ban Murmelius lexikonában, 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariumában, 1585-ben Calepinus, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1763-ban Michaël Adámi nyelvkönyvében olvasható, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A saltovo-majackojei kultúra kultúrnövényei között az archeológusok megtalálták szemterméseit.

Nem csoda tehát, hogy árpa szavunk ótörök eredetű jövevényszó; vö. ujgur, oszmán-török, kirgiz arpa, csuvas urpa, orpa ’ua.’ Megfelelői a törökség minden ágában és a mongolban, kalmükben és mandzsuban is megvannak.

A kétsoros árpát ’Hordeum distichon’ az újkőkor óta termesztik a Kárpát-medencében. Nevét onnan kapta, hogy a kalászkában csak a középső virág termője termékenyül meg, s ezért a szemtermések csak két sorban helyezkednek el, a kalász laterálisan lapított. Általában takarmánynak, illetve napjainkban sörárpának termesztik.

Az egérárpa ’Hordeum murinum’ (R. 1780: Molnár J.) vad árpafaj. Magyar neve a német Mäusegerste tükörfordítása. A fajnévben a latin murinus ’egérhez hasonló’ jelentésű. Idegen nyelvi megfelelői: bolgár misi ecsemik, cseh je

men my š í, orosz jacsmeny müsinüj, szlovák ja

me ň my š í és román orzul şoarecilor. Magyar társnevei is a nemes gabonától való megkülönböztetésre szolgálnak. Ilyen a cigányárpa, cigánybúza, vadárpa és a békaárpa (R. 1783: NclB., 1867: Ballagi). Az ürgefark (R. 1951: Soó; N. MNy. 23: Kunszentmárton | Nyr. 44: Adorján, Bács-Bodrog vm. | Nyr. 75: Hortobágy | Herman: Hadház, Szandapuszta, Pusztaszentmiklós) a Hordeum hystrix, a sziki árpa társneve. Alakfestő elnevezés; a középső füzérke pelyvái ugyan csak érdesek és rövidebbek is, de a többi pillás. A hengeres, szőrös termés motiválta az elnevezést, mely az ürge farkához hasonlítható. A régi latin hordeum ’árpa’, a görög hysztrix fajnév pedig ’sündisznó’ jelentésű.

Az árpa közismerten ősrégi, Elő-Ázsiából származó növény. Termesztésének legősibb bizonyítékait Kr. e. 7000-ből a dél-jordániai Beidha és az iráni Ali Kosh környékén tárták fel. A Bibliában több, mint harmincszor előforduló árpa a búza után a legfontosabb gabona volt a Szentföldön. Az egyiptomiak, a zsidók, a görögök és a rómaiak egyaránt termesztették. Athénben Kronoszt árpaistenként is tisztelték. Jelképesen minden évben levágták és megsiratták, akárcsak Egyiptomban Oziriszt. Démétér nevének jelentése ’árpaanya’. Az árpalevet nagyon kedvelték a görögök, maga Démétér is itta, neki azonban mentával ízesítve adták. A bolgárok korpából készítenek hasonló italt. A hellenisztikus korban Athénének árpakalácsot áldoztak, kiszorítva ezzel a régi pelazg véres áldozatokat. Plinius szerint a görögök legrégebben termesztett gabonája volt. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 18. kötetében azt írta, hogy az árpa egyike a legrégibb tápláléknövényeknek. Ez látszik az athéni szertartásokból, amelyekről Menander számol be, és a gladiátorok ragadványnevéről, akiket árpásoknak (hordearias) hívtak. Részletesen ismerteti az árpa termesztésének és felhasználásának módját és magát a növényt. Priszkosz rétor írásából tudjuk, hogy a hun király, Attila udvarában ismert gabonaféle volt, termesztése tehát a Kárpát- medencében kézenfekvően feltételezhető. A köles után az ugyancsak rövid tenyészidejű, tehát a nomád pásztorgazdálkodásba illő árpa következhetett.

Vetésterülete ma is igen jelentős Földünkön. Tibetben még 4600 méteres magasságban is találkozhatunk árpavetésekkel. Az árpát ma sokféleképpen hasznosítják. Belőle készül az árpakeményítő, ebből legtöbbet a szesz- és sörgyárakban malátának használnak. A sörfőzés már nagyon régi mesterség, a Kr. e. III. évezredben az ókori Babilonban a munkásokat, tisztviselőket és a háremhölgyeket pontosan rögzített rend szerint sörrel jutalmazták. Az árpa takarmánynak és abraknak is jó, különösen baromfi hizlalására. A toklászától megfosztott árpának árpadara a neve. A finom szemű az árpagríz vagy árpamorzsa, a durvább szemű neve árpakása. Csíráztatva, majd pörkölve malátakávét csináltak belőle.

Közismert játék volt régebben az, hogy az egérárpa kalászát a szomszédban ülő kabátujjába dugták. Alig mozdult a karja, a kalász a rugalmas és előreálló szálkák, valamint a visszafelé álló serték következtében pillanatok alatt felnyomult a vállába, hónaljába.

articsóka J: Földközi-tenger vidéki, lila virágú bogáncsféle növény; Cynara scolymus.

Calepinus szótárában (1585) artitsiok, Lippay Jánosnál (1664) arcsicsóka, Gyöngyösi Istvánnál (1748) árthicsók, Mátyus Istvánnál (1766) és Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) ártitsóka. Szerepel Pápai Páriz Ferenc szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) az artitsiok. A CzF. szótárban (1862) árticsóka, kerti árticsóka az ’olaszlapu’. A korai füveskönyvekben nyugaton is megtalálható: 1553-ban Cordusnál articactus, 1671-ben Bauhinnál artischoki.

Vándorszó: az arab al-aršuf került át a spanyolon (alcarchofa) keresztül az olaszba, ez a carciofo, articioch, articiocca az alapja a magyar növénynévnek. Használatos a franciában (artichaut), angolban (artichoke), oroszban (artisók) és a németben (Artischocke) is. A szlávban is megvan: szlovák arti

oka, cseh artišok.

Nevezték még eszparzett és olaszparéj néven is. Veszelszki Antal 1798-ban azt írta az articsókáról, hogy „az emberben csak a melancholiát neveli … azért bátran elmondom, hogy a Magyar az efféle kivántsiságra fel nem indul, ha mindjárt a Káldi nevet reá-adom-is”. Ezt a nevet azonban nem ő „adta rá”, mert már Lippaynál előfordul. Az olasz pomino rosso etnobotanikai terminus jelentése ’piros almácska’. A N. cerosa marina, ciliegia marina, frola marina ’tengeri’, azaz tengerentúli származásra utal.

A latin cynara, cinara már Columellánál felbukkan az I. században, valószínűleg a számos tövises növényt jelölő görög kínara terminussal függ össze: görög künara, kinara. A latin scolymus faji név is a ’tövis’ jelentésű görög szkólosz szóból való. Esetleg a ’hamu’ jelentésű latin cineris genitivusa, az articsóka műveléséhez ugyanis hamuval trágyáztak.

Az articsóka az abesszin felföldön őshonos növény. Már az ókorban is ismerték, a rómaiak étkezésre és gyógynövényként használták. Akkori nevét (< görög szkolimos), mely ma a binominális tudományos elnevezésben a fajnév, a tüskés fészekpikkelyeiről kapta. Galénosz azt ajánlja, hogy korianderrel, borral és faolajjal készítsék. Szicíliába levantei kereskedők révén jutott; írásos emlékek szerint 1466-ban Firenzébe, 1747-ben Velencébe, sőt már a XV. század elején Franciaországba és Angliába is elvitték.

Magyarországi termesztéséről a XVII. századtól vannak írásos emlékeink. Évelő növény, gyökértörzse minden évben vastagodik, és fokozatosan elfásul. Ajánlatos ezért 4 évenként újratelepíteni. Télen nálunk a fagyoktól takarással kell védeni. A keserű szárlevelek gyógyászatilag aktív vegyületeket tartalmaznak, a népi orvoslásban vércukorszint-csökkentő, epehajtó, vizelethajtó, gyomorerősítő szerként használják. Szeszes kivonat formájában méregtelenítő és érelmeszesedést csökkentő hatású.

Étkezésre felhasználható részei a bimbók, amelyek a második évtől jelennek meg. A nagyméretű, még ki nem nyílt virágkezdemények alkalmasak a fogyasztásra. A kékeslila sziromlevelek megjelenésekor már rostossá, rágóssá válnak. A római articsóka kerekded és zsenge, a legfinomabbak neve: cimaroli. A tavaszi étlapokon uralkodnak is arrafelé. Elkészítésére számos recept született, de a legnépszerűbb a ropogós, virágszerűen kinyílt carciofi alla giudia, az articsóka zsidó módra, citrommal, sóval, borssal, olajjal és vízzel. A nagy szonettköltő, Giacomo Belli már leszögezte:

Nun c’é principe o re cristiano che sia

che nun magni carciofi alla giuda

azaz:

Élhetsz akármilyen keresztény módra,

zsidó mód üdvözít az articsóka.

árvácska J: apró, bársonyos sárga, kék vagy tarka virágú növénynemzetség; Viola. Ennek nagy virágú kerti faja; Viola Wittrockiana. vadárvácska J: az árvácskához hasonló, apró sárga virágú mezei növény; Viola arvensis.

1583-ban Clusiusnál (NomPann.) Zent Haromság violaya, harmas zineu viola a régi füveskönyvek Jacea seu flos trinitatis, Trinitatis herba neve alapján. Ez a virág hármas színén alapszik; a németben is megvan: Dreifaltigkeitstee (’szentháromságfű’). 1591-ben Péchy Lukácsnál tarka ivola a ’Viola tricolor’. A XVI. századi botanikai és kertészeti művekben található az árvácska trinitas herba névváltozata, mely minden bizonnyal a középkori kertművészet szakrális szimbólumainak sorába tartozik. Az árvácska esetében nemcsak morfológiai sajátosságok, hanem a színszimbolika középkori szabályai is érvényesülnek. A XVII. századbanApáczai Csere János enciklopédiájában a „háromság füue a lang szinü viola”, Sándor Istvánnál (1808) szintén háromság-fü a’Viola tricolor’.Lippay Jánosnál (1664) császárszakáll. Ez utóbbi a virágzat kétoldalas szerkezetére vonatkozik, akár Isten szakálla társneve. Nadányi János lángszínű szagtalan viola néven ismerteti, ő a névadásban francia nyomon járt. Később Csapó József, Veszelszki Antal és Diószegi Sámuel szintén az említett neveken írták le. Faludi Ferenc költeményeiben 1787-ben bukkan fel egy fontos adat: az árva viola. A ma is használatos árvácska először 1824-ben Szabó József könyvében bukkan fel.

A név alapja valószínűleg a német virágrege-költészet Stiefmütterchen, azaz ’mostohaanyácska’ elnevezése a Viola tricolornak. A rege szerint a virág alsó, legdíszesebb szirmában rejtőzik a gonosz mostoha, a két oldalsó, szintén díszes sziromban a mostoha két édeslánya, a két felső, halvány, kopottas sziromban pedig a két árva gyerek. Az oroszoknál dusicska, azaz ’lelkecske’ a neve, mert egy régi orosz mese szerint az árvák lelkét rejti magában a virág. A lengyelek baratka néven is emlegetik, és a néphit szerint csak a jegyesek ajándékozhatják meg egymást a virággal. A szerbhorvátban és a szlovénben sirotica, a csehben és a szlovákban sirotka, a lengyelben sierotki a neve szintén ’árvácska’ jelentéssel. Számos szimbolikus nevet kapott más nyelvekben is, ilyen az olasz ’kedveske’, az angol ’céltalan szerelem’ és ’szívvígasz’.

A magyar népnyelvben az árvácska Torontál és Gömör megyében ’Viola tricolor’, Eger környékén ’százszorszép’ jelentésű volt, árvácsko Sopron és Vas megyében (MTsz.). Moldvában a császárszakáll neve árvacska (ÚMTsz.). Hívják még árvaviola, illetve a régi latin trinitas herba név alapján háromszínű ibolya, háromságfű, szentháromságfű néven is.

Az árvácska társnevei még a szegénydeákfű, szenkucka, császárvirág és a pápaszem, illetve macskaszem (R. 1911: Nsz.; N. ÚMTsz.: Vajta), mely ma egy egzotikus növény szaknyelvi elnevezése, azonban a korábbi forrásokban még a Viola x wittrockiana társneve volt. A virág alakján alapul az árvácskának ez a magyar neve. A macskaszem német tükörszava, a Katzenauge egész sor (tizenkilenc) növényt jelöl.

A kányakarom ’Viola declinata’ Erdélyben, Máramaros havasi rétjein, legelőin gyakori bennszülött; indákat hajtó növény az erdélyi árvácska, 1000–2000 méter magasságban. Mélyen szeldelt pálhalevelei miatt kányakaromnak hívja az erdélyi nép.

Az árvácska nemesítésével már a XVI. században kezdtek kísérletezni, elsősorban a franciák. A nemesített árvácska hazája Anglia, ahonnan rengeteg szép változat került Európa virágoskertjeibe. A nemesítés eredménye számos, változatos színű, nagy virágú árvácska. Sok kedves rege fűződik e növénykéhez, amit szerte a világon kedvelnek és nevelnek kertekben, parkokban, ládákban, cserepekben. Az árvácskákból csodaszép, színes virágmozaik ültethető.

Gyógynövényként is használták, mint Péchy Lukács erkölcsbotanikai művében (1591) írja: „ez tarka iuola, mingyart az ki keletnec elein űis nyilni szokot, es viragzic, az egesz nyaron, mind az öszi ideig … ez fű az asszonyalatoknac emleit, auagy melyet tisztitia, vereteket kerget, midön vizet iszac, ha meg szarasztiac, es porat valami mezben keueric, sebet, es törest gyogyit.”

Amikor Goethe 1814-ben szóvá tette, hogy az emberek éppen olyan igyekezettel tisztogatják a német nyelvet a francia maradványoktól, mint a német földet, ő maga is lefordította az árvácska nevét, amikor egyszer bouguet de pensée-t, azaz árvácskacsokrot küldött. A pensée-t így fordította: Gedenke mein (gondolj rám!).

árvalányhaj J: lenszínű, selymes, lengő szálkájú pázsitfű; Stipa pennata.

A puszták, a terméketlen, köves, kopár helyek érdekes füve, a cserkészkalapok dísze. Először Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs művében (1590) bukkan föl: arua leány haia. Ő még, majd Torkos Justus Joannes (1745), Csapó József (1775) és Veszelszki Antal is (1798) páfrányféléket írnak le ezen a néven, a görögök adiantonját, a rómaiak capillus veneris, azaz Vénuszhaj nevű növényét.

Valószínűleg Szikszai, akinek Nomenclaturája már jóval megjelenése előtt kéziratban, másolatban közkézen forgott, volt a régi név magyar átültetője. Alighanem azért fordította árvalányhajnak a Vénuszhajként ismert páfrány ókori latin nevét, mert az árvalány Vénusz papnőinek volt akkoriban falusi gúnyneve. Veszelszki azt tanítja a növényről, hogy az „Adiantum aureum, Capillus Veneris, magyarul Vénus haja, árvaleány haja, németül Frauenhaar; azért nevezik így, mert ha lugban élnek vele, szép vastag hajat nevel”. A hajszerű moha és páfrány hajnövesztő szer volt a régieknél. [Később a capillus Veneris nevet kapta, melyet magyarra a XVI. században árvalányhajnak fordítottak. Ezt az elnevezést azután 1783-ban Benkő József (NclB.) átruházta a Stipára.] Lumnitzer István 1791-ben megjelent könyvében a Stipa pennata magyar nevei: fejér árva, leányhaj, tollufü. A népnyelvben hajka, illetve lányhaj. Az oroszlánhaj a Stipa capillata neve [R. 1894: N. oroszlányhaj (Balaton-mellék) FöldrKözl. 22, 1911: Nsz.]. A kunkorgó árvalányhaj egyéb társnevei közül a hajfű is a szárra utaló alakfestő név.

Népszerűségét népies költőinknek köszönheti. Petőfi Sándor mint a puszta díszéről ír róla. A magyar puszták osztrák rajongója, Anton Kerner révén Waisenmädchenhaar néven a német irodalomba is eljutott. Tompa Mihály a virágregékben a csendes esti szél bús leányaként személyesítette meg az árvalányhajat, és a hűség jelképévé avatta:

Legények a leányhoz

Hogy hívek legyetek,

Bús árvalány hajából

Bokrétát kössetek.

Az árvalányhajat az ókorban nem ismerték, a Stipa pennata Clusius (1583: NomPann.) révén vonult be a botanika ismeretanyagába. Attól kezdve ismerték egész Európában, sőt a kertekben is általánossá lett. Clusius Spartum néven írta le, mint ahogy akkoriban mindenféle szikár fűnek ezt a nevet adták. A XVIII. században kapta csak a Stipa nevet, mely a ’kóc, lenkóc’ jelentésű görög stüpeion szó származéka. A kócról vett hasonlat később ’szakállá’ módosult; ilyen a német St. Ivansbart, St. Prokopsbart vagy a Joachimsbart, illetve a Frau Harfenbart elnevezés. A Clusius által is használt pennatum utótag jelentése él tovább a Liebfrauenhaar, Pfingsthaar, Wiesenhaar, Federgras és Pfriemengras nevekben. Ez a latin penna ’toll’ szóból származik, jelentése ’tollas, szárnyas’. A régi időkben a szignatúratan alapján nevezték az emberi hajszálhoz hasonlatos növényeket hajnak. A „signum” határozta meg a növény hasznát, orvosi erejét, mert az alaki hasonlóságot a természet jelének tartották, amely által a természet elárulja a növény rendeltetését. Már az egyiptomiak is ismertek Ízisz-haj nevű növényt; a görögök és a rómaiak a hajszerű páfrányokat a callitrichum, illetve a polytrichum terminussal jelölték, melyek jelentése ’szép haj’ és ’sok haj’. Ezeket a növényeket hajfestő és hajnövesztő szernek használták.

A német népi nevek között számos azt bizonyítja, hogy a lenkócról vett hasonlat igen régi keletű. Az árvalányhaj terminusai között találjuk a wilder Flachs, Sandflachs és Bergflachs neveket. Ugyanez a hasonlat magyarázza a növény Frau harfenbart nevét is. Frau Harfe, más alakban Harke, Herke és Holla, a germán mitológia istenasszonya, akinek többek között a len is védencei közé tartozott. A pogány germánok istenei azután a kereszténység felvételével eltűntek a növénynevekből is, és az árvalányhaj elnevezéseiben felváltották őket Mária és a szentek: Marienflachs, Liebfrauenhaar, St. Iwansbart, St. Prokopsbart és Joachimsbart.

aszparágusz J: 1. vékony szárain tűszerű levélkékkel teli örökzöld dísznövény. 2. spárga, nyúlárnyék. klárisfű J: Apró fehér virágú, lelógó ágú aszparágusz; Asparagus sprengeri.

Az aszparágusz nemzetközi szó, végső forrása a görög; a latinból került számos nyelvbe, így a magyarba is. Már Plinius, Cato, Apicius és Dioszkuridész említi az „asparagisnevet. A régi görög asparagus (< görög spargaein ’rügy’) növénynév arra utal, hogy a spárga erősen rügyezik, dúsan hajt a földből. Nyelvjárásainkban szintén használatos az aszparág Nagykárolyon, az aszparátusz Felsőbányán és Zilahon, az aszpatátusz Éradony vidékén (ÚMTsz.). Szlavóniában aszparat alakváltozata van (SzlavSz.). Kárpátalján szintén aszparátusz, illetve a sajátos levelekre utaló metaforikus zsidószakáll néven is emlegetik.

A díszspárga elterjedt szobanövény. Kevesen tudják, hogy a lecsüngő növekedésű, apró levelű Asparagus sprengeri és a felfelé növő tollszerű levelű Asparagus plumosus közeli rokona az étkezésre használt spárgának (és kertjeink díszének, a fehér liliomnak is). Az Asparagus sprengeri neve klárisfű; népnyelvi alakváltozata a kaláris, így szerepelt Melius Juhász Péter Herbariumában 1578-ban (kalarisfű), és kalárisfű volt Pápai Páriz Ferenc 1690-ben kiadott Pax Corporisában is. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában klárisfa. A növénynév a kaláris, kláris szóval függ össze, melynek több jelentése is van: ’korallból készített nyaklánc’, R. ’egy szem korall’, tájnyelvi ’nyakon színes sáv vagy öv’. A szóval számos összetett növénynév keletkezett (kláriscseresznye, klárisfácska, kalárisfa, kalárisbogyó, kláriskorall, kláristő, kalárisgyöngybogyó, kalárisborsó stb.), melyeknél a névadás motivációja a növény kis piros bogyója volt. Ugyanezért a klárisfának 1613-ban Korallenbaum volt a neve. Lippay Jánosnál (1664): „Corali arbor, klárisfa … a virág után nőnek szép veres klárisszínű golyóbisok”.

Társneve a nyúlárnyék. Igen régi növénynevünk, már 1500 körül adatolható: nÿwl arnÿeka (CasGl.). Megvan Meliusnál (1578): nyul árnyéka ’Kalaris’ és Szikszai Fabricius Balázs Nomenclaturájában (1590): nyul arnyek ’Spargus’ is. A későbbiekben szinte minden orvosbotanikai és füvészkönyvünkben, valamint szótárainkban is szerepel az elnevezés ’Asparagus’ jelentésben. Ismert a nyelvjárásokban Erdélyben, Kárpátalján, a Hegyalja környékén, Szegeden és Tolnában. A nyúlárnyék egyik korábbi névadási magyarázata az volt, hogy nyulánkfű nevét ferdítették nyúlárnyékra. Ez azonban nem fogadható el. Sokkal valószínűbb, hogy a névadást az a megfigyelés motiválta, hogy ennek a növénynek az árnyékában szeretnek heverni, hűsölni a nyulak, a spárgaföldön lapulnak. Erre utal a spárga egyik társneve, a nyúlnyugodó is. Megvan a románban is; vö. umbra iepurelui ’Asparagus’.

Az Asparagus officinalis a rómaiaknak elterjedt és kedvelt csemegéje volt. Manapság világszerte a zöldspárga termesztése terjed, mert sokkal ízletesebb és tápanyagokban is gazdagabb a fehér spárgánál.

Lásd még a spárga szócikkét.

azálea J: ázsiai eredetű, apró fényes levelű, égőpirosas virágú díszcserje, illetve szobanövény. rododendron J: kerti és cserepes dísznövényként is nevelt, szép virágú örökzöld cserje; Rhododendron.

Az azálea nemzetközi szó, a latin közvetítette görög azaleosz ’száraz’ kifejezésre vezethető vissza. A Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) azál. Nevét az motiválja, hogy száraz, meszes talajon nő. A havasi bokrocska heverő szárai, mint a kiszáradt zuzmó, úgy recsegnek a láb alatt.

A rododendron szintén nemzetközi szó a latinból; a végső forrás a görög. Görög neve szerint ’rózsafa’ jelentésű. A Rhododendron ferrugineum a havasi rózsa, melyről Tompa Mihály szép regét írt. A Magyar Fűvész Könyvben ragyabura néven említik a növényt, de ez a terminus nem nyerte el a későbbi botanikusok tetszését. A szerzők névalkotása a hangarózsa is. Egyéb társnevek a magyarban az azálea, havasszépe, havasirózsa, alpesi rózsa, hangarózsa és a görög rhododendronból fordított rózsafa.

A rododendron nemzetség mintegy hatszáz fajának több mint a fele Kínában honos. Ezek valamennyien az Azalea csoporthoz tartoznak, általában tu-csüannak, azaz ’kakukkvirágnak’ nevezik őket, mert a legenda szerint az örökké síró kakukk vércseppjeiből sarjadtak. Másik nevük, a jang-cse-csu, azaz ’juhkergítő’ arra utal, hogyha a juhok esznek belőle, tántorognak, majd el is pusztulnak tőle. A tüzes azálea ’Rhododendron simsii’ embermagasságúra növő bokrai a Jangce menti dombvidéken nőnek. Tavasszal ezek a dombok szinte lángolnak a rengeteg piros virágtól. Ezzel érdemelte ki kínai nevét: jin-san-hung, azaz ’hegyekről tükröződő piros’. A hazánkban cserepes növényként ismert azáleák egyik őse.

Kínából 1800-ban került először Európába ez a gyönyörű virágú cserje. Tudományos neve Rhododendron, mely az ókorban a leander neve volt. 1808-tól Angliában keltette fel a kertészek érdeklődését. A következő évtizedekben a nemesítők több kelet-ázsiai és amerikai fajtát is importáltak, és ezeket egymással keresztezték. A mai cserepes azálea számos ilyen keresztezés és visszakeresztezés eredménye. Elsősorban esőben gazdag, enyhe telű területeken, tarka változatosságban ültetik őket. Kedvelőinek saját egyesületeik vannak Angliában, ilyen például a Rhododendron Society. Ezek a növény nevelésével és nemesítésével foglalkozók táborát tömörítik. Az azálea régi termesztési központja volt Drezda vidékén és Belgiumban is.

B

bab J: fehér, piros vagy sárgás virágú hüvelyes növény; Phaseolus vulgaris. vajbab J: húsos, halványsárga hüvelyű bab. lóbab J: 1. a bükkönnyel rokon, nagy, fehér virágú takarmánynövény; Vicia faba. 2. N. nagy szemű bab. májbab J: halványbarna, lapos, nagy szemű bab.

A Bobzem szó már 1211-ben szerepel egy oklevélben. Szinte minden korai szójegyzékben (SchlSzj.), flóraműben és orvosbotanikai munkában (Ars Medica, Melius, Szikszai, NomPann., Kájoni, Pápai) olvasható. Szótározott alakja is felbukkan (GyöngySzt., Murmelius, Calepinus, Szenczi, Pápai 1708, Verancsics): bab ’Faba’.

A bab szláv jövevényszó nyelvünkben (< bolgár, szlovén, szlovák, szerbhorvát, orosz bob). A végső forrás a római latin faba ’bab’szó, melyből a spanyol hava, olasz fava, a francia feve, a német Bohne és a szláv bob, babo is származik. Társneve a törökborsó és a vázsó.

A prehellén korban tilos volt a férfiaknak babot enni, mert hitük szerint a magjában éltek az ősök szellemei. Ha mégis megették, megfosztották az ősöket az újjászületéstől. Ez a tilalom nem vonatkozott a nőkre, ezért volt a babtermesztés összes munkája női feladat. A görögök kyamosz néven ismerték, ez a neve Homérosz műveiben is. Később aztán kyamosz hellenikosz, azaz ’görög bab’ néven különböztették meg, mert ebben az időben nagyon elterjedt Egyiptomban az egyiptomi lótusz magja, és ezt egyiptomi babnak nevezték. A rómaiaknál a lóbabnak külön istene volt, Cynametes. A babot a mondabeli Fabiusok és Szent Fábián személyesítette meg. Az óvilági babot, tehát a Vicia fabát ismerték a zsidók, bár a lencsét jobban kedvelték. A Biblia az ősbabot pol néven említi, arab neve ma is fol vagy ful. Palesztinában tehát már Kr. e. 1000 évvel nagy területeken termesztették.

Hérodotosz szerint az egyiptomiak nem vetettek babfélét, mert a papjaik „tisztátalannak” tartották. Az énekesek azért ették a babot, hogy szép hangjuk legyen. Ezért kapták fabarii nevüket. Püthagorasz ezzel szemben a tanítványait óva intette fogyasztásától, mert fölpuffasztja a testet, gyöngíti az értelmet, zavarja az alvást. Orpheusz egyik költeményében azt írja, hogy a babevés annyi, mint az öngyilkosság. A latin írók közül Columella, Vergilius, Varro, Ovidius és Plinius említik a babot.

Magyarországon még a XVII. században is ragaszkodtak az ősi babhoz, amelyet ma már lóbabnak és disznóbabnak nevezünk. A lóbab összetétel ló- előtagja egyrészt arra utal, hogy a mag nagyobb méretű(N. nagybab, öregbab, vastagbab), másrészt arra, hogy az ókorban oly népszerű fajta, a Faba, melyet a középkoron át az újkorig Európában is fogyasztottak, kiszorult az ember asztaláról. Az Amerikából származó babfajta lett néptáplálék, a XVIII. század végén a lóbab állati takarmány lett.A lóbab megfelelője az oroszban a konszkije boby ’Vicia faba’, a csehben bob obecný, az angolban horse bean és a németben is, vö. Pferdebohne. A lóbab az emberiség egyik legrégebben termesztett növénye, amely minden valószínűség szerint a Káspi-tó környékéről terjedt el már a prehisztorikus időkben. Rosszabb fajta babnak tartották, amint ezt a társnevek is mutatják: babó, öregbab, tótbab, sőt disznóbab (R. 1578: Melius, 1604:Szenczi, 1690: Pápai). Ma is használatos a nyelvjárásokban Zemplén megyében, Nógrádban és az Erdővidéken. A német Schweinsbohne, Saubohne megfelelője a magyar elnevezés (Schwein, illetve Sau ’disznó’, Bohne ’bab’). Mindkettő a latin hyosciamus (< görög hüsz, birtokos eset: hüosz ’disznó’; küamosz ’bab’), azaz ’disznóbab’ névre vezethető vissza. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 17. kötetében azt írta, hogy „A régi vallásos szertartások szerint a lóbabból készült kásának külön jelentősége volt az isteneknek bemutatott áldozatokban. Az étkezéseken előkelő szerepe volt mint csemegének, bár azt tartották róla, hogy eltompítja az érzékeket és álmatlanságot okoz. Emiatt a pythagoreusok tiltották, vagy mások szerint azért, mert benne az elhunytak lelke lakik, és nyilván ez az oka annak, hogy lóbabbal mutattak be áldozatot a meghalt rokonok emlékére”. Varro szerint a pap nem fogyasztott lóbabot, és a lóbab virágában baljóslatú betűk láthatók. Vergilius azt tanácsolta, hogy tavasszal vessük, ahogyan Itáliában a Pó-síkságon szokás.

A faba a középkorban egyeduralkodó babféle volt, akkoriban babon csak a lóbabot értették, később vált azután szét a közönséges bab (Phaseolus) és a lóbab (Vicia) elnevezés, amikor az amerikai bab egész Európában az egyetlen asztali babbá vált, és a lóbab állati takarmánnyá lett. Az Amerikából behozott indián növényt már jóval Kolumbusz felfedezése előtt ismerték és termesztették, régi indián sírokban is megtalálták. Az indiánok babnövényét Kolumbusz után Oviedo, Bock (1539), majd Fuchsius (1542) ismerteti, utóbbi a rajzát is közli. Eredeti mexikói neve frisol, Kolumbusz fexones és fezoes, Oviedo fésoles néven említi. Nem csoda, hogy a román nyelvek az amerikai bab nevét – a középkori faseolus elnevezés hatására – beolvasztották. Az olaszban ez a fava a (nagy szemű) disznóbab, a híres tészta neve ebből való: fava dolce (fave dei morti), a „halottak babja”, a római mandulás tészta halottak napján. A ma népszerű bab a fagioli (tbsz.), illetve a fagioli della regina, azaz a ’királynő babjai’, ez a frissen szedett, még puha bab. Akkor szedik, amikor a hüvelye még nem teljesen száraz. Számtalan étel készül belőle, például a fagioli al tonno, a kitűnő bab tonhallal.

A XVI. századig dísznövény volt az amerikai bab nálunk, Clusius több változatát is leírta (1583: NomPann.). Az egyiket Pozsonyból, Purkircher Györgytől kapta 1576-ban, mely „nagyon későn érő volt”. Purkircher Nápoly vidékéről hozta, ma is Phaseolus Purkircherianus a neve. Babtermesztésre utal a soproni német ajkú lakosság póncihter neve: egykor Bohnzüchterek, azaz babtermesztők telepedtek le a vidéken, akik meg is gazdagodtak alapos termesztési ismereteik és szorgalmuk révén. A XIX. században már fontos haszonnövény volt a bab, a Falusi Gazda folyóirat 1864-ben 13 törpe és 13 felfutó paszulyt említ, a babfajták például a disznó-, ló-, angol rózsaszínű, Windsori bab stb. Igen fontos néptáplálékká vált, zölden és kifejtve, zölden-szárazon egyaránt kedvelt termény. Gyermekjátékokban, népdalainkban is gyakran említett a bab. Napsugaras, szép kép Fényes Adolf Babfejtők című festménye.

A sokféle varázslás, bűbájoskodás egyik kevéssé ismert változata a babvetés. Ennek az emlékét őrzi egy Nagybányán följegyzett hasonlat: „Motyog, mint a babvető boszorkány” (Nyr. 8). Kertész Manó Szokásmondások című érdekes könyvében a babvető boszorkánynak egy ilyen „motyogását” közli Tolnából: „Babot vetettem a Sinai hegyen – kukulj, vakulj”. Ebből az adatból az is kiderül, hogy a babvetéssel némaságot és vakságot hozhattak az emberre.

A bab az egyetlen hüvelyes vetemény, melynek a régi népek mítoszában szerep jutott. A virág fekete foltját gyászbetűnek és a halál írásának tartották, ezért a bab a halál jelképe lett. Gyászünnepen is babot tálaltak fel. Fehér és fekete babbal szavaztak is, a törvényszék előtt a fehér a felmentés, a fekete az elítélés jelképe volt. V. Sixtus pápa 1585-ben megtiltotta a babbal való jövendölést, szerencsejóslást.

A májbab a színes bab fajtacsoport egyik társneve, a többi a kénbab, kőbab és a szalmabab. Nagy nemzetség a 100–150 fajból álló tehénborsó ’Vigna’. Neve szaknyelvi szó, a német Kuherbse ’Vigna sinensis’ magyar tükörfordítása. A tehénborsó társnevei egyébként mind a bab szóval képzettek; vö. búzabab, csicseribab, szembab, piribab, homokibab, kínaibab, köldökösbab, lencsebab, lucernabab, rizskásabab, rogácsbab. A németben is használatos a Kuhbohne, azaz ’tehénbab’, az angolban szintén cow pea. Fekete köldökfoltjáról nevezik szembabnak. Ma Afrikán kívül az USA-ban és Dél-Európában is termelik, igen fontos fehérjeforrás. Magja könnyebben emészthető, mint némely más pillangósoké. A mediterránban a rómaiak már az ókorban ismerték, s az írók által említett phaseolus erre a növényre vonatkozott.

A sisakbab ’Dolichos lablab’ sisakszerű, fehér köldökdudoráról kapta a nevét. Hívják lilababnak, arábiai bíborbabnak is virága miatt, fekete színű, fehér varratú magja miatt pedig köldökbabnak. Szaknyelvi neve a babuga, de nevezik bivalyborsónak (1951: Soó, 1966: MNöv., 1999: MNLex. 4) is. Főként indiai–kelet-ázsiai elterjedésű évelő kúszónövény, melyet takarmányként, zöldtrágyaként is hasznosítanak. A bivalyborsó német Büffelbeere megfelelője a ’Shepherdia’ neve. A tudományos Dolichos lablab elnevezés tulajdonképpen ’hosszú bab’ jelentésű (< görög dolichosz ’hosszú’; arab lablab ’babfajta’). A fagyokig nyíló virága szép lila, sötétzöld levelei is lila árnyalatúak. Ősszel beérő sötét lilásvörös termése szép dísz. Termelésével az egyiptomiak már 3000 éve foglalkoztak. Hüvelytermését fogyasztják; Indiában és Délkelet-Ázsiában igen elterjedt főzelék- és szemesterménynövény. Magjából fitagglutinint készítenek, olyan növényi anyagot, amely kicsapja a vörösvértesteket. Ilyen vegyület sok más hüvelyes növényben is előfordul, és a nyers, zöld hüvelyek mérgező hatása – mint például a kerti babé is – ezen alapul. Nem könnyű a kínai pirosbab botanikai azonosítása, bár a si-king igen régi keletkezése kizárja, hogy a tűzbabra gondoljunk, mely csak Amerika fölfedezése után terjedt el az Óvilágban. Klasszikus kínai költő verse alapján a lóbab valószínűsíthető (Károlyi Amy fordítása):

A pirosbab kacsot ereszt,

indázva völgybe leoson,

levél-bozont a szárakon:

vágom, forrázom, tilolom,

finom ruhának megvarrom

s örülök, hogyha hordhatom.

Európában inkább nagy, élénkvörös virágaiért termelik a tűzbabot ’Phaseolus coccineus’, társneve a nyelvjárásokban a kecskebab, török bab,díszbab, csótánbab. Közép-Amerikában évelő, vadnövény. Főleg Mexikó, Guatemala felföldjein termelik tápláléknövényként. Latin-Amerikában egyébként elsősorban a fekete magvú bab a lakosság legfőbb élelme, már a spanyol hódítások idejében is, mint az az egykori adólistákból kiderül, de így ismerjük az azték uralkodók idejéből is. A Kr. e. IV. és V. századból mexikói régészeti leletek, az I. századból pedig Peruból származó leletek maradtak fenn.

Nagy szemű babot jelölnek a nyelvjárási, Baja környéki bobák-bab, bubák, bobák kifejezéssel. A szerbhorvát bobak átvétele, mely nyilváb a bob ’Faba’ szóból való.

Nevezetes a Nyugat-Afrikában tenyésző kalabárbab, melynek rendkívül mérgező magja az indol-alkaloidokhoz tartozó physostigmint tartalmazza. A szemészetben az antropinnal ellentétes hatása miatt használják. Hazájában istenítélet-bab neve is van, mert az igazmondás próbájának tartják. A gyanúsítottnak meg kell ennie a magot vagy annak főzetét, és a hatás szerint nyerhet kegyelmet. Nyugat-Afrikában helyenként termelik ezt a növényt, a gyarmati időkben az angolok betiltották művelését.

A babhüvelyből (szem nélkül) készült tea vércukorszint és vérnyomáscsökkentő, vizelethajtó hatású. A fehérbabmag gyulladások, kelések borogatására használható.

Lásd még a fuszulyka és a paszuly szócikkét.

babarózsa J: sok kis virágával egész nyáron virító, bokros növésű rózsa; Rosa polyantha.

A népnyelvben a Szegedi Szótár (SzegSz.) szerint a babarúzsa ’olyan rózsafajta, amelynek egy száron sok apró bimbója van’. Innen kapta polyantha fajnevét is. Az összetétel baba előtagja a sok virág apró méretére utal.

Ugyanakkor az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) hajdúhadházi babaróuzsa adata ’gülbaba és rózsaburgonya’ jelentésű, de szerepel a babarózsa a Magyar nagylexikonban (MNLex.) egy gyakran ültetett dísznövény, az Amygdalus triloba cv. Multiplex, azaz a rózsamandula, díszmandula, mandularózsa vagy szilvarózsa társneveként is.

A polyantha rózsák kiskertbe nagyon ajánlhatók, mert igénytelenek és igen mutatósak. Hálásak, május végétől a fagyokig rendszeresen és gazdagon virágoznak. Vázában is szépek. Gondozásuk a legegyszerűbb a rózsák között. A virágok színében és formájában széles a választék. Telepítésük ősszel vagy kora tavasszal célszerű; a kötöttebb, tápdús talajt kedvelik. Az elvirágzott részeket mindig vissza kell vágni, ezzel újabb virágzásra serkentjük a növényt.

bábaszilva J: 1. magtalanná, ízetlenné és ráncossá torzult szilva. 2. e torzulást okozó gomba.

A bábaszilva nem fajtanév. Már 1792-ben, Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában olvasható a bába-szilva ’birtóka, birtyóka’ értelmezéssel. 1808-ban szerepel Sándor Istvánnál, majd 1833-ban Kassai Józsefnél: bába-szilva ’üszög vagy egyéb baj miatt korán lehulló szilva, Prunum uredine vitiatum’.Nevezik bábásszilvának és éhes szilvának is. Az egészségesnél hosszabb, lapos táska alakú, görbe, ráncos és halvány a gyümölcs. A gombaspórák képződése után csakhamar elfonnyad és lehull.

Az összetétel előtagja szláv eredetű, a bába, bábi ’öregasszony, nagyanyó, bábaszüle’ szóból. A CzF. szótár szerint a bábásodás ’ragya’, a MTsz. szerint pedig a gyümölcsre vonatkozóan a bábásodik, bábádzik, lebábádzik ige ’üszkösödik, férgesedik, időnek előtte éretlenül lehull’ jelentésű. Hasonló jelentésű a Kolozs megyei bértyóka, mely csenevész, fejletlen szilva. Magvát a pondró már a fejlődés kezdetén megsemmisítette, emiatt a szilva alaktalanul, s félig fejlődhet ki.

babérfa J: fűszerként használt illatos, örökzöld levelű Földközi-tenger melléki fa; Laurus.

Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) bajfűfa, Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) és Comeniusnál (1662) borostyánkő. Örökzöld fák bőrnemű levelekkel.

A régi magyar nyelvben borostyán, illetve illatfa volt a babér neve. Eleink a babért csak patikából szerezhették be, mint babérlevelet. Az úri üvegházakban ugyan megjelent vedrekben a babérfa, de nem volt általánosan ismert a növény. Nyelvünkben a babér szó sok szerző szerint csak a XVII. század elején honosodott meg, 1628-ból adatolt. Ezzel szemben már jóval korábban periférikus szóként lappangott, de írásos felbukkanása is korábbi. Az első írott adat 1552-ből, az egri vár leltárából származik, méghozzá a seborvoslás eszközei között, majd 1570 körül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában sorolja fel: „Baber maggal”. Lippay Jánosnál (1664) ésTseh Mártonnál (1676) baber, Pápai Páriz Ferenc művében (1690) babir. Márton István 1795-ös könyvében babérfa ’Lorbeerbaum’. Kazinczy Ferenc viszolygott a babér névtől, mint Nagy Gábornak írta: „A babér jó szó, igen is, de csak a’ konyhába és a’ Rickl boltjába való”. Helyette a borostyánt és a repkényt javasolta. Végül is Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (1807: MFűvK.) megteszik a babért a Laurus nemzetségnevévé. Mint azt Tóth Lajos és Villó Ildikó kimutatta, ezután már az irodalomban is tért hódított, Petőfi Sándor például gyakrabban használta, mint a borostyánt. Később elvesztette eredeti növénynévi jelentését, kialakult az elvont-metaforikus ’dicsőség’ jelentése, például nem terem neki babér; ül a babérjain stb. A nyelvjárásokból adatolt bürbérfa alakváltozata, valamint önmagáért beszélő szagos levél és illatfa neve.

Ami a szó eredetét illeti, egyesek – bajfa (R. 1792: Baróti) társneve alapján – a baj-bér, azaz ’viadal-bér’ szóból magyarázzák. A CzF. szótár említi a szlovák bobek, bob-javora nevet is, ám a szlávból való származtatás sem fogadható el. Az EtSz. és a TESz. szerint is ismeretlen eredetű. Valószínű azonban, hogy a laurusból alakult német Lorbeer származéka; Mollay Károly szerint legkésőbb a XIV. század első felében már az átvétel megtörtént. Középfelnémet kori bajor-osztrák eredetű (az EWUng. a TESz. nyomán nem ad helyt az etimológiának), és minden bizonnyal a hazai német patikusok nyelvéből honosodott meg. Régebben babir, balil alakja is volt a Laurus nobilisnek. Grossingernél „ab hungaris borostyánfa, bacca vero babir dicitur”. A latin laurus ’babér’ szónak a kelta lawr ’örökzöld’ az előzménye. A nobilis fajnév’nevezetest’ jelent,régen a hősöket és poétákat dicsérték így. Az olasz N. onoro, orbano ’becsület, tisztelet’, laur ’ua.’, aurar ’megaranyoz’ (ME.) szavak összetétele a növény ottani neve. A babér bogyója már az ókorban népszerű volt, a klasszikus latinban a lauruson kívül a bacca ’bogyó’ származékával is jelölték a fát (> bacalia, bacalis Pliniusnál). A magyar szó alapjául szolgáló német Lorbeer előtagja a laurusra vezethető vissza, utótagja ugyanakkor szintén ’bogyó’ jelentésű. Az angol R. bayberry és az ófrancia baie ’babér’ nevekben is a latin bacca folytatásai találhatók.

Használatos Nyugat-Magyarországon a népnyelvi ’babérlevél’ jelentésű albertlevél (N. Sorokpolány, albërtlevél Győr-Moson-Sopron megye, olbertlevél Rábagyarmat, orbátlevél Őrség), mely német mintára keletkezett népetimológiás részfordítás a Lorbeerblatt ’ua.’ szóból. Mint Gerstner Károly kimutatta, a magyar szó létrejöttének folyamata a következő lehetett: lorberlevél, majd inetimologikus -t- betoldásával lorbertlevél, ebből pedig az előtag „értelmesítésével” olbert-, albertlevél.

A babér szónak Nyíregyházán ’vadlencse’ jelentése van, Sárospatakon babél (ÚMTsz.).

A görögök a babért bálványfának tekintették, és Apollónak szentelték. A férfiasság, gyógyítás és jóslás istenének kedves fája. Apolló papjai babérágat tartottak a kezükben, és babérbogyót ettek, amikor jövendöltek. A babér a jóslás jelképe lett. A hagyomány szerint a levelek rendszeres rágása növeli a jósló és igazmondó erőt. Ennek az az alapja, hogy a növény hatóanyagai érzékenyebb szervezetekben víziókat okozhatnak. Delphoiban Püthia jósnőt „babérrágónak” hívták, mert állandóan babérágakkal vette körül magát, és leveleit harapdálta. Ovidius Metamorphoses című művében leírja Daphné nimfa történetét, aki babérrá változott. A Földanya leányát, Daphnét babérrá változtatta, hogy megmentse Apolló erőszakos szerelmétől.

Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,

zsenge leánykeblét tüstént friss kéreg övezte.

Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;

s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;

arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.

Apolló számára azóta e fa őrzi szerelme emlékét. Ezért vették körül az Apolló-szentélyeket mindenütt babérligetek. Apolló a lant, a költészet istene is volt, a költők ezért babérral koszorúzták magukat. A pelazgok orgiasztikus növénye, ezt átveszi – a rítus nélkül – az Apollón-kultusz. Később mint Corona triumphalist a győztes hadvezérek is kapták. Ők azért tettek a fejükre hervadhatatlan babérkoszorút, hogy biztosítsák az istenek engesztelő kegyelmét. Az ókorban a babér volt a füstjósláshoz használt növények között a legkedveltebb. A babérfüstjóslást állítólag Püthagorasz alkalmazta először, empiromancia néven emlegették (< görög empürosz ’tűzáldozat’). Követői elsősorban a reinkarnációval kapcsolatos kérdésekre vártak választ a babérágak égetésekor keletkezett füsttől.

A római hadvezérek babérlevélbe csomagolva küldték a győzelemről szóló üzenetüket a császárnak. Az ókori hiedelem szerint babérfába nem csap a mennykő; Tiberius császár ezért zivatar előtt a fejére babérkoszorút tett. Ennek a hiedelemnek késői nyoma a magyar irodalomban Greguss Ágost 1873-as fordítása: „Babérod a villámtól meg nem őriz.” A babérkoszorú jóval később is megmaradt a kitüntetés szimbólumának. A doktorrá avatottat is gyümölcsös babérággal koszorúzták, a baccalaurus (azaz ’babérbogyós’) kitüntető szó, és a baccalaureatus tudományos minősítés neve innen ered. 1560-ban a Gyöngyösi Szótártöredékben is jelképe az érdemnek: „Borban baclarius” a nagy italú ember.

A nemes babérfa ’Laurus nobilis’ ágas koronájú, magas fa. Eredeti hazája Ázsia melegebb vidéke. Varro azt írja, hogy a babérlevél hatásos a csigák ellen, a termesztett növényeket megóvja kártételüktől. A babérlevél alkalmazása a kertekben a bioművelés egyik ókori példája. Kellemes, fűszeres leveleit korábban orvosságként, ma inkább fűszerként használják. Illóolajat, cseranyagot és keserűanyagot tartalmaz. Felhasználható levesek, főzelékek, szószok, pácok, mártások, kolbászok, sültek készítéséhez, valamint savanyúságokhoz (káposzta, uborka, zöldparadicsom stb.). Elengedhetetlen vadas-, citromos mártásokhoz. Ügyelni kell felhasználásánál, mert kesernyés íze elronthatja az ételt. Főtt ételeknél 15–20 percnél tovább ne hagyjuk az ételekben, savanyúságokhoz 1-2 levelet tegyünk.

Lásd még a borostyán és a repkény szócikkét.

bagolyborsó J: csicseriborsó.

Igen régi növénynevünk, már latin–magyar szójegyzékeinkben felbukkan [1395 k.: babol borso ’Faba’ (BesztSzj.), 1405 k.: bagol borso ’Citrulus’ (SchlSzj.)]. A Magyar Oklevél-szótár (OklSz.) 1510 körülről és 1549-ből adatolja, megtalálható továbbá: 1577: KolGl.,1578: Melius, 1583: NomPann., 1590: Szikszai. A XVII. századtól azután szinte mindegyik orvosbotanikai, illetve füvészkönyvünkben és szótárunkban szerepel. A népnyelvben az ÚMTsz. adatai szerint: bagóca, bagócaborsó.

A bagolyborsó metaforikus terminus, valószínűleg a bagoly jókora, kerek szeme a névadás alapja, és a csicseriborsó átlagosnál nagyobb bogyóira utal. De a népies elnevezés – ma botanikai szakszó – szemléleti alapja lehet az is, hogy a magon csőrszerű nyúlvány látszik. A növény társnevei közül a lófogúbab, szergesborsó, háromszögűborsó és a XIX. századi kosfő is a mag alakjára utalnak. Horváth György más véleményen van, szerinte a mag alakja a bagolykoponyára emlékeztet.

Ide tartozik a bagolycsa lencse ’ua.’ kifejezés is, Diószegi Sámuel könyvében (1813: OrvF.) bagóltsa. A bagolyborsó elnevezés bagolycsa, bagócsa, N. Felvidék: bagóca, R. bagolycha alakváltozata nyilván összefügg a bagócsa ’Stomoxys calcitrans’ rovarnévvel. A bagócs ’bögöly, cserebogár’ jelentésű a Dunántúlon (Molnár N.), babuócs (Mihályi; MiTsz.); eredetileg ’bab nagyságú bogár’ vagy ’babos’, azaz pettyegetett bogár jelentésű lehetett. Vas megyében használatos is a babocsás alma ’pöttyös, pettyegetett alma’ kifejezés. A Cicer bagolycsa, bagócsa nevét egy 1583-as forrás után 1807-ben Diószegiék (MFűvK.) hozták vissza a szaknyelvbe: a „Régi és Népközt forgó magyar nevezetek” között felsorolt bagoj borsó helyett a Cicer aretinum megnevezésére a bagoltsa lentsét javasolták a „Megállított Nevek” sorába. A -csa régi kicsinyítő képző; vö. tolvajcsa (Bécsi kódex), hajócsa, szappancsa, gyerökcse, napcsa.

Lófogú bab a Balaton vidékén a bagolyborsó, továbbá ÚMTsz.: luófogu bab (Sümeg), lúfogu bab (Lovászpatona) és a Bakonyban, BaNyj.: lúfogu bab ’egyik végén belapult bab’. Metaforikus terminus tehát, olyan nagy szemű babfajta, amelynek a szeme a foghoz hasonlít.

Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 17. kötetében – Cato tanítása alapján – azt írta, hogy „bizonyos termények maguk is táplálják a talajt… Termőerejét növelik a gabonák, a csillagfürt, a lóbab és a bükköny. A bagolyborsó azonban, mivel ezt tövestül kitépik a földből, és mert sós, továbbá az árpa, a görögszéna és a lednek kiélik a talajt, mint ahogyan minden más növény is, amelyet gyökerestől szednek ki.”

Lásd még a csicseriborsó szócikkét.

bajnóca J: legyezőfű. legyezőfű J: szaggatottan szárnyalt levelű, bogernyős virágzatú növény; Filipendula.

Nyelvújítás kori növénynév a baj szóból; Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály nevezték el bajnócának a Spiraea nemzetséget 1807-ben (MFűvK.). Diószegi 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a bajnótza az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, melyek „Javasolt Nevek”. 1862-ben a CzF. szótár említi. A népnyelvben nem honosodott meg, tájszótárainkban nem olvasható. Ismeretes viszont a Filipendula ulmaria borvirág neve. Ennek az az alapja, hogy a réti legyezőfű virágjával bort szoktak illatosítani. A tudományos Filipendula alakleíró nemzetségnév már a XVII. században olvasható Bauhinnál, a ’fonal’ jelentésű latin filum és a pendulus ’függő’ szavak összetétele.

A Theophrasztosznál szereplő görög speiraia szóból származó spiraea névvel Plinius koszorúba való növényt jelölt. Linné újította fel a szót, és a Spiraea nemzetséget jelölte vele, amelyet két csoportra osztott. A növénytudomány fejlődésével, a nemzetség tüzetes vizsgálata után Linné számos Spiraea fajából önálló nemzetségek alakultak. Ilyen többek között a Filipendula nem, melybe a legyezőfű, a bajnóca is tartozik. Ezen a genusnéven Filiph Miller, a chelsea-i gyógyszerészeti füvészkert egykori vezetője, Linné kortársa és követője sorolta be a növényt. A Filipendula jelentése ’szálon függő’, arra utal, hogy gumók függnek a gyökér szálain. A név legjobban a Filipendula hexapetala fajra illik, mert ha késő nyáron pirosas szárát kiássuk a földből, a vékony gyökereken számtalan bunkó formájú fekete gumót láthatunk. Ezért is nevezik némely vidékünkön koloncos bajnócának, szentjános kenyerének. Ezzel a tulajdonsággal függ össze a Beythe András könyvében (1595: FK.) felbukkanó földi mogyoró neve, mert „az gyökeren bötkök vannak”. Ugyanez a névadási szemlélet háttere az 1604-ben kiadott Szenczi Molnár Albert-féle szótár varjúmogyoró ’Filipendula’ elnevezésnek, mely a későbbi századok füvészkönyveinek, szótárainak, lexikonainak legtöbbjében szerepel (MedBorb., Pápai 1690, 1708, Csapó, NclB., Szádler, Kresznerics, Kassai, Bugát, Ballagi, CzF., Pallas). A réti legyezőfű Diószegiék nyelvújítás kori szóalkotásának felhasználásával a legyezőbajnóca, a ’Filipendula ulmaria’. Ennek ulmaria faji neve arra vonatkozik, hogy levele olyan, mintha több szilfalevélből volna összetéve. Nevezik még kőrontónak, tündérfürtnek, legyezőfűnek és kecskeszakállú fűnek [R. 1560 k.: kechke zakaly ’Barbe caprarum’ (GyöngySzt.), 1578: ketskeakáluf’ua.’ (Melius)], mely a későbbi szaknyelvben és a nyelvjárásokban is igen gyakori. Az elnevezés szemléleti háttere az, hogy a virág szirmai kissé visszahajlottak, ezért a hosszú porzók még jobban kinyúlnak. Így olyannak tűnik a növény minden egyes apró kis virága, mintha hullámos, ezüstös szakáll nőtt volna rajta. A kecskeszakáll ugyanakkor nemzetközi szó, szaknyelvi kifejezés vált a latin tragopogon (< görög tragosz; pogon) növénynévből; vö. francia barbe de boeuc, román barba-tapului, barba-caprei, német Ziegenbart, Geißbart (R. 1578: Geyssbart), szerbhorvát kozja brada, kozja bradica, cseh kozíbrada, lengyel kozia broda, kozi-brod.

Erdélyben a Filipendula vulgarisnak sokfelé borvirág a neve. Gálospetriben a borszerető emberek nem engedték hazavinni a borvirágot, mert azt tartották, hogy akkor kivirágosodik a bor.

A XVIII. században fedezték fel a kelet-ázsiai fajokat, egyiket a másik után hozták Európába. A bajnócáknak mint kerti dísznövényeknek nagy divatja támadt. Keresztezni is kezdték a fajokat, és még szebb alakokat állítottak elő. Végül a XIX. század első felében minden versenytársát legyőzte a pompás bajnóca, a Spiraea Van Houttei, mely latin nevében a híres belgiumi kertészcsalád nevét viseli. Élősövénynek is ültethető, kellő távolságra ültetve a vesszős ágak minden irányban jól kifejlődnek.

Kertjeinkben előfordul az orbáncfűlevelű bajnóca, a ’Spiraea hypericifolia’, mely 1-2 méter magasra növő cserje, amelynek hosszú, karcsú vesszőit szép, fehér, nyeletlen virágok borítják. A Spiraea nemzetségből kivált növények közül igen szép a Physocarpus több faja. A görög physa ’hólyag’ és karpos ’gyümölcs’ szavakból összetett nemzetségi név arra utal, hogy a növény pirosas tüszőtermése hólyagszerű. Ezért a Physocarpus opulifolius fajnak a magyarban hólyagbajnóca, hólyagvessző a neve, melynek Diószegiék a bangita-bajnóca nevet adták.

A bajnócát egykor a druidák legszentebb növényévé avatták. I. Erzsébet angol királynő kedvenc gyógyfüve volt. Esküvők alkalmával is közmegbecsülésnek örvendett: telehintették vele a templom kövezetét, és menyasszonyi csokrokba fonták. Innen való angol népnyelvi neve, a bridewort, azaz ’mátkafű’. Korábban az erjesztett mézből készült mézsör (vagy mézbor) adalékanyaga volt. A középkorban finom mandulaillata népszerű légfrissítővé tette, gyakran szórták szét az otthonokban büdösség ellen. A legyezőfűből állították elő 1853-ban német vegyészek az acetil-szalicilsavat. Az acetil szó első betűjét a növény latin Spiraeaspirin neve elé téve alkották meg az aspirin szó, a mai híres és széles körben elterjedt gyógyszer nevét. Enyhén mérgező glükozidokat tartalmaz, különösen a gumóiban. Régóta gyógynövény, de vadnövénysaláta-anyaga is.

Lásd még a gyöngyvessző szócikkét.

bajor J: (elav) gohér.

A bajor szőlő minden szőlőterületünkön nagyon régóta termesztett, magyar eredetű fajta. Korábban igen elterjedt volt. A szőlőnév régtől adatolható szótárainkban és az ampelográfiai (szőlőismereti) művekben (R. 1585: Calepinus, 1621:Szenczi, 1708: Pápai, 1774:Meliboeus, 1792: Baróti, 1794: Takáts, 1809: Simai, 1829: Görög, 1833: Kassai, 1844:Legrády, 1848: Erdélyi: Népd. 3). Számos szőlőtermő vidékünkön a népnyelvből is adatolt (pl. ÚMTsz.: Balaton-mellék, Fülöpszállás, Szentes, Somló vidéke, Kiskunhalas, Kötcse, Koppányszántó, Gelse, Kölesd, Várong, Baja, Kecskemét, Gyöngyös, Tiszaföldvár, Csongrád, Csengőd, Bókaháza, Kiskunhalas, Hódmezővásárhely | MTsz.: Győr megye | SzegSz. | CzF.: Tolna, Borsod | Nyr. 4: Ádánd, Somogy megye | NéprÉrt. 30: Ősi).

A CzF. szótár szerint a bajor népnévvel függ össze, azaz ’bajorhoni, bajorországi szőlő’. A németben azonban nincs ilyen szőlőnév, mely bayerische Weintraube volna. Az azonosítás az EtSz. és a TESz. szerint is téves, a bajor ismeretlen eredetű szőlőnevünk. Mollay Károly azonban nem látja akadályát a szőlőnév és a népnév összekapcsolásának, mert a népnév régi népi átvétel, azaz az EtSz. ellenérve (a bajor népnév újabb, könyv útján elterjedt nyelvújítási alkotás) nem állja meg a helyét. Bár a fajta régi magyar termesztésű, sok társneve is magyar eredetre vall, elképzelhető, hogy egy ilyen régi név népnévvel volna azonos. Esetleg, ha a szótörténet szerint a bajnár volna a régebbi, gondolni lehetne az abból való népetimológiára. Amíg azonban a bajnár korábbi felbukkanása az írásbeliségben nem bizonyítható, ez a szómagyarázat nem tartható. Ugyanez áll a szintén feltűnően hasonló alakú bákor szőlőnévre.

Az ágasbajor a fehér gohér sajátosan Balaton-melléki változata, ugyanaz, mint a cserbajor. A névadás szemléleti alapja az, hogy a fürtforma ágas, szabálytalan alakú, azaz a fürtnyél elágazó. A mellékágakon több kis fürt nevelődik.

bajuszpázsit J: kiszáradó szikes tócsákban gyakori, heverő szárú pázsitfű; Crypsis aculeata.

A szó Brassai Sámuelnél, Kováts Mihálynál és Gönczy Pálnál szerepel, az Eragrostist jelölték vele. 1862-ben a CzF. szótárban bajuszfű. A Pallas lexikonban szintén bajuszfű a Crypsis, mely a pázsitfűfélék genusa. A magyar elnevezés arra vonatkozik, hogy a legfelső és a virágzatot átölelő hüvely rövid és szúrós levéllel végződik. A bajusz szó több botanikai terminusban is szerepel, így bajusza van a gabonának, mert kalászán hegyes szálkák találhatók; a kukoricacső burkán kinyúló selymes szálak a kukorica bajsza; szőlőnél, töknél, uborkánál az inda, kacs szintén bajusz. A németben Dorngras, azaz ’tövisfű’ a bajuszpázsit neve. A Crypsis nemzetségnév pedig a ’elrejt, beburkol’ jelentésű görög krüpszisz szóval függ össze.

A Magyar növénynevek szótárában (MNöv.) a bajuszfű vagy rucaperje a kumarinillatú Heleochloa neve. Mint a genusnévből látszik, ez vizet kedvelő, mocsári növény (< görög helos ’mocsár’, chloe ’fű’). A németben is Sumpfgras.

A Crypsis aculeata ezzel ellentétben leginkább szikes helyeken, út szélén terem. Sótűrő, nyáron a szikes tavak kiszáradt mélyén sokszor kilométer hosszan csak a bajuszpázsit ritkásan növő tövei látszanak.

bakator J: (rég) kékespiros bogyójú magyar szőlőfajta.

Személynévként már 1385-ből adatolható a Bakator (OklSz.), köznévként pedig 1590-től, Szikszai Fabricius Balázs könyvének megjelenésétől. Ezután számos munkában megtalálható (1604: Szenczi, 1767: PPB., 1794: Takáts, 1798: Szirmay, 1829:Görög, 1833:Schams, 1836: TudGyűjt. 8, 1837:MNy. 2), majd 1837-től kezdve az összes forrásban ugyanígy szerepel. Természetesen a népnyelvben is sokfelé használatos (ÚMTsz.: Kiskunhalas | Tsz.: Erdély | MNy. 2: Diósgyőr | Görög: Borsod megye).

Ismeretlen eredetű szőlőnevünk. Már Haller Ferenc kapcsolatba hozta 1834-ben egy francia bacca d’or alakkal, mely azonban máshol nem szerepel. Több forrás szerint (Révai, MNy. 34, Pallas stb.) a bakatort a XV. században Olaszországból, Nápoly környékéről hozták be. Erre a tévedésre épül az az etimológiai megfejtési kísérlet, mely a nevet az olasz bacca-d’oro ’aranybogyó’ szóból magyarázza (Görög, CzF., EtSz., OlJsz., NyK. 23). Ilyen szőlőnév azonban az olaszban nincs. Még valószínűtlenebbé teszi az egyeztetést az a – figyelmen kívül hagyott – tény, hogy a bacca d’oro ’aranyszínű bogyó’ jelentéssel egyszerűen nem illik a bakatorra, hiszen annak szemei sötétvörösek, kékespirosak (vö. hasonnevei közül: meggyszínbakar, bakator piros, ménesi rózsa, rózsaszőlő), valamint az is, hogy a szó személynévként már 1385-ben fölbukkan: Ladislao Bakator.

Egyébként is az Érmellékről került hozzánk, onnan Erdélyben és a Dunántúlon terjedt el. Neve semmilyen feltételezett olasz szóból nem származhat. Helynévi származásának magyarázata (Rapaics 1940, illetve MNy. 39) szintén elfogadhatatlan, a Buccari, horvát Bakar városnévre a bákor, bakar szőlőnév vezethető vissza, melynek összefüggése a bakator elnevezéssel azonban bizonytalan.

A magyarból több nyelvbe átkerült: német Bakatortraube, bolgár bakator rozovüj, cseh bakator

erveny, francia bacator rouge, olasz baccador, horvát crvna bakatorka, bánsági sváb bakator, román bocotór és bakator alba, szerbhorvát bakator bijeli, szlovák bokadora.

bakszakáll J: kaszálókon, füves lejtőkön tenyésző, kénsárga fészkes virágú növénynemzetség; Tragopogon.

A bakszakáll első fölbukkanása Melius Juhász Péter művéből adatolható: 1578: bak zakál, bakf’Bocksbart’, aki elsősorban Lonicerus munkáját használta forrásul; ebből vehette át a nevet. Ezután 1590: Szikszai, 1656: Kájoni, 1706: Pápai említendő a fontosabb források közül. A XVIII. századtól azután valamennyi füvészkönyvünkben, szótárunkban és lexikonunkban szerepel. Az – egyébként ma is szaknyelvi – szó széles körben elterjedt a nyelvjárásokban is. Erdélyben bakszoka, baksza, bakszukakóró, a moldvai csángóknál bakcëka, bakszaka, az Alföldön és a Dunántúlon bakszakál, bakszakálfű alakváltozatai használatosak. Ugyanakkor a szó szemantikai megterheltsége, az, hogy hány jelentése van, a nyelvjárási adatok alapján az ismeret bizonytalanságára utal. Azt látjuk, hogy túllépve a monoszémiát, a szó többértelmű. Ez a többféle jelentés nem igazi poliszémia, hanem inkább földrajzi heteroszémia.

A nyugati kereszténységhez való csatlakozásunk latin és német szavak, közöttük növénynevek átvételével járt együtt. A nyelvi kölcsönhatás rejtettebb formájaként tükörszavakként alakultak egyes növényneveink. A tükörszavak, tükörfordítások hívei nyilván gazdagítani szándékoztak nyelvünk szókészletét. Mint azt már Földi János (1793) felismerte, „vagynak a’ Görög és Deák Nyelv példája szerént, magoknak a’ Növevényeknek belső és külső tulajdonságoktól … vett Öszvetett Növevény Neveink (Nomina composita)”. Bakszakáll szavunknál nem nehéz egyértelmű összefüggést találni a növény alakja és a név jellege között. Úgy tűnik, az elnevezés a magyar nyelvben alakult ki a (kecske)bak és a szakáll szó összetételéből, ám már a tudományos név hasonló jelentése – és a többi idegen nyelvi megfelelő – is mutatja, hogy fordítással állunk szemben. Mint nem népi eredetű nevet, a mesterségesen létrehozott szavak közé sorolhatjuk.

A botanikai terminológiában ennél az elnevezésnél szó szerinti fordítással, azaz tükörfordítással állunk szemben. A latin név alaptagja, a Tragopogon görög eredetű, a görögben pedig szintén összetett szó (tragosz-pogon), ugyanolyan jelentésű elemekből, mint a magyarban: ’kecskebak szakálla’. A középkor fűvészei Barba hirci (latin barba ’szakáll’)’bakszakáll’ névvel jelölték a növényt, és Linnétől kapta a görög szavakból összetett Tragopogon nevet. Ez a név az éppen elvirágzott fészkeken a fészekpikkelyek közül szakállszerűen előmeredő magház-, illetve termésszőrökön alapul. Vagyis azon, hogy a növény termése a csőr tetején nagy szőrbóbitával díszített. [Hasonneve, a kecskedísz szintén ezen a szemléleten alapul. Erre a Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) „magyarosították”.] A bóbitás kaszattermés a legtökéletesebb ejtőernyőszerkezet. Ha a növény termését elfújja a szél, a vackon visszamaradó fészekpikkelyek, mint a bak szakálla, lelógnak. Ahogyan Melius írta már 1578-ban: „mint a’ ketske baknac vgyan rs a’ virága”.

A legtöbb európai nyelvben – nem véletlenül – az erre a növényre vonatkozó elnevezések mind hasonló jelentésű összetételek; vö. német Scharbockskraut, Bocksbart, Bockskraut, román barba caprei, bolgár kozja brada, cseh kozi brada, lengyel kozibród, angol goat’s beard, orosz kozloborodnik, francia barbe de bouc, olasz barba di becco, N. barbaboch, spanyol barba cabruna, szerbhorvát kozja brada, kozobrad, szlovák kozia brada. Mindegyik elnevezés – a magyarral együtt – szó szerinti fordítás, tükörszava a görög eredetinek. Részfordítás az olasz N. barba di prete ’papszakáll’. Mivel a magyar növénynév már igen korán felbukkant az írásbeliségben, valószínűleg nem a németből, hanem egyenesen a latinból való fordítás. [Azaz nem német tükörszó, mint azt többen feltételezték (pl. Barlay: MNy. 45) abból kiindulva, hogy Melius forrásmunkájában a német eredeti a Bock szóval alkotott növénynév, és ő alkotta volna a magyar nevet a német mintára.]

A Jávorka Sándor írásában (MF.) lévő papszakáll népetimológiás változata a bakszakállnak. Bakfasz (ÚMTsz.) néven hívják a Székelyföldön az elüszkösödött virágú bakszakállt.

A népi bakszoka ’Tragopogon orientalis’ név Erdélyben, Háromszék megyében átkerült a románba; vö. román N. bocsoacă’ua.’

Hívták kakukksaláta (R. 1775: Csapó, 1783: NclB.) néven is. A német Kukucksalat és a román şălata cucului elnevezés szó szerinti megfelelője a magyar név.

Vélt gyógyhatása alapján volt a neve kígyómarást gyógyító fű is (R. 1783: NclB., 1903: MVN., 1911: Nsz.). Az egykori füveskönyvek azt írták róla, hogy a friss növény kifacsart leve orvosság a kígyók marása ellen. Továbbá „hűvösíti a heves gyomrot, de mellet, májat tisztít, a követ is eloszlatja a betegben”. Ezért is nevezte Melius kőrontó fűnek.

ballagóf ű J: ördögszekérszerű szúrós gyomnövény; Salsola kali ssp. ruthenica.

1792-ben barlang-kóró Baróti Szabó Dávid szótárában, 1798-ban a Magyar Kurirban ballagó, ballagókóró vagy ballangkóró. Társnevei a balla, ballangó, bandzsalgó, barlangkóró és a barlangófű. Származékszó: a ballag melléknévi igenevének főnevesült változata. Azért kapta ezt a nevét, mert elszáradása után a tövéről leszakadva viszi a szél, maga előtt kergeti, és a növény „bebarangolja” a rónát, mintegy ballagni látszik.

Nevezik még kanborz, szükségfű, ördöglova, hentericskóró, bondor, szakasavar, orosházifű néven is. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) szakafű volt, a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) savar a spirálisan csavarodott csíra alapján. Hazánkban három faja él, szikes talajon előszeretettel tenyészik.

A tudományos nemzetségnév Linné alkotása a kicsinyítő képzős olasz salso ’sós’ (< latin salsus ’sózott’) szóval. A jelölt növény termőhelyére vonatkozó elnevezés. Ennek mintájára jött létre a ballagófű magyar sófű, sósika társneve és a növény német Salzkraut, azaz ’sófű’ neve.

balsafa J: rendkívül könnyű anyagú trópusi fa; Ochroma lagopus.

Nemzetközi szó, számos nyelvben így nevezik a fajt. A németben Balsabaum. Ennek tükörfordításával kerülhetett a magyarba a név. A balsafa végső forrása a spanyol balsa ’tutaj’: az ókori peruiak nagy tengeri utakat tettek meg az ebből a fából készült tutajokon, egészen Polinéziáig eljutottak. A világ egyik legkönnyebb fája, kétszer könnyebb a parafánál.

A tudományos Ochroma név a görög ochrosz ’sárga’ és a chroma ’szín’ jelentésű szavak összevonásából keletkezett.

A népi nyúlfa elnevezés ma a balsafa egyik társneve, mely – egészen más növényfajok neveként – 1892-ben bukkan fel: nyulfa (Sorok megye)’Cytisus laburum; Sarothamnus scoparius’ (Ethn. 3), nyúlfa (Dunántúl) ’seprőzanót’;(Vas megye) ’Laburnum, sárga akácfa, zanót’.

baltacim J: halvány rózsaszín pillangós virágú takarmánynövény; Onobrychis viciaefolia.

A tudományos nemi név is takarmánynövény voltára mutat (< görög ónosz ’szamár’ és brykein ’mohón zabálni’), amint az a magyar népi neveiben is megjelenik. Már az antik világban használatos növénynév volt a görög onóbrychisz, oinobrechész (Dioszkuridész), illetve a latin onobrychis (Plinius).

A baltacim nyelvújítási összetett szó először mint Baltatzim fordul elő 1807-ben Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály könyvében (MFűvK.). Diószegi később a „növevények régi és Népközt forgó Magyar nevezetei” sorában szerepeltetett varjúborsó helyébe a takarmánybaltatzim elnevezést javasolta (1813: OrvF.), és a baltatzim nevet az „új nemi nevek” között is fölsorolja. Az összetett szó (balta és cim) utótagja a ’bugás virágzat’ jelentésű címer rövidítése. Diószegiék ezt a rövidített változatot más növénynevekben is alkalmazták, például cipőcím, patkócím. A terminus névadási háttere az volt, hogy a növény virágának felhajló, egyenes élű része balta formájú.

A baltacim népetimológiás alakja Komárom és Csanád megyében a baltacin. Ugyancsak ebből „értelmesítették” a Tolna megyei Kölesden a balgacím alakváltozatot. Erdélyben, Gyimesben bartacin a neve. Ez a románba is átkerült borticină, baldatin alakban.

A pillangósvirágúak családjába tartozó nemzetség. Termesztett faja a takarmány-baltacim. Ezt az évelő takarmánynövényt Franciaországban már a XVI. században termelték, onnan származott el Angliába, Németországba és Itáliába. Először Dalechamp tudósított a baltacimről 1587-ben. Jelentőségére csak akkor derült fény, amikor David Mallinger Pfalzban silány talajon is sikerrel termesztette (1769).

Magyarországon a XIX. században terjedt el. Pethe Ferenc 1805-ben megjelent könyvében még azt írja a baltacimről, hogy „a pulykafűvel tsak úgy babrálj, ha más hasznosabb dolgod nints, és ha haszontalan, hegyes, dombos, púpos, korhel földed van”. Ez a pulykafű (R. Pethe után 1833: Kassai) a nyelvjárásokban ma is használatos terminus (Szabó–Péntek: Marosvásárhely, Szentmihály-Ajnád, Újtusnád | KGy. 218: Kovászna megye | Rácz: Gyimes). A baltacim számos társneve mellett ennek is az a magyarázata, hogy takarmánynövényről van szó. A növényt eleségként fiatal baromfinak, főleg pulykáknak adják, mert ettől erősödnek. A Mezei Gazdák Barátjában 1825-ben azt olvassuk, hogy „A’ Lóherén és Lutzernán kívül igen derék kaszálni való takarmány-palánta még az is, mellyet Diószeghy és Fazekas tudós füvész Hazánkfiai Takarmány-Baltaczimnek neveznek (Deákul: Hedysarum Onobrychis, német Esper, Esparzette, Wickenklee etc.)”. Később egy másik folyóirat, a Mezei Gazda szerzője szerint „zölden igen jó takarmány” (1854). 1882-ben Rodiczky Jenő már a lucerna után a legfontosabbnak a baltacimot tartja. Teljes virágzáskor takarítják be, s szénává szárítják. Előnye a lóherével és lucernával szemben az, hogy nem puffasztja az állatokat.

Takarmánynövény voltára utalnak a szamár állatnévvel való összetételek, ilyen a szamár gyönyörűsége (R. 1578: Melius, 1783: NclB., 1793: Földi). A név, valamint a szamárkedveltje, szamárcsikor, csacsiöröm hasonnév is arra utal, hogy ezt a tövises növényt a szamarak szívesen legelik. Tudományos neve szintén ezzel az állatnévvel képzett. Az Onobrychis viciaefolia társneve a szamárhere (R. 1775: Csapó, 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1835: Kassai), a szamár ivarszerveihez való hasonlításon alapuló növénynév. Kedvelt takarmánya tehát ennek az állatnak, ezt fejezi ki a növény szamáröröm neve is. Fehérjegazdagsága miatt termesztik, juhoknak és más haszonállatoknak is kitűnő takarmánynövény. Szénává szárítva nem okoz felfúvódást, fehérjéje jobb a lucernáénál. A legigényesebb tehenek és a növendékek kapják. A tejelválasztásra nagyon kedvezően hat, a tej ízesedik tőle, szárazanyaga táplálóbb. A magyar szamáröröm német megfelelője az Eselslust tükörszó. Az Onobrychis neve még a németben az Eselsheu, azaz ’szamárszéna’. Minden állat szereti, mert édes a kórója. „Még a szarvasok is bejönnek érte az ódalba.” Terjesztik a kaszálón: érett magvait kidörzsölik és széthintik.

A magyarban ismert a növény eszparzett, sparzéta társneve is, melyfrancia eredetű szó, ám a magyarba minden bizonnyal közvetítő nyelven, a németen keresztül került, vö. német Esparsette. További társneve a sarjúborsó, spanyolhere, törökhere, versvirág és svájcilóhere. Az erdélyi Magyarózdon pácent a neve.

Clusius óta (1583: NomPann.) igen sok szerzőnél és szótárokban, lexikonokban az Onobrychis neve varjúborsó (1775: Csapó, 1792: Váli, 1807: MFűvK., 1831:Kresznerics, 1842: Peregriny, 1843: Bugát, 1845: Kováts, 1873: Ballagi, 1874: CzF., 1897: Pallas, 1911: Nsz.). A varjúborsó tükörszava a németben a Krähenerbsen.

balzsamfa J: balzsamot szolgáltató trópusi fa.

1533-ban már olvasható Murmelius lexikonában: „Balsamum: Eyn balsambom: Balsamum”, illetve ~fája, 1560 körül a Gyöngyösi Szótártöredékben ~gyümölcse, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs művében ~fű, ~fa. Csapó Józsefnél 1775-ben a balsamina (< latin Balsamina) a Momordica neve. Ennek mintájára nevezi momortika néven. Megadja még a növény faivirág és ineresztö-fü, valamint német Balsamapfel nevét.

A fanév alighanem a német Balsambaum ’Amyris balsamifera’ tükörfordításával került a magyarba. A német szó már az Ortus Sanitatisban olvasható 1485-ben ’balsamum’ jelentéssel. A balzsam némely forró égövi növénynek illatos olajat tartalmazó nedve. Sémi eredetű vándorszó; vö. angol, német balsam, olasz, spanyol balsamo, orosz balzam stb. A magyarban személynévként bukkan fel először 1265-ben (Balsam), 1372 után / 1448 körül a Jókai-kódexben „malasztnak balsamomat”. Végső forrását tekintve azonos pézsma szavunkéval, a középlatin bisamum alakból terjedt el a számos európai nyelvben meglévő vándorszó.

A Commiphora opobalsamum (angol balm tree, német Myrrhenstrauch, héber bósem, görög basszamon, arab balasam, szír basama) a mekka-balzsamfa. A Dioszkuridésznél is olvasható balm, balsam talán az ’édes illatú’ jelentésű héber bósem szóból ered, melyből növénynév is lett. A növény szárított, őrölt illatos ága a xylobalsamum, termése pedig a carpobalsamum volt. Pliniusnál a bemetszéseken a sebből kiszivárgó folyadék neve opobalsamum.

A Magyar növénynevek szótára (MNöv.) szerint a Bursera [Joachim Burser (1593–1649) német orvos és botanikus nevéből], illetve az Amyris neve. Ez utóbbi nemzetségnévben a ’jó szagú olaj, balzsam’ jelentésű görög myron szót találjuk, mely az Amyris balsamifera illatára utal. A németben Balsamstrauch neve is van. Priszter Szaniszló munkájában (1998) pedig a Commiphora; ennek számos fajával: abesszín~, afrikai~, fokföldi~, hindu~, Mekka~, szomáliai~, illetve más fajok neveként: gurjum~, kopál~, nagy~, peru~ és tolu~. A nemzetség német neve Myrrhenstrauch. A Commiphora a görög phorosz ’hordozni’ és a Hérodotosznál, Theophrasztosznál, Dioszkuridésznél olvasható ’Egyiptomban halottak bebalzsamozására használatos, a Nílusakácból (Acacia nilotica) nyerhető ragasztóanyag’ jelentésű kommi szavak összetétele.

A Comiphora africana az afrikai balzsamfa. Gyengébb minőségű, de nagy mennyiségű és igen gyakori mézgája a Szentföldön is széles körben ismert volt. A héber szövegek három gyakori és néhány ritka elnevezéssel különböztetik meg az egymástól eltérő balzsamokat, amelyeket magyarra mézga, gyanta, mirha, balzsam és gumi szavakkal fordítottak. A magyar nevekkel a termék jellegére is utalni kívántak, ezért a leggyakoribb nyers izzadmányra mézga, a megkeményedett mézgára gyanta, a krémszerű készítményekre balzsam, a valódi balzsamra pedig a mirha nevet használják. Ez utóbbi név a ciprusi királylány, Myrrha nevéből jött létre. Kürenász ciprusi király felesége azzal hencegett, hogy lánya még Aphroditénél is szebb. A szépség hiú istennője bosszúból szerelemre lobbantotta a leányt. A legenda szerint természetellenes szerelem szállta meg apja iránt, ezért az Arab-sivatagba száműzték. Itt az istenek illatos mirhafává változtatták. Így vezekelve az ágain keresztül máig hullatja a bánat balzsamkönnyeit. Ovidius megénekelte Myrrha átváltozását és vezekelését:

Meghallgatta az ég a szavát: ez a vágya, e végső,

lelt kegyes isteneket: míg szól, fedi föld bokáit,

meghasadott körméből nő szanaszét a gyökérzet,

s szolgál alapul sudaras szép hosszú fatörzsnek,

csontjai fásulnak, s a velő maradott a középen,

vér válik nedvvé, merevül két karja faággá,

ujjai gallyakká, kéreggé bőre keményül.

Most a fa már a növő, a pufók hasat is beborítja,

emlőit lepi el, s a nyakára sietve nyomakszik;

késlekedést nem tűr a leány, hajlik le elébe

és arcát a növő kéregnek alája meríti.

S bár érzékeit is testével mind odaveszti,

mégis sír: langyos könnyek csöppennek a fából.

Van becse gyöngyös cseppjeinek, nevezik ma e könnyet

róla – a híre sosem szűnik – mirrhának örökké.

A perzsa királyok koronájukon viselték a fa hajtását ábrázoló díszítést. Az ősi Egyiptomban a dézsába ültetett mirhacserje a természetet jelképezte, mézgája a mindennapi szakrális füstölésnek és a halottak bebalzsamozásának volt elengedhetetlen alapanyaga. Balzsamot és mirhát égettek Ízisz istennőnek reggel és délben illatos füstölőszerként. A kaldeusok Babilonban, az Enlil-ünnepek alkalmával 1000 talentum értékű füstölőszert égettek el. Az egyiptomi hajók már Kr. e. 3000-ben is kifutottak a Vörös-tengerre, hogy partvidékéről illatos növényeket és értékes füstölőszert szolgáltató fákat vigyenek haza. Halottkultuszuk ellenére életvidámságot olvashatunk ki a régi énekből:

Tégy fejedre mirhát,

öltözz finom gyolcsba,

melyet drága illatok itattak át,

istenek igazi ajándékai,

élvezd mohón az életet,

míg a gyász napja el nem érkezik.

Mert Ozirisz nem hallja jajszavuk,

és a sírból senkit sem hív vissza

a siratóének.

Ünnepeld a vidám napokat

fáradhatatlanul. Mert nézd csak, senki

sem viheti javait magával.

Salamon király kedvelte az illatos kenőcsöket, olajokat, melyeket ünnepségeken külön myrrhophora, kenetvivő nő vitt előtte. A zsidók magukkal vitték az egyiptomi hagyományokat Izraelbe, így a füstölés és bebalzsamozás szokását is. Mózes megparancsolta, hogy az oltáron naponta kétszer illatos tömjént égessenek, és a szentély minden eszközét és a szentélyben szolgálókat is be kell kenni balzsammal. Leonidász, Nagy Sándor tanítója azt mondta neki egyszer: „Pazarolhatod tetszésed szerint, ha meghódítod azokat az országokat, ahol a tömjén terem.” Amikor Nagy Sándor meghódította Arábiát, tréfából egy egész rakomány mirhát és tömjént küldött öreg tanítójának.

Az arab mirhafajokat már Hérodotosz, Theophrasztosz és Dioszkuridész említette, de gyakran keverték a tömjénnel. Erre a tévedésükre Plinius hívta fel először a figyelmet, valamint arra a tényre, hogy Vespasianus császár vitte Rómába az első balzsamfát. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. könyvében azt írja:

Az illatszerek között nincs előbbrevaló a balzsamnál. Termesztése az összes országok közül csak Judeának van engedélyezve, ahol régebben csak két kertben nőtt, s mindkettő a király tulajdonában volt. A balzsamfa most Róma alattvalója, és adófizetője azzal a néppel együtt, amelynek tulajdona … A zsidók annyira gyűlölik ezt a növényt, hogy akár életüket is kockáztatják, csak tönkretegyék. A rómaiak azonban oltalmazzák, s védelmében nemegyszer valóságos ütközetet vívnak a zsidókkal. Most az állami hatóságok foglalkoznak termesztésével, és sohasem volt még belőle annyi, mint mostanság.

Ezután részletes növénytani leírást ad, és ismerteti a balzsamfák hasznait is. Az a tömjénmennyiség, amelyet Néró felhasználtatott feleségének, Poppaeának elhamvasztásakor, meghaladta Arábia évi fűszertermését. Arábia illatszereit, különösen a tömjént egyenértékűnek tartották az arannyal és a drágakővel. Ezért hívták Arábiát Arabia felixnek, azaz ’Boldog Arábiának’.

Az első csemetéket Josephus Flavius szerint Sába királynője vitte Palesztinába Salamon királynak ajándékozva. Ezek szaporításával hamarosan jól fejlődő ültetvények létesültek az Aravah-völgyben és a Holt-tenger menti párás meleg klímában. Ein Gedi, Jerikó balzsamkertjei még Jézus életében is viruló gazdaságok voltak. A római megszállás hírére a lakosság meg akarta semmisíteni ezeket, nehogy az ellenség kezére jusson. Titusz azonban túljárva eszükön már jó előre elfoglalta az ültetvényeket, és ezzel még fél évszázadig sikerült megmentenie a pusztulástól. Római diadalmenetén letörött balzsamágak jelképezték Júdea elfoglalását. Plinius tudósítása szerint „Júdea legyőzése óta, öt év alatt a fák lemetszett gallyai 800000 sestertiust hoztak”. A II. század közepétől indult meg az ültetvények leromlása, amely a török uralom alatt annyira fokozódott, hogy a keresztes háborúk idejére az egykori gazdag kerteknek már nyomuk sem maradt.

Egyiptomtól a Hermon hegységig forró völgykatlanokban, hasadékokban mindenütt gyakori volt a 3–5 méteres Balanites aegyptica, a sivatagi datolya, fogfa vagy jerikói balzsamfa. Gyógyító hatású fáját az ókorban fogtömésre is használták, innen fogfa neve. Fénylő sárga, erősen ragadós, finom illatú, képlékeny mézgája a jerikói balzsam, mely a legismertebb gyomorerősítő és sebgyógyító volt.

A Burseraceae, azaz a balzsamfafélék sorába tartozik a Boswellia sacra, a valódi (arab, szomáliai) tömjénfa. A tömjén a kis termetű balzsamfák keményre száradó, gyantaszerű mézgája. Képződését tavasszal, nyáron kéregbevágásokkal gyorsították. A kiszivárgó folyadék fehér (arab lábán) színéről kapta a növény sémi levónáh nevét. A tömjént vallási szertartásokon és világi ünnepségeken egyaránt régóta használják. Tömjénfüsttel köszöntötték a királyokat, fejedelmeket Indiától Rómáig, de a halotti máglyákon is tömjén füstölt. Arábia évenként nagy mennyiségű tömjénnel ajándékozta meg Perzsia urait. Eleinte a „tömjén-úton” szállították Dél-Arábiából, ahol az itt honos arab tömjénfából nyerték. Maimonides arról tudósít, hogy az izraeliták szertartásaikon évente 7 mázsa füstölőszert használtak el. A gyógyhatású tömjén rendkívül keserű porát epének is nevezték, és fogfájás ellen vagy borba keverve élénkítő italként fogyasztották. A Talmud is említi a betegek élénkítésére gyakran használt „epével kevert bort”, amelyet a Golgotán kínáltak Jézusnak.

Jemen északi részén már csupán a sivatagban magasodó öt hatalmas kőoszlop emlékeztet az egykori Sabateus Birodalom és fővárosa, Dzsibla gazdagságára, amelyet tulajdonképpen jól jövedelmező balzsamfaligeteinek köszönhetett. Aruah királynő mezőgazdasági reformja csatornarendszerrel látta el a kiterjedt ültetvényeket, amelyekből a legértékesebb balzsamokat és gyantákat szállították az egész akkori világ számára. Már Plinius is tudósított a tömjéntermő vidékről és a tömjénkereskedelemről említett munkájának 12. kötetében:

Arábia közepe táján laknak az astramiták; a királyság fővárosa a magas hegyeken épült Sabota … Az astramitákkal szomszédos a minaeusok területe. Itt egy keskeny út vezet át, ezen bonyolítják a tömjén szállítását. Ők voltak az elsők, akik tömjénnel kereskedtek, és vezető szerepüket máig is megtartották, ezért a tömjént minaeinek is nevezik.

balzsamfeny ő J: Kanadában honos fenyő, amelynek gyantája a kanadabalzsam; Abies balsamea.

Társneve a kanadai balzsamfa. A fenyőféle latin fajneve a latin balsameus ’balzsam-’, késő latin balsameus ’balzsamszerű’ szavakkal függ össze. Már Pliniusnál és Celsusnál olvasható a ’Commiphora és a Mekkabalzsamfa gyantája’ jelentésű balsamum, Arisztotelész, Theophrasztosz görög balszamon ’ua.’ szavának folytatója. A végső forrás a héber és arab basam. Linné átvitte azután a dél-amerikai Leguminosae nemzetségre, melynek fái a tolu-, illetve a perubalzsamot szolgáltatják.

Az Abies balsamea hazája Észak-Amerika északi táján húzódik Új-Fundlandtól Labradorig. A zord klímának ellenálló faj a kanadai tajgában köves, mocsaras helyeken nő. Az Egyesült Államokban telepítik is. Könnyű és puha fáját leginkább papírnak dolgozzák fel. Kérgéből állítják elő a kanadabalzsamot, ami a mikrotechnikában korábban fontos beágyazóanyag volt, mert frissen színtelen, mézsűrűségű, átlátszó, és megszáradva is megőrzi átlátszóságát. A legjobb fenyőbalzsam. Parkjainkban gyakran látni balzsamnyárfákat ’Populus balsamea’, melyek szintén észak-amerikai fajok. Virágzás, illetve lombfakadás idején erősen fűszeres gyantaillatot árasztanak.

bambusz J: bambusznád; Bambusa.

A bambusz a pázsitfűfélék (Gramineae) családjának Bambuseae nemzetségcsoportjába tartozó több száz faj közös neve, tehát tulajdonképpen gyűjtőnév. Ilyen gyűjtőnév még a pálma, kaktusz, fenyő, gomba, zuzmó, moha, páfrány, penész stb. 1794-ben bukkan föl először: Bambus-nád, 1801-ben bámbu-nád, 1862-ben a CzF. szótárban a bambusz az ’indiai nád’. A nyelvjárásokban a bambusz, bambusznád ’kákabuzogány’ jelentésű (ÚMTsz.).

A bambusz nemzetközi szó; vö. angol bamboo, német Bambus, holland bamboe, spanyol bambú, francia bambou, orosz bambuk stb. A portugálon keresztül jutott az európai nyelvekbe a malájból, végső forrása valószínűleg a szanszkrit vambha. A Szumátrán és Jáván használatos maláj bambu szó terjedt el Európában a XVI. század táján portugál tengerészek közvetítésével.

Fontos gazdasági növény, fásodó szára felhasználható az építkezéseken, bútorok, sétabotok, horgászbotok, kerítések, sövények készítésében. Korábban vízvezetékeket, vízkerekeket, hidakat, vízmerítő eszközöket is faragtak belőle. Vékony csíkokra szabdalva a fonás alapanyaga, kosarak, kötelek, kalapok fonhatók a szálakból. A bambuszrostokból készített finom pépből a kínaiak már ősidők óta készítettek papírt. India papírgyárai évente 250000 tonna bambuszalapanyagot igényelnek, ezért egy bambuszfajt ott erdőgazdasági növényként termesztenek. Egyes fajtáiból fegyverek, hangszerek, szerszámok készülnek.

Hajtásai emberi fogyasztásra alkalmasak, Kínában a rügy igen fontos táplálék. Amikor a bambusz virágzási szakaszba jut, nagy tömegben hozza termését, s azt mint „bambuszrizst” fogyasztja a helyi lakosság. Az egyes termések önsúlyuk egyharmadánál is több szénhidrátot tartalmaznak, fehérjetartalmuk pedig legalább 10%. Több bambuszfaj szárában kova halmozódik fel, s azokat tabaschir néven hozzák forgalomba. A tabaschirt már ősidők óta csodaszernek tartják, a legkülönbözőbb betegségek gyógyítására ajánlják. Néhol izgatószer, afrodiziákum hírében áll. Avicenna és más arab orvosok már a X. században megemlékeznek róla művükben.

A japán teremtésmítoszban a bambusznád csírájából a meglévő három istenen kívül még két újabb istenség támadt. Az új-guineai wantoatok hite szerint a világ kezdetén minden ember egy bambuszban élt, egy vihartól megrepedt annak a szára, és ekkor jöttek elő az emberek a napvilágra. A gwamakok mítosza szerint viszont a bambuszban felfogott vér a tűz mellett repesztette meg a bambuszszárat, és született meg az első férfi és az első nő. Az első emberpár kiugorva a földre elterjesztette faját az egész Földön.

A bambuszok csak nagyon ritkán virágoznak, de akkor aztán hatalmas területek állományai pontosan egy időben. Japánban 1969-ben és 1970-ben a bambuszfák háromnegyed része elvirágzott, és utána a legtöbb növény el is pusztult. Ez a bambuszfaj a madake ’Phyllostachys bambusoides’ volt, amelynek egyes csomóközei igen hosszúak, és a növény kifejlett egyedei 10–20 méteresre is megnőnek. A madake ezt megelőző tömeges virágzására – az egykori feljegyzések tanúsága szerint – akkor került sor, amikor Japán még nem nyitotta meg kikötőit a világkereskedelem előtt, s ezért Commodore Perry parancsnoksága alatt egy hajóraj jelent meg Yodo kikötője előtt. Ez 1853 júniusában történt. Az utolsót megelőző virágzás tehát több mint 100 évvel azelőtt zajlott le! Hogy mi az oka a bambuszok ilyen szakaszos virágzásának, arra még nem sikerült magyarázatot kapni. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a faj öröklöttségében lehet rögzítve. Minden bambuszfajnak megvan ugyanis a maga jellegzetes virágzásközi időtartama, amely alatt eljut a virágzásig – ám egyúttal a pusztulásig is.

banánfa J: hosszúkás, sárga héjú, lágy, édes húsú trópusi gyümölcsöt termő, a pálmára emlékeztető növény; Musa paradisiaca.

A név 1787-től adatolható a magyarban, Mátyus István munkájában bukkan föl a banana. A banánfa összetétel -fa utótagja értelmesítő, magyarázó elem [R. 1884: banánafa (TermTudKözl.)]. A szó a malabár balan vagy palan, esetleg a kongói bennszülött nyelvi banam alakból származó portugál banana néven keresztül jutott el szinte a világ minden nyelvébe: pl. angol és olasz banana, német Banane, francia banane, orosz banan, finn banaani stb.

A XVIII. század végétől mintegy száz éven át olvasható a banán pizáng neve is, mely a német Pisang (francia pisang, orosz pizang) ’ua.’ megfelelője. Ugyanakkor számos – németből való – tükörszó is szolgált a banán jelölésére. Ilyen a paradicsomalma (R. 1787: Mátyus; < Paradiesapfel), paradicsomfüge, paradicsomi füge (R. 1790–1795: MTA. Csokonai kézirat; < Paradiesfeige). A franciában is volt bananier du paradis neve.

A tudományos nemzetségnév, a Musa már Bauhinnál több helyen olvasható. A banán arab mauz nevének latinosított formája. Szintén az arabból való a török muz és az angol musa ’ua.’ is.

Elsőként Oviedo említi a banánt, 1516-ban vitték az első banántövet Santo Domingóba. La Vega leírása alapján arra következtethetünk, hogy az inkák fő táplálékai közé tartozott ez a gyümölcs; az andesi és a dominico típusokat termesztették. A kultúrfajták ma is ezek közül a fajták közül kerülnek ki. A régi Indiában már ismerték a banánt, szanszkrit neve: pala. Nagyra becsülték, csakúgy mint a görögök és a rómaiak. Nagy Sándor katonái Indiában ismerkedtek meg a banántövekkel.

A forró égöv lakóinak az egyik legfontosabb elesége. Üdítő gyümölcséért termelik. A trópusokon a kenyérfánál is értékesebbnek tartják, mert a gyümölcsöt hozó hajtás évente négyszer is megújul. A jól termő banánok 100 kilogramm fölötti termést adnak. Levelét is felhasználják; fiatal korban főzeléket készítenek belőle, az idősebb levelek rostjából pedig szőnyeg, zsinór, kötél, éretlen gyümölcséből keményítő készül. Néhány országban, például Ugandában, Tanzániában sört főznek belőle. Az ősi kultúrnövény fontos világgazdasági növény lett. A kultúrfajták mag nélküliek, mivel a termés megtermékenyítés nélkül indul fejlődésnek. Ezeknél a gyümölcs beérése után a hajtás elpusztul. A termések felhasználásának módja szerint gyümölcs- vagy csemege- és lisztes banánokat termesztenek. A gyümölcsbanánok termése édes, kicsit kellemesen savanykás, és csak a terméshéj lehúzása után fogyasztható. A nagy mennyiségű keményítőt tartalmazó lisztes banánokat viszont főtt vagy sült állapotban eszik, sőt gyakran lisztet is őrölnek belőlük előzetes szárítás után.

Csak látszólag fa, tulajdonképpen fűnemű (lágy szárú) növény. Vastag törzsét az egymást szorosan borító levélhüvelyei alkotják.

baraboly J: erdős, köves helyek fehér ernyős virágzatú gyomnövénye; Chaerophylum.

1588-ban baraboly, 1674-ben barabol. 1792-ben Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában olvasható. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) baraboj. A régiségben és nyelvjárásainkban számos egyéb alakváltozata olvasható, hallható, így például barabol, bárabulya, barabuj, berebuj, népetimológiai alakulat a berebojt.

Maga a baraboly európai vándorszó; vö. román barabói ’ua.’, bolgár barabój, ukrán barabóljá ’burgonya’,melyeknek talán a cseh brambor ’ua.’ a forrása. A cseh szó pedig minden bizonnyal a Brandenburg helynévből származik, melynek cseh neve bramburk, és a névadást a burgonya származása magyarázza. A ’baraboly’ jelentés ezek szerint másodlagos, azon az alapon fejlődhetett ki, hogy ennek is ehető a gumója. A magyarba a románból vagy az ukránból kerülhetett, hiszen korábban csak Erdélyben és a Hegyalján volt használatos.

Társneve a bóbiska, bubolyicska. Régi terminus, 1578-ban Melius Juhász Péternél buboliskó ’csomó, fej’, 1708-ban Pápai Páriz Ferenc szótárában bubulicska ’baraboly’, 1775-ben Csapó József szerint „itt Debretzenben salyáta gyanánt eszik ezen Bubolyitskát az ö gyökerével”, nála ennek Mogyoró saláta neve is van. Szláv jövevényszavunk, a ’gumó, hagyma’ jelentésű szlovák bobul’a, bobule jön elsősorban számításba. Csapónál találjuk továbbá a Mihálykamonya elnevezést is, de ezt már Szikszai Fabricius Balázs följegyezte 1590-ben: Myrrhis – Mihalka monya, Mihalka monia. Tőle vette át Szenczi Molnár Albert (1604) és Pápai Páriz Ferenc (1708) szótárába. A népnyelvből már csak rövidített mihálka, mihoályka (Nyitra megye), mihóka (Gyöngyös, Heves, Nógrád) alakját jegyezték föl. Lippay Jánosnál (1664) a földi mogyoró mihálka. A mihóka, mihályka alakváltozata a ’mogyoró nagyságú, retek alakú, édes gyökér’ jelentésű füzesabonyi mijóka (MNy. 7), „melyet február-márciusban szednek a gyermekek az erdőn, levele a petrezselyem leveléhez hasonló”.

A bódító baraboly faj mérgező, a növényt elfogyasztó állatok elbódulnak és tántorognak tőle.

A latin nemzetségnév egyes magyarázatok (pl. Kluge) szerint az ’örülj!’ jelentésű görög chaire és a phüllon ’levél’ szavak összetételével a jó szagú levelekre utal.

A nemzetségnek mintegy negyven faja van, a legjelentősebb közöttük a csemege baraboly, a Chaerophylum bulbosum, mely Magyarországon is élő erdei gyomnövény. Édes gyökerét Dél-Európa egyes vidékein főzve fogyasztják. A Pallas lexikon szerint retek alakú gyökere egészen ártalmatlan, sőt kikelése (első) esztendejében jó főzelék vagy saláta lesz belőle, ezért Németország némely helyein termesztik is. A gyökérgumók keményítőtartalmúak, különösen a középkorban ezért termesztették is, és a gumókat hasonlóan alkalmazták, mint a burgonyát.

barackfa J: kajszibarackot termő fa. kajszi J: kajszibarackot termő fa; Prunus armeniaca. duránci J: nem magvaváló (csonthéjas termésű gyümölcs). rózsabarack J: egy kissé lapított, nap érte oldalán piros kajszibarack.

A barack a Besztercei Szójegyzékben fordul elő legelőször (1395 k.), majd Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) és Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): barazk ’Persica’. Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában (1590) a Malum armenicum a tengeri barack, míg a Malum persica a duránci barack. Ez utóbbi tulajdonképpen durazzói (az ókorban Dyrrachium) barack. Lippay János (1664) a duránci jelzőt a latin duracina megfelelőjeként használja. Nyelvjárásokban használatos a duránca alakváltozat.

Az őszibarackot Lippay közönséges barack néven különbözteti meg a kajszitól. Márton István Uj német rudimenta című művében (1801) a baratzk ’Pfirsich’, az őszi baratzkfa jelentése ’Pfirsichbaum’, míg a kajszin baratzk ’Aprikose’. Őszibarackról először Mikes Kelemen írt törökországi leveleiben, a szó múltja tehát csupán a XVIII. századig nyúlik vissza. De a kajszi név is csak a XVII. században bukkan fel; 1621-ben „Kajzín baraszk Persicum rubrum, sanguineum”, 1664-ben Lippaynál kaiszi baraszk, 1708-ban Pápai szótárában kajszin baratzk. A XIX. században az összetétel kajszi, kajszin előtagja önállósul. Egyesek szerint a gyümölcs kínai nevéből származik, amelyet a törökök közvetítettek balkáni úton. A kajszi szó végső forrása minden bizonnyal a perzsa. Vándorszó lett belőle a török révén. A gyümölcs perzsa qaisi, török kaysi neve elterjedt a balkáni nyelvekben is; vö. szerbhorvát kajsija, bolgár kajsíja, macedón kajsija, albán kajsí, újgörög . Megvan a románban is: caís, caísă.

Maga a barack szó szláv eredetű a magyarban. Somogy megyében boroc.

A gyümölcstani irodalom inkább az őszibarackot érti a barack alatt, míg a másik növényfajt általában kajszi alatt tárgyalja. A köznyelvben viszont inkább fordított a helyzet (vö. baracklekvár, barackpálinka, barackmag stb.). Az őszi- és a kajszi-(sárga)barack a németben Pfirsich és Aprikose, a latinban Persica és Armeniaca. A két barack nem éppen közeli rokonai egymásnak. A régi füvészek azonban csak a külsőségek alapján ítéltek, s a XVI. századig nem különböztették meg élesen a két fajt, amely együtt jutott a régi közép-ázsiai közlekedési úton Nyugat-Ázsiába. A sárgabarack vagy kajszi Kelet-Turkesztántól Nyugat-Kínáig őshonos. Nyugat-Ázsiában ismerkedtek meg vele az I. században a rómaiak, és így kapta tőlük a kajszi a malum armenicum nevet. Az őszibarack Kínában őshonos, időszámításunk kezdetén került Perzsiába, ott ismerték meg a rómaiak. Tőlük származik malum persica (’perzsa alma’) neve. Tudományos neve Prunus persica, amelyből minden európai neve ered, így az olasz persica, perca, az angol peach, a francia pech, pecher és a német Pfirsich.

Az őszibarack ősrégi kapcsolatban áll a kínai néppel. Neve tao, melyet az irodalomban gyakran emlegetnek. Az őszibarack legrégibb írásos dokumentuma is Kínából való, mégpedig egy Kr. e. X. századi szertartáskönyv dicséri. Jóval később a híres Kung Fu-ce (Konfucius) is említi, elsősorban mint erkölcsi szimbólumot. Különösen ízletes gyümölcséért éppen úgy kedvelik, mint csodálatos virágzásáért. Nyugat-Kína hegyvidékein őshonos. A kínai hagyomány az istenek és tündérek lakta belső-ázsiai Kunlun hegységből származtatja, és gazdag hiedelemvilággal övezi. Gyümölcse a régi írásokban a halhatatlanság, a hosszú élet jelképe volt. Igen gyakran szerepel festményeken, rajzokon. A régiek hittek abban, hogy titokzatos erejével legyőzhető a gonosz. Tao Jüan-ming, a híres költő Az őszibarack-virágos forrás című története a tao mesés, boldog földjéről máig népszerű olvasmány. Ragyogó rózsaszín virágait gyakran hasonlítják szép hölgyek hamvas orcájához. A szélnek, esőnek ellenállni nem tudó szirmok a tovasuhanó ifjúság mulandóságára emlékeztetnek. A virágnaptárban a 3. holdhónapot jelképezik vele. A kajszival, szilvával, gesztenyével és jujubával az „Öt Ünnepelt Gyümölcs” sorában tartják számon.

Csonthéjas gyümölcs, húsa édes, alakja gömbölyű; az őszi is és a kajszi is igen keresett a gyümölcspiacon. A magyar őszibarackról korán megemlékeznek; Konrad Gesner már a XVI. században feljegyezte a persica ungarica nevet. Jó őszibarack termett ebben az időben Batthyány Ferenc és Nádasdy Tamás kertjeiben. Úgy látszik, külföldre is eljutottak. A XVIII. század folyamán érkeztek Magyarországra a francia őszibarackok, a hazai szakirodalom e század végétől foglalkozik velük. Az amerikai korai fajták a XIX. század végén hódítottak tért nálunk, elsősorban a filoxéravész után kopáran maradt szőlőhegyeket ültették be velük. Megkezdődött a tömegtermelés.

Kínai régészeti adatok szerint már 5-6000 évvel ezelőtt termesztettek kajszit. Ilyen korú, sőt ennél régebbi magleletekről is tudunk, melyek igazolják a kajszi előfordulását Örményországban. A Földközi-tenger medencéjében későn jelent meg. Dioszkuridész mailon armeniacon néven említi, Plinius szerint pedig „korán érő gyümölcs”, azaz arbor praecocium. Ebből származnak a spanyol alberique, a francia abricot szavak és ebből való az újgörög prikokkia is.

bárányparéj J: a szikes talajt foltokban borító fehér virágú, egyéves növény; Camphorosma annua.

A szaknyelvi szó a népnyelvben is használatos a Kiskunságban. A német Lämmerlattich ’Valerianella’ elnevezés tükörszó. Nevezik bárányporcsin néven is, ez a nyelvjárási szó az Alföldön – bárány parcsing alakban – használatos Dóc és Hantháza vidékén, Sövényházán bárány parcsiny alakváltozatban(ÚMTsz.). Az összetett szó utótagjának román megfelelője a porcín ’Polygonum aviculare’, de megvan az olaszban is; vö. olasz porcino ’disznófű’, mely szintén a latin porcus ’disznó’ szóra, illetve melléknévi porcinus származékára vezethető vissza.

Társneve a szikőr és a varjúháj (R. 1903:MVN.; N. Nyr. 28: Félegyháza). A magyar varjúháj tükörfordítással került át a németből; vö. Krähenfette. Másik német Fetthenne, azaz ’csirkeháj’ neve is a növény úgynevezett kövérségét fejezi ki.

A bárányparéj tudományos fajneve (< latin annus ’év’) arra utal, hogy egyéves a növény. A Camphorosma nemzetségnév pedig a ’kámfor’ jelentésű középlatin camphora és az ’illat’ jelentésű görög oszmé szavakból képzett, a növény szagára utaló összetétel. Német neve szintén Kampferkraut, azaz ’kámforfű’.

báránypirosító J: kék virágú, érdes levelű növény; Alkanna tinctoria.

Szótörténete szerint különböző növények jelölésére szolgált a név: 1683: barany pirito fű ’Smilax’ (Nyr. 40), 1706: bárány piritó ’Empetr. Calcifrag.’ (Pápai), 1800: bárán pirositó ’Anchusa tinctoria’ (Kitaibel), 1893: báránypirosító ’Alkanna tausch’ (Pallas). Ugyanez a helyzet a népnyelvben, ma a nyelvjárásokban a báránypirosító pl. ÚMTsz.: Sövényháza ’Alcanna tinctoria’, Kiskunság, Kiskunfélegyháza ’Rubia’, Kiskunhalas ’a juhoktól kedvelt növényfajta’ | Bálint: Szeged ’Alcanna tinctoria’ | Nyr. 29: Kiskunság ’Asperula’ | KGy.: báránpirosító (Kovászna megye) ’Echium vulgare’ | Herman: Alföld ’Rubia tinctorum’ | SzegFüz. 2: Hantháza ’Alkanna tinctoria’. Hívják még zsoltina néven is.

Pirosítófű, homoki pirosító, lánypirosító, pirítófű, pirosító gyökér, vörösgyökér, veresökörnyelv társnevei is mind arra utalnak, hogy e növénynek piros színanyagai vannak: gyökere szép pirosra fest. A színanyagok töménysége sokszor nagy, így preparáláskor a herbáriumpapírt is megfesti préselés közben. A festék kenőcsök, alkoholos italok színezésére volt használatos. Tudományos fajneve a latin tingere ’festeni’ szóval függ össze.

Az összetett szó bárány előtagjának az a magyarázata, hogy a bárányok szőrét is ezzel a fűvel dörzsölték be (tulajdonjegyként, megkülönböztetés végett).

Hasonneve a bárányfestő ’Anchusa’, mely szintén a jelölt növény festőanyagára utal.Az Anchusa a dél-európai Alkanna régi neve, a görög agchein ’fojtani’ igéből képezték. A rokon agchousizein ’kifesteni’ a növény gyökerének piros színanyagával van összefüggésben. A magyarban is használatos volt az alkanna.

barkócafa J: fehér virágú, hosszúkás, rőtbarna, ehető termésű berkenyeféle fa; Sorbus torminalis.

Már 1257-ből és 1325-ből adatolható a magyar írásbeliségben a barkócafa. A Kolozsvári Glosszákban (KolGl.) a barkocza az Arbustum. 1583-ban Clusius művében (NomPann.) a Sorbus torminalis barkocza fa. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) barkótza a Sorbus domestica. 1813-ban Diószegi Sámuel könyvében (OrvF.) szerepel a barkótza.

Szláv eredetű növénynevünk, a magyarba valószínűleg a szlovénból került, mert a korai magyar adatok elsősorban a Dráva–Száva közéről származnak. Az alapszó minden szláv nyelvben megvan, ’berkenye’ jelentésű. Azonos a magyar berkenye alapszavával.

Hasonneve a barkolca és burkolcsa, barkócaberkenye, társneve az atlaszbogyó és az uckurucfa. Ez utóbbi az ehető gyümölcsre vonatkozik. Uszkuruszfa nevet a Magyar Oklevél-szótár (OklSz.: pótlások között) már 1753-ból, a Borsod megyei Szendrő jegyzőkönyvéből adatol. Veszelszki Antal (1798) szerint a „tót vármegyékben” uszkurutz-fa a berkenyefa. Csokonai Vitéz Mihály Kleiszt-fordításához írt jegyzeteiben a Felföldön uszkuruc a madár- vagy veresberkenye. Nyilvánvalóan a szlovák skoruch, oskeruch átvétele a szó. Megvan a többi szláv nyelvben is.

A latin Sorbus nemzetségnév már Bauhin írásaiban olvasható; eredetileg Pliniusnál szereplő növény neve, melynek körte formájú gyümölcseit Cato szerint tartósítva, Varro szerint szárítva fogyasztották. Vergilius arról tudósít, hogy az északi népek alkoholos itallá erjesztették.

A barkóca szép erdei fa, fáját (atlaszfa) feldolgozzák. A furkósbotokat is gyakran faragják barkócafából, mert ezt a fát, ha tavasszal megszurkálják, a szurkálások helyét őszre görcsösen benövi. A népnyelvben van is a barkócának ’bunkósbot’ jelentése. A régi tájszótár (1838: Tsz.) is szerepeltet hasonló alakot: berkőcés bot ’ua.’

bársonyka, bársonyvirág J: erős illatú, bársonyosan barnássárga fészkes virágú dísznövény, büdöske; Tagetes patulus. büdöske J: bársonyvirág.

Finom tapintású virága a névadási motívum. Tagetes nevét Fuchsius adta 1542-ben, amely az etruszk mitológiai alak, a mindentudó Tagetész emlékét őrzi. Mivel Fuchsius tisztában volt a növény amerikai eredetével, füveskönyvében a Tagetes indica (< „Nyugat-India”) a tudományos terminus. Nálunk is megvan az indiaigyökér, indiaiszegfű, indiaivirág neve.

A hazai szerzők közül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában (1570 k.) bársonyvirágfű. Melius Juhász Péternél (1578) szerepel ugyan egy bársonszép név, ám ez az Amarantus: „Amaranthus Görögül, az az, Fonnyahatatlan fü. Ázhatatlan fü, Szeretök füue, Masic neue Helychrysum, az az, Arany vono fü: Chrysanthemon, az az, Arany virágu fü.” Nála még sárga rózsa a Tagetes,így ismeri Szikszai Fabricius Balázs és Pesthy is. Péchy Lukács művében (1591) a barson virag a Celosia cristata. Ahogy a növényt leírja, egyben a nevet is magyarázza: „… ez fünec viragi telyesseggel lagyac, es illetesre, sima puhac, mint valami barson.” A Tagetes borsoló vagy indiai szegfű a német neve alapján. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: barson virag ’Flos amoris. Amaranthus’. Lippay Jánosnál (1664) sárga rózsa. Nadányi Jánosnál (1669) vörös paréj, Csapó Józsefnél (1775) szintén az Amaranthus neve a bársony-virág, szerelem-fü (< latin Flos amoris > francia fleur d’ amour), illetve büdöske. Benkő József (1783: NclB.) az erdélyi oláh virág nevet is közli. A Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) a N. büdöske név szerepel. Ennek alapja az, hogy a növény levelei, de maguk a virágok is nehéz, a vadkender fojtó szagához hasonló illatot árasztanak. Erre utal a nyelvjárási büdösszegfű, büdösrózsa is.Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) ragyogó tündök, mert „a tsésze sugarai aranyszínűek, tündöklők”.

A Szigetközben bársonyrúzsa, bársonyka, bársonvirág, büdöske, illetve karcsairúzsa, karcsérúzsa néven ismerik. Ez utóbbiak a csallóközi falu, Karcsa nevéből származnak, ám eredetileg sokfelé kassai rózsa volt a büdöske neve. Kecskeméten karsai rózsa, Szegeden kajsai rózsa nevét jegyezték föl. Badacsonyban kajcsai rózsa a Petunia. A sok eltorzított változat arra vall, hogy nem etnobotanikai terminus a kassai rózsa, hanem a népnyelvbe a füvészek elnevezése került. A kassai rózsa a XVII. század második felébenCsapónál, Benkőnél és Veszelszkinél a Tagetes maximus rectus, Tagetes erecta, illetve a Lychnis coronaria (bársonyos szúnyogvirág) neve. Azonban lényegesen korábbi felbukkanású az összetétel, megvan már a Kolozsvári Glosszák (KolGl.) 1577 táján keletkezett bejegyzései között: kassai rosa: assirium. Idézi Szenczi Molnár Albert szótára is 1604-ben ’Lychnis’ jelentéssel.

A bársonyvirág régi füvészeinknél tehát más és más virágra vonatkozik. Meliusnál Helychrisum és Chrysanthemon, Lippay és Nadányi bársonyvirága az Amaranthus, Dorstenius Botaniconjában 1703-ban a bársony virág ’Flos amoris’. Csapó a bársonyvirág vagy szerelemfű elnevezést a Celosiára vonatkoztatja, a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban 1786-ban a fejér bársonyvirág az Amaranthus albus,Veszelszkinél Tagetes és Amaranthus értelmezést olvashatunk. A Magyar Fűvész Könyvben a bársonyka a Celosia cristata. Bizonyos célzatossággal néhol oláh vagy orosz virágnak is nevezik. 1813-ban Diószegi Sámuelnél szerepel a bársonka. De van kislengyel, lengyelrózsa, oláhrózsa, olaszka neve is. Átható szaga ellenére kedvelt virág, szívesen ültetik még ma is, noha már korai füvészeink ellene voltak. Csapó szerint „a kertekből ki kellene irtani”, Veszelszki pedig „hasznavehetetlennek” bélyegzi.

Közép-amerikai hazájában a Tagetes erős illata felkeltette az első hajósok figyelmét, ők hozták magukkal. A Csapó által is közölt monda szerint „V. Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte, hozatott ez fű legelsőbben Európába”. Ezért kapta a növény a planta tunica vagy flos africanus nevét.

A bársonyvirág nemzetség tagjainak nagy olajmirigyei nőnek, s ezek váladékától a növények erős illatúak. A narancssárga vagy vörösbarna erős illatú virágai egyesével vagy álernyőben nyílnak. Szárnyasan tagolt a levele. A Magyarországon elterjedt két faj Mexikóból származik, kedvelt virágágyi és szegélynövények. Hosszú tenyészidejű, feltűnő virágdíszű, változatos egynyári virágok, napos helyen érzik jól magukat, és egészen a fagyokig nyílnak.

Mexikóban néhányuk a legfontosabb gyógynövény, igen sokféle célra használják őket. A büdöskefajokat (Tagetes patula, Tagetes erecta) már az azték birodalom idejében is ültették, mágikus erejűnek tartották, ezért különféle vallási ceremóniákban használták fel. Mexikóban ezekkel ma is sírokat és oltárokat díszítenek, ez a szokás kétségkívül ősibb időkre nyúlik vissza, mint a kereszténység. A Tagetes lucida bódító hatásáról nevezetes. Régen hadifoglyok arcába szórták a porított növényt, hogy a máglyahalálra ítélteknek megkönnyítsék vele a szenvedést. A Tagetes-fajok már a XVI. században eljutottak Európába, ahol hibridjeik ma is kedvelt dísznövények. Indiában a szegényebbek számos háztartásban sárga festéket készítenek a büdöskéből, amellyel különböző anyagokat és ételeket festenek.

A kertészetben különleges hasznot hajt: gyökerének anyagával távol tartja a fonalférgeket. A paradicsom kártevőit pedig levelének illatával űzi el.

batáta J: édesburgonya.

A magyar nyelvben először batatász (1806), ez a botanikai latin Batatas megfelelője. Ezután patata (1817), később batate alakváltozatban bukkan fel 1854-ben, majd 1865-ben, a batáta alak pedig csak 1936-ban. Értelmezése ’édesburgonya: Batata edulis, Convolvulus batatas; német Batate’. Nemzetközi szó a spanyolból. Forrása a (haiti) arawak batata ’ua.’ Korai nemzetközi adatai Európában 1519-ből a spanyol batata, 1529-ből az olasz batate, 1539-ből aközépfrancia batate, 1557-ből a német Batata, 1613-ból az angol batata. A magyarba elsősorban a német elnevezés kerülhetett.

Linné Convolvulus batatasnak nevezte el. A Convolvulus nemzetségnév ókori, Plinius a szulákot nevezte így (< latin convolvere ’összetekerni, bekötni, becsavarni’). Azért, mert behálózza, befutja a bokrot, ha már felkúszott rá.

Az édesburgonya terminus a német Süsskartoffel ’ua.’ tükörfordítása. Ismert volt még indiai répa neve.

A növény gumósan megvastagodott, cukortartalmú, ugyanakkor lisztes, illetve keményítőtartalmú gyökerei hasonlítanak a burgonya gumójához. A keményítőből kenyeret sütnek, magát az édes, nagyon tápláló, könnyen emészthető és egészséges gumót pedig különbözőképpen elkészítve úgy eszik, mint a burgonyát. Ez a magyarázata annak, hogy a XVI. század füvészei a különböző két fajt ugyanazzal a névvel illették. A batáta, amelyből hibás átalakítással a potatoe, azaz a burgonya szó alakult, az amerikai bennszülöttek szava.

Ősidőktől termesztették az indiánok. Kolumbusz hozta Európába, Spanyolország déli részén termeszteni is kezdték. A század nagy botanikusa, a belga Clusius művében (1584: NomPann.) a spanyolországi utazásairól szóló feljegyzéseiben megemlékezett a batátáról, és megemlítette, hogy igen jóízűnek találta.

Fogyasztása állítólag ösztönzi a nők nemi vágyát. A gyökér keményítőn és cukron kívül különböző hormonokhoz hasonló hatóanyagokat tartalmaz.

Lásd még az édesburgonya szócikkét.

bazsalikom J: balzsamos illatú, tojásdad levelű, füzérvirágzatú növény; Ocimum basilicum.

1540 körül „Baselicon: basyl(i)k fw” alakban már olvasható. 1570 körül Lencsés György orvosbotanikai művében (Ars Medica) basilicon, basalicom, 1578-ban Melius Juhász Péternél basilicum, barsalicum, 1583-ban Clusiusnál (NomPann.) bosolicon, 1588-ban Frankovith Gergelynél basalicum, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál basalicum, 1591-ben Péchy Lukácsnál bazsilikum, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában basilikom. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) ba’salicom, ba’salyikom. Pápai Páriz Ferenc szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) a barsalikom: bisziókfű, azaz ’Ocinum’. Ez utóbbi nevet Mátyus István és Veszelszki Antal is említi. A nyelvjárásokban számos alakváltozatban használatos (N. biszijók, biszijó, buszujók, buszujóka stb.), nyelvünkben a bazsalikom szláv eredetű román busuioc nevének átvétele.

Maga a bazsalikom név a görög eredetű középlatin basilicum átvétele.

Illatossága miatt a görögök az ocymum nevet adták neki, a botanika ma is így hívja. Aetiosz görög orvos, aki a VI. században Konstantinápolyban a császár háziorvosa volt, basilikonnak, azaz ’királyinak’ nevezte a gyógynövényt orvosi tudományokról szóló könyvében. Ebben az értelemben azonban nem helyes a terminus. A nép ugyanis basiliszca néven ismerte a növényt. Ennek jelentése egészen más. Apuleius, a II. században élt tudós rétor egyik elbeszélésében megemlítette, hogy a növény olyan helyen nő, ahol egy titokzatos állat, a halálos mérgű és gyilkos tekintetű koronás basiliszcusz tartózkodott.

Tabernaemontanus terjedelmes füvészkönyvében legalább húszféle nyavalyát sorol föl, melyeknél a bazsalikom hathatós gyógyszernek bizonyult.

Kerti hasznával kapcsolatban elmondható, hogy érdemes zöldségeskertekbe ültetni, mert a bazsalikom mellett az uborka egészséges marad, nem lepi meg korán a lisztharmat, és bőven terem. Az illatos gyógynövény nagyon jó méhlegelő, s így a rovarbeporzású uborka megtermékenyülését elősegíti.

A falusi kertek kedves, illatos, bokros növésű, apró virágú növénye a bazsalicska vagy bisziók fű. Régen a legyek távol tartására szinte mindenütt nevelték. A bazsalikom hazája Ázsia és Afrika melegebb vidéke. Indiában mint isteni lényeggel bíró növényt nagy tiszteletben részesítették; a törvényszékeken rá esküsznek. Visnu és Krisna isteneknek szentelt növény, oltalmazó az életben és a halálban. Haitiben is hisznek a növény védelmező erejében, a szerelem istennőjének, a nagy hatalmú Erzuliének a jelképe. Az üzlettulajdonosok például boltjuk köré bazsalikomos vizet locsolnak, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket, és virágzó üzletmenet következzen.

A görögök és a rómaiak szintén ismerték, és orvosságnak használták levelét és apró magját. Dioszkuridész és Plinius sokat írtak róla, a basilicon, basilicum ültetésének módját is ismertették. A földet megtiporták, a vetés közben szitkozódtak, átkozódtak, de ha már a földben volt a mag, akkor az istenekhez fohászkodtak, hogy a kikelő növény oltalmazza meg vetőjét minden bajtól. „A bazsalikom magjának elvetése” (semer le basilic) még a mai francia nyelvben is azt jelenti: lármázás.

Mexikó egyes falvaiban a szerelmesek a zsebükbe rakják, hogy kedvesük figyelmét magukra vonják. Sok néphagyomány Európában is a szerelemmel hozza összefüggésbe. Ha egy olasz hölgy az erkélyére cserepes bazsalikomot tett, az azt jelentette, hogy készen állt szerelmese fogadására. Észak-Európában a szerelmesek hűségük jeléül bazsalikomágacskákat ajándékoztak egymásnak.

Nálunk Melius Herbariumában (1578) megemlítette, hogy „basilicumnac azért hivjac, mert regalis, a basiliscus, azaz regalis király udvarához méltó”. Illatos növényként dicséri Péchy Lukács erkölcsbotanikai művében (1591): „Basilicum … melyet gyakor hellen az kertekbe, es fazekakban szoktunc tartani, koszorukhoz, es egyeb féle oruossagokert: mert noha ez fünec kisded leuelei legyenec, es gyengec, mind az altal igen szep, illatia vagyon, mint az szekfünec: kit ugyan szekfü basilicomnak is neueznec.” Lippay János (1664) mint konyhára való jó szagú fűszernövényt ismerteti. A magyar népnek kedves, dalaiban gyakran előforduló növénye. A Thaly Kálmán által gyűjtött régi vitézi énekekben is szerepel, a kóbor diák dalolta, hogy „Az deák olyan, mint a mezőn basilicum virág…”

A volt Szolnok-Doboka vármegyében, Erdélyben házszenteléskor a román pap a bazsalikomot használta, azt mártotta szentelt vízbe, hogy vele a hajlékot és a lakókat behintse. Amikor esküvőről az új pár hazaérkezett, a család egyik idősebb nőtagja azzal fogadta, hogy szentelt vízbe mártott bazsalikommal meghintette. Szimbolikus szerepe lehetett nálunk is, mint Tóth Árpád írja Bazsalikom című versében:

Az asztalomon paraszti csokor,

Bazsalikom, viola, szarkaláb,

szemet vidító, kedves, egyszerű

Mezei tarkaság.

A bazsalikom csipkés levelét

Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,

Mint parasztnéne szokta, ha belép

A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyermekkoromban ezt,

A hűvös templom fehérre meszelt

Tornácában, mikor már odabenn

A kántor énekelt.

Kellemes, szegfűszegre emlékeztető, fanyar illatú, pikáns ízű fűszernövény. Illóolajat, cseranyagot, szaponint és keserűanyagot tartalmaz. Levesbe, főzelékbe, salátába, szószokba, pácokba, mártásokba, sültekbe, kolbászokba, darált húsokba, valamint ecetes uborka készítésénél kiváló ízesítő és illatosító fűszer. Teáját gyomorerősítőül, étvágygerjesztőnek, felfúvódás ellen, köhögés csillapítására, idegnyugtatónak, vízhajtónak használják. Egyes vidékeken előszeretettel adják babételekhez. Javítja az emésztést, epekímélő hatást fejt ki. Száraz füvét, akár a levenduláét szekrénybe, ruhák közé teszik.

bazsarózsa J: 1. nagy, telt piros, fehér vagy rózsaszín virágú növénynemzetség; Paeonia. 2. N. pünkösdirózsa. peónia J: a pünkösdirózsával rokon, illatos fehér vagy rózsaszín virágú dísznövény.

A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál (FK.), basi rózsa (NomPann.), illetve basarózsa vagy bazsarózsa. Először a Casanate-glosszákban (CasGl.) bukkan fel 1500 körül: peoniaca, bazar. Az Ortus Sanitatis glosszái között (1525) is olvasható: Bosyr vel Zenth Georg Rosaya. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: busir rosa ’Peonia’. Szerepel Lencsés Györgynél (1570 k.: Ars Medica) és Melius Juhász Péternél (1578): basarosa, Clusiusnál (1583: NomPann.): basi rosa, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590): basa rózsa, majd baza rosa alakban (1610 k.). Megtalálható Kájoni Jánosnál (1656), valamint Lippay Jánosnál (1664): bása rósa. Ezután Pápai Páriz Ferencnél (1690) bukkan föl. A Dorstenius könyvébe bejegyzett magyar növénynevek között bazsa rozsa szerepel (1703). Erdélyben, az 1742-i szárhegyi leltár a virágok között említi a basa rozsa elnevezést. A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) található bazsál és bazsál rózsa valószínűleg Lippay változatán alapul.

A Magyar etymológiai szótár (EtSz.) szerint népetimológiával keletkezett a bazsarózsa, mégpedig a basal, basar, basal-rósa szóból, melyet a basa szóval hoztak kapcsolatba. Beke Ödön 1935-ben (Vasi Szemle) azt írja, hogy ez nem valószínű, mert a virág nevében mindig zs volt. Az EtSz. föltevése valóban nem fogadható el, de nem ezért, hiszen a szótörténetből látható, hogy voltak s-sel írt alakváltozatok is. Dankovszky Gergely, Miklosich és Rapaics Raymund szerint a név a délszláv božur szóból ered, melynek ’isteni’ a jelentése. A szó valóban megvan a bolgárban, szerbhorvátban és szlovénben ’sáfrány’ és ’bazsarózsa’ jelentéssel. Ez utóbbi jelentéssel került át nyelvünkbe, és csakhamar kiegészült a rózsával. A török hódítás idején a bazsár szó basa alakban jelent meg. Ettől kezdve a növényt is nevezik így. A nyelvjárásokban szintén számos hangalakváltozatban volt használatos: bazsa ruozsa (Sopron és Vas megye), basa-ruzsa (Borsod), bazsarózsa (Háromszék, Nógrád), bázsárrózsa (Gömör megye), buzsarózsa (Tárkány), busarózsa (Hunyad megye).

Társneve a peónia (< latin < görög), szintén a latin paeonia szóból való a pébenye, pévenyerózsa (R. 1833: Kassai), Pozsony megyében a szlovákból átvett pivonka (< pivonyka, pivonia, pivonye)és a köznyelvben általánosabb pünkösdirózsa.

A Paeonia tudományos genusnév egy régi görög növénynév folytatója; Theophrasztosztól származik, aki azt paeon néven írja le. „Az istenek orvosától” származtatja, aki a monda szerint a növény gyökerével meggyógyította Pentót, a sötét alvilág istenét. A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”. Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.

A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.

Kínában káprázatos pályafutása volt, évszázadokon át a legnépszerűbb növénynek számított. Császárok rajongtak érte, költők, tudósok dicsőítették, a köznép szintén nagy becsben tartotta. A Szung-dinasztia idején hua-vangnak, ’virágok királyának’, paj-liang-csinnek, azaz ’száz uncia aranynak’ nevezték, sőt egyszerűen csak ’a virág’ néven emlegették. A művészetek gyakori tárgya volt csodaszép virága. Virágzáskor minden tavasszal többnapos ünnepségeket rendeztek a fővárosban. Már Li Csan császár híres csangani kertjében 820 körül 10000 tő különféle színű bazsarózsa nyílott. Szaporítási, oltási módjairól már 900 évvel ezelőtt kitűnő szakmunkák láttak napvilágot. Egy-egy új fajtáért mesés összegeket fizettek. A zengzetes nevű fajták közül kedvelt a ’Rózsaszín selyembe öltözött nefrit’, a ’Mennyei fény’ vagy a ’Legfelsőbb méltóság skarlát köpenye’.

A kései bazsarózsa ’Paeonia albiflora’ ősidők óta kerti virág; már a Kr. e. V. században említi az Ódák könyve. Kínai sao-jao nevének jelentése ’elragadó, gyönyörű’. A szerelem jelképeként ajándékozták egymásnak a fiatalok. Nevezték csiang-linek, azaz ’búcsúvirágnak’ is, mert elváláskor adták a távozó barátnak. Régóta gyógynövény, gyökerének kérge mind a mai napig nagy mennyiségben terjesztett drog. A Szung-dinasztia idején tiszteletének központja a gazdag kereskedőváros, Kuangling (ma Jangcsou) volt, ahol a XII. század végén a Csu család híres kertjében 60000 tő virított. Az e korból fennmaradt írások 35-40 változatot említenek.

A VIII. században Japánba is átkerült a virág, mindmáig rendkívül népszerű ott.

Európában viszonylag későn került a gyógynövények közé, a Capitulare de villis királyi rendelet (795 k.) még nem említi. Hildegard von Bingen apácafőnöknő a XII. században azonban már ír róla. A bazsarózsát a lovagkertekben szép piros virágai miatt a rózsákhoz számították. A németben Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose volt, ma Bauernrose, azaz ’parasztrózsa’ a neve. Az olaszban pasqua rosa, azaz ’pünkösdi rózsa’, mely a latin–zsidó pascharum rosa folytatója.

Nálunk a gyógyhatásáról Lippay János (1664) után részletesen ír Csapó József (1775) és Veszelszki Antal (1798), aki szerint ekkor „még a parasztoskertekben is közönséges”. Szintén ő az, aki korának felvilágosodott törekvései alapján a babonás használattól óva int: „Ha a magvaiból tizenötöt mézes vízben megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!” Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) még inkább megtépázta a bazsarózsa gyógyító hírnevét. Mint gyökeréről írja: „undorító mérges szer, inkább kerülni kell. Elég nézni a virágát.”

Gyökerének porát nyavalyatörés ellen használták. Gyergyóban a sebre tett sziromlevélnek vérzéscsillapító hatást tulajdonítottak. A gyökérből vagy a sziromlevélből készült főzetet háziállatoknak adták véres vizelés esetén. A bazsarózsa magja (semina Paeoniae officinalis) csúzgyöngy néven keresett orvosszer volt. Azt tartották ugyanis róla, hogy nyakban viselve megszünteti a csúzt. Gyakran kérték a csúzgyöngyöt a gyógyszertárban, de azt többnyire nem tudták, hogy a bazsarózsa magja. A kemény magvakat vízben megpuhítva tűvel keresztülfúrták, zsinegre fűzve a nyakon hordták. Németországban a bazsarózsamagból készült gyöngyfüzért a fogzó gyermekek nyakába akasztották.

Lásd még a pünkösdirózsa szócikkét.

begónia J: pirosas vagy tarka levelű, rózsaszín virágú dísznövény. szőlővirág J: (táj) begónia.

A begónia nemzetközi szó: MichelBégon nevéből keletkezett, aki San Domingo kormányzója volt. A növény felfedezőjének, Charles Plumier (1646–1706) francia botanikusnak a névalkotása. Megvan az angolban, olaszban és oroszban (begonia), a németben (Begonie) és a franciában (bégonia). A latin botanikai szaknyelvből terjedt el. A magyarban 1885-től szerepel írásos emlékekben. Nyelvjárási alakváltozata a bëlegónia. Nyelvünkbe közvetlenül a botanika szaknyelvéből, esetleg a francia bégonia átvételével jutott el.

A növény társneve a félszeglomb, ferdelevél, hűségvirág, jegecske, jégvirág, pléhlevél, valamintBékés és Somogy megyében a szőlővirág, Veszprém környékén a csudafű.

A ma közismert begóniákat alig 150 éve ismerik Európában. Alig lehet elhinni, hiszen ma kertben, lakásban egyaránt megtaláljuk ezeket a kedves díszítő növényeket. Közös ismertetőjegyük, hogy mindig féloldalas a lombjuk; ezért sok helyen ferdencs a nevük. A begóniák virágzatuk tekintetében igen változatosak. Megjelenésüket még tovább tarkítja a sokféle levélszíneződés. Különösen szép és sokféle levélszín ismeretes a Begonia rex alakkörében. Ezek a nemesített változatok rex vagy levélbegóniák néven szerepelnek, általánosan kedvelt dísznövények. Kelet-Indiából hosszas és viszontagságos út után kerültek hozzánk. Gyökerüket orvosságnak, sőt étkezésre is használják az őshazában. Könnyen kereszteződik, ennek köszönhető a sok szebbnél szebb fajta.

Viszonylag kicsi, de gazdagon virágzik a Begonia semperflorens, amit rózsaszínű vagy piros virágai miatt szívesen ültetnek erkélyekre, vagy sírokat díszítenek vele, és sokszínű szőnyegágyásokat létesítenek belőle. Egyáltalán a begónia számos faja, fontos fajtája virágszínekben rendkívül változatos. Hálás és mutatós dísznövények. Többek között Rónay György írt róluk Begóniák című versében:

Nézd ezt a sor begóniát itt.

A rózsa fonnyad már. Ez még virágzik.

Nem bánja az őszt, a deret.

Virít, amíg bír. És amíg lehet.

A tigrisbegónia a Begonia x boweri ’Tiger’. Nemesítés eredménye ez a dísznövény, mely a több ezer fajt számláló Begonia nemzetséghez tartozik. Foltos, csíkos levelei motiválták nevét. Az őszi begónia ’Begonia evansiana’ előnyös tulajdonsága, hogy fajtestvérei között egyedül elviseli a fagyos teleket. Jó talajtakaró és szép cserepes növény. Ősszel gazdagon hajtja fénylő, rózsaszín virágait, ezért kínai neve csiu-haj-tang, azaz ’őszi almavirág’. Egy régi történet szerint ott egy elhagyott szép hölgy hosszú éveken át várta vissza vágyakozva szerelmesét. Egy nap palotája északi ablaka alatt, ahonnan az utat szokta kémlelni, gyönyörű virág sarjadt a hölgy sűrű könnyeitől öntözve. Ez volt az első begónia, és a hölgynek ez a kedves virág lett egyetlen vigasza bánatában.

Lásd még a viaszvirág szócikkét.

békabuzogány J: gömbös virágú, 30–60 cm magas vízinövény; Sparganium.

Benkő József révén került a magyar botanikai szaknyelvbe (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1835: Kassai, 1862: CzF., 1893: Pallas, 1925: MF.). Idegen nyelvi nevei szintén ilyen névadási szemléletűek: orosz ezsegolovnyik, bolgár ezsowa glavica, lengyel jezoglowka, román buzdugan. Előfordulási helyéről (békák élőhelye) nevezték el ezt a mocsári növényt. Az összetett szó buzogány utótagjának pedig az a magyarázata, hogy a „vízi tövisses disznó” termése „gömbölyű szúrós sulymos gyümőlts vagy buzgány” (MFűvK.). Az utótag találóan fejezi ki a termés régi buzogányra emlékeztető formáját. Az érett termés fordított gúla, vagy gömb alakú. Terméskötéskor a virágfejecskék megnagyobbodnak, és élesen tüskés, rövid, hegyes csőrű terméssé alakulnak át. Egyszerűen buzogánynak is nevezikbunkós végéről,a régiségben kákabot (Szenczi 1604, Pápai 1708), botikós sás, vizi buzogányka (NclB.) volt a neve. A székelyeknél botikó, nádbotikó, nádbutikó, nádibutikó néven ismerik. A németben is Kolbe, azaz ’buzogány’ a Typha, illetve összetételekben Sumpfkolbe, Teichkolbe, Wasserkolbe, azaz ’mocsári, tavi, illetve vízi buzogány’.

A Sparganium erectum társneve a békasás (R. 1833: Kassai; N. Kassai: Hegyalja), szintén a vízinövény élőhelyére utaló név.

Vízi tövises disznó (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1833: Kassai, 1874: CzF., 1925: MF.; N. KertLap. 17) az ágas békabuzogány társneve, morotvák, patakok, mocsarak partján tenyészik. A növény különös termése a névadás szemléleti alapja. A tövises disznó kifejezés a sündisznó társneve [R. 1590: sl dizno vagy tvisses dizno (Szikszai), majd Szenczi (1604) és Pápai (1708) szótárában]. Sok nyelvjárás megőrizte, így a N. tövisdisznó, töviskes disznó szó használatára van adat egyaránt Erdélyből (Torda, Fogaras, Kalotaszeg, Szalonta, Zilah), Kárpátaljáról (Beregszász) és az Alföldről (Hódmezővásárhely, Debrecen), valamint a Hegyaljáról is.

békakonty J: lápos, nyirkos helyeken tenyésző, zöld fürtös virágú gyomnövény; Listera ovata.

A békakonty (R. 1911: Nsz., 1925: MF.) tudományos fajneve is alakleíró, a latin ovatus jelentése’tojás alakú’. A név konty utótagját a virágzati tengely csupasz, bunkószerű végződése motiválta. Társneve a kétlevelű fattyú, kétlevelűfű, tojáskosbor. A tudományos genusnév Martin Lister (1638–1711) angol orvos, Anna királynő udvari orvosának, botanikusnak és természettudósnak a nevét őrzi.

A békakonty ’Listera’ nemzetségben a bibeoszlop csőröcskéjének (rosztellum) a kialakulása egészen különös. A pollen ragadós nyálkába ágyazódva terjed. Amíg általában a csőröcske alapját alkotó sejtek elnyálkásodva maguk alakulnak át ragasztóanyaggá vagy tapadókoronggá, ami a pollencsomócskának a megporzó élőlényen való megtapadását biztosítja, addig a Listera fajokon a csőröcske hegyét bevonó enyvszerű anyagot speciális mirigysejtek aktív életműködéssel választják ki.

békakorsó J: szárnyalt levelű, ernyős virágzatú vízinövény; Sium.

Benkő Józsefnél bukkan föl legelőször1783-ban (NclB.), majd1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.). 1813-ban Diószegi Sámuel említi Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.). Ezután szerepel 1833-banDankovszky Gergelynél, 1843-ban Bugát Pálnál, 1893ban aPallas lexikonban, valamint 1925-ben Jávorka Sándornál (MF.). Népnyelvi korsócskafejű neve szintén a jelölt növény termésére utal, mely kicsi, kerek, tojásdad alakú. A növény német neve is Froscheppich.

Hasonneve még az Isten korsókája, társneve az élőhelyre utaló csermelybürök, továbbá a derezle (R. 1803: Márton József szókönyve, 1807: MFűvK.), dereszle (1838: A Magyar Tudós Társaság magyar-német zsebszótára), mely talán a szerbhorvát drezga, dreza, dereza növénynévvel függ össze. 1628-tól adatolható a békakorsó bobolnyik neve. Ez Földi Jánosmunkájában (1793) is szerepel a bobonyik alakban, melyből 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.), 1838-ban a Magyar Tudós Társaság magyar és német zsebszótárában (Tzs.) és 1862-ben a CzF. szótárban bolonyik változat lett. A Magyar tájszótár (MTsz.) 1893-ban Torna vidékéről közli a bobolnyik növénynevet. Szláv jövevényszavunk, a szlovák bobovnik ’Veronica beccabunga’átvétele, megvan a lengyelben, szerbhorvátban, csehben és az oroszban is.

Nedves élőhelyen termő növényt jelölt már Dioszkuridész görög szíonja, mely Pliniusnál szintén szerepel: sium. Ebből a latin növénynévből alakult azután a Linné előtti időkben a Sion aquaticum latifolium (Bauhin), majd a mai Sium nemzetségnév.

A Sium latifolium gyökere és levele mérges, a tapasztalatlanok összetéveszthetik a salátatormával.

békalencse J: poshadt állóvizek felszínét ellepő, apró levelű vízinövény; Lemna.

A XVI. század utolsó harmadától több munkából is adatolható (1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius, 1583: NomPann., 1590: Szikszai, 1595: FK., 1604: Szenczi, 1690: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1833:Dankovszky, 1833: Kassai, 1845: Kováts, 1862: CzF., 1893: Pallas). Etnobotanikai terminusként számos nyelvjárásban használatosak különböző alakváltozatai (SzegSz.: békalencse | KkSz.: békalöncse | OrmSz.: békalencse | SzamSz.: bëkalencse | ÚMTsz.: bíkalencse | Nyárády: békalencse | Nyr. 75: bíkalencse | BaNyj.: biékalencse).

A növény egy centiméternél kisebb, lencséhez hasonló, félgömb alakú szárrésszei óriási zöld szőnyeget alkotva lepik el az állóvizek felszínét. Nevét lencse alakú testéről kapta, mely élesen el nem különülő, rövid szárból és egyetlen levélből áll: a vegetatív test duzzadt lencse alakú. Melius Juhász Péter már úgy írta le, hogy „mint egy lentse, lapos dinnyemag, olyan a magva”. A púpos békalencse alsó felén kiboltosodik, ezért kapta ezt a megkülönböztető nevet. A bojtos békalencsénél pedig a gyökérbojtra utal a név. Társneve a kácsaparéj (R. 1908: Zelenyák). A név magyarázata az, hogy a békalencsét eszik a kacsák; vö. Pallas: „az állóvizek, pocsolyák, elhagyott kutak stb. vizének felszínét zöld lepelként vonja be, számos apró víziállat tartózkodik közte, a ruca pedig eszi”, illetve Miskolczi Gáspár: „a rétzék midn valami kedvek ellen valót találnak megenni, menten béka lentsét esznek reá”. Német neve is Entengrütze, Entengrün. Megvan az angolban is a hasonló növénynév, már 1636-tól; vö. Ducks meat ’Lens palustris’ (Gerarde).

A növénynek a Bihar megyei Pocsajon feljegyzett fú-lencse (MTsz.) neve is ezzel az állatneves összetett szóval függ össze, hiszen a régi magyar szó és különböző vadrécefajok neve. Baranya és Szatmár megyében fúréce (MTsz.) a csörgő réce neve. A békalencse eltorzított, de nyilvánvalóan a fúlencséből származó neve például Beregszászon már fűlencse (Nyr. 27), Somogyban, Csurgón húlencse.

A latin lens palustris ’mocsári lencse’ jelentésű. A német Wasserlinse ’Lemna’ utótagja a magyar lencse megfelelője, a ’víz’ jelentésű előtag pedig a növény termőhelyére utal, mely a békák lakóhelye is. De a német Froschlauch ’ua.’ ’béka’ jelentésű előtagjának felel meg. Vö. még román lintită, lîna broastei ’ua.’, szlovákžabni

ka mnohokorenová, cseh závitka mnohokořenná ’Spirodela polyrhina’, szlovákžaburinka hrbatá ’Lemna minor’, francia lentille d’eau, olasz lente palustre, román línte-de-báltă ’ua.’, tulajdonképpen ’vízi, mocsári, illetve tavi lencse’.

A tudományos névben szereplő Lemna (< görög limne ’tavacska, mocsári kis tó’) egy vízinövény neve volt korábban, Linné vitte át a békalencsére.

A békamálé a békalencse nyelvjárási neve a Szilágyságban, Bogdándon, Zilahon. A málé Erdélyben a kukorica elnevezése (máléliszt ’kukoricaliszt’). Eredetileg ’köles’, illetve ’köleslepény’ értelmezése volt: R. 1600 k.: „köles … Malë” (BrassSzt.), 1604: malé ’köleslepény’ (Szenczi). Nyelvünkben román eredetű kölcsönszó, vö.: román mălái ’köles, kukorica, kölesliszt, kukoricaliszt; prósza’. A málé ’mulya, mamlasz’ jelentése a korábbi málészájú alapján keletkezett tapadással.

Összetételben is szerepel a békalencse, a békalencsemoha jelentése ’Ricciocarpus natans’. Rozettaszerű telepei szív alakúak, szétterülnek a víz tetején. Békalencse módjára úszó májmoha. A tudományos névben szereplő natans jelentése is ’úszó’.

1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében azt írja, hogy „vízkórság ellen jó a tókon termő békalencsének kifacsart leve”.

békaliliom J: kékesfehér vagy pirosló virágú, kankalinféle lebegő vízinövény; Hottonia palustris.

Szótárazott alakja a Szenczi Molnár Albert-féle szótárban bukkan föl 1604-ben. Megvan Pápai Páriz Ferenc szótárában is 1762-ben, majd több más műben is szerepel (1767: PPB., 1831:Kresznerics, 1833: Dankovszky, 1843: Bugát, 1862: CzF., 1893: Pallas, 1925: MF.). Pápai szótárában a Hemerocallis neve békaliliom. (A hemerocallis Pliniusnál olvasható, jelentése ’napszépe’.) Ugyanez Szikszai Fabricius Balázsnál lábmosófű, Lippay Jánosnál és Csapó Józsefnél a sárga liliom, melyet aztán a Magyar Fűvész Könyv (MFűvK.) szerzői a „magyaros” siliom névvé alakítottak. Benkő Józsefnél tubarózsa, Veszelszki Antalnál Lilium bulbiferum. Ugyanakkor Szenczinél a békaliliom a Lilium agreste.

A békaliliom tehát a korábbi forrásokban hol Hemerocallis (Pápai 1708, 1767), hol Lilium agreste (Szenczi, Bugát), hol Nypmphaea (Dankovszky), az újabbakban pedig Iris pseudocaris (Pallas) vagy Hottonia palustris (MF.). A nyelvjárásokból ma is adatolt Erdélyből (MF., Nyárády).

A Hottonia palustris úszónövényt, mely álló- vagy lassan mozgó vizekben él, gyönyörű rózsaszín virágjáról nevezték el. A víz felszíne fölé emelkedő fürtvirágzata 20–40 centiméter magas, 4–10 virágörvből áll, és a liliomra emlékeztet. Innen az elnevezés. A béka állatnévvel képzett összetett szó a németben is megvan ennek a növénynek a jelölésére; vö. Krötenlilie, ennek tükörszava a magyar békaliliom. Akár fajneve (< latin palus ’mocsár’), a béka előtag is a növény élőhelyére utal. Hívják a németben Wasserfeder néven is. A szaknyelvi Hottonia nemzetségnév Peter Hottonnak (1648–1709), annak a holland orvosnak és botanikusnak a nevét őrzi, aki 1672-ben a Melianthus comosus első példányát a tengerentúlról Hollandiába hozta.

Társneve a cictonya, pejfű, vízicickafark és a víziviola.

békanyál J: állóvízben levő zöld moszatok nyálkás tömege.

Régtől meglévő füvészeti szakszó, első fölbukkanása 1662: béka nyal (PróbOrv.). Ezután szótörténetének fontosabb forrásai: 1774: SzT., 1833: Kassai, 1862: CzF., 1867: Ballagi, 1909, 1925: MF., 1959: MOK. A népnyelvben szintén ismert terminus, különböző alakváltozatai az Őrségtől a székely havasokig használatosak (ÚMTsz.: bíka-nyál | SzegSz.: békanyál | SzlavSz.: bíkanyaol | SzamSz.: bëkanyál | NépNyelv. 1943: bikanyál | Ethn. 3: béka nyál | Péntek–Szabó: bíkanyál | BaNyj.: biékanyál | ToNyj.: békanyál).

Az összetétel előtagja a növény élőhelyére utal, a jól felmelegedő állóvizek ugyanis a békák tanyája; az utótagot pedig az magyarázza, hogy a posványokat zöld lepelként borítják a nyálkás moszatszálak. Vattaszerű csomókat alkotó, elágazó fonalas moszat. A név román megfelelője a mătasea-broastei ’ua.’, illetve a lîna broaştei.

Moszatfonadékként az itatóvályúkban is él. Tiszafüreden így magyarázzák: „a melegségtől van, mikor felforr a viz, akkor jön fel”. Kiszárítva Dorozsmán tüzet is raknak belőle a szúnyogok ellen, mert soká füstöl.

békapitypang J: lándzsalevelű, fészkes sárga virágzatú, sziki gyomnövény; Thrincia taraxacoides.

Mocsárréteken, iszapos helyeken, ártereken tenyésző vízinövény. A béka előtag megkülönböztető szerepű. A valódi pitypang a gyermekláncfű. A pitypang a Taraxacum nemzetség összefoglaló neveként ma szaknyelvi szó is. Maga a szó hangutánzó eredetű, a növény virágának az üreges szára ugyanis csattanó hangot ad, ha leszakítják; erre utal csattogógaz hasonneve is.

békarokka J: zsurló.

1578-ban bukkan föl legelőször Melius Juhász Péternél. Ezután a fontosabb forrásai: 1595: FK., XVII. század eleje: Herbolarium, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1793: Földi, 1798: Veszelszki, 1813: OrvF., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1862: CzF., 1893:Pallas, 1909: Graumann. A népnyelvben szintén ismert, a történelmi Magyarország szinte minden vidékéről adatolt a nyelvjárásokból (ÚMTsz. | SzegSz. | OrmSz. | Szabó–Péntek | MNöv. | Nagy R. | NépNyelv. 1943 | Kovács | Édes | BüTsz. | MNy. 23, 33 | Ethn. 3 | NéprÉrt. 33, 35 | Nyr. 4, 10, 30, 33, 37, 85, 95 | BaNyj.).

Ez a bambuszhoz hasonlító mocsárlakó az egyetlen leszármazottja azoknak a hatalmas, páfrányszerű növényeknek, amelyek úgy 200 millió évvel ezelőtt borították a földet. A szárak tetején fejlődnek ki a lófarokra, a kukoricatorzsára vagy az üvegmosó kefére hasonlító spóratartó képletek. A tudományos név, az Equisetum (< latin equus ’ló’, seta ’kefe, erős haj’)is értelemszerűen ’lófarok’ jelentésű. A zsurlót – dörzsölőeszközként – már az ókorban is tisztításra használták. Azóta sok évszázadon keresztül alkalmazták edények súrolására, ónedények fényesítésére. Erre utal néhány magyar társneve is, vö. cindrót, cinmosófű, kannamosófű, sikár, siklófű, tálmosófű.

Az összetétel -rokka (ma ’guzsaly, motolla’) utótagja jövevényszó, az olasz rocca vagy a német Rocken ’ua.’ jöhet számításba, amelyeknek végső forrása egy ’fon, fonadék’ jelentésű germán szótő. Ez pedig a jelölt növényre kitűnően illik. A fonás műveleti eszközeire, közvetve a fonásra mutat a növény bábaguzsaly társneve is. Hasonneve a kígyórokka.

Lásd még a zsurló szócikkét.

békasz ő l ő J: a víz színén úszó, kerek levelű hínár; Potamogeton. úszó békaszőlő J: a Balatonban tömegesen élő hínár; Potamogeton perfoliatus.

A Potamogeton perfoliatus úszó békaszőlő nevét az motiválta, hogy az évelő növény elliptikus levelei a víz színén úsznak. A tudományos fajnév a levélre utal (< latin per ’át’, folium ’levél’; azaz ’átnőtt’).

A békaszőlő régi növénynevünk, alighanem etnobotanikai terminus került a szaknyelvbe. Először 1780-ban szerepel Molnár János munkájában, majd 1783-ban Benkő Józsefnél, 1793-ban Földi Jánosnál, 1798-ban Veszelszki Antalnál, 1843-ban Bugát Pálnál, 1845-ben Kováts Mihálynál, 1862-ben a CzF. szótárban olvasható. Ettől kezdve egészen a mai növénytani munkákig és lexikonokig szinte mindegyikben megtalálható. Használatos a népnyelvben is Marosvásárhely környékén, Écsen, Győr-Sopron megyében és Várdaróc vidékén.

Hosszú nyúlánk kocsányon imbolygó, szőlőfürthöz hasonló virágfüzéreiről elnevezett növény. Termése gömbölyű vagy tojásdad, egymagvú bogyó; ez is emlékeztet a szőlőre. Mint vízinövény, a békának termi szőlőjét. [Mindkét alkotóelem (béka és szőlő) ótörök eredetű.] A Potamogeton crispus bodros békaszőlő neve szintén szakszó. A név a hosszúkás levelekre utal, melyek sűrűn fogazottak és fodros szélűek.

A tudományos Potamogeton (< görög potamosz ’folyó’; geiton ’szomszéd’) elnevezés is a növénynek a békával közös élőhelyére vonatkozik. A békaszőlő román megfelelője a broasca apei ’Potamogeton lucens’ és a broscarita ’Potamogeton natans’. A németben Froschlattich, azaz ’békasóska’ a neve.

A szárcsafű jelentése a Smilax mellett szintén ’úszó békalencse’. Ezzel a jelentéssel adatolható a botanika számos forrásából (1698–1703: MedBorb., 1766: Mátyus, 1775: Csapó, 1780: Molnár J., 1783: NclB., 1793: Földi, 1798: Veszelszki, 1813: OrvF., 1815: Kassai, 1903:MVN., 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.) és a népnyelvből is (1896: TermTudKözl.: Balaton-mellék). Csapó József idegen (szárcsa)tollakkal ékeskedik, amikor azt írja: „melly füvet én nevezek igy leg-elsöben, álló tókban, motsárban terem”. A szótörténet szerint jóval korábbi fölbukkanású. A vízimadár neve úgy kerül a botanikai terminológiába, mint ugyanennek az állóvizekben és mocsarakban tenyésző növénynek az uszányfű,békatutaj, békauszányfű neve, amely szintén arra utal, hogy a növény felső, víz színén úszó levelein ezek az állatok megpihenhetnek. Különösen a szárcsatartófű és a szárcsatartó uszány név utal erre kifejezően. Mint Csapó a növényt leírja: „a’ sártsa-fü álló tókban és motsárokban terem, tsak a’ teteje vagy-is kalász módra álló kereszt formájú virágotskák látszanak-ki a’ vizböl; a’ levelei viz szint és alatt-is usznak”. A román R. sartse ’ua.’ (NomVeg.) nyilván a magyarból való átvétel (volt, mai forrásokban nem található). ’Smilax’ jelentésében a szárcsafű társneve a köznapi szasszaparilla. Amikor a spanyol felfedezők az árulkodó nevű növény karibi változatát elhozták Európába, a tövises (zarza), kisméretű (illa) kúszónövényt (parra), mely üstökösként tűnt föl a növényi gyógyítás egén, többek közt a vérbaj vélelmezett ellenszerévé vált. Plinius az írja Naturalis historiae libri című hatalmas természettudományos munkájának 16. kötetében, a „smilaxról”, hogy „nem szerencsés dolog, ha vallási szertartásokban vagy koszorúkötéshez felhasználják. A csöppet sem vidám monda szerint ugyanis a bokor tulajdonképp egy Smilax nevű lány, aki Crocus nevű legény iránti szerelmében változott át bokorrá… A smilax fájából írótáblákat készítenek.”

A békaszőlőkre nagyon jellemző a körös-körül egyformán fejlett, egyszerű, füzérvirágzat. Hosszúhajtásaik rendszerint a vízben lebegnek. Több fajukon rendszerint kétféle levél fejlődik, és a víz alatti levelek egészen mások, mint a víz színén úszók. Álló és lassan folyó vizeinkben kusza szövevényt alkotó hínárnövényeink tekintélyes része a békaszőlő nemzetség különböző fajai sorába tartozik.

Lásd még a hínár szócikkét.

beléndek J: a burgonyával rokon, szőrös levelű, sárga virágú mérges gyomnövény; Hyoscyamus niger. csalmatok J: (rég) beléndek.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (1395 k.: BesztSzj., 1405 k.: SchlSzj.) szerepel a belend és a Casanate-glosszákban (1470 k.: CasGl.) a belentfw, mely alighanem a beléndek hibás alakja. Melius Juhász Péternél (1578) bëlén fű, bilind, beléndek, bolondítófű, Beythe András könyvében (1595: FK.) belend. Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690) belénd vagy bolonditó fű szerepel. EzutánFelvinczi György művében (1694), majd Pápai szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) találjuk meg. A marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban (1786) berlin fű. A népnyelvben Somogy megyében böléndök, de a beléndek egyéb származékai és alakváltozatai (bellény, belind, bilind, bilindek, bilindök, bölendëk) is használatosak a nyelvjárásokban.

A beléndek szláv eredetű szavunk; vö. bolgár blénu, szerbhorvát blen, ócseh blén, cseh blin, szlovák blen, szlovén blén ’Hyosciamus niger’. A belénd szóban a szó végi -d járulékhang.

Ismert elnevezései még a bölény állatnévvel képzett összetételek. A beléndekbőlszármazik a bölény, bölén, böllény elnevezés is a növénynevekben, népetimológiai alakulat. A bölény állatnév alakváltozatai között is megtaláljuk a belény, sőt a belénd szót a nyelvjárásokban. Ilyen rendkívül elterjedt népnyelvi neve a Hyoscyamus nigernek a bölényfű. N. büdösbölény (Somon) | bölényfű (Csíkszentimre) | bilin (Tiszadob) | bölin (Kemenesalja) | bölín (Bakonyalja) | bellény, böllény (Dunántúl, Göcsej) | bölénd, bilind (Székelyföld) | bëlénd (Nyitra megye Vágkirályfa) | bölléncs (Nagykanizsa) | bölény, belén (Kalotaszeg) | bölinfüjj, bölénfüjj (Göcsej, Zalabaksa). A bölényfű tükörszava a németben a Büffelgras, amely az Észak-Amerikában honos Buchloë prérifüvet jelöli (Buchloë < görög boűs ’szarvasmarha’, b. ágrios ’bölény’, chloe ’fiatal zöld, fű’). Szintén idetartozik a bölénylapu, azaz bëléndlapi (Csíkmadaras) | bölénylapi (Gyergyó) | bölénlapi (Csíkszentimre), illetve a bölénmag (Réty) | belén, belénmag (Balaton-mellék). A bölénymag elnevezés a jókora, cseresznyéhez hasonlító bogyóra utal. Végül idetartozik még a bölényvirág, mely erdélyi népi elnevezés Gyergyó-szárhegyen.

A beléndek régi csalmatok elnevezése metaforikus terminus: a csalma török turbán, régen ’hosszú süveg’ jelentésű volt. Nyelvújítási összetett szó, 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) olvasható először. Minden bizonnyal a szerzők szóalkotása. Az elnevezés alapja a jelölt növény korsó alakú, tölcséres pártája és fedővel nyíló toktermése lehetett.

A burgonyafélék családjának kis nemzetsége mintegy tíz fajjal. Lágy szárú, általában mérgező növény. Legismertebb nálunk a bolondító beléndek, melynek minden része erősen mérgező, már a kigőzölgése is fejfájást és kábulatot okoz. Erre vonatkoznak bolondítófű és bolondító csalmatok hasonnevei, valamint a tyúkméreg (R. 1832: Kresznerics, 1843: Bugát, 1874: CzF.), melyet alighanem Kresznerics Ferenc vett át a németből tükörfordítással; vö. német Hühnergift ’Solanum nigrum’. A névadás magyarázata az, hogy a jelölt növény mérgező, a baromfit féltik tőle. Régebbi füvészkönyvekben olvasható a beléndek disznóbab neve.

A korai civilizációkban az istenek növényei közé számították, később az ördög művének tekintették, és száműzték a boszorkánykonyhába. A középkorban ez volt az egyik alkotóeleme a boszorkányok hírhedt „repülőkenőcsének”, „boszorkányzsírjának”, mellyel ha bedörzsölték magukat, révületbe estek. Képzeletben repülni tudtak, mai szleng szerint „elszálltak”. További társneve a magyarban a csábítófű, csodabab és az ördögszem. A beléndek ókori nevei is szerteágazó asszociációkat idéznek: dioszkyamosz ’Zeuszbab’, hypnotikon ’altató’, emmanesz ’bolondító’, inszana ’őrjítő’, pythonion ’sárkányfű’, apollinarisz ’apollófű’. Ittas vagy kábult állapotot jelöl a beléndek héber šikkárón neve is. A Szentföldön öt beléndekfaj is él, az aranysárga beléndek ’Hyoscyamus aureus’ a jeruzsálemi óváros falain is nagy tömegben látható.

Az idők során a beléndeket nemcsak bájital főzésére használták, hanem számos módon visszaéltek vele, mérget is kevertek belőle. A tesszáliai boszorkányok a sötét földi hatalmak és Hekaté növényének hívták. A germánok bilsa, pilsen, pilsenkrut néven ismerték, és fontos varázsszernek tartották. Felejtő italt készítettek belőle, és erotikus esővarázslást is végeztek vele. Nagy szárazság esetén az asszonyok a legfiatalabbat királynővé választották, akinek meztelenül kellett a mezőn beléndeket gyűjtenie.

A beléndek azonban élvezeti szer is volt, már Dioszkuridész beszámol arról, hogy magvait mákkal és ópiummal együtt méhsörbe vegyítették. A germánok is ízesítették a sörüket beléndekmaggal, ez volt az úgynevezett pilsen-sör, mely természetesen sokkal mámorítóbb volt, mint az egyszerű árpasör. Egészen addig, amíg az 1516-os sörtörvény megtiltotta Németországban a beléndek alkalmazását a sörfőzdékben. (Ez a törvény tekinthető az egyik első kábítószerellenes rendeletnek!) De továbbra is használatos maradt, mint a szerelmi bájitalok alkotórésze.

A középkori fürdőkben az általános erotikus hangulat feltüzelésére beléndekmagot szórtak a füstölőkbe. A fürdőzők nemcsak ruháikat, hanem erkölcsi gátlásaikat is levetkőzték, kicsapongó orgiák színterévé változott a fürdő. Ezeket számos XVI. századi rézmetszeten is megörökítették (pl. Virgil Solis). Noha már az ókori szerzők óva intettek belső alkalmazásától, az újkor kezdetén sok iszonyatos és visszataszító dolgot műveltek az „ördögi beléndekkel”. Hogy fajtalan cselekedetekre vegyék rá a lányokat, beléndekből kotyvasztott bájitalt itattak meg velük. Úgy kellett alkalmazni, hogy az egyén ne veszítse el öntudatát, „s bár nyitott szemmel, de lélekben vakon engedjen megrontójának, esetleg felfokozott szexuális izgalomba jutva maga lépjen fel aktív kezdeményezőként” (Louis Lewin: Phantastica).

Külsődleges használatát balzsam vagy olaj formájában az orvosok mindig is dicsérték. A keresztény kolostorok napfényes kertjeiben is gyökeret vert a beléndek. Az ókori szerzők műveit és a helyi népi ismereteket jól hasznosították a szerzetesek, akiknek botanikai ismeretei révén a növénygyógyászat komoly fejlődésnek indult.

Nálunk fogfájás ellen is használták a növényt. Az Ethnographia 1892. évfolyamában arról tudósítanak, hogy Somorján a száraz kóróján lévő gyümölcseit összeszedik, a magjait megszárogatják; szenet tesznek egy fedőbe, s arra ráhintik a magokat. A fogfájós egyén száját kitátva ráborul a füstre, lepedővel betakarják, s néhány percig ilyen helyzetben hagyják. A Szigetközben is gyógyították hasonló módon a fogfájást a növény „párájával. Szenyet [parázst] tettek egy edénybe, arra hintették a magokat, kendővel körülvették és a fejet gőzölték.” A Baranya megyei Nagyvátyon a fogfájás legnépszerűbb növényi ellenszere szintén a beléndek volt. Magját, a bölémmagot izzó cserépre tették, s egy kis tállal letakarták. A tál feneke jól megfüstölődik, a tálba forró vizet öntve a fölszálló gőzre kell a betegnek tátott szájjal hajolnia. Azt mesélik, hogy az ilyen gőzölés után sok kukac jön ki a fájós fogból, s az egészen rossz fogak ki is esnek.

Hazánkban májustól júliusig virágzik. A termése bögre alakú tok, éréskor a teteje, mint egy kupak, leválik.

A beléndek neve néhol a népnyelvben bariska [pl. Apátfalván ’Hyosciamus niger’ (ÚMTsz.)]. A kisbárányt becézik a bariska szóval. A nyelvjárási adat szerint Apátfalván a bariskát, azaz a beléndek éretlen termését játékszernek használják a gyermekek; és ott báránynak, illetve tehénnek is nevezik (ÚMTsz.). A szűzbariskabárányszűzfa a’Vitex agnus-castus’, mely ma barátbors az ugyanezt a növényt jelentő német Mönchspfeffer tükörszavával. Az Agnus castus Linné előtt Bauhinnál szerepel, mely a Pliniusnál már olvasható latin agnus = vitex növénynév (< görög hágnosz = lygosz ’ua.’) folytatója. A görög hagnós hangalakilag igen közel áll; ennek ’tisztelt, szent’ és ’szűziesen ártatlan, tiszta, szemérmes’ jelentése is van. Dioszkuridész a növénynek tisztító hatást tulajdonított (görög agneúein ’szűznek lenni, megtisztulni’).

A későbbi időkben a név eredeti névadási szemlélete hattérbe szorult a középkor szimbolikus gondolkodásának és hitének megfelelően, különösen mert a latin agnus ’bárány’ és castus ’ártatlan, szűz’ jelentésű (hasonló az Agnus Dei ’Isten báránykája’ mint a tökéletes ártatlanság és szűziesség jelképe). Így érthetőek a növény régi (XVIII. századi) magyar nevei: leányharagja, szűz nemszeretemfa, szittyabárány, barátbors elnevezései. Ez utóbbi terminus a kolostori élet megpróbáltatásait őrzi. Miután a barátoktól teljes önmegtartóztatást követeltek, a szerzeteseknek szükségük volt olyan szerekre, amelyek megszabadították őket a testi gerjedelmektől. Jól ismerték természetesen a régi írásokból és a népi gyógyászatból az afrodiziákumokat, nekik azonban éppen ellenkező hatású, szexuális vágyakat elnyomó szerre volt szükségük. Végül megtalálták a keresett növényt.

Már Dioszkuridész ismertet egy agnos nevű bokrot, melyről azt írja, hogy „a Démétér tiszteletére rendezett ünnepségeken a szüzességüket megőrző lányok alatta háltak, lygosnak azért hívják, mert ezzel az ágaiban lévő szilárdságra utalnak, levét elfogyasztva a nemiségre való hajlandóság mérséklődik”. A monda szerint Héra, a házi tűzhely istennője is ez alatt a bokor alatt látta meg a napvilágot. A növény a megtartóztató házasság jelképe lett, de a szerzetesek, akik a növény magjait ételeikbe keverték, és elfojtott ösztöneiket legyűrték, szűzies életének is szimbólumává vált. Arnaud de Villeneuve, a XIII. század hírneves tudósa is dicséri a barátbors erényeit, akár 1526-ban Matthiolus, aki szerint „a barátbors a testi vágyat csökkenti. Nemcsak a magok, hanem a levelek és a virágok is.” Ugyanakkor a népi gyógyászat éppen az ellenkezőjére használta a növényt: menstruációs zavarokat és görcsöket csillapítottak vele, impotencia ellen javallták.

berkenyefa J: apró almához vagy körtéhez hasonló, piros vagy barna színű, lisztes, kásás húsú, fanyar ízű gyümölcsöt termő fa; Sorbus. madárberkenye J: páratlanul szárnyalt levelű, bogyószerű, piros termésű erdei vagy ültetett fa; Sorbus aucuparia.

A szláv eredetű berkenye szaknyelvi és széles elterjedtségű nyelvjárási szavunk már igen régtől, 1055-től adatolható a magyar írásbeliségben: „deinde ultra fyzeg adbrokinarea” (Tihanyi alapítólevél). 1252-ben Berekenefa, 1257-ben brekene, 1339-ben Berkene (OklSz.), 1405 körül berekíne (SchlSzj.). 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariumában és 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában berkenye ’Sorbum’, de ugyanebben az évben Beythe Andrásnál (FK.) berekinye. 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában berekenye. 1783ban Benkő Józsefnél (NclB.) és 1813-ban Diószegi Sámuelnél (OrvF.) ugyanígy szerepel. A népnyelvben berkönyefa, Csíkban belekënye, Brassó környékén belekenyér, berekenyér, benekënyér, melyeknépetimológiai alakulatok.

A berkenye alapszava minden szláv nyelvben megvan, a magyarba egy déli szláv vagy szlovák R. brěkynja kerülhetett.

Már az ókori rómaiak ismerték a növényt. Neve a fanyar jelentésű kelta szóból alakult, ebből való a mai tudományos genusnév, a Sorbus a növény régi latin neve. Olasz neve is sorbo, N. sorbula. (A bogyóra utal az olasz népnyelvi sorbo rosso ’piros berkenye’ és a sorbo selvatico ’vad berkenye’ név; etnobotanikai terminus a farinaccio, ami ’rossz, hitvány liszt’ jelentésű.)Magyarországon őshonos a madárberkenye, a ’Sorbus aucuparia’. Az aucupium ’madárfogás’ jelentésű szó a tudományos elnevezés alapja. Az aucupari eredete a latin auis capere ’madárfogó’, miután a madarászok kelepcéikbe, hurokjaikba csalinak tették a madárberkenye bogyóját, a madarak kedvelt csemegéjét. A növény skarlátvörös vagy sárga terméseivel ugyanis a madarak táplálkoznak.

Az összetételekben szereplő madár- előtag a kicsinységet, könnyűséget, a rendes mértéktől elütőt fejezi ki. Gyümölcsöt termő növényeknél a madár, madárkás apró szeműt jelent (például kis szemű szőlő, apró bogyójú gyümölcs). De utalhat a vadon élő madarak környezetére, élőhelyére is, jelentése ’mezei, erdei, vad, azaz ott termő’, illetve arra, hogy a jelölt növény gyümölcse a madarak táplálékául szolgál. Terméstömege miatt madárvédelmi jelentősége igen nagy. Erre a csokorban álló gömbös, kesernyés, fanyar gyümölcsre utal madárbogyó (R. 1832:Kresznerics, 1843: Bugát) elnevezése is. Más európai nyelvben is megvan így a növénynév; vö. német Vogelbeer,orosz rjabina obükrovénnaja. Olasz sorbo degli uccellatori neve szintén ’madarászok berkenyéje’ jelentésű. Néhány vidékünkön – az egyébként más fajt jelentő – madárcseresznye néven emlegetik, de hívják kutyacseresznyének is (R. 1843: Bugát, 1895: Pallas). Mint a német Hundskirsche tükörszóban is, a pejoratív értelmű előtag az ember számára élvezhetetlen, apró bogyótermésre utal. Ezek a bogyók – a cseresznyéhez hasonlóan – magvas, pirosas gyümölcsök.

Az ebfingottafa (N. ÚMTsz.: ëpfigotta foa)a veres berkenye tájnyelvi neve az Őrségben. Hívják a berkenyét uszkuruc-fa néven is Borsodban, Gömörben, Abaúj és Torna megyében: uszkuruc, uckuruc. A szlovák oskoruša, skoruša ’ua.’ került át azon a vidéken a magyarba. Elég régi átvétel, a Magyar Oklevél-szótár (Oklsz.) adatai alapján az uszkuruc-fa, uszkurusz már 1753-ban szerepel iratokban, 1874-ben a CzF. szótár is közli. Társneve még a gálnafa, rekettyefa és a kutyacseresznye (R. 1865: CzF., 1895: Pallas).

A berkenye az északi féltekén elterjedt lombhullató fa vagy cserje. Ma igen kedvelt dísznövény városi parkokban, mivel mutatós, és elviseli a légköri szennyeződéseket. Régen a kelta-angolszász hiedelemvilágban életfának tekintették, rontás ellen és a növekedést elősegítő mágiában használták. „Boszorkányvesszőnek” is tartották, a druidák a gyümölccsel teli berkenyefák körül rajzó madarak röptéből olvastak. Németországban Valpurga estéjén az istállók ajtajait erősítették be vele, hogy a boszorkányokat onnan elriasszák. Virradóra a teheneket is megvesszőzték vele, hogy sok tejet adjanak.

Messzire szétágazó és mélyre hatoló gyökérzete miatt alkalmas lavinák törmelékkúpjának megkötésére. Mint az egyik legigénytelenebb fafaj megnő sovány, száraz termőhelyen is. Gyors növekedése elnyomja a magas, kórós vágásnövényzetet, ezért a luc- és jegenyefenyő-újulat felnövekedésének kedvez. A hegyvidéki és az alhavasi övben fordul elő őshonosan, ahol a lucfenyő kísérője. Minden évben bő avarral takarja a talajt. Ez gyorsan és alaposan lebomlik, kedvező humuszt alakít ki.

Fája jól esztergályozható, faragható és fényezhető. Leveleiből nem különösebben ízletes teát főznek, ami csersavtartalma folytán bél- és gyomorbántalmak esetén hatásos. Lombja juhok és kecskék számára jó takarmány. A piros bogyókból ecetet, pálinkát, likőrt készítenek. Az állatgyógyászat a bogyókat kecske- és sertésorbánc ellen használja.

Európa számos országában szokás, hogy virágcsokrot vagy kisebb fát helyeznek el a tiszteletben tartott vagy szeretett lány háza elé. Ez a szokás azonban a rosszallás kifejezése is lehet. Ha például a lány könnyűvérű vagy csapodár természetű, s ezért ellenszenvet, megvetést vált ki, bodza- vagy madárberkenyefát ültetnek a háza elé.

bíborhere, N. bíbor J: bíborvörös pillangós virágú takarmánynövény; Trifolium invarnatum.

A bíborhere virágzatához hasonló virága alapján a Gomphrena globosa (Linné névadása Plinius gromphena elnevezése alapján) a bíborka nevet kapta. A növényt Diószegi Sámuel (OrvF.) – szintén virágzata (alakjának) alapján – bodonpótnak nevezte el, „mert ötszirmú, bokrétáján kívül csésze gyanánt három pikkely van, amelyek két nagyobbja ormosan összeáll, középen egy bodon forma cső összenőtt hímszálakból”. (A bodon a dongagyártás kifejezése: a fatörzs bütüjén, azaz végén a dongák kiszabásának határa.)

A bíborhere feltehetően Itáliából származó takarmánynövény. A XIX. század végén három fontosabb változatát különböztették meg. Legnagyobb előnye az, hogy olyan talajon is termelhető, ahol a lóhere és a lucerna már nem terem meg.

birsalmafa, birskörtefa J: molyhos, halványsárga, erősen illatos, fanyar gyümölcsöt termő fa; Cydonia oblonga.

A XIV. századból származó latin–magyar szójegyzékben bis alma néven fordul elő. 1500 körül byssalma. 1590-ben Szikszai Fabicius Balázs Nomenclatorában birs alma, 1592-ben Calepinus szótárában és 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariumában bisalma. Beythe Istvánnál a Cotonea malus bis alma alakban szerepel (NomPann.). Frankovith Gergelynél 1588-ban bys alma. Lippay János szerint (1664) erősíti a gyomrot, szaga mindenféle méregnek nagy ellensége. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) bis-alma, büs-alma, büzös-alma. Társneve a birskörtvély. Nyelvjárási neve a bisoma, bizs-alma, brisalma, brízsalma, bürsalma, büsü-óma, bűzsalma, visalma, bísalma, bisüalma, virsalma, birisalma, ebből népetimológiai átalakítással béresalma.

Bárczi Géza szerint birs szavunk eredete ismeretlen, és kaukázusi származtatása nem fogadható el. Rapaics Raymund alán eredetűnek tartja. Iráni származtatása (újperzsa, kurd beh, középperzsa stb. ’birs’) történeti szempontból talán magyarázható volna, ám hangtanilag semmiképpen.

Annak idején Kréta szigetén, Kydon városának környékén termett a legszebb birsalma, ezért is volt ókori neve küdoniai alma (mélon küdónion). Mai tudományos neve, a Cydonia is erre emlékeztet.

Rózsaszínű vagy fehér szirmú virágzata májusban gyönyörű színfolt. Igen késői szüretelésű gyümölcséért termesztik. Nyersen kemény, savanyú, fanyar, de párolva, cukorral főzve vagy mézzel elkészítve pompás csemege. Nagy formájú gyümölcse rendkívül kellemes illatú. A görögöktől a rómaiak is átvették a gyümölcs élvezetét. A római mezőgazdasági szakírók többször említik a birset, Cato több fajtáját javasolja a házi kertek számára. Leírja a legjobb szaporítási módszereket is. Nálunk a múlt században kedvelt csemege volt a szeletekre vágott, borban és nádmézben áztatott, sült birsalma. Savanyított káposztába is tették, jó ízt adott a savanyúságnak. A portugálok régóta ízszerű édességet készítenek belőle, ennek a neve marmeló. Ebből származik a több nyelvben is használatos marmelád elnevezés.

A népi gyógyászat ismeri sajátságait: szemgyulladás, repedezett bőr, sebes csecsbimbó és ajak, égési sebek, aranyércsomó, fagyások esetében alkalmazza.

bodza J: átható illatú, fehér, ernyős virágzatú cserje; Sambucus.

Helynévben már 1238-tól előfordul (Bozias, 1328-ban már Buziás), míg 1257-ben a Buzfa településnévvel találkozunk. Közszóként 1337-től adatolható: bozyabukur (OklSz.). 1437-ben a Bécsi Kódexben bozfa, 1470 körül a Casanate-glosszákban (CasGl) bozafa, 1578-ban Melius Juhász Péternél bódza, 1588-ban Frankovith Gergelynél és 1595-ben Beythe Andrásnál (FK.) bozza. Verancsics Faustus Dictionariumában ugyanebben az évben bozza-fa ’Sambucus’, Pápai Páriz Ferenc szótárának Bod Péter-féle kiadásában 1767-ben is bozza. Baróti Szabó Dávidnál 1792-ben borza, bozza, bodza. A népnyelvben borza, gyepűbodza, borzék, borzing, bocfa, a földibodza Somogyban gyalogbodza, Erdélyben bojza. Családnévként megmaradt a Borza és Bojsza, Bojszás.

A bodza szláv eredetű szó, bolgár, macedón, szlovén, szerbhorvát, cseh, orosz megfelelői szintén ’bodza’ jelentésűek.

Latin Sambucus nemzetségneve (és olasz sambuco, N. sambuc, sambugh, sambugo, zambuco neve) a Pliniusnál olvasható sambucus régi római növénynévből alkotott. Ez talán a görög szambix szóra vezethető vissza, mely egy bodzabogyóból előállított vörös festék neve. Valószínűbb azonban, hogy a görög szambúke szóból való, a végső forrás pedig a szír sabka, amely a bodza ágaiból készített hangszer neve. A fekete bodza a Sambucus nigra. Nevében a latin nigra faji név a gyümölcs színére utal. A szarvasbodza ’Sambucus racemosa’ a fürtös bodza társneve. A racemosa fajnév ’szőlős’ jelentésű, a bodza bogyóira utal. A fürtös vagy veres bodza, a Sambucus racemosus élénkpiros bogyói tömött fürtökben állnak. Ezért kapta faji nevét, a racemosus jelentése ugyanis ’szőlőszemmel rakott’.

Belül üreges ágaira utal a bodza ófelnémet Holuntar neve, ez módosult idővel a Holler, Holder, Hollunder szóvá, aminek jelentése ugyanaz, mint az angol hollow-tree-nek, tehát ’üres fa’. Olasz tájnyelvi erba che puzza neve ’büdösfű’, a szintén népi fiore di maggio pedig ’májusvirág’ jelentésű, a bodza virágzásának idejére utal.

Az „erdőllés” hagyományos foglalkozása volt a szigetközieknek. Ott „A bozza a szegények fája. Vót idő, amikor a fa, az erdő az uraságoké volt, de még a kivágott fa csökjét sem vót szabad evünni. De ha szabad vót, akkor is csak a gatyafa vót a szegény emberé.” A föld felett 60 centiméterig számított gatyafának, ez alatt a csök (tuskó) volt azé, aki a fát kivágta és földarabolta. „A bozza csak amollan gyamfa.”

A nyár kezdetén a falunak a bodzavirágzás ad jellegzetes színt és illatot. Szinte minden kerítésnél támaszkodik egy-egy bodzabokor. Lapos, bogernyős virágzatának átható illata igen kellemes. A bodza gyógyhatásáról – részben Plinius nyomán – Melius és Beythe után Csapó József, Veszelszki Antal és Váli Mihály is megemlékezett. Leginkább gyűjtött része a virágzat. Akkor kell végezni a szedést, amikor a bogernyő közepén levő virágok még nem nyíltak ki, és a kinyílás előtt álló bimbók száma még több, mint a kinyílt virágok száma. Csak száraz időben szabad gyűjteni, mert a harmatos vagy közvetlenül eső után gyűjtött virágok szárítás közben megbarnulnak. A bodzateát ma is inhalálásra használják, rekedtség, torokgyulladás ellen. Komárom megyében a „bocfavirág izzasztó tejának” jó. A „fődi boddza tövit kiássák, oszten disznóknak a moslíkos edínyibe vetik, ott ázik ki. Tövit a disznónak moslígba belevetnyi, nem döglik úgy meg.” Más vidéken kesernyés ízű termését ínségeledelként használták. Bodzalekvárt is készítettek belőle. Szép vörösre festi a bort. Nem régóta a bodzavirágból víz, cukor, citrom, citromsó és ecet hozzáadásával készítik a bodzapezsgőt, mely kiváló ízű hűsítő ital. A bodzafa ágából készítik a gyerekek a bodzapuskát. Erdélyben, Gyimesben a bodza (bojza) virágzatából üdítő italt (szuk) és teát készítenek; utóbbit a vesebetegek isszák. Fájából van a fonalat tartó „moszor” (cséve) és a szővőszéken a „cső”.

Féregűző hatása van a néphit szerint. Pondróűzésre a bodza megfenyegetése meglehetősen elterjedt gyógymód a Szilágyságban (Ethn. 1891: 202), Szabolcsban (253), a palócoknál (uo. 1911: 295) és Gömörben (uo. 1896: 376). Udvarhelyen fával piszkálják a disznót, miközben ezt mondják: annyi nyű maradjon a disznóban, valahány prókátornak mennybe megy a lelke (Ethn. 1905). Olvashatunk babonás eljárásokról a Természettudományi Közlöny hasábjain is: napfeljötte előtt a földi bodza tövében kis gödröt kell ásni és a tetejét a gödörbe temetni, mondván: „Te bodza, én tégedet addig fel nem bocsátalak, míg Bimbó tehenemből (sertésemből stb.) a féreg ki nem vész… 3 nap alatt kihull a féreg és a seb szépen begyógyul véglegesen” (TermTudKözl. 1892). A bodzával való féregűzést „akinek csak szükséges volt, elbeszéltem s mindenki sikerrel használta. Már ennek tudományos okát, úgy hiszem, senki sem fejtheti meg.”

A kertekben is hasznos növény, ugyanis az egerek, pockok és vakondok ellen riasztó hatású. Elég csak egy bodzahajtást a vakondtúrásba szúrni vagy a melegágyat ágaival keríteni.

A palócoknál volt szokásos a bűbájos gyógyítás egyik bodzával kapcsolatos érdekes módja. A hideglelős palóc odament a bodzához, és így szólította meg: „Bodza engem hideg lel, és ha engem el nem hagy, Istenuccse kiváglak”. Németország sok vidékén azonban a nép nem mert a bodzához rossz szándékkal nyúlni, az ősök az Ellhornt szentnek tartották. A germánok babonás borzongással tekintettek rá, mert azt hitték, hogy bokrában lakik Hollermutter vagy Ellhorn asszony, a ház és a majorság jó szelleme. A lettek ősi regéi szerint Puskait isten trónol a bodzában, akinek sört és kenyeret kell felajánlani, hogy védje a házat. A szlávoknál is számos hiedelem dívott a bodzával kapcsolatban. Érdekes magyarázata van a népnyelvi Júdásfül névnek. A monda szerint Júdás, miután elárulta mesterét, bodzafára akasztotta fel magát, aminek bizonysága, hogy a füle is ottmaradt. A bodzán ugyanis gyakori egy sötétbarna vagy feketés, áttetsző, a fülkagylóhoz hasonló molyhos gomba. Hívják még csete és gyepűbodza néven is. A bodzának ördög fája neve is van; egy erdélyi monda szerint ugyanis az ördög a bodza ágát könnyen keresztül tudta fúrni, és azon keresztül próbált agyagból készített állatába életet lehelni. A néphit szerint ha a bodza még mindig virágzik, amikor már érett gyümölcsöt is hoz, hosszú télre van kilátás.

A palóc gyermekek, amikor a Szent Iván-éji tűz lobogása megszűnt, „borzagot” tartanak a parázs fölé, és jó kívánások mellett verik egymást vele. A Karancs alatt lakó nép pálinkát is párol a bodza gyümölcséből, mely ital nehéz szaga miatt nehezen élvezhető, de igen hasznos nedű hírében áll.

bogáncs J: piros vagy kék fészkes virágzatú, kórószerű, tüskés gyomnövény; Carduus.

1470 körül a Casanate-glosszákban (CasGl.) bogaczkoro alakban szerepel. Ezután 1533ban Murmelius lexikonában, 1570 körül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában, 1578ban Melius Juhász Péter Herbariumában, 1583ban Clusius művében (NomPann.), 1656ban Kájoni János orvosi könyvében, 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, 1703-ban Dorstenius Botaniconjában olvasható írásos adata. Csapó Józsefnél (1775) a Carduus a kerti bogánts, tövisses fejér kerti bogáts koró. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) bogántskóró, bogátskóró a Dipsacus. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) bogáts. Tájnyelvi alakváltozata a bogács, bogácskóró, bógáncs. De bogáncsnak neveznek tágabb értelemben több szúrós, fészkes virágzatú növényt, például egyes acatfajokat, a bojtorjánt stb. Szóösszetételekben is gyakori, például bogáncskaktusz, hangyabogáncs, szamárbogáncs, nyúlbogáncs, a Cenchrus pauciflorus, a szúrós, bökős, bogáncsszerű átoktüske tájnyelvi neve az Alföldön.

A bogáncs a ’kis csomó’ jelentésű bog- főnév származékszava, és a növény gömbölyű, tüskés, ruhához, szőrhöz gubancosan hozzátapadó termésére utal.

A latin carduus ’tövis’ (< carridus ’karcoló’) régi növénynév. Akár a Carduus német Kratzdistel neve, mely tulajdonképpen ’karcolótövis’. Ez a tüskés, szürke, igénytelen, különösen szúrós növény szamártövis nevét [R. 1350 k.: cumartíuí (LeuvGl.),1395 k.: BesztSzj., 1405 k.: SchlSzj., 1430 k.: SchlGl.]onnan kapta, hogy legfeljebb szamártakarmányként hasznosítható. Hívják így a gerlicetövist, az ördögszekeret és aszerbtövistis. Carduus jelentése van a nyelvjárások közül a következőkben: SzegSz. | SzamSz. | MNy. 23:Magyarlapád | Gyógysz. 375: Gyergyó | SzegFüz. 2: Mohács, Erdélyben még Szucság és Szászfenes környékén. Használatos a németben az Eselsdistel, azaz ’szamártövis’ tükörszó. Egyes helyeken némely növények népnyelvi szamártövis nevét az is indokolja, hogy például Gyergyóban herbateáját szamárköhögés enyhítésére adják. A szamártövis alakváltozata a szamártüske [R. 1395 k.: zamarthuzc ’Cartago’ (BesztSzj.)], a következő helyeken szintén ’Carduus’ jelentésű: MNy. 23:Kunszentmárton | NépNyelv. 1943: Horgos, Szeged-Alsótanya | NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj.

Csapónál a Carduus Bóldog-asszony tövisse vagy tenyere, illetve Szüz Mária teje vagy tenyere címszó alatt szerepel. Ezek a latin Carduus Mariae mintájára keletkezett nevek, akár a francia chardon de Notre Dame, illetve a német Mariendistel, Frauendistel. Ugyanakkor megjegyzi, hogy „téj fünek helytelenül nevezik, mert semmi téj forma nedvességet, mint egyéb füvek magából ki-nem bocsát”.

Az erdélyi Magyarózdon semeregburján a neve. Az elnevezésnek az a magyarázata, hogy ha a bőrön „semereg”, sömör képződött és terjedt, a bogáncskórólevél tövén meggyűlt vízzel borogatták. Két levéltő összefutásánál eső után néha több deciliternyi vizet is találhatott az orvossággyűjtő.

Az útszéli bogáncs kétéves, kis fészkű gyom. Skócia címervirága. Ennek magyarázatát Gabriele Tergit könyvében olvashatjuk:

A dánok partra szálltak, fölégették a falvakat, elhajtották a marhákat, az embereket pedig vagy megölték, vagy rabszolgává tették. Amikor a dánok éjszaka és a köd leple alatt meg akarták támadni a skót sereget, és a dánok a sötétségben közeledtek, egy mezítlábas dán belelépett egy bogáncsba, és felkiáltott. A skótok felriadtak, elűzték a dánokat, és azok soha többé nem tértek vissza.

Bizony a bogáncs szárán kellemetlenül szúrós, erős tövisek találhatók. Szúrásuk kisebb viszketést, kiütéseket okozhat. Szántóföldön, állandó talajművelés következtében nemigen szaporodik el, de annál gyakoribb árokpartokon, vasúti töltések mellett és parlagokon.

boglárka J: sallangos levelű, fehér virágú vízi-, illetve sárga virágú szárazföldi növény; Ranunculus. víziboglárka J: szikes vizekben élő, fehér virágú, sallangos levelű vízinövény; Batrachium. salátaboglárka J: sárga virágú, gumós erdei növény, amelynek leveleit salátaként fogyasztják; Ficaria verna.

A TESz. (boglár alatt) a boglárkát ’kis boglár’ jelentésben 1643-ból (1505 körül már adatolható, ’fémveretes, ékköves, gyöngyös gomb alakú ékítmény’ értelmezéssel), de növénynévként csak 1833-ból idézi. Ugyan megad egy ’sárga virágú növény, boglárka; Hahnenfuß’ jelentést 1708-ból Pápai Páriz Ferenc szótára kapcsán, ám ez a műben így nincs meg. Boglár virág alatt ’Ranunculus’ értelmezést olvashatunk, ami valóban a boglárka latin nemzetségneve, ám a német Hahnenfuß már a kakasláb szó szerinti megfelelője, ami régóta növénynév is. Mégsincs azonban a szótárban, sem a latin ’Echinochloa’, sem régebbi latin nevei, sem a magyar kakasláb nem fordul elő. Ennek volt ugyan – többek között – ’Ranunculus’ értelmezése is a régiségben (R. 1578: ’Ranunculus’ Melius, 1706:’Ranunculus’,’R. dulcis’ Pápai, 1783:’Fumaria bulbosa’ NclB., 1807: ’boglárka’ MFűvK., 1869:’Panicum crus galli’ Math. és TermTudKözl. 6, 1895:’Echinochloa’ Pallas, 1911: ’Ranunculus’ Nsz.), mint látjuk, még Pápainál is (1706), de szótárában így már nyoma sincs. A boglár, boglárka növénynév szótörténetéhez vö.: Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) boglár virág ’Ranunculus hortensis’, Pápai Páriz Ferenc szótárában (1708) ua. és békavirág ’Ranunculus’, Csapó Józsefnél (1775) boglár virág, Benkő Józsefnél (1783: NclB.) már boglárka. Kassai József könyvében (1833) ugyanígy szerepel. A növény a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) szironták néven olvasható, ám később a boglárka terminus az egész nemzetség elnevezése lett. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) boglárpót.

Az eredetileg más jelentésű boglár szót illetően a névátvitelt az aranysárgán ragyogó virágra az egyik változat német Goldknöpfchen, azaz ’aranygomb’ neve is magyarázza.

A tudományos nemzetségnév, a Ranunculus (< latin rana ’béka’ kicsinyítő képzővel)’kicsi béka, békácska’ jelentésű név arra utal, hogy e növények nedves helyeken nőnek, víznél vagy egyenesen vízben, illetve – például a gumós boglárka esetében – alakfestő, az apró, meggörbült terméseken alapul. Szintén az élőhelyre vonatkozik a víziboglárka latin Batrachium neve, melyben, akár a Ranunculusban, a béka szó rejtőzik (< görög batrachosz).

Mivel a gyökérgumók a búzához hasonlítanak, Isten búzája, búzazápor, mennyei árpa társneveket is kapott a nyelvjárásokban. A növény élőhelyére utal a békaboglárka terminus (R. 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1833:Dankovszky, 1862: CzF., 1893: Pallas). A békaboglárka ’Ranunculus aquatilis’ összetétel Benkő József névalkotása; a nála említett német Froschhanenfuss (tulajdonképp ’béka-kakasláb’) is befolyásolhatta. A békaboglárka helyett a Magyar Fűvész Könyv szerzői a „Megállított Nevek” sorába a Ranunculus aquatilisre a tavaszi szironták elnevezést javasolták, nem sok sikerrel. Benkő megkülönböztet égető boglár virágot, békafüvet, melyek a ’Ranunculus flammula’ jelölésére szolgálnak. A selymesboglárka ’Ranunculus illyricus’ a rásimuló, puha szőröktől ezüstös, selymes növény. A békaboglárka szára mocsarak, sekély vizek, illetve halastavak felszínén úszik. Több növénynévnél a tenyészőhely közössége vagy közelsége az oka az állatról való elnevezésnek. Ezzel az állatnévvel szinte kivétel nélkül vízi- vagy nedves helyen termő növényeket neveztek el, mint Kováts Mihály (1845) írja a békafűről: „a békák természetek szerint a tavakban terem”. Rengeteg növényt jelölnek a béka előtaggal. Például a békavirág elnevezés rendkívül széles elterjedtsége kitűnően mutatja azt is, hogy milyen tarka lehet a kép, ha azt vizsgáljuk, milyen növényt jelöl ugyanaz a növénynév más-más faluban. A földrajzi heteroszémiára vonatkozik többek között a bárányvirág példája is, vagy földrajzi heteronimák például a békarokka, békaláb, csikófarok, lófarok, macskafarok elnevezések az Equisetum arvensére vonatkozóan.

A középkori német füvészkönyvekben Hahnenfuss a növény neve, azaz ’kakasláb’. (Lippay Jánosnál tyúkláb a neve.) A kakaslábfű Melius Juhász Péternél (1578) bukkan föl először: kakas láb ’Ranunculus’. Ugyanezzel a jelentéssel szerepel a későbbi orvosbotanikai és füvészeti művekben, valamint a nyelvjárásokban is. Az idegen nyelvi párhuzamokra vö. orosz proszo kurínoe, tulajdonképp ’kakasköles’, bolgár kokóse proszo, cseh kuři noha ’Echinochloa crus-galli’, angol cockspur ’ua.’, német Hahnenfuss ’Acer platan, Aegopodium pod.’, illetve Hahnenbein ’Panicum sanguinale’, Hahnenhaxen,Hahnenpfote stb., francia pied de coq ’Echinochloa crus-galli’. Ezek a latin tudományos névben is meglévő ’kakasláb’ crus-galli (< latin crus ’comb, láb’; gallus ’kakas’) szóval, illetve a latin pes gallinaceus (< pes ’láb’; gallina ’tyúk, kakas’) kifejezéssel függenek össze. A név motivációja az, hogy a legtöbb boglárkafaj levele tenyeresen osztott, a növény levelei a kakas ujjaira emlékeztetnek. Ismeretes talpasmuhar hasonneve is. Ugyanez a névadás szemléleti háttere a Ranunculus repens hollóláb elnevezés esetében (R. 1578: Melius, 1775: Csapó, 1783: NclB.,1792: Váli, 1793: Földi, 1807: MFűvK.). Az eredeti görög név ()megfelelői megtalálhatók más nyelvekben is, vö. latin pes corvinus, német Krähenfuss, illetve Rabenfuß, francia pied de corneille. A magyar nevet Melius a németből való tükörfordítással vezette be. Ide tartozik a Ranunculus repens tyúkláb neve is (R. 1664: Lippay, 1741: SzT., 1775: Csapó, 1832:Kresznerics, 1843: Bugát, 1845:Kováts, 1873: Ballagi, 1874: CzF., 1911: Nsz.). Mint a kúszó boglárka egyéb elnevezéseiben is, a kúszó indákat hasonlítják a madárlábhoz. Lippay a németből vehette át tükörfordítással; vö. ném. Hühnerfuß ’ua.’. A tyúklábvirág a kúszó boglárka nyelvjárási neve a Szigetközben.

Különböző Ranunculus fajoknak a csengő előtaggal alkotott összetett nyelvjárási nevei is használatosak, így ÚMTsz.: csengőfű (Kolozsvár), csengő saláta (Nyárádselye), csengővirág (Hortobágy).

A kígyónyelvlevelű boglárka a Ranunculus ophioglossifolius. Mai szaknyelvi szó, metaforikus terminus, a tudományos fajnév tükörfordítása. Szintén Ranunculus faj a békafű, mely igen régi növénynevünk, első felbukkanása: 1583: NomPann., 1590: Szikszai. Ezután Kájoni, Lippay, Csapó, Váli, Veszelszki, Diószegi (OrvF.), Kresznerics és Dankovszky műveiben, majd a CzF. szótárban és a Pallas lexikonban szerepel. A békafű szaknyelvi szó ismeretes a nyelvjárásokban is: Erdélyben és a Szigetköz vidékén ’többféle boglárka neve, amelyek a vízben vagy vízparton élnek’. A névadás indítéka a növény élőhelyén túlmenően többféle; a békafűből főzetet készítenek, és ebben fürösztik meg, aki békavarba esett. Kalotaszegen békakosarat fonnak a békafű szárából, azzal szedik ki a békákat a vízből. Idegen nyelvi megfelelői közül vö. román broăscă’Plantă cărnoasă’, broasca-apei ’Potamogeton lucens’, német Froschkraut, Froschblatt ’Caltha palustris’ és Krötengras, Krötenkraut. Ez utóbbiak összesen negyvenegy növényt is jelölnek. A Froschkraut ’Batrachium’ latin neve a görög batrachos ’béka’ szóból való.

Szintén a vízinövény élőhelyére utal a libavirág társnév, melynek első felbukkanása 1895: libavirág, zsibavirág ’boglárka’ (Pallas). A különböző tájszótárak adatai szerint ismeretes a nyelvjárásokban is: Szatymaz, Torda, Nagyszalonta, Bustyaháza, Szeged, Veszprém megye Csögle, Felsővisó, Arad megye, Győr megye Ásvány, Sopron és Vas megye, Somogy megye, Erdély, Torda, Szigetköz, Körmend vidékén és Mihályiban. Mivel a Taraxacum officinale virágai sárgák, Cegléden ezt a növényt sárvirágnak, azaz ’sárga virágnak’ is hívják, a libavirág a sárga színű kis libáról kapta a nevét. Ide tartozik a pipevirág elnevezés is (Erdélyben a pipe ’fiatal liba’ jelentésű). A zsiba hangutánzó szó a népnyelvben ’kis libát’ jelent. Ugyanakkor a növény leveleit a libák élvezettel csipkedik, ez is motiválja a névadást. Megvan a németben is szó szerint, vö. Gänseblumen, N. Gänseblume, Gansblume, Gänseblümlein, Gansblum.

A salátaboglárka ’Ficaria verna’ onnan kapta nevét, hogy tavasszal salátaként fogyasztható fiatal, zsenge, csípős ízű levele. Erre utalnak a következő – részben szaknyelvi, részben etnobotanikai – terminusok: aranysaláta, papsaláta, potrasaláta, versengősaláta. A tavaszi gyűjtésre, a fogyasztás idejére utal a szentgyörgysaláta, tavaszisaláta kifejezés, valamint az igen régi galambbegy [1525 k.: galamb bewgh ’Dragantum’ (Ortus), 1578: galamb bégy ’Scrophularia minor’ (Melius), 1585: galamb begy ’Ranunculus ficaria’, 1596: galambegi salata (SzT.), 1664: galamb-begy ’mezei saláta’ (Lippay), 1766: ua. (Mátyus), majd Csapó, Benkő, Földi, Veszelszki, Kitaibel, Diószegi, Kassai és Bugát műveiben]. A tájszógyűjtemények tanúsága szerint Erdélyben, Szlavóniában és a trianoni Magyarország területén, a Dunántúlon ismeretes a népnyelvben.

Az ismeretlen eredetű begy szó első felbukkanása a magyar írásbeliségben növénynévben, összetételben adatolt [1525 k. galamb bewgh, majd 1577-ben tiuk begy (KolGl.)]. Valószínű azonban, hogy ’madárbegy’ (a madár nyelőcsövének kiöblösödő része) jelentésben már korábban közkeletű volt, és növénynévként csak később alkalmazták. Talán az a névadási motiváció, hogy a madarak, elsősorban a tyúkok és galambok szívesen csipegetik a növény levelét. A galambbegy, galambbegy saláta a salátaboglárka régi neve, mely növényből elkészített friss mezei saláta – vitaminhiány esetén – az embernek is javallt. Mint tavaszi saláta került a füveskönyvekben a galambbegy ’Valeriana olitoria’ a salátaboglárka ’Ranunculus ficaria’ mellé, amelytől később átvette a galambbegy nevet. Magyar Elek művében azt írja, hogy elkészítése egyszerű, „szárát lecsípkedve éppen úgy csinálhatjuk, mint a fejes salátát”. Ő nevezi madársalátának is a galambbegysalátát. A németben is megvan így a növénynév; vö. Taubenkropf ’Cucubalus’. Galambsaláta néven ismert Szolnok-Doboka megyében és a Tiszántúlon, valamint Éradony, Sólyom, Érendréd, Érkőrös, Felsőbánya, Gencs, Pele, Selymesilosva, Tasnádszarvad, Csenger és Hajdúnánás vidékén. Erdélyben sokfelé piculasaláta a neve. Nagyon egészséges zöldsaláta tavasszal, ecetes lében, fokhagymával. Csapónál azt olvashatjuk a salátaboglárkáról, hogy „Vérnek sós voltát (scorbutus) a levelek jobbra változtatják, ki él vélek saláta gyanánt.” Német neve ma is Scharbockskraut, azaz ’skorbutfű’. Diószegi Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) írja, hogy „A saláta szirontákban – így nevezte ő a boglárkákat – legkevesebb a csípősség. Tavasszal salátának öntve vagy saláta közé elegyítve igen jó eledel, kivált azoknak, akiknek vérek megcsípősödött.” A salátaboglárka tudományos genusneve, a Ficaria a latin ficus ’füge’ szóból való, mert gyökérzete hasonlít a fügééhez. Német neve is Feigwurz.

A víziboglárka régebbi szaknyelvi neve a békavirág (R. 1742: SzT., 1775: Csapó, 1783: NclB., 1793: Földi, 1833: Dankovszky, 1843: Bugát, 1862: CzF., 1925: MF.), mely ma a nyelvjárásokban igen sok vidékünkön használatos, mégpedig különféle, egymással még csak nem is rokon növények jelölésére. ’Víziboglárka’ jelentésű az alábbi tájakon: Szabó–Péntek: Kovászna, Ludas | Kótyuk: Kárpátalja | Kovács: Szigetköz | MNy. 4: Réty | Győrffy: Szászlóna, Torda, Szucság, Bözöd, Székelyudvarhely és Keresztúr. Esetleg német mintára keletkezett szóalkotás a magyar botanika szaknyelvében. Megfelelője a Froschblume, illetve a Krötenblume. Ez utóbbi huszonhét növényt jelöl.

Egy másik népnyelvi neve a boglárkának a kakukkvirág, mely szintén Meliusnál bukkan fel először 1578-ban: kakuc virága ’Flos cuculi, Gauchblume’, majd 1585-ben Calepinus szótárában, 1604-ben Szenczi, 1762-ben pedig Pápai szótárában.A népnyelvben Erdélyből (Marosszék, Kis-Kapus, Kolozs megye, Zilah, Gyergyó vidéke, Medesér, Székelyszentmiklós, Szentábrahám, Brassó megye, Hétfalu, Gyimesbükk, Székelyföld), valamint Nagyváty, Őrisziget, az Ormánság, a Balaton és Kárpátalja vidékéről adatolt. Kováts Mihály (1845) így ír: „midőn ez a’ planta kezd virágozni, a’ kukuk is elhalgat”. A nevet Melius vezette be a botanika magyar szaknyelvébe a latin flos-cuculi (< latin flos ’virág’; cuculi ’a kakukknak a…’) ’kakukkvirág’, illetve a német megfelelője alapján. A német R. Gauchblume neve ugyanis, mely már Meliusnál szerepel, ugyanezt jelenti, mert a kakukk régi német neve Gauch. (De szó szerint azonos a mai német Kukucksblume növénynév is, melynek összesen 43 jelentése van.) A román népnyelvben általában breabăn a neve, de emellett használatos a pana cucului ’Anemona nemorosa’ is, illetve a florea-cucului ’Lychnis flos cuculi’, mely nyilván tükörkifejezés. Egyéb idegen nyelvi megfelelői a francia fleur de coucou és az olasz fiore cuculo, angol cuckoo-flower, orosz kukuskin, bolgár kukuvicsa opáska. A tyúkfarok ’Ranunculus polyanthemos’ (Nyr. 86) a sokvirágú boglárka nyelvjárási neve a baranyai Várdarócon; Penavin Olga gyűjtése.

Nevezik szentgyörgy virágnak is,mert Szent György napja körül nyílik, akkor szólal meg az erdőn a lombosodó fákon a kakukkmadár, és virágzik a gyöngyvirág, kankalin is. Kassai József szintén ezt a magyarázatot adja. Ez húsvét tájára esik, a német N. Osterluzei elnevezés is erre az időpontra utal (a német szó egyébként az Aristolochia eltorzítása).

A réti boglárka ’Ranunculus arvensis’ neve – sárga színe alapján – Magyarkanizsán és Viss környékén aranka, a Dunántúl egyes részein és Mezőtúron, Kisújszálláson aranycsésze vagy aranycsészevirág, Lovászpatonán arannyal vörsöngüő, Szilsárkányon aranyverselő, arannyal versengő, Erdélyben aranyversengő. Hódmezővásárhelyen kefefű a neve. Valószínűleg azért, mert mereven felálló szára a keféhez hasonlít. Régen ördögárpa néven is ismerték. Csapó feljegyezte a réti boglárka latorkoldus népnyelvi nevét is. Mint az elnevezést magyarázza: „mivel ezen fűvel némely koldusok egész testeken hólyagokat szítattnak, a végre, hogy kik őket látandják, annyival nagyobb könyörületességre és bővebb jótéteményre felindítassanak”. Nevezik békagyomnak is, mely nyelvjárási név a Szigetközben békagyam alakban; a nedves, mocsaras Szigetközben széles elterjedésű, gazdagon tenyésző réti boglárka társneve. Legeltetéskor a növényt az állatok visszahagyják, így az feltűnő szigeteket alkot a már lelegelt réteken. A csípős ízű méreganyag, a protonanemonin miatt a szarvasmarhák a friss növényt nem fogyasztják. Kaszálva, szárítás után a széna azonban elveszti a csípős ízt, és nem is mérgező hatású.

A kúszó boglárka szára föld feletti kúszó indákkal, gyakran a szárcsomókban gyökerezik le.

Emlegetik még kakukksaláta néven is, először 1775-ben Csapó. Nyilván etnobotanikai terminus került a magyar növénytan szaknyelvébe általa, hiszen a nyelvjárásokban sokfelé ismeretes az elnevezés, így Zilah, Éradony, Felsőbánya, NagyKároly, Érkőrös, Szucság és a Szilágyságban: Menyő, Pér, Selymesilova, Tasnádszarvad, Pele. A német Kukucksalat ’Oxalis acetosella’ és a román şălata cucului ’Ranunculus ficaria’ elnevezés szó szerinti megfelelője a magyar név.

A torzsikaboglárka ’Ranunculus sceleratus’ neve néhol csomorika. Igen mérges növény, latin fajneve, a ’bűnös, káros’ jelentésű sceleratus (< latin sceleris ’bűn, vétek, gaztett’) és magyar víziméreg, sömörfű, sebesztőfű társnevei is erre utalnak. Az utóbbi két név szemléleti háttere az, hogy – mint Csapó írja – „némely koldusok egész testükön hólyagokat szítatnak véle”. További etnobotanikai terminus a libadöglesztő (R. 1895: Pallas, 1911: Nsz., 1935: MF.; N. Nyr. 30: zsibadöglesztő). A Vas megyei adat szerint az a hír terjedt el e növényről, hogy „ahányat a gyerekek belőle letépnek, annyi liba döglik meg”. Somogy megyében, Marcaliban pedig ha a házba kerül, a baromfi megdöglik tőle; Csöglén a libák halálát okozza a néphit szerint. A németben is a libát féltik a növénytől, erre utal a Gänsegift (tulajdonképp ’libaméreg’), Gänsemord (’libagyilkolás’), Gänsesterbe, Gänsetod (’libahalál’), Gansverrecker (’libapusztító’) elnevezés. Igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben ugyanennek a növénynek farkasnevetőfű neve (R. 1578: Melius, 1775: Csapó, 1780: Molnár J., 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1894: Pallas). A növény felső levelei lándzsásak, melyek a farkas fogaihoz hasonlítanak. Érdekes, hogy méhek nevetése (R. 1578: Melius, 1775: Csapó, 1798: Veszelszki) néven is hívták. Mérgező voltára utalnak hasonnevei, a nevetés, nevetőfű megfejtése ezért nehéz. Talán a farkasnevetőfű név azzal magyarázható, hogy a mérgezett állat vicsorít kínjában, tetemét is így találják meg. Ezt igazolja a növény régi (1775: Csapó) leírása:

belsö hasznairol nem irhatok, mert a’ki meg-észi ez füvet, azt nem sokára meg-öli; elsöben tsudálatos Nervusok contracturáját, húzását okozza az emberben, úgy hogy még az ábrázatja inait-is széllyel huzza, mint mikor a’ nevetésnek actusa alatt az ép ember azon ábrázatnak inait mozgatni szokta. Ezen kivül juh, ketske ’s a’ t. ezen fünek ételétöl el-vész.

Mérgező növény voltát írja le Lencsés György is 1570-ben (Ars Medica). Salátaboglárkát a virágzás alatt és utána nem szabad enni, mert a levelekben a protoanemonin nevű méreganyag gyülemlik föl, amely az emberre igen veszélyes. Shakespeare be-betért a nem messze lakó híres botanikushoz, Gerarde-hoz, akinek nagy kertje volt. A drámaíró ismerte a boglárkafélék (Ranunculales) mérgeit. A veronai szerelmesek szomorú történetében Lőrinc barát Júliának altatószerfőzetet adott, amelytől tetszhalottként szunnyadt. Mint Gerarde írja: „a boglárkafélék mérgei egyáltalán nem olyan szörnyűek, mint gondolják, ha megfelelően használjuk erejüket”. A sarjgumókat és a gyöktörzset korábban a cimbalomszög (condyloma ’bőrgöbcse’) nevű kór ellen alkalmazták. A XVIII. században nagy divatja volt a boglárkának. Flamand takácsok vitték Angliába a növényt I. Erzsébet uralkodása idején. Sokáig csak a flamandok virága volt, de később megkedvelték az angolok is, szinte hisztériás tisztelete fejlődött ki.

A szlávok a tavasz közeledtével májusfát állítottak, és boglárkavirágot gyűjtöttek. Sárga virága a természet ébredését hirdeti. A nyári napfordulón, amikor a legrövidebb az éjszaka, örömtüzeket gyújtottak, és elégették Lada vagy Dziewana istennő szent növényét, a réti boglárkát ’Ranunculus acer’ is. Átugrották a tüzet, hogy a betegségek ellen védettséget szerezzenek.

A zergeboglár a Trollius neve (R. 1897: Pallas, 1911: Nsz., 1925: MF.). Igen korán virágzik, Európa középhegységeiben, alhavasaiban sokszor még a hó fölött hozza virágait, nedves hegyi és hegyaljai rétek dísze; a havasi réten a hegymászók szívesen gyűjtik. Élőhelyéről kapta a zerge előtaggalösszetett nevet. A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) havasi fű elnevezése is szerepel. Nyilván azért, mert a szerzők igyekeztek kerülni az állatneves összetételeket. A szaknyelvi Trollius nemi név Natter-Nád Miksa szerint Linnétől való, és tulajdonképpen ’fürt’ jelentésű. Azonban már a Linné előtti időkben is használatos volt, talán a svéd troll ’ua.’ (Bauhin) elnevezésből való. Összefügghet a felnémet trollen ’nagy gyümölcs’ szóval a növény golyó formájú termésére utalva; vagy a latin trulleus, trulleum ’kerek edény, kád’ jelentésű kifejezéssel. A növény német neve is Trollblume.

bojtorján J: nagy levelű, lila, fészkes virágzatú gyomnövény; Arctium.

Helynévben már a XIII. század első felétől adatolható. Növénynévként a Besztercei és a Schlägli Szójegyzékben bukkan föl [1395 k.: boÿtorian (BesztSzj.), 1405 k.: aproboytorian (SchlSzj.)]. 1500 körül a Casanate-glosszákban (CasGl.) bochtorÿan, 1517-ben a Jordánszky kódexben boytoryan, az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül apro boytoryan, 1533-ban Murmelius szótárában buyturian, 1551-ben Heltai Gáspár bibliafordításában és1578-ban Melius Juhász Péternél boytorian, 1588-ban Frankovith Gergelynél és 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában boitorian, boytorjan. Clusiusnál (1583: NomPann.) buytorian, Verancsics Faustusnál (1595) boytoryan ’Vepres’, Pósaházi Jánosnál (1666) bojtorvány, Benkő Józsefnél (1783: NclB.) bojtorjan, Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) már bojtorján. Ótörök eredetű jövevényszavunk; vö. csagatáj baldiran, baskír baldêran, oszmán baldiran, csuvas pulDran. A csuvasból való a rokon nyelvi cseremisz polram, de megvan a mongolban is: bal

ir ana. A mássalhangzó utáni török > magyar j változás a magánhangzók alakulásával együtt szabályos hangfejlődés. A bolgár–török nyelvekben mindenhol más növény neveként használják a baltirgan szót. A leggyakrabban azt a növényt értik alatta, amelyet a magyarban a füveskönyvek a Branca ursi elnevezés nyomán medvetalpnak neveznek. Jelentésváltozáson ment tehát keresztül a szó; a régi latin–magyar szójegyzékek már rögzítették a megváltozott jelentést. A régi baltirgan oszmán baldiran alakja a középkori arab orvosi tudománnyal Németországba is eljutott. Ott Baldrian lett belőle, ebből latinosították a Valeriana növénynemzetség nevét.

Számos alakváltozat jött létre a nyelvjárásokban: bajtarján, bajtergyán, bajtorgyán, bojtërgyán, bótorján, bujtorgya, bútorvány (ÚMTsz.), bujtorgyán (OrmSz.).Társnevei a laboda, nagy-, keserű-, öreg-, édeslapu, aprólevelű lapu. A moldvai csángó nyelvjárásban román kölcsönszóval brusztur, burusztuj.

A szaknyelvi nemzetségnév, az Arctium a ’medve’ jelentésű görög arktosz szóból keletkezett régi, már Dioszkuridésznél olvasható arktion növénynévvel függ össze, mely Pliniusnál is szerepel: latin arction, arcturus. A medve bundájához hasonlították az ókoriak az így jelölt növény borzas, horgas-kampós külsejű gyümölcsét.

A békabojtorján a Lappula squarrosa (R. 1780: Molnár J., 1783: NclB., 1833: Dankovszky, 1843: Bugát, 1862: CzF., 1911: Nsz.). A Lappula a latin lappa ’bojtorján’ kicsinyítő képzős alakja. Molnár János névalkotása lehet a békabojtorján ennek alapján.

Több növénynek is van ragadós, tapadós vagy horgas sertékkel borított kapaszkodó termése. Az egész füvével ragadó gizgaz a magyarban a ragadványfű (Nógrád), ragadáncs (Balaton-mellék), ragadós galaj vagy kullancsfű [R. 1792: kullánts ’ragadály, apró bojtorjány, ragály’ (Baróti),1833: kullants-fű ’ua.’ (Kassai) a Szigetközben és a Balatonnál, azaz kullancs módra „ragaszkodva” terjed]. Ide tartozik a cigánypoloska (N. ÚMTsz.: ’némely növény szúrós, ragadós termése’ | MTsz.: Zemplén megye Szürnyeg), valamint a cigánytetű [R. 1807 után: czigánytetü ’villahim’ (azaz bojtorján) Diószegi saját bejegyzése a 2. kötet hátsó borítójának belső oldalán, 1881: Nyr. 10). A nyelvjárásokban is használatos, így pl. TermtudKözl. 1901:Veszprém | MTsz.: Zemplén megye Szürnyeg | ÚMTsz.: Felsővisó, Gyula.

A szár négyélű, a merev szőrök segítségével felkúszó, akaszkodó. A termésen is horgas szőrök vannak, melyek a ruhába akadnak, emberbe-állatba belekapaszkodnak. Szúrós tövisével terjed a töviskes disznó, azaz a maszlag, a mezei boglárka vagy ördögárpa, a babtüske, a mezei nefelejcs, a muhar; a fészekpikkely horgával terjed a bojtorján. Használták is a botanikában a bojtorjános termés kifejezést, a népnyelv is így fogalmazott: „ragad, mint a bojtorvány”. E növény angol neve is találó, a burdock ’tapadós növényt’ jelent.

Eurázsiai flóraelem, Magyarországon mindenütt közönséges. Alig elágazó, karó alakú gyökere 5-6 centiméter vastag, 20–25 centiméter hosszú, az első évben tömör, húsos. Gyógyászati célokra ezt gyűjtik, drogjának főzete vizelethajtó, izzasztó, epe- és vesekőoldó és vértisztító hatású. A korai kínai gyógyítók és az indiai ájurvédikusok megfázás, torokgyulladás és tüdőgyulladás esetében használták. A XIV. században Európában a bojtorján levelét borba keverték, és lepra ellen javallták. A Szigetközben nemrég még „Amikó nem vót dohán, ezt tettük a pipába.”

Mai német kutatók felfedezése szerint a bojtorján olyan vegyületeket (poliacetilének) tartalmaz, amelyek elpusztítják a betegségeket okozó baktériumokat és gombákat. Külsőleg bőrbajok (sömör, ekcéma, ótvar) gyógyítására alkalmas, hajhullás ellen is jó. A haj festésére már igen régóta használják, Fuchsius munkájának XVI. századi magyar bejegyzései között azt olvassuk, hogy „az bojtorjánt minek előtte megh szárad, törd megh, tedd el cserép edényben és sallatromal fejedet először megh mosván, kenyed hajadot véle és arany szinő lészen”.

bolhaf ű J: kellemetlen szagú, sárga fészkes virágzatú, molyhos gyomnövény; Pulicaris vulgaris.

Igen régtől adatolható növénynév a magyar írásbeliségben (R. XV. század legvége: Herbolarium, 1570: Ars Medica, 1577: KolGl., 1578:Melius, 1583:NomPann., 1590:Szikszai, 1595:FK., 1604: Szenczi). 1604-től kezdve szinte minden füvészkönyvünk, szótárunk, lexikonunk megemlékezik róla. Elterjedt a nyelvjárásokban is, így például ÚMTsz.: bóhafű (Nyitra vm.), balhafű (Rábamellék), balhafű (Zalaszegvár), bolhafű (Hortobágy) | SzegSz.: bolhafű, bolhaűzőfű | MVN.: balhaűző örvényfű | Ethn. 5: balhafű (Rábamellék, Vas megye) | FöldrKözl. 22: bolhafű (Vörösberény) | Győrffy: balhafű (Zalaszegvár) | NéprÉrt. 33: bóhafű (Cserszegtomaj).

Más nyelvekben is megvan a név, így például a németben Flohkraut, Flohgras, a románban puricarită, az angolban fleabane, a csehben blešník, a lengyelben plesznik és az oroszban blosnyica. A tudományos Pulicaria név is az állatnévvel képzett; vö. latin pulex, pulicis ’bolha’. Az erős, kellemetlen szagú növényt bolhairtónak használták. Melius Juhász Péter írja 1578-ban: „ha virágos fvét meggyujtod, az a balhákat megli a fsti”. Ugyanakkor arról is tudósít, hogy „a’ levelét a Balha igen ei, azért hiyác Balha z fnec”. Lencsés György 1570-ben kéziratos orvoskönyvében (Ars Medica) az emberre gyakorolt hatását emeli ki. Kováts Mihály 1845-ben így jellemzi a növényt: „a’ bolhát megölni mondatik”. A névadásban nyilván az is szerepet játszhatott, hogy – mint Csapó József írja (1775) – „magvai feketék, fényesek, akkorák és oly formák, mint a balha”. A nyelvjárásokban használatos a bolhagaz kifejezés.A bóhagazról Nagyvátyon azt tartják, hogy „Ha elszaporodik a bolha, az ágyi ruha közé bóhagazt, vagy más néven paprikagazt tesznek”. Ilyen még a népi bolhagyom, a bolhahaj (R. 1841: NövTan.)és a szaknyelvi bolhaölőfű (R. 1578: Melius) elnevezés is, melyet német Polei neve alapján polájnak, polinfűnek, pólémentának is hívtak valaha.

A Pulicaria társneve az ebszem [R. 1578: ebzem ’Conysa media’ (Melius), 1783: NclB., 1793: Földi, 1903: MVN.]. Az összetétel pejoratív előtagja a növény kellemetlen szagára, az utótag pedig kerek, sárga virágára utal. Német tükörszava a Hundsauge ’Pulicaria dysent.’ Melius révén kerülhetett a magyarba, nála a Conysa media német neve Hundsaugen.

A növény közkedvelt bolhariasztóként terjedt el. A bőrbe bedörzsölve az egyéb rovarokat, így a szúnyogokat is elriasztja.

borbolya J: sóskafa.

A Berberis növény Clusiusnál (1583: NomPann.) „iroem borbala, id est, vinum barbarum, faij soska. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) üröm barbolya, Földi Jánosnál (1793) borboja. Diószegi Sámuel könyvében (1813: OrvF.) ugyanígy szerepel.

Latin Berberis nemzetségnevének számos magyarázata lehetéges, legvalószínűbb, hogy egy középlatin barbara szóból származhat, de például magyarázzák a görög berberi ’kagyló’ szóból, a virág szirmaira utalva, az arab berberys szóból a gyümölcs neveként, az ’idegen’ jelentésű szír berber szóból, azaz ’az idegenek növénye’, végül a ’fénylő’ jelentésű föníciai barbar szóból, a gyümölcs színére utalva. Az olasz népnyelvben is használatos a berbere név. A gyümölcsre utal az olasz etnobotanikai uva de la Madonna terminus ’Madonna szőlője’, az uva de spin ’tüskés szőlő’, az uvetta rossa pedig ’piros szőlő’ (ME.) jelentéssel. A növény tüskés volta magyarázza az olasz N. spina acida, spina barbara, spinapurci, spinasanta, spina vinet, spin d’asen, spin di crus (uo.) elnevezést.

A sóskafélék családjába tartozik. Az északi félteke mérsékelt övében elterjedt nemzetség mintegy 450 fajjal. Magyarországon a sárga fürtű, piros, ehető bogyójú közönséges borbolya, a Berberis vulgaris gyakori. Nevezik sóskaborbolyának, sóskafának, borbolyabokornak és vadsomnak is. Lippay János (1664) külön fejezetben foglalkozik vele. Fáját faragásra és sárga festék kinyerésére, termését alma- és citromsavtartalma miatt limonádé, befőtt, gyümölcslekvár készítésére használják. Gyökerének kérge, a Berberis radicis cortex régi népi gyógyszer. A borbolya jó mézelő növény. A kelet-ázsiai fajoknak és fajtáknak díszkerti jelentőségük van. Sövénynek is alkalmasak.

Használják hasmenés, fejfájás, váltóláz, étvágytalanság esetén. Foglazulás és foghúsgyulladás ellen leveléből és fás kérgéből főzetet készítenek. Egy tanulmány szerint a berberin, a borbolya egyik aktív alkotórésze, sokkal hatásosabbnak bizonyul a baktériumokkal szemben, mint az erős antibiotikus hatású klóramfenikol. Jelentős fertőzésgátló tulajdonsága van. Ugyanakkor csökkenti a vérnyomást is, igazolva orosz orvosok magas vérnyomás kezelésére való tradicionális használatát. Daganatok ellen szintén hatásos. Németországban még ma is hagyományosan használják a szembetegségek gyógyításában.

Lásd még a sóskaborbolya, sóskafa szócikkét.

borjúpázsit J: fűszeres illatú pázsitfűféle növény; Anthoxanthum odoratum.

Ez az összetett növénynevünk régóta használatos szaknyelvi név (R. 1780: Molnár J., 1807 előtt: Jelentés, 1833: Dankovszky, 1843: Bugát, 1862: CzF., 1893:Pallas, 1911: Nsz.). Etnobotanikai terminusként Nyárády: Marosvásárhely | KertLap. 17: Nagykőrös ’szagos kéthímpázsit’. A Magyar Fűvész Könyv (MFűvK.) „A’ debretzeni Reformatum Collegium Seniorának” fogalmazott jelentésében is fölbukkan ez utóbbi név. A szerzők az előkészítő jegyzékükbe felvett magyar nevek helyett igyekeztek még jobbakat keresni, hogy „a’ nemnek természeti tzímeréből formálódjon a’ Nemi-név” (Előljáró beszéd). Ezért a hagyományos borjúpázsit nevet a mesterségesen alkotott kéthímpázsit névvel szándékoztak kiszorítani. A hím szó uráli örökségünk, földrajzi nevekben is előfordul. A növénytanban minden bizonnyal az egykor ’vadkant’ is jelentő hím a névadó, hiszen a botanikusok ’porzó’ értelemben használták. Például Szádler Józsefnél (1824) is olvasható a kéthím pázsit az Anthoxanthum neveként. A borjúpázsitnak ugyanis csak két porzója van.

A növény illatos borjúpázsit neve arra utal, hogy régebben a szénaillat előidézőjének tartották. A tejet is illatosítja. A legelő állatokra – kumarintartalma következtében – nagy mennyiségben veszélyes.

A borjú állatnévvel képzett növénynév például a cseh tomka vonná, lengyel tomka wonna ’Anthoxanthum odoratum’ és a román vitelar ’ua.’

A népnyelvi borjúfű szintén az Anthoxanthum odoratum neve [ÚMTsz.: bornyúfű (Hétfalu) | Ethn. 87: bornyufű (Árapatak)]. Nyelvjárási elnevezésből szaknyelvi szóvá lett a borjúfű. Minden bizonnyal az a névadás eredeti motivációja, hogy a jelölt növény fontos takarmánynövénye a szarvasmarhának, különösen a fiatal borjúnak.

boróka J: örökzöld tűlevelű ciprusféle cserje; Juniperus. borókafenyő J: közönséges boróka; Juniperus communis.

Verancsics Faustus Dictionariumában (1595) még fenyo mágh-fá a Juniperus. A boróka 1791-től adatolható a magyar írásbeliségben. Szerepel Márton József művében (1807), Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.), Kassai Józsefnél (1833), a CzF. szótárban (1862).

A szlovák borovka szó átvétele; acseh boruvka, lengyel borówka és további szláv megfelelőivel függ össze. A szlovák elnevezés a ’fenyőfa’ jelentésű bor származéka. Ez a bor maga is átkerült a magyarba, lásd az erdeifenyő szócikkében bór-fa, bór-fenyő.

Társnevei a borsfenyő (R. 1783: NclB.; 1789: Mátyus), borsika, aprófenyő, gyalogfenyő, fenyőtüske, tüskefenyő, barátfa, töviskesfenyő, pattogó, pattogófenyő, kormabék, koromkék, méregtüske. A korábbi (1838: Tsz.) és a későbbi (1893: MTsz.) magyar tájszótár adatai szerint szemerke a neve a Székelyföldön: szëmërke ’Juniperus communis’. Az erdélyi tájszó déli szláv eredetű; vö. szerbhorvát smreka, bolgár smréka, smríka ’ua.’ Fenyőfélék neveként megfelelő szó más szláv nyelvekből, a szlovénből, csehből, szlovákból, lengyelből és ukránból is kimutatható. A nyelvjárási süllőfenyő (Nyr. 97: Nagyváty, Almáskeresztúr, Hobol, Molvány, Mozsgó) összetétel a bökős borókafenyő egyik társneve. A növény kellemetlen szúrósságára utalnak egyéb népi elnevezései is, mint a szúrósfenyő Makkoshotykán, tüskésfenyő Hosszúhetényben. A halneves összetétel magyarázata az, hogy a süllő érdes pikkelyei is szúrnak, de különösen felmeredő hátuszonya, melynek hártyáit szúrós, erős tüskék tartják, feszítik. Vas megyében gúzsfenyő, a Balatonnál és Göcsejben búsfenyő, bucsfenyő, Zala megyében busfenyü bokor a neve. A gúzsfenyő és a búsfenyő valószínűleg népetimológiai átalakítás eredménye, a Székelyföldön használatos borsfenyő, bossfenyő juthatott el a Dunántúlra.

A ciprusfélék családjának az északi félgömbön elterjedt nemzetsége. Örökzöld fák, illetve cserjék. Amerikai, távol-keleti és magashegységi pikkelylevelű fajtái kedvelt dísznövények. A Juniperus nemzetségnevet az ókori – Varronál, Vergiliusnál és Pliniusnál már olvasható – latin iuniperus ’boróka’ elnevezésből alkották.

A közönséges boróka (borókafenyő, gyalogfenyő) ’Juniperus communis’ (< a latin fajnév ’általános, közönséges’ jelentésű) nálunk is őshonos. Az Alföld homokbuckáin, Bugac környékén tömegesen, ligeteket alkotva fordul elő, de megtalálható a Balaton-felvidéken és hegyeinkben is. A nagyüzemi szőlőtelepítések megritkították a borókásokat. Megtalálható díszcserjeként is. Levelei lapos tű alakúak, hármas örvökben állnak; lassú növésű, fényigényes, szárazságtűrő, mészkerülő faj. Nehéz illatú, csípős, kesernyés aromájú tobozbogyója, a Juniperus fructus vizelethajtó, emésztést serkentő, vese- és epekőoldó teakeverékek alkotója. Régóta kedvelt fűszer. Használják frissen, szárítva, őrölve és egészben, sőt húsok füstölésére is. Különösen pikáns ételek, mártások, pácok, fűszerkeverékek, vadhúsok ízesítésére kitűnő. Különleges zamata alkoholos italokban is jól érvényesül, magas cukortartalma miatt erjesztés útján szesz állítható elő belőle. Borókapálinkát (angol gin, genever, felvidéki borovicska, erdélyi fenyővíz) és lekvárt is készítenek belőle.

Mint a balzsamos illatú ciprusfélék, a borókának is fontos szerepe volt a pogány kultuszokban és néphitben, később a keresztény Mária-kultuszban. Néprajzi gyűjtések bizonyítják, hogy a germánok kedvelték e növényt, mint nőt megszemélyesítve, Frau Kranewitt néven szólították. Varázslat elleni szer volt, a gonosz szellemek elűzésére használták. Rügen szigetén házépítéskor az alapkőbe foglalták, hogy az épületet romlás ne pusztítsa. Westfalenben ha valakit megloptak, a károsult a borókabokortól kért segítséget. A temetők sírjai között igen gyakori a nehézszagúboróka (R. 1807: MFűvK.), középkori nevén sabina. A lóciprus a Juniperus sabina (R. 1807: MFűvK., 1884: N. Nyr. 13), azaz a henye boróka (R. 1807: Tziprus fenyő MFűvK.) egyik népnyelvi elnevezése; minden bizonnyal a régi – már Pliniusnál is fölsorolt – latin juniperus elnevezésből keletkezett népetimológiai alakulat. Veszelszki Antal (1798) azt írta róla, hogy „a nép között Boldog Asszony ága”. A Szűzanya fájaként a kolostorkertek dísze volt, Magyarországra a szerzetesek hozták be.

A régi időkben a kolera elleni védekezésnél az emberek nyakukba akasztva borókával és borssal töltött zacskót hordtak. Az emberek azt hitték, hogy a házuk bejárati ajtaja mellé ültetett boróka távol tartja a boszorkányokat. Az idők múltával az elégetett boróka füstjében hittek, amelyről azt gondolták, hogy védelmet nyújt a lepra és a pestis ellen. Nem is olyan régen, a II. világháború idején a francia betegápolók borókát égettek a kórtermekben a járványok kifüstölésére.

A termését ma vizelethajtó teakeverékekben használják, az emésztés és izzadás elősegítésére is alkalmas. Olaját főleg külsőleg alkalmazzák.

borostyán J: sötét, karéjos levelű, örökzöld kúszónövény; Hedera helix.

Igen régi átvétel, már 1282 óta adatolható; 1327-ben egy oklevél említi a Borostyános patakot. A Besztercei Szójegyzékben (1395 k.: BesztSzj.) szintén szerepel a borostyánfa. 1437-ben a Bécsi kódexben olvasható, az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Edera terrestris – fewldy borosthyan.” 1578-ban Melius Juhász Péternél és 1588-ban Frankovith Gergelynél borostian. 1592-ben Calepinus szótárában, majd 1595-ben Beythe Andrásnál (FK.) szerepel: folyo borostyan. Szintén 1595-ben Verancsics Faustusnál borostyan a’Hedera’. 1604-ben Szenczi Molnár Albert, 1673-ban Comenius, 1655-ben Apáczai Csere János közli. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Syringa persica neve török borostyánfa. Diószegi Sámuel könyvében (1813: OrvF.) borostyán szerepel. Népnyelvi neve a boncs, fongyalka, börmény, barbanók, éfa, csarab és erdei szárcsa (R. 1908: Zelenyák); a névadás szemléleti alapja a növény termése, amely fekete bogyó. Néhol repkénynek, illetve boroszlánnak hívják.

A borostyán szláv eredetű, Rapaics Raymund szerint a cseh brstyan átvétele. Valószínűbb azonban a szerbhorvátból való származtatás.

A Hedera nemzetségnevet a régi, már Pliniusnál olvasható latin hedera mas, hedera femina terminusból alkották, és mivel a jelölt növény Bacchus szent koszorúnövénye volt, a legtöbb költő is számtalan helyen említi. Etimológiája bizonytalan, a legtöbb magyarázat szerint egy ’átölel, fog’ jelentésű régi indogermán ghed- tőre vezethető vissza, mert a borostyán felfut a fákra.

Európában és a Kaukázusban őshonos, léggyökerekkel kapaszkodó lián, ritkán fa. Feketésbarna, mérgező bogyótermése tavasszal érik be. Csupán a nyolcadik-tizedik életévétől kezdve, a felkúszó hajtásokon képes virágozni. Életkora igen magas, elérheti a 400–500 éves kort is.

A sírok növénye. Örökzöld lombja azt hirdeti, hogy a síron túl is van élet. Ott nő és virul, amerre az enyészet szele jár. Romokat, leomlott falakat díszít, felkúszik a kiszáradt fákra. A keresztény művészetben az örök élet és a hűség szimbóluma. Régi hellén monda szerint Dionüszosz, Zeusz fia telepítette be a völgyeket, az erdőket borostyánnal, és ajándékozta meg az embereket a szőlőtőkével is. A borostyán a szőlő örökzöld párja. Az ünnepeken Dionüszosz szobrát borostyánnal koszorúzták, és a borivók is ilyen koszorút viseltek. Az isten papnői, a bakkhánsnők – egyéb ajzószerek mellett – a borostyán drogjával hozták magukat transzba. Jelvényüket, a thyrsost ez a növény fonta körül. A rómaiaknál Bacchus szent növénye volt.

A rajnai borvidéken még ma is dívik az a régi szokás, hogy a szőlő virágzása után a borházak ajtaját borostyánnal díszítik. A növényt Plinius is említi. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. könyvében azonban azt írja, hogy „tönkreteszi a síremlékeket és a falakat, a hideg testű kígyók kedvence, úgyhogy egyébként már az is igen meglepő lenne, ha egyáltalán valami tiszteletet nyilvánítanának vele szemben”. Idézi Theophrasztoszt, aki Róma alapítása után 440 táján még azt állította, hogy sem Ázsiában, sem Indiában nincs borostyán.

Nagy Sándor pedig, amikor Indiából győzelmesen hazatért, Dionysos példáját követve, seregével együtt borostyánkoszorút viselt, annak ritkasága miatt. Thracia népe nyilvános ünnepeken még ma is borostyánnal díszíti fel Dionysos isten sisakját és pajzsát.

A régi rómaiak is borostyánkoszorúval övezték fejüket a lakomákon. A római vallási szertartások gyakori kísérője volt a borostyán, a szaturnáliákon díszítésre használták. A Bibliában a borostyán görög nevével egyedül azzal kapcsolatban találkozunk, hogy a bacchanáliákon mulatozó, elpogányosodott zsidók viseltek borostyánkoszorút. A középkorban a barátság jele volt a zöld hajtások elküldése.

Északon, ahol a babér nem termett meg, a kitüntetetteket borostyánnal koszorúzták. A növény kúszó hajtásaiból szép és tartós koszorú fonható. A koszorú görög sztephanosz neve rejtőzik kedvelt keresztnevünkben, az Istvánban, amely hosszú úton, Rómán és a kereszténységen keresztül jutott el hozzánk. Athénben és Rómában eleinte csak az istenek, később a nekik áldozók is, majd mindazok kaptak koszorút, akik országos jelentőségű tetteikkel azt kiérdemelték. A koszorúzás így vált a jutalmazás eszközévé. Magyarországra a lovagkorban hozták be az Európa-szerte újjáéledő növényi koszorúzás szokását. A mohácsi vész korából származó Érdy-kódexben olvasható: „A borostyan vytezkoedeesnek dyadalmi és coronaya”. A magyar történeti nyelvtudomány megalapítója, Révai Miklós írta, hogy „Ha koszorút kötnek diadalmasoknak, tsak zöld borostyánnak ágából fonatnak”. A Petőfi-szótár tanúsága szerint a költő többször használta a babért és összetételeit, noha eredetileg inkább a borostyán névvel jelölték a dicsőségnövényt; az ő színészi álneve is Borostyán volt annak idején.

A borostyán levele drog, köptető, nyálkaoldó és enyhe görcsoldó hatású. Szaponint tartalmaz, amely gyógyszeripari alapanyag. Külsőleg olyan szerek alkotórészeként használják, amelyek fejbőrbetegségek kezelésére alkalmasak. Máj- és epekőbántalom gyógyszere is.

Lásd még a babér és a repkény szócikkét.

boroszlán J: díszcserjeként is ültetett, bogyótermésű erdei növény; Daphne.

A boroszlán [R. 1783: „Syringa vulgaris … Boroszlán” (NclB.), 1807: Márton J., 1801: Pápai, 1813: OrvF., 1833: Kassai] szerbhorvát eredetű növénynevünk; vö. N. brstan, bstran, bersljan ’borostyán, repkény’. Megvan több más szláv nyelvben is: bolgár brislján, macedón brslan, brslen, szlovén bršljan, cseh R. brziestan, lengyel R. brzestan, brzostan ’ua.’ A román N. boroşlen, boroşleán ’borostyán’ a magyarból való átvétel.

A magyarban használatos számos nyelvjárási alakváltozat (boraszlán, boroslán, boroslëány, buruslán, boroslány, boroszlyány) némelyike népetimológiás alakulat.

Daphne tudományos neve Linnétől való. Ez Homérosznál ’babérfa’ jelentésű egy Daphne nevű nimfáról, akire Apolló szemet vetett, és üldözőbe vette. A nimfa anyja, Gaia menekülő lányát hirtelen elsüllyesztette, és helyette babérfát növesztett. Így lett a babérfa neve daphne. Ezt a metamorfózist pompeji falfestményeken is megörökítették.

Soknevű növény; vö. gyűrűfa, mérgesborostyán, gyalog olajfa, méregpuszpáng, kőrózsácska.

További igen régi neve az ebfa, mely már a XIII. századtól adatolható (1264: ebfa). Mint Kassai József írja: „roszsz, büdös, semmirevaló törőfa”, innen a pejoratív előtag a szóösszetételben. Társnevei is a növény értéktelenségére utalnak, vö. disznótüskefa, ebtövis, macskatövis, varjútüske. A Rhamnus egyébként régi görög növénynév, az utótag frangula (< latin frangere ’törni’)pedig szintén a fa használhatatlanságára utal.

A boroszlánt nevezik tetűfa néven is. Ez igen régi növénynevünk, már Melius Juhász Péternél felbukkan 1578-ban: tt fa ’Rapiens vitam’, de nem hiányzik Benkő József, Kresznerics Ferenc, Kováts Mihály, Bugát Pál munkáiból és a szótárakból (Ballagi, CzF.) sem. A Daphne mezereum nagyon mérgező növény, tetűfának azért nevezik, mert a bőrön élősködőket a daphnin keserűanyaga megöli. Tükörszóként a németben is megvan a Lausbaum, mely négy különféle növényt is jelöl.

További társneve a farkashárs [R. 1470 k.: farkahas (CasGl.), 1516 k.: farkas haas ’Agnus castus’ (Nyr. 34), 1525: farkashas ’Laureola’ (Ortus), 1578: farkashárs ’Granum gnidium’ (Melius), majd szinte kivétel nélkül minden orvosbotanikai és füvészeti munkában és szótárainkban szerepel]. A tájszógyűjtemények szerint Gyergyóban, Gyimesbükkön, a Bakonyban és a Mátrában, a Dunántúlon Szentgálon, Csomán, Kötcsén és a Göcsejben, Zalabaksán ismeretes.

Az r járulékhang lehet a hársban, a régi adatok szerint has (OklSz.) az eredeti. A nyelvjárásokban ma is hásfa (Erdővidék), háss (Göcsej, Szilágy megye; MTsz.). Akárcsak a farsang ~ fasang, fásáng, fassang vagy a birsalma ~ bisalma, bisóma esetében.

A csípős, mérges cserje szívós, rostos hársszövetű, erről nevezték így el. A daphnin keserűanyaga nagyon mérgező. Az Ars Medicában (XVI. század) így írnak a farkashársat is kiemelő fölsorolásban: „az füvek közül az eledelnek természetivel ellenköznek teljességgel és viaskodnak mindazok az melyek, ha megétetnek nem hogy táplálnák és éltetnék az testöt, sőt az jóltáplált testöt is az magok mérgös természetire változtatják”.

Boroszlán szavunk összetételben is használatos; vö. farkasboroszlán [R. 1807: farkasborozlán ’Daphne mezereum’ (Márton J.), 1833: Kassai, 1864: CzF.]. Megvan a nyelvjárásokban is: N. SzegFüz. 2: Szászfenes | ÚMTsz.: Gyimes. A növény valamennyi szerve a csípős ízű mezerin nevű méreganyagot tartalmazza, a pejoratív jelentésű farkas előtag erre utal. Orosz megfelelője ezzel az állatnévvel a volcse lyko ’ua.’

Szintén ezzel az állatnévvel képzett összetétel a Daphne mezereum jelentésű farkasbors (R. 1780: Molnár J.,1835: Kováts, 1843: Bugát, 1894: Pallas). Népnyelvi adata: FöldrKözl. 22: Mátra ’Daphne’. Alighanem a farkasboroszlán ’ua.’ rövid, „értelmesített” alakja lehet.

Az illatos boroszlán ’Daphne odora’ Kínában és Japánban honos örökzöld cserje pompás illatú, rózsás virágokkal. Hajdan finom minőségű papírt állítottak elő belőle. A Szong-uralkodóház idején került először a kertekbe, amikor is zsuj-hsziang, azaz ’szerencsés illat’ volt a neve. A legenda szerint egy lusani szerzetes elszunyókált egy sziklán és erős illatot érezve ébredt fel. Ekkor találta meg az édes illatú növényt, és nevezte el ezen a néven.

A henye boroszlán igen dekoratív, illatos törpecserje. Szára henye, azaz heverő, szétterülő. Dolomithegyek északi füves lejtőjén, nyugaton erdei fenyvesekben is, sőt ritkán homokon is felbukkan. Édesen illatozó, bíborpiros virágai az ágak végén bogernyőben állnak. Kúszógyökerei vékonyak. Az elfekvő fás szárakon az örökzöld levelek sűrűn és egyenletesen rövid nyélen állnak, tojásdadok, ép szélűek, bőrszerűek. Védett növény. Erősen mérgező!

bors J: apró, gömb alakú, fekete héjú, csípős ízű fűszert termő trópusi növény; Piper nigrum.

A bors, bár nem hazai termesztésű fűszernövény, neve mégis régi eleme szókincsünknek. Helynevekben már a XI. századtól adatolható a magyar írásbeliségben, oklevélben való említése 1075-ben: Borsu. A Váradi Regestrumban ugyanilyen jelentésben fordul elő Burs alakban. Személynévként a Bors, Bars valószínűleg megelőzte a helynévi előfordulásokat, akárcsak a belőle képzett Borsod, Borsos, Borsi, Borsova is. Közszóként 1395 körül már a „Píper: bors” (BesztSzj.). 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában ugyanígy szerepel: bors ’Piper’.

Ótörök eredetű szavunk, a törökben pedig iráni származású. Valószínűleg a kereskedelem útján került nyelvünkbe.

A szaknyelvi Piper terminus a régi, már Pliniusnál is szereplő latin piper, piperis névből való, mely görög eredetű, többek között Theophrasztosznál, Dioszkuridésznél olvasható a bors peperi neve. A bors származási útját követve magyarázható nevének végső forrása, mely a középind pippari, illetve az óind pippeli ’bors’. A nevet a ’bogyó’ jelentésű, termésre utaló óind píppalam szóból képezték.

A legismertebb fűszerek közé tartozik a trópusi Ázsiából, Indiából, a Nyugati Ghat-hegységből származó bors. Európában már az ókori görögök ismerték. A Piper termése régóta használt fűszer világszerte. Egykoron annyira becsülték, hogy ára az aranyéval vetekedett. A történelemből ismeretes, hogy Alarich, a gótok királya, amikor 409-ben Rómát meghódította, hadisarcul pénzen és drágaköveken kívül 3000 font feketeborsot is követelt. A későbbi évszázadokban szintén nagy becsben tartották, a XIV–XV. században még fizetőeszköznek is használták.

A feketebors és a fehérbors csak a kikészítés minőségében különbözik. Apró virágai és csonthéjas termései füzérben fejlődnek. Egy-egy virágzatban 50–100 borsszem lesz. A pirosra érett termés külső falát eltávolítják, a csonthéjjal burkolt mag a fehérbors. Ha a még zöld terméseket mindenestül szárítják meg, forró vízbe áztatás után ez a feketebors. Hatóanyaga a piperin.

A bételborsot ma a Chavica nemzetségbe sorolják, Délkelet-Ázsiában elterjedt élvezeti cikk. A bételfalat legfontosabb alkotórésze az arekadió, melynek anyaga a rákent mész hatására a bételdió gyantájának és éterikus olajának közreműködésével elbomlik. A mész elősegíti a fogkőképződést. Sok délkelet-ázsiai néptörzs a fekete fogakat nagyra becsüli.

A bors orrot ingerlő illata miatt vált általánossá az a szólás, hogy „borsot tör az orra alá”. Már Kassai Józsefnél (1833) azt olvashatjuk, hogy „Fel-borsol valakit, avagy borsot, tormát tör az orra alá, azaz, valakit bosszant, fel-bújt, haragra indít”. Baróti Szabó Dávid művében (1803) a „Borsot törni orrába” mondás szerepel. A régi szakácskönyvekben gyakori, add meg az ételnek „savát s borsát” utasítás a jó fűszerezésre vonatkozik. Egy céhtörvény szerint a mesterasztalnál legyenek „két kóstoló mesterek, kik az ételnek savát és borsát meglássák”. Használatos lett így is: „megadja a beszédnek savát borsát”, azaz jóízűen beszél (Nyr. 19).

borsf ű J: vörös pettyes virágú fűszer- és gyógynövény; Satureja hortensis.

1570 körül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában és 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariumában olvasható: „Thymbra Görögül, Satureia, Cunila, az az, Méhec füue, arnyéka, auagy Borsfü.” 1583-ban Clusiusnál (NomPann.), 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1656-ban Kájoni János könyvében bukkan fel a név. Borsika a neve Benkő Józsefnél (1783: NclB.), borzsika Földi Jánosnál (1793), majd szerepel a borsika a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) és Márton Józsefnél (1807), illetve Kassai szótárában (1833).

Az ótörök eredetű bors származéka, illetve összetétele. A Juniperus communis neveként, melynek a magyarban borsfenyő neve is van, átvette a borsika szót a román nyelv; vö. borşică. Német neve is Pfefferkraut.

Ma a tengerihínár, tengerifű, korábban azonban a borsfű (borsika, csombor, csombord) társneve volt az angolnafű (R. 1911: Nsz.), ez a halnévvel (angolna ’Anguilla anguilla’) képzett botanikai fajnév. Mindkét esetben a jelölt növények hosszú szárára utal az elnevezés, mert a halnév egy kígyószerű halat jelöl (ennek latin neve is az anguis ’kígyó’ névvel van összefüggésben).

Egyéves fűszer- és gyógynövény. Magyarországon vadon nem terem. Egyike a legősibb fűszernövényeknek. Már régen fölfedezték, hogy fertőtlenítő sajátsága az egész emésztőrendszerre kedvező hatású. A Satureja genusnév a latin saturare ’jóllakni, telítődni’ igéből képzett régi római növénynév; magyarázata az, hogy a növény kedvelt fűszerük volt. Ebből a szóból való a növénynek a Gazdasági Lapok folyóiratban már 1855-ben említett magyar szátorja neve. Más névmagyarázat szerint mivel serkentőszer és igen keresett, a nemi vágyat fokozó szer volt, a Satureja, azaz szatír nevet kapta. Mivel a rómaiak a borsikafüvet a mitológiai szatírokkal, a kéjsóvár, félig kecske, félig ember alakokkal hozták összefüggésbe, akik züllött orgiákat rendeztek, a természetvizsgáló Plinius a nemi vágy serkentőjének, afrodiziákumnak tekintette. Már Dioszkuridész említi, hogy a hüvelyesek fogyasztásánál segíti az emésztést, és megakadályozza a felfúvódást. Vergilius egy vidéki életet dicsőítő versében a borsfüvet mint igen aromás növényt írja le, s kiemeli, hogy érdemes méhkaptár mellé ültetni. A rómaiak egész Európában elterjesztették és népszerűvé tették. A germán törzsek főleg babételek ízesítéséhez használták, emiatt babnövénynek, Bohnenkrautnak keresztelték el. A németek mind a mai napig azt tartják, hogy a borsfű felettébb alkalmas a bab kellemetlen hatása, a szélszorulás ellen is. A Britanniában megtelepedő germán szászok úgy tartották, a borsfű valamennyi ételt jóízűvé teszi, s a növény angol neve is innen származik: savory, azaz ’ízletes’. A középkor kezdetén elsősorban Itáliában termesztették. Azokban az időkben a kerti borsfűnek keresztelt fajta volt a legnépszerűbb, a bencések minden füvészkertjében díszlett. Hildegard von Bingen a XII. században köszvény ellen ajánlotta. Matthiolus is felfedezte nemi vágyat serkentő tulajdonságát, valamint nagy adag alkalmazásával magzatelhajtó hatását.

A népi gyógyászatban étvágytalanság, bélhurut esetén, felfúvódás ellen használják. Babbal főzve állítólag csökkenti a bab felfúvó hatását. Ezért teszik más, nehezen emészthető ételekbe is, lencsefőzelékbe, hurkába. A Szigetközben bécsi rozmaring, csombord néven ismerik. Borspótlónak használták a háborús években, káposztában ma is kedvelt fűszer. Virágzáskor, júliusban szedik, és kötegekben felaggatva szárítják.

Lásd még a csombor szócikkét.

borsó J: fehér virágú, gömbölyű, sárgászöld magvú, hüvelyes növény; Pisum. cukorborsó J: édeskés termésű, korai borsó; Pisum sativum var. saccharatum. takarmányborsó J: a borsóval rokon, szálas takarmánynak termesztett növény; Pisum arvense.

Az egyik legrégebbi növénynevünk. Helyneves összetételben már 1245-ben szerepel, mint Bursoteluk. Mint a hüvelyesek egyikének neve, az ótörök eredetű borsó (vö. ujgur bur

aq, oszmán burçak ’borsó’, tatár bor

ak, bur

ak, valamint mongol bur

a ) a magyar nyelvtörténetben 1395-től adatolható: „boro” (BesztSzj.). 1533-ban botso (Murmelius), 1595-ben borsoo ’Pisum’ (Verancsics). A népnyelvben a borsó szó’bab’ jelentésű is lehet.

A török szavak egyéb finnugor – mint a vogul, osztják, cseremisz – nyelvekben is meghonosodtak.

A borsó ugyanakkor nem csupán borsófaj, hanem más pillangós nemzetséghez vagy fajhoz tartozó név utótagja is lehet.

A Pisum nemzetségnév a borsónak az ókorban használatos, már Varrónál, Columellánál, Pliniusnál olvasható latin pisum neve. A latin szó a görög píszosz, píszon névből származik, melyet többek között Theophrasztosz is többször említett munkájában. A régóta termelt fontos haszonnövény nevének korábbi etimológiája egyelőre feltáratlan.

A szögletes borsó ’Pisum quadratum’ hüvelyében a magvak összeszorulással eltorzulnak. Ezért is nevezik metaforikus névvel lófogú borsónak az ÚMTsz. adatai alapján Szekszárdon, Adán, Sümegen, Hódmezővásárhelyen, Lovászpatonán és a BaNyj. szerint a Bakonyban. De külön elnevezéssel jelölik az apró szemű borsót is, a nyúlborsó (R. 1578: Melius, 1744: SzT.) ma a Székelyföldön az átlagosnál kisebb borsófajta megkülönböztető neve. Társnevei is erre utalnak, vö. pujaborsó és törpeborsó. (A puja szó Erdélyben a kisgyerek szinonimája.) Erdélyben így jellemzik a növényt: „erdőben tenyészik, a nyúl szeret a közeliben bújni”.

A kis-ázsiai korai neolitikumban már termesztették. A bronzkorból Magyarország és Svájc területén találtak borsószemeket. A vaskorra a borsó már Németország vidékein is igen elterjedtté vált, sőt Skandinávia déli részén is vetették. Kezdetben elsősorban emberi táplálékul szolgáló magjáért termesztették, de takarmányként is elég korán alkalmazták. A borsóval foglalkozó írásos emlékek közül előbb Theophrasztosz és Plinius, majd Petrus de Crescentiis (1255), Lobelius (1581), Gerarde (1597), Towensend (1726) említhetők meg. Nálunk Gáti István így ír 1792-es művében: „A’ vad borsók közibe való az, a’ mit vad lentsének hivunk mi azért mivelhogy a’ magvai kevéssé lapossak. Van e’ féle Tsitseri- is, galamb, bagoly és varjú borsó is.” A csicseri- és a bagolyborsót lásd külön szócikkben, a galambborsó ma a Cajmus cajan, a kajánbab társneve. Nagyon régi kultúrnövény, magját a Kr. e. III. évezredből való egyiptomi sírokban is megtalálták. Nemzetségének egyetlen faja, valószínűleg Északkelet-Afrikában őshonos, de minden trópusi országban művelik, és újólag meghonosodott. Fő termelési területe ma India. A varjúborsó igen régi név, 1583-ban: varyu borso ’Vicia silvat. omnis’ (NomPann.). Ezután szerepel Csapó Józsefnél (1775), Molnár Jánosnál (1780), Váli Mihálynál (1792), a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) és máig számos forrásban. A népnyelvben szintén használatos (MNöv.: Sárbogárd | NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj). A varjúborsó megfelelője a németben a Krähenerbsen. A fajtát hólyagborsónak is nevezik.

Pethe Ferenc 1805-ben megjelent könyvében azt írja, hogy „A’ borsó ritka valamire való Magyar’ mezei földművelő’ földjéből maradki, legalább a’ maga’ szükségére való. A’ borsó általljában igen kapós, jó eledel, és kedves productum”. Kilenc változatát említi: „Korán való, Tzúkor, Klunker, Gyalog, Guggon ülő, Koronás, Hollandus, Mezei, Tsitseri”. A Falusi Gazda folyóirat 1864-ben a borsó ismertetésénél tizenhat faj jegyzékét közli. Köztük volt még a cicerborsó is.

Néhány területen a borsó, e fontos gazdasági növény termesztése igen nagy jelentőségű volt. Így például a gyergyói Ditróban, amelyet a szomszédos falvak lakói még ma is a „Borsós falu” névvel illetnek.

A tehénborsó más faj, a Vigna neve (R. 1951: Soó, 1974: Uránia). Szaknyelvi szó, a német Kuherbse ’Vigna sinensis’ növénynév magyar tükörfordítása. A tehénborsó társnevei egyébként mind a bab szóval képzettek; vö. búzabab, csicseribab, szembab, piribab, homokibab, kínaibab, köldökösbab, lencsebab, lucernabab, rizskásabab, rogácsbab. A németben is használatos a Kuhbohne, azaz ’tehénbab’.

borsófa J: sárga pillangós virágú, magas díszcserje; Caragana arborescens.

A tudományos fajnév ’faszerű’ jelentésű (< latin arbor ’fa’). Borsófa nevét a borsóéhoz hasonló, de annál kisebb terméséről kapta. Alighanem a növény német Erbsenstrauch nevének fordításával került a magyarba. Társneve a karakáncserje, borsócserje és a sárgaakác, régebben (tévesen) galambborsónak is hívták.

A Caragana nemzetségnév török eredetű, a ’hegyi fa, szibériai borsófa’ jelentésű középtörök qaraqan szóból magyarázható, mely a franciában már 1791-től adatolható: caragan, caragana. Ma caragogne ’borsófa’.

Közép-ázsiai elterjedtségű nemzetség mintegy hatvan fajjal. Többségük lombhullató cserje szárnyasan szeldelt levelekkel, sárga virággal. Egészen 5 méter magasra is megnövő, felálló ágú, zöldes kérgű cserje. Igen jól tűri a szárazságot, sőt a rossz városi körülményeket is elviseli. Fagytűrő, ezért kerítésnek kitűnő. Fásításra alkalmas, igen bokrosan nő, szép díszbokor. Tőről jól sarjadzik és magról is könnyen szaporítható.

A Caragana frutestens leveléből régen kék festéket állítottak elő.

borzaskata J: világoskék virágú boglárkaféle növény; Nigella damascena.

A borzaskata ismertségét bizonyítjaszámos társneve: szaknyelvi kerti katicavirág, török ~, N. katorca, puszták szüze, hólyagvirág, pókfű, Erdélyben kék kandilla, az Alföldön parasztbors. Néhol Szent Katalin virágja a neve, mert a virág szirmai kerék alakúak. Alexandriai Szent Katalint ugyanis még Maxentius római császár korában, 305-ben kerékbe törték, de a kerék öt részre törött. Végül pallos által halt vértanúhalált. A virág érett magháza szintén öt részre törik.

A németeknél Braut in Haar ’menyasszony hajban’ vagy Jungfrau in grünen ’hajadon zöldben’, a franciáknál cheveu de Venus ’Vénusz-haj’ a neve. Az angolok devil in bush ’ördög a bokorban’, a szlovákok nevesta v trni ’menyecske tüskebokorban’ néven ismerik. Ezek a fantáziadús, de kifejező és találó elnevezések mind onnan származnak, hogy a virágot a vékony, sallangos levelek gallér módjára fogják körül; ezt hasonlítják azután mindenféle dologhoz.

A Nigella nemzetségnév a Linné előtti időkben Bauhinnál olvasható: Nigella arvensis cornuta. A késő latin nigella ’feketekömény, Nigella sativa’ névvel függ össze. Tudományos nevét magja alapján kapta, amely apró és koromfekete. A latin nigellus ’feketés’ a niger, nigra ’fekete’ kicsinyített alakja.

A növény ismert volt már Clusius korában, aki Melanthium damascenum néven írta le (NomPann.); szerinte krétai eredetű. Ezt a régi, Plinustól származó („git ex Graecis alii melanthium, alii melaspermum vocant”) nevet szorította ki később a Nigella.

boszorkányf ű J: 1. varázslófű. 2. erősfű. erősfű J: halványpiros szirmú, erős szagú, magas erdei növény; Dictamnus albus.

A boszorkányfű Melius Juhász Péternél (1578) a holdruta, „az bábák babonás füve”. Csapó József igen kimerítő és a magyarban akkoriban (1775) meglévő szinte minden növénynevet előszámláló művében nem említi. Valószínűleg szerzője komolytalannak hitte a jelölt növényhez fűződő vélt varázserőt, és nem szerette a babonás elnevezéseket sem. Megvan viszont a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban 1786-ban a kürüslő fű. A XIX. század végén megjelent Pallas lexikonban a Mandragora officinalis, illetve a Valeriana officinalis neveként szerepel. Mindkét növényhez számos hiedelem fűződik és különleges, sokszor nem is veszélytelen mesterkedés eszközei voltak.

A boszorkányfű minden bizonnyal a német Hexenkraut tükörfordítása.

Ma a boszorkányfű egyrészt a varázslófű társneve, melynek tudományos neve ’Circaea lutetiana’. A genusnév a varázslónő, Kirké nevéből keletkezett. A növény elnevezése, akár egyéb nevei, mint a Szent István virága, ördögűzőfű, a népi hiedelemvilágban betöltött szerepével kapcsolatos. Nevezték még szirompárnak és üvegfűnek. Másrészt boszorkányfűnek hívnak egy másik növényt is, ez az erősfű, azaz a Dictamnus albus. Társnevei a kőrislevelű ezerjófű, nagy ezerjófű, továbbá a szarvasfű (R. 1570 k.: Ars Medica, XVI–XVII. század: Erlanger Herb., 1870: CzF., 1897: Pallas, 1911: Nsz.). Clusius úgy magyarázza az elnevezést, hogy „az nillal általlőttetett szarvas ezerjófűvel szokta magát orvosolni” (NomPann.). Az ezerjófű a növénynek a népi gyógyászatban betöltött fontos szerepére utal. A németben is a szarvas állatnévvel jelölt növény: Gemeine Hirschwurz neve arra utal, hogy a szarvasok szeretik ezt a füvet; akárcsak a lengyelben, vö. R. jelenj korzen ’ua.’ A szarvasfű hasonneve a szarvasgyökér (R. 1807: MFűvK.,1835: Kassai, 1843:Bugát, 1870: CzF., 1911: Nsz.). Megfelelője a német Hirschwurz ’Peucedanum cerveria’. A középlatin herba cervaria ’különböző vadnövények’ elnevezés alapja az állatnév, a latin cervarius ’szarvas’, cervus ’szarvas’ szó. A motiváció az a megfigyelés lehetett, hogy a gyökeret a szarvasok kiássák és megeszik.

Másik jelentése ’erősfű’, ennek társneve a boszorkányfűn kívül a nagyezerjófű. Tudományos neve a Dictamnus albus. Nemzetségneve a Kréta szigetén lévő Dikté-hegy földrajzi névre vezethető vissza. A középkorban gyógynövényként használták, és termesztették kertekben is. Alkaloidokat, szaponinokat és illóolajakat tartalmaz. Az illóolajok napsütésben, hőségben olyan bőségesen párolognak, hogy szélcsendben, a növény fölötti légtérben akár meg is gyújtható.

Lásd még az ezerjófű szócikkét.

bromélia J: forró égövi eredetű dísznövény.

Nemzetközi szó. A növényt Olof Bromel (1639–1705), göteborgi svéd orvos és növénytudós tiszteletére Linné nevezte el. (Bromel, a svéd botanikus gyakran a latin Olaus Bromelius néven szerepel.)

A broméliák túlnyomó része epifita, és a trópusi őserdőkben együtt élnek az orchideákkal. Jellemző rájuk, hogy miután egyszer már virágot hoztak, a levélrozetta a termés megérése után lassan elpusztul. A magvakból csak évek múltán fejlődnek ki újabb termő növények. A broméliafélék növényélettani szempontból is egyik különleges csoportját jelentik a növényvilágnak. Alkalmazkodásuk a környezethez, az adottságokhoz rendkívül érdekes: a levéltölcséres vízgyűjtés; a belső levelek színeződése virágzáskor; a feltűnő színű fellevelek; és különösen a vízfelvevő pikkelyek, amelyek eredeti módon a harmatból vagy a levegő páratartalmából fel tudják venni a vizet, s ezzel segítik a növényt az esőszegény időszakokban.

A metaforikus polipbromélia a Hechtia szaknyelvi neve.

budavirág J: fekvő szárú, liláspiros virágú gyomnövény; Spergularia marginata.

Csak a XIX. század végén adatolható (Pallas). Nem valószínű, hogy gyakori előfordulási helye indokolja a névadást. Régi szaknyelvi neve ugyanis Buda Adans. Michel Adanson Familles des plantes című munkájának II. kötetében 1763-ban a Buda Adans ’genus a lúdhúrfélék családjában’ jelentésű. Előtte Tissa Adans név volt használatos. Nem derül ki, hogy Adanson miért adta a két magyar nevet ezeknek a nemeknek. A Buda változtatás nélkül került a botanikai latinba, ellenben a Tisza már módosult, minden bizonnyal maga Adanson változtatta meg. A magyarba Borbás Vince révén került, aki a Pallas lexikon növénytani szócikkeinek zömét megírta. Ahogy fogalmazott: „Tiszavirágunk már van, azért mi a Buda Adans ’Spergularia, Lepigonum’ (> Gönczy: pikkelyhúr) génuszt budavirágnak magyarosítjuk.”

A növény társneve az ikrahúr és az ikratő (R. 1880: Magyar Növénytani Lapok). Brassai Sámuel és Kováts Gyula nevezte így, mert a külső sor hímszálat a tövön rövid mirigyek, vagyis ikrák támogatják.

Nedves, szikes, sós helyeken tenyészik. A magvak szélesen hártyás szegélyűek, ezérta Spergularia marginata növénynek szárnyas magvú budavirág a szaknyelvi neve.

A budavirág nemzetség közeli rokona a spergula nemnek, és ahhoz hasonlóan majdnem kozmopolita elterjedésű. A mintegy húsz faj tengerparti és sós területeket részesít előnyben. A Spergularia rubra a piros budavirág, mely hegyvidéken gyakori.

burgonya J: gumójáért termesztett kapásnövény; Solanum tuberosum. kolompér J: N. burgonya. krumpli J: burgonya. pityóka J: burgonya. rózsaburgonya, rózsakrumpli J: vöröses gumójú étkezési burgonyafajta. gülbaba krumpli J: hengeres, vöröses gumójú étkezési burgonya.

A növényt első leírásában földi alma vagy földi mogyoró néven említik 1762-ben; Kalotaszegen napjainkban is ismeretes elnevezések. Tudományos fajneve is a gumóra utal (< latin tuber ’gumó’). A burgonya alakváltozata a N. burgundia, gurgonya. 1800-ban Márton József szótárában (Erdapfel alatt) szerepel először a burgonya szó, a krumpli [R. 1783: krumpér (NclB.)], kolompér, földi alma [1783: ua. (NclB.)] mellett.

A burgonya a TESz. szerint bizonytalan eredetű szavunk, valószínűleg összefügg Burgundia francia Bourgogne, olasz Borgogna nevével. A népnyelvi burgundia ’krumpli’ alakváltozat ezt támogatja. Eredetileg szűk területen, Baranya egy részén használatos nyelvjárási szó volt, ma elsősorban szaknyelvi szó. Használja a hivatali és a vendéglátóipari nyelv is, de a köznyelvből máig nem tudta kiszorítani a krumplit. Nyelvjárási szinten ma is csupán Baranyában használatos (OrmSz.). Hogy nem bizonytalan eredetű, hanem biztosan a Burgundia földrajzi névvel függ össze, arra jó bizonyíték Czirbusz Géza földrajztudósnak, a budapesti egyetem professzorának egyik könyvéből vett következő idézet: „E sorok írójának öreganyja beszélte, hogy lánykorában ládában őrizett az ő édesanyja egy darab krumplit, melyet Burgundiából hozatott, s el akarta vetni a kassai káposztás földeken.”

A krumpli [R. 1768: „éhség’ idején az éhelhalástól-való menedek-útat a’ tőlök kerűlt Krumpliban keresik” (Nyr. 71: 93)] német eredetű jövevényszó a magyarban. Számos tájnyelvi alakváltozata jött létre hangátvetéssel, mássalhangzó-torlódás föloldásával, elhasonulással, pl. grumpli, klompér, kolompé, kolompéj, kolompër, kolompi, kolompri, kurompi stb. (ÚMTsz.).

Több, mint negyven rokon értelmű szava és alakváltozata van a magyarban a burgonyának, pl. bandurka (< szlovák vagy kárpát-ukrán brandburka ’brandenburgi répa’), baraboj, bibiricskó, bigyiró, bojóka (és bubnicska, bubuljicska < szláv, közelebbről szlovák eredetű szó), csucsorka, csorka, földialma, földiparadicsom, gumó, kartifli, krumpér, golándé, gruja (és guruja < szlovák), indija, péra (< délszláv), krumpli, kolompér, kompér, korompli, kölykes, kutyatök, golandé, kukujó, svábtök, tótfánk, tótrépa stb. A burgonyával szemben a krumpli stiláris értéke szerint a bizalmas nyelvhasználatban fordul inkább elő. Erdélyben pityóka, mely a szak- és szótárirodalomba is gyorsan bevonult. Ez talán Clusius névalkotása, esetleg belső keletkezésű hangfestő szó vagy a pityke ’füles fémgomb’ szóból való. Több évszázada szerepel írott forrásokban, így már Clusius Transsilvaniájában, Molnár János Phytologicon (1780) és Benkő József Nomenclatura Botanica (1783: NclB.) című munkájában, majd Baróti Szabó Dávid szótárában (1792). A nyelvjárásokban pijó alakváltozata is használatos.

Sokfelé, például Kemenesalján kutyatök (R. 1865: CzF., 1911: Nsz.) néven ismerik. Szarvas Gábor (Nyr. 23) a N. kutyatök elnevezést a német Hundskürbis ’Bryonia alba’ tükörfordításának tartja. Ugyanígy ír később Simai Kristóf is (Nyr. 31). Fokos Dávid az eltérő jelentés miatt megkérdőjelezi az etimológiát (Nyr. 51), és a névadás szemléleti alapjának analóg példájaként említi a zürjénben, a prupi nyelvjárásban meglévő pon-kol’k, azaz ’kutyatök’ kifejezést, melyet az oroszból átvett kartapl’ (< or. kartofel ’ua.’) mellett használnak. Ennek eredetére vö. a következő mondát:

Egy cár attól fél, hogy a leánya szeretőt talál tartani; ezért elzárja leányát a világtól, csak egy vizslát ad melléje. Azonban egyszer csak vizslakölyköt hoz a leány világra. A bűnös leányt a kutyával együtt elevenen eltemetik. A sírból két fű nő ki: dohány és krumpli. A dohánynak a gyökere a cár leányának a farából nőtt. A krumpli gyökere a kutya tökéből nőtt.

Az állatok ivarszerveihez való hasonlításon alapuló növénynevek közé tartozik a kutyatök, mint a szamárhere, rókamony, lóhere, agármony, macskahere, kakastökű paszuly, bikatök stb., vagy mint a németben – szintén ’kutyatök’ – a Hundshoden ’Colchicum aut., Orchis, Orobanche, Rubus saxat.’, Hundshödlein ’Rubus saxatilis’,a szlovénban a pásja jájca ’Orchis’, a franciában a testicule de chien ’Satyrion’ tükörszó. Érdekes, hogy a növénynévből jelentésfejlődéssel keletkezett testrész neve (tök ’Kürbis’ > tök ’Hoden’) ismét növénynévvé változott itt.

Hasonlóképpen nagyszámú a burgonya elnevezése a szlovákban (bandurky, brambory, bobál, bule, bumbor, erteple, gruja, grumbír, kartofle, kompere, kvitláky, švábka, zemáky stb.) és a románban is (alune, bandrabuci, crumpi, ghistine, grampiri, hiribe, pere, piroste stb.).Nemcsak a terminológiai gazdagság jellemző, hanem az is, hogy számtalan helyi változatát termesztették.

Nyelvtudományi érdekesség, hogy a gumós növény nem kerülte el Gyarmathi Sámuel figyelmét, aki 1795 és 1797 között Németországban, főleg Göttingenben élt. Két új burgonyafajtát, a „czukor és levesbevaló” fajtákat hozta be Erdélybe. Mint egy kolozsvári gazda 1814-ben megjegyezte a Nemzeti Gazda folyóiratban, ezzel a nyelvtudós hazájának nagyobb hasznot hozott, „mint mikor egy 387 lapból álló deák nyelven írt könyvben a’ magyar nyelvnek a’ finnus nyelvvel való atyafiságát mutogatta”.

’Burgonya’ jelentésű szó a palóc nyelvjárási grulya, a Magyar tájszótár (MTsz.) Gömör és Abaúj megye területéről adatolja. A szlovák nyelvjárási grula ’ua.’ átvétele. Megfelelői más szláv nyelvekből is kimutathatók, vö. lengyel N. grula, grul, grulj, ukrán N. grulja, illetve német Grul; valamennyi ’burgonya’ jelentésű. A német Grundbirne, tulajdonképp ’földi körte’ különféle nyelvjárási módosulata vehető alapul.

A gülbaba krumpli elnevezés a budai török dervis, Gül Baba nevét őrzi.

A disznókrumpli (R. 1868: Ballagi; N. ÚMTsz.: Őrség, Mezőkövesd, Szada) összetétel disznó előtagja pejoratív értelmű, a fajta hitványságára utal. A lókrumpli [R. 1814: ’fejér nagy burgonya fajta’ (Nemzeti Gazda 2)] összetétel tükörfordítással a németből átvett, később azonban nem elterjedt elnevezés; vö. német Pferdekartoffel ’Helianthus tuberosus’.

A burgonya is amerikai származású növény. Európába csak a XVI. században kerülhetett, először valószínűleg Spanyolországba. Walter Raleigh admirális pedig Írországba vitte. Az első gumót Pedro de Cieza de Leon küldte. Minthogy eleinte a burgonyát a batáta gumójával tévesztették össze, igen nehéz kideríteni, hogy pontosan mikor került Európába. Biztos fogódzó az, hogy Clusius bécsi növénykertjében 1588-ban megtalálható volt.

A burgonyatermesztés történetéből ismeretes, hogy II. Frigyes Pomerániában és Sziléziában karhatalommal, dragonyosokkal honosította meg a burgonyát, amelynek egyik szlovák neve, a bandurki is sejteti, hogy a pandúrok felügyelete alatt kellett ültetni. Franciaországban csellel vezették rá a népet termesztésére és fogyasztására. 1772-ben pályázatot hirdetett a besançoni akadémia új élelmiszernövényre. Erre Antoine-Augustin Parmentier kémikus a kertjében féltve nevelt burgonyájának virágát elvitte a királyi udvarba. XVI. Lajos és környezete meg is kedvelte, ám csupán a virágát. Parmentier azonban nem vesztette el a kedvét, egy terméketlen területet beültetett burgonyával. A termést azonban képtelen volt értékesíteni, még ingyen sem vitt belőle senki. Erre trombitaszó kíséretében kihirdette, hogy senki ne merjen 50 holdnyi területen termesztett (és teljesen népszerűtlen) burgonyájához nyúlni. Még fegyveres őröket is állított, akik viszont éjjelre hazamentek. Hamarosan megjelentek a hívatlan vendégek, a „tiltott gyümölcs” azonnal érdekelte őket! A második esztendőben már tömegesen kezdték a gumót elvinni. Az ország hálás is volt Parmentier-nek, aki a „szegények kenyerét” megtalálta, és szülővárosában, Montdidier-ben szobrot állítottak emlékének. Oroszországban még a XIX. század negyvenes éveiben is jutalmakkal és kedvezményekkel buzdították burgonyatermesztésre a földműveseket.

Magyarországi meghonosodása csak lassan haladt. II. József idejében a vetőgumóját ingyen osztogatták. Az idevágó adatok szerint a Felvidéken 1760 után több helyen, 1780-ban Rákoskeresztúron, 1788-ban Arad, Szabolcs, Bihar és Pozsega vármegyében termesztették. Egy Ciprián nevű szerzetes följegyzései szerint 1767-ben a burgonyát Schwäbische Erdäpfel (’sváb földialma’) néven már általánosan ismerték. A földialma (német Erdapfel, francia poire de terre) sokáig használatos terminus volt. Erdélyben rendszeres termesztésére 1761-ben királybírói rendelettel kötelezték Csík és Gyergyó községeit. Elterjedésére hatással lehetett az 1815-16-i ínség is. A század második felére már az egyik legfőbb terménnyé lett. Jelentőségét jellemzi a Benkő Pál kilyénfalvi plébánosról szóló történet, aki a püspököt pityókaásás közben fogadta, és vacsorára ötféleképpen elkészített burgonyát szolgált fel, kérve a püspököt arra, hogy egy jobban jövedelmező plébániára helyezze át. A püspök véleménye az volt, hogy „aki ilyen ízletesen tudja elkészíteni a pityókát, az megél a jég hátán is, maradj csak Kilyénfalván”.

Talán egyetlen zöldségfélét sem lehet olyan sokféleképpen elkészíteni, mint a burgonyát. Gyakran szerepel az étrenden, a kenyérgabona után a legfontosabb élelmiszerünk. Legfőbb tápanyaga a keményítő. 100 gramm burgonya energiatartalma 94 kalória, szénhidráttartalma 20 gramm, tehát kisebb, mint a száraztésztáké vagy a rizsé. A burgonya lassabban bomlik le és szívódik föl a szervezetben, ezért ideális cukorbetegek és fogyókúrázók részére. Fehérjetartalmát a szervezet jól hasznosítja, a tej vagy a hús fehérjéjével egyenértékűnek tekinthető.

Jó tudni, hogy a burgonya megzöldült részei mérgező hatású anyagot, szolanint tartalmaznak. Az érett, helyesen tárolt burgonya azonban nem zöldül meg, nem jelent veszélyt az egészségre. A megzöldült és a csírázott burgonyát vastagon hámozzuk le, hogy a szolanint eltávolítsuk! Az ilyen burgonyát nem szabad héjában főzni. Sajnos a héj közelében lévő ízanyagok és a burgonyafehérje így veszendőbe mennek.

burgundi sz ő l ő J: francia eredetű nemes borszőlő.

A burgundi szőlőnév szótörténete a XVIII. század közepéig nyúlik vissza (1752:MNy. 61, 1779: Mitterpacher, 1794:Vanier, 1821: Nagyváthy, 1834: Haller, 1844: Legrády, 1867: Miskolczy, 1871: BorFüz., 1878: Tersánczky, 1892:TermTudKözl. 24; N. ÚMTsz.: Nagykanizsa | SzegSz.: Sopron | Feyér: zempléni borvidék).

A burgundiai szőlőfajtákat Mária Terézia uralkodása alatt hozták Magyarországra. A burgundiai terminus származékszó a franciaországi Burgundia tartomány nevéből. A magyar szőlőnév a német Burgunder ’burgundiai bor’ szóra vezethető vissza, képzőcserével (-er > -i) keletkezett.

Szinte minden bortermelő országban megvan a hasonló szőlőnév; vö. lengyel burgund, szerbhorvát burgundac (az -ac képző pontosan megfelel a magyar -i, illetve a német -er szóvégződésnek), német Burgunder, szlovák burgundské biele.

buvákf ű J: szikesek ernyős virágzatú gyomnövénye; Bupleurum.

Benkő Józsefnél búvák-fü, által-búvó-fü (1783: NclB.), Diószegi Sámuelnél buvák (1813: OrvF.). A buvákfű növénynév a búvik igéből képzett előtag és a összetételével keletkezett. Minden bizonnyal Benkő szóalkotása a német Durchwachs mintájára.

A buvákfű nemzetséget százötven faj alkotja. Közép-Európában hat fajt ismerünk. Szórványosan fordulnak elő száraz erdők, száraz cserjések, gyepek laza, mésztartalmú talaján. Ernyőkben álló virágai sárgák, levelei ép szélűek, szálasak vagy lándzsásak. A kereklevelű buvákfű ’Bupleurum rotundifolium’ a meszes talajú szántóföldek egyik ritka gyomnövénye. A hosszúlevelű buvákfű ’Bupleurum longifolium’ levele tojásdad, hosszúkás, hálózatos erű; a sarlós buvákfű ’Bupleurum falcatum’ levelei pedig lándzsásak, sarlószerűen, ívesen hajlottak és hosszukban eresek. A sós talajon lévő termőhelyére utal a szálas, fűszerű levelű sziki buvákfű ’Bupleurum tenuissimum’ elnevezése.

A késő középkori kertművészet szakrális szimbólumai közé tartozik a buvákfű akkori Gratia Dei elnevezése.

A Bupleurum nemzetségnév a – már Pliniusnál olvasható – latin bupleuron növénynév folytatója; a görög boupleuron névből való, a görög pedig a bousz ’marha’ és pleuron ’borda’ szavak összetétele. A névadás szemléleti háttere az a hasonlóság volt, amely az ökörbordák és a jelölt növény ép szélű, párhuzamos levelei között fennáll. A növény német neve Hasenohr, azaz ’nyúlfül’, melynek Bauhin XVII. századi terminusai az előzményei: Bupleurum folio rigido, Auricula leporis altera, sive rigidior, illetve Bupleurum folio subrotundo, sive vulgatissimum, Auricula leporis, umbella lutea.

búza J: a legfinomabb kenyérgabonát termő növény; Triticum.

Személynévben már a XII. század elejétől adatolható. Gabona elnevezéseként először 1395 körül bukkan föl a Besztercei Szójegyzékben (BesztSzj.), majd 1585-ben Calepinus szótárában. 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában buza ’Triticum’ szerepel.

Csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk. Csuvas, ujgur, kumán, oszmán, tatár megfelelőin kívül a mongolban is megvan.

A Triticum nemzetségnév a Linné előtti időkben a szokásos hosszú, körülírásos elnevezésekben szerepel. Például Bauhinnál Triticum hybernum, aristis carens vagy Triticum vulgare, glumas triturando deponens és Triricum cum multiplici spica, glumas facile deponens stb. Már az ókorban használatos volt a latin triticum, többek között Cato és Plinius műveiben olvasható.

A búza nemzetség minden tagját a vad alakorból ’Triticum boeticum’ vezetik le. Ebből közvetlenül fejlődött az alakor ’Triticum monococcum’. A vad alakor és az Aegilops speltoides nevű kecskebúza spontán kereszteződéséből jött létre a vad tönke. Ennek az Aegilops squarrosa nevű kecskebúzával való spontán kereszteződéséből alakult ki a törpe búza és a faj törzsalakja. A kecskebúza eredetileg sztyeppnövény, ma főleg ruderalis gyom. Társneve a kalászbojt, szintén a termésre utaló elnevezés. Tudományos nevében (< görög aix, aigosz ’kecske’) is szerepel a kecske állatnév. Minden bizonnyal ez az állat legeli előszeretettel. Rapaics Raymund úgy gondolta, hogy a magyarság ősbúzája a tönke volt.

Az egérbúza a Triticum caninum neve Szamosszegen (ÚMTsz.).

Az emberiség egyik és a magyarság legfontosabb növénye a búza. Eredetéről és múltjáról könyvtárnyi munka áll az érdeklődők rendelkezésére. A régészeti leletek szerint a búzát – a kölessel és az árpával együtt – a kőkorszakban általánosan termesztették. A legrégibb búzaszemeket – legalábbis ez ideig – Iránban találták, Ali Kosh mellett, s ezek Kr. e. 6500 tájáról valók. A törökországi Catal Hüyük és Hacilar lelőhelyről már sokkal nagyobb mennyiségben került elő a Kr. e. 5700 és 5450 közötti időből. A búza mindenhol beérik, ahol a nyári középhőmérséklet legalább 14 °C, de terméshozama a magasabb hőmérsékletű tájakon magasabb. Theophrasztosz leírja Mezopotámia rendkívüli adottságait, ahol a búzalevél a kukoricáéhoz hasonló szélességű, ahol a búzát évente kétszer zölden levágták, utána legeltették, és csak a negyedik sarjadást hagyták megérni.

A sumér hitvilágban Innin istennő kalászkoszorút visel, amitől megfosztják, csak úgy mehet le az Alvilágba. Van egy olyan agyagtábla, melynek Hogyan jött a gabona Sumerbe? a címe. Ebben arról tudósítanak, hogy Enki teremtette a hegyek között. Enlil mítoszában pedig a feleségkeresés történetét olvashatjuk, végül Szud gabonaistennőt választja élettársnak, akit kalász szimbolizál.

A búza tisztelete elérte a pelazgok lakta Krétát, Mükénét, Türinszet és Thébát. Kr. e. 1400-ból több lelet is bizonyítja, hogy a termékenységi kultusz a Gabonaistennő személyében teljesedett ki. A görögöknél Kóré a zöld vetést, Perszephoné az érett kalászt, Hekaté a learatott gabonát jelképezi. Együttesen pedig főistenük Démétér. Aratási ünnepe a Theszmophoria volt, amely több kutató szerint orgiasztikus lehetett, a jövő évi termékenységet óhajtották elérni általa. A papnők nyilvánosan prostituálták magukat, és hasonló kiengesztelést szolgált a bikavér szétlocsolása és a pipacsmag hintése is: a nagyobb, gazdagabb termést. Midász fia, Litüerszész maga aratta a gabonát. Az arra vetődő idegent bőségesen megvendégelte, és versenyre hívta az aratásban. A gyanútlan embereket belekötötte az utolsó kévébe, és lefejezte. Azonban őt is utolérte a sorsa, Héraklész túljárt az eszén, saját ötletével pusztult el ő is Héraklész keze által. A búzakultusz megtalálható az etruszk-római mitológiában is. Libera és Ceres a termékenységet és gabonabőséget osztó istenek. Satri a gabonatermesztés szelleme, Turan pedig a termékenység istennője az etruszkoknál.

Az ókorban az érdem jutalmazására használatos különféle koszorúnövények sorában a rómaiak a legelsőnek tartották a búzát. A kalászkoszorú eredetéről Plinius tudósít. A földművelőknél az aratási ünnepeket díszítette. A kalász az ókorban a földisten, Démétér jelképe, a keletkezésnek és elmúlásnak, de az újraéledésnek is szimbóluma. A meghaló és feltámadó istenek, Tamuz, Ceres, Adónisz, Ozirisz kultuszát végigkíséri a gabonamotívum, ahogy a sarjadó gabonából álló „Adónisz kertek” is mutatják. Démétér és lánya, Perszephoné, a föld alatti és föld feletti kettős életciklust jelképezik, ami a Biblia világában a halála révén életet adó Megváltó jelképévé vált. Nem véletlen, hogy a búza a Biblia leggyakrabban használt növényneve. Olykor Máriát búzamezőben állva vagy kalászos köpenyben mutatják be; a búza az oltáriszentség jelképévé vált, és a Jézus vérét és testét szimbolizáló szőlőfürt és kalász lett a leggyakoribb liturgikus díszítőelem.

Fontossága révén a kenyér az áldozati kultusznak, ünnepi szertartásoknak is tárgya lett. A görög mitológia szerint Dionüszosz találta fel a kenyérsütést. A rómaiak ezt Pan istenüknek tulajdonítják; róla is nevezték el a kenyeret! Augustus császár uralkodásának idején 300 sütőház működött Rómában, ahol Adónisz ünnepére olaj, ánizs, méz és tej hozzáadásával kalácsokat is sütöttek a lisztből. A világi szimbolikában a kenyér a jólét és bőség jele. Ezért avatják friss kenyér megszegésével az új évet, új életszakaszt, új házat.

Valaha az asszony vagy a szolga feladata volt reggelenként kovászból és lisztből az ősi dagasztásos módszerrel a család napi kenyerét megsütni. A kelés nélküli tésztából sütött lepény tömör, nehéz étel volt, az egyiptomiaktól származik a kovászolás módszere. Kovász szavunk a szláv kvassz szóra vezethető vissza, melynek mai jelentése már inkább ’erjesztett ital’ a keleti országokban. Az izraeliták a kovászt kiforratlannak, azaz tisztátalannak tartották, ezért inkább kásaként vagy kovásztalan lepény formájában ették a gabonát. Erre emlékeznek a kovásztalan kenyér ünnepén, a pesah alkalmával, miközben e kenyér mai formáját, a maceszt fogyasztják. A katolikus liturgia az utolsó vacsora megújításában ostya, a görög szertartásban kovásztalan kenyérkockák formájában őrzi ezt a hagyományt. A kovásztalan kenyér a zsidó liturgiában a tisztaság és önfeláldozás jelképe, ősi áldozati étel. Mindig ott áll a templom arany áldozati asztalán, tiszta tömjénnel meghintve, Istennek áldozva. Amíg a kovász a lelki átalakulás, a megtérés szimbóluma, a kereszténység ostyája vagy kenyere Jézus önfeláldozását jelzi. Jákob megáldja lelki újjászületésének kövét Bételnél, Betlehemben pedig megszületik az élő Kenyér, ahogy az Istenfiú többször nevezi magát. Nem véletlen, hogy mindkét helység neve ’a kenyér háza’ jelentésű.

A Kárpát-medencében a búzát igen kis mértékben termeszthették korábban, jelentősége a köles vagy az árpa mögött elmaradt. A XI. században a búzából készült kenyér még a fejlett életszínvonalú monostorokban is fényűzésnek számított, és az apát külön engedélye kellett hozzá. Annak ellenére, hogy III. Béla egyik okiratában félreérthetetlenül búzáról van szó, és vámrendeletekben is szerepel, termelésének föllendüléséről csak a későbbi időkben beszélhetünk.

A szép tiszta búza neve régen „szemenszedett búza” volt. Dugonics András Magyar példabeszédek és jeles mondások című művében (1820) azt olvassuk, hogy „Tiszta, mint a’ szemen szedett búza”. Pápai Páriz Ferenc szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) a „szemenszedett búza: das reinste Korn”, Kassai Józsefnél (1833) pedig ’Triticum Selectissimum’ jelentésű. Pázmány Péternél és másoknál már „szemen szedett tiszta igazság” és „szemen szedett tiszta szent írás” szerepel. A mai nyelvhasználatban érdekes módon éppen az ellenkezőjével, a hazugsággal vált általánosan használatossá: a „szemen szedett hazugság” szólás gyökerezett meg.

A csíráztatott búzamagot szárba szökkenés után levágva kapjuk a búzafüvet. Hatóanyagai a daganatos betegségek kifejlődését akadályozzák. Vértisztító hatású. Ételekbe keverve teljes értékű táplálék. A búzacsíra, a csírázó búzaszem frissít, erősít. Gyerekek és lábadozó betegek számára különösen értékes ásványi anyagokat, vitaminokat és növényi fehérjét tartalmaz.

Lásd még az alakor és a tönköly szócikkét.

búzavirág J: fészkes virágzatú, halványkék virágú növény; Centaurea cyanus.

Nevét az indokolja, hogy búzavetésekben gyakori. Régen kék virág volt a neve, a görög eredetű latin cyanus fordítása. A latinfaji név a virág színére utal, a ’kék’ jelentésű görög kyanósz szóból alkotott. Az olasz népnyelvi faneddu azzulu (ME.) szintén ’kék búzavirág’ jelentésű. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: buza virag ’Flos frumenti’. Beythe Istvánnál (1583: NomPann.) „Cyanus, flos frumenti, kék virág. Melius Juhász Péternél (1578) szintén feltűnik a búzavirág elnevezés: „ennec erdei buza virág a neue.” Az összetett szó előtagja a virág leggyakoribb termőhelyére, a búzatáblára utal. Szikszai Fabricius Balázs is említi (1590), de ő mindkét nevet felsorolja: „Cyanus, kékszínű virág, avagy búzavirág”. Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) szerepel a ’Flos frumenti’, olasz fior di frumento, a német Kornblume, illetve a magyar kek verag. Lippay Jánosnál (1664) szintén megtalálható a „különb-különbszínű” búza Virág, a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703): buza virag. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) búza virág. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) búzavirág. Ez utóbbi szavunk valószínűleg a német Kornblume fordítása.

Érdekes, hogy Petőfi Sándor a XIX. században kékvirágnak nevezi a búzavirágot, minden bizonnyal a régi botanikai kifejezés nyelvjárásokban megőrződött megfelelője alapján. A népnyelvben használatos még a búzikavirág alakváltozat, továbbá égi virág (Réty) és égvirág (Gacsály), valamint dödike, Kárpátalján dídíke, máshol imola, vadpézsma, kékkonkoly, igyvirág, gabonavirág (< német Roggenblume) és zsukollat, sokalát, sukollat elnevezése. A Bánátban „kékszëgfű, úgy mongyuk mink a búzavirágot, búzaszëkfű. Az olasz N. garofano de campo ’mezei búzavirág’, a garofan d’gran, a fior d’gran (ME.) ’búzavirág’ jelentésű. Az olasz fiordaliso név a francia fleur de lys, azaz ’liliomvirág’ átvétele.

A Centaurea nemzetségnév az ókori latin – már Pliniusnál szereplő – centaurium (maius és minus) folytatója. A Theophrasztosznál és Dioszkuridésznél olvasható görög kentaureion (to mega, to lepton) megfelelője, mely a ’kentaurokhoz tartozó’ jelentésű Kentaureiosz szóból vezethető le, és az erdőkben és hegyekben élő kentaurok gyógyító képességével magyarázható.

Már a lovagkorban szerették a növényt, a szántóföldről a kertekbe telepítették, dísznövénnyé vált. Friss búzavirággal díszítették minden nap az étkészletet I. Vilmos császár reggelijéhez. Magyarországon elsősorban kalászos vetések gyomjaként fordul elő, nevezik vetési búzavirágnak is. Levelei keskenyek, lándzsásak, virágzatának fészekpikkelyei cserépfedélszerűen borítják egymást. Hasznos alapanyagai miatt gyógynövény. Égszínkék virága a drog, a Cyani flos; keserűanyagot, viaszt, cserző- és nyálkaanyagot tartalmaz. Forrázatát szemgyulladás esetén borogatásra, toroköblítésre használják. Belsőleg étvágyjavító, erősítő teakeverékek komponense.

buzér J: festőbuzér. festőbuzér J: apró sárga virágú, piros gyökerű gyógynövény; Rubia tinctorum.

1664-ben Lippay Jánosnál büzérfű, 1708-ban Pápai Páriz Ferenc szótárában „Festő fü, Pirosító, Buzér-fü”. 1775-ben Csapó Józsefnél buzér-fü, illetve festö-fü, pirosító-fü, veresfestö-fü (< német Ferbelröthe)és veres-fü a Rubia tinctorum. 1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban a festő-fű az ’Anthemis tinctoria’, de ebben a korban sok más fajnak is ez volt a neve. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) pusér, buzér-fü, veres festö gyökér, pirosító-fü. 1798-ban Veszelszki Antalnál pusér, buzér, 1813-ban Diószegi Sámuel könyvében (OrvF.) buzér.

A buzér (magas hangrendű alakváltozata a büzér) ismeretlen eredetű szó.

A kelet-mediterrán származású festőbuzér gyógynövény. Tudományos neve is festési célokra való alkalmazására utal: Rubia tinctorum (< latin ruber ’vörös, piros’, késő latin tinctorius ’festő’). Gyökerének természetes festőanyaga a purpurin és az alizarin, amelyet évszázadok óta az úgynevezett törökveres festésére használtak. Borbás Vincét, a jeles botanikust foglalkoztatta a festőnövények kérdése (Néhány vadon termő festékfüvünk. TermTudKözl. Pótf. 59.64). A népi elnevezésekből kiindulva néhány hazai növényre hívta föl a figyelmet, amelyek korábban festőnövények lehettek (pl. a törökpirosító). Több ilyen növénynevünk is van, hiszen a festő müge, festő rekettye és a buzér festő buzér, vörösítőfű, vörösgyökerűfű, veresfestőgyökér társnevei nevükben hordják a korábbi hasznosításukra való utalást. Ezek a növények – a növényföldrajzi viszonyoktól függően – a paraszti festőtechnikában közismertek voltak. Mint Csapó a növény „köz hasznai” sorában írja: „A’ posztó tsinálok veszik hasznát, pirosra festvén véle a’ gyapját; Bört-is veresre festenek véle.” Egyes népek érdekes módon csak bizonyos színeket tudtak előállítani, így például a rokon nyelvű osztjákok csak vörös és sárga színt adó növényeket ismernek.

Termesztésének kezdete a civilizáció hajnalára tehető. Gyökereit már az ókori Egyiptomban, Kaldeában, Perzsiában és Indiában festés céljára használták. A görögök és rómaiak lenvásznat vagy bőrt festettek vele „drinápolyi vörösre”, míg a gallok lilás színt értek el vele.

Hippokratész említette először orvosi használatát, majd Plinius és Dioszkuridész értékelte epe- és hashajtó tulajdonságát. Gyökere a hólyag- és vesebántalmak elsőrangú gyógyszere, mely foszfát- és oxalátköveket oldani és kiválasztani képes. Megtisztítja a májat, a lépet és a nyirokrendszert, hat az izomfeszültségre, megszabadítja a testet a rossz nedvektől.

bükk J: sima, hamuszín törzsű, tojásdad levelű, makktermésű erdei fa; Fragus silvatica. vérbükk J: díszfának ültetett, sötétvörös levelű bükk; Fagus silvatica var. atropunicea.

Igen korán, már 1193-tól szerepel írásos emlékekben: „et est ibi bigfa pro meta” (ÓmOlv.). 1578-ban Melius Juhász Péternél, 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában és Beythe András Fives Könyvében (FK.) bik-fa ’Fagus’, Apáczai Csere János 1655-ben kiadott Magyar Encyclopaediájában bük. Elterjedtségére számos helynevünk is bizonyíték: Bükk hegység, Bükkhavas, Magyarbükkös, Bükkösd stb. Alakváltozata a bikk, bikkfa, a régebbi adatokban a XII. és a XIII. században így találjuk: bik kerek, bikfa, bicfa, byc, byk, biku.

Valószínűleg jövevényszó, de forrása ismeretlen. Talán ótörök eredetű, és összefügg a csagatáj bük ’tölgy’, tatár bik ’bükk’ szavakkal. Ugyanakkor a TESz. elveti a német (középfelnémet büeche, bajor bueche ’bükk’) és a szláv (bolgár, orosz byk, szerbhorvát, cseh, szlovák, lengyel buk ’bükk’) eredeztetést.

A vérbükk esetében a levelek színe motiválta az elnevezést.

Theophrasztosz már ismerte a bükköt oxya néven, a rómaiaknál fragus. Európában először bükkfára, bükkfakéregre írtak (rovásírással) rendszeresen. Ezt bizonyítja, hogy az európai nyelvekben a könyv (német Buch, angol book) és a betű szó (orosz bukva) a bükk szóval (német Buche, angol beech, orosz buk) egy tőről ered. Svájcban hétszáznál is több földrajzi névben fordul elő a bükk német neve (pl. Buchthalen, Bucheggberg stb.). A fa szláv neve buk. Több táj elnevezése, ilyen a Keleti-Kárpátokon túli Bukovina, mely ukrán név.

Lombhullató, magasra megnövő, sokszor erdőalkotó fa. Keményfa sima, szürke törzzsel. Jó talajjavító. Későn lombosodik, lombja ősszel csodaszép aranysárgára színeződik. Magyarországon óriás példányok is akadnak. Értékes fája vöröses színű, tömör, bútor- és építőipari, valamint szerszámalapanyag. A híres, hajlított fából készült Thonet-bútorok és a Lingel könyvespolcok bükkfából vannak. Tűzifának is kitűnő, jól hasad és igen jó tűzerejű. Díszfának a vérbükk jelentős, mely kihajtáskor sötétpiros. A bükkmakk olajokban gazdag, értékes takarmány.

Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. könyvében azt írta, hogy a makktermést hozó fák között legédesebb a bükk makkja: „A pele is meghízik rajta, és a rigóknak is jó. Csaknem minden fa kétévenként hoz valamirevaló termést, de ez a bükkre különösen áll.” Cornelius Alexandert idézi, aki arról tudósított, hogy Chios városának lakói azért tudtak az ostromlóknak ellenállni, mert ezzel táplálkoztak.

A néphit szerint Gyergyóban minden hetedik évben nagy termés van bükkmakkból; ilyenkor szigorú, kemény tél szokott lenni. A makkot nagyrészt a helyszínen, a legelőre kihajtott állatokkal etették meg. A régi századokban, egészen a XIX. századig ínségeledel volt. Egy 1816-ból származó kormányzati felhívás (a Gyergyói Múzeumban őrzik) a bükkmakk fogyasztását ajánlja, és tésztareceptet is közöl az elkészítésére. A II. világháború alatt is használták; íze a mogyoróéhoz hasonló. A bükkfa kérgét az állatgyógyászatban gyomorfogóként alkalmazták.

Bükkfába nem üt a mennykő, ezért sokfelé villámlós időben bükkágat tűznek a kémény mellé.

A százados budai bükk, a normafa eredetileg viharfa volt. Norma-fa nevet azért kapott utóbb, mert a Nemzeti Színház szünet (norma) napjain sűrűbben látogatták. Fölkeresték a fát a XIX. század derekán a pesti Városház téri főgimnázium diákjai is Somhegyi (akkor még Schröck) Ferenc piarista tanár vezetésével. Mint az egykori diák, Hanusz István több írásában, például Fűben, fában című, 1905-ben megjelent könyvében megemlékezik ezekről a kirándulásokról, melyeken a tanár „honszerető szíve hevénél melegedtek”, június hónap csütörtökein reggel hat órakor a Lánchídnál gyülekeztek. Hogy megspórolják a 8 fillér alagútpénzt, az Albrecht lépcsőn fölmentek a várba,

kaján pillantás a Hentzi szoborra, út a Krisztina-lépcsőn le s gyalog föl a Viharhegyre. Az öreg bükk alatt ének, szavalás, egymással kötődés. Ebéd a tarisznyából, tekintettel a jó vízre a Mátyás-csurgónál (ma Disznófő), tervezgetés a jövő iránt a nyári lombos fák alatt, mit válthat be a XIII-ik iskola, az élet; este haza a Krisztina-lépcsőn föl, az Albrecht úton le; másnap, pénteken, lapulás az iskolapadban, ha a leczketudás nem járt közel a 100%-os mértékig.

A Normafa-látogatók 1858-ban keletkezett verse, A viharfánál című, az osztrák iga alatt nyögő magyarság nemzeti öntudata ébrentartásának egyik bizonyítéka:

Ősi, százados viharfa,

Nyugszom árnyad hűs ölén

És keletről illatárral

Leng az esti szél felém…

Lengj te búsan esti szellő

Rákos szent határiról,

Hisz’ te csak s a múlt beszél még

A magyar nagyságáról.

Elsuhanhatsz bánatodban

A nagy német Pest felett,

Tornyain nem látsz te lengni

Vörös-fehér-zöldet.

bükköny J: pillangós virágú, szárnyasan összetett levelű takarmánynövény; Vicia. szagosbükköny J: illatos, pillangós virágú kerti növény; Lathyrus odoratus.

Nálunk először 1549-ben fordul elő, mint Bwkken (OklSz.). Comenius az 1643-as Janua linguae latinae és az 1685-ös Orbis pictus című művében is említi: bükkön a Vicia. Baróti Szabó Dávidnál 1792-ben bükkön, bükköny. Márton István művében 1801-ben bükköny, Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) 1813-ban bükkön. A nyelvjárásokból a Szamosháti szótár (SzamSz.) bökköny, az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) bikkëny, bikkën, bökiny, bökkön, bökön, bükkeny, bükkëny változatát adatolja.

A bükköny korai újfelnémet kori hazai bajor-osztrák (wicken) eredetű átvétel nyelvünkben. Végső forrása a latin vicia ’ua.’ A latin név etimológiailag összefügg a ’köt, megköt’ jelentésű latin vincire igével. A növénynév ’bükköny’ jelentéssel a román nyelveken kívül megvan az angolban, lengyelben és az oroszban is.

Összetételben a lóbükköny jelentése ’Vicia faba’, a lóbab társneve. Társnevei a borsókavirág, vitorlásvirágú fű, lednek és a lóborsó (1780: Molnár J., 1783: NclB. 403), mely Benkő József szóalkotása. Ennek csak látszólag mond ellent a Molnár Jánosnál való korábbi fölbukkanás, hiszen ő Benkő kéziratát annak a Magyar Könyvház első kötetében való megjelenése előtt ismerte. Eredetileg a lóbab szinonimája volt, Kassai Józsefnél (1833) már – névátvitellel – ’lednek’ jelentésű. Valószínűleg Pethe Ferenc nyomán (1805), aki ledneknek nevezte a bükkönyt, de helyesnek találta a vadborsó kifejezést is, és mint hasznos „kórós, indás, felfutó” takarmányt méltányolta.

A pillangósvirágúak családjának mérsékelt égövi és mediterrán nemzetsége. Az ókori Róma egyik szakírója, Cato már ajánlotta a bükköny szakaszos vetését. Galénosz és Vergilius is említi. Petrus de Crescentiis a XIII. században írt a műveléséről. Hozzánk a Földközi-tenger vidékéről jutott el. Magyarországon négy faját vonták termesztésbe. Előnyük, hogy a levelek erősen árnyékolják a talajt, ezzel óvják a nedvességét, a gyomokat pedig elnyomják. Száruk kapaszkodó, így gyakran nőnek támasznövénnyel. A takarmánybükkönyt többnyire zabbal vetik, ezért hívják – tévesen – zabos bükkönynek is. Termőterületük azonban mára igen erősen lecsökkent.

Gyomnak tekintik a gyepű bükkönyt, sövénybükkönyt ’Vicia sepium’, mely erdőkben gyakori, a kaszanyűg bükkönyt ’Vicia cracca’, mely réteken terem. Ennek társneve Sopron és Vas megyében a kányaborsó.

E hüvelyes növény meghonosítójának és elterjesztőjének Pethe Ferencet tarthatjuk, mert ő volt az, aki hozzánk egy Payr nevű magkereskedővel angliai vetőmagot hozatott. Ez a szállítmány 1818 februárjában érkezett meg „Pest-Budára”, és a magvakat „félmeszelyenként” osztogatta szigorúan csak szaporítás céljaira. A Nemzeti Gazda nevű lapban Pethe már 1814-ben azt írta, hogy „van szerencsém egyszer valahára azt mondani: az őszi lednek hazánkban kaptatására rámehetünk”, azaz bátran kezdhetjük a termesztését propagálni. A bükköny megjelenése azért érdemel figyelmet, mert ezzel születnek meg és terjednek el a különféle szántóföldi termesztésű takarmánykeverékek.

A szagos bükköny tudományos faji neve szintén szagára utal, ’jó illatú’ jelentésű (< latin odor ’szag’). Társnevei az angolborsó és a borsóvirág.

Lásd még a lednek szócikkét.

bürök J: kellemetlen szagú, ernyős, mérgező gyomnövény; Conium maculatum.

Az ismeretlen eredetű bürök növénynevünk [török, illetve oszét származtatása (Munkácsi: Nyk. 24, Asbóth: NyK. 35, EtSz.) bizonytalan] ismeretlen eredetű, talán török jövevényszó, amennyiben összevethető az oszmán bürük ’kúszó növénnyel befutott fa; szőlőlevél’, kipcsak bür

äk ’fakorona’, kirgiz büršük ’levélrügy’ szavakkal. Igen korai felbukkanású a nyelvemlékekben: [1405 k.: „cicota: berwk (SchlSzj.), 1470 k.: bereg (CasGl.), 1500 k.: Bwrek (MNy. 21), 1525 k.: Bÿwrewk (uo. 11)]. Melius Juhász Péternél 1578-ban, Clusiusnál 1583-ban (NomPann.), Frankovith Gergelynél 1588-ban beroek alakban szerepel. 1655-ben Apáczai Csere Jánosnál börök. 1664-ben Lippay János, 1673-ban Comenius is említi, 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között bürök. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) bürög, börög, bötök, nagy bürök. 1833-ban Kassai József szótárában babos bürök vagy sípfű, mert „szárából a gyermekek sípot tsinálnak”. Szintén bürök 1813-ban Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.). Alakváltozatai a népnyelvben börög, bötök, büdös bürök. További tárnevei a bolondpetrezselyem, mérgespetrezselyem és a zsidópetrezselyem. A moldvai csángó nyelvjárásban kukuda, kukuta a neve, mely az azonos jelentésű román cucutăátvétele. Részfordítás eredménye az egérbürök, a Conium szóból az állatnévvel bővítve.

A tudományos Conium elnevezés a régi görög koneion ’bürök’ szóból származik. A fajnév pedig foltosságára utal (< latin macula ’folt’). A foltos bürök könnyen honosodik meg, jellemző rá a kellemetlen egérszag, melyet egyik mérgező alkaloidja, a conin áraszt. A szár alsó része barnásvörös-foltos. A libaméreg a Conium maculatum társneve. Mérgező hatását már az ókorban ismerték. A bürök arab šaukaran és héber šneve szintén ’mérgező’ jelentésű.

Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelent könyvében azt írta, hogy „A’ büdös bürök a legirtóztatóbb kábitó és csipős, halálos növénymérgek közé tartozik. Minden részei az embernek ’s marhának igen károsak.”

Az emberiség hajnalán már ismerték ezt a növényt, mérgező hatását és gyógyszerként való használatát is. A hallstatti civilizáció idején (Kr. e. 725–450) épített cölöpfalvak magleletei bizonyítják jelenlétét. Az ókori görögök veszettség és tetanuszmérgezés ellen használták. Az athéni politikai viszályok idején az úgynevezett „bürökpohárral” ítélkeztek. A Kr. e. IV. században már méregként használták halálra ítélt politikusok ítéletének végrehajtásához. Szókratészt, az ismert filozófust, az athéni állam szerencsétlen sorsú politikusát ezzel a mérgező növénnyel végezték ki. Ki kellett innia a méregpoharat, miután az athéni ifjúság megrontásáért vádat emeltek ellene.

A növény levele, gyökere és gyümölcse tartalmaz veszedelmes méreganyagot. Éretlen termése a legmérgezőbb. Ugyanakkor Hippokratész tanai szerint friss szárának nedvét kell használni belsőleg mellhártyagyulladás, hisztéria és fekélyek ellen. Dioszkuridész fogamzásgátló, magzatelhajtó, havi vérzést elősegítő és gyulladás elleni hatását emelte ki. Plinius szerint gyökere semmire sem jó. A középkorban Hildegard von Bingen figyelmeztetett a növény mérgező tulajdonságaira, és ismertette azok ősi, burmai alkalmazását izomgörcsök és zúzódások esetén. Valójában ma már igen fontos epilepszia elleni szer.

Kellemetlen szagát is kihasználták: az Alföldön, Szeged környékén jegyezték fel, hogy az alsóvárosiak bürökkel kenik be azt a fát, ahova méhraj telepedett már le, és nem akarják, hogy másik méhraj is odatelepedjen. Ugyanezt az eljárást alkalmazták a tüskés, szúrós fákra, hogy oda ne telepedjen a méhraj.

Mexikóban virágzó állapotban halbódításra használják, de csak folyóvizekben, ahol a gyökerét áztatják, majd szétnyomkodják. Már igen kis mennyiség elegendő a kívánt hatás elérésére.

C

cédrus J: melegebb éghajlatot kedvelő, sudár törzsű fenyőfajta; Cedrus.

1395 körül a Besztercei és 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben, 1533-ban Murmelius lexikonában, 1560 körül a Gyöngyösi Szótártöredékben, 1578-ban Melius Juhász Péternél, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1592-ben Calepinus, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1656-ban Kájoni János könyvében cedrus. Benkő Józsefnél 1783-ban czédrus-fa, libánusi czedrus. Márton István művében 1801-ben és Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) 1813-ban a „Tulajdon Fajnevek” (Nomina Trivialia) sorában tzédrus. A népnyelvben Somogy megyében cidrus.

A görög eredetű régi, már Pliniusnál olvasható latin cedrus ’gyalogfenyő; cédrus’ átvétele. A görög kédrosz gyakran felbukkan Homérosz híres művében, az Odüsszeiában, de szakkönyvekben, így Theophrasztosznál is szerepel. Bekerült a magyaron kívül számos európai nyelv szókészletébe.

A cédrusnak négy faját ismerjük, ezek a Földközi-tenger vidékének és a Nyugat-Himalája hegyvidékeinek őshonos, örökzöld fái. A vörösfenyőre hasonlítanak, de lombjuk sötétebb. Rendkívül hosszú életűek, és csak 40-50 éves koruktól jelennek meg rajtuk a tobozok. Koronájuk fiatalon kúp vagy ernyő alakú, idősebb korban szabálytalan, hatalmas méretű, ágai oldalra, vízszintesen messzire kiterülnek. Értékes, szúmentes fáját az ókor óta felhasználja a bútoripar, ezért a cédruserdők nagyon megritkultak. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. kötetében tudósít egy kis termetű, Föníciában élő cédrusról: „Egyesek ezt cédrusfenyőnek nevezik. Ebből készítik a legtöbbre értékelt gyantát, fája örökké tart, ezért az istenek képmásait is ebből szokták kifaragni.”

Az atlaszcédrus ’Cedrus atlantica’ hazája Algéria és Marokkó; a Cedrus brevifolia Ciprus szigetén őshonos; parkokba is ültetik. A himalájai cédrus ’Cedrus deodara’ 50 méter magasra nő, kiterjedt erdőségeket alkot 1300–3900 méter tengerszint feletti magasságban. A hinduk szent fája, innen ered latin neve is (devadere ’istenfa’). Rendkívül ellenálló, tartós fája miatt Indiában fontos építőfa szárazföldi és vízi építkezésekhez. Legismertebb a libanoni cédrus ’Cedrus libani’, amely a törökországi Toros és az Antitoros hegységekben, 1300–2000 méter magasságban őshonos, emellett a Libanon-hegységben fordul elő, innen ismerik már ősidők óta. Korábban híres, nagy kiterjedésű erdőket alkotott. Fáját az ókori egyiptomiak az államalapítás korától (kb. Kr. e. 3000) rendszeresen importálták; nagyobb hajók, épületelemek, asztalosmunkák elkészítésére használták. Ellenálló, tartós és illatos fájából készültek a múmiakoporsók is. Mézgatartalma miatt kiváló vízállósággal rendelkezik, ezért már I. Szetosz fáraó elkezdte a harmadik dinasztia idején a fák kivágását hajóépítés céljára. A fatörzseket fenyőágyas tutajok formájában úsztatták le Júdea és Egyiptom kikötőibe. Salamon király is innen szállíttatta Jeruzsálembe tengeri és szárazföldi úton a templomépítéshez szükséges hatalmas tömegű faanyagot. A Biblia tanúsága szerint Salamon király jeruzsálemi temploma ugyanis libanoni cédrusfából épült. Melius Juhász Péter azt írja 1578ban, hogy „Az Isten hazát a Salamon templomát ezzel bélletéc meg: Dauid Király ebböl czináltattot volt hazat. ió szagu mint az Fönnyü mag.” Mások – mint Enkidu vagy Gilgames – inkább megölik a cédrus szellemét, Huwawát, úgy jutnak hozzá fizetség nélkül a Gilgames eposz szerint. Az Agyagtáblák üzenetében az áll:

Megtekintik a cédruserdőt, fölmérik hosszát, szélességét;

föl sudarát a cédrustörzsnek, föl karcsúságát, vastagságát;

megszemlélik a széles utat, az egyenes futású ösvényt;

látják Irnini szenthelyét; a cédrushegy kékes kupoláját.

A hegy előtt királyi-büszkén őrködik, egyenes derékkal

a cédrusfa – királyi teltség! S királyi újjongás az árnya!

Az Ószövetségben az erő és a szépség szimbóluma. Költői példázatban szerepel az Énekek énekében. A Biblia legszebb, legnagyobb és harmadik leggyakrabban említett fáját hosszú életkora, vonzó formája és elegáns koronája tette a nemesség, méltóság és hatalom, a boldogság jelképévé. Mint hosszú életű örökzöld fa, az örök élet, a Paradicsom szimbóluma is. Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban őrzik Csontváry Kosztka Tivadar gyönyörű Magányos cédrus című festményét. Igazi libanoni cédrust ábrázol, a festő hosszabb ideig a helyszínen dolgozott, és gyógyszerészként kellő botanikai ismeretei is segítették az élethű ábrázolásban. Más festményvízióiban is meghatározó motívum ez a fa, például a Zarándoklás a cédrushoz Libanonban vagy a Baálbek című festményeken.

Számos legenda fűződik a cédrusfához. A főnixmadár keleti hazájából Libanonba repül, ahol a cédrus ágaival illatosítja magát, majd Heliopoliszban a templom áldozati oltárán elég, hogy harmadnapra feltámadva visszarepüljön országába. A kereszténységben ezért vált a főnixmadár a feltámadt, népét megszabadító Üdvözítő jelképévé. Másik legenda szerint egy kínai császár ármánykodása egy fiatal házaspár elszakításához majd kényszerű halálához vezetett. A császár parancsára egymástól távolabb temették el őket, de közös sírjukon egy-egy nagy himalájai cédrus addig nőtt, amíg gyökereik is és ágaik is össze tudtak kapaszkodni. Ezért lett a fa a hűséges szerelem jelképe Kínában. Az óind Szatjavrata epizódjában is említik a cédrust; a hős csak cédrusfa hajón tud a pusztító özönvíz elől elmenekülni. Az egyiptomi mitológiában pedig érdekes történetet jegyeztek föl Batáról, akinek a szíve a „cédrus virágában” él, akit a gonosz király hiába ölet meg többször is, lelke mindig újabb élőlényekbe vándorol.

A libanoni cédrusból sajnos ma már csak kisebb ligeteket találunk. Ezeket egy keresztény szekta – a maronitáké – védi. 40 méter magasra is megnő a libanoni cédrus, törzse 6-7 méter átmérőjű is lehet. Kellemes illatú fája elég tartós, és ellenáll a korhadásnak.

A cédrusfa gyantájával a régiek orvosoltak, illetve holttesteket balzsamoztak be vele. Fájával – jó illatáért – füstöltek is. Rovarűzésre is alkalmas.

cékla, céklarépa J: lilásvörös gyökerű répa; Beta vulgaris var. rubra. vörösrépa J: N. cékla.

A Schlägli Szójegyzékben 1405 körül már felbukkan: „bleta: cecla. 1595-ben Beythe András Fives Könyvében (FK.) czekla. A XVII. században Szenczi Molnár Albert szótárában (1604), Apáczai Csere János enciklopédiájában (1655) és Lippay János Posoni kertjében (1664) szerepel. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) tzékla. Tordában cégla, Komáromban cikla, Baranyában cigra, az Ipolyságban és Nyitrán cvékla, cvikla. Pápa vidékén vörösrépa, céklarépa a neve.

Valószínűleg déli szláv eredetű jövevényszavunk, a bolgár, macedón, szerbhorvát, szlovén (és cseh, szlovák, lengyel, orosz) megfelelők forrása a görög. Abból való a középkori latin sicla > cicla ’ua.’ is.

A már az ókorban is igen fontos és sok helyen termelt haszonnövénynek beta neve (ma nemzetségnév) szerepel természetesen a latin írók műveiben.

A vörösrépát, a cékla ősét már Kr. e. 2500 táján gyógynövényként ismerték. A cékla kétéves növény első évben kifejlődött, megvastagodott gyökerét fogyasztjuk. Vegyelemzése során kiderült, hogy vitaminokat, ásványi sókat, poliszacharidokat és olyan festékanyagot tartalmaz, amelyek a szervezet életfunkcióit kedvezően befolyásolják. Van benne karotin, E-, B- és C-vitamin, nikotinsavamid, folsav, kálium, magnézium. Ezeknek tulajdonítható, hogy a nyers céklalé biológiailag igen értékes ital. A kutatók azt is megállapították, hogy a céklának káros élettani hatása nincs, de mivel sok rostanyagot tartalmaz, a gyomor- és bélrendszeri betegségben szenvedők csak lé formájában fogyasszák. A népi gyógyászatban a céklalé többféle betegség ellen is javallott: a szervezet erősítésére, érelmeszesedésre, az ellenállóképesség fokozására, légúti betegségek kezelésére, vizelethajtásra. Az utóbbi időben kutatások folynak a céklalé daganatgátló hatásáról. Gyergyóban a levele, a „céklalapi” sebtapasz: ha fonákjával teszik a sebre, akkor tisztítja, ha színével, akkor „esszeforrasztja”.

A magyar konyha csupán salátaként ismeri, pedig igen változatosan lehet elkészíteni. Oroszországban leves, püré és főzelék készül belőle. A lengyelek népi eledele a céklaleves. Különösen ízletes és egészséges étel a reszelt nyers cékla tormával. Sokáig eláll, ha ízlés szerinti salátalével leöntjük, majd üvegekbe tesszük. Szintén megunhatatlan a céklasaláta almával. A reszeléket citrommal és mézzel ízesíthetjük.

cickafark, cicfarkkóró, cickóró J: fűszeres illatú, fehér fészkes virágzatú gyógynövény; Achillea millefolium. cicamaca J: fűz vagy rekettye barkája.

Először Csapó József használta a cickafark nevet 1775-ben, a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) 1807-ben rövidítve tzitzkóró, az Achillea ptarnica pedig kenyérbél tzitzkóró. Ennek társneve a prüsszentőfű, mert mint azt Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) írja: „levelével és virágával úgy élnek, mint a prüszköltető orvossággal”. A cickóró társnevei: patikai ezerlevelű fű, pulykafű, pézsmatő, borbolya, csontvirág. Ez utóbbi a növény gyógyhatásával kapcsolatos.

A cickafark terminust neves füvészeink, nyelvújítóink és szótáríróink mind számon tartják (NclB., Földi, Veszelszki, Kresznerics, Dankovszky, MF., Kassai,Kováts, Bugát, CzF.). A cickafark különböző alakváltozatai a tájszótárak, nyelvjárási szógyűjtemények és néprajzi dolgozatok tanúsága szerint a történelmi Magyarország legtöbb vidékén használatosak voltak:Kötcse, Bugac, Ásotthalom, Hódmezővásárhely, Nagyszalonta, Berettyószéplak, Zilah, Szeged, Kiskunhalas, Sövényháza, Nógrád megye, Gömör és Kishont vármegye, Óbást, Makád, Csorvás, Privigye vidéke, Zala megye, Gyula, Szlavónia, Ormánság, Marosvásárhely, Lövéte, Mezőpanit, Zetelaka, Bályok, Csíkszereda, Fenyéd, Homoródszentmárton, Torockó, Etéd, Kovászna, Kunszentmárton, Jászapáti, Nagyváty, Csorva, Királyhalom, Nógrád, Lengyeltóti, Kopács, Várdaróc, Balaton-mellék, Kürt, Göcsej, Zalabaksa.

Az összetett szó cica- előtagjának több játékos módosulata van. A felső leveleiről nevezték el a növényt, melyek a macska farkához hasonlítanak. Ezek szélesen szárnyas gerincűek, kis karéjai hasonlítanak a fűrész fogához, és porcogósan vannak megvastagodva, csaknem szúrós csücsökkel. Ugyanakkor az egész növény bársonyosan selymes.

Millefolium faji nevének jelentése ’ezerlevelű’, a genusnév pedig személynévi eredetű. A nyelvjárásokban használatos is az ezerlevelűfű, a régebbi szaknyelvi patikai ezerlevelűfű szintén a latin faji névből származik. Az olasz népnyelvben is van cent pied ’százlábú’ (ME.) neve. A tudományos nemi név pedig a már Pliniusnál szereplő régi latin Achilleos herba (< a görög Achílleiosz botáné) fordítása, azaz ’Achilles füve’. A szépségével és erejével kitűnt trójai hős nevét őrzi, aki a harcosok sebeit gyógyfüvekkel kezelte; a legenda szerint a trójai háborúban Achillesz egy katonatársa sebének vérzését a cickafarkfű páfrányszerű leveleivel állította el. A tudomány azóta igazolta, hogy a növény valóban olyan anyagokat tartalmaz, amelyek vérzés- és fájdalomcsillapító, sőt gyulladásgátló tulajdonságúak. Későbbi, a középkorban használatos népszerű nevei – például katonák sebfüve, vérfű stb. – mind a vérzést elállító képességére utalnak, akár az olasz erba de feridas ’sebfű’, erba del soldato ’katonafű’, stagnasangue ’vérállító’ (ME.). Plinius nyomán Dioszkuridésznél (1518), majd Cordus (1553), Dodoens (1557) és Matthiolus (1611) műveiben is felbukkan az achillea.

Régi magyar és mai tájnyelvi neve egérfark. Ma Magyarországon, Kárpátalján és Erdélyben az egérfark, egérfarkú kóró, egérfarkú virág igen elterjedt etnobotanikai terminus, szinte minden tájszótárunkban és tájnyelvi szószedetben adatolt. Az Achillea millefoliumot a mag hengeres, hosszú, kalászos hegye alapján nevezték így el. A Myosurus minimus termőlevelekkel sűrűn benőtt virágtengelyének csúcsa hosszúra megnyúlik, és túlnövi a virágtakarót. Még virágzás után is tovább nyúlik, erre utal az apró egyéves növény elnevezése. A számos nyelvben meglévő és szintén egérfark összetételű növénynevek a latin myosurus (< görög mysz, myosz ’egér’; oura ’farok’), illetve középkori latin cauda muris kifejezésre vezethetők vissza. A növény egérorrúfű nevét (SzegFüz. 2) az erdélyi Szászlónán jegyezte föl Győrffy István 1935-ben, az ÚMTsz. adata szerint Magyarlónán is ismerik, jelentése ugyanaz. Erdélyben és a moldvai csángóknál féregfarkú burján neve is van (Zelnik: Csügés, Onyest, Lészped | NépismDolg. 4: Gyimesbükk | NyIrK. 1: Gyimesi csángó). A nyelvjárási szó, a féregfarkú fű a román coada şoarecelui ’Achillea millefolium’ (NyIrK. 1) tükörszava.Mivel a burján jelentése is ’gaz, gyom’, szintén tükörszóval állunk szemben a román buruiana-viermelui (tulajdonképp ’féreg-gaz’) nevet illetően.

Nevezik még pulykafűnek is (R. 1805: Pethe), elsősorban az erdélyi nyelvjárásokban (Nyr. 28: Csík megye | Szabó–Péntek: Marosvásárhely, Szentmihály-Ajnád, Újtusnád | NépismDolg. 4: Gyimesbükk | KGy.: Kovászna megye). A név magyarázata az, hogy a növényt eleségként fiatal baromfinak, főleg pulykáknak adják, mert ettől erősödnek. Használatos a Hegyalján kakastejvirág neve is.

A keltáknál szent növény, begyűjtése különleges szertartás része volt. Szárát a druidák időjóslásra használták. Az ősi Kínában is alkalmazták gyógyereje miatt. Szárát az I Csing (A Változások Könyve, avagy a Cickafark Orákuluma) régi bölcseleti és jóskönyv hexagramjainak segítségével a jövendő megtudakolására használták. Ötven egyforma hosszú pálcikájával firtatták a sorsot.

E szerény külsejű növényke különleges erőt rejt magában. Csupán egyetlen levele jelentősen meggyorsítja egy talicskányi komposzt lebontását. Ma is nagy hatású gyógyfű, drogját teljes virágzáskor gyűjtik be. A virágzat azuléntartalmú illóolajat és cseranyagokat tartalmaz; antibiotikus, gyulladáscsökkentő hatású. Az illóolajból készült kenőcsöt szembetegségek kezelésére, bőrápolásra alkalmazzák. Teája fogíny-, szemgyulladás kezelésére javallt. Vérzéscsillapító hatásában ma is hisznek, az erdélyi Szováta-Szakadáton „eszt akkó hasznájjuk, ha elváktuk a kezünk vagy valamive megütöttük a kezünket, lábunkat, s fojik a vér, ettő mekszünik a vérzés”. A tüdő, végbél, méh, hólyag- és orrvérzés régi, bevált gyógynövénye. Étvágyjavító, emésztést segítő, görcsoldó, menstruációs panaszokat csökkentő, vérnyomáscsökkentő, gyomor- és bélhurutpanaszok orvoslására is alkalmas.

ciklámen J: 1. dunántúli bükkerdőkben nyíló, illatos lila virágú gumós növény; Cyclamen purpurascens. | Ennek dísznövényként termesztett változata; Cyclamen persicum. kunrépa J: N. ciklámen.

1877-ből adatolható először cycláma írásképpel: „Pihenés után elmentünk cyclámákat szedni” (TESz.). Később cyclamen, a népnyelvben ciklámen, ciklamënt, sziklament (ÚMTsz.). Latinból elterjedt nemzetközi szó a ciklámen, megfelelői használatosak az angol, német, francia, olasz, orosz nyelvben, forrása a latin cyclaminos, cyclaminum. A magyarba a szakirodalmi latin szó, a cyclamen került. A görögöknél küklaminosz, Pliniusnál cyclaminon a neve, tulajdonképpen ’köröcske’ jelentésű (< görög küklosz ’kör’). Minden bizonnyal kerek levele és gömbölyű gyökértörzse alapján kaphatta ókori nevét. Lippay Jánosnál 1664-ben még porcsfű is, DiószegiSámuel türt szirom néven kívánta népszerűsíteni (ez a virág alakjára, illetve a szirmok különös összenövésére utal). Kifejező és találó magyar neve még hiányzik.Régebbi füvészkönyveinkben a latin cyclaminus néven sorolták föl. Nagyon divatos virág. Valaha az Alföldön is elterjedt volt, erre vall kunrépa neve. (A számos könyvben olvasható kanrépa sajtóhiba, majd szolgai másolások eredménye.) Valószínűleg a kunok úgy sütötték és fogyasztották gumóit, mint ahogy a szibériai népek most is eszik a „földi gesztenyét”. Nevezik disznórépának, illetve disznókenyérnek is. A disznórépa [R: 1570 k.: dÿZno repa (Ars Medica), majd 1583: NomPann., 1780: Molnár J., 1807: MFűvK., 1833:Dankovszky és Kassai, 1841: NövTan. 2, 1843: Bugát, 1862: CzF. csicsóka a., 1893:Erdély] elnevezés a Cyclamen purpurascens nagy gumójú gyökerére vonatkozik, melyet a disznók kitúrnak.

Ugyanígy a disznókenyér [R: 1588: dizno kenyer (Frankovith), 1590: Szikszai, 1664: Lippay, 1708: Szenczi, 1780: Molnár J., 1797: Tseh, 1807: MFűvK., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1893: Pallas. N: MagyEml. 16: Duna mentén] is. Ehető növényről van szó, ezt bizonyítja a növény földikenyér, kanrépa, kunrépa, kunalma elnevezése is. A kunrépa hasonnevei a kanrépa és a kunalma. [Más növény neve, de szintén etnikai preferenciával keletkezett a régi, Melius Juhász Péternél szereplő (1578) kunok paréja ’Portulaca oleracea’ kifejezés.] A megfőzött gumókkal etették a sertéseket is. De a vaddisznók is előszeretettel túrják ki és eszik. A német Schweinbrot ’Cyclamen europaeum’, Saubrot ’ua.’ tükörszó: Schwein, illetve Sau ’disznó’, Brot ’kenyér’ jelentésű. Megvan az olaszban is, vö. pan porcino ’ua.’ Ez utóbbi nyilván összefügg a szintén ’Cyclamen’ jelentésű porcsfű [R. 1585: portsfw ’ua.’ (Calepinus)] szavunkkal.

Egyes helyeken az orvhalászok a halakat kábították a ciklámengyökér apró reszelékével. Erre utal a növény halbódító neve [R: 1845: halrészegítő, halbódító (Kováts)]. Ez egy – ma már – különös halászati módszerre utaló név. Mint Kováts Mihály a növény alkalmazásáról írja: „az Ichthyromethya vízbe hányt fája a’ halakat megrészegíti”. Akárcsak a halméregcserje, halmaszlag stb., mely növények szintén a halak kábítására és így könnyű kifogásukra szolgálnak. Az ökörfarkkóró is szinte napjainkig széles körben elterjedt halmérgező növény, lásd erről bővebben Gunda Béla könyvét. Ilyen halbódító növénykivonat még: a halbogyó (J: az Anamirta cocculus csonthéjas termése). Ebben a csonthéjas termésben pikrotoxin nevű méreg van, melyet szintén élelemszerzésre, halbénításra alkalmaznak.

Ugyanezzel a halászati módszerrel kapcsolatos a halkábítófű ’Euphorbia’, N: halkábittó (Szigetköz) ’mindenféle kutyatej neve’. (Az euphorbia ókori növénynév, a görög euphorbion már Dioszkuridésznél tüskés, tejnedvet is tartalmazó növényt jelöl, a latinban Pliniusnál a ’farkastej’ elnevezése.)Régebben a halászok megtették, hogy a nedvet a vízbe csepegtették. Mint egy öregember emlékezik a felszínre jött, kábult halak kiemelésének módjára: „csakúgy cuppogtak a halak”. További hasonló alkalmazású növény például a halászfű, halászkóró, halászlevél (Martos) ’Plantago altissima’. Amint egy halászember a növényt ismerteti: „én esztet a halászfüvet szoktam mindig, aszt a halászkórót mëktörnyi, kicsavarnyi, mert az a lëkkeserűbb a vëlágon” (MNy. 45). A következők ugyanígy: halméregfű, halmaszlag, halméregcserje ’Anamirta paniculata’ [R. 1843: halmaszlag (Bugát), 1880: N. halméregfű Székelyföld, 1901: ua. ’havasi euphorbia’. N. Gyógysz. 375: halméreglapi (Gyergyó) ’Euphorbia amygdaloides’ | MTsz.: halméregfű]. Ezek a nevek olyan növényt jelölnek, melyet kövek között összezúznak, vízbe dobják, s a hal elbódul tőle. Hasonneve a halaló fű ’Euphorbia amyglaloides’, melyet Gunda Béla adata szerint Zágonban a halak kábítására használnak. Olasz megfelelései is vannak az elnevezésnek, vö. N. esca da pesci, tasso dé pesci ’ua.’ A németben meglévő Fischgras, Fischkraut, Fischblatt, azaz ’halfű,hallevél’ sokféle vízinövényt jelöl, de néprajzi adatot a halak kábítására ezekkel kapcsolatban nem találunk.

A halmaszlag összetételben szereplő maszlag szavunk az áfiummal együtt került a magyarba. A gyomnövény tüskés toktermése mérges anyagot tartalmaz, amelynek kivonata italba keverve kábulatot okoz. A török korban terjedt el Magyarországon, a XVI. századtól adatolható mint kábítószer. Átvitt értelemben kialakult a szó ’emberek félrevezetését célzó, kitalált dolog, nagyhangú, hazug ámítás’ jelentése. Származékai is főként átvitt értelemben használatosak. A végső soron arab eredetű török szó elterjedt a balkáni nyelvekben; a magyarban is a törökből való átvétel.

Nevezik még a cikláment alpesiibolya, földikenyér, havasiibolya, nyúlfülűviola néven is.

Hazánk nyugati részén, Sopron, Vas és Zala megyében a bájos, illatos, halvány rózsaszín virágú ciklámen vadon él. Számos forrás arról tudósít, hogy a régiek hashajtónak használták csípős gumóját. A legtöbb ciklámenfaj tavasszal virít. Európában már a XVII. században művelésbe vonták. A XIX. század végén annyira elterjedt, és nagy lendülettel nemesíteni is kezdték, hogy mára az egyik legfontosabb cserepes növény; a virágban szegény téli időszakban sok lakásban nyílik.

cikória J: a katáng egyik változata; Cichorium intybus.

A Magyar Oklevél-szótár (OklSz.) 1544-től adatolja; Melius Juhász Péternél (1578) cicoria, majd Csapó József (1775), Benkő József (1783), Veszelszki Antal (1798), Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (1807: MFűvK.; 1813: OrvF.) és Bugát Pál (1843) említi.

A görög eredetű latin, középkori latin, hazai latin cicoria, cichorea az alapja, akár a horvát cikoria, német Zichorie, francia chicorée, angol chicory, orosz cikorij vagy az olasz cicoria megfelelőinek. Használatos volt egy cigóri alakváltozat is a magyarban. Ez a német Zichorie kései átvétele. Az ókorban intybus vagy intubus néven ismerték a katángot. Plinius szerint az egyiptomiaknál is megvolt, tőlük származik a cichorium név. Társneve a cikóriakatáng és a kávékatáng.

A kávépótló cikóriát a XVII. században kezdték nemesíteni a mezei katángból. A gyökér szárításával, pörkölésével, őrlésével készül a cikóriakávé. Magyarországon az 1950-es évekig mintegy 3000 hektáron vetették.

Lásd még a katáng szócikkét.

cikszár J: keserűfű.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály nyelvújítás kori szóalkotása a cikszár a növény cikkcakkos növése alapján, melyet a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) említenek először. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvének (1813: OrvF.) „Mutató táblája” tartalmazza a tzikszár nevet. De szerepel tzikkszár alakban is az „Új Nemi Nevek Laistroma” fejezetben a „3-dik Rendbeliek, meljek Deákból fordítódtak” sorában.Használatos csíkszár alakváltozata, mely valószínűleg népetimológiai átalakítás, „értelmesítés” eredménye. Az EtSz. szerint is nyelvújítási alkotás a cikszár, de képzésmódja nem világos. Felmerült, hogy talán a cikkelyes szár összerántása lehet [Kiss Lajos közlése szerint (FNESz.)], de Diószegiék utalása egy – sajnos közelebbről meg nem határozott – latin eredetire, egyelőre eldönthetetlenné teszi a kérdést. Tudományos Polygonum neve is ’sok bütykű’ jelentésű, mert szára feltűnően ízelt. Több mint 150 egynyári és évelő fajtája van, melyeknek a keserűfű, vízibors, vízihunyor, baracklevelű fű, szappanfű, bolhafű, ebgyömbér a népnyelvi nevük. Az ebgyömbér (R. 1578: Melius, 1775:Csapó) fordítás eredménye, a Melius Juhász Péternél megadott latin név, a Zingiber caninum mintájára került a magyarba. A növény mai Polygonum persicaria neve – mint azt R. 1775: baratzk levelü-fü, francia R. 1783: persicaire, német Pfirsichkraut elnevezése is mutatja – az őszibarackéhoz hasonló levelére utal. A magyar ebgyömbér mai alakjának létrejöttében közrejátszhatott gyöngy szavunk analógiás hatása is.

A vadon tenyésző Polygonum fajok között talán a legismertebb a Polygonum bistorta, a sárkányfű, tekertgyökerű fű vagy kígyógége, kígyógyökerű fű (R. 1672 k.: kégyó gyükér SzT.), mely ma is használatos a nyelvjárásokban Kolozsvár és Vajdakamarás környékén. A tekertgyökerű fű a latin ’kétszer tekert’ jelentésű tudományos bistorta névvel függ össze. Mint Diószegiék jellemzik a növény gyökerét: „tekert-fatsart”. Magyarországon is előfordul hegyvidéki tisztásokon, irtásréteken; ujjnyi vastag földbeli gyökere kígyó módjára csavarodik, tekeredik, kígyózva kúszik. Német megfelelője a Schlangenwurz, Natterwurz, Wurmwurz, orosz gorec zmejnüj, szlovák hadí koreňčší.

Gyógyhatásáról már Plinius megemlékezik. A gyökértörzset egyébként régen étvágygerjesztőként, illetve ízletes téli főzelékként (a spárgához hasonló módon) készítették el. Kígyó formája miatt vízben megfőzve csörgőkígyó marása ellen használták. A régi füvészkönyvek ezért is nevezték serpentariának. Főzetéből szájvizet, toroköblögető teát készítettek.

Lásd még a keserűfű szócikkét.

cincor J: hegyi réteken gyakori évelő fű; Cynosurus cristatus.

1807-ben bukkan fel először a szó a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) a taréjos, a tüskés, illetve az aranyos tzinzor különböző Cynosurus fajok neveként.

Valószínűleg latin eredetű, a szó végső forrása pedig a görög. Ebfarkfű, ebfarkúperje (R. 1833: Dankovszky, 1868: Ballagi, 1893: Pallas; N. Nyárády) társneve szintén szaknyelvi szó. Ma az ebfarkfű Marosvásárhely környékén etnobotanikai terminus is. A név – minden valószínűség szerint Dankovszky Gergely révén – a Cynosurus tükörfordításával került a magyarba, hiszen a szóban a görög küon, künosz ’kutya’ és az oura pedig ’farok’ jelentésű. Simonkai Lajos megpróbálta száműzni a magyar növénytani szaknyelvből: 1895-ben megjelent Növényhatározójában úgy alkotott nemi neveket, hogy a latin genusneveket fonetikusan átírta. Így ebben az esetben az illető növény elnevezése künozúrusz lett. Később ő maga helyesbített, és az ebfarkperje nevet használta azután.

A taréjos cincor a pázsitfűfélék családjába tartozó karcsú, zsombékszerű csomókban növő, évelő növény. Virágzata oldalra néző, egyenes buga, mely két sorban rendeződött füzérkékből áll. Tápanyagokban gazdag talajú hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön tömör gyepet alkot. Magas tápanyagtartalma miatt elsőrendű takarmányfű. Rokona, a tüskés cincor ’Cynosurus echinatus’ romtalajokon, kikötők és ipari területek környékén jelenik meg. Adventív gyomnövény. Latin fajneve is tüskés voltára utal, már az ókorban használatos volt növénynevekben. Pliniusnál olvasható a ’tüskés mint egy sündisznó’ jelentésű latin echinatus terminus. A latin echinus (< görög echinosz) ’sün’ szóból képezték.

cinegef ű z J: rövid barkájú, kicsiny, hosszúkás levelű cserje; Salix rosmarinifolia.

A szaknyelvi terminus a népnyelvben is ismert, elsősorban keleti nyelvjárásokból adatolt [ÚMTsz.: cinige fűzfa (Sajószentpéter), cinege-fűz (Tiszadob), cinëge fűz (Békés), cinegevessző (Rétköz) | Nyr. 97: cinegeficfa (Makkoshotyka)]. A név a vékony, gyenge ágú fűzfa találó neve, a cinege jelzőként ’vékony, cingár’ jelentésű.

Társneve a gyöngybarka, rozmaringfűz és serevényfűz. A nyelvjárásokban nyúlvessző neve is van [R. 1800: N. nyulvessző ’Salix incubacea’ (Izsák) Kitaibel].

Seprőnek, továbbá a homok megkötésére is hasznos.

Lásd még a fűz szócikkét.

cinnia J: rézvirág.

Nemzetközi szó, a latinból származik. Noha van rézvirág társneve, melyet Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály adtak (1807: MFűvK.), a Zinnia elegans nevet nem egy fém, a cin motiválta, hanem J. G. Zinn botanikus, göttingeni orvostanár nevét őrzi. Cínea hasonneve is létezik a magyarban, de még számos társnevét ismerjük: ilyen a havanna, katonarózsa, kisasszonykonty, legényrózsa, pendelrózsa, ördögszem, szalmavirág, tűzvirág és a vasrózsa.

1796-ban került Európába. Mivel igénytelen, hálás növény, csakhamar elterjedt a kertekben.

ciprus J: sötét lombú, hegyes koronájú fenyőféle fa; Cupressus. ciprusfa J: ciprus.

Az első adat a Döbrentei-kódexből, 1508-ból: cipros, majd a Thewrewk-kódexből való: cyprws. 1578-ban Melius Juhász Péternél „cyprus, aki kertben terem”, 1588-ban Frankovith Gergelynél czyprus, 1591-ben Catónál cziprus. Szerepel azután a cypreszfa Szenczi Molnár Albert szótárában 1604-ben, a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban és Pápai Páriz Ferenc szótárában 1708-ban. Benkő Józsefnél 1783-ban tzipros-fenyö, kerti tzipros-fa (NclB.), Márton Istvánnál 1801-ben tziprus. A népnyelvben cifrus, cidrus, sziprosfa.

Magyarázták úgy is, hogy a magyar ciprus az antik isten nevéből alkotott görög küparisszosz elnevezés folytatója. Valójában a görög eredetű latin cyprus ’henna; tövistelen fagyal’ növénynévből ered, és átvette a szintén latin cupressus, cypressus, cyparissus ’ciprus’ jelentését. Ez utóbbi latin név került az európai nyelvek szókincsébe: német Zypresse, angol cypress, olasz cipresso ’ua.’

A nehéz szagú boróka helytelen elnevezése a ciprusfenyő vagy lóciprus; ez utóbbi minden bizonnyal a régi – már Pliniusnál is fölsorolt – latin juniperus elnevezésből keletkezett népetimológiai alakulat.

Cato kimerítően foglalkozik a ciprussal, bármely más fánál részletesebben tárgyalja. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. könyvében semmi jót nem tud a ciprusról írni: „igen nehezen nő, gyümölcsfának értéktelen, bogyója mérges, levele keserű, szaga kellemetlenül erős, még árnyékadó fának sem alkalmas, alig van fája, mert úgyszólván cserje termetű”. Ugyanakkor arról is tudósít, hogy „nyírással kényszerítve tömör sövényeket és kecses, maradandó hengeralakzatokat formálnak belőlük. A kertészek is felhasználják alkotásaik díszítésére az örökzöld, vékony és rövid levelű bokrot: vadászjeleneteket, hajórajt vagy más tárgyak utánzatait alakítják ki belőle.”

A ciprusok örökzöld cserjék, fák, sok közülük díszfa. Tartóssága és könnyű megmunkálhatósága miatt faanyaga is értékes az építészetben, asztalosiparban. Az európai ciprus a Földközi-tenger vidékének jellegzetes fája. A legelterjedtebb a jegenyenyárra emlékeztető alakú változata, a karcsú vagy oszlopos ciprus ’Cupressus sempervivens cv. sticta’. Magyarországon is él néhány szabad földben áttelelt egyed, Badacsonyörsön található egy közel százéves példány. A kertek és temetők örökzöld dísze. A Szigetközben „Cidruságbú szipkát meg pipaszárat szoktunk csinálni, belseje mint a bozzáé puha, majd szép piros lesz a fája”. A népdal így említi:

Elvesztek ökreim cidrusfa erdőbe,

elszakadt csizmám a nagy keresésbe…

Örökzöld volta miatt egyike volt a halhatatlanság szimbólumainak. Az antik mitológiában Apolló és általában a napistenek (Küparisszosz, Phaethon) fája. Rómában Pluto szent fája, és ezért, ha gallyát a ház bejáratához állították, az gyászt jelentett. Kínától Spanyolországig temetők kedvelt fája volt. Bőven folyó gyantája kellemes, balzsamos illatot áraszt. Fájából a föníciaiak hajót, a görögök és a rómaiak templomajtót, emléktáblát, koporsót, istenszobrokat készítettek. Homérosz is említi. Ciprus nőtt Kürosz perzsa király sírján. A mohamedán perzsák úgy hiszik, hogy minden sabbath napon a fa a vérét hullatja. Zarathusztra magába fordult életét is ciprusfa alatt élte. Aphrodité cipruskoszorúval gyászolta Adóniszt, de ilyen koszorút viselt a fején a tragédia múzsája, Melpomené is. Ovidius egyik verse a ciprus születését meséli el. Küparisszosz Keosz mezején legeltette a szent szarvasokat, melyek egyikét gerelyével véletlenül eltalálta. A megölt állat miatti szomorúsága a ciprusfában testesült meg:

Most, hogy a sírástól már minden vére kiszáradt,

tagjai lassanként kezdtek zöld színbe borulni,

s fürtjei, tiszta fehér homlok szép díszei eddig,

fölborzadtak mind, s meredezve az ég felé álltak,

fölhegyesült csúccsal csak a csillagos égre tekintve.

Ekkor a bús isten felnyög: Gyászollak örökké,

mások gyászmegadója, kesergők társa, te! mondja.

A római mitológia szerint az Etnától állandóan veszélyeztetett földek védelmére Ceres ciprusfával dugaszolta be Vulcanus műhelyének nyílását, aki azt időnként kidobta, és a láva iszonyatos pusztítást végzett. Vulcanus bizonyára megharagudott Pompeji lakóira, vagy elfogyott a ciprusfa.

Felhasználásáról nálunk Péchy Lukács 1591-ben azt írja: „Az cziprus erős, es kedues illatot ereszt magatul, de főkeppen, midőn vele füstölnec … esztendő altal koszoruban köthetic, miuel hogy telbenis zöldön meg marad … az cziprus az merget meg foitia, es ellen áé, az kigyot el bagyasztya, midőn azzal füstölnec.”

Erzsébet királynénk a sírjára ciprusokat kívánt. Tompa Mihály örökítette meg a ciprusfa regéjét, melyben kiszökött a kertből a ciprus, az égerfa és a fagyal. Az utóbbi kettő meg is találta a neki kedves helyét, de a ciprusfa így szólt: „Elhagytam a kertet, a csöndes boldogság tanyáját, én örülni nem tudok; temetőbe vágyom sírhantok fölé: hogy ha lesz boldogtalan, akit senki meg nem sirat, azt sirathassam el, ágaim annak borulhassanak az elhagyott nyugvóhelyére.”

A ciprusfű, cipruska a Santolina chamaecyparissus neve, mely a reneszánsz idején igen népszerű és széles körben elterjedt Mária-szimbólumként ismert növény. Különösen a kolostori kertművészetben nagyon jelentős félcserje. A XVI. századi botanikai és kertészeti művekben található a ciprusfű herba sanctae Mariae névváltozata, mely a középkori kertművészet szakrális szimbólumainak sorába tartozik.

cirbolyafeny ő J: tojásdad tobozú, vörösbarna fájú fenyőféle fa; Pinus cembra.

Földi János (1793) a czirbel alakot használta. Veszelszki Antalnál (1798) a termése cirbéldió. Német neve Zirbelnuss, ennek a fordítása Veszelszki adata, aki említi a tzirbél fenyő-fa fanevet is. Az írásmód arra vall, hogy a cirbélt összetételnek tekinti, s a második tagjában a bél szót látja. Márton Józsefnél 1803-ban Zirbelbaum. A régi cirbelfenyő előtagja tehát német eredetű, a Zirbel szó átvétele. Ebből a cirbelből alakult a cirbolya. A szó mindmáig elsősorban jelzős szerkezetek előtagjaként használatos. Társneve a havasi fenyő, diófenyő és tátrafenyő.

A Pinus nemzetségnév előzménye a Pliniusnál, Vergiliusnál, Catullusnál szereplő latin pinus ’különböző gyantatartalmú tűlevelű fa’ növénynév, amely a régi – már Theophrasztosznál, Homérosznál megtalálható – görög pítüsz ’fenyő, pínia’ szóból származik.

A cirbolya jellegzetessége a számos vörösbarna, erősen torz növekedésű ág. Hidegtűrő, zord fekvésű helyeken nő, előfordul a tajgán is. Kedvező feltételek mellett megérheti a 600 éves kort is. Magas fa sűrű, tompa csúcsú koronával, tű alakú levelei ötösével állnak csomóban. Toboza zártan hull a talajra, elrothadása után jutnak a talajba a kemény héjú magok. Ezeket az egy centiméternél is nagyobb, olajat és keményítőt tartalmazó, ehető magvakat cirbolyadiónak is nevezik. Fája igen könnyű, puha, finom rostos, tartós. Az asztalosok bútort, mennyezetet, lemezborítást készítenek belőle, a fafaragók pedig álarcok, állatfigurák, faragott ládák, edények készítésére használják. Értékes fája miatt a cirbolyafenyőt sok helyen már kipusztították. Őshonos állományai védettek. Fája tartós, kellemes illatú, szép színű és jól megmunkálható.

cirfandli J: fehér borszőlő.

A XVIII. századtól adatolható nyelvünkben (1723:Bél, 1779: Mitterpacher, 1780:Prónay, 1800 k.:Erdélyi borgazda, 1805:Gombás, 1826: Nyr. 34, 1829:Görög, 1833: Kassai, 1844:Legrády, 1856: Gyürky, 1868: Entz, 1870:CzF., 1897:Molnár I., 1955: Csepregi–Zilai). Számos bortermő vidékünkön a népnyelvben is ismert (ÚMTsz.: cilifandli Bábolna vid., szilifánt Somló-vid. | Bakos: cilifánt Tokaj-Hegyalja | Németh: cynifál, cirfandli, cilifai, cilifant, cirifai,cirifant, cynifál | Maar: német N. tsiarifăla | MNy. 2: cinifaj Győr vid.). A szőlőfajta osztrák eredetű, a pécsi káptalan hozatta be a múlt század derekán a mecseki borvidékre. A cirfandli név is az alsó-ausztriai Zierfahndler, R. 1836: Zierfahnler (Oestreich), Zierifandler, Zierifandel (Ungarn), 1886: Zierfahndler (Niederösterreich), cinyfál ’Sylvaner in Böhmen’ szőlőnévvel függ össze, a szó végi (-er > -i) képzőcserével. A magyar alakváltozatok többszörös átvétel eredményei a németből, vö. bajor, osztrák, német N. zirfandl,zirifandel, zierfandler, zirifandler ’szilváni szőlő’, mely népetimológiás módosulás az olasz vagy francia silvaner elnevezésből. A cseh (morva) cinifádl, R. cinifál, szlovák N. cirifal, cirifandel, szerbhorvát zierfandler szintén a németből való.

A Kaliforniában elterjedt Zinfandel ’vörösborszőlő’, melyet Haraszty Ágoston – a „kaliforniai szőlőtermesztés atyja”, hazánkfia – honosított meg, nem ez a szőlőfajta.

A cirfandli magyar elnevezésének megfelelő idegen nyelvű nevein kívül Ausztriában Rotreifer, Spätrot, a szerbhorvátban zerjavina néven is ismerik. Tőkéje középerős, kevés számú, mereven álló vesszőzetű. Vesszői szürkésbarnák. Levele középnagy, kerekded, színe bronzos árnyalatú zöld, felülete hólyagos, fonáka gyapjas. Fürtje vállas, tömött, bogyói kicsik, gömbölyűek, világospirosak, hamvasak. Vékony héjúak, finom édesek, jellegzetesen fűszeres ízűek. Eléggé igényes fajta. A szárazságot igen nehezen viseli el, rothadásra kifejezetten érzékeny, fagytűrése közepes. Bora az évjárattól függően változatos minőségű, lehet kiemelkedő minőségű; fűszeres illatú és zamatú, kemény karakterű.

cirok J: embermagasságú pázsitfűféle; Sorgum. seprűcirok J: seprű készítésére való cirok; Sorgum dochna var. technicum.

A magyar nyelvtörténetben 1465-től adatolható a cirok a Magyar Oklevél-szótár alapján (OklSz.). A Strassburgi ősnyomtatvány XVI. századi magyar bejegyzései között: „De milica – cyrok. Szikszai Fabricius Balázs könyvében (1590) tönköl,czirok ’Zea vel spelta’, Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) cirok szerepel. Csapó Józsefnél (1775) czirók, czirköles, illetve csilköles.Benkő Józsefnél (1783: NclB.) ugyancsak czirok, czir-köles, csilköles olvasható. Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában (1792) és Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) tzirok. Társneve a cirköles, Szatmár környékén és Zemplénben a cir-seprő, Erdélyben néhol a tatárka. A seprűciroknak helyenként szerecsenköles a neve. A cirok alakváltozataBorsodban, Zemplénben és Borsodban a ciru, másutt a cirák, cirk, szirák, szörek.

Ez utóbbi a kajhorvát sirek közvetlen átvétele.A cirok déli szláv eredetű nyelvünkben. A szláv szó pedig a ’szíriai’ jelentésű latin syricum folytatása, a gabonaszemre vonatkozik. Minden bizonnyal a magyarból való a szlovák cirok, illetve közvetetten a cseh

irok. A szó megvan az osztrák–német nyelvjárásokban is: sirk ’kukorica’, sürk, surich, sürch ’cirok’.

A Sorgum régebbi füvészkönyveinkben megadott Milium Indicum (francia millet d’ Inde, német indianischer Hirsch) neve a növény származásával kapcsolatos. Mint Csapó írja: „Ez Plánta leg-elsöben Indiaból Olasz Országban vitettetett, a’ honnét egész Europában el-terjedett. Nagyságos Györ Vármegyében magam-is termesztettem.” Közli német Welscher Hirsch nevét is, azaz az olaszországi származásra is utalt a növény egyik neve (vö. Welschriesling ’olaszrizling’).

A pázsitfüvek családjába tartozó nemzetség, melybe számos kultúrnövényt sorolnak; a trópusokon és a szubtrópusokon fontos gabonanövények. Fajai közé tartozik a leginkább szárazságtűrő fűféle, a szudáni fű, a ’Sorgum sudanense’. A cirok egyvirágú füzérkéi bugavirágzatban állnak. Ázsiában (Indiában és Kínában) az egyik legfontosabb gabona. Afrikában, újabban Amerikában és Magyarországon is termesztésbe vonták. A magyarországi ciroktermesztést 1850 után már több szerző említi. A Mezei Gazda szerint (1854) „a czirkot szintúgy lehet takarmánynak vetni, mint a kukoricát”. A takarmánycirok elterjesztése és népszerűsítése az első világháború utáni húszas évekre tehető. Sikere Surányi Jánosnak (1886–1965) köszönhető. A seprűcirok magja abrak és söripari alapanyag, virágzatából seprűt, kefét, kórójából kosarat, cellulózt készítenek.

citromfa J: sárga héjú, savanyú déligyümölcsöt termő fa; Citrus limon.

1538-ban, majd 1550 körül bukkan fel a magyar írásbeliségben (TESz.). Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájából (1570 k.: Ars Medica) és Melius Juhász Péter Herbariumából (1578) szintén adatolható a citrom, majd Szikszai Fabricius Balázs művében (1590) szerepel. A magyarázó, értelmező szerepű utótaggal ellátott citromfa összetétel először Apáczai Csere Jánosnál olvasható (1653), majd Benkő Józsefnél szerepel (1783: NclB.).Márton István művében (1801) tzitrom.

Nemzetközi szó. A magyar citrom latin eredetű, a ’citromfa, tujafa, életfa’ jelentésű latin citrum, középlatin citrum ’citromfa’ (vö. latin szaknyelvi Citrus ’ua.’) szóval függ össze. A franciában és az oroszban citron, a németben Zitrone. Szaknyelvi latin eredetű (< Citrus limonia) a citrom igen régi neve nyelvünkben, a limónia [R. 1544: lemonat (OklSz.), 1574: limonia (MNy. 56), 1599: lemonia (uo. 67)], amely évszázadokon át szerepel különböző forrásokban. Idegen nyelvi megfelelői az angol lemon, francia limonier, német Limone, orosz limon. A limóniaalma a szintén latin malus limonia részfordításaként jött létre.

Európába Keletről került az ősi citromfaj, mégpedig Nagy Sándor ázsiai hadjáratával (Kr. e. 334–324). Eleinte méd almának,perzsa almának nevezték a gyümölcsét. A késő prófétai időkben, a babiloni fogság idején ismerték meg a zsidók. Hármas növényi szimbólumuk része: pálmalevéllel összekötött mirtusz a jobb kézben és bal kézben citromág, a tartalmas élet hármas jelvénye. Indiában a hűség jele; ha meghalt a férj, felesége önkéntes tűzhalált vállalt, ilyenkor citromágat is tartott a kezében. Ez a szokás még a XX. században is szedte áldozatait Indiában. Theophrasztosz leírásából kiderül, hogy az ősi citromfa még nem termett olyan leves gyümölcsöt, mint a mai ismert citrom. A rómaiak is ismerték, Vergilius, Plinius és Dioszkuridész említik. Galénosz már részletesen ír a kitrionról, Palladius 380-ban gondozására és használatára tanít. A ma általánosan használt citrom indiai neve limu, ennek származéka az olasz limone;a tudomány is Citrus medica var. limonum néven különböztette meg. Azonban Németorszában, Franciaországban és Magyarországon sem honosodott meg ez a név, hanem a Citrusból alakultak a nemzeti elnevezések (Zitrone, citrom). Viszont érdekes módon az üdítő ital neve ezekben az országokban is limonádé; Olaszországban a reneszánsz korában vált divatossá a limonata, Franciaországban a limonádéárus helyek limonatier néven lettek ismertté.

Hazánkban egzotikus gyümölcsnek számít, de szerencsére állandóan kapható. Puszta Sándor írt verset Citrom címmel:

Idevarázsolt szép Itália

vagy még délibb fűszerszagú táj

ízleltelek, megcsapott illatod

s elültettem magod

bokornyi fa – be szeretlek!

most kinyíltál

íme virág virág citronvirág

aranyvirág

mindennap nézegetlek.

Európa hidegebb tájain egyrészt telelőpincéket építettek, másrészt legalább a házak déli oldalán nagy ablakokkal felszerelt folyosókat. Schönbrunn történetéből kiderül, hogy 1660ban több mint száz veder állott egy folyosón, amelyekben olasz fák és növények teleltek. Lippay János könyvéből kiderül, hogy a Posoni kertben is így tartották a citrom- és narancsfákat.

Örökzöld, többnyire tövises fa. Mutatós, szép növény. Levelein, gyümölcsének felületén sok olajmirigy található. Fehér, illatos virágai önbeporzók. Egyszerre találunk a fán bimbót, nyíló virágot, zöld és sárga termést. Minden része illatos. Gyümölcse lédús és savanyú, Cvitamin-tartalma jelentős. Ez a gyümölcs volt az első a citrusfélék között, amelyet a hajósok magukkal vittek a skorbut megelőzésére. Nálunk is megbecsülték gyógyhatását. Diószegi Sámuel (1813: OrvF.) azt írta, hogy a citrom „minden forró nyavalyákban igen jó hivesítő szer, ha vízbe tsepegtetik, és azt tzúkorral egy kevéssé felédesítik, melj italt Limonádénak szoktak nevezni. A’ senyvedésnek hatalmasann ellent áll, és azért a’ rothasztó hideglelésekbenn igen jó… A’ citromnak héjja gyomorerősítő.”

Magról és dugványról jól szaporítható. A gyümölcs héja és a virágillatú levél az indonéz és a thaiföldi konyha csirke-, illetve halételeinek kedvelt fűszere. Cukrásziparban, gyógyászatban sokoldalúan felhasználják. Fáját finom furnírok készítésére és esztergályosmunkára alkalmazzák. Héjából illóolajat nyernek.

citromf ű J: fűrészes levelű, halványsárga ajakos virágú, erdei gyógynövény; Melissa officinalis. méhfű J: ajakos virágú erdei növény; Melittis grandiflora. | N. citromfű.

Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) czitrom-fü, illetve méh-fü, méhek szeretö-fü, mézelke a Melissa officinalis. Kassai József szótárában 1833-ban tzitrom szagú fű, Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) tzitromfű. Társneve a – szintén a növény jellegzetes citromillatára utaló – citromszagú mézfű, babcitromfű, valamint a mézelke, mézgáncs, melissafű, rajfű és a növény gyógyhatására utaló gyógyító-, orvosi méhfű, jószagú csalán, igaz nádrafű (nádra ’anyaméh’), méregnyomófű, magyartea, mecsektea. Hívják még sátánfű, magyarka, rajfű és kerti méhfű néven is. A franciában melisse citronée, herbe de citron, citronelle, citronade. A németben a szintén a növény illatára utaló Zitronenmelisse, illetve Bienenkraut a neve. Ez utóbbi megfelelője amagyar méhfű, mely igen régóta használatos (1516 k.: Nyr. 34, 1525 k.: Ortus, 1560 k.: GyöngySzt., 1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius, 1588: Frankovith, 1590: Szikszai, 1600 k.: BrassSzt., 1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1653: Apáczai, 1656: Kájoni, 1664: Lippay, 1669: Nadányi, 1766: Mátyus, 1783: NclB.,1792: Váli, 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK. 343, 1813: OrvF., 1825: LexBud., 1834: Kassai). Nem tudni, hogy Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a méhfű elnevezést miért vetették el (illetve vitték át két másik – egyébként is soknevű – növényfajtára), és a Melittis növényt a Magyar Fűvész Könyvbe (MFűvK.) miért a latin melissza néven vették föl. A nyelvjárásokban sokfelé használatos etnobotanikai terminus a méhfű a Melissa neveként (Nyárády: Marosvásárhely | SzlavSz. | SzegSz. | SzamSz. | NépismDolg. 1978: Csíki-medence és Gyimes).

A méhek szeretik ezt az illatos növényt, ez magyarázza a Melissa nemzetség nevét. A tudományos elnevezés, a Melissa officinalis a < meli ’méz’ > melissza ’mézelő’ görög nevéből származik, mely egyúttal a méhfű görög neve. Nemcsak kiváló méhtakarmány, mézelő növény, hanem kaptárak illatosítására is használható, miután a méhek kedvelik a növény szagát (virágai mézillatot árasztanak). Melius Juhász Péter szerint (1578): „Melliophylon, az az méhec eret f”.

A N. méfű levévelKisbaconban a méhszúrást súrolják be. A méhkasba is szokták tenni, amikor ereszt a méh, hogy odacsalja őket. Régi szokás lehet, már 1775-ben azt írja Csapó József: „a méhek annyira szeretik, hogy ha a kast megkenik vele, abból soha ki nem szöknek”.

A magyar növénynév megfelelője a németben a Bienenkraut ’Melissa off., Apium grav., Filipendula ulm., Nepeta cat.’, Bienengras, ahol Biene ’méh’ és Kraut vagy Gras ’fű’ jelentésű, de hasonló Honigblume, tulajdonképp ’mézvirág’ neve is, valamint a román albină. A mézkedvelő medvéről is elnevezték a Melilotus officinalist; vö. medvefű, német Bärenklee; és hívják patikai mézkerepnek is. Néhány gyimesi és szentmártoni adatközlő szerint a méhfüvet dobronyika, dobronika (NépismDolg. 1978) néven ismerik. Ez az elnevezés többek szerint szláv jövevényszó. Ez ellen szól, hogy a szó csak Erdélyben fordul elő, tehát nincs miért kételkedni románból való átvételében: a növény román dobronic, dobronică, dobravnic nevéből származik. További társneveit (macskaméz, mézelke, mézfű) szintén jó mézelő tulajdonságáról kapta; ezek is arra utalnak, hogy a növény kiváló méhlegelő.

Hasonneve a méhkerep, néhol mézkerepnek is nevezik. A tudományos név, a Melilotus [< görög meli ’méz’; lotosz ’(ló)here’], azaz ’lóheréhez hasonló, mézillatú’ a német Honigklee, tulajdonképpen ’mézhere’ elnevezés alapja. Az összetett szó második alkotóelemének mibenléte nem világos. A méhkerep minden bizonnyal összefügg a R. 1470: sarkerep ’Mellilotum’ (CasGl.) elnevezéssel. Szerepel a mai szaknyelvi (és nyelvjárási) szarvaskerep ’Lotus corniculatus’ szóban is. Szóba jöhet esetleg a kerep szó ’hajó’ jelentése, amennyiben a növény virága két evezős vitorláscsónakhoz hasonlítható. A szótörténetben a kerep szó ezzel a jelentéssel már 1248-tól adatolható.

Egykor azt tartották, a citromfű valósággal életre kelti az embert. A XIII. században élt Llewelyn, Glamorgan hercege, aki rendszeresen itta a citromfű teáját, 108 éves korában halt meg. A sydenhami John Hussey 116 évet élt meg, miután ötven éven át itta reggelenként a mézzel ízesített citromfűteát. A citromfűnek azt a tulajdonságát, hogy eloszlatja a búbánatot, a füvesemberek régóta dicsérték; a depresszió elleni illatterápiában sokáig fontos szerepe volt. Ma is gyógynövénynek számít. A görögökön, rómaiakon kívül az arabok is ismerték. Később Nagy Károly elrendelte, hogy minden gyógynövénykertben (tehát elsősorban a kolostorok kertjeiben abban az időben) termesszék a méhfüvet. A középkori Európa nyugtató- és csillapítószere volt a népszerű Melissa-víz. Európában az 1500-as évektől telepítették is a növényt, a citromfű (francia citronelle, citronade)a Karmelita cseppek fő alkotórésze volt. Különösen nagy gyógyhatásúnak tartották a karmelita-vizet, melyet 1611-től kezdve a párizsi karmelita szerzetesek készítettek. A növény idegerősítő, görcsoldó, üdítő hatású, főleg a gyomortraktusra, a méhre, a szívre és az agyra való hatással. Ma is használják bedörzsölésre. Levelének forrázata teaként krónikus légcsőhurutra, lázas meghűlésre és fejfájásra jó gyógyír. Szintén leveléből nyerik a gyógyszerészet egyik anyagát, az Oleum Melissaet.

Levele a konyhában is használatos; apróra vágva salátába, halhoz fehér mártásba, majonézbe, savanyúkáposztába, pácolt heringhez, baromfihoz, disznóhúshoz igen jó ízjavító. De gyümölcssalátába, gyümölcslevesbe, zselébe, likőrökbe is tehetjük.

cukornád J: forró égövi növény, amelynek szárából cukrot gyártanak; Saccharum officinarum.

Márton István művében 1801-ben tzukornád ’Zuckerrohr’. Az összetett név a jelölt növény hasznát fejezi ki; a húsos szár ugyanis cukrot tartalmaz. Ugyanez a névadás szemléleti háttere a tudományos nevet illetően is, a latin saccharum ugyanis ’cukor’ jelentésű. A cukornád összetétel első tagja hazai német eredetű, a ’nádcukor’ jelentésű korai újfelnémet zugker, czuckar. Végső forrása az óind sarkara, ebből való a görög zakar, az angol sugar, német Zucker, olasz zucchero, arab sukhar, perzsa sakar is.

Már az őskor embere megkereste a fák odúiba rejtett mézet, és megismerte az édességet tartalmazó növényeket is. Ázsia délkeleti részének őslakói megfigyelték, hogy egy nádszerű növény szárbütykeinél édes por rakódik le, de maga a szár is édes, amelyet rágtak, szopogattak. Európába először Nagy Sándor katonái hoztak hírt erről az érdekes növényről. Nagy Sándor egyik parancsnoka, Nearchos Kr. e. 327-ben azt jelentette királyának, hogy az Induson túl lakó népek méhek nélkül is tudnak mézet nyerni; egy „méztartalmú nád” nedvéből mézet készítenek. Az édes szárú növénynek a híre eljutott Hellászba is, Theophrasztosz már megemlékezett az „édes sóról”, amely bizonyos nádszerű növényen „magától” keletkezik, és utalt a belőle készített „nádmézre”, szanszkrit nyelven sakurára (arabul sukhar) is. Az arabok sokfelé elterjesztették az édes szárú növényt, a pázsitfűfélék családjába tartozó Saccharum officinarumot. Spanyolországban is ők honosították meg. Az ott készített cukorral, illetve nádmézzel a velenceiek kereskedtek.

A XIV–XV. században a királyok udvarainak édesítőszere volt a nádcukor. Az egykori leírások szerint Mátyás király, amikor 1476-ban házasságra lépett a nápolyi király lányával, Beatricével, az esküvői lakomán az asztalt aranyozott nádcukorból készített fa díszítette, melyet szintén cukorból formált angyalok, állatok, virágok vettek körül. A nádcukor még akkor is drága volt Európában, amikor már az Újvilágban is nagyban termesztették és készítették. Egy közmondásunk szerint „reménység, ha rád néz, édesebb, mint a nádméz”.

A cukornád 7-8 méter magasságúra is megnő. Rengeteg nádcukor kerül belőle a világkereskedelembe. A szalmaszár bélállománya 13–20% cukrot tartalmaz, ezt a magas cukortartalmú nedvet kisajtolják vagy kioldják a nádszár belsejéből, majd a fehérjék leválasztása után besűrítik, és a kikristályosodó cukrot elkülönítik. A sűrű cukros szirupot desztillálva nyerik a rumot.

A legnagyobb mennyiségben ma a Karib-szigeteken (főleg Kubában), Mexikóban, Brazíliában, Indiában, a Fülöp-szigeteken és Ausztráliában termelik.

cukorrépa J: a cukorgyártás egyik alapanyagát adó répafajta; Beta vulgaris var. saccharifera.

Német forrásban, Franz Karl Achard 1799-ben írt munkájában bukkan fel először – a Runlerübe név mellett – a Zuckerrübe elnevezés. (Hogy a Márton István művében 1801-ben olvasható tzukorgyökér ’Zuckerwurzel’ a cukorrépát jelenti-e, kérdéses.) Pethe Ferenc 1805ben azt írta, hogy „…ha mondom a tehénrépának ezen különös hasznát is meggondoljuk: úgy tzukor nevet is adhatunk neki”. Az összetétel előtagja a répafajta fontos alapanyagára utal. Az Al-Duna mentén élő székelyeknél (Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza vidékén) a cukorrépa mézcékla neve használatos.

S. Markgraf, berlini botanikus 1747-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a takarmányrépának egyik változata sok cukrot tartalmaz. Hosszú idő múlva is csak nehezen indult meg a répacukorgyártás. Később azonban a répacukor versenyre kelt a nádcukorral, az édesgyökér és a különböző édesítő növények kivonatával. Az első gyárat III. Frigyes porosz király támogatásával építették fel Alsó-Sziléziában, Kunernben 1796-ban, majd Freibergben 1801ben. A cukorrépa-termesztés magyarországi története követte a németországi fejlődést. Ott ismerkedett meg tanulmányai során Tessedik Sámuel a növénnyel, majd hazánkban sikerült is Szarvason répából cukrot készítenie. Eperjesen Gettinger János gyógyszerész foglalkozott répacukor-készítéssel. Rumi György Károly, a Keszthelyi Georgikon tanára így ír: „sikeres kísérletek történtek burgundi répából cukrot készíteni”. 1808-tól már üzemi szinten készítettek nálunk is répából cukrot. Mitterpacher Lajos 1816-ban arról tudósít, hogy „Beta-céklát a gyökér édessége miatt termesztetik, melyből czukrot is kezdenek készíteni”. A Tudományos Gyűjtemény 1822-ben pedig már arról számol be, hogy Lilien József „czukorfabrikát létesített”. Hazánkban az első jelentős gyár azonban csak 1850-ben létesült Lacsny Miklós kezdeményezésére Bátorkeszin és Födémesen.

Cs

csabaíre J: zöldes vagy pirosló gombvirágzatú gyomnövény; Sanguisorba minor.

1500 körül „Isop salluia obruta czyabaire” (Nyr. 2). Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül is felbukkan: Pimpinella – Chabayr. Lencsés György kéziratos orvosi könyvében (1570 k.: Ars Medica) chyaba yre. 1578-ban Melius Juhász Péternél, majd 1588-ban Frankovith Gergelynél chyaba ire. 1583-ban Clusiusnál Chaba ire (NomPann.) olvasható. 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1595-ben Beythe Andrásnál (FK.), 1634-ben Csanaki Máténál, 1645-ben Weber János művében szerepel a czabaire, Lippay Jánosnál 1664-ben Csaba-üröm található. Benkő Józsefnél 1783-ban Csába-íre (NclB.). Diószegi Sámuel könyvében 1813-ban tsábaír (OrvF.). A csabaíre összetétel első tagja a Csaba személynév, utótagja, az ír pedig ’kenőcs’ jelentésű a névben. Than Károly Hun-utódok című versében énekli meg a növényt:

Pendül a nyíl … oda suhan …

A kis fűszál találva van!

Csaba, Csaba hős vezérünk

Veled halunk, veled élünk!

Csaba füve lett a neve

Az átszegett fű fájának,

S a vezér és kis serege

Újra hadba indulának.

A Balaton-melléken Borbás Vince még hallotta a Csaba irem nevet (FöldrKözl. 22). A történeti, botanikai forrásokban a növénynévhez fűződő mondát már a Pimpinella italica, sanguisorba tárgyalásánál Szikszai (1590) és Beythe István (1583: NomPann.) leírta: „Pimpinella, Czaba-íre, Chaba minore filio Attilae, vulneratos suos milites hac herba dicitur curasse”. A XVI. századi monda szerint Csaba hun királyfi az apja, Attila halála után kitört testvérharcban a sebesült katonákat a Chaba íre (1602-ben népetimológiai változattal Chaba üröm) nevű csodatévő fűvel gyógyította. Ipolyi Arnold Magyar mythologia című nagy művében a legendát így írja le:

Mondják ugyanis, hogy Csaba király, Attila kisebbik, Honoriosz császár leányától született fia – mikor atyja halála után az egész magyar birodalmat belháború ingatta meg… – egymaga maradt életben, oldalán tizenötezer vitézzel, de ezek is mind sebesültek voltak, állítólag ez a fű gyógyította meg őket; ezért kapta róla később ezt a nevet.

A mindenféle vérzést elállító Pimpinella saxifraga ilyen tulajdonságáról más néphit is tud. Peretsenyi Nagy László Léta magyar vitéz és Zamira című, 1800-ban megjelent eposzában énekelte meg a fű gyógyító hatását. A Csaba íre füvet a Szent László füvével azonosította. A katonáit valamilyen gyógyfűvel orvosló király szintén gyakori alakja középkori mondáinknak. (Lásd még a csabaíre növénynévhez fűződő mondát: Nyr. 25, Sebestyén 1904, Rapaics 1934.) De az ilyen király kedvelt alakja a lovagkor füvesmondáinak is. Franciaországban Szent Lajos, Németországban Nagy Károly, Magyarországon Szent László lett a fűvel gyógyító király.

A szentgalleni krónikás azzal dicsekedett, hogy az 1611-es nagy halálozás, járvány ellen ezzel a fűvel harcolt sikerrel. A régi közmondás szerint:

Esset Knoblauch und Bibernelle,

Dann sterbet ihr nicht so schnelle.

Azaz egyetek fokhagymát és pimpinellát, akkor nem haltok meg olyan hamar.

A Sanguisorba nemzetségnév a latin sanguis ’vér’ és a sorbere ’folyadékot felvenni’ jelentésű szavakból képzett összetétel. Azzal magyarázható, hogy korábban a növény gyökere hivatalos összehúzó gyógyszer volt, amely hatékonyságában a virágfejek vérvörös színének – a szignatúratan elgondolásainak megfelelően – bizonyosan fontos szerepe volt.

A csabaíre levelei páratlanul szárnyasak, a levélkék kerekdedek vagy hosszúkásak. A virágok a hajtások végén zöldes vagy pirosló gömbvirágzatban ülnek. Nagyon jól tűri a hazai talajokat. Gyomként az évelő pillangósok között igen kellemetlen társuló faj.

A rákfarkfű a Pimpinella sanguisorba alakfestő elnevezése. Igen sok füvészeti munkában, lexikonban szerepel a név a XVIII. századtól (1783: NclB., 1807: MFűvK., 1825: LexBud., 1835: Kassai, 1843: Bugát, 1873: Ballagi, 1893: Nyr. 22, 1897: Pallas, 1911: Nsz.). Diószegi a „Régi és Népközt forgó magyar nevezetek” sorában szerepeltetett rákfarkfű helyett a „Megállított Nevek” közé a tömjén pimpinella elnevezést javasolta (1813: OrvF.). A pimpinella újlatin növénynév.

A Pimpinella egyébként a földi tömjén. A régi csabaíre mintájára keletkezett a Pápai Páriz Ferenc szótárában felbukkanó bábaíre elnevezés, mely vélt gyógyhatásán alapul. Ha a dajkának elapad a teje, mellén ezt a füvet kellett hat órán át hordani, és megjön a teje. Ezen a néven szerepel Csapó Józsefnél (1775) és Veszelszki Antalnál (1798) is. A Sanguisorba társneve a gombosfű és az Isten szakálla.

Lásd még a vérfű szócikkét.

csajkavirág J: halványsárga pillangós virágú, szőrös növény; Oxytropis pilosa.

További metaforikus elnevezése a hegyescsónak, sajkaorr és az árcsónak. Hívják még savarog, csajkár néven is. A csajkavirág összetétel szlovák eredetű előtagja Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában 1792-ben már olvasható: „Virágos- … -findsa, -pohár, -sálka, szélke, -tsésze”. ’Csésze, findzsa’ jelentésű. Később lett csak ’katonai evőcsésze’. A növénynév tehát körülbelül ’edényes virágot’ jelenthetett létrejöttekor. (Hasonló névadási szemléletű növénynév például a lapos sütőtökfajtát jelölő népnyelvi csajkatök terminus.) A csajkavirág idegen nevei szintén alakleírók; vö. német Fahnenwicke vagy a Spitzkiel, azaz ’hegyes tőkesúly’. Ez utóbbi a tudományos latin elnevezéssel függ össze, hiszen az Oxytropis terminus a ’hegyes’ jelentésű görög oxysz és a tropisz szóból képzett, melynek jelentése a ’hajó tőkesúlya’.

Az Oxytropis havasi fű, nálunk öt faja található meg. Jó legelőfű, fehéres vagy vajszínű, lila foltos virágokkal. A havasi csajkavirág ’Oxytropis campastris’ virága halványsárga, pirosas csónakjának csúcsán két violaszínű foltja van. Termése tojás alakú, fölfúvódott. Trianon előtti hazánk északi és keleti havasain terem. A mai Magyarországon az Oxytropis pilosa, a borzas csajkavirág a homokpusztákon tenyészik. Jó takarmány, és homokkötőnek is alkalmas. Nevét onnan kapta, hogy egészen szöszös.

csalán J: szőreivel csípős fájdalmat okozó, fűrészes levelű gyomnövény; Urtica.

Növénynévként 1395 körül már felbukkan a magyar írásbeliségben: „vrtica: chalan” (BesztSzj.), majd 1560 körül chalany (GyöngySzt.). Melius Juhász Péternél 1578-ban szintén szerepel: „A Caliyphe, id est, Vrtica, Égetö czalán, az eggyic nagy, az másic kiczin. Az harmadic Holt czalan meg nem eget.” Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben: chalan ’Urtica’. 1651-ben Zrínyi Miklós Fantasia poetica című művében chalán. Benkő Józsefnél 1783-ban tsalyán, tsalán, tsilyán (NclB.), Diószegi Sámuelnél 1813-ban tsalán (OrvF.). Alakváltozatai a népnyelvben: csalány, csanál, csollán, csihány, csuján. Az erdélyi Magyarózdon az apró csalán neve árvacsuján.

Ótörök eredetű, csagatáj, altáji megfelelői a

al- ’csap’ ige származékai. A tatár ke

etkan ’csalán’ szó a ’viszketést okoz, csíp’ jelentésű ke

et- igéből jött létre. A csalánfélék, az Urticaceae nemzetség tudományos nevét égető (lurere) csalánszőreiről kapta. A héber srp és chr szótő szintén ’éget, csíp’ jelentésű, így a csalán charul, illetve sirpád sir neve ilyen növényt jelöl.

A disznócsalán (R. 1893: Pallas) elnevezésnél a disznó előtag könnyen érthető. A csalánszőrök csípése Magyarországon kellemetlen, de ártalmatlan, a trópusi fajoké azonban életveszélyesen mérgező is lehet. Legveszedelmesebb a Timor szigetén élő Urtica urentissima, mert marása évekig, sőt élethossziglan is tarthat. Nedves időben szörnyű fájdalmakat okoz, ezért a bennszülöttek ördöglevélnek nevezik.

A csalán kovásodott falú mirigyszőrének csúcsa oldalra hajló fejecskében végződik, amely érintésre ferde fallal könnyen letörik, így a kovaberakódástól merev falú csalánszőr injekciós tűként hatol a bőrbe, miközben a benne felhalmozott acetil-kolin, hisztamin és szerotomin, valamint szerves savak a sebbe áramolva égő érzést okoznak. Égető csípéséről a németben is Brennessel a neve. A tudományos Urtica elnevezés a latin uro, azaz ’égni’ szóból származik. A hiedelemvilágban is jelentős helyet kapott a csalán bőrégést okozó hatásáról.

Az a hit, hogy „csalánba nem üt a ménkű”, Tirolban is elterjedt, ahol égiháború alkalmával csalánt tesznek a tűzbe, hogy a háztól a villámot elhárítsák.

Népi szólásokban is előfordul, például a „csalánra peselt” azt jelenti, hogy az illető rosszkedvű. A sövények tövében gyakorta növő „átokverte gaz” a megszólás, rágalmazás jelképe lett. A másikat becsületében megsebezni olyan, mint a csalán csípése: kellemetlen és hosszantartó fájdalmat okoz.

A csalánszőrökben lévő ingerlő mérget az ókor óta nemi serkentőszerként használták. Addig verik a szexuális partner szeméremtájékát friss csalánnal, amíg be nem áll az erekció, illetve a vulva vagy a végbél környékén a kéjes érzés.

A csalán kellemetlen csípése közismert, ezzel szemben sokrétű gyógyhatása csak alig. Pedig számos betegség ellen javallható. Már az ókori görögök fölismerték jó hatását, és a középkori füveskönyvek is dicsérik. Rendszerint kesztyűvel gyűjtik fiatal állapotban. A spenótéhoz hasonló főzeléket készítenek belőle. Később, amikor már megöregedett, az ún. véncsihányt sertésnek és baromfinak forrázva adják. Darával vagy korpával hintik meg. Az erdélyi Szováta-Szakadáton „a csihámból teját főzünk, ami jó az aszma ellen, mekkönyitti a lélegzést”. Gyógyító hatást tulajdonítanak a növénynek, a reumás végtagokat csapkodják vele. Német vizsgálatok kimutatták, hogy a csalánlé és a csalántea enyhíti a köszvényes fájdalmakat. Drogot szolgáltat a levele, a növény föld feletti része, amely kora tavasztól késő őszig gyűjthető, továbbá a gyökere is. Vizelethajtó, hashajtó hatással bír. Teája roboráló, reumaellenes, vér- és vesetisztító hatású. A gyökérdrog több gyógyszer alkotórésze, csökkenti a vér koleszterinszintjét és a prosztatatúltengés okozta panaszokat. Fiatal hajtásai salátaként és főzelékként fogyaszthatók; hajszeszt és sampont is állítanak elő belőle.

csarab J: lila virágú, alacsony, örökzöld félcserje; Calluna vulgaris.

1892-ben bukkan fel csak a szó: csarap, ’Somogy megyében téli sírkoszorúkra használják’ (Ethn. 3). Ismeretlen eredetű növénynevünk. Népnyelvi terminus volt, a nyugat-dunántúli nyelvjárásokból került a botanika szaknyelvébe. Azokon a területeken honos a növény, de szórványosan keleti területeinken is előfordul. Társneve a hanga, vadciprus, angyalmetélt, avarfű, avarhanga, repcsényfű, cipor, erika, érike, gyöngycsarab, nyitotta, vadciprus és parlagi fagyal.

A Calluna nemzetség minden bizonnyal a ’szépíteni, takarítani, tisztítani’ jelentésű görög kallünein (< kallosz ’szépség’) szóval magyarázható, a söprű használatára utal. Van a növénynek a magyarban is seprővirág, a németben Besenheide neve.

A fenyérek Európa-szerte leggyakoribb faja a csarab, nálunk is előfordul bizonyos (600 mm körüli) csapadékminimummal rendelkező helyeken. Rövid levelei tű alakúak, négy sorban elrendeződve átellenes állásúak. Puszták, lomberdők, tűlevelű erdők, útszegélyek, mezsgyék, hegyi rétek apró fürtvirágú növénye. Környezeti igényei miatt hazánkban csak a nyugati tájakon él meg.

A nyár második felében nyílik ez az érdekes, pirosas virágú törpecserje. Ilyenkor a csarabszőnyeg pirossá színesíti a domboldalakat. Csak a kimondottan mészmentes talajt kedveli, így kiválóan díszlik a Balaton közelében, Káptalantóti és Kékkút homokkőszikláin és azok repedéseiben. Szép csarabos állományok vannak a Sümeg melletti erdőkben is. A sümegi erdőnek az Uzsa-puszta feletti és a Lesence-völgy mentén húzódó részének sovány kvarckavicsos, nyíres lejtőit az apró növésű, lila virágú csarab olyan tömegesen lepte be, hogy itt az ország egyik legnagyobb csarabosa (Callunetum) fejlődött ki. Ez annál is érdekesebb jelenség, mert a csarab nyugatabbra nagy területen eltűnik, és csak Vas és Sopron megye dombjain tűnik fel újra. Keletre viszont még egy helyen található meg a Balaton északi vidékein: az Ábrahámhegy–Salföld–Kővágóörs között húzódó pannóniai kvarcos homokkő dombháton, de már lényegesen szegényebb növényegyüttesben.

A csarab sötétzöld lombjával, apró, pikkelyes leveleivel, kora ősszel nyíló lila virágfürtjeivel és különösen sűrű, nagy tömegeivel sajátos, lenyűgöző képet tár a természetjáró elé. Jó méhlegelő, a méhészeknek kedvelt helye a csarabos. Sokan szeretik az úgynevezett „heidemézet” különleges, zamatos íze miatt. (A törpecserjés fenyérek neve heide, az ilyen termőhelyek növényeinek együttese a heidevegetáció.) A híres drambuie nevű skót likőr skót whiskyből, heideméz hozzáadásával készül. Gyógynövény is a csarab, flavonokat, cseranyagokat és arbutint tartalmaz. Reuma, köszvény és epekő, vesekő elleni gyógyszer az egész növény. Izzasztó, bőrbajoknál vértisztító hatású, gyenge altató.

császárfa J: illatos, ibolyakék virágú díszfa; Paulownia tomentosa.

Anna Pavlovnáról, I. Pál orosz cár leányáról, holland királynéról nevezték el. A növény jellegzetességét írja le tudományos fajneve (< latin tomentosus ’gyapjas’).

Nemes megjelenésű díszfa, melyet Kínában igen nagyra becsülnek, és több mint 3000 éve ültetik. Puha, világos fáját hangszerkészítésre, dobozok bélelésére és szigetelőanyagként is felhasználják. Gyors növésű, gyakori fa ott a kínai nevén tung, azaz a hosszúlevelű császárfa ’Paulownia forunei’. Lombfakadás előtt nyílnak illatos, gyűszű alakú virágai.

A múlt század végén borult először virágba Európában ez a csodaszép fa egy franciaországi parkban. Gyorsan elterjedt, de virágzó, hatalmas fává csak a kontinens melegebb vidékein fejlődik. Ahol tőkehajtásai telente lefagynak, csak bokornak nevelhető, évenként megújuló hajtásaival, félméteresre növő óriási leveleivel. Gyorsan növekszik. Levelei akkor fakadnak, amikor az óriási lila virágbugák kifeslenek. A következő évi bimbók őszre kifejlődnek rövid, leveles hajtásokon. Ezért a hideg tél megtizedeli a virágokat. Ha áttelelnek, a lombfakadás előtt egyoldalra néző, világoskék virágokat hoznak; néha be is érik a termésük. Ilyenkor a dió nagyságú tokokból hatalmas mennyiségben szabadulnak ki az apró, szárnyas magvak, melyeket a szél terjeszt.

csáté, csádé J: lápos réteken tenyésző kákaszerű növény; Schoenus nigricans.

1611-től adatolható a magyar írásbeliségben. Ismeretlen eredetű szó. A növény népnyelvi neve a gatyalikasztó, gatyalikasztófű. Tudományos fajneve ’feketévé váló’ jelentésű. Tudományos genusneve az ókori latin schoenus, illetve a görög schoinosz növénynévvel függ össze. Ez olyan savanyúfüveket, általában kákát, szittyót jelölt, amelyekből fonalat, kötelet, szőnyegeket és kosarakat fontak. Homérosz Odüsszeiájában egy olyan hely neve volt, amelyet ez a nemzetség nőtt be. Franz Rolf Schröder etimológiai összefüggést említ a ’káka’ jelentésű latin iuncus (< *ionikos) szóval, amelyet Hjalmar Frisk szintén lehetségesnek tart.

Ez a növény gazdag éterikus olajokban. Mint az ókori író, Plautus (Kr. e. 250–184) megjegyzi róla: „az ebből készült parfümkrémekkel kenték be magukat a prostituáltak”. Cato pedig arról tudósít, hogy a növényt a borok illatának és ízeinek javítására használták fel.

csengetty ű virág J: halványkék illatos virágú harangvirágféle növény; Adenophora.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében tsengetyűke név szerepel (OrvF.). A csengettyűvirág metaforikus összetétel, előtagja a virág alakjára utal. Vagy a két nyelvben egymástól függetlenül létrejött párhuzamos névadással állunk szemben, vagy a magyar csengettyűvirág tükörszó, a növény német Schellenblume nevének szó szerinti fordításaként jött létre, hiszen a Schelle ’csengő, csengettyű’, a Blume pedig ’virág’ jelentésű.

Az Adenophora társneve a mézcsengő, mézhüvely és a mézifenyő. Jó méhlegelő növény voltára utaló nevek. A tudományos genusnév a görög adenophorosz szóból képzett, melynek jelentése ’mirigyhordozó’; a magházon ugyanis nektárvezető cső található.

cseng ő virág J: orbáncfű. orbáncfű J: áttetsző pontokkal pettyezett levelű, sárga virágú növény; Hypericum perforatum.

1570 körül Lencsés György már felsorolja kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica).Melius Juhász Péternél 1578-ban likas levelű fű,illetve czeng fw a Hypericum, Clusius névjegyzékében 1583-ban chengö verág (NomPann.), Frankovith Gergely művében 1588-ban és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben chengö fiu. A XVII. században, Dioszkuridész 1543-as művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel a cziengeő fü a Hypericum neveként, majd 1656-ban Kájoni János könyvében. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban csengö fü. Csapó Józsefnél 1775-ben a kis-csengö-fü, csengö virág a Hypericum minus, a nagy-csengö-fü pedig a Hypericum majus. 1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban a tsengő fű a ’Rhinantus’. Szintén ezt a növényt jelöli Benkő Józsefnél 1783-ban a tsengö-kóró (NclB.). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében tsengőfű (OrvF.). Az erdélyi Magyarózdon csengőburján a neve.

A csengőfű, csengővirág, csengőlinka név szemléleti háttere az, hogy ha az érett, hártyás toktermést megfújja a szél, csengő hangot ad. Társnevei a népnyelvben a linka, csemegefű, Szent Antal virága, Jézus füve, Júdásfű, kozmadinor és a metaforikus lyukasfű, lyukaslevelűfű (R. 1775: Csapó: likas levelü-fü), ezërliku fü. Az utóbbi nevek a növény latin Hypericum genusnevével függenek össze, hiszen ez a görög hyper és ereikerin (latin perforatum esse), azaz ’átfúrt, perforált’ jelentésű szavakból képzett. A mai nemzetségnév ókori, már Pliniusnál szereplő latin növénynév; görög eredetű, Hippokratész hypereikon ’csengőfű’ és Dioszkuridész hyperikon ’ua.’ terminusaira vezethető vissza.

Kincskereső híre volt az így jelölt növénynek, és gyógyfűként is számon tartották. Sebeket gyógyítottak vele, főképpen pedig az orbáncot; ezért kapta orbáncfű, orbáncvirág társnevét. (Az orbánc vörös foltokban mutatkozó bőrgyulladás.)

A XVI. századi botanikai és kertészeti művekben olvasható a csengőfű herba sanctae Mariae névváltozata, mely minden bizonnyal a középkori kertművészet szakrális szimbólumainak sorába tartozik. Mária jelképévé vált a korábban rossz szellemeket elűzőnek vélt növény, mely a középkori kertekben gyakran előfordult, és a hivatalos drogjegyzékben is nyilvántartották. Levelének perforáltsága miatt a néphit még ma is azt tartja néhány vidéken, hogy a rossz szellemek búvóhelye. Hittek varázserejében is, innen ered az ördögűző elnevezés.

A csengőfű régi latin herba Sancti Johannis neve először Dorstenius 1540-ben napvilágot látott művében fordul elő nyomtatásban, ám korábban is már több kódexglossza vonatkoztatja erre a növényre. Ennek az elnevezésneknyomán jött létre a magyar Szent János fű (és német Johanniskraut, román iarba-lui-Sf.-Ion, angol common St. John’s wort, francia herbe Saint Johan, olasz erba de San Giovanni, portugál herva San Joao, ukrán Ivan trava) terminus, mely a növény virítási idejére, vagyis János napjára, június 24-ére utal egyes források szerint. Azzal függ össze, hogy egy régi legenda szerint ez a fű mentette meg Szent János életét. Amikor mindenfelé keresték a szent embert, egy ellensége megtudta, hol tartózkodik, és hogy a poroszlók megtalálják, a házra ismertetőjelül a növény virágzó tövét ültette. Alig ment el azonban, a környék minden házának falánál kivirágzott a növény.

A néphit szerint ha Szent János éjjelén gyújtott tűzben megpörkölik a virágát, megvéd a boszorkány ellen, és aki magánál hordja, nem vesz erőt rajta a szemmelverés. A nyári napfordulókor gyújtott tűzbe, a szlávoknál Szent Iván tüzébe is ezt a füvet vetették. Ez a magyarázata nyelvjárási Szent Iván fű nevének. A középkorban – a régi pogány babonát átvéve – különböző hiedelmek, babonák tárgya volt. A füvet Szent János-napi örömtüzeken égették a levegő megtisztítása, az ördög elriasztása és a bő termés érdekében. Erre utal egy 1400-as évekből való versike is:

Mind a boszorkány s az ártó szellem

hatalmukat vesztik az ember ellen,

ha annak Szent János-nap éjjelén

szedett orbáncfű füzére van a mellén.

S hogy házad vész, sem vihar ne érje,

s rontás ellen a szent mindenkor védje,

mint melleden az orbáncfű füzére,

virítson a szemöldökfán a virágnak vére.

A vers utolsó sorában szereplő „virág vére” azzal magyarázható, hogy a levelek és virágok különleges mirigyeket tartalmaznak, amelyek érintésre vörös olajat bocsátanak ki. Erre vonatkozik a növény régi és nyelvjárási vérfű, embervérfű elnevezése, illetve egyik régi német neve, a St. Johannesblut, azaz ’Szent János vére’.

Németország egyes vidékein Gottesgnadenkraut, azaz ’istenkegyelmefű’vagy Herrgottsblutt,tehát ’istenvére’, Unseres Herrgotts Wunderkraut, melynek jelentése ’mi urunk csodafüve’, illetve Christi Kreuzblut, azaz ’Krisztus keresztvér’. Magyarországon pedig Jézus füve, júdásfű a növény társneve, mert a legenda szerint a keresztfa alatt erre a növényre hullott a Megváltó szent vére. Azóta a virág öt szirma Jézus öt sebére, piros nedve pedig Krisztus vérére emlékeztet.

Paracelsus igen sokra becsülte ezt a növénykét, felismerte a lélekre gyakorolt hatását. 1525 körül megjelent művében a Nervenkraut, azaz’idegfű’, illetve a Sonnenschein für die Seele ’a lélek napfénye’ neveken említi.

Csengőfűnek[N. ÚMTsz. csengő (Kajántó, Szucság), csengőkóró (Réty, Gyimes)], valamint kakascímernek is nevezik a Rhinantust. Utóbbi már 1578-ban felbukkan Meliusnál (majd 1706: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK.). A Rhinantus grandiflorus csörgő kakascímer növényt száraz toktermésében zörgő magvai miatt csörgőfűnek is hívják. Mint Kassai írja 1834-ben: Hegyalján tsörgő fű, tsengő fű. „Midőn ez megtsördül, üdeje van a’ rét kaszállásnak”. A növénynek Radványban csörgősfű, a Hegyközben csörgőszerű fű, sőt kaszaalámegérőfű a neve: „mikor csörög, akkor munkához lehet fogni”. A kakascímerek egész nemzetségére az erősen felfújt, oldalról összenyomott és csaknem csupasz csésze jellemző. A név szlovák megfelelője a štrká

kuhítik ’Rhinanthus alectorolophus’. A címer utótag a ’tollbokrétán’ [R. 1490: „Quedam corrigia ad cassides pertinentia in quibus ponuntur criste czimer” (OklSz.)] kívül több más jelentéssel is bírt. Magyarázatánál a régi ’bugás vagy füzéres, porzós virágzat (nádé, kukoricáé, rizsé)’ jelentésből lehetne kiindulnunk (R. 1760: Molnár J.); N. MTSz.: czimber, Nyatl.: kukorica-címer: cimbëre. Valószínűbb azonban, hogy ennél a növénynévnél is a kakas taréjára történik utalás, ugyanis a címer szónak volt ilyen jelentése is a régiségben: 1533: tzimer ’madár bóbitája; taraj’ (Murmelius), mely a magyarban – külső hasonlóság alapján – az ófrancia eredetű címer vándorszóból fejlődött ki (R. 1326: „cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur” ’megkülönböztető ábrás jelvény’, 1395 k.: BesztSzj.: címer ’tollbokréta a sisakon’).

Dioszkuridész volt az első, aki pontos leírást adott e növényről, mégpedig hypericon vagy aszkyron név alatt. Plinius természetrajzában pontosan idézte Dioszkuridészt. Égések kezelésére, belsőleg hashajtóként, menstruációs serkentőként, isiász és váltóláz gyógyítására ajánlották. Szent Albert (1200–1280) királyi koronának nevezte, receptgyűjteményében említette köszvény elleni gyógyhatását. A XVI. században mint gyógynövény népszerű, és minden szerző által (Paracelsus, Matthiolus, Kamerarius stb.) felsorolt növény lett. 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében azt írja a „szárazbetegségről”, hogy „ha nehezen lehel és pök: csengőfű-nek a virágát megszedvén liktáriom formán főzze meg tiszta mézben, s gyakran egye”.

A májbaj, krónikus szívbaj és ideggyengeség legrégibb gyógyszere. Nyálkaoldó, vizelethajtó, veseműködést támogató és gyomorégés elleni szer. Bőrgyulladásra és ekcémára külsőleg ajánlják. Vérszegénységnél, szellemi kimerültségnél és a nőgyógyászat terén szintén értékes orvosság. Legizgalmasabb lehetséges hatását 1988-ban fedezték föl a New York Egyetem és a Weizmann Intézet munkatársai. Nevezetesen azt, hogy a növény „drámai” hatással van egy víruscsalád tagjaira, többek között az emberi immunhiány vírusára, a HIV-re. Ismeretes, hogy a vírus a szerzett immunhiányos tünetegyüttes, az AIDS kórokozója.

Mivel a növény jól tenyészik kövek között, az utóbbi időben szívesen ültetik a sziklakertekbe. Jól bokrosodik és kitartóan virágzik, levele pedig még télen is zöld marad.

csenkesz J: évelő, bokros pázsitfűfélék nemzetsége; Festuca. veresnadrág J: N. sovány csenkesz; Festuca pseudovina. székifű J: 1. N. székfű. 2. (táj) sovány vagy sziki csenkesz; Festuca pseudovina.

Már a XVIII. századtól adatolható, Mátyus István 1787-ben megjelent művének II. kötetében a tsenkesz ’Festuca pratensis’ jelentésű. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály 1807-ben a ’pázsitfüvek családjába tartozó, bokros növésű növény’ jelölésére használták (MFűvK.).

Ismeretlen eredetű, eredetileg tájnyelvi szó.

A Festuca pseudovina az áljuhcsenkesz, a Hortobágy fő növénye. Veresnadrág nevét azért kapta, mert virágzáskor finoman árnyékolt, vörös foltok és sávok terülnek a Hortobágy talajára. Színük emlékeztet a régi huszárnadrágra.

A juhcsenkesz a Festuca ovina (R. 1824: Szádler, 1869: Math. és TermTudKözl. 6). A magyarban Szádler József szóalkotása lehet. Az így jelölt növény Ausztráliában és Dél-Afrikában lett az egyik legfontosabb takarmánynövény, jóllehet az északi féltekén volt őshonos. Juhcsenkesz elnevezése egész sor idegen nyelvben szintén a juh állatnévvel keletkezett; vö. német Schaf-Schwingel, angol scheep’s fescue, lengyel kostrzewa owcza, bolgár ovcsa blaszatka, orosz ovszjanica ovecsja, cseh kostřava ov

i, szlovák kostrava ov

ia. Nyilván a tudományos név latin ovina, ovinus (< latin ovis ’juh’) állatneves utótagjára vezethetők vissza.

Juhperje neve is használatos a Festuca ovina növénynek (R. 1780: Molnár J., 1843: Bugát, 1845: Kováts, 1902: Nyr. 31; N. KertLap. 17: Nagykőrös). Arról a háziállatról nevezték el, amelynek kedvenc eledeléül szolgál; német neve is Schaafgras, Schaafschwingel volt. Mint a növényt Szádler József leírja: „a’ juhok mindenek felett táplálásoknak választják. A’ juhok rágó eszközeihez inkább vagyon alkalmaztatva.”

Összetételben az egércsenkesz a Vulpia myuros és Vulpia bromoides neve (MFV.). Az egér állatnév megkülönböztető jelző.

A Magyar értelmező kéziszótárban megadott székifű összetétel első tagja a feltehetően ugor kori szik szavunkkal függ össze, annak szék olvasatú eleme. A szó belseji magánhangzó régi nyelvemlékeinkben még e volt. Így például helynévként a Tihanyi alapítólevélben 1055-ben: „Inter eku ueieze”, a Magyar Oklevél-szótár szerint 1249-ben Zeek (OklSz.).

A csenkeszek nemzetségének úgyszólván az egész földet benépesítő mintegy kétszáz faja között igen sok az értékes takarmánynövény. Ilyen például az Eurázsiában őshonos réti csenkesz, a Festuca pratensis, melyet ma már Amerikában is termesztenek.

Jó szárazságtűrő füvek. A fajok nagy részének levelei összegöngyöltek, sűrűn bokros gyepet alkotnak. Szívósak, a taposást is jól tűrik.

cser, cserfa J: a tölggyel rokon, fényes levelű, hasadozott kérgű erdei fa; Quercus cerris. csertölgy J: cserfa.

Korai írásokban 1193 óta követhető a szó cher, cherfa alakban. Melius Juhász Péternél 1578-ban szintén szerepel, Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben chyer-fa ’Quercus’, a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban cser. Benkő Józsefnél 1783-ban kemény cser-fa, csere-fa (NclB.).

A név délszláv eredetű, ahova a latinból került (< cerris, mely a román cer ’ua.’ szóban él tovább). A Quercus nemzetségnév a tölgy ókori latin quercus nevének folytatója, már Vergiliusnál olvasható Jupiter szent fájának a neve: „magna Iovis antiquo robore quercus”.

A fa hazai előfordulását jelzi számos földrajzi nevünk, a XIII. századtól egyre gyakrabban bukkan föl települések nevében, például Cserhát, Cserszegtomaj, Csertó, Bakonycsernye, Ágcsernyő stb. Gyakori előfordulása miatt kiemelkedő a cser szerepe a helynévadásban az erdélyi Kalotaszegen. Számos határrész, terület elnevezésének létrejöttében jutott fontos szerephez ez a fa: Csere oldala, Cser szél, Csertető, Valkócsere, Csere domb, Kis csere, Kis csere oldal, Nagy csere tető stb.

A csertölgy azért kapta ezt a nevet, mert kérgéből az állati bőrök kezelésére szolgáló cserlé készült. A cser neve a forrása cserez (R. 1632) igénknek, a cserző 1762-ből, a cserzett melléknévi igenév 1767-ből adatolható. A csernek ’cserlé’ jelentésével kapcsolatban fejlődött ki a cserbenhagy szóösszetétel is; erre Thurzó György nádornak feleségéhez írott levelei között akad az első példa 1611-ből: „az hajduság elárulván és cserbenhagyván az erdélyi fejedelmet, mindenestül kijött erővel”. A szólás alapja a tímármesterségből vett kép: ha a nyersbőrt sokáig hagyják a tölgy- vagy cserfa kérgéből készített csersavas lében ázni, tönkremegy. Ennek alapján keletkezett a cserben marad ’értéktelenné válik’, később ’szégyent vall’ kifejezés. Hasonló jelentésű a benne van a csávában is. A szintén szláv eredetű csáva (R. 1545) jelentése ’bőrkikészítő lé’.

Érdekes tulajdonsága, hogy egész télen őrzi elszáradt leveleit, melyek csak tavasszal hullanak le az ágakról. Erről ír Illyés Gyula Cser-erdő című költeményében:

Tavasz van és itt

most hull a zörgő

sárga levél, – most

vedlik ez az erdő!

Mert ez cser-erdő,

mert ez a lombját

megőrzi ősz-tél

minden viharán át…

Most hogy új rügy

kezd mocorogni

csak most lebeg le

a levél, az ósdi.

Győz az újonjött,

bukik a régi,

mintha ablakból

röpítenék ki.

A cserfa fiatalabb ágairól szedett cserzőanyag-tartalmú kérget (Cortex Quercus) a bőr cserzésére, kikészítésére, de egyben a gyapjúszövetek barna, fekete festésére is használták, mert „nem megy a színe soha”. A Dunántúlon gyűjtik a cserfalét. Amikor a fa fakad, megfúrják a törzset, a lyukba nád- vagy bodzacsövet tesznek, annak végébe üveget, mely telecsepeg. Tüdőbajosok isszák, de adják állatnak is vérfolyás, „vérhuggyás” ellen. A gyerekek is szívesen szívják a fából a cserfalét. Utána faszeget vernek a lyukba, nehogy a fa elszáradjon. Az erdélyi Szováta-Szakadáton „a cseremakkot mekszáriccsák, megőrlik, ety kis rumba, de inkáp pálinkába szokták bévenni, ez megálliccsa a hasmenést”.

Lásd még a tölgy szócikkét.

cseresznye J: cseresznyefa; Prunus avium. | Ennek termése.

1256-ban már szerepel iratokban a Magyar Oklevél-szótár szerint: cseresnafa (OklSz.). 1395 körül cheresnye (BesztSzj.), 1560 körül chieresznie fa (GyöngySzt.). Melius Juhász Péternél 1578-ban, Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben cheresnye ’Cerasus’. A cseresznye a magyarban szláv, közelebbről valószínűleg déli szláv jövevényszó. Az európai nyelvek (német Kirsche) mind visszavezethetők a latin cerasus szóra, amely az elő-ázsiai népek kerasz szavának folytatása. Pontus egy városa Kerasunt, jelentése szerint ’cseresznyeváros’. Nyilván innen került a Földközi-tenger vidékére az első termesztett cseresznye. A görögben is kerasosz a cseresznye, mely a kurd-iráni kirahs, keras, keraseni névből származik. A magyar népnyelvben cseresnye.

A fa 40 éves koráig gyorsan nő, majd lelassul növekedése, és 50-60 éves korára le is áll. A 100 éves kort csak ritkán éri meg. Nagyon értékes fája kemény, hajlékony, nehezen hasítható, tömött, finom rostú. Jó furnért állítanak elő belőle az igényes belsőépítészet számára. A szép erezetű fa kiválóan esztergályozható is.

Csonthéjas termése piros vagy sárgáspiros, néhány fajta fekete. A kiadós termést veszélyezteti a tartós esőzés, a madarak és a cseresznyelégy. A korán virágzó fajok a késői fagyokra érzékenyek. Emiatt elsősorban a magasabb fekvésű lejtőkön vagy fennsíkokon telepítik, ahol nem reked meg a hideg levegő. Már a korábbi évszázadokban is nagyon kedvelt gyümölcs volt, a népesség gyarapodásával egyre több cseresznyefát ültettek. Az összes édes cseresznyefajta a madárcseresznye leszármazottja. Madár tseresnye ’erdei cseresznye’ szavunk ugyan csak 1825-ben bukkan föl a magyar írásbeliségben, de igen sok nyelvjárásunkból adatolható [ÚMTsz.:Bókaháza, Szécseny, Patosta, Kürt, Zilah | SzegSz. | SzlavSz. | OrmSz. | Horváth: Magyarózd | Nagy: madárcserösnye (Nagyváty) ’vaccserösnye’]. Az apró szemű gyümölcsre utal az elnevezés, és persze arra is, hogy – erdei fákról lévén szó – a madarak szívesen eszegetik a bogyókat. Ugyanilyen szemléletű a – nyolc különféle növény neveként használatos – német Vogelkirsche tükörszó. Az oroszban is megvan így a növénynév, vö. ptyícsja cseresnja; ptyícsja visnja, valamint a románban, vö. cireş păsăresc. Ezek szintén az ókori növénynévre vezethetők vissza, mint arra a tudományos nevekben szereplő ’cseresznye’ és ’madár’ jelentésű szavak is mutatnak; vö. cerasus, illetve prunus (latin növénynév szintén ’cseresznye’ jelentéssel). Az avicularis, avium utótag pedig a latin avicula ’madárka’, illetve az avis ’madár’ szóból képzett.

Görögországban Diphülosz és Theophrasztosz szerint már a Kr. e. IV. században kedvelték és termesztették a cseresznyét, ezzel szemben Rómában Servius szerint csupán a keserű gyümölcsű cseresznyét ismerték, mígnem Lucullus Kis-Ázsia visszafoglalása után be nem telepítette a nemes fajtákat. A cseresznyetermelés fontos központja Kerasos városánál, Kis-Ázsia fekete-tengeri partjánál volt. Ennek szétrombolása után hozta a római hadvezér, Lucullus (Kr. e. 79–37) a nemes fajtákat Rómába. Győzelmes hadjárata végén, diadalmenetben láthatta a nép a cseresznyefát egy kocsin, földbe ültetve. A rómaiak az Alpokon túli provinciákban is elterjesztették a nemes fajtákat.

William Shakespeare a Szentivánéji álomban rendellenes cseresznyéről ír, amit hasonlónak talál a szerelemhez (ez a gyümölcs különben szerelmi szimbólum a régi germánoknál):

Mint összeforradt két cseresznye, mely

Elválva látszik, válva mégis egy;

Mint egy kocsányon termett pár bogyó.

Magyarországon a XIX. század közepén a Falusi Gazda folyóirat (1864) már vadcseresznyébe oltott, nemesített fajokról tudósít. Ötvenöt különböző fajt nevez meg.

A cseresznye termése és virága gyakorta esküvői jóslatként szolgált. Japánban a cseresznyevirágzást ősidők óta hangulatos, vidám népünnepéllyel fogadják. Több helyen például Borbála napján (december 4.) a házasulandó lányok cseresznyefaágakat vágnak, és felírják rájuk a kérők nevét. Akié elsőnek kivirágzik, az lesz a választott. Ha karácsony előtt nem nyílik ki a virág, úgy a következő esztendőben nem lesz esküvő.

A néphit szerint a lányok első fürdővizével a cseresznyefát meg kell öntözni, hogy a gyermek később tiszta, nemes és szép legyen, mint a cseresznyefa.

A japán cseresznye ’Cerasus serrulata’ Japánban szent növény. A rizsaratás ünnepén kívül a legnagyobb nap a szakuraág, a cseresznye virágzásának az ünnepe. A japán mitológia szerint egykor Amateraszu kicsalogatására (mivel egy barlangba húzódott vissza) az istenek cseresznyefára akasztották fel a csodatükröt; a csel bevált, a hiú istennő előjött, és visszatért mennyei lakhelyére. A japánok fogyasztják a cseresznyevirágot. Kocsányostól együtt besózzák, és elteszik télire. Forró vízzel leöntve kellemes italt készítenek belőle.

cserszömörce J: széles, ovális, ősszel élénkpiros levelű (dísz)cserje; Cotinus coggygria. szömörce J: 1. cserszömörce. 2. N. torzsás szömörce: ecetfa; Rhus.

A szömörce a Magyar Oklevél-szótár adatai szerint 1282-ben bukkan fel: „Ibi est arbor Zemerche uocata” (OklSz.). 1735-ben szemertze ’Opulus’ (MNy. 1), 1783-ban Benkő Józsefnél szömörtze (NclB.), 1792-ben Baróti Szabó Dávid szótárában szemeritze, 1798-ban Veszelszki Antalnál szömörtze-fa. Az 1808-ban SándorIstvánnál olvasható szömörke-fa ’Rhus cotinus’ nyilván a szömörce és a szemerke összekeverése. Diószegi Sámuelnél 1813-ban szömörtze (OrvF.). Tájnyelvi adatait a Magyar Tájszótár (Tsz.) 1838-ban a Balaton-mellékről, Szinnyei tájszótára (MTsz.) pedig 1893-ban Borsodból közli.

Magyar összetett nevében a cser előtag arra utal, hogy a növény leveléből, kérgéből cserzőanyagot vonnak ki. A szömörce utótag bizonytalan eredetű. Feltehetőleg az elavult, kizárólag középkori oklevelekben előforduló szemerek és az erdélyi nyelvjárási szemerke szláv nyelvi előzményeivel függ össze. A népnyelv már a XIII. században (1231: sumurkfa ’fenyőfajta’) összekeverte a ’lucfenyő’ jelentésű szlovák smrek és a déli szláv smreka, smréka, smrika ’boróka-, luc-, vörösfenyő’ (> R. 1578: Melius: szömörke ’fenyő’) szavakkal. Érdekes nemzetségnevét a vad olajfa görög kotinosz nevéből képezték.

Jellegzetes, tollas szőrű termésbugájáról Franciaországban és a magyar népnyelvben is parókafának nevezik. További társnevei a szkumpia, szumák és timorfa.

A szömörce néhány faja már az ókorban ismeretes volt, például a cserszömörce szolgáltatta az egyik legfontosabb cserzőanyagot. Ezzel készült a híres szattyán és kordován. A hazai szömörcét elsősorban Zalában és Veszprém megyében gyűjtötték régen, Grossinger és Veszelszki feljegyzései szerint Bécsbe is szállították. A külföldre szállított szömörce mint fa is értékes volt, az asztalosiparban fisetfa, visetfa, fustel, fustik és bois jaune de Hongrie volt a neve.

Orvosi növényként is ismerték. Kramer János György 1738-ban a szömörce levelét a kinin pótlására használta. Veszelszki 1798-ban megjegyzi, hogy „Az ág-hegyekből, és virágiból hasznos gurgulázó vizet főznek a torok-fájjoknak, és fog-fájoknak”. Zsoldos János, Veszprém vármegye orvosa klinikai kísérleteket végzett a kérgével. Bécsben 100 arannyal jutalmazott dolgozata 1815-ben Historia corticis Rhus cotini címmel jelent meg, melyben különféle betegségek ellen javasolt a szömörce.

Sárga festékanyagot is szolgáltató cserje. Régebben fontos festőnövény volt; mint Veszelszki a XVIII. század végén írja: „Szala- és Veszprém- Vármegyékben kivált a Palota körül elég terem, a’ honnét rakott szekerekkel hordják Bétsbe, de a’ haza-beli Kordovány-festőknek, Tímároknak, és Tobokosoknak-is, az hejjával, ha törsökéről tépetik, sárga festéket ád; ha a’ gyökeréről, tüzes sárgára festnek véle.”

A szömörce földből feltörő termőteste erektált péniszre hasonlít, míg kalapja az izgalomban lévő férfi nemi szerv makkjára emlékeztet. Ezért már régen afrodiziákus hatást tulajdonítottak a növénynek, már Wolfram von Eschenbach is megénekelte ezt Parzival című lovagi eposzában. Ugyanakkor a növény visszataszító dögbűze a középkorban saját nemi szerveik kipárolgását juttatta az emberek eszébe. Ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy nemi serkentőszerként tekintsenek a szömörcére.

Mint díszcserje is figyelemre méltó. A XVII. század közepén kertekbe is kezdték ültetni, hidegebb éghajlatú tájakon azonban télen elfagy. Ősszel narancsvörös színű lombja csodálatos pompában díszlik a domboldalakon.

Lombhullató cserje vagy fa csonthéjas terméssel. A jégkorszak után egy meleg klímaidőszakban (mogyorókor) a kipusztuló északi növények helyébe számos déli növény hatolt Európába. Ilyen volt a cserszömörce is, amely nálunk éri el elterjedésének északi határát. A meleg, napfényes helyeket keresi még ma is, ezért a száraz, déli lejtőkön telepedett meg nálunk. A kertekben, ahol több vizet kap, kis fácskává növekszik. Május végén virágzik, apró zöld virágai terebélyes bugában állnak, amelyben a meddő virágok kocsánya tollas, szőrös. Ezért nevezik parókafának is. Lombleveleinek kivonatát gyulladás és fogínysorvadás ellen szájöblögetőként, ülőfürdőként aranyér ellen használják.

csibehúr J: a szegfűfélékhez tartozó, vadon is növő takarmánynövény; Spergula arvensis.

A csibehúr 1807-ben Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály könyvében bukkan fel: tsibehúr ’Spergula’ (MFűvK.). Ezután 1843-ban Bugát Pálnál, 1862-ben a CzF. szótárban és 1864-ben Gönczy Pálnál olvasható. Ettől kezdve szerepel a növénytani szakmunkák legtöbbjében, illetve a lexikonokban, szótárakban.

Összetett növényneveinkben az eredetileg ’bél’ jelentésű húr szavunk egyáltalán nem ritka; vö. homokhúr, tócsahúr, posványcsillaghúr, mocsárhúr, semlyékhúr, apróhúr, zöldhúr, pikkelyhúr, kőhúr, lágyhúr stb. Az utótag, húr szavunk ismeretlen eredetű; a magyar írásbeliségben már a XV. század elejétől adatolható [1405 k.: „quaquinus: hurus madar” (SchlSzj.) ’bél, belsőség’, 1437:Bécsi kódex, 1517:Jordánszky-kódex, 1526: Érdy-kódex, 1578: összetett növénynevek utótagjaként: pipe húr ’Alsine’, tyik húr ’hühnerdarm’ (Melius)]. A CzF. szótár az ’állati bélből vagy fonalakból vagy érczszálakból való rugonyos és zsineg alakú test’ jelentésű húrt a latin chorda szóval értelmezi.

Budenz József Vámbéry összevetését a török kur ’húr’, kirgiz kur ’kötél, öv’ szavakkal – jelentéstani okokból – megkérdőjelezi az 1884-benírt Feleletben (NyK. 18), és magyar–ugor összehasonlító szótárában (MUSz.) a húr finnugor rokonságát igyekszik kimutatni, ám a felsorolt rokon nyelvi szavak (finn suole, lapp

ole, mordvin sula, cseremiszšolo stb.) nem idetartozók. Wichmann (FUF. 11) a finn kurkku ’torok, gége’ és mordvin E. kirga, korga, magyar húr szavakat vélte az uráli *kirk ’belsőség’ szóból levezethetni, Toivonen (FUF. 18) nyomán Collinder (FUV.) a magyar húr és hurka szavakat a jurák-szamojéd hurku szóval egyezteti (melyben a -ku végződés ugyanolyan kicsinyítő képző, mint a magyar ka). A szamojéd szó azonban egy ’kötözni, piszkálni’ (UEW.) igéből képzett. Szintén helytelen Ganschow felvetése [magyar húr és cseremisz, votják, osztják, vogul, szamojéd ’kosár, zsák, zacskó’ jelentésű „megfelelői” (CIFU. 1)].Bárczi Géza (SzófSz.) – a szó finnugor eredeténél maradva – azt állítja, hogy egyeztethető a vogul kēver ’belső rész’, zürjén gyrk ’hasüreg’ és a KSz. és a FUF. cikkei nyomán további votják, cseremisz és mordvin megfelelőkkel. Modern etimológiai szótáraink szerint (EWUng., TESz.) a húr eddigi finnugor, illetve uráli egyeztetései nem fogadhatók el, török származtatása is téves. Hangutánzó szóként való magyarázata szintén félrevezető.

Az eredeti ’bél, belsőség’ jelentésből egyrészt tárgyi hasonlóság alapján, másrészt az anyag sajátos fölhasználásai folytán jött létre a többi jelentés.

A csibe előtag a tyúkfélék és a fácán pelyhes kicsinyére utal. A csibehúr Diószegiék szóalkotása a növénytan műnyelvében. Anév motivációja a CzF. szótár szerint a növény húr alakú szára, „vagy talán a her (lóher), har, sarj, sur (surjány) növényt jelentő szókhoz rokon”. Ez utóbbi szófejtés nem vehető komolyan, hiszen az összetett szó utótagja valóban a növény gyakran messze kúszó, hegyes metszetű, kanyargós szárára utal, mely a csibe beléhez hasonlítható. (A MFűvK. Diószegi saját jegyzetelt példányában szereplő árlevelű csibehúr magyarázata az, hogy a növény szálai felegyenesedők, molyhosak, levelei pedig szálas árformák.)

A Spergula nevet Linné adta a nemzetségnek a régebbi – már Bauhinnál is olvasható – Alsine Spergula dicta major, Spergula marina botanikai latin kifejezés alapján. A szó korábbi eredete erősen vitatott.

Egyik társneve a tehénabrak (R. 1911: Nsz., 1925: MF.). A tájnyelvi szó – mint a csibehúr népnyelvi tikhúr neve is – takarmánynövényt jelöl. A Spergula arvensist egyes területeken korábban jószágtakarmányként termesztették. Hasonló az Ornithopus tehénvidítófű (R. 1783: NclB.) neve; magától értetődő a névmagyarázat, ugyanis ezt a füvet a tehenek különösen szívesen legelik. Ugyanilyen névadási szemléleten alapul a német Kuhlust, azaz ’tehénöröm, tehénkedv’, ’Elaphomyces cervinus’ növénynév is. Benkő József révén került a növénytan magyar szaknyelvébe, alighanem erdélyi etnobotanikai terminus alapján.

A csibehúr tehát takarmánynövény, termesztése az ókori Rómából terjedt el, elsősorban Nyugat-Európa csapadékosabb tájain. 1533-ból maradt ránk írásos emléke a holland Petri Cornelius tollából. Több mint két évszázaddal később egy bajor rendelet az ugarba vetett csibehúrt tizedmentesnek nyilvánította (1794). Magyarországon a csibehúr szárazságtűrésére Török János (1807–1874) hívta föl a figyelmet (1844). Valóban igénytelen, méltányolható rövid tenyészideje is.

Lásd még a tyúkhúr szócikkét.

csicseribab, csicseriborsó J: 1. N. homoki bab. 2. takarmányozási és étkezési célokra termesztett, lilás vagy fehér virágú hüvelyes növény; Cicer arietinum.

Már az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékből ismeretes a „cicerpissa ~ cicer borsó” jelentésmegfelelés. A csicseriborsó régi növénynevünk: 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában és 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában cziczer-borso, 1775-ben Csapó Józsefnél és 1783-ban Benkő Józsefnél tsitseri borsó (NclB.). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében tsítser (OrvF.). A nyelvjárási csicsedli változat valószínűleg a tolnai, baranyai németség hatását mutatja. A csicseribab, csicseriborsó összetétel előtagja a mai tudományos névben is szereplő régi római növénynév, a cicer (Plautus, Cato, Columella írásaiban)folytatója. Összefügg az olasz ciciri, ciciru, ceci szóval is. A német Kichererbse ’ua.’ elnevezésben szereplő Kicher- előtag szintén egészen korai kölcsönzés. Már későbbi hangfejlődésre utal a francia pois chiche vagy az angol chick-pea, illetve a lengyel ciecierzyca.

Homérosz erebinthos néven említi, Dioszkuridésznél kriosz a neve a mag alakja után.A görögök a Kriósz nevet adták a növénynek, mert a magokat a kosfejhez találták hasonlatosnak. A latin arietinum faji név szintén ’kosfej’ jelentésű. A ’kerek bab’ jelentésű olasz népnyelvi fasgiolu tundu terminus (ME.) ugyancsak alakleíró, akár a magyar bagolyborsó.

Egyike a legrégebben termesztett növényeknek. Föltehetően Délnyugat-Ázsiából származik. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 17. kötetében – Cato tanítása alapján – azt írta, hogy ez a növény „mivel tövestől tépik ki a földből, és mert sós … kiéli a talajt”. A magyarországi magleletek tanúsága szerint a Kárpát-medencében már a bronzkorban ismerték.

A csicseriborsó az esőszegény afrikai és ázsiai területeken általánosan elterjedt főzeléknövény. Tápláló, de kevésbé ízes, mint a nálunk hagyományos borsó (Pisum). A Cicer arietinum valaha Magyarországon is termesztett fajta volt, az Alföldön – pörkölve – pótkávéként fogyasztották. Erre mutat egyik társneve, a kávéborsó.

Európában az Alpoktól délre tartott tovább a csicseriborsó konyhai népszerűsége. A pasta e ceci, a csicseriborsós tészta érdekes módon elsősorban pénteki napokon szerepel Róma jobb (értsd: a helybeli éttermek és kisebb trattoriák, nem pedig a nemzetközi konyhát vivő nagyobbak és a szállodák) vendéglőinek étlapjain. Ennek oka ma már nem ismert. Tény, hogy már Don Quijote, a Búsképű Lovag is ezen a napon költötte el csicserijét. Mindenesetre ha a pénteket szigorú böjtnek akarja valaki megtartani, a csicseriborsós tészta sok hagymával és fokhagymával kiadós, tápláló étel, s elegendő könnyű vörösborral öntözgetve nem is nehéz. Köztudomású, hogy a hüvelyeseket már előző napon be kell áztatni. A csicseriborsóval ezt Rómában megtette azelőtt a pizzicagnolo, vagyis a csemegekereskedő (a szótárak közül csupán Herczeg Gyula Olasz–magyar szótárában szerepel a fenti név).

Lásd még a bagolyborsó szócikkét.

csicsóka J: a napraforgóval rokon ipari és takarmánynövény; Helianthus tuberosus.

1773 óta vannak a szóra adataink: tsitsóka, 1775-ben Csapó Józsefnél tsitsoka (illetve árpa-répa). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében tsitsóka (OrvF.). 1829-ben csicsoka. Az EtSz. idézi a csicsót is, mely úgy keletkezett, hogy a nyelvérzék a szóvéget kicsinyítő képzőnek fogta föl, s elvonta belőle a csicsó alakot. Hasonlóan, mint az ugorka, uborka, buborka szó bubor (Fejér és Tolna megye) alakváltozata. A csicsóban azonban nem a csicsókából való elvonás eredményét látja Kiss Lajos (FNESz.), hanem a csicsóka alapszavát, mely a csúcs főnév kicsinyítő képzős régi csucsó származékának elhasonulásos származéka lehet. Az elnevezés tehát a növény gyökérgumóinak görcsös, dudoros voltára utal. A magyarral szomszédos nyelveknek a csicsókához hasonló szavai a magyarból valók; pl. szerbhorvát

i

oka, kárpátukrán

i

ovka, szlovák cie

iorká,

i

orkre

ka,

i

orka stb.

A nyelvjárásokban csicsóuka, csecsóka, picsóka. Társneve volt a földi alma (vö. német Erdapfel, francia poire de terre), árparépa, tótrépa és a pocokrépa [R. 1783: putzók-répa (NclB.), 1835: Kassai], mely alakfestő elnevezés. Benkő József (NclB.) révén került magyar füvészeti szakkönyvbe; minden bizonnyal erdélyi etnobotanikai terminus. Későbbi füvészeink nem vették fel nómenklatúrájukba, csak Kassai József „gyökerésző szótárában” bukkan föl, de a népnyelv máig ismeri. Erdélyben a csicsókának disznórépa neve is van. A tájszógyűjtemények szerint Erdély egyes tájain (Jákótelke, Magyarlétra, Szucság, Szilágyság: Kárásztelek, Bihar: Sólyom és végül Torda, ahol a jelentése: ’a gumója’) csókapityóka a Helianthus tuberosus. Az összetett szó utótagja nyilván a csicsóka növénynévből származik, melynek hasonnevei Kalotaszegen az árpapityóka, árvapijó, édespityóka, picsócsa, picsóka, pityóka.

A többek között krumplit jelölő pityóka szó idevonását nyilván az is magyarázza, hogy a csicsókának szintén a föld alatti gumóját fogyasztják, hasonló elkészítési módokkal. Ezen a vidéken a román is átvette a szót; vö. román piciocă, piciocă iernatică, de megvan az erdélyi (Beszterce vidéki) szászban is; vö. Pitschôk, Pitschoika, Pitschűka. Szintén Kalotaszegen följegyzett etnobotanikai terminus a fingóspityóka, mely a csicsóka élettani hatására vonatkozik. Már Csapó figyelmeztetett arra, hogy: „Ha tüzes parás alatt megsütik, jobb izü és hasznossabb meg enni. De nyersen és föve ’s etzettel meg-öntve enni nem javallom, mivel nem tsak kevés tápláló erö vagyon benne, de ezen kivül a’ gyomorban sok szeleket támaszt, melly miatt egyéb hasznossabb bé-vett Eledeleknek meg-emésztése akadályoztatik; a’ honnét Gyomor és Bélfájások, és a’ tápláló Nedvességeknek romlásai következnek.”

Szintén a hasonló hangzású madárnévvel alkotott a Helianthus tuberosus csókarépa (R. 1775: Csapó, 1838:Tsz.) elnevezése. Ez az etnobotanikai terminus már Erdélyen kívül is több vidékünk nyelvjárásában használatos, így Nyr. 28: Csík megye, Gyergyó, Torontál megye Hertelendyfalva, csángó telepítés | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék | Nyr. 10: Zemplén megye Szürnyeg és Deregnyő, Sopron és Vas megye | Nyr. 23: Nógrád és Gömör megye | SzamSz.| Gyógysz.: Gyergyó | SzéSzj.: Jugoszláviai székelyeknél; Al-Duna. Szintén népetimológiai alakulat. Erdélyben átvette a szász; vö. Tschok(e)rib(e), Tschok(e)riba. A Magyar Tájszótár (Tsz.) a csicsórépa nevet Somogy megyéből adatolja. Répának azért nevezik, mert a növény évelő tarackjain szárgumó fejlődik, és ez a gumó ehető, diabetikus készítmények alapanyaga, takarmány. A tudományos tuberosus fajnév szintén a gumóra utal (< latin tuber ’gumó’). Gyergyóban hasmenés ellen fogyasztják; ott tótrépa (Gyógysz. 375) néven is ismerik. További társneve a kocirépa és a pocokrépa [R. 1783: NclB., 1835: Kassai; N. Bálint: pocokfarkú répa (Szeged) ’rövid növésű, vastag répafajta’].

A Helianthus nemzetségnév már Bauhinnál olvasható a XVII. században: „Helianthemum vulgare, flore luteo”, illetve „Helianthemum Indicum tuberosum”. A görög héliosz ’nap’ és az anthosz ’virág’ szavak összetétele.

Amerika indiánjai már régóta termesztették, innen került Európába. Szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között is termeszthető. Szárazságtűrő, gyökérrendszere akár 2-3 méter mélyre is lehatol. Különösebb évközi munkát nem igényel; gyors növekedése és bokrosodó tulajdonsága miatt sűrű, zárt állományt alkot. A gumókat októbertől folyamatosan szedhetjük, fagymentes napokon a tél folyamán is. A tápláló gumó sajnos nem áll el olyan sokáig, mint a krumplié, 2-3 héttel a kiszedés után a levegőn megfonnyad, megromlik. A tavaszi csírázáskor veszedelmes, mert mérgezővé válik. A talajban maradt szárrészekből, gumókból az állomány minden évben folyamatosan megújul. A növény szép sárga virága vázában sokáig megmarad.

csikorgóf ű, N. csikorka J: lándzsás levelű, fehér vagy pirosló virágú növény; Gratiola officinalis.

1775-ben Csapó Józsefnél csikorgó-fü, Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) tsikorka. A csikor(og) igével függ össze a növénynév. Csapó megjegyzi: „E’ füvel ne minden orvosolja magát, mert gyenge természeteknek veszedelmes lenni szokott, tsak erös természetü paraszt embereknek való. Itt Debretzemben a’ köz emberek, kik ez füvet csikorgó fünek hivják, némellyek negyed ’s harmad napi hideglelésben, fél marokra valót-is leveleiböl borban meg-föznek ’s azt isszák-meg, melly fellyül ’s alól annyira ki-purgálja öket, hogy azon rosz vendégektöl egészen meg-menekednek.”

Az ínnyújtófű neve (R. 1775: Csapó: innyuito-fü) gyógyhatására utal. Sokfelé azt ajánlják, hogy „inrándulásra nyers ineresztő fűj, íneresztőfüjj levelét kell kötni” (ÚMTsz.).

A Gratiola nemzetségnév a ’kegyelem’ jelentésű latin gratia, késő latin gratiola szavakból magyarázható. Azzal függ össze, hogy korábban betegségeket, elsősorban pszichés zavarokat gyógyítottak a növénnyel. Természetesen ezzel kapcsolatosak társnevei is, a magyar kegyelemfű, istenkegyelme, istenharagja, illetve a német Gnadenkraut, Gottesgnadenkraut.

Az álló- vagy lassú folyóvizek nádasai, partszegélyek, nedves rétek növénye, de elviseli a nyári szárazságot is. Hazánkban az Alföldön gyakori. Virágszirmai fehéresek vagy pirosasak, egyesével találhatók a levélhónaljakban. A levelek lándzsásak, fűrészesek. A tátogatófélékre jellemző virágok piros, fehér és sárga csövűek.

Vízkór, krónikus bőrbaj, aranyér, hipochondria, hisztéria okozta megbetegedés, elmezavar esetében javallt. Régóta gyógynövény. Serkenti a szívműködést, és nem halmozódik fel a szervezetben. Elatericid nevű glükozidot tartalmaz.

csillagfürt J: zöldtrágyaként is használt pillangós virágú takarmánynövény; Lupinus.

A görögök thermosz, a rómaiak lupinus néven ismerték. Lippay János 1664-ben három faját sorolja fel spanyol viola néven: a kéket (Lupinus angustifolius), a fehéret (Lupinus albus) és a sárgát (Lupinus luteus). Lippay óta a szakirodalomban hol mint gerezdes, hol mint fürtös viola szerepel a Lupinus-viola.

A csillagfürt elnevezés Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (1807: MFűvK.). Diószegi Orvosi Fűvész Könyvében tsillagfürt (1813: OrvF.). A Lupinus csillagfürt neve esetleg azzal is magyarázható, hogy régen azt tartották a növényről, hogy a csillagokból gyűjt tápanyagot. (A legjobb talajjavító növény egyébként, a legtöbb nitrogént képes megkötni.) Valószínűbb azonban, hogy metaforikus elnevezés, és az indokolja, hogy a szár végén örvösen fürtös virágok csoportosulnak. Szintén az örvösen álló virágok alapján kapta R. fürtös vagy gerezdes viola nevét. A levelek alakja motiválta a kisasszony tenyere elnevezését. Keserű íze miatt szerepelt régen (pl. 1590: Szikszai) keserű babként, ezzel függenek össze a nyelvjárásokban használatos fügebab, kávéborsó, egyiptomi bab, magyar bab, gyöngyösi pótkávé, farkasbab etnobotanikai terminusok. Ezek egyike-másika már igen régi orvosbotanikai és füvészeti művekben, később szótárainkban is felbukkan. Ilyen a farkasbab; a latin lupinus, a német Wolfsbohne ’Lupine’ és az olasz fava di lupo ’farkasbab’ tükörszava a magyar név.

Már az ókorban ismerték. Némely faja főként takarmánynak, zöldtrágyának termesztett fontos gazdasági növény volt, de babszerű magját szükség esetén Egyiptomban és Rómában már akkor is emberi fogyasztásra használták. Theophrasztosz, Cato, Varro, Columella egyaránt említi. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 17. kötetében idézi a csillagfürttel kapcsolatban Catót, aki azt tanítja, hogy „bizonyos termények maguk is táplálják a talajt. Szerinte a talaj termőerejét növelik a gabonák, a csillagfürt, a lóbab és a bükköny”. Ugyanebben a kötetben, de más helyen írja, hogy „a csillagfürtvetés trágyázza a szántóföldet és a szőlőt. Annyira nincs szükség ilyenkor trágyára, hogy a legjobb minőségű trágyát is fölöslegessé teszi”. Emellett hasznos növény, „amely az embernek, a négylábúak közül a patásoknak egyaránt eledele… Az összes vetésre kerülő termény közül a csillagfürtnek van a legfeltűnőbben érzékeny természete a csillagokkal és a termőfölddel kapcsolatban”. A rómaiak úgy vélekedtek, hogy a csillagfürt magjának fogyasztása szárnyakat ad a képzeletnek. Protogenészről, a görög festőről híresztelték, hogy csak csillagfürtmaggal táplálkozott. Amikor Demetriusz hadvezér Rodoszt ostromolta, vonakodott azt a városrészt felgyújtatni, ahol Protogenész dolgozott. A város bevétele után Protogenészt a kertjében találták. Arra a kérdésre, hogy miért festeget nyugodtan, miért nem vesz tudomást a háborúról, azt válaszolta: „Demetriusz a rodoszi nép ellen visel háborút, nem a művészet ellen”.

Szintén táplálkozásra használták az Andokban is, amelyet ott az inkák uralma idejében termeltek. A csillagfürt jelentőségére Magyarországon először Kerpely Kálmán (1864–1940) figyelt föl. Javaslatára többen külföldön tanulmányozták a termesztését és fölhasználását. Itthon nagyobb területen eleinte Szabolcs megyében vetették. Talajjavító hatását is ismerték már az ókorban. Ma homokos talajok megkötésére és javítására nagy táblákban vetik, hogy virágzáskor alászántva a termőtalajt javítsa, humuszt és nitrogént vigyen a talajba.

A dísznövényként ismert Lupinusok nem tekinthetnek ilyen nagy múltra vissza. Csak Amerika fölfedezése után ismerhettük meg hosszú, sokszor 30 centiméteres sárga, lila, rózsaszín vagy fehér, illatos virágzatát. Levelei ujjasan osztottak; a harmat éppen úgy csillog bennük, mint a sarkantyú levelén.

Lásd még a farkasbab szócikkét.

csillaghúr J: erdőkben, réteken gyakori, fehér virágú, hasadt szirmú növény; Stellaria.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájában bukkan föl legelőször, 1807 előtt: tsillaghúr (Jelentés). 1807-es könyvükben (MFűvK.), majd Diószegi 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) ugyanígy szerepel. Ez utóbbinak az „Új Nemi Nevek Laistroma” fejezetében a „3-dik Rendbeliek, meljek Deákból fordítódtak” sorában olvasható. 1833-ban Kassai Józsefnél ligeti tsillag húr a’Cerastium aquaticum’, 1862-ben a CzF. szótárban a csillaghúr ismét a’Stellaria’, akárcsak 1864-ben Gönczy Pálnál, 1867-ben Ballagi Mórnál, illetve 1909-ben Graumann Sándornál és 1911-ben a Növényszótárban (Nsz.).

A magyar húr szó ’bél’ jelentésű volt a régiségben. A húr kicsinyítő képzős származéka hurka szavunk. Összetett növénynevek utótagjaként a XVI. századtól szerepel. Az elnevezés az illető növények gyakran messze kúszó, hengeres metszetű, kanyargós szárára utal, amely a baromfi beléhez hasonlít. Így érthető a pipehúr, tyúkhúr, lúdhúr, csibehúr, madárhúr stb.növénynevünk.

A csillaghúr a magyarba a latinból került, eleinte R. 1590: czillag leuel f ’Stellaria’ (Szikszai), 1706: csillag szék ’ua.’ (Pápai) formában. Diószegiék részfordítása. Csak Fialovszki Lajosnak nem nyerte el a tetszését, 1878-ban (Nyr.) a helyettesítendő nevek közé sorolta a szót. A csillaghúr helyett a lelleg, a csillagfürt helyett pedig a gerezdes szót javasolta.

A tudományos Stellaria elnevezés a latin stella ’csillag’, stellaris ’csillag alakú’ szón alapul; a növény virágjára utal, mely csillag alakú, szirmai sugarasan szétállnak. A Stellaria mintájára keletkezett a német Sternmiere ’ua.’ név is. A magyar csillaghúr tehát a latin stella ’csillag’ fordításának és a húr szavunknak összetételével keletkezett. Ez az utótag a növény vékony, húrszerű szárára utal.

A növény hasonnevei a tyúkhúr, pipehúr, lúdhúr és a madárhúr, társnevei a tyúkharaptafű és a madáreleség. Ez utóbbi (R. 1911: Nsz.) szaknyelvi szó, a német tükörszó, a Vogelfutter ’ua.’ mintájára keletkezett. Az Oxalis acetosa német tájnyelvi Vogelspis (Vogelspeise) elnevezésének névadási szemlélete is azonos. A csillaghúr fontos takarmánynövény voltára utal libafű neve (R. 1835: zsiba fü Kassai; N. ÚMTsz.: Hajdúnánás, Kék | MNöv.: Dömsöd), melynek német megfelelője a Gänsegras, Gänsekraut (összesen 39 jelentéssel) és a tyúkbegy (R. 1577: KolGl., 1578: Melius, 1780: Molnár J., 1793: Földi). A növény jó takarmánya a baromfinak, a csirkék, tyúkok szívesen csipegetik.

A réti csillaghúr elsősorban a réteken jellemző, de a szántóföldön is előfordul. Különösen a herefélék vetőmagját fertőzi. Eurázsiai faj, a síkságtól a szubalpin tájig társulásalkotó.

Már a régi időkben kedvelt háziszer volt tüdő-, vese- és hólyagpanaszok esetén.

csillagpázsit J: füzérvirágzatú, hosszú tarackos és indás évelő gyomnövény; Cynodon dactylon.

Társneve a kutyapázsit (R. 1824: Szádler, 1895: Pallas). A kutyapázsitnémet neve Hundszahngras, azaz ’kutyafogfű’. Ezt vehette át Szádler József 1824-ben megjelent munkájában.

Minden bizonnyal a latin elnevezés alapján keletkezett, ugyanis a Cynodon előtag a görög kynodon, kynodóusz (< kyon, genitivus kynósz ’kutya’; odon, ódousz ’fog’) ’kutyafog’ szóra vezethető vissza. A növény fogszerű, feltűnően keskeny, fent hegyesen végződő hagymájára utal. A tudományos dactylon fajnév a már Pliniusnál is szereplő latin dactylus ’köles’ folytatója.

Hívják még bermudafű (< német Bermudagras), boszorkánykása, daruláb, kankuska, komafű, pernyefű, tarackfű, tarackgyökér és ujjastarackmuhar néven.

Ebagyar (R. 1843: Bugát) nevét a reformkori nyelvújítás idején Bugát Pál alkotta, nyilván az ebfogfű mintájára. Semelyik későbbi forrásban nem található, növénynévként tiszavirág-életű volt, mint Bugátnak (és Pethe Ferencnek, Kováts Mihálynak, Tótfalusi Miklósnak, sőt Kazinczy Ferencnek) a magyar természettudományi szaknyelv megalkotását célzó oly sok szóalkotása. Az ebfogfű már 1706-ban olvasható(Pápai:’Denticula canis’). Minden bizonnyal Pápai Páriz Ferenc névalkotása a nála megadott latin tudományos név tükörfordításával. Szintén a latin dens, genitivus dentis ’fog’ és a canis ’kutya’ szavakból képzett név folytatója a német tükörszó, a Hundszahngras ’Cynodon, a Hundszahnmoos ’Cynodontium’ és a Hundszahn ’Cynodon dactylon, Erythronium dens-canis’, valamint a francia R. dent de chien ’Erythronium dens-canis’, mai chiendent ’tarack, perje’ tükörszó (tulajdonképpen mindkettő ’ebfog, kutyafog’ jelentésű).

A csillagpázsit csaknem az egész Földön előfordul. A mezőgazdasági művelésbe vont területeken igen kellemetlen gyomnövény, de a melegebb éghajlatú országok fel nem tört legelőin az egyik legfontosabb takarmánynövény. Az Egyesült Államok déli részein a legeltető állattenyésztés takarmánybázisa. Ott a csillagfű neve bermudafű, és gyepesítésre sokfelé ültetik, mert jól bírja a szárazságot, a talajjal szemben nem igényes.

Már a legrégibb hindu vallásos írások, a védák is magasztalják a csillagpázsitot: India pajzsának, népei megmentőjének nevezik ezt a füvet, mert nélküle az egész szarvasmarha-állomány elpusztulna. Még ma is fontos szerepe van a hinduk vallási szertartásaiban.

csillagvirág J: őszi csillagvirág: rózsás ibolyaszínű, fürtös virágzatú növény; Scilla autumnalis. tavaszi csillagvirág: március végétől virágzó, kék virágú erdei növény; Scilla bifolia.

A magyarban először Melius Juhász Péter (1578) ismertette Aster atticus, békaterjék csillagfű néven, majd Csapó József (1775) és Benkő József (1783: NclB.) is megemlíti. Csapónál a Lychnis coronaria neve is csillag virág. A béka állatnévvel képzett összetett szó utótagja a középkorban sok pénzt érő theriak nevű, az összes földi bajok ellen használatosorvosság magyarosított formája. A teriek már 1529-től kimutatható a magyar írásbeliségben és több más nyelvben is, vö. angol theriac, német Theriak, francia thériaque, olasz triaca, orosz teriják, szlovén terják ’orvosság; a kígyómarás mérge’, melyek végső forrása a görög’állatokra vonatkozó’. Ez a latinon keresztül terjedt el, vö. latin theriacus ’harapást gyógyító’, theriaca ’harapás elleni gyógyszer’. Valószínűleg a gyógyászat révén a botanikai-orvosi latinból került át a szó, vagy a kereskedelemnek köszönhetően az olaszból vagy a németből. Mollay Károly szerint korai újfelnémet eredetű, vö. újfelnémet tyriack ’ellenméreg’. A magyarországi latinságban 1434-től adatolható.

A XVIII. századtól tart a csillagvirágok, az Asterek importja. Egy igen szép fajjal, a Dél- és Közép-Európában honos Aster amellus virággal indult hódító útjára. A görögök csillagvirág, azaz aster néven ismerték; így szerepel Dioszkuridésznél, de Pliniusnál is. A lovagkorban és a barokk idején kertbe ültették. A XVIII. században kezdték Európába hozni az amerikai fajokat, melyek versenyre keltek a „görög” asterrel.

Sokfelé nevezik csillagvirágnak a Cosmos bipinnatust is. Társnevei a virágjára vonatkozó menyecskeszem és az ékeske, de hívják kertikének is. Igen elterjedt pillangóvirág neve (R. 1933: N: Bogdánfalva ’pirosat virágzó kerti virág’ MNy. 29 | MNöv.: pille ’Cosmos bipinnatus’ | NépismDolg. 4: Gyimesbükk | Ethn. 87: Háromszék, Árapatak). Hasonneve Gyimesbükkön a lepke. További hasonnevei a lepkevirág és a pillevirág. A németben a pillangóvirág tükörszavával, a Schmetterlingblume kifejezéssel a Convolvulus ars. és a Pelargonium növényeket jelölik. Angol neve is butterfly flower. Az elnevezés magyarázata az, hogy a növény orchideaszerű, színes virágai úgy helyezkednek el a szárakon, mintha egy csomóban temérdek, apró, tarkaszárnyú pillangó lebegne.Mexikóból került Franciaországba a XVIII. század derekán. A növényt Európa elfogadta úgy, ahogy kapta; nemesítésével nem foglalkoztak sehol, mégis mindenütt elterjedt. Méter magasra is megnövő, egynyári növény, virága fehér, halványlila vagy bíborszínű. Edzett, igénytelen, és igen hálásan, júniustól egészen a fagyokig virít.

csipke, csipkebokor, csipkerózsa J: a vadrózsa cserjéje. csipkenye J: csipkebogyó. hecsedli J: csipkebogyó.

A csipkebokor szó mint növénynév már 1246-ban („ab vna dymo, que wlgariter chypkebokor apellatur”), majd 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben felbukkan: „rubus, chipke. 1517-ben a Jordánszky-kódexben, 1578-ban Melius Juhász Péternél csipkefa. 1590-ben a Károli Gáspár-féle Vizsolyi Bibliában cypke bokor, ugyanebben az évben Szikszai Fabricius Balázsnál czipke rosa. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában tsipkefa. 1833-ban Kassai József szótárában tsipke rósa. A népnyelvben Pápa vidékén csicskenye, csitke, bicske, hëcsëdli, hëcsli, másutt bicskefa, vadrózsa, tüskefa.

A csipke szláv eredetű, a bolgár, macedón sipka, szlovák, szorbšipka megfelelője. Ezek a ’tüske, tövis; nyíl’ jelentésű szlávšip szó származékai. Aszerbhorvátšípak, csehšípek ugyanebből a tőből, de más képzővel alakult. A német Hagebutten szó ’rózsabokor’ jelentésű, mely eredetileg Hain-Butzen volt. Ezt szintén átvette a magyar, délnémet módosulataiból lett hecsedli, hecsepecs szavunk. A felsőőri nyelvjárásban hëcsëlli, a német Hetscherl ’ua.’ átvétele. A szláv kölcsönszó később ’tövis’ értelmet kapott, ez a név tehát – Erdélyben néhol ma is csipkét mondanak a tövisre, tüskére – tulajdonképpen a tövis szinonimája. Több növénynevünk is hasonló, vö. csipkefa ’akácfa’, szamárcsipke ’Cirsium vulgare’, csipkebokor, csipkerózsa, csipkebogyó (már a XVI. században Szikszai: czipke-rosa, Calepinus: tsipke rosa), mely a szörnyen tüskés, szúrós vadrózsa neve, csakúgy, mint a német Hagerose, Hagebutte ’ua.’, melyek első tagja azonos a Hagedorn ’galagonya’ első részével és eredetije az ófelnémet hagan, középfelnémet hagen ’tüskebokor’ szó. Vagy a galagonya neve (1578: Melius: eb cypke), mely Háromszék megyében giligáncsüpke.

A csipke szó mindkét értelmezése jól látszik a Csipkerózsika néven, amely a német Dornröschen fordítása. Clusius szerint: „Rosa canina, eb chipke; hoc est caninus rubus”. A vadrózsa, illetve csipkerózsa ebcsipke nevében [R. 1578: eb cypke (Melius), 1584: NomPann.] az eb- pejoratív jelzői előtag az illető növény szúrósságára utal. A növény társnevei is hasonlóak: kutyarózsa, csipkebogyó, csipkebokor, csipkerózsa. Latin Rosa canina nevének tükörszava a kutyarózsa, ebrózsa, továbbá a német Hundsrose, az angol dog rose, francia rosier de chien, olasz rosa canina is,azaz ’kutyarózsa’ (< latin canis, cane), mert veszettség elleni gyógyhatást tulajdonítottak neki. Olasz népnyelvi rosa matta neve ’bolondrózsa’, a rosa selvatica ’vadrózsa’, a rosa spina ’tüskés rózsa’, a spina novella ’új tüske’ (ME.) jelentésű.

A csipkenye elnevezés a csipke ’ua.’ és a gelegenye ’galagonya’ szavakból alakult.

Fontos szerephez jut a helynévadásban is a csipkebokor. Számos terület, határrész elnevezésének alapja. Gyakori a valamivel ellátottságot kifejező -s képzős megoldás, majd a név kaphat további -i képzőt. Ilyen földrajzi név az egri járásban a Csipkés, Csipkés gödre, Csipkési verő (verő ’a domboldal déli lejtője’), Csipkési orom, Csipkés-tető, Kis-csipkési-erdő.

A népnyelvben ismerik gyepűrózsa és bicskafa néven is.A Balatonnál, Kemenesalján és a Székelyföldön használatos a seggvakaró [már Benkő Józsefnél megvan 1783-ban (NclB.)],Beregben a seggvakarcs, Somogyban a seggböködő, a Bakonyban a seggviszkető, míg a németben az Arschkratzel, Arschkitzeln kifejezés, mely a csipkebogyó termésére vonatkozik. Mint Kassai József fogalmaz 1833-ban: „e fának a’ gyümöltse, és kotsánja szőrös, a’ ki ezt eszi tsípi, és marja al-felét, és meg vakarja”. A szarkatövis [R. 1604: szarkatvis (Szenczi); N. Gyógyn.: Csíkszereda] a régi forrásokban ’Cynosbaton’ értelmezésű volt. Szúrós, tüskés növényt jelöl a latin Cynosbaton (< görög künosz ’a kutyáé’; batosz ’szeder’). A régi görög növénynév azonban nem a szeder neve volt, hanem egy szintén tüskés növényé: künoszbatosz ’Rosa semperviens’. Hasonlót jelent az Erdélyben ma is használatos etnobotanikai szarkatövis név, mely alatt ott ma a csipkerózsát értik. A Szigetközben, Tejfaluszigetben a csipkebokrot Mária-nyugotta-bukornak hívják, mert amikor Mária Betlehemből Egyiptomba menekült, elfáradt és leült a rózsabokor tövébe pihenni. A szintén szigetközi Dunakilitben a Mária-nyukta-bukor hajtásával tűzködik tele a sövénykaput, hogy a boszorkányok Szent György-nap éjjelén be ne repülhessenek az istállóba a teheneket megfejni.

Piros gyümölcse C-, B- és P-vitamint, valamint karotint tartalmaz. A magvaktól elválasztott csipkehús C-vitamin-tartalma kb. ötször nagyobb a citroménál. Teája szintén egészséges. Rendkívül nehéz azonban a csipkebogyó szedése az ágak horgas tüskéi miatt. Szívós, igénytelen cserje, szinte minden vidékünkön megterem. Tavasszal virágba borult bokra szépen díszlik.

A csipkebokor a Bibliában is megjelenik, számtalan nyelven megénekelték a költők. Népdalok szólnak virágjáról és bimbójáról, de természetesen töviséről is. Dalok és költemények emlegetik árvaságát. A Biblia elbeszélése szerint Mózes egy alkalommal égő csipkebokrot pillantott meg, amikor a nyájat legeltetette. A bokor lángolt, de nem égett el. Amint a csipkebokor közelébe ment, Jahve szólt hozzá: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene … Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából” (Kiv 3,6–8). A nép nagy örömmel fogadta Mózest, a szabadítót, de a fáraó nem engedte el a zsidókat. Isten ekkor tíz csapással sújtotta Egyiptomot, és a zsidók végre a sivatagon keresztül útnak indulhattak.

A lovagkor rózsakultuszának legszebb emléke Csipkerózsika meséje, melyet Giovan Battista Basile a XVII. század első felében tett közzé. Hozzánk is eljutott, magyar népmesegyűjtők szintén feljegyezték. Kedves verset írt Goethe a szúrós csipkebokorról, a vadrózsáról (Képes Géza fordítása):

Rózsát lát meg egy legény,

vadrózsát a réten;

szép, akár a hajnalfény,

fut a fiú könnyedén:

erre vágyik régen.

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,

vadvirág a réten!

Rózsa szól: megszúrlak én,

nyúlhatsz százszor is felém:

nem szakítsz le mégsem!

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

A fiú letépi már

a rózsát a réten:

jajgat, szúr a rózsaszál,

tolvajával szembeszáll,

nem menekszik mégsem…

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

csodabogyó J: levélszerű ágai közepén piros bogyót termő örökzöld erdei félcserje; Ruscus.

Örökzöld, levél formájú ágain ülnek ősszel az eleinte zöld, majd csillogó, harsogóan piros bogyók, ezért úgy tűnik, mintha a levél teremne; ezzel szolgált rá csodabogyó nevére.

Szobai tartásra is alkalmas ez a különös levelű, alacsony, cserjés tövű növény. Néhol a kertekben sövényként használják. Már az ókorban ismert és bizonyos bajok ellen használatos növény volt. Theophrasztosz alexandriai babérnak nevezte, Dioszkuridész pedig a mirtuszbokorhoz való hasonlatossága miatt vadmirtusz, myrszine agria néven foglalkozott vele. Plinius szerint gyökere gyógyszer, hajtásaiból koszorút fonnak. Melius Juhász Péternél (1578) erdei mirtusz néven szerepel. Csapó József pézsmakórónak nevezte, Földi Jánosnál, Kassai Józsefnél és Bugát Pálnál is így szerepel.

A szúrós csodabogyó latin elnevezésében a Ruscus a növény régi római neve, az aculeatus pedig ’tövises’ jelentésű. Levélszerű ágai szúrósak; szúrós, bökős mivoltára utalnak szúrós csodabogyó, szúrós péra, tüskéspuszpán, krisztustövis társnevei is. Óvatosan szabad feléje közeledni, mert a tűhegyes levélcsúcsok fájdalmas sebeket ejthetnek kezünkön.

A Ruscus aculeatus Diószegi Sámueltől és Fazekas Mihálytól származó (MFűvK.) péra, pérafű elnevezése szintén az állati testrészekről elnevezett zoomorf terminusok közé tartozik. Kivívta Kassai rosszallását, aki azt írta, hogy: „a’ Debreczeni Füvészkönyv és Veszelszki tsúf néven híja (az egértövist), Kresznerits: ’Vulva animalis bruti’. Galád szó: a mén lónak nemző tagját teszi”.

A népnyelvben számos társneve használatos. Nevezik bájfű, nyelvesfű, csapfű, diadalmasfű, torokfű, nyakcsapfű, asszonyember teste fű, földi borostyánfű, Bonifáciusfű, vadbones, királyseprő, olaszkóró néven, aszerint, hogy a növény különleges hajtásait, álleveleit és az azokon elhelyezkedő virágokat mivel hozza összefüggésbe a népképzelet. Ilyen a névadási indítéka a növény lónyelvű csodabogyó társnevének is, mely – akár a német Zungenblättriger Mäusedorn ’ua.’, tulajdonképpen ’nyelvlevelű egértövis’, francia bislingua ’ua.’ – a növény hosszúkás, nyelv alakú leveleire utal. A virág fölött is apró nyelvecske van. Ismeretes a lónyelvűfű (R. 1577 k.: lo nÿelw fw) hasonnév. Volt a görögben egy ’lónyelvlevelű bokor’ elnevezés. A latin hippoglossum (< görög hipposz ’paripa, ló’; glossza ’nyelv’) tükörszó, nyilván ennek a folytatója a német Pferdezunge, tulajdonképpen ’lónyelv’ növénynév is. A növény különleges álleveleit hozzák összefüggésbe a ló nyelvével. Hasonneve a nyelvesfű, mely a német Zungenblatt, francia herbe aux langues megfelelője.

Hívták spárgatövisnek is, mert fiatal, zsenge hajtásait spárgaként fogyasztják. Olasz N. asparago pazzo neve ’őrült spárga’ jelentésű. Egyéb felhasználásáról kapta igen régtől adatolható egértövis nevét a Ruscus aculeatus (R. 1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius,1604: Szenczi, 1762: Pápai, 1783: NclB., 1797: Váli, 1831: Kresznerics, 1833: Dankovszky, 1833: Kassai, 1843:Bugát, 1862: CzF., 1893: Pallas). A németben is megvan a Mäusedorn, de ott ’Lilienstrauchgewächs’ jelentésű; alighanem párhuzamos névadásról van szó, nem tükörszavakkal állunk szemben. A név magyarázata Kassai József szavaival: „talám azért, mertt h.o. szobában tartod, az egerek mind ki szaladnak”. Veszelszki Antal megjegyzi, hogy az „olaszok seprűt csinálnak belőle, a házban fölakasztják, hogy az egerek eltávozzanak”. Olasz pungitopo neve szó szerint ’egértövis’ jelentésű. A név magyarázata tényleg az, hogy a növény ágaival védték a szalámit, kolbászt az egerek elől. Erre utal az olasz népnyelvi punziratti ’patkánybökő’ (ME.) terminus is.

Botra kötött csokraival zarándokoltak a búcsúsok a hegyen át Máriagyüdre. Már a bibliai időkben ismeretes volt a növény nedvének vagy főzetének erős gyulladáscsökkentő, érszűkítő tulajdonsága. Ezért sikeresen alkalmazták visszerek, fagyási sebek és aranyér gyógyítására. Gyökértörzse ízületi fájdalmak ellen hatásos.

A csodabogyófa ’Synsepalum dulcificum’ nyugat-afrikai fa. Arról nevezetes, hogy a kutatók egy élettani szempontból igen érdekes jelenséget figyeltek meg rajta. A szétrágott gyümölcshús különlegessége, hogy az ízek változását idézi elő: a savanyú és keserű ételek és italok ízét édesre változtatja. Az afrikaiak régóta ismerik ezt a tulajdonságát, ültették udvarokba is a növényt, s a savanyú kukoricakenyeret meg a savanyú pálmabort ízesítették vele. Nemrég kiderítették, hogy a jelenséget egy glükoprotein, a mirakulin okozza, de az ízváltozás mechanizmusa még mindig rejtély.

csodatölcsér J: harang vagy tölcsér alakú virágokat hozó kerti dísznövény; Mirabilis jalapa.

Csapó Józsefnél 1775-ben töltséres virág. Benkő József 1781-ben, Szebenben megjelent Téli bokréta című gyászbeszédében a Mirabilis neve tsudatöltséresek, 1783-ban megjelent Nomenclatura Botanica (NclB.) című összeállításában tsuda töltséres, töltséres virág néven szerepel. Mátyus István Ó és Új Diaetetica című munkájának 1787-ben megjelent II. kötetében az ’Arbor mirabilis’ neve tsuda-fa, Sander Henriknél 1794-ben tsuda virág.

A csodatölcsér, de különösen a csodavirág a tudományos elnevezéssel függ össze (< latin mirabilis ’csodálatos’). Egyik német neve is Wunderblume, azaz ’csodavirág’, a franciában belle de nuit, ’éjszaka szépe’ a neve. A latin nevet Linné adta a nemzetségnek kellemes illata és a virágszirmok sajátos csíkozása alapján. Egy és ugyanazon a száron este a tölcséres virágok a piroson kívül nem ritkán sárgák vagy tarkázottak.

A Mirabilis jalapa latin, német stb. neve a XVI. és XVII. század egyik csodagyógyszerének a nevét őrzi. Európa civilizációs betegségének, a túltápláltsággal összefüggő emésztési nehézségeknek volt igen hathatós orvossága a Jalapawurzel, azaz ’jalapagyökér’. A nagy keresletre való tekintettel magas árat kértek a mexikói kikötőn, Jalapán keresztül szállított purgálószerért.

A növény társneve hazánkban a jalapa, továbbá a kosárka, kosárvirág, lustakisasszony és a metaforikus tölcsérvirág. A Szigetközben kurvavirág néven is ismerik. Ennek névadási szemlélete az, hogy piros, sárga vagy fehér forrt szirmú virágai „este nyílnak, mint azok a lányok”. További társneve a méhpilis (R. 1807: MFűvK.: délignyitó méhpilis, 1843: Bugát, 1911: Nsz.). A Magyar Fűvész Könyv szerzői nevezték el így, mert egyrészt pilise, azaz mézválasztója ránő a magra, héj lesz belőle, s ekkor olyan, mint a méh. Natter-Nád Miksánál a Mirabilis, azaz a csodavirág neve délignyitó. A délignyitó, délignyíló előtagot az magyarázza, hogy a növény virágai (délutántól-estétől) reggelig-délelőttig nyílnak.

Gyakran méter magasra is megnövő, erősen bokrosodó növény. Lombja sötétzöld, a virágok változatos színűek; fehérek, sárgák, püspöklilák. Júniustól a fagyokig virít. Erős napsütésben,a déli órákban a virág kelyhe bezárul, majd este újra kinyílik, ezért néhol estikének is nevezik. A szárazságot jól tűri, mert répaszerűen megvastagodott karógyökerei a talaj mélyebb rétegében mindig elég nedvességhez jutnak. Gyökereit ősszel felszedve pincében, homokban vermelve teleltethetjük, és áprilisban kiültethetjük. Ennek előnye, hogy hamarabb virágzik, mint a magról vetett.

A csodatölcsér családjába tartozik a nálunk is kedvelt bougainvillea vagy murvafürt ’Bougainvillea glabra’. Feltűnőek a virágokat körülvevő, párosával összenőtt fellevelek. Ezek motiválták a növény murvafürt nevét, a murva ugyanis olyan fellevél, amelynek hónaljából virág nő ki. Ezek az apró virágok sárgásfehérek; a bougainvillea egyaránt nevelhető bokorrá, fácskává vagy sövénnyé, de szép lugast is formálhatunk belőle, mint a futórózsából.

csombor J: borsfű.

Régen putnokfű, mocsári menta néven is szerepelt. A csombor helynévként fordul elő először: a Váradi Regestrumban (1220/1250) származéka, a Chumbural olvasható. A Besztercei Szójegyzékben (1395 k.) „staturna: chombor”, később a Soproni Szójegyzékben (1435 k.) combar. Lencsés György kéziratos orvosi könyvében (1570 k.: Ars Medica) cyombor. Már Melius Juhász Péternél (1578) is szerepel a csombor. Frankovith Gergely munkájában (1588) chyombor, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) és Péchy Lukácsnál (1591) putnok avagy csombor. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: Czíombor: Pulegium. A XVII. században Dioszkuridész 1543-as művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel a csiombor, czombor, putnok fü. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703): csombor. Csapó Józsefnél (1775) csombor („a’ régi magyarok ki-mondása szerént chyombor”)és putnok-fü, Benkő Józsefnél (1783: NclB.) tsombor, borsfü a ’Satureja hortensis’, csombor, putnok-fü a ’Mentha pulegium’.Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában (1792) és Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) tsombor a borsfű. A csombord 1649-től jelenik meg az írásbeliségben, a népnyelvből Kolozs, Székelyföld, Torda vidékén jegyezték föl. Ma nevezik csombormentának, csomborkának is, a szaknyelvben a csombor helyett inkább csombord. Tájszólásainkban combor, illetve hangrendi átcsapással csömbör Háromszék vidékén.

Szláv jövevényszavaink sorába tartozik, elsősorban a déli szláv nyelvek (bolgár, macedón, szerbhorvát, szlovén) hasonló jelentésű R.

obr szava került a magyarba. Megfelelői a többi szláv nyelvben is megvannak.

Egyéb társnevei a borsfű, borsika, szádorja, szátorja, kerti méhfű, bécsi rozmaring. A több régi forrásban is olvasható putnokfű esetében jövevényszóval állunk szemben, mégpedig szlávból magyarázható átvétellel; vö. szlovák putník, szorb putnik, orosz putnik, szlovén pôtnjak ’útifű’. Ezek a nevek az ’út’ jelentésű potszármazékai.

A mentával egyenrangúnak tekintették az ókori népek a görögök kalaminthéjét, amelyet Plinius pulegiumnak nevezett, mert általában úgy ismerték ezt a növényt, hogy füstje elűzi a bolhákat. A magyar nyelvben is megvannak a növény hatására utaló elnevezések. Az írásbeliségben egészen korai felbukkanású a bolhafű, bolhahalál; már a XV. század legvégén a Herbolariumban szerepel a balha fÿw, majd száz évvel később a Kolozsvári Glosszákban(1577) és Melius művében (1578). A szaknyelvben azóta is mindenütt olvasható, a népnyelv szintén ismeri, a legtöbb vidékünk nyelvjárásában megvan. Számos idegen nyelvben is az ókori terminus megfelelője használatos.

Az istenek eledelének tartották igen erős illata miatt. A bors elterjedése előtt az ételek ízesítésére, csípőssé tételére használták. A borssal szemben az az előnye, hogy csípős íze egyéb kellemes aromaanyagokkal egészül ki. Nagy szerepe volt a csombornak Démétér, illetve Ceres tiszteletére rendezett szertartásokon és áldozati szokásokon. Csombormentaporral ízesítették a rossz ízű vizeket, és azt hirdették, hogy átható illatának különlegesen élesztő és frissítő ereje van. Azt is beszélték, hogy a hirtelen elvesztett hangot visszaadja, s a bárányok, kecskék is azonnal bégetni, mekegni kezdenek, ha a növényből esznek. Ezért is nevezték a görögök a csombort blechonnak, bégettető fűnek. Gyógyhatásainak is rendkívüli fontosságot tulajdonítottak. Az ókorban a csombor egész házipatikát pótolt.

Németországban babfű a neve, mert csökkenti a hüvelyesek felfúvó, puffasztó hatását. Nálunk Lippay János és Veszelszki Antal dicsérte gyógyerejét „fövény, torokgyík és hastekerő csömör” ellen, de szinte minden füvészünk megemlékezik féregűző hatásáról is. Csapónál köszvény-menta neve is van.

Az ajakosoknak nagyon zamatos füve, íze a borsra emlékeztet; legismertebb a Dél-Európából származó és kertjeinkben konyhafűszerül használt kerti borsfű ’Satureja hortensis’. Kb. 30 centiméter magas növény, elágazó szárú, lándzsás, ép szélű levelekkel, liláspiros vagy kékesfehér virágokkal. Fűszeres illatú, föld feletti része 1-2% illóolajat, cseranyagot és cukrot tartalmaz. Teája vérnyomáscsökkentő és köhögéscsillapító hatású.

Igen szapora, magvait elszórva minden kis repedésből kihajt. Ezt a tulajdonságát régen felismerték, mint Péchy Lukács írja 1591-ben: „Putnoc, auagy Czombor … nem soc fű talalkozic hassonlo hozza, hogy az minemű helt szeret, ott örömest meg marad, szaporodic, es ki terjed, vgy hogy vgyan nagy mezöket el fogion.”

Lásd még a borsfű szócikkét.

csomorika J: fehér ernyős virágzatú, mérgező növény; Cicuta virosa. csomorikaszőlő J: fehér magyar borszőlőfajta.

1578-ban Melius Juhász Péternél már felbukkan a név: „A masic apium risus, Méhec neuetése… Farkas neuet f, Vizi méreg, czomorika. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) csomorika, torsika a Ranunculus sceleratus. 1792-ben Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában szintén ’Ranunculus’ a tsomorika. 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) a gyilkos tsomorika, méregbürök a Cicuta virosa. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) tsomorika.

A csomorika név csomor alakja nyelvújítás kori elvonással jött létre. Származékszó, alapszava azonos lehet a N. csomoros ’csomós, görcsös’, ’forradásos’ jelentésű melléknév csomor alapszavával, mely a csomó családjába tartozik.

A növény minden részében, de mindenekelőtt a kellemes zellerillatú és édeskés ízű gyöktörzsben erősen mérgező, cikutoxin nevű méreganyagot tartalmaz. Társneve, a mételytorzsa és a hivatalos szaknyelvi gyilkos csomorika is erre utal. A petrezselyemmel és a pasztinákkal összetévesztve hajdan sok halálesetet okozott. Ahol sok nő belőle, ott a víz színén olajhoz hasonló folyadékként úszik mérgező nedve. Ha ezt „némely marhák a vízzel együtt megitták, ezek legott megdöglöttek”. A szlovén, bolgár és szerbhorvát

emerika szintén mérgező növények neve, a ’méreg’ jelentésű

emer az alapszava. A magyar csomorika több szlavista szerint (Leschka, Dank, Miklosich) a déli szlávból, a

emerika növénynévből való. Ez ellen szól a magyar szó mélyhangúsága, de a jelentések sem egyeznek.

A latin Cicuta genusnév régi latin növénynév, már az ókorban használatos volt (Cato, Vergilius, Plinius), utánuk Matthiolus, Cordus, az Ortus Sanitatis is említi. A mi régi forrásainkban bürök neve is volt (BesztSzj., NomPann.). A virosa fajnév a növény tejnedvére utal, mely kivégzések és gyilkosságok méregitala volt, a gyökérben lévő cikutoxin légzésbénító hatású (< latin virosus ’szagos, büdös’, viriosus ’mérgező’; virus ’növénynedv’).

A Cicuta virosa mellett a Ranunculus sceleratus, azaz torzsikaboglárka neve is a csomorika. Szintén igen mérges növény, latin fajneve, a ’bűnös, káros’ jelentésű sceleratus (< latin sceleris ’bűn, vétek, gaztett’) és magyar víziméreg, sömörfű, sebesztőfű társnevei is erre utalnak. Az utóbbi két név szemléleti háttere az, hogy – mint Csapó József írja – „némely koldusok egész testükön hólyagokat szítatnak véle.”

A csomorika szőlő a múlt század elején főleg Baranyában elterjedt, valószínűleg magyar származású fajta neve. Gyakran a juhfark nevű fajtával tévesztették össze. Neve 1885-ben bukkan föl: csomor (BorGazdLap.), ezután más művekben is olvasható (1886: Hamm, 1888: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben I., 1899:Útm., 1904:Kecskeméthy, 1955: Csepregi–Zilai, 1963:KertLex.). A népnyelvben szintén használatos (ÚMTsz.: csomor Kölesd | Feyér: csomorinka Villány, Pécs). A fenti csomorika ’Cicuta virosa’ fűnévvel alkotott ez a szőlőnevünk. A névátvitellel keletkezett elnevezés a szőlőfajta görcsös tőkéjére utalhat.

A fajta Szederkényi fehér társneve legfőbb termesztési területével van összefüggésben.

csorbóka J: tejnedvet tartalmazó, sárga fészkes virágú gyomnövény; Sonchus. kákics J: 1. szelíd csorbóka. 2. pitypang.

1570 körül Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica) chyorbaka, 1578-ban Melius Juhász Péternél czorbaka alakban tűnik fel. 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között csorboka olvasható. 1791-ben Nagyváthy János munkájában és Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) tsorbóka.

Szláv, közelebbről szerbhorvát (< štrbka) eredetű növénynevünk. Más képzővel a többi szláv nyelvben is megvan, a ’kicsorbult rész, csorbaság’ jelentésű régi szláv ščrba származékai. A növény leveleinek mély bevágására utalnak elnevezései.

A Sonchus nemzetségnév Linnétől való, korábbi botanikai latin (pl. Bauhinnál Sonchus asper arborescens palustris) „neve” alapján. A – már Pliniusnál olvasható – latin sonchos növénynévre vezethető vissza, melyrégi görög növénynév átvétele, a szogkosz, szogchosz terminust Theophrasztosz és Dioszkuridész is említi.

Nyelvjárási neve a baktüske Cserszegtomajon (NéprÉrt. 33). A tövis származékszó(< tövik ’szúr, fúr’) régi tüs változatából jött létre -ke kicsinyítő képzővel a tüske, melynek jelentései párhuzamot mutatnak a tövis jelentéseivel. A szelíd csorbóka ’Sonchus oleraceus’ társneve a kakalics, kákics, kakus, pilkék, tejesdudva és a nyúl névvel képzettek. Ilyen a nyúlfű (R. 1604: Szenczi, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1834: Kassai, 1843: Bugát, 1911: Nsz.), mivel a nyúl kedvenc csemegéje. Német tükörszava, a Hasengras, Hasenkraut is a Hase ’nyúl’ állatnévvel, illetve a Gras, Kraut ’fű’ szóval képzett. Mint Kassai írja: „tsorba levelű, mint a’ nyúl’ szaja és ezt igen szereti a’ nyúl; mert tejes”. Olasz népnyelvi attaccalepre tulajdonképpen ’nyúlfogó’ (ME.) neve ugyancsak arra utal, hogy a nyulak takarmánynövénye. Régtől megvan nyúlkáposzta neve is (R. 1690: Pápai, 1783: NclB., 1833: Kassai, 1910: MNy. 6). Pápai Páriz Ferenc a németből vehette át ezt a növénynevünket, az ott meglévő, a Sonchus oleraceuson kívül még tizenhat növényt is jelölő Hasenkohl fordításával.

A kék szó a régiségben salátát is jelentett. Finály Henrik a Besztercei Szószedetről írtakban azt állítja, hogy „a saláta szó (a kek után t. i.) tollban maradt”. Szamota István a Schlägli Szójegyzék magyarázataiban hozzáteszi: „azaz saláta”. Tehát mind a ketten kék salátára gondolnak. A Magyar nyelvtörténeti szótár (NySz.) a kék szó összetételei alatt említi a disznókék és nyúlkék szavakat. A fenti szótörténeti adatok világosan mutatják, hogy nem a magyar kék színnév átvitelével, hanem egy teljesen önálló, ma már kihalt növénynévvel állunk szemben, amellyel valaha olyan egymással rokon növényeket jelöltek, melyeket salátának elkészítve fogyasztottak. A török kök szónak az ’ég’ és a ’kék’ jelentésen kívül ’a földből kibújt friss fű’ jelentése is van (Radloff Wörterbuch: das Gras, besonders das frisch aus der Erde spriessende Gras). Valószínűleg a török szó egyidejűleg két jelentéssel került át nyelvünkbe. Ilyen összetétel tehát a Sonchus oleraceus nyúlkék (R. 1578:Melius, 1708: Pápai, 1775:Csapó, 1783: NclB., 1792:Baróti, 1798:Veszelszki, 1833:Dankovszky, 1867: CzF., 1911: Nsz.), illetve disznókék neve (1578:Melius, 1595: FK., 1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1834:Kassai, 1911: Nsz.), valamint a lúdkék összetétel (N. MTsz.: Balaton-mellék), melynek lúd- előtagja arra utal, hogy a háziszárnyasok fontos takarmánynövénye.

Hasonló a névadási szemlélet a nyúlparéj (1783: NclB., 1833: Kassai) terminus esetében. Mint a Pallas lexikonban olvasható, ez a növény „a homokpuszta fűvében magasra nő és a nyúl elrágódik rajta”. Akárcsak a nyúlsaláta nevet illetően (R. 1570 k.: Ars Medica, 1708:Szenczi, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1834: Kassai, 1867: CzF., 1911: Nsz.; N. NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj | SzegFüz. 2: Szucság, Szászlóna). De nemcsak a nyulak kedvelik a jelölt növényt, az ember is fogyasztja, Cserszegtomajon tavasszal hús mellé tálalják. Piacra is viszik (NéprtÉrt. 33). Német tükörszava a Hasenlattich, illetve Hasensalat. A románban is megvan; vö. román salata-iepurelui.

A nyelvjárásokban használatos a daruháj (ÚMTsz.: Kiskunfélegyháza | SzegSz. | Herman: Alföld) a Sonchus neveként.

A csorbóka egyik társneve, a kákics 1583-ban bukkan fel az írásbeliségben Clusiusnál (NomPann.) a ’Sonchus’ neveként. Ezután Kájoni Jánosnál olvasható 1656-ban. Ismeretlen eredetű szó, a Kunságban használatos neve a szelíd csorbókának. A kákics másik jelentése ’pitypang’, melyet sokfelé hívnak más növényt jelentő névvel. Ilyen a kákics mellett a békasaláta és a kikirics.

A növényen a fészkek csak napsütés hatására nyílnak ki, reggel 7 és 8 óra között. Délfelé ismét becsukódnak.

csormolya J: vetésekben tenyésző, bíborvörös virágú, mérges magvú gyomnövény; Melampyrum arvense.

1708-ban Pápai Páriz Ferenc szótárában bukkan fel először a tsormolya, 1775-ben Csapó Józsefnél csormolya, majd 1783-ban Benkő Józsefnél tsermely (NclB.). 1792-ben Baróti Szabó Dávidnál tsormoly, tsörmöly, 1798-ban Veszelszki Antalnál tsermellye,1807-ben Márton József szótárában tsermoja, 1830-ban a Tudományos Gyűjteményben csörmöl. További alakváltozata a nyelvjárásokban a csermelye, csermény, csermenye, csermolya, csermillye, csörmöle, csirmolya, csermoglya, csermille, csermölye.

Nagy földrajzi elterjedtségű nyelvjárási és szaknyelvi szó. Bizonytalan eredetű, lehetséges szláv jövevényszavunk; vö. szerbhorvát N.

rmanj ’csormolya’. A román N. ciormoeág, ciormoiag ’ua.’ a magyarból való.

A csormolya Melampyrum nemzetségneve Linné előtt Bauhinnál már szerepel, Theophrasztosz és Dioszkuridész ’gabonaföldek gyomnövénye’ jelentésű görög melampyron, melampyrosz nevére vezethető vissza. Tulajdonképpen ’fekete liszt’ jelentésű, mert a görög melasz ’fekete’, a pyrosz (többnyire többes számú alakja, a pyroi olvasható) pedig ’liszt’ jelentésű. Bár az összetétel melasz előtagja fordítható ’komornak, vészesnek, gonosznak’ is, ebben az esetben a jelölt gyomnövény tömeges fellépésének veszélyére, kárára utal. A motiváció ez esetben az, hogy a félparazita gaz szívógyökerei elvonják a művelésben álló gabonanövények tápanyagait. Az arvense fajnév ’vetési, szántóföldi’ jelentésű.

A csormolya társneve a feketebúza (R. 1775: Csapó), Csapó így fordította a görög–latin nevet. Meg is magyarázza: „A’ buzak között terem, szint úgy feje van nékie, melly piros szinü; A’ magva a’ buzához sokat hasonlit.” Megjegyzi továbbá, hogy „E’ magoknak liszti a kenyeret megfeketitti, és a’ ki illyen kenyeret eszik, annak fejét meg-nehezitti.” További társneve a fintor és a rókafarkfű (R. 1604: Szenczi, 1762: Pápai, 1775: Csapó, 1798: Veszelszki, 1813: OrvF., 1835: Kassai, 1843: Bugát, 1870: CzF., 1897: Pallas; N. SzamSz.). A zsurlót is szokták rókafarknak nevezni nyári zöld meddőhajtásának külseje miatt; a hajtás ugyanis sok vékony, elágazó száracskából áll, ezért különböző állatok farkához hasonlítják. Mint Csapó írta: „az alsó száron a felső apró hosszú száracskák ugy állanak; mint a meg-ijedt matskának a farka. Némellyik ollyan mint a’ Róka-farka”. A német Fuchsschwanz ’Amaranthus caudatus’, de különösen a Fuchsschwanzgras ’Alopecurus’ szó szerint mind a három tagjában egyező a rókafarkfű növénynevünkkel. A német név latinból fordított; vö. alopecurus (< görög alopex ’róka’; oura ’farok’) > latin Alopecurus pratensis ’réti ecsetpázsit’, akár a francia queue renard. Idegen nyelvi megfelelői a francia vulpin des prés, vulpine, olasz coda di volpe, orosz liszohvoszt lugovoj, cseh psárka lucni, lengyel lisi aga, román coada-vulpii.

A mezei csormolya réti és szántóföldi gyom, de a legelőkön is előfordul. Itt kártétele kisebb. Latin arvense fajneve termőhelyére utal (< latin arvum ’szántó’). A búzában kellemetlen, mert hasonló alakja és nagysága miatt nehéz belőle kitisztítani. Kemény magját az őrlés csak összelapítja, ezért a lisztbe ma már csak ritkán kerül. Ha mégis, a liszt és a kenyér ibolyaszínűre festődik. Hazánk területéről a fajra vonatkozó első archaeobotanikai adatok a bronzkorból valók.

A kéküstökű csormolya ’Melampyrum nemorosum’ virágai sárgák, murvalevelei kékek. Gyakori, különösen tölgyesekben fordul elő tömegesen.

csucsor J: lila virágú, mérges piros vagy fekete bogyójú gyomnövény; Solanum.

1787-ben tsutsorka ’krumpli’, 1790 körül ízre utaló jelzővel szerepel: Dulcamara, Bittersüss … keserédes csucsor ’különféle gumós növények neveként’. 1806-ban tsútsór ’muskátli’, Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) tsutsór, 1800-ban Márton Józsefnél (Erdapfel alatt) szintén ’krumpli’.

A csucsor növénynév – ma szaknyelvi szó – nyelvújítási alkotás: a csúcs főnév -r (illetve 1787-ben -r + -ka)képzős származéka. A burgonya és a vele rokon növények dudoros gumójuk vagy termésük alapján kaphatták a nevet.

A Solanum nemzetségnevet (< ókori solanum már Pliniusnál) néhányan a latin sol ’nap’, solare ’napszúrást okozni, elbódítani’ jelentésű szóból magyarázták. Mivel igen régi gyógynövényről van szó, sokkal valószínűbb, hogy a ’vigasztalni, enyhíteni’ jelentésű latin solari szóra vezethető vissza ez a név. Középlatin eredetű dulcamara (illetve amaradulcis) fajneve pedig a dulcis ’édes’ és az amarus ’keserű’ szavakból alakulhatott ki; vö. görög glykypikrosz ’keserédes’. Ennek mintájára keletkezett a növény egyik német neve, a Bittersüß. Arra vonatkozik, hogy a csucsor mérgező piros bogyói először édesnek tűnnek, majd keserű ízét érzi az ember. Hatásáról nálunk Kubinyi Ágoston 1842-ben azt írta, hogy „Belsőleg véve erös émelygést, ökröndözést, hascsikarást, izzadást, bőrküteget, húgyfolyást, aggodalmat, szédülést, kábulást, tagreszketést, rángatózást, szélütést okoz.”

A csucsor ebszőlő a virágos növények egyik legnagyobb fajszámú nemzetsége. A keserű csucsor ártereken, mocsarakban, füzesekben gyakori, felfutó szárú, mérgező cserje. A menyétbodza (R. 1894: FöldrKözl. 22; N. ÚMTsz.: Göcsej) a keserű csucsor tájnyelvi elnevezése, a múlt századi adat a Balaton környékéről való. Göcsejben gyógynövényként használatos: „Ha a tehén tőgye megdagad, menyétasszony-bodzának megfőzött levével mosogatják, s a tálludaganat leapad”. A nyelvjárási elnevezés előtagja a régies menyétasszony. Ebben a karcsú ragadozó állat neve, a menyét szó a meny ’asszony’ kicsinyítő képzős származéka. Így kerül mellé az asszony szó. A nyelvjárásokban használatos az egyszerű szépasszony (Csík megye) ’menyétféle’ (Nyr. 87) kifejezés is, valamint a mënyétasszony (Szepezd; Nyr. 17), mënyétasszon (Göcsej, Nagylengyel; uo. 7), mönyétasszon (Somogy megye, Csurgó; uo. 26), mënyetasszony (Vas megye Hegyhát; MNy. 18), menyëtasszon (Zala megye, Hetés; MTsz.). Nem véletlen, hogy a menyétféléknek és a nőknek a neve között kapcsolat van; más nyelvekben is hasonlóan nevezik ezt az állatot; vö. olasz donnola ’asszonyka’, francia belette ’szépecske’, angol fairy ’csinoska’, a törökben gälindžik ’menyét és menyasszony’. (Lásd még a népszokásokra Munkácsi: Menyét mint a menyasszony jelképe. Ethn. 11.)A magyarban használatos a R. hölgymenyét ’weibliches Hermelin’ (MSzFE.) kifejezés is. Az eredeti jelentésből fejlődött a ’jegyes, szerető’, majd a ’hölgy; Dame’ jelentés. Legközelebbi rokon nyelveinkben is megvan a nőstény állatot jelölő szó; vö. vogul KL. khal’śoliś ’nőstény hölgymenyét’, osztják Ko. kisòs ’ua.’, J. koii ’ua.’

Kutyabogyó a Solanum további társneve (R. 1798: Magyary-Kossa: OrvEml., 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.; N. ÚMTsz.: Hosszúpályi, Hódmezővásárhely). Megfelelője a németben a Hundsbeere. Hasonnév a kutyaszőlő is (R. 1834: Kassai; N. SzlavSz. | SzamSz. | SzegSz.: ’megőrül, aki a kutyaszőlő bogyóját megeszi’ | Kótyuk: Kárpátalja | ÚMTsz.: Nagyvárad, Szentjobb, Gencs, Felsőbánya, Nagykároly, Kárásztelek, Magyarcsaholy, Selymesilosva, Tasnádszarvad, Zilah | Herman: Tyukod). „Mírges a bogyója”, ez magyarázza a pejoratív kutya előtagot. Megvan tükörszóként a németben is; vö. Hundsrebe ’Bryonia, Saxifraga gran.’, illetve Hundswein ’Solanum dulcamara’. A szőlő utótag csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk, eredetileg valamilyen bogyótermést jelölhetett, és később tapadhatott hozzá a ’szőlő’ jelentés. A – főként nyelvjárási alakváltozatokban meglévő – l > ll (szöllő) kettős mássalhangzó hangzóközi geminálódás eredménye. Sövényházán kutyagolyó (ÚMTsz.) a fekete csucsor neve, a növény gömbölyű – és értéktelen – termésére utal. A madárcsucsor a Solanum aviculare, illetve az orvosi csucsor a botanika forrásaiban. A fontos gyógynövényről csak a legutóbbi időben derült ki, hogy nem azonos a Solanum avicularéval, hanem tulajdonképpen a Solanum laciniatum. A tudományos elnevezés aviculare utótagja ’a madarak által szívesen felfalt’ jelentésű.

Az orvosi csucsor ’Solanum laciniatum’ ágvégekből álló drogját gyógyszeripari szempontból kutatják jelentős szteroidtartalma miatt. 1-2 méter magasra nő, dús lombozatú, bokorszerű növény. Gyökere karószerű. A növény leveles szárát, illetve hajtásvégeit a bogyókkal együtt gyűjtik. Több súlyos megbetegedés gyógyítására alkalmazzák. A hormonzavarokat befolyásolja. A kortizon előállításának legjobb forrása a mi viszonyaink között az orvosi csucsor.

Lásd még az ebszőlő szócikkét.

csüdf ű J: Sárga, lila, kék vagy vöröses pillangós virágú, vastag gyökerű évelő dísznövény; Astragalus.

Az összetétel első tagja, a csüd a boka, pata, madarak lábán az ujjak és a lábszárcsont közötti rész neve. Metaforikus terminus a csüdfű elnevezés, a csüdfüvek különös, sarlószerűen meggörbült hüvelytermése madárkaromhoz hasonlatos. Innen a régi héjaköröm elnevezés is (R. 1807: MFűvK., 1911: Nsz.). Hasonló a név a németben: Habichtsfuß (azaz ’héjaláb’).

Az Astragalus nemzetségnév ókori eredetű, a Pliniusnál olvasható régi latin astragalus növénynévből ered. A görög asztragalosz ’ugrócsont, nyakcsigolya, ezekből készült kocka’ szóval hozható összefüggésbe, a névátvitelnek a latinban alakfestő magyarázata lehet.

A kutyatöke ’Astragalus cicer’ metaforikus terminus; Kalotaszegen, Magyarbikalon használatos elnevezés. A növényt hívják vadborsónak is Gyerővásárhelyen. Mindkét neve a termésre utal. Már az ókorban is volt hasonló növénynév, vö. latin cynomorion, azaz orobanché ’Orobanche crenata’ (Plinius) a görög kynomórion ’ua.’ (Dioszkuridész) alapján. Ez a növénynév a görög kyon ’kutya’ és a morion ’hímtag’ szavakból képzett, és a gyümölcs alakján alapul. Vagy hasonló a latin cynosorchis ’kutyahere’ (Plinius) név is a görög kyon, genitivus kynosz ’kutya-’ és az orchisz ’here’ szavakból, mely a növény here formájú dupla gyökérgumójára utal.

A csüdfüvek közül Európában a legelterjedtebb faj az Astragalus glycyphyllus. A növény társneve még a bóka és a lencseköröm. Levele édes, ezért édeslencsének, kávébükkönynek is hívták. Mai hivatalos neve is édeslevelű csüdfű. Száraz erdőkben gyakori; heverő szárai, nagy összetett levelei, sápadt, fehéres virágai igen jellegzetesek. Sokkal szebb a zászlós csüdfű ’Astragalus onobrychis’ virágzata. A csüdfüvek egyébként rendkívül nagy ökológiai alkalmazkodóképességűek. Az arktikus és a havasi területektől a tűlevelű- és a lomberdőzónákon át a rétek, sztyeppék és félsivatagok, sőt sivatagok elterjedt növényei.

Az Astragalus gummifer vagy az Astragalus ascendens csüdfűgumit tartalmaznak. Ezt ugyanúgy nyerik, mint a gumiarábikumot: a kéreg megsebzésekor kicsorduló nyálkát felfogják. A csüdfűgumit a textiliparban és az orvoslásban használják kötőanyagként.

csülleng J: festékanyagot tartalmazó sárga virágú gyomnövény; Isatis tinctoria.

A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) 1807-ben bukkan fel a szó: tsülleng ’Isatis’, festő tsülleng ’Isatis tinctoria’. Az 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvben (OrvF.) tsülleng.

Nyelvújítási lelemény, a Magyar Fűvész Könyv szerzőinek névalkotása. Valószínűleg azonos a Barczafalvi Szabó Dávidtól közölt tsilleng ’fürtöcske, szőlőfürt’ jelentésű tájszóval. A csilleng ’fürtöcske’, csüng, népnyelvi csüllöng ’csüng, lóg’ szócsaláddal függ össze az elnevezés, mert az éretten fekete termések lecsüngőek. Ezek a legyezőszerűen lecsüngő termések díszítő hatásúak.

Tudományos neve festő csülleng; fajneve szintén arra utal, hogy festés céljaira szolgál (< latin tingere ’festeni’). Az indogermán kultúrájú népek már a történelem előtti időkben is használták gyapjú, gyapot és len színezésére. Egészen az újkorig, már legalább 2000 éve termesztették a növényt, melyet elrothasztottak, s kinyerték belőle az indigókék színű – és egyébként mérgező – festékanyagot. Társnevei közül a festőfű, gyapotfestőfű, indigó, kékfestő, kékfonal festéke a növény felhasználására vonatkoznak. Nevezik még záté néven is.

Az Isatis nemzetségnév a növény régi – már Pliniusnál szereplő – latin isatis nevével azonos, mely görög eredetű; vö. Hippokratész, Theophrasztosz, Dioszkuridész hasonló jelentésű iszatisz terminusával.

Magja olajat tartalmaz. Gyógyászati célra a levelek mellett a gyökeret is hasznosították. Európában a XI. századtól kezdve termesztették, Franciaországból Magdeburgba és Braunschweigba került. Később nagyon elterjedt Nürnberg környékén és Brandenburgban, valamint a türingiai városokban. Erfurt, Gotha, Bad Trennstedt, Arnstadt, Bad Langensalza és más városok e növény festékének, a „türingiai aranynak” köszönhették gazdagságukat. Csak a XVI. századtól kezdődően, az Indigofera fajok behozatalával csökkent a szerepe, amikor az Indiába vezető tengeri út felfedezésével megnyílt a kapu a valódi indigó előtt. Ma már, az anikinfestékek megjelenésével kivonata teljesen elvesztette jelentőségét.

Lásd még az indigó szócikkét.

D

dália J. gumós gyökerű, évelő kerti dísznövény; Dahlia.

1844-ben Petőfi Sándor egyik költeményében dahlia néven szerepel. Egy évvel később Jósika Miklós ír a dáliákról. 1847-ben Tótfalusi Miklós Virágkedvelő című könyvében bukkan föl a szaknyelvben: dálya. Később dáhlia alakban is megtalálható, a népnyelvben dálja.

Nemzetközi szó; az angolban és franciában dahlia, a spanyolban dalia, az oroszban dálija, a németben Dahlie, alighanem ez került át latinosított végződéssel a magyarba, de fennáll természetesen annak a lehetősége, hogy a botanika latin szaknyelvéből jutott nyelvünkbe.

A mexikói növény először 1789-ben virágzott ki a madridi füvészkertben azokból a magokból, amelyeket Cavanilles abbénak, az ottani botanikus kert igazgatójának küldtek. Ő ismerteti 1791-ben Dahlia pinnata néven az akkoriban elhunyt svéd botanikus, Andreas Dahl, Linné tanítványának emlékére Icones et descriptiones plantarum című könyvében. Egy évtized múlva Karl Ludwig Wildenow, berlini botanikus – nem ismerve Cavanilles leírását – a növényt barátjáról, a szentpétervári akadémia tagjáról, Johann Gottlieb Georgiról georginának nevezte el. Kétnevű növény tehát, ami a tengerentúlról behozott növények esetében – érthető okokból – egyáltalán nem ritka jelenség. Társnevének, a georginának megfelelője a magyarban a népnyelvi györgyike vagy györgye. A moldvai csángó nyelvjárásba került át az azonos jelentésű román gherghină, több alakban: gërgina, gyergyina, gyërgyina.

A Dahlia tizenöt faja Mexikóra és Guatemalára szorítkozó elterjedésű, lágy szárú növény, gyökérgumós; némelyik több méter magasra megnő. Mexikóban már régóta termesztik, és éppen azokat a típusokat, amelyeket Európába a XVIII. század idején hoztak be. Ezekre vezethető vissza az összes mai díszdália, amelyeket Dahlia variabilis névvel foglaltak össze. Eleinte mint közönségnek szánt kerti virágot kezdték termeszteni a karlsruhei kertészetben a XIX. század elején; a köstritzi dáliatenyészet 1824-től többféle dáliaújdonságot hozott piacra. 1826-ban Angliában hatvan fajtát termesztettek, 1844-re már ezerkétszázat. Franciaországban dálialáz tört ki, és csaknem elérte a tulipánőrület méreteit. Ma már több ezer változata van a dáliának.

daravirág J: sziklakertekben alacsony, tömött réteget alkotó évelő növény; Draba.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a daravirág az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek a’ Termetből, Formából, Minéműségből vétettek”.

Metaforikus elnevezés. A daravirág terminus szemléleti alapja az, hogy virágzás idején olyan a növény környéke, mintha darával hintették volna be. Korpavirág társneve is erre utal. Helyenként olyan nagy számban nő, mintha dara vagy füst lepte volna el a földet. Innen füstvirág elnevezése. Ballagi Mór szótárában (1867) még dérvirág, daratippan, illetve ködvirág; ez utóbbi nevét az indokolja, hogy közvetlenül a föld fölött mintha apró ködfoltok lebegnének. Csapó Józsefnél törökországi torma a Draba, mert levelei erős, csípős ízűek.

Dioszkuridész nevezte el drabénak. Az antik növénynév motivációja azonban homályban maradt, szemantikai és hangtani összekapcsolása valamely görög szóval nem vezet eredményre.

Az északi félteke hűvösebb vagy hegyvidéki területein elterjedt nemzetség. Virágai sárgák, és kora tavasszal nyílnak.

Az örökzöld daravirág ’Draba aizoides’ aranysárga, fürtös virágzatú. A virágok esős időben zárva maradnak, és ilyenkor saját maguk megporzására képesek. A magvakat csupán késő télen vagy kora tavasszal szórja ki.

Hasonló a névadási szemlélet háttere a Wolffia arrhiza vízidara elnevezésének. Ez a világ legkisebb virágos növénye, a víz színén úszó kis „mákszem”, levelei 1,5 milliméter alattiak.

daruláb J: nyúlparéj. nyúlparéj J: vesszősen ágas, fészkes virágzatú gyomnövény; Chondrilla juncea.

A daruláb esetében a névadás szemléleti háttere a növény gyökerén lévő, salátának is használatos, gyenge csíra madárláb-forma alakja. Metaforikus elnevezés, először Kitaibel Pálnál szerepel 1798-ban, majd a Pallas lexikonban 1893-ban, a Növényszótárban 1911ben. A népnyelvben is ismert, a nyelvjárásokból sokfelé adatolt [MTsz. 386: daru-láb a ’Chondrilla juncea növény gyökerén levő madárláb-forma gyenge csírahajtás, amelyből tavasszal salátát készítenek’ (Kiskunhalas). Ugyanígy: Nyr. 14 | Nyr. 30: daruláb saláta (Halas) ’korai tavaszi saláta’ | ÚMTsz.: daruláb (Monor és vid.) ’Chondrilla juncea’].

Társneve a német (< latin) eredetű pocogósaláta; vö. német Knorpelsalat, Knorpellattich, tulajdonképpen ’porcogós saláta’, mely a latin chondrilla névvel függ össze. Ez (a mai szaknyelvi nemzetségnév) Pliniusnál olvasható antik növénynév, Dioszkuridész és Galénosz hasonló jelentésű görög chondrile terminusának átvétele. Ez pedig a görög chondrosz ’mag, porc, porcogó’ szóra vezethető vissza.

További társneve az aprókatáng, erősítőfű, szeretetre hajtó fű. 1775-ben bukkan föl a nyúlparé a’Lactuca leporina’ neveként Csapó Józsefnél. Ezután más művekben is feltűnik (1783: NclB., 1833: Kassai, 1896: Pallas, 1911: Nsz.), egészen máig szerepel a szakkönyvekben. Mint a Pallas lexikonban olvasható, ez a növény „a homokpuszta fűvében magasra nő, és a nyúl elrágódik rajta”.

datolyapálma J: datolyát termő pálmafa; Phoenix dactylifera. főnixpálma J: a datolyapálmával rokon, szobanövényként nevelt pálma; Phoenix canariensis.

Benkő József 1783-ban megjelent Nomenclatura Botanicájában (NclB.) pálma-fa, pálma-szilva, német Dattelbaum. Márton István 1801-ben nyomtatott Uj német rudimenta című művében pálmaszilva fa. A datolya a TESz. szerint 1823-ban bukkan fel először a magyarban; a datolyapálma viszont már 1842-ben (Peregriny), a datolyafa pedig 1893-ban (Pallas).

Velencei olasz eredetű szavunk; vö. dátolo, illetve irodalmi olasz dattero ’ua.’ Bekerülhetett a magyarba szerbhorvát közvetítéssel is (dátula, N. dátala, datul). Az l > ly palatalizációval keletkezett, de szóba jöhet a naspolya-, ibolya-féle szavak analógiás hatása is. A datolyapálma a német Dattelpalme ’ua.’ részfordításaként kerülhetett a magyarba. További megfelelői az angol date palm, francia palmier dattier. A datolya szó egy semita nyelvjárási dachelból vagy a görög daktyloszból származik. Mindkettő jelentése körülbelül azonos, mégpedig ’ujj’; a gyümölcs hasonlít az ujjra, illetve annak legalsó percére. A görög szóból alakult a latin dactylus. A datolyapálma széles körű elterjedését bizonyítja a számtalan egyiptomi, berber, perzsa, arab név is.

A datolyának egész sor egyéb elnevezése bukkan fel a magyar forrásokban. Az egyiptomiszilva, egyiptomi szilvapálma (R. 1807: Márton J.) belső nyelvi fejlemény; az összetétel úgy keletkezhetett, hogy a jelzői előtag a növény termőhelyére utal [„Legbövebben terem ez a’ pálmafa Égyiptomba…” (uo.)], utótagja pedig a datolyához nagyon is hasonló méretű és alakú, közismert szilva. 1653-ban Apáczai Csere Jánosnál a datolya hosszúkás termése a pálmadió nevet kapta. Ebben a jelentésben a szónak nincsen folytatása nyelvünkben. 1745ben, a Taxa pharmaceutica Posoniensis című jegyzékben (Torkos) viszont pálmaszilva a neve, melyet Benkő József is említ 1783-ban (NclB.), majd Mátyus István 1787-ben. A következő században is olvasható még itt-ott. Aztán 1845-ben megjelent a szilvapálmafa alak, mely Kováts Mihály szóalkotása. Szintén a gyümölcs – vélt – származási helyére és szilvához való hasonlóságára utal a törökszilva (R. 1793: Grossinger, 1843: Bugát, 1877: TermTudKözl.).

Tudományos Phoenix neve egyesek szerint a föníciaiakra vonatkozik, mások azon a véleményen vannak, hogy a halhatatlan, hamvaiból új életre kelő mitológiai madárral kapcsolatos. Az utóbbi vélekedés szerint a növénynév a görög phoinix ’hajnalpír, bíbor’ jelentésű szóval függ össze. Az elnevezés azt tükrözi, hogy a születő napisten fája lett. Róla kapta a nevét azután az újjászülető fényt jelképező mesebeli madár, a főnix. Tény, hogy már Homérosznál, Hérodotosznál, Xenophónnál olvasható a görög phoinix pálmanév, mely a latinul író Pliniusnál phoenix elaté ’datolyapálma’. Valószínű az összefüggés a ’föníciai’ jelentésű görög Phoinix szóval, és a növénynév a jelölt pálma elő-ázsiai művelésével, illetve a föníciaiak kiterjedt datolyakereskedelmével magyarázható. A Phoenix canariensis, azaz főnixpálma társneve a kanári-datolyapálma, király-datolyapálma. A kínaidatolya vagy zsidótövis a jujuba ’Ziziphus’. Rendkívül édes gyümölcse miatt kapta ’cukor’ jelentésű olasz zugghero, zuzzero (ME.) népnyelvi nevét.

A datolyapálma a legrégebben termesztett növények egyike, már Kr. e. 3500 körül biztosan ismerték, hiszen kiváló tulajdonságairól írások is tanúskodnak. Hérodotosz, aki Kr. e. 460 körül beutazta Babilóniát, szintén ismerteti a rendkívül hasznos növényt. Az egyiptomi, asszír és babilóniai följegyzésekben, építészeti emlékeken és használati tárgyakon mindenütt megtalálható a datolyapálmának és termésének a képe. Neve szerepel a hieroglifákon; a fáraósírokban gabonán, lótuszon és fügén kívül datolyát is találtak. Jelentőséget tulajdonítottak annak is, hogy ez a pálma általában tizenkét új levelet hajt évenként. Ezt a tulajdonságát az évszakok megszemélyesítésére használták. Homérosz az Odüsszeiában ír a déloszi Apolló királyi termetű pálmafáról, amely – vagy inkább valamelyik leszármazottja – Pliniusnál is szerepel. Apolló isten templomait leggyakrabban pálmákkal ültették körül. Áldozati ajándék is lehet a datolyapálma. Dél-Európa országaiban a vallási szertartásokon ma is használják a datolyapálma levelét mint győzelmi szimbólumot.

A Szentírásban Deborah prófétanőnek is szent fája. Tudás fája néven is emlegetik. A szukkót ünnepén a zsidók datolyaágat kötnek többek között a luláv-csokorba. Jézust jeruzsálemi bevonulásakor datolyaágakkal köszöntötték, ezért a virágvasárnapnak sokfelé pálmák vasárnapja, pálmavasárnap, azaz dominica palmarum a neve. Ezen a napon a szertartások részeként pálmaágat, nálunk barkaágat (általában a kecskefűzről tört tavaszi, barkás ágat) szentelnek.

A mohamedánok hite szerint a datolyát maga Mohamed (570–632) teremtette. Az iszlám kultúrában egyedülálló helye volt; a Koránban számos olyan parancsot olvashatunk, amely a datolyára vonatkozik, például: „negyven új pálma ültetéséért a Paradicsomba jutsz”; „Aki pálmát irt vagy rongál, az rövidebb életű lesz”; „Aki fiút nemz, könyvet ír vagy pálmát ültet, annak emléke a halála után is megmarad”; „A pálmaöntözés hetven más jócselekedettel ér fel”. Címernövény. Szaud-Arábia, Sierra Leone, Dahomey, Elefántcsontpart és Mauritánia zászlóján is szerepel.

Különösen az afrikai sivatagokban ma is az egyetlen növény, amely a létbiztonságot nyújtja. Termése könnyen szállítható, ember, állat szívesen fogyasztja, magja könnyen csírázik. Az oázisokban ma is létfontosságú, a menyasszony árát egyes arab országokban datolyával fizetik meg. Többek között főzelék, pálmabor, cukor készítésére alkalmas. A pálmabort már a Kr. e. XVII. században is ismerték. Megemlékeznek a datolyaecet, -méz, -liszt készítéséről, a levélből fonott árukról s a mag állati takarmányozásáról is. A gyümölcs felhasználási módja igen változatos. Fogyasztják nyersen, aszalják, főzik, kecskebőrbe varrva vagy mélyen a homokba ásva két évig is eltartható. Datolyaméznek az aszaláskor kicsöpögő, sűrű édes szirupot nevezik, datolyakenyérnek pedig a szilárd, összepréselt, szárított datolyát. Magját pörkölve pótkávénak ledarálva vagy vízben puhítva a tevék és kecskék takarmányozására használják. Fája egyedüli tüzelő- és építőanyaga az elmaradott oázisoknak. Leveléből kosarakat, szőnyegeket készítenek.

Lásd még a pálma szócikkét.

delavár, delavári J: ropogós fehér, illetve piros bogyójú direkt termő szőlőfajta.

Az amerikai eredetű piros és fehér fajtát az USA északi részén nagy becsben tartják. Nálunk is népszerű és igen elterjedt volt korábban ez az igénytelen, hálás fajta. A szőlőnévnek(R. 1892: Roboz, 1897: Molnár I., 1955: Csepregi–Zilai) a nyelvjárásokban különböző alakváltozatai használatosak (ÚMTsz.: delavera, dalavári szőlő Gyula, dëlavári Nagykanizsa, fejír dalaváré Hajdúhadház | SzegSz.: delavári, dëlëváré Sövényháza | Maar: tellawari | Németh: delavár).Hazánkban a múlt század második felében, a filoxéravész után honosították meg és terjedt el. Neve is amerikai eredetű, vö. delawara, delaware grape, melyet a francia is átvett: delaware grise, delaware rose. Nemzetközi szó a Delaware folyó, illetve állam nevéből.

délignyitó J: kék, fehér vagy rózsaszín virágú, csak nappal nyíló szulákfajta dísznövény; Convolvulus tricolor.

A Convolvulus tricolor hasonneve a délike, délignyíló, társneve a háromszínű szulák. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) már délignyitó.

A tudományos Mesembryanthemum nevet Linné adta egy másik növénynek a görög meszembría ’dél’ és az ánthemon ’virág’ szavak felhasználásával. Nyilván a Mesembryanthemum mintájára keletkezett a növény német Mittagsblume tükörszava. A magyarban is akad arra utaló elnevezés, hogy a jelölt növény csupán a legerősebb napon, délben virágzik, vagy csak délig – virágait akkor már becsukja –, mint például a vadhajnalka; vö. délvirág, illetve délike, napcsillag ’Delosperma’, N. déliglátó ’Calistegya sepium’. Tompa Mihály Virágregék című sorozatában így ír róla:

Az ébresztő szót hallá délike,

S midőn már délben érzé a napot,

Megnyitván kelyhét meleg súgara,

A hajnalkának választ így adott:

„Hagyj engem a korány óráiban

Pihenni a jó földnek kebelében;

a déli napfény kedvesebb nekem,

Abban virúlok, nyílok, élek én!”

A délignyitó Natter-Nád Miksánál 1939-ben a Mirabilis, azaz a csodavirág. A tudományos genusnév Linnétől származik; a Mirabilis jelentése ’csodálatos’.

dercevirág J: sziklás, bokros lejtőkön tavasszal nyíló, lilás vagy fehér keresztes virágú növény; Cardaminopsis arenosa.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály művében, a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) a Gypsophila fastigiata neve homok dertzefű. A dercevirág társnevei a kövifoszlár, patikai tajtékzófű, ebmankóró. A dercevirág szóösszetétel metaforikus terminus. A névadás szemléleti hátterét lásd a daravirág szócikkében. A darához hasonló őrlemény a derce, a nyelvjárásokban a korpás liszt elnevezése. A liszt és a legfinomabb dara közötti őrlemény.

A Cardaminopsis nemzetségnév a Lepidium sativum középlatin cardamina nevével és a görög opszisz ’kinézet, alak’ szó összetételével alkotott. A Cardamine-félékhez való hasonlóságra utal. A latin cardamina pedig a kerti zsázsa antik görög kardamon nevének átvétele.

A dercevirág levele szárnyasan szeldelt, bevágott vagy karéjos-fogas szélű. Virága fehér, ritkábban vöröslő. Száraz gyepen, sziklaerdőkben él, erre utal fajneve is. A közönséges dercevirág gyakori növényünk.

Felhasználása az iparra szorítkozik, az is inkább csak a múltban, ahol a selyem gyártásánál, de elsősorban a szőrmeiparban szinte nélkülözhetetlen tisztítószer volt.

deréce J: magas szárú, fürtös lila virágzatú erdei növény; Chamaenerion.

1690-től adatolható a magyar írásbeliségben. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) a Veronica beccabunga neve a derétze avagy vizi pólé. Veszelszki Antal 1798-ban megjelent könyvében szintén derétze. 1813-ban Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában ismét szerepel a derétze. A köznyelvivé vált szó a románból származik. A növény társneve a csővirág, csővirics és az oleánderkóró.

Az északi féltekét foglalja magába elterjedési területe. Sokaknak ismerős az erdei deréce ’Chamaenerion angustifolium’, amely az erdővágásokban – elsősorban tarvágás után – sűrű állományokat alkot. Ez a romtalajokon rohamosan szaporodó egyik faj, mivel repülő magja gyorsan terjed, éréskor töméntelen szőrüstökös magot fejleszt. A II. világháborúban keletkezett romhalmazokat is gyorsan ellepte. Magas növény, a nitrogénben gazdag talajú vágásokat gyakran teljesen beborítja. A méhészek igen nagyra tartják, mert virágai dús nektártermők, jó méhlegelők. Oroszországban néhol nagyon kedvelt teát forráznak ebből a növényből, ezért orosz neve Ivan-csaj, azaz Iván-tea.

A vízparti deréce, a Chamaenerion dodonaei látványos virágú növényritkaság, mely eredetileg zátonyok, folyóparti hordalékok pionír növényfaja. Mára apró, repítőszőrös magvai segítségével többfelé megjelent, ahol még nyílt, konkurenciamentes felszíneket talál magának. Jó élőhelye például az elhagyott bányák területe.

Ezen a fajon fedezte föl 1790-ben Kurt Sprengel német botanikus az idegen beporzást. A növény gyökerében cseranyagokat és nyálkaanyagokat tartalmaz.

Néhol a deréce névvel egy régi gyógynövényt, az ártéri veronikát, vízipólét ’Veronica beccabunga’ jelölik. A tudományos elnevezés jelzőjeként szereplő beccabunga összetett fajnév második tagja az ófelnémet bungó ’gumó’ szó megőrzője; a növény csomós szárára vonatkozik, és utal termőhelyére is.

dinnye J: nagy, húsos gyümölcsöt termő indás növény. cukordinnye J: 1. zöldes húsú sárgadinnye. 2. sárgadinnye.

A dinnye szó mint helységnév igen sok forrásban szerepel. Első fölbukkanása 1038-ból adatolható. Növénynévként már 1395 körül a Besztercei, 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben olvasható: dyene, dinnie. A XV. és XVI. század határán a római Casanate-kódex magyar bejegyzései között szerepel a gorog dynie (CasGl.). 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában és 1664-ben Lippay János Posoni kertjében: dinnye ’Pepo’. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) dinnye, görög dinnye, érvári dinnye a Cucurbita. Márton István 1801-ben nyomtatott Uj német rudimenta című művében a sárga dinnye szó szerepel. A palócok a dinnyét olykor lókukó néven emlegetik (MagyEml. 8).

A dinnye szláv jövevényszavunk, közelebbi forrása nem határozható meg. Az ősszláv dynja folytatója az alsószorb kivételével minden szláv nyelvből kimutatható. Azonban művelődéstörténeti, növényszármazási tényeket figyelembe véve valószínűnek kell tartanunk a déli szlávból való szókölcsönzést.

A sárgadinnye hazája Palesztinától Afganisztánig terjed. A görögdinnye Afrika forró övében őshonos, de megtalálható Indiában is. Már a bronzkor előtt termesztették Egyiptomban, ahol máig az egyik legfontosabb élelmezési cikk. A zsidók az egyiptomi fogság idején ismerték meg. A forró sivatagban vándorló izraeliták ezért gondoltak vissza vágyakozással az egyiptomi szép napokra, amikor „ingyen ették a dinnyét”. A kivonulás után meghonosították Palesztinában is. A Nílus gazdag, forró és párás ártéri környezetében ma is gyakoriak a 15 kilogramm súlyt is elérő dinnyék. A termést nyersen és lé formájában is fogyasztották, magját pörkölve csemegeként árusították. Európában viszonylag későn kezdett terjedni, de azóta az összes mediterrán ország tekintélyes mennyiségben termeli. Mindenhol szabadföldön művelhető, ahol a szőlő beérik. A dinnye korai magyarországi történetéről Oláh Miklós érsek ad hírt, aki szerint Magyarországon rendkívül sok dinnyét termelnek. A XVI. század családi levelei megerősítik ezt: igen sok olyan levél maradt ránk, mely a dinnyevetésről, dinnyeküldésről stb. szól.

A feljegyzések szerint görögdinnye evésébe halt bele Albert királyunk. Hasonló sorsra jutott Nagy Péter orosz cár követe, Corbey is a hevesi görögdinnyétől, melyre hasztalan itta Egerben a bikavérnek nevezett híres vörösbort. Kiadós mennyiséget fogyasztott belőle Ferdinánd főherceg, amikor 1555-ben Nádasdy Tamással a török ellen harcoltak; így kiáltott föl: „Semmirekellő hitvány ember, ki az ilyen gyümölcsöt termő földért életét kockára vetni sajnálja!” Tisza Lajos gróf, Szeged újjáépítője a hagyomány szerint egész királyi biztossága idején egyetlenegy ajándékot fogadott el, és az egy görögdinnye volt. Azt is csak azért, mert az ajándékozó 80 éves matróna őt „kedves fiamnak” szólította.

A görögdinnyefajok közül a XVI. század közepéig a sárgabelű volt elterjedve. A vörösbélű görögdinnye csak ekkortól vált népszerűvé nálunk. A magyarországi dinnyék minősége örvendetesen kiemelkedő volt, Batthyány Kristóf 1562-ben olyan kitűnő dinnyéket küldött Zrínyi Miklósnak, hogy „őkigyelme paripát küldött viszonyzásul”. Bél Mátyás szerint Hevesben az 1730-as években „a dinnye sehol sem terem oly bőségben, mint a Tisza vidékén, de a Tarna mellékén is láttunk terjedelmes dinnyeföldeket”. Puky 1833-ban arról tudósít, hogy „dinnye a’ magyar földön olly sok és olly jó ízű terem, hogy Olasz országot kivévén sehol Európában annyi olly jó nem találtatik”. A Falusi Gazda folyóirat közli a Magyar Dinnyész-egylet dinnyemagvainak jegyzékét az 1864-es évre, meghökkentően sok, összesen 13 különböző dinnyefélét: Athenei görgő, Csányi, Debreceni, Fogarassy vérbélű görgője, Földváry Kálmán, Hajós-féle görgő, Hevesi vérbélű, jeruzsálemi gerezdes, Marsovszky görgője, Pándi sárgabélű, Várady vérbélű, Báró Vécsey Júlia brabóci görgődinnyéje és vegyes görgő fajok. Volt még egy nemzeti görgő nevű dinnye is, ez „tisztán nemzeti színezetű, úgymint fehér mag, piros hús, zöld héj”. Egy „Pest-rákosi gyűjteményben 46-féle görgő fajt” termesztettek.

Tápanyagban nem gazdag, nagy víztartalmú gyümölcs. Különösen a görögdinnye jó vesetisztító és vizelethajtó hatású. Több mint 90%-a víz, ezért léböjtkúrára is alkalmas. A kúra „kimossa” a szervezetből a káros anyagokat. Forró nyári napokon behűtve, leves vagy akár az egész ebéd helyett fogyaszthatjuk.

A piacokon ma is kisebb-nagyobb sárgadinnyéket kapni, a vásárlók szívesen viszik haza a jóízű gyümölcsöt. A XIX. században, a Falusi Gazda fenti évfolyamában összesen 97-féle, Pest-rákosi gyűjteményben már 273-féle sárga cukros fajt említenek. Ma már nincs ilyen fajgazdagság. A zöld húsúak cukortartalma valamivel nagyobb, mint a sárga húsúaké, viszont az utóbbiak több karotint és C-vitamint tartalmaznak. A termesztett dinnyefajták két nagy csoportja a kantalup – gerezdesek, általában élénk narancsszínűek, fűszeres ízűek, kemény húsúak – és a turkesztáni sima vagy recés héjú dinnyék, melyek nem gerezdesek, zöld színűek, kásás húsúak, édesek, de kevésbé fűszeres ízűek.

A magyarság régóta termeszti, az első nyomai a honfoglalás korára nyúlnak vissza. Nagy cukortartalmú, ezért belőle lé, lekvár, aszalvány, sőt Turkesztánban szeszes ital is készül. Sokféle saláta összetevője a sárgadinnye; felnőttek csemegéje a vermutos sárgadinnye. Kiváló étel a sárgadinnye sonkával, különösen Olaszországban népszerű a híres pármai sonkával elkészítve. Csoóri Sándor említi a sárgadinnyét Lányok dinnyével című versében:

Fáradtan s kicsit kényeskedve

mennek fel a hegyre.

Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:

édesség mézgömbje, leszakított nap.

dinnyefa J: dinnyeszerű gyümölcsöt termő trópusi amerikai fa; Carica papaya.

A dinnyefa kifejezés először 1807-ben bukkan föl Márton Józsefnél, majd 1852-ben szerepel Gönczy Pálnál, 1889-ben a Természettudományi Közlönyben (TermTudKözl.), 1893ban a Pallas lexikonban, 1909-ben Graumann Sándornál és 1966-ban a Magyar növénynevek szótárában (MNöv.).

Nyelvünkben tükörszó, a növény német Melonenbaum nevének fordítása. A fa gyümölcsének dinnye alakja motiválta az elnevezést. Ez előbb zöld, majd érett korában sárga színű, sok apró fekete maggal. Idegen nyelvi megfelelői az angol melon tree, francia arbre de melon, orosz derevo bünnoje.

A mai Carica nemzetségnév már Pliniusnál megvolt – bár a fügefa neveként. A latin carica név, a görög Karike ’Káriából való’ kifejezésből magyarázható. Kis-Ázsia délnyugati partvidékének antik neve úgy kerül a gyümölcsnévbe, hogy abban az időben arról a területről szállítottak kiváló minőségű szárított fügét. Az ókori kereskedelemben skatulyába csomagolt füge volt tehát a káriai füge.1845-ben olvasható a káriai papaja név, mely Kováts Mihály alkotása részfordítással a latin szaknyelvi Carica papayából. Az előtagot lefordította, „értelmesítette”, az utótagot változatlanul hagyta. Bizonyára őt követően senkinek nem nyerte el a tetszését, mert a névnek nincsen folytatása nyelvünkben.

Idegen nyelvterületen, de talán nálunk is jóval ismertebb papaja neve, mely 1787-től adatolható a magyarban, Mátyus István említi Ó és Új Diaetetica című munkájában először. Utána számos forrásban így közlik (pl. 1845: Kováts, 1897: TermTudKözl. stb.). Ez ugyanis igen elterjedt nemzetközi szó; vö. angol és spanyol papaya, német Papaya, Papaye, francia papayer, orosz papaja. Végső forrása egy karibi nyelvjárás, amelynek folytatása a ’papajagyümölcs’ jelentésű spanyol papaya és a ’papajafa’ jelentésű spanyol papayo.

A dinnyefafélék családjának (Caricaceae) legnagyobb nemzetsége a 35 fajból álló Carica. Sok faját termesztik ehető gyümölcse miatt. Legfontosabb a dinnyefa, a Carica papaya, a trópusokon mindenütt elterjedt kultúrnövény. A spanyol és a portugál hajósok terjesztették el a XVI. században. Örökzöld növény, fatermetűvé fejlődik, de csak gyengén fásodik el. A levélrózsa alatt, közvetlenül a törzsön fejlődnek a 8 kilogramm súlyt is elérő termések. Igen megbecsült, sokféleképpen fogyasztják: salátát, üdítő italt vagy pépet, szirupot, édességet készítenek belőle. Nyersen is ízletes, a termésbél gusztusos, finom. Különösen a hőségben áldás, higiénikus, olcsó, mindenütt kapható: 90% vizet, emellett sok A- és C-vitamint, fontos ásványi anyagokat, szénhidrátokat tartalmaz. De be is főzik, vagy főzeléknek készítik el.

A dinnyefa csaknem minden részét gyógyszerként is felhasználják. Az éretlen gyümölcs tejes leve féreghajtó hatású. Sokfelé a rák gyógyítására ajánlják. A levelekben alkaloidokon kívül szaponinok is vannak, ezért a trópusokon mosószernek használják. Fehérjebontó enzimet is találtak benne, amelyet a konzervipar, söripar, sőt a textilipar is hasznosít, de igen fontos a gyógyászatban (például a diftéria következtében kialakult hártyák feloldásában, karbunkulusok kezelésében, középfülgyulladásra, égési sebekre). A súlyosabb pollenallergiás esetekben az orr nyálkahártyájára cseppentik a fehérjék feloldása céljából. Virágát fűszerként keverik az ételekbe. Háncsából kötelet, kelméket szőnek.

diófa J: terebélyes koronájú, csonthéjas termésű gyümölcsfa; Juglans regia.

A Magyar Oklevél-szótár (OklSz.) 1264-től adatolja: „venit uersus aquilonem ad arborem Gyofa sub qua est meta terrea”. 1578-ban Melius Juhász Péternél szintén szerepel, 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában dió ’Iuglans’, dio ’Nux’. 1783-ban Benkő Józsefnél dió-fa, ló-dió (NclB.). Alakváltozata a divófa, díó, gyivó, a nyelvjárásokban pedig a gyija, dijú, déó, dija, gyijó, gyíjjó, dívó.

Csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk, a számos török nyelvi megfelelőn kívül a mongolban és a kalmükben is megvan.

A görögök a hivatalos kara (fej) név helyett perzsa eredete miatt perszikonnak vagy királydiónak hívták. A – többek között – Varrónál, Cicerónál, Pliniusnál már olvasható római iuglans [< latin Iovis ’Jupiter’ (genitivus); glans ’makk’] tulajdonképpen ’Jupiterdió’ jelentésű. Ez utóbbi a nemzetség tudományos nevének forrása. A rómaiak latin iuglans neve görög jövevényszó, fordítás a görögök Diosz balanosz ’dió, datolya’ gyümölcsnévből. A nemesített fajták a görögök révén jutottak Itáliába, majd később hozzánk. Nagyobb területen Nagy Károly idejében terjedtek el. A dió német neve a latin nux gallica elnevezésre vezethető vissza. A gallokat mint a francia birodalom lakóit a németek a középkorban Wallachen névvel illették. A dió Walnuss neve a Walchnuss torzítása, jelentése: ’gallok diója’, azaz nux gallica.

Az átlagosnál nagyobb szemű dió elnevezése a lódió (R. 1780: Molnár J., 1783: NclB.). Hasonló névadási szemléleten alapul a német Pferdenuß ’ua.’ tükörszó is.

A diót már ismerték a régi Indiában, szanszkrit neve akhota volt. A kínaiakhoz viszont csak későn, a Han-dinasztia uralma alatt jutott el (Kr. e. 150–140), állítólag egy Chang-Kien nevű ember hozta Tibetből. Az eredetileg Délnyugat-Ázsiában őshonos fát az ókorban Jupiternek szentelték. Már Ovidius megénekelte a diót. Hogy az isten a fiatalasszonyt termékenységgel ajándékozza meg, lakodalmakon a násznép közé diót szórtak. Ez a szokás – föltehetően a keleti kereszténység hatásának maradványaként – Magyarországon is dívott.

A diófa szerepel a Bibliában (Énekek éneke) mint Izraelben honos növény. Krisztus idejében már kiterjedt termesztés folyt Galileában és a Libanon-hegység lábánál. Theophrasztosz azt írja, hogy a görögök az olajbogyó bősége miatt termesztésére nem gondoltak. Más lett a helyzet azonban, amikor a nemes fajták magjai kerültek Perzsiából Hellász földjére; karüon bazilikon néven ismerték. Görögországban a 9. hónap, a C betű ünnepének a szimbóluma a dió. Kárüa, lakóniai királyleány Dionüszosz szeretője volt, de váratlanul meghalt, s tiszteletből az istenség diófává változtatta. A gyászoló lakóniaiak templomot építettek Artemisz-Kárüatisz tiszteletére. Innen kapták nevüket az először itt alkalmazott, női alakot ábrázoló oszlopok. A kariatidák egyben diónimfák is, Karia pedig föníciai dióistennő.

A rómaiak nagy mennyiségben termesztették a diót, Cato és Varro írásai a dió alapos biológiai és termesztési ismeretét tanúsítják. Különös gondot fordítottak a dió tárolására, homokba tették, vagy edénybe rakva földbe ásták. Már Varro figyelmeztet arra, hogy a diófák „terméketlenné teszik a birtok szegélyét”. Meglehet, hogy a diónak azt az allelopatikus hatását figyelte meg, ami folytán a diófa közelében levő növények gyengébben fejlődnek, a lehulló levelek alatt a fű kipusztul. Ma már ismeretes, hogy ez a kimosódó juglon növekedésgátló hatásának a következménye.

A cinegebába ’diófajta’ a Győr megyei Écs községben följegyzett név. Az összetett szó ’vénasszony, szülésznő, nagyanya, boszorkány’ jelentésű bába utótagja a madárnévvel együtt diónévként érthetetlen volna. Ám az ÚMTsz. adata, a cinëgebábodivó alakváltozat arra enged következtetni, hogy az utótag a bába helyett bábó, melynek ’láb’ jelentése volt [R. 1641: „az lo orvoslásra felemelt bambojával az agarat homlokban pattantya” (Kereszt: FKer. Előb.), 1792: bábó (Baróti)]. A nyelvjárásokban ma is használatos ’kisgyermek lába’ jelentéssel. Így a ’cinegeláb’ az, amelyhez a diófajtának feltehetően a levélkocsányát hasonlítják.

Ugyancsak ’diófajta’ jelentésű a cinegedió (R. 1831:Kresznerics, 1867: Ballagi). A nyelvjárásokban máig használatos terminus [ÚMTsz.: cinegeváguó divuó (Lovászpatona) ’vékony héjú diófajta’ | SzlavSz.: cinögedíjó ’még a cinege is föl tudja törni, olyan vékony a héja’ | Nyr. 28: Zilah | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék]. A papírhéjú dió neve a németben is a cinegével alkotott, vö. Meisennuß ’Juglans regia f. tenera’.

A diófa erőteljes, impozánsan arányos fa. A legidősebb példányok 400 évesek. Jó fejlődéséhez a szőlőkultúrákra jellemző enyhe éghajlat szükséges. A legkeresettebb faanyagok egyike. A száradási folyamat könnyen, a repedezés veszélye nélkül megy végbe. Különböző anyagok (textíliák, fa, tojás, haj) festésére a diófa majd minden részét felhasználják, ugyanis levelei (Folium Juglandis), termésének külső zöld héja, kopáncsa (Pericarpium Juglandis) bőven tartalmaznak juglant, naftokinokat és cserzőanyagokat. A levelek forrázata állítólag jó toroköblítő szer. A népi gyógyászat a köszvény, valamint bélférgek és bőrbajok ellen alkalmazza. A diófa termésének belső csonthéjas kopáncsát is használják gyapjúfonal világosbarna színezésére. Az érett dió felnőttek és gyermekek kedvenc csemegéje, számos étel fontos adaléka. Préseléssel nyerik ki a sárga, szagtalan dióolajat, melyet a szappangyártásban és olajfesték készítésére használnak.

A germán mitológia szerint Loki egy dió belébe varázsolta Idunt és az aranyalmát, az ádáz üldözésben az Ázok faforgácsba dobatták a diót. Gyorsan meggyújtották a forgácsot, mire a sas tovább már nem tudta üldözni Lokit, és fuldokolva a tűzbe zuhant. Így sikerült Lokinak aranyalmát szerezni. A dióbéllel kapcsolatos az a babona is, hogy tekervényes magbelét mágikus agytápláléknak tekintették, mondván, hasonlít az agyvelőhöz.

A magyar néphitben a diófa és termése olyan szerelmi és kozmikus jelkép, mint más népeknél a tölgy és a makk. A népdal „diófa levelin” termett szerelemről szól, a vadházasságban élők pedig „diófa alatt esküdtek”. Szólásainkban („kemény dió” ’fogas kérdés’; „összefoglalás dióhéjban” stb.) szintén gyakran emlegetett a dió, és helyneveinkben is sokszor előfordul (Diósd, Diósberény, Magyardiószeg, Dióskál stb.). Rapaics Raymund szerint a magyarság vándorlása során az alánoktól ismerte meg a diót.

disznóparéj J: sárgászöld virágzatú, különösen szemetes, trágyás helyeken tenyésző gyomnövény; Amaranthus.

Ez az állatneves összetétel régi növénynevünk, első felbukkanása a magyar írásbeliségben a XVII. század végére tehető: 1706: disznó paré ’Atriplex sylv.’, 1792: diznó-paraj (Baróti). 1798-ban Veszelszki Antalnál már a mai alakban olvasható: disznóparéj ’Mercurialis annua’. Ugyanígy szerepel a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.), Kresznerics Ferencnél, Kassai Józsefnél, a CzF. szótárban és a Pallas lexikonban. A nyelvjárásokban is széles körben elterjedt: disznóparé (Szeged, Kőszeg-Hegyalja, Szentgál, Hódmezővásárhely, Hortobágy), disznuóparié (Nagyacsád), disznóparej (Alföld, Nógrád), disznó paréj (Hegyalja), disznóparaj (Erdély), disztóparé (Hajdúböszörmény). A név román megfelelője a ştir porcesc ’Amaranthus retroflexus’. Hasonneve, a disznófű (R. 1796: Kitaibel) a népnyelvben máig használatos.

Az elnevezést az magyarázza, hogy a növény az egész országban disznók takarmányául szolgál, disznók hizlalására gyűjtik. Az Amerikából származó disznóparéj (először Linné írta le 1753-ban) 1760 és 1790 között tömegesen elterjedt hazánkban is, amit disznófű népi neve is igazol. Német megfelelője a Saugras, Saukraut, Schweinsgras, Schweinskraut elnevezésnek. A disznófű román megfelelője a iarbă porcului.

A disznóparéj társneve a szintén pejoratív megkülönböztető jelzős cigányparéj és az östör, vörösparéj, lisztesparéj. A kerti paréjjal szemben ez a disznók egyik kedvenc takarmánya. Fiatalon jó zöldtakarmány. Nagyvátyon „kigyomlálva kosárszám öntik be a disznóólba”.

További társneve, a bárányfarkfű (R. 1875: Nyr. 122, 1893: Pallas) a nyelvjárásokban is használatos, hangalakváltozatai a bârânfark, báránfarok, bárányfarok, báránfarkufű, bárányfark. Nagyvátyon a bárámfarku-füj jelentése ’Trifolium arvense; uborka-baszó’. A nyelvjárási adat értelmezésének az a magyarázata, hogy a tövestől kitépett bárányfarkú füvet az uborka tövéhez teszik, hogy minél több uborka teremjen. Amikor az uborka virágzik, a búzatarlón nagy csokorban növő virággal teszik termékennyé. A bárányfark, bárányfarkúfű zoomorf metaforikus terminus német megfelelője a Lämmerschwanz ’Achillea millefolia’. A disznóparéj Amaranthus caudatus tudományos nevének caudatus utótagja is ’farkos’ jelentésű, a latin cauda ’farok’ szóból képzett.

Az Amaranthus tricolor neve papagájtoll. Akárcsak tudományos elnevezése, magyar neve is a tarkaság, sokszínűség alapján keletkezett, színes virágú növényt jelöl.

Az Amaranthus genusnév magyarázata az, hogy a növény ágas-bogas álfüzérének színe a hervadás után is megmarad. Innen kapta görög nevét, amely ’hervadhatatlan virágot’ jelent.

Lásd még az amaránt szócikkét.

dohány J: nikotint tartalmazó gazdasági növény; Nicotiana tabacum.

A XVII. század közepe táján jelenik meg írásos emlékeinkben, legkorábbi adatunk 1647-ből való: „Találsz elég dohánt” (NySz.). Ettől kezdve számos forrásban előfordul. A dohányzás gyors elterjedését mutatja az is, hogy a dohány szó származékai, mint a dohányzás, dohányozni, dohányos stb. szinte egy időben jelennek meg a dohány szóval.

Talán délszláv közvetítéssel az oszmán-törökön át került nyelvünkbe, végső soron az arabra vezethető vissza: az arab duhhán ’füst’ jelentésű. A szerbhorvátban és az albánban duhan, duvan, a bolgárban és a románban duhán. Megtalálható a szó az északi szláv nyelvekben is,a szlovákban dohán, a csehben dohan, a kárpátukránban dohán. Ezekbe azonban nem a törökből, hanem a magyarból került. Nálunk a nyelvjárásokban Szlavóniában, a Dráva-melléken és Baranyában, továbbá Biharban duhán alakban említik, Mohács környékén duhány, Brassóban dovány. A korokon átívelő naiv szófejtésre idézzünk itt néhány példát, elsőül egy régi népmondát: „Mikor a magyarok jöttek Sczithiábúl, osztán a Kárpátok köszt kóborásztak, egyik vezérök, Doh lelt egy dudvát, osztán azt megrágta. De elkezdett tülle okádni; a többiek meglátták, osztán elkeszték mondani: ni, a Doh hány!” (Nyr. 14.) Kassai József (1833) képzős alakként fogta fel: dog-ány. A CzF. szótár pedig úgy magyarázta, hogy a doh „füledt szagot jelentő gyöktől származott”.

A tabak a dohány mellett máigmegmaradt tubák alakban, ’burnót’ jelentéssel. A burnót átvétel az oszmán-törökből, a burun otu összetett szó jelentése ’az orr füve’. Ebből való a burnótozni ige is, míg a dohányozni a XVII. század végén kezdi kiszorítani a „dohányt inni” kifejezést, mely a szintén oszmán-török tütün icsmek szókapcsolat tükörfordítása.

A régi magyar tabak ’herba nicotiana’ felbukkanásának éve a magyar írásbeliségben 1620: „czudalkoztam az emberek mely nagy kedvesen eltek az Tabakal, mely feloel igy ércz: Az Tabac Hispaniai szó, deakul hijak herba Nicotinia” (MNy. 61). Kicsit később, 1647-ben említik újra, majd Lippay János a Calendariumban, 1661-ben: tobak, tabaca. 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében gyógyhatásáról azt írja, hogy a fogfájás ellen „jó az égett tabák-nak hamva, ha gyakran dörgölöd véle”. Benkő Józsefnél 1783-ban dohány, tubák a ’Nicotiana’. Az ÚMTsz. nyelvjárási tábák változatát közli.

Forrása a karibi (taino, arawak) tabaco, tobáco szó. A spanyolban már 1535-től adatolható: tobaco, tabaque; az olaszból 1550-től (tabacco), a franciából 1555-től (tabaco), de megvan a hollandban, németben és az angolban és az oroszban is. A Kis-Antillák Tobago szigetének a nevéből származik. A magyarba elsősorban a németből kerülhetett, nyelvünkben korai újfelnémet eredetű.

Egyrészt tehát Németország felől terjedt a dohányzás hazánkban, másrészt a török is terjesztette hódításai során. A kétirányú hatás nyelvi bizonyítéka, hogy a német közvetítésű tabak mellett hamarosan megjelent a török dohány kifejezés is.

Használatos a magyarban még egy szó a dohányra, mégpedig a bagó, mely 1836-tól mutatható ki az írásbeliségben. A bagoly madárnévvel azonos, a népnyelvben ugyanis tréfásan bagolyhúsnak nevezték a „pipaalját”, ebből keletkezett elvonással a bagó. Tájszólásokban kimutatható egyébként a bagoly név bagu, bagó alakváltozata.

A följegyzések szerint az első nyers dohányt Bornemissza Pál erdélyi püspök hozta be az országba, míg az első szárított dohányt 1576-ban egy török követ hozta magával ajándékba. Kőrös város hatósága már 1657-ben vásárolt dohányt, pipákat és dohányos hólyagot a katonák számára. Lippay János 1661-ben kiadott munkájában már nemcsak a dohány hasznosításával, hanem termesztésével is foglalkozik. Ausztria területére a dohány egyedáruságát (abaldo) I. Lipót 1670-ben léptette életbe. Ezt később nemcsak Ausztriára, hanem az örökös tartományokra is kiterjesztették. A Rákócziak is korán hódoltak ezen élvezetnek, már 1680ban előfordul egyik leltárukban: „dohányos zacskó négy pipával, pipához való ezüst eszközeivel és pipaszáraival együtt”. II. Rákóczi Ferenc fejedelemről is tudjuk, hogy igen kedvelte a dohányzást. Mikes Kelemen azt írta 1725-ben egyik levelében, hogy „Tudja ked micsoda nagy dohányos volt a szegény úr – mind holtig is dohányozott;mert halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívott”. Townson neves botanikus 1793-ban a pesti vásárt leírva a legfőbb árucikknek ugyan a háziállatokat tartja, ám hozzáfűzi: „ezenkívül dohány, melynek legkiválóbb válfajai: a szegedi, a pácsi és debrői”.

Erdélyben a dohány és a dohányzás hamar elterjedt. A visszahatás sem maradt el, tiltó rendelkezéseket hoztak, sőt az országgyűlések elmarasztaló határozatokat is adtak ki ellene. Ám hiába szabták ki a szigorú büntetéseket. A katonák (zsoldosok) és a törökök szabadon dohányozhattak, s ezt a nép is eltanulta. Az 1890-es évekből tudomásunk van a dohánytermesztésről Erdély magasabb, elhagyatott vidékein. A Gyergyói-havasokban a Szelistye környékéről származó berszányok több havast béreltek, ahol földművelést is űztek. A Gyilkos-tó melletti Lóhavason titokban termesztettek dohányt úgy, hogy a fináncok (pénzügyőrök) fel ne fedezzék. Palántázásra olyan helyeket választottak, amelyeknek növényzete valamelyest hasonlított a dohány felnövő leveleihez, s így a dohány azok közt elvegyült. Nem összefüggő területen ültették, hanem szinte szálanként szórták szét a főként csalánnal borított helyeken, és csak a beavatottak tudtak a növény telepítési helyéről.

Nikotinpárája árt a lovaknak, kutyáknak is. A nikotinalkaloid és a vele rokon vegyületek – többek között a narkotin, amelyet a dohány szintén tartalmaz – tiszta állapotban rendkívül erős mérgek. Még a bőrön keresztül is felszívódnak. Fokozottabb a hatás, ha a nyálkahártyákkal érintkeznek a mérgek. A szivardohány leveleit még zölden szedik le, ez sok keményítőt tartalmaz, amely nem mind bomlik le fermentálás közben. Ezért a füstben lévő nikotint sók veszik körül, amelyek az elégett keményítőből keletkeznek. Ezért nem lehet belélegezni a szivarfüstöt. A cigarettadohány leveleinek szüretelése csak akkor kezdődik, amikor a levelek már sárgulni kezdenek. Akkorra a keményítő cukrokká bomlik le, s a füstnek enyhén savanyú a kémhatása, ami megkönnyíti a belélegzését. A nikotin a szervezetben a hajszálereket összehúzó hatást vált ki. Ennek következménye izzadás és a testfelület lehűlése. Egyidejűleg azonban a vérkeringés fokozódik, s emiatt a nikotin tartós és erős élvezete szívbetegséget okozhat. Még súlyosabb hatása van a füst ciklikus aromás szénhidrogénjeinek, mert ezek rákkeltőek.

Amerika felfedezése előtt Európában nem ismerték a száraz levelek szívását. Ezért meglepő volt a tudósítás arról, hogy az indiánok szívják egy növény levelét, méghozzá a kukorica torzsájának buroklevelébe tekerve. Ennek cikar volt a neve. Kultikus okokból Észak-Amerika indiánjai a dohányt pipából, az úgynevezett kalumetből szívták; Dél-Amerikában viszont főképpen tubáknak használták. Az indiánok varázsnövénye volt. Az észak-amerikai törzsek hite szerint Manabozo szerezte meg az embereknek a dohányt, az emberek ezzel az ajándékkal tudták vele a kapcsolatot tartani. A dohány véd minden veszély ellen, még a túlvilági létbe is elkísér. Ünnepeken szinte kötelező volt a pipázás, béke és szövetség, barátság csak így szentesíthető. Kolumbusz első útján már találkozott dohányzó indiánokkal. Roman Pane spanyol szerzetes, aki 1496-ban hosszabb időt töltött Santo Domingóban, részletes és szakszerű leírást adott a szokásról. Oviedo 1526-ban ugyancsak hosszasan írt a „füstölő növény” élvezetéről. Európában a dohányzásról az első megbízható híradás Mettiad de Lobeltől (Lobelius) való, aki 1576-ban kifejezetten a szivarról és a dohányzásról tesz említést. Néhány évvel később Angliából származik jó néhány erre vonatkozó hír. Gyors elterjedése Sir Walter Roleigh-nek is köszönhető, aki maga is erős dohányos volt, és a dohányzást katonáinak és matrózainak is engedélyezte. A századfordulóra Anglia legtöbb városában oly mértékben elterjedt a dohányzás, hogy 1603-ban Jakab király egy röplapban emelt szót a szertelen dohányélvezet ellen.

Más országokba is átterjedt, 1642-ben VIII. Orbán pápa, 1650-ben XII. Inotentius volt kénytelen bullát kiadni az istentiszteleteken való dohányzás ellen. Németországban a harmincéves háborúban kóborló idegen katonák tették általánossá a dohány használatát, részben innen terjedt át hazánkba is. Adatok tanúskodnak arról, hogy 1615-ben Bethlen egyik követe a töröktől pipát és dohányt kapott ajándékba, és hogy 1662-ben Apaffy Mihály fejedelem is dohányzott. Az első tiltó rendeleteket az 1670. évi gyulafehérvári országgyűlés hozta.

A dohány feldolgozásának termékeiből a leveleiben található erősen mérgező alkaloida, a nikotin nevének első adatolása a magyarban nicotin írásképpel található, de 1896-ban a Pallas lexikonban már nikotin. Ez a nemzetközi szó a francia nicotine mintájára jött létre. Maga a francia szó a ’dohány’ jelentésű nicotiana kifejezésre vezethető vissza, mely az újkori latin herba nicotiana folytatása. Ez volt ugyanis a dohány latin neve, JeanNicot (1530 k.–1600) francia diplomata nevéből képezve. Nicot lisszaboni szolgálata során küldött először Franciaországba dohányt, mégpedig Medici Katalin számára. Az olyan cigarettát, amelyből a nikotint részben kivonták, nikotex (< nikotin és latin ex ’ki’) néven ismerjük.

A pipa szavunk latin eredetű, jelentése ’edényke, cső’. Számos alakváltozata volt, például pípa, pépa, pélpa, pelpa stb. A latin szó más európai nyelvekben is elterjedt. Ide tartozik a pipetta is, a francia pipe ’cső’ kicsinyítésének, a pipette szónak a megfelelője.

A rövid, kiszélesedő öblű cseréppipa makrapipa nevét először 1793-ból olvashatjuk. Oszmán-török eredetű pipanév a ’hosszú szárú török pipa’ jelentésű csibuk szavunk. A balkáni nyelvekben is használatos, orosz megfelelője inkább kipcsak vagy tatár eredetű.

A spanyolból átkerült cigaro (R. 1777) helyettesítésére többen is kísérletet tettek a reformkorban szipa, illetve szivola ötletekkel. Vörösmarty Mihály, majd Jósika Miklós javasolta a szív ige alapján a szivar kifejezést. Erre a spanyol szóra vezethető vissza egyébként a francián keresztül a német Zigarette kicsinyített alak, melyből a magyar cigaretta származik (R. 1856); ennek rövidítése a cigi, mely már 1898-ban felbukkan. A szivarka nyelvújítási szó a köznyelvben alig használatos.

A virgíniai dohány ’Nicotiniana tabacum’ mellett a kapadohányt ’Nicotiniana rustica’ ismerik még szélesebb körben. Ez utóbbit Közép-Európában már csak ipari célokra használják; nikotint vonnak ki belőle a rovarkártevők elleni védekezés céljára.

dudafürt J: sárga pillangós virágú cserje; Colutea arborescens.

A Magyar Fűvész Könyvben 1807-ben már olvasható a név: „dudafürt (Colutea). Hüvelye egy felfútt hólyag, a’ fokánn nyittik” (MFűvK.). Nevét erről kapta: a papírvékony, felfújt hólyagok nagy csattanással repednek fel ujjunk szorításában. Hagyományos gyermekjáték a dudafürttel pukkantani. A Magyar Fűvész Könyvben is szerepel erre utaló mai hivatalos szaknyelvi neve, a pukkantó dudafürt. Német neve Blasenstrauch, azaz ’hólyagcserje’.

A Colutea nemzetségnév az antik ’dudafürt gyümölcsei’ jelentésű latin colutea név folytatója, mely átvétel a görögből; vö. Theophrasztosz görög koloitea, koloitía, kolutía ’Cytisus aeolicus’, azaz az Eoli (Lipari) szigeteken növő faszerű, gyümölcsöt termő növény nevével.

Hazánkban a délies lejtőkön, ritkás, alacsony tölgyerdőkben honos. Magyarország termőhelyének északi határa, tőlünk északra már csak parkokban található. Júniustól augusztusig virágzik. Nyáron, napos helyen szinte beborítják a vidéket dúsan nyíló, sárga virágai, amelyek még akkor is nyílnak, amikor az első termések már beértek a hajtásokon.

E, É

ébenfa J: forró égövi, kelet-ázsiai fa; Dyospyros ebenum.

1551-ben már felbukkan a magyar írásbeliségben az ebeus fa. 1634-ben hebanum, 1645-ben ebenum fa. A XVIII. században ébán, ébénus, 1803-ban Márton József szótárában (Ebenholz alatt) már ebénfa.

A magyar ébán alakváltozat az olaszból, az -um, -us végűek a latinból kerültek át, az ebén, ében közvetlen átadója a német lehetett. Az ében vándorszó, megvan az angolban (R. heben, ebony tree), németben (Eben-), franciában (ébene), olaszban (ebano) és oroszban (ebennovüj). A görög eredetű – már Pliniusnál, Vergiliusnál és Ovidiusnál is szereplő – latin ebenus, ebenum került át az európai nyelvek többségébe. A Hérodotosz, Theophrasztosz, Dioszkuridész műveiben olvasható és szintén ’ébenfa’ jelentésű görög ébenosz, ébene forrása az ismeretlen vokalizmusú egyiptomi hbnj ’ua.’ volt, ezzel függ össze héber hovenah, hobnim neve is. Miután Hérodotosz járt Egyiptomban, s viszonylag hosszú időt töltött ott, az egyiptomi név valószínűleg az ő révén került a görögbe.

Az ébenfák trópusi ázsiai, afrikai eredetű, örökzöld növények. Sötét, színes, kemény, tömör szerkezetű, igen jól kikészíthető és polírozható fájuk a bútoripar legdrágább nyersanyaga volt már az ókorban is. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. kötetében azt írta, hogy az ébenfa fája Fabius szerint nem lángol, de tüze igen illatos. Kétfélét ismerünk belőle: a ritkább az értékesebb. Ez fává nő, hengeres törzsű, fája csomómentes, fénylő, fekete, szemre már természetes állapotában is tetszetős. A másik cserjeszerű, mint a zanót, és egész Indiában megtalálható. Az ébenfa fiatalon lágy, világos farészének színeződését a benne lévő nagy mennyiségű naftokinon oxidálódása okozza. Sötét feketésbarna fájának értékét és szépségét elefántcsont intarziával is fokozzák. Hangszer, bútor, szerszám és dísztárgyak készülnek belőle.

Az egységesen sötét vagy fekete színű ébenfa mindenütt a gyász és a halál szimbóluma, mert fájának ismert tulajdonsága a folyamatos sötétedés. Először barna, majd fekete színűre vált egészen addig, amíg csillogó, finoman megmunkálható, drága, kemény anyaggá nemesül.

A többi ébenfa (afrikai, zöld stb.) a valódi ébenfával nincs rokonságban.

ebír J: bugás virágzatú szürkészöld fű; Dactylis glomerata.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály említi először 1807 előtt: ebir ’Dactylis’ (Jelentés), majd 1807-ben kiadott könyvükben is így szerepel (MFűvK.). Ezután 1824-ben (Szádler), 1843-ban (Bugát), 1864-ben (Gönczy) és 1909-ben (Nyr. 37) olvasható. A nyelvjárásokból két adatunk van rá (N: KertLap. 17: Nagykőrös, Herman: Vas megye). Az ebír Diószegiék szóalkotása. Mint később Diószegi (1813: OrvF.) az új elnevezést besorolja: „6-ik Rendbeliek, meljek valami Tulajdonságból vevődtek”. A pázsitfélékhez tartozó igen elterjedt fű.

Neve népi megfigyelés eredménye; elárulja, hogy ez a növény a beteg kutya orvossága: mint a Kertészeti Lapokban (17) közlik: „az eb megeszi, mikor hányásra van szüksége”. Sőt, már korábban Szádler József így írja le a növényt: „a’ kutják némelly nyavalyáikban felkeresik; félrágottan lenyelik, és azután okádnak arra az ösztönére, a’ mellyet a szúrós és tsípős kalászszálkái a’ torokban okoznak”.

A Dactylis nemzetségnév Plinius latin dactylis szőlőnevével azonos, mely a görög daktylisz ’ua.’ név átvétele. Összetartozik a szintén Plinius által említett alakleíró dactylus növénynévvel, amelyet az ’ujj’ jelentésű görög daktylosz szóból alkottak.

Hasonneve a kutyaír. Társneve a kutyaperje (1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1824: Szádler, 1835:Kováts, 1911: Nsz.). A kutya előtaggal ellátott perje növénynevünk már 1500 körül felbukkan: „De gramine: perÿe”. Szláv eredetű jövevényszó; ma a Poa nemzetség szaknyelvi neve, számos alakváltozata használatos a nyelvjárásokban is: përgye, pörnye, pürgye (ÚMTsz.), përjë, pérje, pürnye (Nyatl.), pörgye fü (Ethn. 3).

Szintén az ebír társneve az ebüröm (R. 1911: Nsz.). Az üröm utótag már 1395 körül szerepel magyar szójegyzékekben: „rítímeníum: fer ÿrem” (BesztSzj.), majd 1405 körül: vrem (SchlSzj.), 1435 körül: irim (SoprSzj.) ’keserű ízű gyógynövény’. Volga-vidéki török nyelvi megfelelései mutathatók ki. A csuvasból az egyik rokon nyelvünkbe, a cseremiszbe is átkerült: arêm ’ua.’ A növény keserű voltán alapuló névátvitel eredménye az ürmös szó’ürmösbor, abszint’ jelentése.

Az ebír nemzetség hat faja mind Eurázsia mérsékelt égövi vidékein él. Réteken, legelőkön, száraz lejtőkön és cserjésekben gyakori a csomós ebír ’Dactylis glomerata’. Legeltetésre az egyik legértékesebb pázsitfűféle. Tápanyagokban gazdag, nagy zöldtömeget fejlesztő fű, mely alkalmas időben kaszálva az egyik legjobb szálastakarmány. További nagy előnye, hogy csaknem mindenfajta talajon jól tenyészik.

ebkapor J: N. ebszékfű.

Igen régi növénynevünk, az írásbeliségben már az egyik első latin–magyar szójegyzékünkben fölbukkan, 1405 körül: eb capor ’Anacetum’ (SchlSzj.), 1525-ben pedig az Ortus Sanitatisban. Ezután számos más forrásban szerepel (1577: KolGl., SoprSzj., 1578: Melius, 1588: Frankovith, 1595: FK., 1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1661: Kájoni, 1703: Dorstenius, 1762: PPB., 1783: NclB., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1867: Ballagi,1893: Pallas, 1928: Nyr. 57). A népnyelvből is adatolt (ÚMTsz.: Nagyzerénd, Csenger, Gacsály | SzegSz. | FöTsz.).

A kamilla nagy termetű rokonának, az ebszékfűnek a társneve. Közvetlen a kapcsolat a magyar és a német növénynév között, vagyis tükörszavak; vö. német Hundsdill ’Anthemis cotula, Matricaria inodora’. E növényeket kaporra emlékeztető leveleik miatt hívják így. Alighanem Benkő József (1783: NclB.) révén került a magyar növénytani szaknyelvbe erdélyi etnobotanikai terminus alapján. Hasonló a névadási szemlélet háttere az ebgyógyító pázsit kifejezés esetében.

Az ebkapor hasonneve a kutyakapor (R. 1783: NclB., 1882: Nyr. 10), mely – különböző növények neveként – nyelvjárásainkból is adatolt (SzamSz. | Zelnik: Klézse, Külsőrekecsin | MTsz.: Zemplén m. Szürnyeg | MNy. 4: Székelyudvarhely, Réty | Ethn. 87: Árapatak | Kótyuk: Kárpátalja, Rát | ÚMTsz.: Tatrang, Hajdúnánás, Gyergyó, Magyarókereke, Panyola, Körösjánosfalva, Füzérradvány| Péntek–Szabó: Nádasdaróc, Zsobok).

Az ebkapor társneve az ebüröm. Ma – mint kaszálófű – a minősített növényfajtáink közé tartozik.

ebszékf ű J: az orvosi székfűvel rokon, de szagtalan növény; Matricaria inodora.

A népnyelvben számos társneve van; szintén ebszékfű a neve a moldvai csángóknál (Zelnik). A kamilla, vagyis az orvosi székfű rokona ez a növény, gyakran össze is tévesztik vele, bár virágzata jóval nagyobb. A jól ismert kamillától megfelelően elkülönítette a népnyelv: nem gyógyít, nem jó illatú, tehát: eb-. Az orvosi székfűtől’Matricaria chamomilla’, ami a vetések gyakori gyomnövénye, az ebszékfű magasabb termetével, kellemetlen szagával és laposabb, tömör vackú fészkeivel tér el.

Az illatos, kisebb termetű kamilla gyógynövénynek korábban nőgyógyászati jelentősége volt, erre utal Matricaria (< latin matrix, -icis ’anyaméh’, valamint a német Mutterkraut, tulajdonképp ’anyafű’) neve is.

Az ebszékfű társneve a Hortobágyon a kutyakamilla. Szó szerinti megfelelője a német Hundskamille ’Anthemis’. Az Anthemis már az ókorban ismert növénynév, a görög anthemís (Dioszkuridész), latin anthemis (Plinius) szintén a kutyakamilla elnevezése volt, a görög anthosz ’virágzat, virág, növény’ jelentésű szóból. Szintén a ’Matricharia inodora’ társneve a kutyakaparó (N. Zelnik: Pusztina | NyF. 29: Felvidék). A névadási motiváció az lehetett, hogy a kutyák kikaparják a növényt, ha a gyomrukat akarják gyógykezelni vele. További társneve az ízére utaló keserűkapor, a szagtalantárkony és az álszikfű.

Lásd még a kamilla szócikkét.

ebsz ő l ő J: N. kesernyés csucsor.

A ’Solanum dulcamara’ ebszőlő neve igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben [R. 1405 k.: eb zele (SchlSzj.), 1525 k.: Ortus, 1533: Murmelius, 1577: KolGl., 1578: Melius]. Ma is szaknyelvi szó és a nyelvjárásokban szintén sokfelé használatos (ÚMTsz.: Sárrét, Borsa, Csenger, Kisdörgicse, Nagyváty, Kiskunság, Közép-Tisza-vidék, Nagykároly, Szászfenes, Lovászpatona | SzegSz. | OrmSz. | SzegFüz. 2: Szászfenes, Nagykároly | NyIrK. 1: Zilah, Érmellék: Érendréd, Pele | BaNyj. | FöTsz.).

Az összetétel szőlő utótagjánál a névadás alapja a növény kapaszkodó szára (nyúlánk levélnyelével csavarodva talál támasztékot) és fürtvirágzatából kialakuló tojásdad, fényespiros, őszi bogyócsoportja. Bogernyőben termő piros bogyói egyformán szemünkbe tűnnek vízpartokon, liget- és láperdőkben. Az összetétel eb előtagja azt jelzi, hogy gyümölcse ehetetlen, haszontalan. Sőt, veszedelmesen mérges növény, bogyója szívműködést bénító solanint tartalmaz. A szólásmondás szerint „ebszőlő sem terem a kertjében, mégis borban válogat”. A németben a növény neve szintén ’ebszőlő, kutyaszőlő’; vö. Hundesbere ’Solanum nigrum’, valamint a lengyelben is psianka slodkogórz ’Solanum dulcamara’.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a veres, vízi, erdei ebszőlő elnevezést a „bitang nevek” között sorolták fel, és helyette a „megállított Plánta nevek” sorába a keserédes tsutsór kifejezést javasolták (MFűvK.).

A fekete ebszőlő ’Solanum nigrum’ a tájnyelvi adatok szerint a Dunántúl (Nyr. 43: Tata | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék | NyelvFüz. 9: Zalavidék) szépasszonyszőlője, melyet régen szépszőlőnek is hívtak [1578: szép szölö (Melius), 1583: zep zolo (NomPann.), 1590: ebszölö vag’, szép szölö (Szikszai)]. Mivel az idő tájt a boszorkányok neve volt a szépasszony, következtethetünk, hogy mire használhatták ezt a mérges növényt.

Hasonneve a kutyaszőlő (R. 1833: Kassai), mely igen sokfelé használatos a nyelvjárásokban (SzlavSz. | SzamSz. | SzegSz. | Zelnik: Gajcsána-Magyarfalu, Onyest | Kótyuk: Kárpátalja | ÚMTsz.: Nagyvárad, Szentjobb, Gencs, Felsőbánya, Nagykároly, Kárásztelek, Magyarcsaholy, Selymesilosva, Tasnádszarvad, Zilah, Nagy-Sárrét, Hajdúböszörmény | Péntek–Szabó: Magyarbikal | Herman: Tyukod | Nyr. 86: Baranya megye, Várdaróc). Társneve a csucsor. Ennek egyéb tájnyelvi elnevezései is a kutya állatnévvel jöttek létre, vö. kutyabogyó, kutyagolyó. Megvan a németben is; vö. Hundsrebe ’Bryonia, Saxifraga gran.’, illetve Hundswein ’Solanum dulcamara’.

A szőlő utótag csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk, eredetileg valamilyen bogyótermést jelölhetett, és később tapadhatott hozzá a ’szőlő’ jelentés. A – főként nyelvjárási alakváltozatokban meglévő – l > ll (szöllő) kettős mássalhangzó hangzóközi geminálódás eredménye.

Melegkedvelő növénytársulásokban, nádasokban és ligetekben él az északi félteke mérsékelt égövében az ebszőlő. Felkúszó, akaszkodó és levélnyelével támasztékot kereső növény, amelynek elterjedtsége eredetileg Eurázsiára korlátozódott, de ma már csaknem az összes földrészen megtelepedett.

Melius Juhász Péter azt írja 1578-ban megjelent könyvében, hogy „Az Hagymázt meg gyogyittya ha az feyére, vac szemére kötöd törue az Eb szölö zöld leuelét, minden külsö dagadassát a szemnec, fülnec, hasnac, egyeb tágnac meg gyogyittya ha kötözöd vele.”

Lásd még a csucsor szócikkét.

ebtövis J: N. varjútövis.

Már a XVI. századtól adatolható a magyar írásbeliségben (1583: NomPann.: eb töuisk, majd 1604: Szenczi, 1762: PPB., 1807: MFűvK., 1833: Kassai, 1843:Bugát, 1893: Pallas, 1911: Nsz.). A német Hundsdorn ’Rosa canina, Crataegus oxyacantha’ (Marzell) tükörszava. Az ebtövis hasonneve a varjútövis, „ágai tövissen végződnek”, mint Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály írják a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.).

Az ebtövis tudományos genusneve szintén tüskés növényt jelölt. A Rhamnus igen régi növénynév: latin rhamnos, rhamnus ’kereszttüske’ (Plinius), görög rhámnosz ’ua.’ (Theophrasztosz, Dioszkuridész). A nemzetség csupa szúrós, tövises növényt foglal magába. Mint Diószegiék jellemzik az Eryngium campestre növényt (átkozott szamár-töviss és matska-töviss elnevezésekkel szerepel füvészkönyvükben): „sallangjai kemények, töviss hegyűk” (MFűvK.). A macskatövis igen régtől adatolható (R. 1525: Ortus Sanitatis, 1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius, 1590: Szikszai, 1604: Szenczi, 1643: Comenius), majd a következő évszázadok szinte valamennyi szótárában, füvészkönyvében, lexikonában, valamint a nyelvjárásokban is szerepel. Az elnevezés magyarázata, hogy a macska hegyes körmeihez hasonlítják ezt a fűfajtát. A növény társnevei szintén szúrósságára utalnak; vö. varjútövis, disznótüskefa, ebtövis, római-kereszttövis, szarvastövis, varjútüske. A macskatövis német megfelelője a Katzendorn ’Ononis spinosa’.

ecetfa J: torzsás, bugás termésű díszfa; Rhus typhina.

Benkő Józsefnél 1783-ban fordul elő először: etzet-fa (NclB.). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában szintén etzetfa szerepel. Nevének motivációja a savanyú termés; valamikor ecetkészítésre használták.

Hasonneve az ecetszömörce, társneve a torzsás szömörce és a kakastaréjfa [1881: N: kokas-tora fa ’Rhus typhina’ (Vas m.) Nyr. 10 | ÚMTsz.: Rábagyarmat, Bocfölde, Csatár | MNöv.: Alföld].

Linné adta a Rhus nemzetségnevet, mely már a XVII. században Bauhinnál felbukkan: „Rhus folio Ulmi” és „Rhus sive Sumach”, illetve az Európában előforduló „Rhus Myrtifolia Monspeliaca”. Antik növénynév, Plinius már említi a növényt a latin rhus Syriaca, Columella ros Syriacos néven. Görögből való átvétel; vö. Hippokratész tannintartalmú gyógynövényének rhousz és Theophrasztosz, illetve Dioszkuridész rhousz erythron nevével.

Az ecetfák többsége a meleg, félsivatagi mediterrán és szubtrópusi vidékek növénye. Fagytűrő fajai kedvelt díszfák. A legismertebb közülük Észak-Amerikából került hozzánk. Őshazájában, a prérin sűrű bozótosokat alkot. Igénytelen, csak az árnyékolást nem bírja. Sok található a régi budapesti bérházak udvarain magasra nőve, törve az áhított fény felé. Szép az ősszel megpirosodó levele, érdekesen elágazó törzs- és ágrendszere, virágzata és hatalmas, bársonyosan vöröslő termése, amely a kopasz fát egész télen át díszíti.

ecsetpázsit J: ritkás gyepet alkotó, hamvaszöld levelű fű; Alopecurus pratensis.

Fajneve élőhelyére utal, a latin szó jelentése ’réten termő’. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) az etsetpá’sit az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek a’ Termetből, Formából, Minéműségből vétettek”. Metaforikus terminus. Az ecsetpázsit a fű hosszú, hengeres bugás virágzatára utal. A virágbuga hosszú, keskeny ecsetre emlékeztet. Az összetétel ecset előtagja eredetileg ’kefe’ jelentésű volt. A szó valamelyik szláv nyelvből került át.

Társneve a búzaperje, rétikender és a rókafark (R. 1643: Comenius, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1793: Földi, 1911: Nsz.). A német Fuchsschwanz ’Amaranthus caudatus’, de különösen a Fuchsschwanzgras ’Alopecurus’ szó szerint mind a három tagjában egyező a rókafarkfű növénynevünkkel. A német nevet a latinból fordították; vö. alopecurus (< görög alopex ’róka’; oura ’farok’) > latin Alopecurus pratensis ’réti ecsetpázsit’, akár a francia queue renard. Virága füzérszabású és bugás, hasonlítható a rókafarkhoz. Vö. még az idegen nyelvi megfelelőivel: angol foxtail, francia vulpin des prés, vulpine, olasz coda di volpe, orosz liszohvoszt lugovoj, cseh psárka lucni, lengyel lisi aga, román coada-vulpii.

A Földközi-tenger környékéről származik, de csaknem egész Európában elterjedt már, sőt manapság Észak-Amerikába is bevitték. Főleg Nyugat-Európában okoz gondokat; őszi szántások tavaszi fogasolásával igyekeznek védekezni ellene.

Nedves időben a réti ecsetpázsit óriási területeket lep el a Hortobágyon. Ott pipaszurkálófű a neve. A fűtenger végtelen, és a visszatekintő szekeres nem látja a szekér nyomát, annyira sűrű és rugalmas az állomány.

édesburgonya J: gumójáért termesztett forró égövi növény, batáta; Ipomaea batatas.

A fajnévből származik a magyar batáta, batát. Nevezik jalapa-repkénynek is. A batáta nálunk csak a legutóbbi időkben vált ismertté, de batátasz alakban XIX. századi földrajzi és néprajzi művek már említik ’indiai édes répa’ jelentéssel. Később a rövidített batát alak is előfordul. A taino indiánok batato szava a végső forrás. Ez a szó a spanyolon keresztül az angolba is eljutott, ott ’burgonya’ jelentésű a potatoe. Kolumbusz hozta ugyanis az édesburgonyát Amerikából Európába, és ennek karibi neve a 90 évvel később behozott burgonyára is ráragadt (franciául patate).Az édesburgonya nevét a világirodalomban is megörökítették; a XVI. században azt hitték, hogy szerelemkeltő, afrodiziákus ereje van, ezért William Shakespeare is potato fingers-ről beszél ’szerelmes ujjak’ értelemben.

Gazdasági jelentősége igen nagy. Ez az egyik legfontosabb keményítőnövény, amit a Földön ismerünk, egyben a legjelentősebb gumós növény a trópusokon, amely ott az élelmezés alapja. Az édesburgonya sokkal nagyobb kalóriájú, mint a burgonya: 27% keményítőt, 3–6% cukrot tartalmaz, ami főzéskor tovább gyarapodik, és ez okozza a gumó édes ízét. A 3–6 hónap alatt beérő batáta megfőzve, pirítva fogyasztható, de szárítják is; alkohol és keményítő is nyerhető belőle. A gumó eltarthatósága azonban lényegesen gyengébb, mint a burgonyáé.

Évelő kúszó, csavarodó szárú növény, de mindig csak egyévesként művelik. Szaporítása vegetatív módon történik, dugványokkal. A fajnak ma már igen sok fajtáját termesztik. Kielégítő hozama hektáronként 18-20 tonna. Legfőbb termesztője Afrika, a trópusi országokon kívül az USA, Japán, Kína és Új-Zéland.

édesgyökér J: igazi édesgyökér: pillangós virágú, cserjeszerű gyógynövény; Glycyrrhiza glabra. keserű édesgyökér: ednámkóró.

A XVI. században Dioszkuridész művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel az edes gÿöker. 1578-ban Melius Juhász Péternél, 1583-ban Clusiusnál (NomPann.) és 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál az edös gyoker, edes gyöker a’Glycyrrhiza’. 1592-ben Calepinus szótárában edes-gyöker szerepel. Fuchsius 1542-ben megjelent munkájának XVII. századi magyar bejegyzései között azt találjuk, hogy „Glycirrhiza = Süssholtz: Edes Gioker. Híg virics”. 1664-ben Lippay János is közli az édes gyökér nevet, 1775-ben Csapó Józsefnél édes gyökerü-fü, édes gyökér-, illetve higviritz. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) a Polypodium vulgare neve erdei édes gyökér, édes paprágy gyökér, illetve angyal édes gyökér, vad édes gyökér.

Az édesgyökér nagy területen elterjedt nyelvjárási és szaknyelvi szó.A glycyrrhiza, azaz édesgyökér, népies nevén édesfa (< német Süssholz), mézgyökér és cukorkóró mind gyökerének cukortartalmára utal. Hasonló szemlélettel jött létre az angol sweet-root, a francia douce racine és az orosz szolobka ’ua.’

A több forrásban olvasható higviric elnevezés (régi füvészkönyveinkben likviric, a nyelvjárásokban néhol higvirics) a Hildegard von Bingen XII. századi könyvében szereplő liquiricium névből származik. Az édesgyökér név a görög glykys ’édes’ és a rhiza ’gyökér’ szavakból ered.

További társneve a keserűmagúfű, Szent János füve (R. 1775: Csapó). Gyógyhatására utal a köszvényfű elnevezés. Az ednámkóró szaknyelvi szóból jött létre népetimológiás átalakítás eredményeként a növény ebmankóró [< ebman(kó)kóró: eb + mankó + kóró] neve (R. 1943: NépNyelv. 43; N. uo.: Püspöklelle) | SzegSz.: ebmangó ’kutyamankóró’ | Kovács: Szigetköz).

Ennek a kórószerű növénynek hüvelytermése sima és kopasz. Erre utal gabra faji neve. Mézhiány esetén az ősember ugyanúgy rászorult az édesgyökérre, mint az édesgyökerű páfrány ’Polipodium vulgare’ gyökértörzsére, tehát fogyasztotta is. A legrégibb drogok közé tartozik, már az egyiptomi papiruszok és a kínai füveskönyvek is megemlítik mint köhögéscsillapítót. Buján elágazó gyökerének kivonatát Mezopotámiában édesítésre és gyógyszernek használták. Hippokratész is jól ismerte, és gyógyszernek ajánlotta, ő nevezte édesgyökérnek (görög glükosz riza). Ebből származik a növénynemzetség neve, a Glycyrrhiza. Valóban találó név, a gyökér jóval édesebb a cukornál. Theophrasztosz azt írta róla: „A szkíták, ha édes gyökerük és kancasajtjuk van, víz nélkül tizenkét napig is vándorolhatnak a pusztákon”. Plinius köhögés ellen javasolta, hangot tisztít, kivonata mézzel keverve sebek kezelésére való, és gyógyítja a következőket: „vesicae scabiem, renum dolores, condylomata, hulcera genitalium”, azaz röviden a bujabetegségeket. Az ókor római orvosai legtöbb gyógyszerüket a radix dulcis kivonatával készítették.

Magyarországon az édesgyökér ismerete régi keletű, Melius Juhász Péter (1578), Beythe András (1595: FK.) a Glycyrrhizával, illetve a dulcis radixszal, az édesgyökerű pénzlevelű fűvel mint orvosságos és hasznos növénnyel foglalkozott. 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében azt írja, hogy „ha nehezen lehel és pök: édesgyökér szirupra tegyen szert, s azt nyalogassa bé”. Kájoni János kéziratos könyvében (1656) erdei glycyrrhiza. Csapó József (1775) köhögés és csúz elleni használatát javasolta. Veszelszki Antal (1798) hasonló bajok ellen dicsérte, és megjegyezte, hogy a növény gyökere „az éhséget is enyhiti ha nincs mást mit rágni”, végül pedig azt ajánlotta, hogy „akiknek bő földjük van, termesszék, mert jó pénzen lehet eladni”. Közmondásokban is szerepel, például „nem mindenkor édesgyökér a szerelem”.

A növény gyökeréből állítják elő a medvecukrot és más köhögéscsillapító cukorkát. A jól megmosott és szétvagdalt, szétzúzott gyökereket kifőzik, majd kipréselik, az így kapott kivonatot besűrítik, rudakba gyúrják és darabokra vágják. Ma az édesgyökér veszélyeiről vita folyik, főként az ezt tartalmazó termékek, egyes cukorkák mértéktelen fogyasztása nyomán jelentkező ártalmak miatt.

Nedvéből üdítő italok készültek. Nem értéktelen a gyökér édes anyagának kivonása után visszamaradó rostos növényi anyag sem. Megfigyelték, hogy a rostnak, mivel a növény szaponint is tartalmaz, erős habképző tulajdonsága van, és ezt Amerikában fel is használták a sör erősebb habzásának elősegítésére.

Klasszikus kínai költő versében, Weöres Sándor fordításában azt olvashatjuk:

Édesgyökér, édesgyökér

nől-e kopasz hegy tetején?

Az emberek rossz beszédét

el ne higgyed, intelek én.

ednámkóró J: édesgyökérféle, lilás virágú ártéri növény; Glycyrrhiza echinata.

A népnyelvben sokfelé ebmankóró a neve, a tájszótárak tanúsága szerint Püspöklellén, Szeged környékén és a Szigetközben. Az etnobotanikai terminus az ednámkóró szaknyelvi szó megfelelője; népetimológiás átalakítás eredményeként jött létre (< ebman(kó)kóró: eb + mankó + kóró).

Az ednámkóró Glycyrrhiza echinata tudományos neve tüskés édesgyökér (< görög glükosz ’édes’; rhyza ’gyökér’, illetve a fajnévben a latin echinatus ’tüskés, mint egy sündisznó’ már Pliniusnál olvasható növénynév (< görög echinosz ’sündisznó’).

Társneve az ördögborda és ördögoldal. Korábban gyógyhatást tulajdonítottak e növénynek. Egy 1727-ben kelt kéziratban (Ethn. 1892) olyan házi receptek között szerepel, mely falusi emberek számára íródott. Fogfájás ellen javallt az ördögoldal-fű, mégpedig az alábbi elkészítési módon: „gyükereit törd öszve és fözd meg, mossad az fogadat és kivül is az mej felöl fáj, a pofádat is kössed véle”.

égerfa J: vizek partján növő nyírfaféle fa; Alnus.

Okleveles szórványemlékekben már a XI. századtól adatolható (1067: Egur, 1171: egrug, 1193: egris, 1234: egurfa). A Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) eger fa, majd a Kolozsvári Glosszákban (KolGl.) ugyanígy szerepel. Melius Juhász Péternél (1578) és Clusiusnál is (1583: NomPann.: egör fa) megtalálható. Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): eger fa ’Alnus’. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) egerfa. Számos helynevünkben szerepel a fanév (pl. Eger, Zalaegerszeg, Egregy, Egerszeg stb.), ’égerfa szegélyezte patak’, illetve ’ilyen helyen épült vár vagy város’ volt az eredeti jelentésük.

Nyelvjárási alakváltozatai az egerfa, egërfoa, egörfa, illetve az egérfa (R. 1740–50: Ethn. 11; N. Kovács: egérfa, fehéregér, feketeegér Szigetköz | MNy. 33: egërfoa Őrisziget | ÚMTsz.: egérfa Lipót, Vága, Barslédec, egiërfa Felsőőr | Péntek–Szabó: Bábony, Felszeg: Magyarbikal, Bánffyhunyad, Mogyorókereke, Kalotaszentkirály-Zentelke, Jákótelke, Kalotadamos, Nyárszó, Sárvásár, Körösfő, Gyerő-monostor, Magyarvalkó, Ketesd). Az égerfa nevéből népetimológia útján jött létre ez az elnevezés.

Társneve még a népetimológiai jégerfa, jágerfa, jégörfa, jégér alakulat. Ismeretlen eredetű szavunk. További társneve a fa élőhelyére utaló berekfa, beregfa, berökfa. Molfa és harasztfa néven is ismerik. A molfa összetétel előtagja szintén a termőhelyre vonatkozik (mól ’pocsolya’).

Éger fanevünk finnugor, illetve eredetileg ’mocsár’ jelentésű magyarázata téves; ismeretlen eredetű. A szókezdő magánhangzó korábban rövid volt. Mint vizet kedvelő fának a neve az éger szó származékaival együtt gyakori volt víz környéki helynevekben.

Tudományos Alnus neve az ókori alnus néven alapul, mely már a Kr. e. I. évszádban olvasható Catullusnál, majd Vergiliusnál. Rokonítható az ófelnémet alira, erila ’ua.’ szóval és a fanév szláv megfelelőivel.

Az égerfa vizes helyeken él. Vöröses, puha fáját leggyakrabban vízi építkezésekre használták, Velence égerfa cölöpökön épült. Bányafának vagy játékok gyártására is alkalmas. Kérgét bőrök cserzésére, vörösre színezésére és gyógyászati alapanyagként használják. Gyergyóban friss levelét a lábujjak közé rakják, ha a bőr lefő (fülled). Mint festőnövény az egész Csíki-medencében ismert és használatos. Kérgét sötétbarna vagy fekete színezésre használják, bingóját, azaz áltobozait is leszedik, ez fest a legsötétebbre.

Magyarországon a leggyakoribb faj az eurázsiai elterjedésű enyves éger, az ’Alnus glutinosa’. Társnevei a mézgás éger és ragadós éger. Porzós virágai csüngő barkákba tömörülnek. Leveleinek bolhaűző hatását már Hieronymus Bock 1551-ben kiadott füveskönyve dicséri.

Miután az „embereket elnyelő lápokban”, a „szúnyogokat szülő” pocsolyák szélén élnek, nem csoda, hogy régebben a gonosz szellemek, az ördög és a boszorkányok fájának tekintették. A görög mitológiában Kalüpszó nimfa (aki 7 éven át visszatartotta Odüsszeuszt) barlangja előtt találkozunk a fával. A nimfa csak az istenek parancsára volt hajlandó égerfával segíteni a hajóépítésben a hajóst. Vergilius szerint a Héliadákat, Phaethón nővéreit Zeusz égerfává változtatta.

Később már nem mindig tekintették a gonosz fájának. A néphit szerint például a vemhes tehenek borjadzását megkönnyíti, ha 9 égertobozkát adnak nekik. Korán fakadó barkái miatt szerepe van a termékenységgel kapcsolatos varázslatokban is. Csallóközben a „molfát” május elsején a legények behozták az erdőről, a legtetején hagytak ágakat, s azokra keszkenőket, szalagokat, borosüvegeket kötöttek. Az így földíszített fákat a kedvesük háza elé ásták be. Május utolsó vasárnapján a legények táncmulatságot rendeztek, ekkor a molfákkal kitüntetett lányok pénzt adtak a legényeknek a zenészek és egyéb költségek fedezésére. Falvakban még ma is ültetnek májusfát az iskola, a templom vagy a kocsma elé. Az Erdővidéken használatos ’nem igazi, nem sokat érő becsület’ jelentésű égerfabecsület kifejezés magyarázata az, hogy az égerfa is kevesebbet ér a bükknél vagy a cserfánál.

egérfarkkóró J: N. cickafark.

Az egérfarkkóró összetétel régről és számos nyelvjárásból is adatolható [XVI. sz. vége: egér-fark-kóró ’seu ezerlevelű-fű’ (De Herbis), 1796: N. Kitaibel, 1833:Kassai. N: SzamSz. | NövKözl. 2 | NyIrK. 1 | Szabó–Péntek | Zelnik | NépNyelv. 1943 | MNy. 29 | Nyr. 10 | uo. 29 | FöldrKözl. 22 | ÚMTsz. | NéprÉrt. 33 | Herman | BotKözl. 64/1]. A rövidebb egérfark alakváltozat igen korán megjelent a magyar írásbeliségben (1395 k.: BesztSzj., 1405 k.: SchlSzj., 1430: SchlGl., 1525 k.: Ortus, 1583: NomPann., 1588: Frankovith, 1590: Szikszai). A XVII. századtól napjainkig számos orvosbotanikai és füvészkönyvben, valamint szinte minden szótárunkban és lexikonunkban szerepel. A növény rendkívüli ismertségét bizonyítják a tájszótárak, tájszógyűjtemények és néprajzi művek nyelvjárási adatai. Ezek szerint a történelmi Magyarország minden területén használatos az egérfark valamilyen alakváltozata (ÚMTsz. | OrmSz. | KkSz. | NövKözl. 2 | Nyárády | Szabó–Péntek | MNy. 4 | MVN. | Nagy R. | Kótyuk | MNy. 33 | Péntek–Szabó | SzegFüz. 2 | Nyr. 73 | NyIrK. 1 | NéprÉrt. 35).

Az összetett szó egérfark- előtagjának névadási motivációja ugyanaz, mint a növény cickafark hasonnevének. A felső leveleiről nevezték el a növényt, melyek az egér (vagy a macska) farkához hasonlítanak. Ezek szélesen szárnyas gerincűek, kis karéjai hasonlítanak a fűrész fogához, és porcogósan vannak megvastagodva, csaknem szúrós csücsökkel. Ugyanakkor az egész növény bársonyosan selymes. A számos nyelvben meglévő és szintén egérfark összetételű növénynevek a latin myosurus (< görög mysz, myosz ’egér’; oura ’farok’), illetve cauda muris kifejezésre vezethetők vissza. Megfelelőit számos európai nyelvben megtaláljuk: orosz misiehvosztnaja vylnija ’Vulpia myuros’, német Mäuseschwänzchen ’Myosurus minimus’, Mäuseschwanz, angol mousetail, orosz müsehvósztnyik, cseh myši ocásek ’Myosurus’, bolgár drebna misa opaska, lengyel mysiurek drobny, szlovák myšací chvostík najmenši ’Myosurus minimus’, francia queue-de-souris ’ua.’

Tudományos millefolium faji nevének jelentése ’ezerlevelű’. A latin Achillea genusnév pedig személynévi eredetű. A legenda szerint a trójai háborúban Achillesz egy katonatársa sebének vérzését a cickafarkfű páfrányszerű leveleivel állította el. A tudomány azóta igazolta, hogy a növény valóban olyan anyagokat tartalmaz, amelyek vérzés- és fájdalomcsillapító, sőt gyulladásgátló tulajdonságúak. Későbbi, a középkorban használatos népszerű nevei – például katonák sebfüve, vérfű stb. – mind a vérzést elállító képességére utalnak.

További összetétel a népnyelvi egérfarkvirág ’Achillea millefolium’ (N: Vajkai: Borsa | ÚMTsz.: Csákánydoroszló).

Az egérfark földrajzi heteronimái: cickafark, csikófarok, pulykafarúfű, lófarok, macskafarok stb. Az így jelölt növények közül az Achillea millefoliumot a mag hengeres, hosszú, kalászos hegye alapján nevezték így el. A Myosurus minimus termőlevelekkel sűrűn benőtt virágtengelyének csúcsa hosszúra megnyúlik, és túlnövi a virágtakarót. Még virágzás után is tovább nyúlik, erre utal az apró egyéves növény elnevezése.

A keltáknál szent növény, begyűjtése különleges szertartás része volt. Az ősi Kínában is használták gyógyereje miatt.

Más növény jelölésére szolgál az erdélyi etnobotanikai terminus, az egérfarkú murok ’Daucus carota ssp. sativus’ alakleíró növénynév. A murok [R. 1516 k.: „pastinaca: mwrk” (Nyr. 34), 1585: Murkos (Calepinus)] szláv eredetű jövevényszó a magyarban, ma a keleti nyelvjárások (Zelnik, ÚMTsz., MTsz., Nyatl.) ’sárgarépa’ jelentésű növényneve.

egres J: 1. zöldesfehér vagy pirosas színű, bogyó alakú savanykás gyümölcsöt termő tövises cserje; Ribes uva-crispa, Ribes grossularia. 2. N. éretlennek maradt szőlő. piszke J: egres. csipkeszőlő J: egres.

Az egres a Besztercei Szójegyzékben bukkan fel először: „Agrestum: egrez” (1395 k.), jelentése ’éretlen szőlőbogyó’. Utána a Schlägli Szójegyzékben olvasható: „grestum – egres” (1405 k.). Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica) Egres ’köszméte, piszke’. Calepinus szótárában (1585) ’éretlen szőlőbogyó leve’ jelentésű, Szenczi Molnár Albert (1604) ’vadszőlő’ értelmezéssel szótárazza.A nyelvjárásokban egris, ágris, ägrës, egrëzsd, egrös.

A magyarban a szó olasz eredetű. Többek véleménye szerint esetleg a bajor-osztrákból kerülhetett nyelvünkbe, ez azonban valószínűtlen. Vándorszó, a középkori latin agrestum, agresta ’éretlen szőlőbogyó; éretlen szőlő leve; savanyú bor’ megfelelője használatos az olaszban (agresto, agresta ’olyan szőlőfajta, amelynek bogyói nem érnek be’), a középfelnémetben (agra ’savanyú lé’), a bajor-osztrákban (agres, agrasl, ogrosl ’egres’), a spanyolban (agraz ’éretlen szőlő, savanyú bor’) és több szláv nyelvben is. Végső forrásuk a ’szántóföld, mező’ jelentésű latin ager. Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) az omphax egrest, az omphacion egreslevet jelent. Ebből a meghatározásból kitűnik az egres és az éretlen szőlő kapcsolata, illetve nevének magyarázata. Az éretlen szőlőt már Plinius idejében is használták a háztartásban, gyógyító erőt tulajdonítottak neki, és omphaciumot készítettek belőle. Ha nem termett szőlő, az orvosságot éretlen szőlőhöz hasonló bogyóval pótolták.

Magyarországon, egyes szőlővidékeinken az éretlen szőlőt még ma is egresnek nevezik. Beythe András könyvében (1595: FK.) az egrös deák neve „uva spina”, azaz ’tüskés gerezd’. Gyógyhatását illetően azt írja, hogy „az nehezköss azzonyálatoknak ió vele élny”. Lippay János könyve szerint a XVII. század második felében már több fajtáját is ismerték, számos hasznos gyógyhatását is számon tartották. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) szörös egres, köszméte a Ribes grossularia.

Népnyelvi neve csipkeszőlő, köszméte, pöszméte, büszke, piszke, biszke, fái egres, fullánkosribiszke, godoja, Somogyban tüskeszőlő, illetve az egris, egrëzsd, egrëss alakváltozatok. Szintén nyelvjárási koszmacska neve regionális nyelvjárási átvételként került a keleti palócba a szlovákból, vö. szlovák N. kosmacka ’pöszméte’, kosma

ka ’egres’, mely egy kosmata (jagoda)’szőrös (bogyó)’ kifejezésre vezethető vissza. [Ennek első tagja a magyar köszméte ’egres’ (1590: Szikszai: Fai egres va’g közmete) alapja.] Baranyában, Magyaregregyen az egres agrazsli alakváltozata használatos, mely a bajor-osztrák eredetű Agraßel átvétele. Az ausztriai németbe valamelyik újlatin nyelvből került; vö. ófrancia aigras, katalán agras ’éretlen szőlő’. Ugyanakkor a magyar egres szó pedig átkerült a hazai német nyelvjárásokba: eGreš, illetve eGrešl. Ez utóbbi éppen az Agraßel hatására bővült a szó végi -l mássalhangzóval.

Az egrest sok helyen piszkének nevezik. Ez az elnevezés először Kresznerics Ferenc 1831-ben megjelent szótárában fordul elő, valószínűleg nyelvújítási szó. Natter-Nád Miksa szerint a piszmog szóból alakult, arra utal, hogy szedése piszmogó munka. Ez a szófejtés azonban téves; minden bizonnyal a ribiszke névből való. A piszke szónak néhány vidékünkön biszke és büszke alakváltozata is van.

Európa északi és mérsékelt éghajlatú részein, a szibériai erdős vidéken Mandzsúriáig és Észak-Kínáig, a Himalája nyugati részén és az Atlasz hegységben vadon terem. A cserjéről először egy XII. századból való francia zsoltároskönyvben tesznek említést groiselier néven, gyümölcse pedig a groiselle. Johannes Ruellius francia orvos 1536-ban Baselben megjelent latin nyelvű könyvében olvasható, hogy „éretlen kis fügére, azaz grossulus-ra hasonlít, a cserjét grossuláriá-nak, illetve grosseillier-nek, gyümölcsét pedig grossulá-nak, grosille-nek nevezik. Ha teljesen megérik, olyan édes, hogy kellemes enni, mégis bőséges étkezéseknél megvetik, de a viselős asszonyok megkívánják.” Gyümölcsének első rajza a XV. század végén jelent meg: a Velencében őrzött, csodálatos miniatúrákkal ékes Grimani breviáriumban látható.

A nyelvjárásokban csipkeszőlő az egres neve; vö. ÚMTsz.: Polgárdi, Csákvár, Berhida. Tüskés volta miatt kapta ezt a nevét az egres; az általános értelmű szőlő utótag mellett a jelentésszűkítő csipke előtag magyarázatát lásd a csipkebogyó szócikkében. Nevezik (Somogyban) tüskeszőlőnek is. Egy 1829-ben megjelent szőlőlajstromban szerepelt egy csipkés-szőlő név, mely a levél alakjára utal. Esetleg a petrezselyemszőlő névvel függ össze.

Az egres legveszedelmesebb ellensége a lisztharmat. Annál károsabb, minél hamarabb jelentkezik, mert eleinte a fehér, lisztes, később megbarnuló bevonat ellepi a leveleket és a fiatal hajtásokat, majd a bogyókat is, amelyek nem is érnek be, többnyire lehullanak. Ma már több, a lisztharmatnak ellenálló fajta között választhatunk. Az egres zöldes virágai fürtben állnak, a hajtás tövises. A termesztett fajták bogyója nagyobb, lédúsabb, bogyójuk piros, sárga, zöld vagy fehér. Korán érő gyümölcse a legegészségesebbek közé tartozik; nemcsak tápértéke és vitamintartalma jelentős, hanem bélműködést serkentő hatása is van. Az őszibarackon kívül talán az egyetlen gyümölcs, amelyet a cukorbetegek is fogyaszthatnak. Termesztéséről, a fajták kezeléséről, szaporításáról jó útmutatást találunk Mohácsy Mátyás könyvében.

Lásd még a köszméte szócikkét.

élesmosóf ű J: súrolókefébe való erős gyökérszálú pázsitfű; Chrysopogon gryllus.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában szerepel az élesmosó. A növény fölhasználására utaló elnevezés, akár mosófű, sikárfű hasonneve. Faedényeket mosogattak vele. Az élesmosó az ÚMTsz. értelmezése szerint erős szálú növényből (pl. cirokból) készült, közepén összekötött mosogatóeszköz. Szintén gyökérszálaira utal a növény német Goldbartgras, azaz ’aranyszakállfű’ elnevezése, melynek mintája a tudományos Chrysopogon [< görög chryszosz ’arany’ (< asszír hurasu, héber haruz ’ua.’,arameus hara ’sárga’); pogon ’szakáll’]. Az élesmosófű társneve a csigavérfű, csigavérszínű Pollini-füve (R. 1893: Pallas), élesfű, imla, imolya és a rókahátúfű (R. 1911: Nsz.; N. Herman: Balaton-mellék). Egyik morfológiai bélyegén, színbéli hasonlóságon alapul ez utóbbi neve; a rókához vöröses virágzata miatt hasonlítják.

A pázsitfüvek családjába tartozó nemzetség egyetlen magyarországi faja. Elsősorban a Duna–Tisza közén gyakori. Erős, kissé fásodó gyökérzetű, magas, karcsú évelő növény. Levelei ritkás szőrűek. Igazi melegkedvelő sztyeppnövény, lösz- és homokpusztákon vagy száraz lejtőkön magas füvű gyepet alkot.

Debrecen környékén a szegény asszonyok és gyerekek a gyökereit kihúzták, s a héjától megtisztították. A sárga fás gyökereket csomóba kötözve árulták. Hosszú gyökérszálai ugyanakkor fonásra, kötélnek, kefének is felhasználható.

életfa J: tujaszerű keleti örökzöld díszcserje; Biota orientalis.

Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) az élet-fája a Thuja occidentalis. A név a német Lebensbaum tükörfordítása. A franciában is megvan az Arbre de vie elnevezés. Bauhinnál 1623-ban olvasható ezek mintája: „Arbor Vitae, sive Paradisiaca vulgo dicta, odorata ad Sabinam accedens”. A növény társneve az ördögoldal és a kerticiprus.

A Biota botanikai értelemben a ciprusfélék családjába tartozó bizonyos tujafajok egyes rendszerezők által leválasztott külön nemzetsége. Angol kutatók az életfa megnevezést az egész tujanemzetségre kiterjesztik. Az életfa, az arbor vitae az emberi élet és egyben az univerzum egyetemes, világszerte ismert jelképe. Szűkebb értelemben a paradicsomi ’halhatatlanság fája’, amelynek gyümölcse az örök életet biztosította volna. Újszövetségi megfelelője a halálával életet adó Krisztus keresztfája. Az életfa kapcsolatban áll a világmindenség ősi szimbólumával, a világfával is. A Világfa szépséges jelképe az Égigérő fa című mesetípusban őrződött meg. A mese örökzöld fája égbenyúló ágaival, amelyeknek egy-egy levele akkora, hogy egész országok, városok férnek rá, sárkányok, tündérek csodálatos birodalma, a Nap, a Hold és a Szélvész kedvelt tartózkodási helye. Az ázsiai népek ősi hiedelme szerint ez a Világfa az anyaisten lakóhelye. A Világfa mindig zöld, örökzöld fa. Ez a motívum is mágikus ihletésű, mint erre Berze Nagy János egyik jegyzete figyelmeztet: „az égből jövő lelkek fára esnek, ezek télen-nyáron zöldellnek, mert a lelkek éltetik őket…”

Az életfa az újasszír művészetben a királyi ikonográfia központi eleme volt. Közepén pálmalevelekkel koronázott fatörzset ábrázoltak, számos asszír domborművön az életfának áldozó fejedelmet látjuk. Az ókori közel-keleti mitológiai és kultikus ikonográfia motívuma. A görög mitológiában a Heszperidák almafája. A kereszténységet megelőző nagy kultúrák hiedelemvilágában sokféleképpen jelenik meg, leggyakrabban az élet, a termékenység elvének hordozójaként, életfaként. Lévén a termékenység pároselvű fogalom, a régészeti, vallástörténeti, képzőművészeti emlékeken termékenység-istennőkkel együtt látjuk. Az egyiptomi Ízisz, a sumér Innana, a babiloni Istar, a kánaáni Asera, az ugariti Anat, a föníciai Astarte ábrázolásain mindig ott szerepel az életfa. Sőt az ószövetségi terebintfa is ilyen jelentést tartalmaz az Ábrahám-mítoszban, illetve az öregkoráig meddő Sára termékennyé válásában. A sámánhitű vallásokban elképzelt túlvilág, egy mitikus óriásfa. Ez az életfa a világ közepén áll, gyökerei a föld szívéig ereszkednek le, olyan mélyre, ahol már az élet forrása, az élet vize fakad, ágai viszont az égbe nyúlnak. Egyszerre telítődhet így a földanya titokzatos lényével és az égitestek kozmikus erejével. Egyszersmind összeköti a mélységet a magassággal.

Erdélyi Zsuzsanna rámutat arra, hogy az életfa jelkép egyetemes mitikus örökségként átkerült a néphagyományba, népművészetbe is. Főképp az archaikus képzeteket átmentő népköltészeti műfajokban találkozunk vele. Mesék, ráolvasások, apokrif népi imádságok, kántálók motívumai között éppúgy előfordul, mint a díszítőművészet ornamensei sorában. Megtaláljuk a szokásanyagban is: lakodalmi zöldág, májusfa, karácsonyfa-állítás vagy az aprószenteki vesszőzés, tavaszi zöldághordás. A lakodalmas asztal földíszített zöldágát vidékenként másképp nevezik. Életfának a Balaton-melléken, ajándékfának Zalában és Somogyban, termőágnak Baranyában, tebének Palócföldön, menyasszony-nyoszolyóág Erdélyben. Jelképértéke ugyanaz: az élet továbbvitelét, ezzel a biztosítását szolgáló termőerőt idézi.

A magyar népi kultúrában, a népszokásokban, a népi díszítőművészetben is számos megjelenési formája van. A kezdődő új élet jelképe volt. A ma karácsonyfának nevezett gyertyafényes ünnepi fa kezdetben kultikus szerepben az ártó szellem elleni védelmül szolgált. A sötétség gonosz erőinek távol tartását célozta az az örökzöld fa, amelyet december 25-e és január 6-a között a téli napforduló idején állítottak fel. Az éppen meghaló és újjászülető, tehát a gyönge Nap erőtlenségét hitük szerint ilyenkor használják ki leginkább az ártó szellemek. A zöld fákban lévő természetfölötti védőerő átszármazik a környezetükben lévőkre, különösen, ha fény veszi körül, azaz ha tüzet gyújtanak mellé.

Lásd még a tuja szócikkét.

enyvecske J: bíborvörös virágú, ragacsos szárú erdei növény; Viscaria vulgaris.

Társneve a cinegefű (R. 1911: Nsz.). A növény szárát enyvszerű anyag borítja, a tudományos Viscaria genusnév is erre utal (< latin viscum ’enyv’). A Balaton-melléken cinegeszegfű a neve. A szúnyogfogó szurokszegfű ’Viscaria vulgaris’ (R. 1911: Nsz.) rovarfogó növény, erre utalnak – pontosabban a csapdába ejtés mikéntjére – az enyvecske, enyvesszegfű, szurkos mécsvirág, szurokszegfű, bajuszragadó társnevei. A száron ugyanis a felső csomók alatt fekete, ragadós gyűrűk találhatók, ezeket enyvszerű anyag borítja. A latin elnevezésszintén a növénynek erre a jellemző tulajdonságára utal. A német az Apocynum androsaemifolius ugyancsak „ragadozó” növényt jelöli a Mückenwürger névvel, mely tulajdonképpen ’szúnyogfojtót’ jelent. A faji androsaemifolius [< görög androszaimon (aner, genitivus androsz ’ember’; haima ’vér’); latin folius ’leveles’] név a növény leveleinek és virágainak vérvörös levére utal.

A szurkos mécsvirág elnevezés Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály névalkotása (1807: MFűvK.). Greguss Pál a Növények csodálatos élete című könyvében (1933) szemléletesen magyarázza a mécsvirág éjjel nyíló tulajdonságát, és megállapítja, hogy „éjjeli világító berendezéssel” van dolgunk. Ez a növény ugyanis ezzel hívja fel a virágának mélyében lévő mézre az éjjeli lepkék és bogarak figyelmét, hogy azok a méz kiszedésénél elvégezzék a rájuk tapadt virágporral a beporzást.

eper J: 1. eperfa; Morus. 2. földieper. földieper J: termesztett, nagy szemű szamóca. ananászeper J: nagy szemű, illatos, nemesített szamóca.

Régi helynév, sőt köznév is az eper, már a XIII. századi írásokban felbukkan. Eperjes városát a monda szerint Vak Béla 1132-ben alapította, amikor megpihenve, az ott talált sok eperről nevezte el a helyet. A város címerében is eperbokréta látható. Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): epery ’Fraga’, eperij-fa ’Morus’; Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) epory. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) eperj, eperj-fü a ’Fragaria vesca’. Somogyban epörgye.

Eper szavunk – korábbi német származtatásával ellentétben – ősi örökség az ugor korból, vö. vogul P. äpere, AL. äprä, äpré, T. äprijé, äpérjé ’földieper’ (TESz.). A vogul szó végi - finnugor *k-ra visszavezethető denominális névszóképző.

Társneve a kapsa, komocsa.

Nyilván különösen nagy szemű fajtát jelölő népi gyümölcsnév a lóeper [N. lovaseper ’Fragaria; erdei eper’ Erdély (Gáspár)]. Szintén a gyümölcs mérete motiválta a bakeper (N. ÚMTsz.: Magyarbikal | SzékNySz.: Udvarhelyszék: Parajd) Erdélyben használatos megkülönböztető jelzős népi terminust ’mezei eper’ jelentéssel. Kisdörgicsén, Szentgálon a bagóëpër, bagolyeper ’nagy szemű erdei eper’, Velemben a bagolepergye ’csattogó szamóca’ (ÚMTsz.), a bagolyeper a Bakonyban ’Fragaria viridis’ (MagyBotLapok 2) jelentésű.

Az ananászeper elnevezés szintén nagy szemű fajtát jelöl. Számos hasonló névadású gyümölcsöt tart számon a botanikai szakirodalom. Ilyen például az ananászcseresznye ’Physalis Peruviana’. Termesztett növény, jó illatú bogyóját Peruban nyersen és cukorral fogyasztják. Az ananászkajszi a sárgabarack egyik ananászízű kiváló fajtája.

Az eper virágának és indájának nagy szerepe volt a lovagkori miniatűrök virágmotívumai között. Az indamotívum a gótikus kőemlékeken a szőlőt és borostyánt helyettesítette. A Trapezuntius néven ismert, Budán készült Korvin-kódex címlapjának jobb oldalát is epermotívum díszíti.

Az eperfa, a Morus alba és a Morus nigra kínai eredetű fafajok. Többfelé még ma is termesztik. A fehér eper kultúrtörténetileg nagy jelentőségű, Kínában levelével etették a selyemhernyót, tenyésztésük fontos kereskedelmi útvonal, a selyemút kiépítését követelte meg. Korábban nálunk is jelentős volt a selyemhernyó-tenyésztés. A kínai hagyomány szerint Lej-cu a vízözön előtt négy évszázaddal találta fel a selyemszövést. Úgy jött rá a jó módszerre, hogy egy selyemhernyót figyelt meg, amint éppen fonalat készített. Őt tekintik a selyemművészet szent patrónájának. Sokáig megőrizték a kínaiak a selyem titkát, a báb megölésének és a szál jó tulajdonságai megőrzésének műhelytitkát. A görögök Kr. e. 550-ben vándorbotjuk kivájt üregében csempészték át a selyemhernyógubókat Perzsiából.

A két Morus-faj eredete összekapcsolódik Pyramus és Thisbe történetében. A szerelmespár vére festi pirosra a fehér eper gyümölcsét, amely azóta is piros, mint az egy perzsa mitológiai történetből kiderül.

A Morus nemzetségnek körülbelül tíz faja a melegebb, mérsékelt északi szélességeken honos. Az eperfa sok fajtáját ültetik. A fehér eperfa ’Morus alba’ a legismertebb. Ehető része az aromatikus, elhúsosodott virágtakaró, amely aszmagszerű termést vesz körül. A „bogyó” hasonlít egy hosszúkás szederhez. Éréskor a húsos virágtakaró-levelek fehérek, innen ered az elnevezés. Más fajok terméságazata piros (Morus rubra) vagy fekete (Morus nigra). A tyúkeper a faeper erdélyi elnevezése; a Székely Nyelvföldrajzi Szótár szerint a nyelvjárásokban tyukepër (SzékNySz.: Háromszék: Feltorja, Altorja, Futásfalva, Ikafalva), illetve tyúkepër (Háromszék: Kézdiszentlélek, Szárazpatak; Csík: Csíkkozmás, Fitód, Pottyand, Madéfalva, Karcfalva, Gyimesbükk; Gyergyó: Marosfő, Vasláb, Gyergyóújfalu, Marosfalva, Gyergyócsomafalva, Kilyénfalva, Gyergyószentmiklós, Gyergyóremete, Csutakfalva, Eszenyő, Kicsibükk, Gyergyóditró, Orotva, Gyergyóhodos, Borszék, Gyergyótölgyes). A szótár értelmezése, a faeper, Maulbeere a magyarországi modern botanikai nevezéktanban a Morus D-Mora ’eperfa’ neve. Hívták szederfa néven is. Tyúkeper elnevezése valószínűleg onnan ered, hogy a fa alatti lehullott – a földiepernél lényegesen apróbb szemű – gyümölcsöt a tyúkok szívesen felszedegetik. Motiválhatja még az is az elnevezést, hogy éjszakára a tyúksereg „felgallyaz”, föltelepszik az eperfa ágaira, mert ott napnyugta után védettebb helyen tudja magát bizonyos tyúktolvaj ragadozóktól.

Gyergyóban ismerik tokoseper (ÚMTsz.), Udvarhelyszéken, Háromszékben, Csíkban bakeper, muzsdaeper, csatti eper és mezei eper (SzékNySz.) néven is. Szárított leveléből teát főznek hasmenés ellen.

Ma már Görögország északi részén az eperfa lombját kecskék és juhok etetésére használják. Indiában, Kínában és Japánban azonban még mindig nagy becsben tartják a természetes selymet.

erdeifeny ő J: hosszú kettős tűlevelű, vöröses törzsű fa; Pinus silvestris.

Társneve a borfenyő, borovifenyő, búrfa, búrfenyő, a felhasználására utaló fáklyafenyő és keményfenyő, a peresznye, németfenyő, szosznya, répafenyő, tündérfenyő. A borfenyő a Magyar Oklevél-szótár szerint már 1372-től adatolható, az Ipoly mentén buórfenyő (OklSz.).A borfa első felbukkanása 1262, majd 1269/1290, 1612. A népnyelvben Nyitra vidékén bórfa, Esztergom, Mátyusfölde és az Ipolyság vidékén a Magyar Tájszótár (Tsz.) búrfa, burafa változatait közli. Az összetétel előtagja a szlávból való; vö. szlovák bor ’Juniperus communis’, bolgár bor, szerbhorvát bôr ’Pinus’, szlovén bôr ’erdei fenyő’, cseh bor, lengyel bór, ukrán bir, orosz bor ’fenyőerdő’.

Egyenes, hengeres törzsű fa. Kb. 80 éves korára éri el a 20–25 méteres magasságot. Kedvező környezeti körülmények között 600 évig is elél. Erősen fényigényes, egyébként igénytelen, a sztyeppék határán a száraz, meleg nyarat éppúgy eltűri, mint a szibériai téli fagyokat. A vörösfenyő mellett az erdei fenyő a legmagasabb gyantatartalmú őshonos fajunk. Fája könnyen és gyorsan szárad, nem hajlamos vetemedésre, de gyengén repedezik. Jól hasítható, könnyen megmunkálható; az asztalosipar gyakran és szívesen alkalmazza padló, ablakkeret, ajtó, asztallapok fájaként. A papíriparban is jelentős a felhasználása. A gyantás fából száraz lepárlással kátrányt nyernek, amit a hajóépítők tömítőanyagként használtak, vagy facölöpöket tartósítanak vele. Forgácsából már a középkorban fáklyát készítettek a magas gyantatartalomnak köszönhetően. Gyantája is számos célra felhasználható. Régen – mint Diószegi Sámuel írja 1813-ban az Orvosi Fűvész Könyvben (OrvF.) – a gyantát, azaz a „lágy szurkot, vagy kazubos szurkot is, ahoz készült vászon kementzék fenekénn vas serpenyőben elgyújtják, és égetik. Ennek felmenő kövér füstjéből, a ’ vászon kementze oldalaira ragad a’ legjobb féle úgy nevezett Bétsikorom, meljből fekete festéket készítenek, és különösenn a’ Könyvnyomtatáshoz való festék készítésére, ez legalkalmatosabb.”

Lásd még a boróka, az ezüstfenyő, a fenyő és a lucfenyő szócikkét.

estike J: este illatozó bíborpiros vagy fehér virágú növény; Hesperis. hölgyestike J: bíborpiros vagy fehér virágú erdei, illetve kerti növény; Hesperis matronalis.

Már az ókorban ismeretes volt az éjjeli viola hesperis névvel, a XVI. század füvészei az ókori írók nyomán elevenítették föl ezeket az elnevezéseket. Az estike a Theophrasztosztól származó terminusmegfelelője (heszperisz ’este’). Lippay Jánosnál (1664) még étszakai viola, azaz ’Viola noctura’, mert „mihelyt elenyészik a nap, mingyárt ollyan szép, gyönyörüséges illattal bővelkedik egész étszaka”.Csapó Józsefnél (1775) kassai rózsa. Előszöra Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) bukkan föl az éjjeli viola mellett az estike terminus. A névadást az indokolta, hogy csak este nyílnak és illatoznak virágai. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) szintén így szerepel. Népnyelvi estvelke alakváltozatát is idézi a Magyar Fűvész Könyv. Angol neve ’hölgyibolya’ jelentésű, a magyarban is nevezik hölgyestikének.

Az eredetileg Itáliában őshonos növény szárított levelét egykor skorbut megelőzésére használták. A botanika nagyjai a XVI. században mint dísznövényt említik. Ma is megtalálható a kertekben, a pirostól az ibolyáig változó színű, néha fehér virágainak illata nagyon emlékeztet az ibolyáéra.

Könnyen nevelhető akár magról, akár tőosztással. Árnyékos helyen díszlik a legjobban. Valamikor a temetőkbe is ültették esti és éjjeli virágzása miatt. A néphit szerint azért, hogy az elhunytak lelkei virágot találjanak maguk körül. Ma már a növénybiológiából ismeretes: a növény azért virágzik és illatozik este, hogy az éjjeli bogarakat és lepkéket a beporzás céljából odacsalogassa.

eukaliptusz J: illóolajat adó mirtuszféle örökzöld fa, illetve növénynemzetség; Eucalyptus.

Nemzetközi szó. Görög eredetű latin neve terjedt el; L’Hérit adta a fa neveként 1788-ban. A ’szép, jó’ jelentésű görög eu és a lüptosz ’elrejtett’, kalypto ’betakarom, fedem’ szavak összetételével alkotta. A név arra utal, hogy a virág bimbóját nyílás előtt szilárd takaró fedi, tehát „jól el van rejtve”. Az olaszban is Eucalipto, N. aucalipt, eucalitto, ecalett (ME.) a neve. A faji globulus név pedig a gömb alakú virágokra vonatkozik.

A fa társneve a kék-gumifa, kék-mézgafa, az illatára utaló mentafa. Német Fieberbaum, azaz ’lázfa’ neve azzal függ össze, hogy az eukaliptusz leveleiből készült teát az ausztrál őslakók lázcsillapítóként használták. Anglia büntetőgyarmatnak használta Ausztráliát, s az 1780-as évektől az elítélteket a mai Sydney területére szállították. Az eukaliptusz gyökere meglepően sok vizet tartalmaz. Eltelt egy kis idő, mire a „bevándorlók” fölfedezték az eukaliptuszt mint vízforrást. Egy 1840-ben, Sydneyben kikötött francia teherhajó legénysége között magas lázzal járó betegség tört ki, amit eukaliptuszteával kúráltak. A hasonló esetekről készült jelentések újból a növényre irányították a figyelmet Európában, amely ausztráliai lázfa néven vált ismertté. Az 1860-as években leveleit és illóolaját a mediterrán országokban már használták lázas betegségek ellen. Néhány orvos leírta, hogy így gyógyította a maláriát is. Tény, hogy az ültetett eukaliptuszerdők kiszárították a mocsarakat, és ezzel megszűnt a maláriát terjesztő moszkitók élettere.

Az eukaliptusz tehát Ausztráliában (és Indonéziában) őshonos. Ma már a Földközi-tenger környékén sokfelé termesztik. Rendkívül gyorsan és magasra nő, törzse hatalmas átmérőjű. Gyors növekedéséhez sok vízre van szüksége, ezért jól felhasználható a mocsaras, az egészségre veszélyt jelentő talajok kiszárítására. Az eukaliptusszal beültetett területeket a maláriát terjesztő szúnyog, az Anopheles elkerüli. Aki valaha is látott koalamackót, biztos látott eukaliptuszt is, mivel annak hosszú, sarló alakú levelei jelentik egyedüli táplálékát ezeknek a bájos erszényeseknek. Hasznos azért is, mert fája értékes ipari fa, olaját gyógyszerül használják, egyes fajok cserzőanyagot vagy értékes gyantát szolgáltatnak. Virágaik nem díszesek, a porzós és termős virágok külön fejlődnek.

Influenza és más meghűlésből származó betegségek gyógyszere. Leveléből illóolajat és tinktúrát állítanak elő. Hurutos betegségek, hólyagbajok gyógyítására használják. Asztmánál és homloküreg-gyulladásnál belégzés, inhalálás útján alkalmazható.

ezerjó J: sárgászöld bogyójú régi magyar szőlőfajta.

A Pallas lexikon szerint Nógrád és Hont megyéből terjedt el az egész országban, s különféle nevek alatt ismeretes: szátoki, korponai, kolmreifler, budai fehér, Erdélyben fehér bakator. Fürtje nagy, ágas, tömött. Korán érik, bőtermő minőségi fehérborszőlő, a móri borvidék jellegzetes fajtája. Bora kemény, zamatos, alkoholban gazdag. Az ezerjó szőlőnév 1844-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben(Legrády), majd számos más forrásban megtalálható (1856: Gyürky, 1859:Letenyei, 1868:Entz, 1870:CzF., 1887: BL. 19, 1897: Molnár I., 1906: Drucker–Ballay; N. ÚMTsz.: ezerjó Kölesd | SzegSz.: ezörjó).

A név a TESz. szerint magyar fejlemény: jelentéstapadással vált ki az ezerjó-szőlő jelzős szerkezetből. Keletkezésében szerepe lehetett a korábbi ezerjófű növénynévnek. Több ampelográfus szerint azonban az ezerjó nem magyar szőlő, mint általában gondolták [lásd például „eredete Hont és Nógrád megyék területén keresendő” (Molnár)], hanem ezzel ellentétben a Felső-Duna mentéről terjedt el. Akkor pedig az ausztriai német Tausendachtgut, Tausendgut ’ua.’ nem a magyarból való átvétel, hanem éppen fordítva, a magyar ezerjó a német szó tükörfordítása. Megvan a szerbhorvátban is – magyar jövevényszóként – a szőlőnév: ezerjo.

Több alfajtáját írták le, így a ligetes, madárkás, kereszteslevelű és köztük a legértékesebb, a nemes ezerjó alfajtát. A XX. század első felében az ezerjó az egyik fő fajtánk volt. Elsősorban az alföldi borvidéken terjedt el, a Dunántúlon a móri borvidéken szinte csak ezt a fajtát termesztették. Magyar nemesítők több fajtajelölt nemesítéséhez, így például a zengő és a zenit államilag minősített fajtákhoz használták. Az utóbbi időben sajnos veszít jelentőségéből gyenge mustfoka és rothadásérzékenysége, fagyérzékenysége miatt. Pedig savas, kemény borát a száraz fehér borokat kedvelők sokra becsülik. A móri borvidéken aszút is készítettek belőle.

ezerjóf ű J: a tárnicsfélék családjába tartozó növénynemzetség; Centaurium.

1395 körül a Besztercei Szójegyzékben ezeryo fíu, 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben ezerio fiw alakban szerepel. 1486-ban a Strassburgi ősnyomtatvány bejegyzései között szintén olvasható: De diptano – ezer yo fyw (StraFelj.). A római Casanate-kódex magyar bejegyzései között 1500 körül eserÿofw szerepel (CasGl.). 1570 körül megtalálható Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica), 1578-ban Melius Juhász Péternél. 1583-ban Clusiusnál ezörio fiu alakban olvasható (NomPann.), 1588-ban Frankovith Gergelynél ezer io fiu, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál ezerio f’Dictamnus’. Közli Beythe András is 1595-ben megjelent könyvében: ezoer io fiv ’Centaurium’ (FK.). 1604-ben Szenczi Molnár Albert és 1708-ban Pápai Páriz Ferenc szótárában az ezërjó-fű ’scordium, asplenium, calceus Mariae, dictamus’. 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között: ezer jó Fü. 1775-ben Csapó Józsefnél a kis ezerjó-fü a ’Centaurium minus’, míg a nagy ezerjó-fü, akár 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.)a ’Dictamnus albus’. 1807-ben ezerjó, kőris ezerjó (MFűvK.), 1813-ban Diószegi Sámuelnél ezerjó (OrvF.).

Nevét az motiválta, hogy gyógynövényként „ezer bajra” jó. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben, a XVI. században bukkan fel a Centaurium feold epeie neve (MNy. 39). Meliusnál (1578) kis földi epe, Szikszainál (1590) föld merge, Tabernaemontanusnál művének (1588) későbbi, 1731-es kiadásában a könyv végén szereplő „barbár nevek” között (Register der Kräuter auf allerhand Barbarischer Sprache) az ezerjófűneve szintén fod-epeye. Csapónál (1775) földi-epe, föld-epéje-fü. Benkő Józsefnél (1781) azt olvassuk, hogy a „centaúria, centúria: száz-forintos-fü nagy hasznáért és kis-ezer-jó-fü, ez oly keserü fü, mellynél keserübbet az Izraéliták sem ettek az Húsvéti Báránnyal, és azért Föld-epe-fünek is mondatik.” Veszelszki Antalnál (1798) föld’ epéje, a Magyar Fűvész Könyvben (1807) főldepe tarnits, Diószeginél (1813: OrvF.) és Bugát Pálnál (1843) földepe. Ezzel a névvel összefüggésben epekőbántalmak ellen is ajánlották. A magyar epefű, földepe és a német Gallkraut, Erdgalle, francia fiel de terre, olasz fiele della terra a növény keserű ízére utalnak, az ókorban Pliniusnál és Dioszkuridésznél, később Dorsteniusnál is (1540) olvasható fel terrae kifejezésre vezethetők vissza. Számos antik forrásban emlegetik keserű ízét, Vergiliusnál: „foedus sapor; grave olentia centaurea”. Keserűfű nevének olasz megfelelője az erba amara, erbetta amara, erba china (ME.) etnobotanikai terminus.

Sokrétű gyógyhatására utal néhány német neve is, például a Gottesgnadenkraut (’Isten kegyelme-fű’), Wundkraut (’sebfű’), Fieberkraut (’lázfű’). Tudományos Centaurium neve Cheiron kentaur nevéből eredeztethető. Ő volt a gyógyításban leghíresebb kentaur, a fitoterápia megalkotója, akinek görög (és latin Chiron) nevével több egyéb gyógynövényt kapcsoltak össze (például a chironia Pliniusnál számos gyógynövény neve, a chironium ’Opopanax, gumigyökér’). A görög mondák szerint Cheiron használta orvoslásra az ezerjófüvet is, az ő tiszteletére kapta ezt a ’kentaurfű’ nevét. A latin szó a Theophrasztosznál, Dioszkuridésznél szereplő kentaúr(e)ion (< görög kentaureiosz ’kentaurokhoz tartozó’) növénynévből származik. Ennek a névnek a félreértése a XV. századi német Hundertguldenkraut, majd még inkább túlozva (pl. Ortus Sanitatis 1485: centaurea Dusentgulden) Tausenguldenkraut (mindenre jó, pénzzel aligha megfizethető gyógyhatás, vagyis Tausend Gulden Wert ’ezer guldent érő’), illetve a magyar százforintosfű, százaranyosfű, olasz N. centaura, centauru, centofiori (ME.). Sőt a német népnyelvben használatos a Milliontouznkrut is. Ezek a latin centum aurei (centum ’száz’; aurei ’arany’) szavakból magyarázott centaurium kifejezésre vezethetők vissza.A centaurium népetimológiai alakulata a magyar cintória.

Már Dioszkuridész és Galénosz is dicséri gyógyhatását, kentaureion to mikron, kentaureion to lepton, illetve kentaureion to mega néven írják le a növényt. Plinius szintén megkülönbözteti a kis és nagy ezerjófüvet: centaurium minus, illetve centaurium maius. A nőnemű centauria alak is szerepel nála.

Mint a növény magyar ezerjó neve is mutatja, nálunk szintén régóta becsült gyógynövény, régi füvészkönyveink híres növénye. Meliusnál (1578) mint méreg- és féregűzőszer szerepel. „Belső hasznairól” pedig azt írja, hogy „az asszonyállatok havi kórságát megindítja, az bennszorult Secundinát, azaz burokot, holt gyermeket kiűz. Ha csak füstölöd, párlod vele az asszonyállatot, szinte azon haszna.”

A Néprajzi Értesítő 1943-as évfolyamában Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásáról azt írják, hogy az „ezerfüjjet ... gyomorbeteg ember éhgyomorra issza. Tüdőbajos, hideglelős, szorulásos emberek is ezerjófű teát isznak. Sebet ezerjófű teájába mártott ruhával borogatnak.” A Komárom megyei Martosban az „ezërjófű ezër bajrú való: tüdőbajrú, gyomorfájásrú, epebajrú, vesebajrú, hideglövísrű, érelmeszësedísrű, étvágyhozó” (MNy. 45). Az erdélyi Szováta–Szakadáton a „cintórija ~ cintérija szárából és virágjából teját főzünk, s azza itattyuk, akinek fáj a gyomra” (NyIrK. 11).Melius azt írja az ezerjófűről, hogy „Az tágokba lőt Nyilakat kivonsza, ha felyül reá kötöd e füvet, Vasat, golyóbist kivonszon a testből. Virgilius mongya, hogy még a Baromból is, Lóból kivonsza a vasat, golyóbist, ha reá kötik.” Veszelszki (1798) számtalan haszna mellett „gyökere porát a nyavalyatörés, sőt a pestis ellen is igen hasznosnak” írja le. Fiatal leveleit Szibériában teának használják. Emésztést elősegítő teakeverékek alkotórésze, kivonata a likőriparban jelentős. Nálunk a szárából és leveléből főzött teával a gyomor- és epebántalmakat gyógyítják. 12 órán át áztatják, ezzel az oldattal orvosolják a beteg tehén tőgyét. Krónikus hasmenésnél és giliszták ellen alkalmazták. Lázcsillapító hatásában is hittek, erre mutatnak német Fieberkraut, olasz N. erba della febre, azaz ’lázfű’ és cacciafebbre ’lázhajtó’ (ME.), magyar N. hideglelésfű, hidegűzésfű, tüzesember virágja nevei (R. 1578: Melius: hideglelés ellen való fü; 1775: Csapó: hideglelést gyógyittó-fü). Ugyanitt olvasható „külső hasznáról”, hogy „koszos fejet meg-gyógyitja”, lásd a koszfű nevet az aranka görényfű elnevezésénél. Ismerik még leveleinek alakja miatt ördögcsíptefű néven is.

További társneve a szarvasfű, szarvas éltető fű (R. 1570 k.: Ars Medica, 1583: NomPann., 1590: Szikszai, XVI.–XVII. sz.: Erlanger Herb.,1604: Szenczi, 1762: PPB., 1792: Gáti, 1832:Kresznerics, 1843: Bugát, 1870: CzF., 1897: Pallas, 1911: Nsz.). Beythe István 1583-ban (NomPann.) úgy magyarázza az elnevezést, hogy „az nillal általlőttetett szarvas ezerjófűvel szokta magát orvosolni.” A németben szintén a szarvas állatnévvel jelölt növény. Gemeine Hirschwurz neve is arra utal, hogy a szarvasok szeretik ezt a füvet. Akárcsak a lengyelben; vö. R. jelenj korzen ’ua.’ (Erlanger Herb.). A szarvasgyökér (R. 1807: MFűvK.,1833: Kassai, 1843:Bugát, 1870: CzF.) társnév egyik jelentése szintén ’erősfű’, azaz ezerjófű. Megfelelője a német Hirschwurz. A régi botanikai középlatin herba cervaria ’különböző vadnövények’ elnevezés alapja az állatnév, a latin cervus ’szarvas’ szó. A motiváció az a megfigyelés lehetett, hogy a gyökeret a szarvasok kiássák és megeszik.

A nagyezerjófűhöz különleges mondák fűződnek. Ablakba téve villám ellen véd, vetésszélekre ültetve jég- és madárűző. A Déli-Bakonyban és a Balaton-felvidéken az a hiedelem járta, hogy ahol a harkály ezerjófűlevelet ejt le a csőréből, kincs terem a nyomában. Egy másik hiedelem szerint a gyökere a hétlakatú zárat is kinyitja, ezzel függ össze boszorkányfű, erősfű elnevezése. Levele a kőrisfáéhoz hasonló, ezért a népnyelvben használatos kőrisezerjófű, kőrisfalevelű-fű és kőrislevelű ezerjófű neve.

Ez az egyéves, bódító szagú fű különleges hírét még annak is köszönheti, hogy a középkorban az alkimisták lángra tudták lobbantani. A botanikai irodalom szerint Linné lányának is sikerült ez a művelet. A növény 50–100 centiméter magas szára ugyanis mirigyesen szőrös. A mirigyekből meleg időben annyi éteres olaj párolog ki, hogyha a virágzatot égő szállal érintjük, felvillanó láng lobban végig a növényen. A virágból desztillált olajat orvosi célokra használták.

Érdekes virágai egy különleges botanikai jelenségről, a protandriáról is nevezetesek. A szép formájú szirmok közül kinyúló porzók sokkal hamarabb beérnek, mint a termő, így a bibe saját virágporral történő megporzása e növény esetében lehetetlen.

Szaga a citrusfélék illatára emlékeztet. Nem csoda, hiszen a narancs és a citrom közeli rokona; az illóolajairól híres rutafélék családjába tartozik.

Lásd még a boszorkányfű szócikkét.

ezüstfa J:ezüstös levelű, erős illatú, sárgás virágú díszfa; Elaeagnus angustifolia. ezüstfűz J: ezüstfa.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) ezüstfa. Társnevei: magyar olajfa, vadolajfa, fűzolajfa, hamisolajfa, magyarolajfa, olajfűz, ezüstlevelűfa, paradicsomfa, szőrös macska. Ez utóbbi a párolgás ellen szolgáló, a nap sugarainak hatását csökkentő epidermiszből kifejlődött, a levél felszínén található szőrökre utal. Népi paradicsomfa elnevezése onnan származik, hogy olyan szépnek tartják, hogy minden bizonnyal a paradicsomból származik. Olajfára utaló neve azt mutatja, hogy levele, gyümölcse hasonlít a valódi olajfáéhoz. Ezüstfűz, fűzolajfa nevei megtévesztőek, hiszen a fűzzel nem rokon növény, mindkettő más-más növénycsalád tagja.(A fűz ’Salix’, az ezüstfűz azonban ’Eleagnus’.) Az indokolja ezeket a neveket, hogy az ezüstfának a fűzéhez hasonló keskeny, lándzsás levelei vannak. Diószegi találóan ezüstfának nevezte a növényt ezüsthamvas leveléről, mely apró pikkelyekkel ezüstözött. Bogyós, csonthéjas gyümölcse szintén ezüstös.

Tudományos genusneve az Elaeagnus. Theophrasztosz is megemlékezett egy elaiagnosz (< görög elaia ’olajfa’, agnosz ’szűz’; tehát ’szűzolajfa’) nevű növényről. Az ókori görögök már ismerték az ezüstös levelű fát, és az olajfa bogyójánál is fanyarabb termését étkezésre is használták. Általánosan használt ókori görög neve agrielaia, azaz ’vadolajfa’ volt. Ennek gallyaiból készítették az olimpiai győztesek koszorúit. A rómaiak oleaster néven ismerték. Palesztinában gyümölcséből olajat ütöttek, melyet oleum sanctum vagy Zachaeus olaja néven árusítottak a zarándokoknak. A hagyomány szerint ugyanis ilyen vadolajfára mászott föl az apró termetű Zachaeus, hogy a nagy néptömegektől körülözönlött Mestert láthassa. A Bibliában szereplő héber ec-šemen nevet a fordítók nemigen tudták jól azonosítani, olajfának, fenyőnek, ciprusnak, vadolajfának vagy „szép fának” fordítják, noha a név ma is az ezüstfát jelöli a héberben. A valódi olajfa neve is eltérő (zajit), ugyanakkor görbe és görcsös törzse miatt sem valószínű olyan szöveghelyeken, ahol épületfákról, hosszú, erős gerendákról vagy tartóelemekről van szó. A gyors növekedésű ezüstfa ugyan fiatal korában alulról elágazó, alacsony tövises fa vagy bokor, ám 10–20 éves korára hosszú, egyenes törzset fejleszt, és valódi fává nő, főleg, ha alsó ágait eltávolítják.

Több ázsiai utazó is megemlítette, hogy Örményország déli részén a falvak terjedelmes kertjeiben az ezüsthamvas Elaeagnusról szorgalmasan szedik az érett termést, és azt különbözőképpen használják fel étkezésre. Kínában és Japánban járt utazók – köztük Xantus János egykori 1848-as honvéd – is megtalálták az ezüstfa különböző fajait.

Kertjeink erőteljes, kellemesen édeskés, bódítóan illatos díszcserjéje. Aranysárga, harang alakú virágokkal szép cserje; jövevénynövény, Magyarországon a XIX–XX. század fordulóján tűnt föl. Kedvelték kellemes illatát, a méhesek közelébe is ültették. A kecskeméti gimnázium udvarán két hatalmas fa nőtt, mint írták „a régi ikerfatestvér elevenen zöldel és évről évre új tanulónemzedéket fogad árnya alá játszani, üdülni”. Nálunk legismertebb és legelterjedtebb fajának, a keskenylevelű ezüstfának, az Elaeagnus angustifoliának hazája a Földközi-tenger melléke és a mérsékelt égövű Ázsia. Ágai tövisesek, levelei szálas lándzsa alakúak, alul a hajtásokkal együtt ezüstfehérek, felül zöldesfehérek, zsenge korukban mindkét lapjukon ezüstös molyhosak, illetve szőrösek. Könnyen szaporítható magról és dugványról, igénytelen, talajban nem válogatós, fagyra sem érzékeny. Parkfának, sövénynek ültetik.

ezüstfeny ő J: ezüstszürke levelű díszfa; Picea pungens.

Tűleveleinek színére utal az összetétel előtagja. A Picea pungens szürkészöld színű változataiból nemesítették ki a csodaszép ezüstfenyőtípusokat. Három fontosabb változata a P. p. var. glauca kékesszürke, a P. p. var. argentea ezüstösen kékes és a P. p. var. kosteriana ezüstfehér tűjű.

A Sziklás-hegységben őshonos, nagy termetű fafaj. Fiatal korában igen gyors növekedésű. Kérge vastag és repedezett. 5–10 centiméter hosszú tobozai csak a második év végén hullanak le. Elviseli az igen zord, magashegységi éghajlati körülményeket is, Szemlér Ferenc Ezüstfenyő című költeményének első szakasza erről szól:

Körülötte hó nőtt, fagy dúlt. Kopár

bőrű fák s bokrok nyögtek sűrű szélben.

Rajta kívül nem volt lét a szikár

tájon sehol. Az itt-ott elvetélten

bólongó füvek dér-csomói közt

büszkén lengett friss fényű tüske-zöldje,

hadd bámulják a bátrat és a hőst,

ki ott is él, hol jég s fagy mást megölne.

Igen fontos és előnyös tulajdonsága, hogy a kén-oxid gázokra és szén-monoxidra alig érzékeny, ezért nagyvárosok parkosítására kiválóan alkalmas. Annál inkább érzékeny azonban a gomba mikorrhizájára, és ennek hiányában nem is fejlődik szépen. Ezért telepítés előtt szükséges a talaj beoltása, illetve fenyőtalaj bekeverése a facsemete gyökerének tájára.

Lásd még az erdeifenyő, a fenyő és a lucfenyő szócikkét.

ezüstperje J: homokon élő, hamvaszöld fű; Corynephorus canescens.

Ezüstperje növénynevünk a német Silbergras,azaz ’ezüstfű’ név alapján keletkezett. A tudományos genusnevet a koryne, vö. latin clava, német Keule ’bunkó, buzogány’ és a phorein ’hordozni, tartani’ jelentésű szavakból képezték. A növény társneve a pákfű, pákhordó, hamvas pákhordó, buga-bur, bunkópót és a fénylő szalmasárga vagy ezüstösszürke színére utaló aranyperje, ezüstnápic, hamvasnápic.

Töve gyepes, levele hamvas, serteszőrűvé göngyölődik össze. Bugája virágzáskor szétterpedt, később összeboruló. Szálkája buzogányformán megvastagodott, erre utal régi szaknyelvi bunkópót neve. Szikár mezőkön, futóhomokon az egész országban, de csak szórványosan terem.

ezüstvirág J: dolomitos lejtőkön honos, hosszúkás levelű, fehér virágú növény; Paronychia cephalotes.

Különös megjelenésű, alacsony termetű, a földhöz simuló párnás törpecserje. Az egész növény szalmavirágszerű tapintású, nevét nagy, ezüstösen csillogó hártyás murvaleveleiről kapta. Erre utal ezüsthúr és ezüstaszott társneve is. Német neve Nagelkraut.

A Paronychia nemzetségnév a Linné előtti időkben már szerepel, de igen különböző fajokat jelöl; például Bauhinnál (1623, 1650) mint Paronychia Alsinefolia incana ’Anthyllis maritima, Alsines foliis’ vagy Paronychia Hispanica Clusii, sive Anthyllis nivea ’Polygonum minus candicans’. A név eredete ugyanakkor megállapítható; az antik források közül Dioszkuridésznél szerepel egy értelmezés nélküli görög paronychísz növénynév, melynek kapcsolata a ’benőtt köröm, körömszálka’ jelentésű görög paronychísz, paronychía szóval biztosra vehető. Nem világos azonban a névadás szemléleti háttere, hiszen a jelölt növényt sem ismerjük. Az ezüstvirág latin fajnevében pedig a görög kephale ’fej’ szó rejtőzik, a kephalotosz ’fejes, fejszerű’ jelentésű.

Az ezüstvirág szélsőségesen száraz, meleg, napsütötte sziklagyepekben él, május–június hónapban virágzik. Az apró, nem feltűnő virágok csokrosan vagy gomolyvirágzatokban állnak.

F

fagyal J: fehér bugás virágzatú, fekete bogyótermésű, sövénynek is ültetett cserje; Ligustrum.

Első adatunk a Besztercei Szójegyzékből származik (1395 k.). Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: fagial ’Ligustrum’. Melius Juhász Péternél (1578) szintén szerepel: fagyolfa. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703): fagyal. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) ugyanígy szerepel. Alakváltozatai a népnyelvben a fagyar, fagyor, fagyall, fagyol és a népetimológiai fagyálló, fagyállófa. Ez a fagyalfa nyelvjárási fagyófa nevéből keletkezett, mivel az összetétel első tagjában a fagy igét érezték. Az erdélyi Magyarózdon fagyarfa.

Többek véleménye szerint (pl. Natter-Nád Miksa) a fagyal a sok helyen használt fagyállófa összevonásából keletkezett. Néhol fagyuka, fagyó, télálló fagyal, népetimológiával faggyúfa a növény neve, szerintük azért, mert leveleit későn, a fagyok beállta után hullatja. Az elnevezés etimológiailag a parentális szókincsünkhöz tartozó, finnugor eredetű fagy származékszava.

A növénytársneve a vesszősfagyal, fagyalkafű és a fehér borostyáncserje, madárhúr, kányabogyafa. A Szigetközben ismerik még tintabugya, szürkevessző, tavaszvirág, valamint felhasználására utalva sövénfa néven. A Rábaközben gyürüfa a neve.

Ma is használatos tudományos nevét az ókori költőktől kapta. Vergilius írt először a ligustrumról, amelynek „fehér virágai hullanak”. Talán azért nevezte ligustrumnak, mert a ligurok földjén volt a legelterjedtebb; egyes névmagyarázók szerint azonban neve a latin ligare ’kötni’ szóból keletkezett, mert vesszőiből kosarat kötöttek. Ovidiusnál így magasztalják Galatheát: „Candidior nivei folio, Galatea, ligustri”, azaz ’tisztább vagy a ligustrum hófehér szirmánál, Galathea’. Plinius a növény levelének nedvével és a bogyókkal kapcsolatban gyógyhatásáról tájékoztat.

A kertet télen is díszítő bokrok sorába való az Európa délibb tájain és a Kaukázusban őshonos, az olajfélék családjába tartozó cserje. Legismertebb faja a nálunk is gyakori Ligustrum vulgare. Virága erős, kellemetlen szagú, de a méhek kedvelik. Májusban-júniusban virágzik, ősszel érik be a termése: apró fényesfekete, ritkán sárgás vagy zöldes bogyó. Tintabogyónak is hívják, de a belőle készült tinta kevéssé tartós; inkább a bort festették vele. Élősövénynek alkalmas cserje, sűrűn és gyorsan nő, talajban nem válogatós. Kitűnő vesszőseprű készül belőle. Levele csak tavasszal hull le. Fája kemény és szívós, az asztalosipar használja fel. Egyes keletről érkezett fajai szép dísznövények, például a Ligustrum japonicum, ami vöröses szegélyű, orgonaszerű virágú, szépen bokrosodó cserje. Magyar neve japán orgona.

fagyöngy J: fehér vagy sárga bogyójú, fákon élősködő örökzöld növény; Viscum album, Loranthus europaeus. madárlép J: N. fagyöngy.

A fagyöngy növénynév már a XVI. század óta ismert. Az Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül bukkan fel: Uiscus – fay Gewngh. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: fáj gyöngy; 1578-ban Melius Juhász Péter, 1583-ban Clusius (NomPann.), 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs közli a fai gyöngy nevet.1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban gyöngy fa, 1792-ben Baróti Szabó Dávidnál fa-gyöngy. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) fái-gyöngy, fejér fa-gyöngy. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) fagyöngy. Ugyanitt olvasható a fakín társnév. A fakín az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek valami Tulajdonságból vevődtek”, azaz a parazita növény élettani hatására utal.

Az összetétel gyöngy tagja az élősködő növény gyöngy alakú, gyöngyházfényű bogyóira utal. Plinius szerint „A viscum nevet arra alkalmazzák, amely a kocsánytalan tölgyön, a magyaltölgyön, a vadkörtén, a terpentinfán és még nagyon sok egyéb fán is nő”. Tudományos neve, a Viscum a görög iszkein ’ragasztani’, illetve a latin viscosus ’ragadós’ szóból származik, mert bogyójából nehezen beszáradó enyvet, elsősorban madárfogó enyvet készítettek már az ókorban. Szintén erre utal a mi madárlép növénynevünk [R. 1824: madárlépgyöngy ’Viscus album’ (Szádler), 1911: Nsz.]. A fagyöngy fehér vagy sárga, ragadós, borsó nagyságú bogyót növeszt, a termés különleges mézgát tartalmaz. A fagyöngy a fenyőrigó kedvenc csemegéje. A ragadós anyaggal a kisebb madarakat úgy fogják, hogy az enyvbe mártott vékony vesszőcskéket a madarak leszállási helyére teszik. A ragadós anyag az apró pelyhekhez érve a repülést gátolja. Emiatt az anyag miatt nevezik enyvesbogyónak is. Régi módszer, már Plinius ismertette természetrajzában a madárlép készítésének módját. Nálunk még a XVIII. században is jól jövedelmező volt a készítés és eladás Vas megyében, mint arról Veszelszki Antal (1798) beszámol: „A’ bogyóival a’ fáj-tyúkok, és egyéb erdei-madarak élnek téletzaka, és úgyan ezen bogyóból, minek előtte ősszel a’ dér meg-tsipné, Vas-Vármegyében Madár-lépet készítenek főzés által, mellyet 14.15. forintokon addogálnak-el.” Szádler József 1824-ben írja: „a’ madárfogó lépnek az elkészítésére használják” (a növényt).

Népi nevén gyimbor, gyomboru, gyöngybuckó, enyvbogyó, lép, gyöngyös madárlép.

A fagyöngyöt főleg a rigók terjesztik (csőrük tisztogatása közben az ágakra kenik, vagy ürülékükkel a magok a fákra tapadnak, ott kicsíráznak, és gyökerük behatol a fába). Innen ered a régi szólásmondás, hogy „a rigó saját magának ürít veszedelmet”. A bajt kereső és halmozó emberre vonatkozik az orosz közmondás: „ülteti, mint rigó a saját kelepcéjét”.

A fagyöngy félparazita növény. Ezt a tulajdonságát már az ókorban felismerték. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. kötetében azt írta, hogy „Egyes növények ugyanis nem tudnak a talajból élni, és ezért nincs saját lakóhelyük, a máséban élnek. Példa erre a fagyöngy.” Fotoszintetizál, de ehhez a vizet és az ásványi sókat a gazdanövény szöveteiből – speciális szívógyökerekkel – szerzi meg. Ha elszaporodik, igen veszedelmes, csökkenti a fa termőképességét, rontja a fa értékét. Veszelszki 1798-ban ki is adja a kemény utasítást: „Azért, mivel a’ mások’ eledelét eszik, méltók, hogy a’ fákról le vagdaltassanak.” Tompa Mihály Virágregék című sorozatában így ír róla:

És mond a fa a virágnak:

A jó földtől elszakítva,

Rád keserves hervadás vár!

De ne halj meg, élj … virúlj itt…!

Ágad ágammal, élted

Életemmel forrjon össze;

Vérem légyen a te véred,

Vénülésem ifjúságod!

Légy a fának dísze, gyöngye!

A fehér fagyöngy árusításával egy időben kínálják a hasonló, de sárga bogyójú, vékony, bőrszerű levelű, törékeny szárú élősködőt. Linné ezt az élősdi cserjét Loranthusnak, azaz bőrvirágnak nevezte el. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) találóan fakínnak nevezték; egyes helyeken nálunk tölgyfagyöngy vagy cserfagyöngy, gimbor és fanyűg a neve. Ez utóbbi szintén találó név, hiszen ez az élősködő növény valóságos nyűge a fának.

A korai keresztények azt hitték, hogy a fehér fagyöngy Jézus idején igazi, szabadon álló fa volt, és ebből ácsolták a keresztet. A keresztre feszítésben betöltött szerepéért az Isten megbüntette a fát, élősködésre kárhoztatta. E történeten alapul a növény latin neve, a lignum crucis, a ’kereszt fája’, valamint a francia herbe de la croix is.

Pallas Athéné gyógyító növénye volt. A görögök a tölgyfa nemi szervének tartották, aranysarlóval a levágási rítus a tölgyfa kasztrálását szimbolizálta. A fagyöngy bogyójának nyúlós nedvét pedig a tölgy ondójának tekintették. Aeneas fagyönggyel a kezében tud úgy lemenni az alvilágba, hogy utána vissza is térhet. A krétai Minósz király fiának, Glaukusznak a feltámasztása is fagyönggyel sikerült. A germán mitológiában is megtalálható a fagyöngy és a tölgy kultusza. Loki letör egy fagyöngyágat, köpenye alá rejti, és így megy el az istenek mezejére. Hodr, felbosszantott cinkosa e varázsnövénnyel viseli el fájdalmait: a lándzsa által ejtett sebek elviselhetővé váltak. Odin fiát megölik, de a gyilkosok épp a fagyöngy segítségével tudnak életben maradni. A régi germánok a nappalok meghosszabbodásának kezdetét jelentő téli napforduló idején fagyöngygallyakkal díszítették fel hajlékaikat. Tüzet gyújtottak, s abba gyümölcsöt dobáltak. Ezután tüzes kerekeket gurítottak le a domboldalon, vagy fenyőfákat égettek el a tisztáson. A karácsonyfa, a fenyő feldíszítése és kivilágítása a németektől átvett szokás, bizonyára ennek a hajdani napfordulói ünnepnek a felújítása.

A gallok ősi papi rendjének, a druidáknak legfontosabb gyógyító növénye volt. Különleges szertartások kíséretében szedték le a tölgyfáról. A fagyöngyből készült italról azt hirdették, hogy minden méreg ellenszere, és minden élőnek termékenységet ad.

Fontos kelléke volt a különös növény a kuruzslásnak is, a javasasszonyok a bogyókat főzeteikbe keverték, ezüstbe foglalták, és így adták amulettként a gonoszság távol tartására. Erre utal német Hexenbesen, Hexenkraut (’boszorkányseprű, boszorkányfű’) neve.

Érdekes módon a fagyöngynek díszítésre való alkalmazása a magyar falvakban ritka. De a magyarságnál hiedelem vagy szokás sem fűződött hozzá. Az ok Takács Lajos szerint az lehet, hogy az őszi lombhullás után is zölden maradó növény a legtöbb vidéken fontos szükségtakarmányul szolgált. Hogy mennyire fontos lehetett a fagyöngynek ez a szerepe, arról vall például 1771-ben a kálmáncsai jobbágyok panaszlevele: „Midőn mak nintsen az erdőn mi Sörtvéleseinket tartására fa gyöngyöt vagy gyomborut [lásd a fenti nyelvjárási neveket] szedünk, az erdőnek minden rontása nélkül. Mindazonáltal minden Sörtvélestől 6 krajtzárt tartozunk fizetni, holott az illy gyomboru le szedése a fának nem rombolására, hanem tisztítására szolgál”. 1776-ban pedig az ugyancsak Somogy megyei homokszentgyörgyiek emeltek panaszt azért, mert az uraság emberei „még a fán termett gyomborutul is bért vesznek”. A gyöngyözést, azaz a fagyöngy szedését többméteres nyelű köpűvel felerősített, görbe ívű éles késekkel végezték. A fagyöngyöt lemetélték, és azt a fák alatt az állatokkal föletették. Veszelszki is azt írja, hogy „a’ kanászok, mikor meddő esztendők vannak, nints makk, gyöngy-ágokkal teleltetik-ki a’ disznókat”. A fagyöngy már az ókorban is takarmánynövény volt, Plinius szerint „szarvasmarha-hizlalásra a viscum a bükkönynél is jobb!”

A görög mitológiában előkelő helye volt, de a gyógyítás terén sokszor csodaszerként szerepel. A Hippokratészi szerzők nem mulasztják el megemlíteni használatát epilepszia elleni szerként, valamint daganatok eloszlatásában. A rómaiak szintén nagy becsben tartották. Plinius azt írta, hogy „nem ismerünk gyógyítóbb szert a fagyöngynél, ha azt újholdkor vasszerszám használata nélkül a tölgyről leszedjük”. A középkorban is nagy híre volt, Albertus Magnus szerint a pestis leghatékonyabb gyógyszere. Azt tartották, hogy alkalmazása megkétszerezi az erőt; a fagyöngy a gazdagság és a jólét jelképe lett. Hildegard von Bingen a XII. században köszvény, illetve különböző tüdőbetegségek ellen javallotta. A XVI. században Matthiolus attól függően osztályozta a fagyöngyöt, hogy milyen fán nőtt. Ebben a korban nagy mennyiségben használták a szőlőtermelők a pusztító hernyóinvázió ellen.

A biológusok és vegyészek azután kiderítették fontos alkotórészeit: a viscalbin, a viscilflorin, az illó alkaloidák, a quercitrin, a cholin-származékok. A fagyöngyből nyert extraktum használata valóban hatásos rendszertelen vérkeringés, egyenetlen szívverés meglepően gyors gyógyítására. Megállapították azt is, hogy hatásos orvossága az érelmeszesedés és vesezavarok esetén jelentkező magas vérnyomásnak.

Lombját a szarvasmarha, kecske, juh nagyon kedveli. Fiatal ágait nagy mennyiségben gyűjtik gyógyszeralapanyagnak.

A fehér fagyöngy örökzöld levelei miatt télen feltűnő, különösen ha lombhullató fákon élősködik. Eurázsia egész lomberdőzónájában előfordul. Angliában karácsonyi dísz, és ősidők óta jelképes jelentőségű. Veszelszki arról tudósít, hogy „pipa-szárt-is tsinálnak az ágokból, a’ náma-barátok hajdan igen szép sugáras olvasó-szemeket esztergáltak a’ vastagabbakból”. Gyógyászati téren vérnyomáscsökkentőnek használható.

fahéj J: némely dél-ázsiai fa barnás színű kérge mint édes aromák fűszere.

A Besztercei Szójegyzékben 1395 körül már megtalálható: „cortex: fa hay”, „cínamomam: fa hew”. A Schlägli Szójegyzékben 1405 körül: fa hey, 1525-ben pedig fahy (OklSz.). A XVII. század elejéről való Herbolarium glosszái között szereplő fa héy, fa hay a Cinamomum.Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) fejér fa-héj, idegen fa-héj a Winterania canella, illetve fa-héj, füszeres héju fa a Laurus cinnamomum. Márton István 1801-ben nyomtatott Uj német rudimenta című művében a fahéjfa a ’Zimmetbaum’. A felsőőri nyelvjárás című összefoglalás közli a fahéj ottani cimet nevét (FNyj.), mely nyilván a német Zimmet ’ua.’ átvétele.A palócoknál a fahéj neve korica, mely a szlovák škorica ’ua.’ szó átvétele.

A legismertebb fűszerek közé tartozik a Srí Lanka szigetéről (eredetileg Dél-Kínából) származó fahéjfa vagy cimetfa, tudományos nevén Cinnamonum. Erősen illatozó virága van, gyümölcse fűszeres illatú, növényi faggyút tartalmaz, melyet a bennszülöttek kozmetikumként és világítószerként használtak. Sen-Nunk császár (Kr. e. 2700 körül) növénykönyvében található legelőször fahéjra utaló írásos adat, amely szerint „általa gyógyult meg száz beteg”. Az ókorban divatban volt az egész Távol-Keleten, nyugatra a héberek, majd a föníciaiak hozták. A Bibliában magasztalják, az Énekek énekében cimetfa néven említik, Sába királynő mutatta meg az ünnepelt Salamon királynak, aki attól az időtől kezdve rendszeresen beszereztette Etiópiából.

Vörösesbarna és külső részeitől megtisztított kérge a fahéj. A rendszeresen nyesett növény sűrű bokorrá fejlődik, és a fiatal ágakat évről évre le lehet vágni róla. A száraz kéreg illatos, édes, belőle nyerik a cinnamonolajat, amelyet a gyógyászatban is használnak. Dél-Indiában és Srí Lankán erősítőnek, a menstruációt elősegítő, étvágygerjesztő és a szexuális vágyat serkentő növényként alkalmazták. Ez is, mint minden keleti fűszer, igen drága volt. A kereskedők gondoskodtak arról, hogy a fűszerek megszerzésének nehézségeiről rémes hírek terjedjenek; ez is a fűszerek árainak emelését segítette elő. Ilyen híresztelésnek adott hitelt még Hérodotosz is, aki azt írta, hogy a fahéj csak a főnixmadár fészkében található, ahonnan vagy maga a madár dob le néha néhány darabot, vagy pedig ólommal nehezített nyílvesszőkkel kell a fahéjat a fészekből kiröpíteni. Más egykorú írók viszont azt írták, hogy csak némely, alig megközelíthető, mérget párologtató mocsár közelében lehet ráakadni, de ott is borzalmas külsejű és irtózatos karmokkal felfegyverezett denevérek és szárnyas kígyók őrködnek.

A kínai fahéjfa vagy fahéjkasszia ’Cinnamomum aromaticum’ Dél-Kínában honos. Német neve Kassia, angol neve canton cassia, szír neve qasia, görög neve szintén kasszia. Héber qiddah elnevezése pedig a ’leválik, hámoz’ jelentésű qiluf igéből származik, a fa könnyen leváló kérgére utal. A kínai mitológiában ez a fa volt az élet fája. Elfogyasztott termései a néphit szerint halhatatlanságot és boldog életet biztosítanak. Kérge durvább, vastagabb, olajtartalma nagyobb, ezért aromája áthatóbb. Őrleménye, a kassziapor vörösesbarna. Erősen aromás, apró szegfűszegre emlékeztető, éretlen, szárított termése is fűszer, kassziarügy néven forgalmazzák. A kínai fahéjfát és a belőle készült termékeket a selyemúton szállították Nyugat-Ázsiába és Arábiába. A kassziaszemekből illatos olajat préselnek. E fűszeralapanyagként is használt termék fontos része volt a szent olajnak, amellyel a közösség sátrát, Áront és fiait felkenték.

A Cinnamomum verum a valódi vagy ceyloni fahéjfa. A nemzetségre jellemző tengelykupacsban fejlődik bíborszínű, pisztáciaillatú bogyótermése, amelyet szárítva „kínai kasuyamag” néven borok fűszerezésére használtak. Ma már a növény minden részéből illatos fahéjfaolajat nyernek, amely serkentő, gyomorerősítő, szélhajtó, vérzéscsillapító és görcsoldó hatású. A fa legértékesebb része a finom illatú, vékony belső kérge, amely a lehántolást követő szárítás alatt hengeresen összesodródik. Ez a közismert fűszerfahéj, amelyet sarjerdő formában művelt telepítések fiatal hajtásairól szüretelnek évente 2-3 alkalommal. Sötét, bors formájú éretlen terméséből, a „fahéjvirágból” készül a gyógyszertári fahéjolaj és fahéjvíz.

A fahéj a hagyományos kínai orvostudomány szerint izgatóan hat a méhre, annak funkcionális szerveire. Pozitív hatással van a mellékvesére, ahol erősítő hatást fejt ki, valamint a nemi mirigyekre. Hat a férfiak ondóképzésére, amit a kínaiak legendás költészetükben ming-mennek neveznek, ami úgy fordítható, hogy „izgató hatás az élet kapujára”. Belső vérzésnél, ideggyengeségnél és gyomorerősítőnek rendelték. Hasmenés, hányás és puffadás elleni teakeverékek anyaga. Elősegíti az emésztést.

A Brazíliában honos rózsafából ’Aniba rosaedora’ kellemes illatú, úgynevezett rózsafaolajat állítanak elő. Szegfűfahéj néven kerül forgalomba a szintén brazíliai Dicypellium caryophyllatum szegfűillatú kérge.

falgyom J: kihegyesedő levelű, különösen romos, szemetes helyeken burjánzó gyomnövény; Parietaria officinalis.

Hasonneve a falfű, mely Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) bukkan fel. Ez a nemzetség latin Parietaria neve mintájára jött létre, hiszen a latin pariés, genitivus parietis ’fal’ jelentésű. Linné adta a nemzetségnek ezt a nevet, mely azonban már korán előfordul. A falgyom középlatin parietaria neve már az Apuleius (125–180) ókori szerző nyomán 1100 körül kiadott és Pseudo-Apuleiusnak nevezett herbáriumban olvasható. A késő latin herba parietalis, herba parietina kerül Bauhin műveibe: Parietaria Dioscoridis és Officinarum. A névadási szemlélet háttere nyilvánvaló: a növény élőhelyére utal.

Társneve a holtcsalán, éjnapfű, napéjfű, péterfű, pöjefű, Szent Péter füve. Németből való tükörfordítás az üvegfű (< német Glaskraut). Fogolyfű társneve Csapó Józsefnél (1775), Benkő Józsefnél (1783: NclB.), majd Szádler Józsefnél (1824) bukkan föl (ezután 1864: CzF., 1873: Ballagi, 1903: MVN.); a német Rebhünerkraut ’ua.’ mintájára kerülhetett a magyar botanikai szaknyelvbe. De az is elképzelhető, hogy más a névadás szemléleti háttere. Erre mutat R. fal-fü, köronto-fü, német Mauerkraut társneve, melyek talán a bezárt rab szabadulási reményét jelentik, vagyis hogy a növény falrepedésekbe törő erős gyökerei képesek lennének lerombolni a falat. Ugyanakkor gyógyhatása, alkalmazása is fölmerül a kőrontó név indoklásánál, hiszen mint olvashatjuk: „vizelletet és követskéket emberböl ki-hajt ez fü”.

A verébköles [R. 1540 k.: vereb koles ’Paritaria’ (Herbolarium)] igen ritkán fölbukkanó elnevezés, talán az apró magvakra utal.

farkasalma J: sárga leples virágú, toktermésű, évelő, mérges gyomnövény; Aristolochia clematis.

Az olyan összetételek, amelyeknek jelzői előtagja a farkas név, erősen pejoratív jellegűek; a kártékony, félt és megvetett állat nevével jelölt növények hasznavehetetlenségét, vadságát, mérgező voltát fejezik ki.A farkasfül, farkasgégevirág, farkasfű, farkasgyökér, farkashézaggyökér stb. népi nevek mind a növény veszélyességére figyelmeztetnek. Másrészt az utótaggal jelölt növénnyel szemben vadon termő, hitvány fajokat neveznek ilyen állatneves összetétellel (pl. bab ~ farkasbab, szőlő ~ farkasszőlő stb.). Számos más nyelvben is ugyanezzel a szemlélettel alkottak növényneveket a farkas előtaggal, hasonlóan az eb- (kutya-) állatnévvel keletkezettekhez. Ókori művekben, majd a középkori füvészkönyvekben is gyakori a latin lupus ’farkas’ névvel jelölt növény: Lupinaster, Lupinus albus, Lupinus angustifolius, Lupinus luteus, Lycopodium (< görög lykosz ’farkas’),Lycopus, Lycoperdon, Faucaria lupina, illetve később az ezek mintájára keletkezett újlatin nyelvi román ochiul lupului, lupoaie, gura-lupului, turta lupului, laptele lupului, marul lupului, francia tue-loup, raisin de loup vagy az angol wolf’s-bane, német Wolfstrapp, Wolfsmilch, Wolfsauge, Wolfsklee, szerbhorvát vu

ja stopa,szlovák vlkovec oby

ajný stb.

Érdekes, hogy a magyar állatnév egy körte-, illetve egy ringlószilvafajtára vonatkozóan átkerült az erdélyi szászba, illetve az ottani román nyelvjárásba is, vö. erdélyi szász Farkasch, román N. farcas ’ringlószilva’, erdélyi szász Farkaschbirne ’Pirus communis’.

A farkasalma igen régi növénynevünk [1470 k.: farkaalma ’Aristologia longa’(CasGl.), 1525 k.: Ortus, 1578: Melius, 1583: NomPann., 1588: Frankovith]. Ma a történelmi Magyarország számos vidékén használatos a népnyelvben is, gyakori előfordulására utal a név széles körű ismertsége (ÚMTsz.: Alföld, Pest megye északi része, Galgamácsa, Monor, Kunsztmiklós, Nemesnádudvar, Viss, Közép-Tisza-vidék, Nagykunság, Békés, Csenger, Hortobágy, Hajdúböszörmény, Szabolcs-Szatmár megye, Csermosnya völgye, Bodony, Écs, Zalabaksa, Kötcse, Szokolya, Pográny, Lovászpatona, Bocfölde környékén | SzamSz. | SzegSz. | OrmSz. | SzlavSz. | NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj | Nyárády: Marosvásárhely | MNy. 4: Réty | Nagy R. 12: Nagyváty | Vajkai: Borsa | NépNyelv. 1943: Horgos, Hantháza | MNy. 39: Komárom megye Kürt | Péntek–Szabó: Magyarvalkó, Sztána, Szucság, Bábony, Bánffyhunyad, Kalotadamos, Nyárszó, Váralmás, Zsobok | Kótyuk: Kárpátalja | Nyr. 86: Kopács, Kórógy| MNy. 45: Martos | Nyr. 10: Vas és Sopron megye | Herman: Jakobi-puszta | BaNyj.)

Tudományos Aristolochia neve az aristosz ’legjobb’ és a locheia ’szülés’ szavakból képzett. Ez is gyógynövény voltára utal, azaz a szülést segítő szerepét tartották fontosnak. De egyéb területeken is hatásos lehetett, így például marhák bőrbetegségei ellen tejben, ecetben, borban főzve volt használatos. A leveleit zúzott sebekre és orbánc ellen használták: „friss, metszett sebre farkasóma levelet … tesznek”. Mint azt egy XVII. századi följegyzés is tanúsítja: „az össze romlott csontokat, golyobist, nylat, lő…set kiszija es az fogakat, inyeket meg tisztitya. Az férgeket is ki szija kihullatya”. Ma is gyógynövény, a Komárom megyei Martos községben is hasznosítják: „Bóhák ellen farkasómát hánynok az ágy alá, hogy attú mëgdöglik”, a Kárpátalján drogjának forrázatával nehezen gyógyuló sebeket, gyulladásos testrészeket borogatnak, Hantházán a „termést, levelet megfőzik, jó barna leve lesz … a tehén-, ló szája fáj, meggurgujázni vele”.

Magyarországon a gyökerét, föld alatti gumóját földialma, farkasalma néven árulták a gyógyszertárakban. Német Wolfsapfel nevét a magyarból fordították, hiszen a növény a XV. században tőlünk Németországba szállított kiviteli árucikk volt. Egy akkori német kódex széljegyzete szerint a neve vngerischwurz, azaz tulajdonképpen ’magyargyökér’ volt.Egyéb idegen nyelvi megfelelői a román mărul lupului, bolgár blesa jabbka, szerbhorvát vu

ja stopa, szlovák vlkovec oby

ajný.

A borászatban használatos farkasalmaíz kifejezést a farkasalma illatára emlékeztető, rendszerint kellemes borízre alkalmazzák. Ilyen íze van például a cabernet és a merlot szőlőfajták borának.

Nyelvjárási neve a farkascsinge (farkascsönge Kákics) és a farkasgégevirág (R. 1807: MFűvK.). A farkasgége egyes vidékeken ’csigatészta’ jelentésű is, Karcagon a rakoncátlan, szilaj, lármás gyerekre mondják, hogy „farkasgégén eresztett”, vagy Szegeden „farkasgégén nevekedett”. Ebben az összetett szóban azonban az utótag a pejoratív farkas előtag után az önálló gégevirág ’Aristolochia clematis’ növénynév, mely a Magyar Fűvész Könyv szerzőinek szóalkotása, akik az új nemi nevek között sorolják fel. Ennek megfelelően ők a „Régi és Népközt forgó magyar nevezetek” sorában említett hézag gyökér ’Aristolochia clematis’ helyébe javasolják a „Megállított Nevek” közé a farkas gégevirág kifejezést.

A növény további társneve a farkashézaggyökér (1578: Melius, 1643: Comenius, 1706: Pápai, 1783: NclB., 1793: Földi). Az összetétel hézaggyökér utótagja a növény élőhelyére utal: falak, sziklák repedéseiben, réseiben tenyészik, a hézagokból nő ki. Ismeretes még farkasfül néven, de nevezik likasírnak is.

Az Aristolochia clematitis levele farkaslevél Erdélyben (Kalotadamos). Gyógyhatása miatt sebre, kelésre teszik. Gyakoribb a növény farkasalmalevél elnevezése.

A kígyógyökér az Aristolochia serpentaria. A serpentaria faji név alapja a latin serpens, entis ’kígyó’ szó. Ez vagy a növény kígyómarás elleni gyógyhatására, vagy a gyökérgumó alakjára utalhat. Német megfelelője a Schlangenwurz ’Calla’.

A virágok általában kellemetlen szagúak, a beporzó rovarokat csalogatják. A virág széle olajosan csúszós, ezért a rovarok a virág belsejébe esnek, ahol a befelé álló merev szőrök megakadályozzák kijutásukat, így nagyobb esély van a magukkal hozott virágpor bibére kerülésének. Később a merev szőrök ellankadnak, így a rovar kiszabadul.

Magyarországon egyetlen szabadföldi őshonos faja van, a közönséges farkasalma, az ’Aristolochia clematis’. Csüngő toktermései dió nagyságúak, körte alakúak. Gyöktörzse és hajtása mérgező.

farkasbab J: csillagfürt; sisakvirág.

A XVI. századtól adatolható a magyar írásbeliségben (1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius, 1706: Pápai, 1783: NclB., 1793: Földi, 1843: Bugát, 1864: CzF., 1903: MVN., 1911: Nsz.; N. Pallas: Dunántúl).

A német Wolfsbohne ’Lupine’ és az olasz fava di lupo ’farkasbab’ tükörszava a magyar név. Ami a farkasbab ’Lupinus albus’ jelentését illeti, az egykori névadást a farkas előtaggal az indokolta, hogy a növény alkaloidjai foszformérgezéshez hasonló zsíros májelfajulást, úgynevezett lupinózist okoznak. Az ötvenéves nemesítői tevékenység eredményeként azonban mára majdnem alkaloidmentes fajták jöttek létre, a mag sózva finom csemege, hüvelyes termésű takarmány- és zöldtrágyanövény.

Pörkölés következtében méregtartalma elillan, így aztán valódi kávé pótlására is használható, és kávépótlékborsó, vadkávé, magyarkávé, gyöngyösi kávé néven ínséges időben, amikor a Coffea arabica termésének árát nem tudják megfizetni, használják is. Lásd még az őrségi babkávéról Kardos László Az Őrség népi táplálkozása című munkáját, aki fölveti a kérdést: vajon miféle kávé ez az Őrségben termő babkávé, mert hogy nem valódi kávé, az nyilvánvaló. Kardos azt írja a kávéfogyasztásról, hogy babkávét (szemeskávét) itt-ott lehet látni a kertekben: megpirítják és kifőzik.

A farkasbab jelenti a fekete békabogyót ’Actaea spicata’ is. A latin nemzetségnév magyarázatát ógörög mondában találjuk: Aktaión Artemiszt fürdés közben lepte meg. Artemisz, a vadászat istennője ezért Aktaiónt szarvassá változtatta, amelyet Aktaión saját vadászebei téptek szét, mert ettek a fekete békabogyó terméséből, amelytől megkergültek.

Hívják ezt a növényt kristóffű néven is. Ez Szent Kristófra vonatkozik, aki a dögvész (pestis) ellen nyújt védelmet. A füvet régen a fekete halál ellenszerének tartották.

Lásd még a csillagfürt szócikkét.

farkasfog J: nedves helyeken termő, fészkes virágzatú, termésével az állatok szőrébe kapaszkodó gyomnövény; Bidens.

A növénynév szótörténete évszázadokon át végigvonul (1520 k.: Növ., 1520 k.: Herbolarium, 1603 k.: MedVar., 1703: Botanicon, 1783: NclB., 1813: OrvF., 1825: LexBud., 1833:Kassai, 1843:Bugát, 1864:CzF., 1894: Pallas, 1925: MF.). A népnyelvben különféle, nedves helyeken tenyésző, tüskés termésű gyomnövények. Leggyakrabban a Bidens neveként a nyelvjárásokban sokfelé használatos (ÚMTsz.: Békés, Szeghalom, Nagyzerénd, Dormánd, Biharugra, Nagyszalonta, Csombord, Alsó-Fehér vm. | MTsz.: Borsod megye | OrmSz. | MNy. 4: Réty | NépNyelv. 1943: Vésztő | Péntek–Szabó: Alszeg, Felszeg, Kapus mente, Inaktelke, Mákó, Nádasdaróc).

A farkasfog összetétel – mint a nyelvben már más jelentésben meglévő összetett szó – vált egyszerű botanikai terminussá, a szarkaláb-, kakastaréjféle összetételekhez hasonlóan. A farkas kétkaréjú, hegyes tépő-, illetve zápfogaival és hosszú hegyes szemfogaival függ össze a farkasfog kifejezés: kiálló, tűhegyes, a többinél hosszabb fog (pl. csikónál).

A növénynek szeldelt, lándzsás, fűrészes szélű levelei átellenes állásúak, és hasonló a fogazathoz, ám mégsem ez a név motivációja. A terminológia elsősorban a ruhába akadó termésekre vonatkozik, és csak másodlagosan magára a növényre. Ennek ugyanis „ragaszkodó” termése van, szigonyos tüskékkel tapad mindenhez. Hasonneve, az ördögfog és a ragadáncs is a fűrészes fogú, szálkás termésre utal, mert a növény érett kaszatjai horogszerűen visszahajló árhegyben végződnek, amellyel megkapaszkodnak az állatok szőrzetében, távolabbi élőhelyekre is eljutva.

A románban dentriţă, a németben Zweizahn, ezek a latin elnevezés megfelelői. A latin Bidens tripartitus név előtagjában ugyanis szerepel a ’fog’, pontosabbana ’két fog’, míg a tripartitus utótag ’háromrészes’ jelentésű.

Nevezik még farkasnyílfű néven is (R. 1775: Csapó, 1783: NclB., 1793: Földi, 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1894: Pallas, 1902:Nyr. 31; N. SzamSz. | MNyj. 16: Szamosszeg). A névadás alapja az, hogy a növény apró, lapos magvai a ruházatra tapadnak. Ilyen a farkasfog elnevezés is. Valószínűleg Csapó József révén – etnobotanikai terminus alapján – került a régebbi magyar növénytani szaknyelvbe.

farkasszem J: kék virágú szőrös gyomnövény; Lycopsis arvensis.

Viszonylag új keletű szaknyelvi kifejezés (R. 1894: Pallas, 1911: Nsz., 1951:Soó). Minden bizonnyal jövevényszó a németből, a Wolfsauge ’ua.’ tükörfordításával kerülhetett a magyarba. A növény tudományos genusneve, a latin lycopsis (< görög lykosz ’farkas’; opszisz ’kinézni’; op- ’szem’)’farkasszem’ jelentésű. Román megfelelője az ochiul lupului.

A növény társneve a csillagfű, fordulófű, gyökere-elfordult-fű, mácsonya, nyakfű, nyakó. Eredetileg más jelentésű, igen régtől adatolható növénynevünk az ökörnyelv. Lycopsis értelmezéssel bukkan föl a XVI–XVII. században: koz ökor nyelw az Erlanger Herbariumban.A német R. wild Oschsenzung, Scharfochsenzung, Ochsenzungenkraut, Ochsenzunge és a magyar név szó szerint egyezik. Tükörszóval állunk szemben a román limba boului (R. 1783: limbá bouluj), a cseh R. wolowy yazyk plany, lengyel R. wolowy iezyk, szlovák planý wolowý jazyk (szó szerint a Márton-féle műben vad ökör nyelv fű a neve), wolowý gazý

ek ’Echium vulgare’ esetében is, és ezeket nem a különböző nyelveket beszélők gondolkodásának analóg volta hozta létre.

Mind a latin buglossos ’nagynyelvű, tulajdonképp ökörnyelvű’ szóra vezethetők vissza. Már Pliniusnál olvasható a buglossos növénynév, mely a görög bouglosszosz, bouglosszon ’ua.’ (Dioszkuridész) (< görög bousz ’tehén, ökör’ és glossza ’nyelv’) átvétele. A középkori füvészeknél szerepel a latin lingua bovis is. Az elnevezés alapja a növény érdes, durva és nyelv alakú levele.

farkassz ő l ő J: 1. széles tojásdad levelű egyszikű erdei növény; Paris quadrifolia. 2. N. sisakvirág.

Először Csapó Józsefnél bukkan fel a név 1775-ben, majd Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) és Földinél 1793-ban. A levélörv közepén álló egyetlen virágból gömbölyű, kékesfekete bogyó lesz, emiatt hasonlítják a szőlőhöz. Csábító bogyója azonban mérges, rizómája és szára is mérgező hatású paris-typhnin nevű alkaloidot tartalmaz. A növény a mérgező szaponinok miatt kellemetlenül keserű ízű. Általában a nép farkasnak nevezi a veszedelmes, mérges növényeket, innen a farkas előtagja az összetett szónak. Ezek már nevükkel elárulják a veszélyt, melyet fogyasztásuk okoz. A francia raisin de loup, német Wolfsbeer és a magyar farkasszőlő tükörszavak. Nevezték régen a franciák etrangle loup, raisin de renard néven is. A magyarban is megvan a ’Paris quadrifolia’ rókaszőlő (R. 1911: Nsz.) társneve, mely ugyanakkor szőlőnév is. A Vitis labrusca bogyói jellegzetesen rókaszagra emlékeztetnek. A németben is tükörszóval, a Fuchstraube, illetve a Fuchsweinrebe, Fuchsrebe kifejezéssel jelölik a Vitis labrusca fajtát. A latin Vitis ’szőlő’ régi római növénynév, a labrusca pedig olyan szőlőfajta neve, amelynek héber neve busca. A latin labrusca vitis/uva a vadszőlő, a Vitis vinifera ssp. sylvestris neve. A szótárakban szereplő Vitis labrusca más, ez a fajta Amerikából származik. A labrusca Linné névátvitelének eredményeként vonatkozik a gyengébb minőségű amerikai szőlőfajtákra. Ezek a filoxéravész idején kerültek Magyarországra. A gyökértetű a múlt század végén az ország szőlőültetvényeinek túlnyomó részét végzetesen tönkretette, súlyos gazdasági, elvándorlási és demográfiai problémákat okozva.

A farkasszőlő tudományos neve a görög mondavilág ismert alakjának, Priamosz trójai király fiának a neve: Paris. A növénynév keletkezéseaz ógörög mitológiára vezethető vissza. A bogyó ugyanis Erisz almáját jelképezi, amelyért Pallasz Athéné, Héra és Aphrodité versengenek. A quadrifolia utótag az egyforma négy levélre hívja fel a figyelmet.

Varjúszem neve is van a Paris quadrifolia növénynek (R. 1874: CzF., 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.; N. Pallas: Mátra | Nyárády: Marosvásárhely). A rókaszőlőnek is nevezett növény ezt a nevét bogyója gömbölyűségéről, kékesfekete színéről kapta. Hasonló névadási szemléleten alapul a magyar varjúszem német tükörszava, a Krähenauge ’Amelonchier oval’.

Társneve a ciklár, ennek népetimológiai csillárfű neve, a metaforikus négylevelű csillag és visszafordult szőlő. Erdélyben, Gyimesbükkön pokolszökésburján a neve. A „pokolszökés” mérges pattanás, kelés, amely nehezen „gyaul” (gyógyul, javul) meg. Erre teszik a levelet, mely „kihúzza”. Használatát az a hiedelem szabja meg, hogy „a bongyikás [bogyós] a férfié, a másik a nőé”.

fátyolvirág J: 1. a szegfűvel rokon, apró fehér vagy rózsaszín virágú mezei növény; Gypsophila. 2. hangaőszirózsa. szappangyökér J: N. fátyolvirág. hangaőszirózsa J: az őszirózsa dús, fehér fészkű kerti faja; Aster ericoides.

A nyelvjárásokban fátyolos virág, fátyuvirág, fátyolvërág. Áttetsző, selymes, fátyolszerű, lenge virágú növény. Virágködfátyolt alkot a növény temérdek apró fehér virága. Hasonneve a vajfű. Társneve a korpafű, dercefű, melyek névadási szemlélete hasonló, hiszen a bokor olyan, mintha dercével, tehát a darához hasonló őrleménnyel volna behintve. A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) buglyos dertzefű néven szerepel, ismerik rezgőke néven is néhol. A hangaőszirózsa társneve a fátyolvirág, menyasszonyfátyol és mirtusz-aszter.

A tudományos Gypsophila név Linnétől származik; azt jelenti, hogy a növény a meszes, illetve gipszes földet kedveli (< görög güpszosz ’mész’, philosz ’barát’). Ennek megfelelője a növény gipszfű társneve a magyarban.

Hazánk homokos, laza talajain, elsősorban az Alföld homokbuckáin, ligeterdőiben található. Néhány hét alatt száraz, napos helyeken és a legsoványabb talajokon is dús virágözönt ad. Gazdagon elágazó, félgömb alakú virágzatát a csokorkötészetben igen kedvelik, száraz szobadísznek is alkalmas.

A fátyolvirág 2-3 éves, 4-4 centiméter átmérőjű gyökerei szolgáltatják a drogot. Szaponintartalma miatt a gyógyászatban mint köptetőszert, az iparban pedig mint káros hatás nélküli tisztítószert használták selymek, szőrmék tisztítására. A lúgéhoz hasonló hatása a szaponinok glikozid-kötésén alapul. Régen a gyapjú tisztítására használták, innen ered szappangyökér elnevezése. A Glysophila struthium a kereskedelemben egyiptomi szappangyökér néven ismeretes. A feldarabolt gyökerek és indák mint fehér vagy levantei szappangyökér a népi gyógyászatban szereplő vizelethajtó, köptető és antireumatikus hatású szerek. A kúszó fátyolvirág, a Gypsophila repens faji nevei az alacsony, heverő szárra utalnak. Gyepesedő növény keskeny levelekkel, bogernyős, pirosló virágokkal. A csésze tölcséres harang alakú. Mészkősziklákon fordul elő leggyakrabban.

fecskef ű , vérehulló J: aranysárga virágú, sárga nedvet eresztő mérgező növény; Chelidonium majus. vérehulló fecskefű J: aranysárga szirmú, sárga nedvet eresztő gyomnövény; Chelidonium majus.

Ezt a szaknyelvi és nyelvjárási növénynevünket szinte minden orvosbotanikai és füvészkönyvünk, a szótárak és lexikonok is felsorolják [R. 1570 k.: fechke fw ’meregh gyözeo fw’ (Ars Medica), 1578: Melius, 1583: NomPann., 1588: Frankovith, 1590: Szikszai, 1595: FK., 1604: Szenczi]. Ma is használatos a nyelvjárásokban (ÚMTsz.: Privigye vidéke | Gyógyn.: Csíkszereda | SzegSz. | Tsz.: Székelyföld | MNy. 4: Réty, Hétfalu | Kovács: Szigetköz | NyIrK. 1: Szatmár: Felsőbánya).

A XVI. századi európai botanikusok a salátaboglárkától, a Ranunculus ficariától a Magnus jelzővel különítették el és különböztették meg a vérehullófecskefüvet ’Chelidonium majus’. Az alkimisták azt képzelték, hogy a növényt különböző módon összetörve vagy péppé zúzva általa megtalálták a bölcsek kövét, és így az okkultista tudomány lelkes hívei átalakították a Chelidonium szót Coeli donum alakra, ami azt jelenti: ’az égből jött’.

A salátaboglárka ’Ranunculus ficaria’ vagy a vérehulló fecskefű ’Chelidonium majus’ régi és ma nyelvjárási fecskefű elnevezése minden bizonnyal Melius Juhász Péter tükörfordítása a német Schwalbenkraut szóból. Noha Lencsés György Ars Medica című kéziratos orvosbotanikai műve előbb keletkezett, ám azt a szerző 1610-ig javítgatta, kiegészítette, ezért a fenti szótörténet helytálló. A név magyarázata Melius szerint az, hogy „a’ fetskéc a’ fioc emét ezzel gyogyittác”. Váli Mihály is írja 1759-ben, hogy „fetske fűnek hívják a’ Magyarok, mert a’ fetskék az újonnan ki-költött fiaiknak szemeit ezzel világositjak”. Nadányi János – Theophrasztosz nyomán – más magyarázatot keres: „akkor virágzik zöldellik mikor a’ fecske meg-jö, mikor elmégyen penig akkor szokott hervadni”. Török János 1619 előtt megjelent munkájában a következőket írja: „Celidonia, mert mikor az feczke haza iü, akkor nö eö és akkor el uesz, mikor el megiön”, de azután ő is megerősíti a másik névmagyarázatot: „a feczke ezzel a füuell fianak szeömet meg giogitaua.”

Ezek a névmagyarázatok Plinius állítása alapján ismétlődnek, aki szerint kiszúrt szemű fiatal fecskéknek ez a növény visszaadja a látását. A középkorban (az Ortus Sanitatisban és más receptkönyvekben van nyoma) a vérehulló fecskefű nedvét vízzel vegyítve sikeresen használták szemfertőzések és más szembetegségek esetén.

Simai Ödön másképpen fejtené meg: „a fecskefű hegyes és kinyílt fejér gyapjas tömlőcskéi csaknem hasonlók a repülő fecskéhez” (Nyr. 31). Ezt szó szerint idézi Kováts Mihály szótárából (1845). Kézenfekvő az a magyarázat is, hogy a növény virágzásának ideje egybeesik a fecskék megérkezésével, vagy az, hogy a hosszan elkeskenyedő levél a fecske farkához hasonlítható.

Akárhogy is legyen, már a görögök is ismertek egy fecskefüvet, a görög Chelidon szó ’fecske