Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

9. fejezet -

9. fejezet -

Tartalom

Cs

Cs

csabak J. erősen nyújtott, oldalról lapított testű kis hal; Leuciscus souffia.

Az írásbeliségben viszonylag kései fölbukkanású halnevünk. Csak 1825-től adatolható: tsabak keszég ’hatszárnyú keszeg’ (EtSz.), 1838: csabak (Tsz.), 1862: csabakkeszeg ’halfaj’ (CzF.), 1867: csabakeszeg ’ua.’ (Ballagi), 1882: csobak ’Leuciscus idus’ (Chyzer), 1884: csabak (Nyr. 13), 1887: ua. (HalK.). A népnyelvben ÚMTsz.: csabak ’keszeghez hasonló piros szárnyú, hosszúkás, szálkás hal’ | SzegSz., HalK.: ua. ’Aspius rapax’ | Dankó: csobak.

Török jövevényszó, közelebbről kun-besenyő eredetű; vö. tat. cabak ’Rutilus rutilus’, kirg. cabaq ’kis hal’, kazak sabaq ’ua.’ (EWUng.), csuv. śuBaχ’halfajta’ (TESz.). A magyarság vándorlása idején, még a honfoglalás előtti kipcsak típusú török nyelvből átvett halnevünk, erre a szóközépi -b- hang mutat. Az or.

ebák,

abák (REWb.), ukr.

ebak,

abak (RF.) szintén török eredetű. A szlovákba esetleg a magyaron keresztül került; vö. szlk.

obok ’Aspius rapax’ (StSl.),

abak ’Leuciscus souffia’ (Fe.). A délszlávból hiányzik, átnézve a szerbhorvát, bolgár forrásokat, nyoma sincs. Gombocz mégis szláv közvetítést föltételez. Legközelebbi rokon nyelvünkben, a vogulban is használatos halnév; vö. vog. sapak ’ua.’ (RLw.), ott orosz eredetű jövevényszó.

A Leuciscus souffia agassizi találó vaskos csabak (MoH.) tudományos neve alakleíró, zömök és oldalról kissé lapos testéről kapta nevének jelzőjét. Társneve a népnyelvben a hatszárnyú hal (ÚMTsz.), R. 1825: ua. (NátlyVél.), 1838: hatszárnyú keszég (Tsz.), 1884: hat­szárnyúkeszeg (Nyr. 13). Régi, Szeged környéki halnév, névátvitellel őrződhetett meg a csabak neveként. A csabak a vésettajkú paduccal kereszteződik, korcsukat régebben Chondrostoma rysela Agass néven önálló fajnak tartották. A sokpénzű csabak ’Leuciscus souffia muticellus’ nevét számos, aránylag apró pikkelyéről kapta.

♦ A vaskos csabak a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának pontyalakúak (Cypriniformes) rendjéhez, a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó faj. A Duna és a Rajna középső és felső szakaszának gyors folyású vizeiben él, ritkábban tavakban is előfordul, például megtalálható a Bodeni-tóban és az Alpokban 850 méterig. Magyarországon ritka, a Felső-Tiszán és ennek mellékvizein, a Mura hazai szakaszán fordul elő. Testéhez viszonyítva aránylag kis méretű a feje, kissé előrenyúló szája félig alsó állású. Apró hal, mérete ritkán haladja meg a 20 centimétert. Háta szürkés, acélkékes árnyalattal, oldala és hasa ezüstös fehér, oldalvonala narancsvörös, fölötte sötét sáv van, amely különösen ívás idején válik szembeötlővé. Európa egyik kevésbé ismert halfaja. Nálunk a XIX. században Heckel a Drávából említette, Kriesch János pedig valószínűnek tartotta, hogy a Vágban is él. Kavicsos szakaszokon fenéken tartózkodó rajhal. Március és május között csapatosan ívik, ilyenkor vízfolyások felső szakaszaira vonul és a sebesen áramló vízben, a kavicsos fenéken rakja le ikráit. A sokpénzű csabak Észak- és Közép-Olaszország folyóiban honos, Horvátországban a Dráva és a Száva kisebb hegyi patakjaiban is előfordul.

csacsihal J. nagy rajokban úszó tengeri ragadozó hal, hekk.

Ebben a terminusban az összetétel előtagja ’a szamár fiatal egyede’ jelentésű gyermeknyelvi, dajkanyelvi szó (R. 1792: SzD.). A halnév a magyarban 1930-tól adatolható: „csacsihal Merluccius vulgaris Flem.” (Brehm). Ezután 1937: Uj idők lexikona, 1969: Urania, 1979: VNAE., 1997: Magyar nagylexikon. A név a nálunk megjelent Brehm második magyar kiadása Halak fejezetének szerkesztője és átdolgozója, Leidenfrost Gyula fordítása lehet. Nála szerepel a halfaj egyik társneveként az Adriánál használatos ol. asinello, azaz ’csacsi’; vö. még ol. asinel ’Merluccius merluccius’, vagyis tulajdonképpen ’szamár’. A hal hv. magar

i

, fr. ânon (EL.) neve ugyancsak ’szamár’,fr. âne de mer és ném. Meeresel (VNAE.) elnevezése ’tengeri szamár’ jelentésű. Mindezek mintája az antik világban keresendő. A római aranykor költője, Ovidius is használt ilyen halnevet az I. század elején, amikor elítélően ír e hal külsejéről: „et tam deformi non dignus nomine Asellus” (Halieuticon). Az idősebb Plinius 77 k. azt írja, hogy „... qui siderentur pisces ... de asello”, a csacsihal két fajáról is tudósít, „asellorum duo genera, callariae minores et bacchi”. Nyomukban az angol zoológus, Edward Wotton 1552-ben alkalmazza ezt aterminust: „De Lupo & asellis”, asellus, asellos (De differentiis animalium). Guillaume Rondelet (1507–1566), a montpellieri egyetem professzora azonosította a régi latin nevet, 1554-ben a csacsihallal kapcsolatban ókori szerzőkre hivatkozik, „Varro, Ovidius, Plinius asellum vocarunt”, „Galenus scribit asellos”. Libri de Piscibus Marinis című nagy munkájában asello, asino,Asellus primus, asinus igitur siue merlucius piscis, merlucium asinum siue asellum. Művét igen megbecsülték később, számos szerző merített belőle, az asellus ’kis szamár’ terminus további szótörténetét illetően elsősorban német és angol szerzők idézhetők. Nyilván a régi latin névből (1638-ban Asello, siue Nasello dicunt Ligures /Aldrovandus: De piscibus/) származik a hekk mai ol., fr. nasello és ar. nasalli, nazelli (EL.) elnevezése.

A latin terminus ógörög halnév folytatója, ezt a halat ott is a szamár szóval jelölték. Már az első tudományos állattant író Arisztotelésznél (Kr. e. 384–322) és a szofisták lakomáját (Deipnosophists) előadó Athenaeusnál óνος a neve. A XVI. századtól az újkor zoológusai is említik e hal görög nevét; vö. 1552-ben Wottonnál „Quos Plinius asellos, Graeci óνοςvocant, & óνονος; id est asinos & asellos: quos Philotimus óνος alij óνιςκοςdixere, inquit Galenus”, 1554-ben Rondeletnél „óνιςκος, Aristoteles: óνοςá Graecis”. Conrad Gessner névmagyarázata az, hogy a Meeresel, azaz’tengeri szamár’ „hat maul wie ein Esel” (Gessner), azaz olyan pofája van, mint egy szamárnak. Valójában azonban a névadás alapja, mint azt a régi szerzők sorai is tanúsítják, a hal hamuszürke színe volt, ezt hasonlították a szamáréhoz. Rondelet véleménye szerint „À colore vero asellus dictus teste Varrone, idem innuit Ouidius”, azaz a szín a szamáré, mint Varro is elbeszéli, Ovidius ugyanazt sugallja. Aldrovandus megállapítása szerint „Varro à colore dictum, voluit, Asini colorem reserre innuens”, ezzel egybehangzóan Wotton azt írja, hogy „Aselle nomen à colore diductum est, ut Varroni placet”. Ugyancsak a hal színére utal magyar szürke tőkehal (VNAE.; R. 1930: Brehm) társnevében a faji jelző.

Mára a Merluccius nem fajainak magyar neveként a hekk név terjedt el hazánkban. Olyan halnevünk ez, amely a ponty és talán a keszeg után a legismertebb, hiszen a hekk közismert halétel. Az ÉKsz. (1972 és 1992) nem tartalmazza, 1979-ben Gozmány László hétnyelvű állat­névszótárában a Merluccius merluccius szócikkében (VNAE.) a hekk név még nem szerepel. Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára című munkája 1973, 1974, 1976, 1978, 1986-os kiadásában sem. Először az 1994-es kiadásban és ennek változatlan lenyomatában (2001) bukkan föl: „Hekk ném. az Északi-tengerben élő, ízletes húsú hal”. 1997-ben a Magyar nagylexikonban: hek ’Merluccius merluccius’.

Tehát Bakos német eredetűnek tartja a nevet, igen pontatlan értelmezése szerint az Északi-tengerben élő hal. A Magyar értelmező kéziszótárban (Bp., 2003) szó szerint ugyanez olvasható. Tolcsvai Nagy Gábor Idegen szavak szótára című műve (Bp., 2007) szerint is „északi-tengeri hal”, neve német eredetű. A jelentés megadása mindhárom szótárban helytelen, még a Merluccius merluccius (európai csacsihal) sem az Északi-tenger hala, az Atlanti-óceán egész keleti partján Izlandtól, Norvégiától egészen Mauritániáig, a Földközi-tengerben és a Fekete-tengerben is honos. Ráadásul a dél-amerikai vizekből is érkezik egy hekkfaj, mégpedig az, amely nálunk a leggyakoribb. Tótfalusi István Idegenszó-tár című művében (Bp., 2005) már sokkal jobb értelmezést ad: „ízletes húsú, szálkátlan tengeri hal”.

A német származtatással is baj van! Bakos, Tolcsvai Nagy és az ÉKsz. sem ad meg német megfelelőt, ilyen szótárakban ez nem is szokás. Valószínű, hogy az ÉKsz. szerzői és Tolcsvai Nagy – Bakos Ferenc nyomán – a csuka ném. Hecht nevéből magyarázzák a hekk halnevet. Valóban hasonló a német halnév, amelyet azonban soha nem alkalmaztak a csacsihalra. Viszont igaz, hogy ennek az édesvízi halnak a nevével alkották a ’csacsihal’ értelmű ném. Seehecht (WbZ.), Meerhecht (DWb.) és a Hechtdorsch ’csukatőkehal’ (uo.) összetételeket. A Meerhecht, Seehecht ’Merluccius merluccius’, Silberhecht ’Merluccius bilinearis’összetételekben a See, illetve Meer ’tenger’, a Silber ’ezüst’, a Hecht utótag pedig ’csuka’ jelentésű, így tengeri csukát, illetve ezüst csukát jelentenek a nevek. A csukához való hasonlóság volt a névadás alapja. Tehát a szótárszerzők a német összetételekben meglévő, ’csuka’ jelentésű elő- vagy utótagból próbálták eredeztetni egészen más jelentésű hekk szavunkat. Ugyanakkor hangtanilag sem meggyőző a német származtatás, aligha lehet a -kk geminátát a ném. -cht végződésből magyarázni, ilyen gemináció – különösen szóvégi helyzetben – nincs.

A hekk halnév orosz, esetleg angol eredetű nyelvünkben, a halat Magyarországra importáló vállalat munkatársai adhatták anevet félrehallás alapján. Tekintettel az így jelölt hal importjának kezdeti időszakára, a korszak akkori, minden területen jellemző szovjet füg­gő­ségére, a Terimpex szocialista nagyvállalat dolgozói a faj or. хeйk, хek, хэk (VNAE.) nevét tarthatták elsődlegesen szem előtt. Mivel a Terimpex elsősorban élelmiszerrel, állatokkal kereskedő vállalat volt, előfordulhat az is, hogy a hal ang. hake neve volt közkeletű, a nemzetközi kereskedelemben általánosan használt, amelyet itthoni szakszótárban is számon tartanak (Angol–magyar műszaki és tudományos szótár. Bp., 1993: „hake élelmiszeripar tengeri csuka”). Már 1930-ban szerepel magyar forrásban is az ang. hake ’Merluccius vulgaris’ (Brehm). A halnév az óangol haki ’horog’ < ógermán *hakan- ’ua.’ szóból magyarázható, a tűhegyes fogakra, az állkapocsra utal, nagyon hasonlóan a csuka német nevéhez. Megjegyezzük még, hogy az – egyébként is egészen más halfajt jelentő – német névnél közelebb áll az orosz, angol és magyar elnevezéshez a hekk holl. heek (összetételben stokvisch heek, zilverheek /EL./) neve is. A turizmus miatt természetesen sok német találkozik a Balatonnál a magyar hekk halnévvel. Nem is igen tudnak vele mit kezdeni, otthon aztán számos kérdést tesznek fel a világhálón ilyen nevű halat illetően, meggyőződésük szerint balatoni halat ettek, de nem tévesztik össze a Hecht fajjal. Újabban a Fertő tó burgenlandi területén is kezd megjelenni az osztrák étlapokon a Heck név a hal eredeti német nevei helyett, ez természetesen a nálunk népszerűvé vált tengeri hal magyarból való neve, a szókölcsönzés iránya egyértelmű.

A hekk latin szaknyelvi Merluccius generikus nevében ugyancsak szerepel a csuka halnév; a lat. lúcius ’csuka’ és a lat. mare, maris ’tenger’ szavak összetétele. (Mivel először francia forrásokban bukkan fel, magyarázták a fr. merle ’fekete rigó’ szóból is, a ’rigócsuka’ összetétel eszerint a sötét színű pikkelyekre vagy a fekete nyelvre utalna.) Régtől adatolható, Pierre Belon természettudóstól (1517–1564) származik, De aquatibus c. művében világosan látszik azonban az előtag eredete; 1553: maris lucius. 1554-ben Guillaume Rondelet a Libri de pisci­bus marinis c. munkájában merlucius piscis, merlus, quasi maris lucius. A latin szaknyelvi terminus alapján jött létre fordítással a hekk fent már említett ném. Seehecht, Meerhecht, illetve magyar tengeri csuka (R. 1897: tengeri csuka ’Merlucius Gth.’, közönséges tengeri csuka ’Merluccius vulgaris’ /PallasLex./) elnevezése. Szó szerinti megfelelője még az ang. sea-pike, sea luce és a fr. brochet de mer ’ua.’ (FB.).

Mivel a hekk a Gadidae, azaz tőkehalfélék családjának egyik nemébe tartozó faj (volt is nevének Gadus merluccius /Linnaeus, 1758/ szinonimája), felbukkant a magyarban is megkülönböztető jelzővel ellátott tőkehal neve. A nálunk 1930-ban megjelent Brehm Halak fejezetének fordítója és átdolgozója, Leidenfrost Gyula „földközitengeri vagy szürke tőkehal, Merluccius vulgaris Flem.” adata olvasható 1937-ben (Uj idők lexikona), később 1979-ben Gozmány állatnévszótárában (VNAE.), 1997-ben a Magyar nagylexikonban. Maga a tőkehal név először 1604-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben, Szenczi Molnár Albert szótározta: „Tengeri hal, kit meg aſзalva öſзve abronczoznac, es idegen Orſзagokban el adgyak, ki megnem föne ha pöröllyel kemenyen megnem vernec, Tökehal”. A Földközi-tengeri, illetve a szürke faji jelzős tőkehal a hekk. Előbbi jelzője honosságán alapul, hiszen „A Földközi-tenger legfontosabb és legközönségesebb halai közé tartozik” (Brehm 1905), utóbbi pedig pikkelyeinek színére utal. Ugyancsak a tőkehal névvel alkotott holl. stockvisch heek,stokvis (FB.) neve. A németben a Merluccius merluccius társneve a Hechtdorsch (uo.), a név a ném. Hecht ’csuka’ és a Dorsch ’tőkehal’ (EL.) szavak összetétele.

♦ Magyarországon leginkább – vagy kizárólag – a panírozott, megsütött, általában papírtálcán tálalt halat értik alatta. A tőkehalfélék közé tartozó csacsihal nyílt vizekben él, rajhalakkal (ilyen pl. a hering, a szardínia) táplálkozik. Magyarországra Argentínából és Chiléből érkezik a legtöbb hekk összepréselt, nagy tömbökben, fagyasztott állapotban. Előfordul, hogy Norvégiából vásároljuk, amely ízletesebb, fehérebb és omlósabb. Sokak szerint a hekk mint hal nem is létezik. Vitorlázók úgy tartják, a hekk minden olyan hal neve, amelynek nincs feje. Hogy minek köszönheti a hekk a népszerűségét? (Amellett persze, hogy szinte szálkamentes, omlós, hófehér húsú, kedvező élettani hatású táplálék, amely egyszerűen kezelhető, mert tisztítva, fej nélkül érkezik.) Elsősorban a balatoni halsütödések élelmességének. A hetvenes években egyre kevesebb keszeg jutott nekik a Balatonból, ezért beszerzési ára felszökött. Az akkori élelmiszer-importőr Terimpex elkezdte behozni Magyarországra ezt az új halfajt, a sütödék pedig egyszerűen lecserélték a keszeget egy olcsóbb tengeri halra. És a nyaralók lelkesen vették és ették tovább a keszeg helyett a „balatoni hekket”. A ma érvényes latin szaknyelvi binómen egyik szinonimája is Merluccius esculentus (Risso, 1827), az esculentus faji jelző ’ehető’ jelentésű. Sajnos a Balatonnál régóta nem kapni már a tó kitűnő, őshonos halait. A Balatonfüreden 1803-ban megnyílt első modern étterem (amelynek később Kossuth, Széchenyi, Deák, Wesselényi is lelkes vendége volt), a Nagyvendéglő étlapján húszféle balatoni hal szerepelt. A mai vendéglátásnak elég volna elővenni a XIX. századi recepteket. Az idő tájt divatos étek volt a mandulás harcsa, a tormás csuka. A keszeget kakukkfűvel, tárkonnyal, avas szalonnával, a pontyot ecetesen, borban párolva, fokhagymásan vagy gyömbéres lében készítették, a harcsát pedig káposztásan, babérszószban. Volt (és van is) saját halunk elég. A hekk természetesen akkor még ismeretlen volt… Amelyet egyébként például Dél-Franciaországban jó illatú füvekbe burkolnak, sokféleképpen, ízletesen készítenek el, és gusztusosan tálalják.

csalogány J. fülemüle.

1784-ben bukkan fel a csalogány elnevezés, Kazinczy szóalkotása az akkoriban kedvelt -ány képzővel: „A’ tsalogány név nékem nagyon tetszik. Többet ilyet!” (KazLev.). A csal,csalogat igéből való a csalogány származékszó, nyelvújítási lelemény. A széphalmi remete ugyan a poszáta nevének szánta, s egy ideig különféle énekes madarakat illettek vele, csábos dalolásukra utalva, míg végül rögzült mai jelentése. A választékos, igényes nyelvhasználatban, a költői nyelvben használt madárnév. Elsősorban a nyelvújítás korában volt divatban, a csattogány alakkal együtt. A csattogány (Nyr. 26) ugyancsak nyelvújítás kori képzés, a fülemüle hangjára utaló név a csattog igéből való („csattog a fülemüle”).

Akkoriban más szavakat is alkottak ennek az énekesmadárnak a megnevezésére, pl. zenér, dalabáj (uo.), bájdalár, dalabár zenér (Szóm.). Ez utóbbi Vajda Pétertől, a reformkor egyik természettudósától származik. Petőfinél a csalogány a Szerelmem zúgó tengerében című versében szerepel:

Partjáról a jövőnek

Csattog felém lágy ének…

Te énekelsz, remény,

te kedves csalogány!

Lásd még: bülbül, fülemüle.

császármadár J. bóbitás, a fogolynál nagyobb, fajdféle erdei madár; Tetrastes bonasia.

Viszonylag korai felbukkanású a magyar írásbeliségben a császármadár név, szótörténete: 1504: Chazar madara, 1555: tschasarmadár (MNy. 1949), Calepinus szótárában tsászár madar 1585-ben, cziaszar madara 1590-ben (SzikszF.), 1604-ben Czászarmadar (MA.). Petényi és Vajda császárfajdnak nevezte.

A császár előtag szláv jövevényszavunk: szerb ceszar, szlv. cesar, ezek forrása Julius Caesar neve, amelyet az első római imperátorok még családnévként viseltek, majd utóbb méltóságnévvé lett. A madárneves összetételben a császár előtag ’kiváló, kitűnő’ jelentésű, természetesen a madár kedvelt, ízletes húsára vonatkozik, ahogy Chernel írta róla: „mint egyike a legfinomabb húsú szárnyasvadjainknak, keresett pecsenye”.

Neve 1533-ban Bonosa madar (Murm.). Ez a bonosa jövevényszó, a középkori lat. bonosa ’ua.’ átvétele. Albertus Magnusnál és a középkor más szerzőinél gyakran előfordul a latin terminus. Régi szerzetesektől származik, ’jó étel, jó fogás’ jelentésű. Ma az ebből való bonasia a madár tudományos fajneve. A lat. szaknyelvi Tetrastes genusnév pedig a régi gör. tetráon ’fajdkakas’ névből alkotott.

Mivel a császármadár erdei bogyókkal, főleg mogyoróval táplálkozik, Erdélyben a mogyorótyúk (R. 1702: Miskolczi), magyaró fajd, mogyoróstyúk (KissMad.) nevet kapta. E nevek idegen nyelvi megfelelője a ném. Haselhuhn és a holl. hazelhoen ’ua.’ (uo.).

♦ A császármadár a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó, Európában honos faj. Magyarországon az Északi-középhegységben fordul elő, kisebb számban. Állandó, nem költöző madár. Fenyvesekben és vegyes erdőkben él, a bogyótermő cserjékben gazdag területeket részesíti előnyben. Nedvdús bogyókkal és más erdei gyümölcsökkel, rügyekkel, friss levelekkel és néha rovarokkal táplálkozik. Fészkét talajra, fák tövébe készíti. A császármadár a fajdfélék között a legkisebb testű. Formája és színezete emlékeztet a fogolyéra. A kakas színe rozsdabarna, testének hátsó része szürkésbarnába megy át, nyakának mellső részén, a torkán fekete folt látható, fehér udvarban. Rendszerint a földön tartózkodik, de éjszakára fákra száll föl. Az erdőkből gyakran kihúz a tisztásokra, az erdőkhöz közeli mezőkre, sőt esetenként a szántóföldekre is. A települések közelségét messzire elkerüli, állománya elsősorban az intenzív erdőművelés miatt csappant meg. Hangja a fütyüléshez hasonlít. A vadászok a hívóhangját csontsípokkal utánozzák, és a kakasokat ősszel ejtik el. A tyúk lövése tilos.

csau J. hegyes orrú és fülű, dús rozsdabarna bundájú kutya(fajta).

A név alakváltozata, az eredetibb forma csau-csau, a kínai és angol chow chow név mintájára keletkezett. A végső forrás a kínai nyelv, az angolon keresztül mára nemzetközi szóvá vált.

♦ Legalább kétezer éves kínai fajta, valószínűleg Tibetből származik. Kínába a hódító mongolok révén kerülhetett. A szakmunkák többsége szerint őse a tibeti dog és a szibériai szamojéd spicc. A múltban többféle célra használták, például vadászkutyaként is. A kínai császárok, mandarinok elkényeztetett kedvence volt. Egyes vidékeken húsa kedvelt csemege. A kutyasonkát hamisítják is, ezért a kereskedők „védjegyként” rajta hagyják a csau szőrös mancsát. Zömök, rövid testű, arányos felépítésű kutya. Szeme kicsi, sötétbarna, keleties metszésű. Nyelve és szájpadlása mindig kékeslila, ínye fekete. Jó házőrző, de sokan díszkutyának tartják.

Lásd még: kutya.

cselle J. hengeres testű, apró pikkelyű, tompa orrú kis hal; Phoxinus.

A fürge cselle a Phoxinus phoxinus. A lat. szaknyelvi binómen egy közelebbről meg nem határozott folyami hal – már Arisztotelésznél olvasható – ókori görög phóxinosz, phoxínox nevéből alkotott.

A mi cselle nevünk (R. 1841 k.: ua. ’fehér hal neme’ Gáspár, 1862: ua. ’a székelyeknél fe­hér­hal neve’ CzF.; népnyelvi MTsz., Unger, Gyurkó, SzT.: ua.) ismeretlen eredetű szó, a korábbi forrásokból hiányzik, erdélyi tájszóként bukkan föl először. Herman Ottó alkotott a nyelvjárási halnévből szaknyelvi terminust, lásd fürge cselle (HalK., VNAE.). Mint írja 1887-ben, az Erdővidéken csellé a Phoxinus levis (HalK.). Később a MTsz. is közli a nevet. Beke (Hal. 33) összevetése a csellő ’ingatag, könnyelmű’ szóval szintén ingatag nyelvi talajon áll. Csetri társneve (R. 1879: ’igen apró hal, kisebb, mint 3 centiméter’ /Nyr. 8: Zalából/, 1887: HalK.; N. Unger, EtSz.: Balaton melléke | ÚMTsz.:’egy fajta apró hal’ Tapolcán) összetartozik a csetri ’tömzsi, alacsony növésű ember’ és a csitri ’fiatal legényke, rövidre nyírt hajú kislány’ (uo.) tréfás elnevezéssel.

Bostyán (Halh.) társneve a ro. boisteán ’ua.’ (DA.); N. Gyurkó: boistean, boiste ’ua.’ átvétele, a román halnév a boiste ’ívás’ (DRM.) szóból képzett. Az EtSz. hibásan a szerb bostan ’dinnye’ szóval hozza összefüggésbe. Az egri(hal) (R. 1680: egrihal /SzT./, 1794: egri ’Elritze’ /Grossinger/, 1887: egri, egrihal, egri ponty /HalK./; N. MTsz.: ua.) halnév Toivonen szerint (NyK. 50) az osztj. agerna ’koncér’ és a vog. argeń ’ua.’ elnevezésekkel rokon. Ez az etimológia azonban nem állja meg a helyét. Már Grossinger kapcsolatba hozta a fürge cselle székely nevét az égerfával. Szintén az éger fanévvel veti össze Beke Ödön (Nyr. 62). A hal német neve is alátámasztja ezt a magyarázatot; vö. ném. Elritze (EL.) és alakváltozatai az égerfa Erle nevére vezethetők vissza; vö. még sv. elritsa, dán elritse (< eller ’égerfa’),holl. ellerling, elrits (uo.). És ugyancsak ilyen a lengyel N. olszanka, cseh N. olšovka ’ua.’ (ZfSlaw. 19) az olsza ’éger’ szóból. De idézhetünk finnugor nyelvi példát is: észt lepkalla ’kis hal’, lepikkala ’Leuciscus phoxinus’, lepa-maim ’ua.’ (lepp, genitivus lepa: égerfa), vagy zürj. bad’-kor-tšeri ’Cyprinus idus’ (tulajdonképpen fűzfa-levél-hal /uo./). Ez a kis hal ugyanis a parti égerfák alatt szeret tartózkodni, itt keresi a táplálékát. A pelehal (R. 1794: pelehal /Grossinger/, 1846: ua. /ÁM./) névvel a kis, mókushoz hasonlító rágcsáló állat után nevezték el. A pelle ’mindenféle apró hal összessége, amellyel a fenékhorgot fölcsalizzák’ (MTsz.), azaz a csalihal neve Komáromban. Beke (ÁK. 29) ezt a halnevet a német Pfelle, Pfrelle ’Phoxinus laevis’ halnévvel veti össze. Putri társneve (R. 1794: putra /Grossinger/, 1887: HalK.) a dudorú, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, a putri, vagy putra-hal apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. Tökhal (R. 1865: Hunfalvy, 1887: HalK.; N. MTsz.) társneve is van, a fürge cselle töksárga színéről kapta ezt a nevét.

♦ Áramvonalas testű, legfeljebb 12 centiméter hosszú kis hal, szinte egész Európában elterjedt. Fő élőhelye a patakok és kisebb folyók vize. A tavi populáció jellegzetes példája a tapolcai Malomtó fürge cselleállománya. A fürge cselle „elvétve bekerül a Tapolcából és a tapolcai barlangból a Balatonba is” (Hankó 1945). Előfordulása a Balaton-környék vizeiből a XIX. század derekán vált ismertté Heckel kutatásai révén. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben szintén a Tapolca-patakból és a Tapolcai-tóból ismertetik előfordulását. Újabb lelőhelyéről 1960-ban tudósítanak a Séd Veszprém megyei szakaszán. Rövid életű hal, legfeljebb az ötéves kort éri meg.

csér J. csérek: sirályféle karcsú vízimadarak; Sterna.

A csér szó e madarak éles, cserregő kiáltását utánzó hangsor. Először -kicsinyítő képzővel bővült. A madárnév első adata is ilyen, 1820: „A’ halász madarakat Cerkóknak hívják Szegeden azon Cser szórúl, melyel élnek” (TESz.). A hangutánzó eredetű elnevezés c-sváltozata a cérkó, halcérkó, cërkó (SzegSz.). Chernel a cserkó, szerkó, szerkő neveket az Alföldről közli.

A kormos szerkő ’Chlidonias niger’ név és cigány szerkő, cigány csér, fekete halászka, kis fekete halászmadár (Dunántúl), fekete csér (Tisza melléke) név (KissMad.) a madár fekete fejtetejére utal. A kacagócsér ’Gelochelidon nilotica’ a ném. Lachseeschwalbe ’ua.’ (uo.) fordítása. Hangjuk valóban kacagásszerű. A lócsér ’Hydroprogone tschegrava’ (N. SzegSz.: lócërkó) a legnagyobb csér, a - előtag összetett növény- és állatnevekben az átlagosnál nagyobbat, mértéken felüliséget fejez ki. Az Ormánságban csillige (Nyr. 2). A füstös csér ’Sterna fuscata’ korábbi neve a kormos csér (KissMad.), a ném. Russ-seeschwalbe ’ua.’ (Brehm) fordítása. Fekete színezete indokolja nevében a füstös, kormos jelzőt. A halászcsér, halászka, halcérkó, halászfecske nevek (KissMad.) zsákmányszerzésére vonatkoznak. Tompa Mihály versében olvashatjuk:

És a tó közepén gyors halászmadarak

Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

A sarki csér ’Sterna paradisea’ neve a R. lat. szaknyelvi Sterna arctica ’ua.’ (Brehm) tükörfordítása, az északi élőhelyre utal. Idegen nyelvi megfelelői között számos akad, amely hasonlóan e madár sarki élőhelyére utal; vö. ang. arctic tern, fr. sterne arctique, or. полярная крачка, sp. charrá árctico (EL.). A kacagó csér ’Sterna nilotica’ megfelelője a holl. lachstern és a ném. Lachseeschwalbe (uo.).

♦ Az alcsaládnak ez a főnemzetsége. A 37 ismert faj az egész földkerekségen elterjedt. A sarki csér ’Sterna paradisaea’ évente összesen 35 000 kilométert repül. Nem meglepő tehát, hogy fantasztikus repülőről van szó, élete nagyobb részét a levegőben tölti. Ez az állat látja a Földön élők közül a legtöbb napfényt, mivel mindkét sarkvidéken a hosszú nappalok idején tartózkodik. Nagy kolóniákban fészkelnek. 2 hónapos fiókáikkal együtt hagyják el az északi féltekét, s repülik át a világot. Decemberben, amikor beköszönt az antarktiszi nyár, már az olvadozó jégtáblákon járnak. Márciusban, a legkedvezőbb széljárást kihasználva térnek vissza északra. A sebes csér ’Sterna bergei’ a csérek egyik legnagyobb faja. Hazája az Indiai- és Csendes-óceán, de a Vörös-tengeren is gyakori, és némelykor a Földközi-tengeren, sőt már Anglia partjainál is előfordult. A kis csér ’Sterna albifrons’ a nemzetség többi fajától aránylag erős és kissé rövid csőrével, mélyen kivágott úszóhártyáival és kevésbé körülvágott farkával különbözik. A nemzetség legkisebb faja. Főleg az édesvizek mellett, különösen a nagyobb folyók mentén tanyázik. A kacagócsér nevét hangjáról kapta, mely jellegzetes, „he he he” szótagokkal festhető csengő kacagás. Magyarország igen ritka fészkelő madara, sajnos mint átvonuló is nagy ritkaság.

Lásd még: küszvágó csér, székicsér.

csík N. csíkhal. J. réti csík: hengeres testű mocsári hal; Misgurnus fossilis.

Az ÉrtSz.-ban csupán ezt az egy fajt szótározták, pedig hazánkban több is él: Nemachilus barbatulus, Misgurnus fossilis, Cobitis taenia és Sabanejewia aurata. R. 1339: chyk (MNy. 59), 1395 k.: chuk hal ’angolna’ (BesztSzj.), 1405 k.: chik ’ua.’ (SchlSzj.), 1533: czik (Murm.), 1558: csík, 1587, 1597: chyk (OklSz.), 1637: czik, 1710, 1720, 1744, 1768, 1783, 1792: csik (SzT.), 1794: tsik (Grossinger), 1884: csík, csíkhal, réti csik,kövicsík (Nyr. 13). N. Herman 1980: csíkdáma ’a festőanyag megfogyatkozása nem ritkán olyan nagy, hogy a csík fehér’.

A TESz. szerint ismeretlen eredetű szavunk, azonban ez a megállapítás nem állja meg a helyét. A csík esetében Bárczi Gézának (SzófSz.) két feltételezése is volt. Az egyik ugor tőből való származtatást feltételez, a vogul šy- ’gadócfajta’ jelentésű szóban véli fölfedezni, a másik szerint elvonás a síkhal ’síkos hal’ csíkhal változatából. Kniezsa véleménye az (SzlJsz.), hogy a közelebbi forrása ismeretlen; feltehető, hogy a cs. N.

ik ’ua.’, erdélyi szász schäk ’ua.’ (uo.) és a szbhv.

ik, cikov ’ua.’ (UESkr.) magyar eredetűek. Az utóbbiakat Hadrovics a magyarból valóknak tartja.

Minden megfejtési kísérlet abból a tévedésből indul ki, hogy a halnév a szláv nyelvek közül csak a magyarral közvetlenül érintkezőknél található meg (SzlJsz., MNy. 61, 58, EtSz.); vö. szlk. sikavica, sykavec, (RF.), kárpukr. sykavka ’ua.’ (Fe.). Pedig használatos a többi szláv nyelvben is! Vö.: or. sik, sikolka, cikun, le. sikavka, cs. sykavec, ukr. skavka, cykun, syk ’ua.’ (RF.). A szláv halnév a hangfestő, hangutánzó or. síkat, cykat (REWb.), cs. sykati ’sziszeg, sistereg’ (ZfSl.) igére vezethető vissza. A csík valóban „nem néma, mint a hal”, több kutatónál is olvasható (pl. Lukács MNy. 46), hogy képes hangot kiadni: „gyenge, csikknek felfogható hangot hallat kézbevételkor, kis nyomásra”. Lásd a csík visító hal (Dankó) nevét is, melyben szintén a csík hangkibocsátásáról van szó. Ez a neve a Bodrogközből is bizonyítja, hogy nem néma hal. Krúdy Gyula írja Álmoskönyvében az elevenen való megfőzésről: „a néma csík, amelynek hangját eddig még a halakkal beszélgető bibliai szentek sem hallották, a néma halacska a tüzes levesbe jutván egyszerre megszólal, mégpedig olyan cincogó, visító kiáltással, mintha kisgyermekek sikoltanának segítségért. A visítás halk, fájdalmas zümmögésbe merül egy másodperc múlva, de ez az idő éppen elegendő az érzékeny asszonynépnek, hogy kimeneküljön a konyhából, százfelé futamodván a fájdalmas hang elől” (Bp., 1966). A csík neve összefügg a csi- szótővel ’csikorog’ jelentéssel, tehát itt is hangutánzó szó. „A gőgicsélő hangokon kívül sokszor erős füttyhangot is hallatnak” – olvasható a Természet című folyóiratban (1898. 14). Ugyanakkor a szlk.

ik, (Fe.),szln.

îk (Bezlaj), kárpukr.

ik (Lizanec) és a cs. N.

ik ’ua.’ (MNy. 58) a magyarból való átvételek.

A hangfestő eredetet bizonyítja egy társneve is; a csík szorb (nevezik vendnek is) piskor ’ua.’ nevét számos nyelv átvette. A nyugati szláv halnév a fszorb. pisk ’fütty’ (Kluge), szláv piskati ’fütyülni’ (REWb.) szóból származik, mivel a csík fütyülő hangot képes kiadni. Mint olvasható: „ezek a halacskák hangot adnak ki” (Brehm). Ennek az a magyarázata, hogy a csík olyan oxigénben szegény vizekben él, amelyek nyáron ki is száradnak. A túléléshez béllégzésre képes, a víz felszínén levegőt nyel, amit a végbélből felszív. Ha hirtelen kiemelik a vízből, végbélnyílásán fütyülő hanggal kiereszti a levegőt. Erre a különlegességére már Conrad Gessner is utalt híres művében (1551). Ez a magyarázata ném. tájnyelvi Furzgrundel és Piepaal (NF.) nevének is (’fing-küllőhal’ és ’fütty-angolna’). A magyarban is a csík egyik társneve a piskár (Hal. 33; R. 1232: piscarustou, 1331: Piskaruspatak, 1449: Pyskarpotak /Beke/). A románban szintén megvan a pişcar, pcişcar (Gyurkó). Mint feljebb láttuk, szláv eredetű szóval állunk szemben, ma is megvan szinte valamennyi szláv nyelvben; vö. kárpukr. piskor (Vladykov.), cs. piskoř, blg. piskal (EL.), le. piskorz, or. piskar, szbhv. piskor (ZfSl. 19), melyek az ősszláv piskorь’Misgurnus fossilis’ (uo.) névre vezethetők vissza. A szláv halnevet a német is kölcsönözte; vö. ném. Pisker, Peisker ’ua.’ (Kluge), Pisger (EL.).

Az erdélyi magyaroknál, románoknál és szászoknál a bilingvizmus formájában élő nyelvi kölcsönhatásokkal kell számolnunk, a két-, sőt háromnyelvűség megnehezíti a népi elnevezéseknél az átadó, átvevő nyelvek viszonyának eldöntését. Vö. ro. cic ’Misgurnus fossilis’, N. cicar, ciscar, cec,chişcar (Gyurkó). Mivel ez a halnév a románban Erdélyben használatos, így minden bizonnyal a magyar csík átvétele. Erdélyben, a Marosnál a kövi csíkneve gringye, amely a ro. grindea, grindei, grindel ’ua.’ halnév átvétele. A Misgurnus fossilis csíkkirály (MoH.) elnevezésének magyarázatát Herman Ottónál olvashatjuk: „nem éppen ritka eset, hogy bőrének barna festőanyaga elenyészik, s ilyenkor az illető csík élénken kanárisárga” (Herman 1986).

A Misgurnus fossilis egyik társneve ásott hal (MoH.), ásovány hal ’ua.’ (Halh.), mely a Sárréten, az Ecsedi lápon a réti csík halászatának sajátos módszerére utal. Ez a kis hal ugyanis olyan mostoha körülmények között is megél, ahol a többi halfaj hiányzik. „A’ Berettyó és Kraszna vizek kiszáradásaiból a’ disznók eleven tsikokat túrnak ki a’ száraz földből” (Gáti). A Szigetközben „döglött vizekben, lőtyékben hemzsegtek. Bevággyo magát az iszapba és kibirgya ki tuggya meddig” (K.). „Ahom pipát fő a sár (bugyborékolt), váktung belë kapáva, osztán csag doptunk ki a csíkot” (OrmSz.). Herman Ottó leírásából ismerjük a csíkászok módszereit: „az árvizek apadása után lyukakba szorult halak, leginkább csíkok, melyeket a csíkász ki szokott ásni” (HalK.). De a nyári szárazság idején is hatalmas csíktömegek kényszerültek nedves, föld alatti helyekre, ahonnan egyszerűen ki lehetett ásni őket. Innen ered a hal tudományos faji elnevezése is: a latin fossilis ’ásott’ jelentésű.

A Cobitis elongata bábacsík (R. 1887: HalK.), illetve halbába (Term. 1898: 7) népnyelvi neve a nyurga változat nyelvjárási elnevezése Unger szerint. A kövi csík társneve az ekényhal (uo.). Gömőhal (R. 1884: Nyr. 13, 1898: Term. 7) a nyelvjárási neve, a gömő ’bütyök’ (ÚMTsz.) szóval hengeres teste, felülről lapított feje miatt nevezik. Van kavicshal (N. uo., HalK., K.: kavics hal ’ua.’) tájnyelvi neve is, mert ez a hal élőhelyéül a kemény aljzatú patakokat, kisebb folyókat választja. Élelmét a fenéken, a kövek között találja meg, „a kövek között motozkál” (uo.). A népi humor találó elnevezése a pinanyaló ’Cobitis tenia’ (MTsz.: Szatmár m., Nagydobrony), valamint picsavágó (Bálint: Szeged; R. 1887: ua. HalK.) név. Átvette a kárpátukrán is; vö. pisovaga, picsovaga ’ua.’ (Vladykov), a kárpukr. pinorago ’Nemachilus barbatulus’ (uo.) ugyancsak a magyarból való átvétel.

A Cobitis barbatula egyik társneve a bajuszos orsófark (HalK.). Petényi Salamon kézirata alapján Herman Ottó elnevezése. Ismert bajuszos orsóhal neve is a kövi csíknak (Halh.). A sibrikhal (R. 1884: Nyr. 13; N. Gyurkó, HalK.) ismeretlen eredetű tájnyelvi elnevezése a vágó csíknak. A fövenyvágó (R. 1887: uo.; N. MTsz.) a sekély, gyakran arasznyi vízben élő, a vízfenéken tartózkodó kis réti csík tájnyelvi neve. Idegen nevei között is van hasonló névadási szemléletű, pl. ném. Schlammpeitzger, Schlammbeißer (< Schlamm ’iszap, sár’), Moorgrundel (EL.) és Pfuhlfisch (NF.) neve is (< Moor, Pfuhl ’mocsár’), azaz ’mocsári, sárcsík, sárharapó’. Ném. Steinbeißer nevének (R. XV. század: saxatilis-steinbiss /uo./ < lat. saxum ’kő’) a Cobitis taenia jellegzetes táplálkozási módja az alapja, ez a csík ugyanis lebegő anyagot, homokot szív a szájába, ott kiszűrve a hasznosíthatatlan anyagot, kopoltyúnyílásán át kibocsátja. A kis gerinctelen élőlényeket, algákat azonban elkülönítve megeszi. Ugyanez volt a névadási szemlélet háttere Steinpicker és Steinfresser (uo.) társnevének. Éjjel aktív, és nappal a homokba ássa magát, ezért a német nyelvjárásokban Sandbuddler (uo.) néven is hívják. Mivel szeme alatt felállítható hegyes tüskéje van, a németben Dorngrundel, az angolban spined loach (< spine ’tüske, tövis’) nevet kapott (az angolban a loach névvel bajuszos halakat jelölnek).

A kövi csíkot jelentő latin Nemachilus barbatulus binómenben a barbatulus fajnév jelentése ’kis bajusszal ellátott’, a lat. barbatus ’bajusz, szakáll’ és a lat. -ulus kicsinyítő képzővel alkották. Ennek folytatója a katalán, litván és portugál halnév. A Nemachilus genusnév ugyancsak a hal bajuszkájára utal, a név a ’szál, fonal’ jelentésű gör. néma és a szintén gör. chēilosz ’ajak’ szó összetétele. A balkáni csík ’Cobitis aurata balcanica’ (Sabanejewia aurata) lat. aurata fajneve (< lat. aurum ’arany’, auratus ’aranyos, aranyozott’), valamint idegen nyelvi nevei között számos összetétel a színre utaló ’arany’ jelzővel alkotott.

A réti csík ’Misgurnus fossilis’ fajt időjárást jósló halnak tartják, erre utal ang. weatherfish, fr. poisson baromètre és ném. Wettergrundel, Wetterfisch (uo.) társneve. Ennek az a bioló­giai magyarázata, hogy a réti csíkok különösen érzékenyek a légnyomás változásaira, úszóhólyagjuk hátsó része barométerként működik. Vihar előtt a különben csak éjjel aktív csík eleven lesz, a víz felszínére úszik. Mivel nyugtalanságával elárulja az időváltozást, időjós nevet kapott, és gyakorta tartották üvegben, akváriumban.

A latin szaknyelvi Misgurnus genusnév a gör. míszgein ’vegyül’ szóból alkotott, arra utal, akár a fossilis fajnév, hogy e hal a sárba ássa be magát, lásd fent. A lat. szaknyelvi Cobitis genusnév ókori eredetű, a gör. kobítisz egy szardellafaj neve volt. A lat. taenia fajnév szintén megvolt az antik világban, Pliniusnál olvasható; a gör. tainía ’szalag’ szóból való.

Csík halnevünk megvan néhány díszhal összetett elnevezésében is. Például az öves díszcsík tudományos nevében, ennek latin neve Botia macracantha. A macracantha fajnév jelentése ’nagy tüskéjű’, e hal a szeme alatt tüskét visel. Közeli rokona, a Botia pulchripinnis megjelenése alapján kapta a nevét; a pulchripinnis jelentése ugyanis ’szép úszójú’.

♦ Természetes vizeink csíkféléit hosszúkás, hengeres testalkat, alsó állású száj, körülötte bajuszszálak, apró pikkelyek jellemzik. Eurázsia nagy területén kedvező élethelyet talál. A kövi csík oxigénben gazdag, kemény medrű patakok, a vágó csík homokos vagy iszapos medrű állóvizek, a réti csík mocsarak, kisebb tavak parti zónájának lakója. Ez utóbbi nagyon mostoha oxigénviszonyok között is megél, hazánkban a folyók szabályozása előtti lápvilágban igen jelentős állománya volt. Általában 25–30 centiméteres hosszúságot ér el. Magyarországon egykor a csík fontos böjti táplálék volt.

Ma már védett hal, ám egykor a csík a fejedelmi asztalokról sem hiányozhatott. 1648-ban arra kötelezték a sárospataki halászokat, hogy minden pénteki napon a budai iccés dézsahalat „csíkkal együtt, amit foghatnak az konyhára” (Balassa 43), szolgáltassák be. 1649-ben a „Pap tavában az, kik kereskednek, nem igazán kereskednek. Az udvariak felszedik a tóban való vétereket, és az mely halból csíkból harmadot kellett volna a pásztornak adni, azt elviszik tőle, és így sem a kereskedőknek, sem az pásztornak semmi sem marad” (uo.). A csík értékét az is bizonyítja, hogy számos perirat szerint nemcsak falvak, hanem még földesurak is vitáztak egy-egy kiváló csíkászó vízért. A csíknak a legszegényebb népréteg élelmezésében volt fontos szerepe, az úri asztaloknak pedig változatosságot jelentő csemegéje. A mocsaras területek jellegzetes halétele volt a nagy tömegben fogott csíkból főzött káposztás csík. A lefejezett, kibelezett, besózott csík a saját levében megfőtt savanyú hordós káposztához került. Zsírral kikent lábasban egy sor káposztára szorosan egymás mellé rakták a csíkokat, erre újabb káposzta, majd megint csíkréteg került, egészen addig, míg csak a lábos meg nem telt. A csíkászok csíkputtonyban árulták a rendkívül mozgékony halat, amelyről a szólás is megemlékezik: „eleven, mint a csík”. A XVII–XVIII. században a nagy mocsarakon (Nagyberek, Nagy-Sárrét, Bodrogköz, Ecsedi-láp stb.) a csíkászatért fizetni kellett, és a földesúrnak, lelkésznek csíkot is adtak. A XVIII. századi kontraktusok szerint a Festetics uradalom hetente egyszer részt követelt a csíkász zsákmányából is.

csikasz J. sovány; főnévként farkas.

A szó 1791-től adatolható: tsikaſz (TESz.) ’csenevész, sovány’ jelentéssel. Később a farkas társneve is lett: „Nagy csikasz vad ugrik fel…” (Arany: Toldi). Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó, Arany János tette ismertté az irodalmi nyelvben. Eredetileg melléknév volt, főnévi jelentése másodlagos. Ugyanilyen a farkas ordas társneve is.

♦ Számuk Magyarországon nagyon megfogyatkozott. Géczi János versében olvashatjuk:

A kő amely őrzi izzó tekintetét sárga

alakját azonban – rémlik: tömör csontú állat –

magába fogadta a türkizzöld izmú Balaton

Amikor kimúlt vele pusztult a faj is

az anyag – bizonyítás a tételt – visszavonta

farkasformáját amint már törölt el hegyvölgyet

várat büszke kastélylakókat és földrészt is.

Lásd még: réti farkas, toportyán.

csikóhal J. lófejre emlékeztető fejű, 5–20 centiméter hosszú tengeri hal; Hippocampus.

A névadásnál a szemléleti háttér a hal feje volt, melyet erősen görbülő nyak tart, és a lóéhoz hasonlít. Erre utal – tautonímiával alkotott – latin szaknyelvi Hippocampus hippocampus neve is, a binómen a gör. ιππόκαµποςszóra vezethető vissza (< gör. hipposz ’ló’ és kampé ’görbület, hajlat’). A görög mondavilágban a hippókamposz mesebeli tengeri ló volt, rajta lovagoltak az istenek. A tenger és a szavak megfelelőjéből való összetétel a csikóhal ang. seahorse, ném. Seepferdchen, or.морской конёк, (EL.),ol. cavaluccio marino, sp. cabalo de mar (EL.) elnevezése.

♦ A csikóhalak (régies néven csikócák) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a pikóalakúak (Gasterosteiformes) rendjébe és a tűhalfélék (Syngnathidae) családjába tartozó nem. A tengeri csikók Indonézia partjai mentén egészen Ausztráliáig, Európa, Afrika és Észak-Amerika partjainál élnek. A rákászok teliholdnál ezrével fogják ki a párzásra összegyűlt példányokat. A tengeri csikók másodpercenként mintegy harmincötöt csapó hátuszonyuk segítségével lebegnek a vízben. Szemüket nagy látószögben mozgatják, így testük mozgatása nélkül tudják szemmel követni a ragadozókat és kiszemelt áldozataikat. Régi hiedelmek szerint csontja segít a kopaszság, az oldalfájás, az asztma, az érelmeszesedés és a szexuális problémák leküzdésében. A hagyományos kínai gyógyászatban is előszeretettel alkalmazták. Ezért a Fülöp-szigetek környékén található – híresen nagy – állománya 1985 és 1995 között 70%-kal csökkent! Minden évben csikóhalak ezreit halásszák ki és exportálják Európába, Japánba és az Egyesült Államokba. Ázsiában csontvázából évente 45 tonnát adnak el, ez kb. 16 millió példányt jelent. Sok akvarista díszhalként tartja a csikóhalakat.

csimpánz J. kisebb termetű afrikai emberszabású majom; Pan chimpanz.

A csimpánz név első előfordulása a TESz. szerint 1857: csimpánz, csimpáncz. Egy közép-afrikai törzsi nyelvből való nemzetközi szó. A tudományos fajnévben is ez az afrikai eredetű név szerepel. A termminus a fr. chimpanzé ’ua.’ nyomán terjedt el. A magyarba valószínűleg a német Schimpanse (DWb.). alakon át jutott. A szókezdő cs- talán a csimpaszkodik ige hatására jött létre.

Az első csimpánzok Angolából érkeztek Európába, Prince of Orange-ban mutatták be őket 1640-ben. A csimpánz eredeti latin neve Troglodytes niger volt, amelyet Pan troglodytes-re változtattak. A csimpánznév a közép-afrikai csiluba nyelv azonos jelentésű kivili csimpenze, kongo kimpenzi szavából származik, amely ’gúnyember, embermajom’ jelentésű. A szó az angolban chimpanzee alakban terjedt el a XVIII. század első felétől. A csimpánz megfelelője ma számos nyelvben használatos, példáulfr. chimpanzé, ném. Schimpanse, ol. scimpanzé, or.шимпанзе, sp. chimpancé ’ua.’ (W.).

A magyarban az emberszabású csimpánznak a XIX. században a vadembermajom (Szóm.) nevet adták. Latin szaknyelvi Pan genusneve úgy keletkezett, hogy a chimpanzee névből kivágták az ókori görög Pán természetisten nevével megegyező pan szót (vö. pánsíp, pánik).

♦ A csimpánz az emberszabású majmok egyik neme, amelybe az ember két legközelebbi rokona, a közönséges csimpánz és a bonobó vagy törpecsimpánz tartozik. A nyugat-afrikai Guineától Gabonig, valamint Zaire északi felében honos, de nem összefüggő területen. Trópusi esőerdőkben és fás szavannákon egyaránt megél. Agytérfogata kb. 350 köbcentiméter, ami nem sokkal kisebb az ember legkorábbi ismert őseinek, a már két lábon járó Australopithecus fajoknak agytérfogatától. A csimpánz testének felépítése az erdei életmódhoz alkalmazkodott, hosszú karjai és kezén-lábán szembefordítható hüvelykujjai segítségével ügyesen mozog a fákon. Testét ritkás fekete szőrzet borítja, arca azonban csupasz. Elsősorban növényevők, de ha alkalmuk van rá, akkor csoportosan elejtenek kis termetű állatokat is (általában más, kisebb majomféléket). Mivel gumós foga van, húsevő is, az emberhez hasonlóan. A csimpánzok társas viszonyai (és kicsit az ember) jobb megismerésében Jane Goodall angol etológus helyszíni megfigyelései hoztak úttörő eredményeket. 2009-ben sikerült igazolni azt a már korábbi megfigyelést, hogy a csimpánzok képesek tervezni a jövőt.

Lásd még: majom.

csincsilla J. Dél-Amerikában honos rágcsáló; Chinchilla.

A Pallas lexikonban bukkan fel először írásban a név, 1893-ban. Állattani és szőrmeipari műszó. Az állat neve vándorszó, a spanyolon keresztül terjedt el. Esetleg a sp. chinche ’poloska’ (< lat. cimex ’ua.’), illetve az argentínai sp. chincha ’görény’ (TESz.) kicsinyítő képzős származékaként. Valószínűbb azonban, hogy a végső forrás Dél-Amerika valamelyik indián nyelve, mégpedig a perui aimarából vagy a kecsuából való, és a hódító spanyolok révén került az európai nyelvekbe. A magyar szó közvetlen forrása a német lehetett. Megfelelője a fr., sp., ang., dán, ném., holl. chinchilla, or., ukr.шиншиллa ’Chinchilla chinchilla’ (uo.).

A csincsillának Toldy Géza, a XIX. század második felében élt jogi és nyelvészeti író a származására és a bundájára utaló perui gyapjas egér nevet adta.

♦ A csincsilla régebben Peru, Bolívia, Észak-Argentína és Chile hegyvidéki területein volt honos. Társas lény, egy életre választ párt magának. Hamvasszürke bundája értékes és keresett prém. Kíméletlenül vadászták, mára veszélyeztetett fajjá vált. A védelmük érdekében hozott törvényeknek köszönhetően 1970 óta lassan újra nő a számuk. Bundája azért olyan sűrű, mert minden szőrtüszőből 40-80 szőrszál nő. Egy négyzetcentiméteren több szőrszála van, mint bármely más emlősnek. Az egyes szőrszálak annyira finomak, hogy szabad szemmel alig láthatók. Egy hosszú női bunda előállításához legalább 150 csincsilla prémjére van szükség!

csíz J. sárgászöld tollazatú pintyféle kis madár; Carduelis spinus.

A madárnév 1538-ban bukkan fel: „chỷз: Lugarinus зeyβle” (PestiNom.), 1560 k. chysz (GyöngySzt.), 1702: tsíz (Miskolczi),1709: csis, csézike (kicsinyítő képzős származék) (EtSz.).

Szláv eredetű madárnevünk, az átvett szó hangutánzó eredetű. A hangjuk, a tompa, elnyújtott „csiiiz” messzire hallatszik. Volt csízik alakja is, R. 1793: tsízik (Grossinger). Szintén szláv, közelebbről szlovák eredetű, az átvett szóalak a csíz szláv előzményének kicsinyítő képzős származéka. Az ősszláv *

ъ folytatója a szbhv.

iž,

ižak, szln.

ižek, cs.

iž,

ižek, szlk. N.

iž, irod.

ižik (TESz.),le. czyż, or. és ukr.чиж, szlk.

ížavý (EL.).A magyar név közvetlen forrása a szlovák vagy a szerbhorvát volt. Hangalakja elhasonulással keletkezett. A népnyelvi csízike, csézike (Chernel) végződése az -ike kicsinyítő képző. A szláv szó átkerült más nyelvekbe is; vö. ang. siskin, ném. Zeisig (< kfn. zīse)(EL.), észt tiisikene, siisikene (a -kene végződéskicsinyítő képző) (KissMad.).

Latin szaknyelvi Carduelis genusnevét a lat. carduus ’bogáncs’ szóból alkották, mert télen gyakran száll bogáncskórókra. Latin spinus fajneve a madár gör. szpínosz nevének folytatója. A csíz népnyelvi neve nálunk az égerpinty, ez azzal függ össze, hogy a csíz gyakran csoportosul az égerfákon. Német jövevényszó; vö. Erlenfink ’ua.’, Erlenzeisig ’égercsíz’ (VNAE.). Különböző forrásokban olvasható egérpinty (Szóm.)neve is, amelynek kis termete, mozgékony természete lehet az alapja, de fölvethető az előbbi égerpintyből való népetimológiás alakulat lehetősége is. Szintén német jövevényszó a cájzli, cejzli (EtSz.), N. ÚMTsz.: ceizli | FöTsz.: cájzëlli társneve; vö. baj.-osztr. zeisl ’ua.’ (EtSz.).

♦ Csupán téli vendégünk északról ez a kedves pintyféle a kúpcsőrűek neméből. Előfordul, hogy tömegesen lepi el az égerfákat, amelyek magvait különösen kedveli. Kellemes az éneke. Írországtól Japánig költ. Fészkét magas fákra építi, ágvillába mohából és tollakból. Tápláléka zömében fák magvaiból áll, de a fiókanevelés idején rengeteg rovart pusztít. A hernyók irtásával szintén jelentős hasznot hajt. Télen gyakran látni bogáncson vagy lósóskán és égeren.Géczi János versében olvashatjuk:

fű, bokor, virág

csíz, istenhozzád, lepke

Istenem, volt világ…

csóka J. fekete és a fején, hasán szürkésfekete tollazatú varjúféle madár; Corvus mo­nedula.

Személynévben 1282-től adatolható (OklSz.). 1395 k. felbukkan köznévként is a név a magyar írásbeliségben: choka (BesztSzj.), 1604-ben czóka (MA.).

Valószínűleg hangutánzó eredetű név, minden bizonnyal jellegzetes „csacsogó” hangjáról kapta (ugyanis távolról is felismerhető, éles és rövid „tyák”-szerű hangot hallat). Idegen nyelvi megfelelője az ang. chough, fr. choucas, szbhv.

avka, tat.

awka, kumük

’avka, észt tsääk (KissMad.). A N. csévarjú (SzamSz.) előtagja a madár hangját utánzó hangsornak felel meg.

Keleti szláv halka nevéből ered a közép-európai Galícia (vagy középkori nevén Halics) neve. A csóka népnyelvi neve a himódi galamb és a csakli, ez utóbbi a hangutánzó ném. N. tschokerl, tschågl ’ua.’ (EtSz.) átvétele. A magyarból való a madár erdélyi szász Dschuka (MNy. 60) és ro. ciócă, cioácă, céucă (TESz.) elnevezése. Latin Corvus genusneve a madár gör. kórax nevének folytatója. Latin fajneve is madárnév, a lat. monedula a csóka neve.

♦ A csóka a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Európában és Kelet-Ázsiában él. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, sík- és dombvidéken, erdőben és városokban egyaránt előfordul. Tollazata palaszürke színű, feje teteje fekete, háta sötétebb szürke. A csóka szelídíthető, szereti a társaságot. Fészkelni odvas fákban, épületek üregeiben, beugróiban szeret. Tartós párkapcsolatban él párjával. Konrad Lorenz neves etológus egész sereg csókával dolgozott együtt, viselkedésüket tanulmányozva. Eleven és ügyes madár. Párosodás idejében igen kedvesen fecseg, mivel hangja hajlékony és változatos. Ez magyarázza, hogy megtanulja az emberi szavak kimondását, vagy más hangok, pl. kakaskukorékolás utánzását. Egyetlen varjúfélét sem tartanak fogságban oly nagy számban, mint a csókát – vidám lénye, ügyessége és okossága, gazdájához való ragaszkodása és utánzótehetsége miatt. A népköltészetben is gyakori szereplő, pl.:

A fekete csóka

Gyászt visel magáért;

Én is gyászt viselek

Barna galambomért.

Nagyon szeret fürdeni, ha alkalmas vízre talál, szívesen lubickol benne. Talán innen ered a mondás: „Hiába fürdik a csóka, nem lesz fehér hattyú soha” (Herman 1986). Más szólásban is szerepel, pl. Csóka csókának nem vájja ki a szemét.

csonttollú madár J. szárnya végén csontszerű szarulemezkét hordó, díszes tollazatú sarki madár; Bombycilla garrulus.

A csonttollú madár esetében a másodrendű evezők hegyén piros pecsétviaszhoz hasonló szaruszerű lemezkék, függelékek vannak, amelyek a meghosszabbodott tollgerinc képződ­ményei. Ezekről a „csonttollak”-ról kapta a nevét. Eredetileg nyelvjárási szó volt Baranyában, hivatalos fajnévvé Petényi és Chernel tette. Herman Ottó pedig a csontmadár nevet javasolta (Madh.).

Selyemfarkú elnevezése (R. 1799: Fábián) a ném. Seidenschwanz ’ua.’ (KissMad.) fordítása. Selymesen fénylő tollaira utal lat. szaknyelvi Bombycilla genusneve is, Arisztotelész gör. bombosz madárneve alapján; gör. bombyx és a lat. -illa kicsinyítő képző összetételével alkotott nemi terminus. Latin garrulus fajneve pedig énekhangjára utal, a lat. garrire ’cseveg, fecseg, locsog’ szóból származik.

A csonttollú madár további társneve a selymeg, fenyőmadár, fenyűmadár, fenyvesmadár, borókapapagáj (uo.),mert tűlevelű erdők lakója. A kontyos fenyőmadár jelzője a madár bóbitájára vonatkozik, akár búbos rigó, búbos csonttollú hasonnevében. Népnyelvi neve még a muszkaseregély, muszkaveréb, borókapapagály, selyemfarkú csonttollú madár; régi nyelvújítás kori neve a selyemfarkú locska (uo.).

♦ A csonttollú a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a csonttollúfélék (Bombycillidae) családjába tartozó faj. Európa, Ázsia és Észak-Amerika északi részén elterjedt. Elsősorban fenyvesekben, de más jellegű erdőkben is előfordul. Magyarországon decemberben látható leggyakrabban, és tavasszal indul vissza az északi tájakra. Rendszertelen, kiszámíthatatlan megjelenésével régebben babonás félelmet keltett. A Magyarországra érkező csonttollúak a télen is hozzáférhető növényi koszton élnek. A nyugati ostorfa, a madárberkenye és a japán akác fán maradó terméseit csipegetik, de a vadrózsa áltermése, a fonnyadó alma és körte, valamint a sárga fagyöngy lédús terméseit kedvelik a legjobban. Az amerikai csonttollúak ’Bombycilla cedrorum’ olyan falánkok, hogy minden gyümölcsöt és minden bogyót, mely csőrük elé kerül, elnyelnek, hogy aztán nem is tudnak repülni, és kézzel is megfoghatók.

Nálunk a csonttollú madárról az első híradás Bél Mátyásnak köszönhető, aki 1736-ban megjelent Notitia Hungariae novae hist. geogr. etc. című művében Zólyom vármegye ma­darairól szólóan azt írja róla: „búbos madarunk is van, amely másutt ugyan ritka, de nálunk közönséges; a tótok ’kochlácsnak’ nevezik. Nagyon tarka madár, szárnytollai sárgák, vörös foltokkal tarkítva, mintha csak művészi kéz rakta volna őket oda”. Grossinger Ornithológiá­já­ban azt írta, hogy 1768-ban Kassán látta a csonttollúakat, amint kosárszámra hozták be a piacra. Utána a Magyar Hírmondó tudósít, hogy 1780-ban Kőszegen jelent meg, majd 1806 telén Arad megyéből jelentettek sokat. Megjelenésének pontos nyilvántartása Petényi Salamonnak köszönhető, aki hátrahagyott irataiban találó képet rajzol életmódjáról: „Azt mondják: szép testben szép lélek lakozik. Itt mintha ez a törvény sántikálna, mert ebben az esetben ez a pompás test egyebet sem tud, mint enni, és újra csak enni!”

csörgőkígyó J. farkával csörgő hangot keltő mérges kígyó; Crotalus.

A csörgő faji jelző régi szavunk, már Calepinus szótározta 1585-ben: tsergoe, tsoergoe. Ezzel a hangutánzó eredetű szóval jelölik ezt a kígyót, nevének alapjául az szolgált, hogy az összes fajon megtalálható megkülönböztető jegy a farki csörgő a farok végén, amit az állat megcsörget, ha úgy érzi, veszélybe került. A kígyó az izmok mozgatásával percenként 50 cik­lussal mozgatja, ez olyan hatásos, hogy akár 2 kilométer távolságból is hallható. A csörgő kisebb vagy nagyobb számú, egymásba illeszkedő, gyengén lapított, üres golyókhoz hasonlítható szarutestekből áll, melyek külső megtekintésre három osztatúak s hegyük a farkvég irányában áll. A csörgőtestek csak lazán fekszenek egymáson, és súrlódásuk alkalmával zörögnek. Latin szaknyelvi Crotalus genusneve is erre utal, a gör. krótalon ’csörgő’ szóból való. Hasonló név többek között az ang. rattlesnake, ném. Klapperschlange, fr. serpent à sonnettes, ol. serpente a sonagli, or.гремучая змея, sp. serpiente de cascabel ’ua.’ (W.).

A Sistrurus-nemzetség legismertebb faja a kis csörgőkígyó, melynek csörgője feltűnően kicsiny, egyes ízei Linnét a kölesszemekre emlékeztették, s ezért adta a fajnak a miliarius nevet. Crotalus mutus néven (< lat. mutus, -a, -um ’néma’) nevezte Linné Dél-Amerika legveszedelmesebb viperáját, brazíliai nevén a szurukukut („néma csörgőkígyó”), vagy ahogy a brit guyanai bennszülöttek nevezik, a kunukusit, amely leszámítva ormósan kiemelkedő hátgerincét, még farka tekintetében is hasonlít a csörgőkígyóhoz.

♦ A csörgőkígyó a gödörkés arcú viperák alcsaládjába (Crotalinae) tartozó nem. Főleg közepes méretű kígyókat sorolnak ide. A két legnagyobb faj, a nyugati gyémántcsörgőkígyó ’Crotalus adamanteus’ és a texasi csörgőkígyó ’Crotalus atrox’ hossza a 2 métert is meghaladhatja. A nemzetségbe 28 faj tartozik, ezek mindegyike Amerikában őshonos. A texasi csörgőkígyó és a borzasztó csörgőkígyó ’Crotalus durissus’ is nőhet 2 méternél hosszabbra, esős évszakban azonban ezek jóval kisebbek. A nagyobb példányok tömege a 2–5 kilogrammot is elérheti, ezzel a súllyal a mérgeskígyók között csak az afrikai gaboni vipera ’Bitis gabonica’ és a dél-amerikai szurukuku vetekedhet. Amikor Kolumbusz felfedezte az újvilágot, a csörgőkígyó még ismeretlen volt az európai emberek számára. Az USA majdnem minden államában (kivéve Alaszka, Maine, Hawaii, Delaware államokat) legkevesebb egy, de Arizona államban 11 különböző faja található. A csörgőkígyóknak igen hatékony a mérgük. Jelentős többségük rejtőzködő életmódot folytat, kihasználva a környezet adta lehetőségeket nappal gyökerek, kövek alatt, bokrok tövében bújnak meg. Az alkonyati és éjjeli órákban indulnak zsákmányszerzésre. Kora tavasszal bújnak elő telelőhelyükről, amelyre mindig visszatérnek, és a tavaszi nap melengető sugarain sütkéreznek, később párosodnak.

Lásd még: kígyó.

csuka J. a kacsa csőrére emlékeztető fejű, ragadozó édesvízi hal; Esox lucius.

A magyar írásbeliségben korai felbukkanású halnevünk, 1395 k.: chuka (BesztSzj.), 1585: czhywka, 1590: chyuka, 1595: czúka, 1617: cziuka (SzT.), 1655: tsuka (Apáczai), 1649, 1652, 1685: csuka (SzT.), 1702: tsuka (Miskolczi), 1887: csuka (HalK.) ’Esox lucius’; a népnyelvben ÚMTsz.: csukahalacska | NéprKözl. 4/3: jeges csuka | K.: ződcsuka, mezzei csuka, mónárcsuka, tigris-, krokodil-, nyurga-, pöttöscsuka | SzlavSz.: csuka.

Nevének török származtatása téves, nyelvünkben szláv jövevényszó, egy š

- kezdetű alak átvétele. A szláv megfelelők, mint az or. š

uka, ukr. š

úka, š

júka, le. szczuka, cs. štika, ócseh š

ika, szorb š

uka, szbhv. štuka, szln. š

úka (RF.), blg. suka (RB.) mind ’Esox lucius’ jelentésűek. A szláv halnevek egy ősszláv š

uka ’ua.’ (ZfSl. 19) elnevezésre vezethetők vissza. A tény, hogy egy ősszláv halnév – mely számos variánssal az összes szláv nyelvben kimutatható, ráadásul minden nyelvben ugyanannak a halnak a neve – azzal a ténnyel függ össze, hogy a csuka elterjedtsége óriási, Európa és Ázsia szinte minden vizében előfordul ez a falánk ragadozó: „In omnibus fere Imoreii Rossici aquis, fluviis majoribus, lacubus usque in ultimos Asiae orientalis fluvios … imo in ipso mari glaciali ut et in mare Vaspio vulgatissimus oiscis” (PallasZoogr.). Szláv jövevényszó a románban is; vö. ro.ştiucă ’ua.’ (FR.). Érdekes, hogy ezt a román nevet átvette a csángó nyelvjárás (styuka ’ua.’ /Gyurkó/), és a magyar csuka helyett használja. Ugyanakkor a ro. ciucă (UngElRum.) és a szlk. N.

uka ’ua.’ (TESz.) a magyar csuka átvételei. A halnév származéka a csukafejes, csukaugrás, e hal látványos ugrásai alapján keletkeztek.

A márciusi csuka (K.) szigetközi halnév, a csukát ívási ideje után nevezték el így. Akár a józsefi csuka (uo.), amely ugyancsak az ívási időre utal, a március 19. körüli napokra. A ger­gőcsuka március 12-én ívik. Mátyáscsuka (R. 1921: ua. ’már február végén fürdik’ /Lóczy/) népnyelvi név, ÚMTsz.: máttyáscsuka ’Mátyás-nap, vagyis február 24-e táján fogott csuka’; ’tavasszal, Mátyás napján már fogták a Mátyáscsukát, mert akkor volt az ívásuk’ | K.: mátyásicsuka | OrmSz.: Máttyás-csuka ’Mátyásnap körül ikrásztak’. A zsidókrokodil (Bálint) esetében az előtag lehetséges szemléleti hátter Kálmány L. följegyzése (Ethnológiai Adattár, Néprajzi Múzeum 2809) alapján az, hogy „a csuka szent hal, mert a fejében megvan Jézusnak minden kínzó eszköze: lándzsa, kalapács, söprű, nádszál, kereszt, minden. Ezért a zsidók nem szeretik enni”. Valószínűbb azonban, hogy ez is a „makai kóserzsidóknak kedvelt eledele volt” (Bálint). Az összetett szó második tagjának a csuka hatalmas szája, fogazata és rendkívül falánk természete a magyarázata. A kacsafejes csuka szigetközi halnév: „ennek a szájformája különösen lapos, nem turcsiorrú” (K.). Nagy szájára, hatalmas fogazatára utaló neve ugyancsak a Szigetközben a krokodilcsuka (uo.),ugyanott a tigriscsuka (uo.) a csíkos ragadozó népi neve. Használatos nyurgacsuka (uo.) neve is, a testformára utal.

A csuka lat. lucius neve először a IV. században élt római költő, Decimus Magnus Ausonius írásaiban bukkan fel. Minden bizonnyal az ógörög lykosz ’csuka, ill. farkas’ állatnévre ve­zet­hető vissza. A csuka régi latin nevének folytatója az ang. luce, fr. luci, lucie, sp. lucio (VNAE.),ol. N. luz, luzza ’ua.’ (PI.). A régi latin terminus a magyar írásbeliség első emlékeiben is sorban felbukkan; vö. 1395 k. luceus: chuka (BesztSzj.),1405 k. ua. (SchlSzj.), 1435 k. ua. (SoprSzj.), 1500 k.: „…quam si (lucius) lupus aquaticus per caput apprehenderit” (TemGl.), 1525 k. ua. (Ortus), 1533: „…dicitur lucius, quasi lycius é graeco nomine lycos, quod lupus interpretatur: Ein Hecht: Czuka” (Murm.).

Ragadozó természetéről kapta a csuka az édesvizek farkasa nevet. Az ógörög lykosz állatnévvel a csukát és a farkast, ezt a két igen falánk ragadozót jelölték. A németben ma is használatos a csuka Wasserwolf, azaz ’vízifarkas’ neve (VNAE.). Régi magyar nyelvemlékeinkben többször is a lupus ’farkas’ főnévi hasonlat olvasható a csuka mellett: 1500 k.: „…silicet nomine dergecze, vel siger vel perca, quam si (lucius) lupus aquaticus per caput apprehenderit” (TemGl.), 1533: „Lupus. Hic uulgo, dicitur lucius … quod lupus interpretatur: Ein Hecht: Czuka” (Murm.), „Luppulus: Ein hechtlin: kis czuka” (uo. 1159), 1538: Lupus: chuka (PestiNom.), 1590: Lucius, Lupus: Czuka (SzikszF.). Bél Mátyás ugyancsak azt írja, hogy „Csukának hívom azt a nagyon ismert halat, amelyet egyesek farkasnak szeretnének elkeresztelni.” (A régi névalkotásnak felel meg a m. belvízi cápa, édesvízi cápa ésaz angol freshwater shark /VNAE./ is.)

A csuka ném. Hecht neve igen régi, a középfelnémet kor óta változatlan alakú, ófelnémet eredetű halnév (< hachit, hechit, heched /Österreichs Fischerei 56/). A Haken ’horog, kampó’ szócsaládba tartozik, a ’gereben’ jelentésű Hechel szóval rokon, mely szúrós, hegyes eszköze a len és kender tisztításának, kifésülésének. A névadás alapja a ragadozó csuka számos hegyes foga. Ezt a halat számos nyelvben szintén valamely hegyes eszköz nevével jelölik, testformájára, különösen hegyes fejére utalva; vö. angol pike ’csuka’ (R. XIV. század eleje, minden bizonnyal a pike-fish-ből rövidült jelentéstapadással), tkp. a ’hegyes’ jelentésű pike szóból; fr. brochet, brouché ’csuka’ (VNAE.) a broche ’nyárs, kopja, lándzsa’, lanceron ’ua.’ (uo.) neve esetében a lance ’lándzsa, dárda’ főnévből. Akár az ang. gedd, sv. gädda, dán gedde, norv. gjedde ’ua.’ a ’tüske, fullánk’ jelentésű gadd szóból. Már az ókori latinban hasonló volt a névadás szemléleti alapja, hiszen a csuka Pliniusnál olvasható alakleíró neve sudis volt, ami tkp. ’karó, cövek’ jelentésű.

♦ Jellegzetes testalkata, kacsacsőrszerűen végződő nagy feje jól megkülönbözteti a többi halfajtól. Európa északi féltekéjén általánosan elterjedt. Elsősorban a gazdag növényzettel benőtt tavakat kedveli. Nem válogatós, igen falánk ragadozó, még a magas testű keszegféléket és kárászokat is könnyedén elnyeli. Szinte egész évben táplálkozik. Gyors fejlődése miatt hamar megnő akkorára, hogy más ragadozók nem tudják elejteni, legfeljebb saját kannibál fajtestvérei pusztítják. A halászok zsákmányában jelentős a szerepe, hitelt érdemlő források alapján az eddigi legnagyobb csuka 35 kilogrammos volt. A horgászok kedvelt sporthala, Magyarországon 20 kilogramm fölötti példányt is fogtak már. A csuka húsának egykor gyógyító erőt tulajdonítottak. Hildegard von Bingen (1098–1179) azt írta könyvében, hogy „ha a májából eszünk, jó lesz az emésztésünk.”

A magyar vendéglátás egyik értékes, de kevéssé ismert dokumentuma Kőszeghy Pál Bercsényi házassága című történeti éneke 1695-ből. Bercsényi Miklós ezredesnek Csáky Krisztinával való megismerkedését, eljegyzését, menyegzőjét beszéli el. Kőszeghy Pál Zrínyit és Gyöngyösi Istvánt követő eposza szinte verses szakácskönyv, a régi magyar költészet leghosszabb, legteljesebb lakomaleírása 35 strófában. A népi eljegyzésen, majd lakodalmon Kőszeghy kitűnő megfigyelőnek és az étkezési reprezentációk ábrázolójának bizonyul.

Pohárnoknak látszott itten frissessége,

Kezkenőkből hajtott formált mestersége,

S minden cipó felett mívelt ékessége,

Kiknek volt szebbnél szebb különb-különbsége.

…Az haragos csuka cipót amott marta,

Gondolnád, hogy éppen elnyelni akarta…

A figyelmes olvasó rájön, hogy asztalkendős szakácsmutatványokról, a pohárnok asztal­ken­dőkből hajtogatott ügyes utánzatairól van szó!

csuszka J. fatörzseken ügyesen, fejjel lefelé is kúszó, veréb nagyságú rovarirtó madár; Sitta europaea.

A csuszka név 1787-től adatolható: „fára menő Tsuszka(TESz.), majd 1840: csuszka ’harkály nemű madárfaj’ (MTsz.). Borsodi nyelvjárási szóból vált tudományos magyar névvé. A madár fákon él, nevét is onnan kapta, hogy akár fejjel lefelé is haladva „csúszkál” a fatörzseken (vö. fakusz, fa-kúsz ’közönséges fakúsz’ /Nyr. 2/). Repülni is általában csak egyik fáról a másikig szokott. Neve elvonással jött létre hangutánzó eredetű igéből. A csúszik ige csúszkál származékából elvont főnév.

A fejtető és hátoldal szürkéskék színe alapján, illetve a zöld küllőéhez hasonló hangja miatt kapta N. kék külü, kék küllő (Chernel) nevét. Az Erdélyben használatos tüj-tüj, tüjtüjmadár és dunántúli hőcs madár, höccs, höcsök (KissMad.), höcs név (VasiSz. 1966: 3) hangutánzó eredetű. Ismétlődő, éles füttyögetéséről nevezték el hujángató (uo.) néven. A kéregszűcs nevet (Chernel) azért kapta, mert a fák kérgének fáradhatatlan munkása.

Latin szaknyelvi Sitta genusneve régi lat. madárnév, a gör. szitté ’ua.’ folytatója.

♦ A csuszka a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, a csuszkafélék (Sittidae) családjába tartozik. Hatalmas területen, szinte egész Eurázsiában elterjedt a leghidegebb és a sivatagos területek kivételével. Észak-Afrikában, az Atlasz-hegységben is előfordul. A csuszkák sok helyen alkalmazkodtak az ember közelségéhez. A Kárpát-medencében gyakori és rendszeres fészkelő. A legtöbb csuszka az Északi-középhegységben és a Dunántúli-dombság területén él, legritkábban pedig a Dél-Alföldön fordul elő. Könnyen felismerhető, jellegzetes madár. Feje teteje, háta és szárnyai szürkéskékek, az arcrész mindig fehér, a hegyes csőr és a szemsáv pedig fekete. Hasának színezete alfajtól függően a fehértől a vörösesbarnáig változhat, a közép-európai csuszka ’Sitta europaea caesia’ hasa mélybarna. A fiatal egyedek színei elmosódottabbak. Tápláléka nyáron a kérgen élő ízeltlábúak, lárváik és petéik, téli étrendjét viszont magvakkal kénytelen kibővíteni. Sokszor keresi fel a madáretetőket, gyakran különféle cinkékkel egy csapatba verődve.

csüllő J. az északi tengerek sirályféle madara; Rissa tridactyla.

A név a TESz. szerint 1795-ben bukkan fel először írásban, valójában valamivel korábbról, 1793-tól adatolható madárnevünk: tsüllő (Grossinger).

Valószínűleg hangutánzó szó, a halászmadár éles, vijjogó hangját érzékelteti. Szintén Grossinger közli Halász-madár nevét. Törpecsüllő elnevezése (Nom.) pedig arra utal, hogy fajtestvéreihez képest kis termetű.

A háromujjú csüllő nevének jelzője arra utal, hogy a negyedik lábujja szinte teljesen visszafejlődött. A szaknyelvi latin tridactyla fajnév tükörfordítása. Ezért hívják csonka sirály néven is (Nom.). Földinél olvasható 1801-ben a Háromujjú tsüllő, Vajdánál 1841-ben a há­romujju sirály fordítás. Megfelelője a ném. Dreizehenmöwe (WbZ.), fr. mouette tridactyle, risse tridactyle, ol. gabbiano tridattilo (EL.) neve.

♦ A háromujjú csüllő vagy csüllő a madarak (Aves) osztályában a lilealakúak rendjébe, ezen belül a sirályfélék (Laridae) családjába tartozik. Az Atlanti-óceán északi részének tengerparti tájain költ, nagy területeken kóborol. Viszonylag nagy létszámú faj. A költési időn kívül a nyílt vizek lakója. Testhossza 40 centiméter körüli, szárnyfesztávolsága 95–120 centiméter, testtömege 310–500 gramm. A hím kicsit nagyobb, mint a tojó. Sárga csőrét és szürke szárnyait kivéve fehérek a tollai.