Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei II.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

32. fejezet -

32. fejezet -

Az anekdota mint a magyar élet tükre

Amikor a százkötetes díszkiadás számára Jókai Mór utószót írt 1854-es regényéhez, genezisét, sőt eszmei középpontját egy adomakörhöz kapcsolta, amelyet ugyanakkor a korszak találó kifejeződésének tekintett. A magyar regény, sőt talán általában a magyar széppróza értelmezésében az anekdota fogalma meglehetősen furcsa szerepet játszik körülbelül az 1850-es évek óta. Sokan gondolták, gondolják úgy, hogy a 19. vagy akár 20. századi prózánk egyik vonulata, amelyet alkalmasint olyan kimagasló és egy folytonos hagyományt átörökítő írók neve fémjelez, mint Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula (de a hagyomány talán egészen a Kis magyar pornográfiát író Esterházy Péterig is kiterjeszthető [Alexa 1983, 81–82]), alapvetően anekdotikus. Abban a tekintetben már jócskán megoszlanak a vélemények, hogy mit jelent az anekdotikusság, hogyan definiálható, és leginkább: hogy jó vagy rossz dolog, ha az anekdota jelen van egy elbeszélésben vagy egy regényben. Nem túlzás azt állítani, hogy az anekdota mibenlétét és azonosíthatóságát illetően teljes zűrzavar uralkodik a magyar irodalomtudományban, ezért előzetes definícióként aligha merészkedhetünk messzebbre annál, mint hogy rövid és csattanóval végződő elbeszélő formának tekintsük (Hajdu 2001, 66–73). Éppen a fogalmi tisztázatlanság és az ellentmondásos megítélés miatt érdemes az anekdotával kapcsolatos diskurzus 19. századi előtörténetét szemügyre venni, az Egy magyar nábobtól kezdve, amelyet oly sokan tartottak (köztük maga a szerző) anekdotikusnak, és amely azokban az években keletkezett, amikor Jókai mind teoretikus, mind gyakorlati szempontból rengeteget foglalkozott az anekdotával.

Merthogy az 1850-es években valóban intenzíven érdeklődött az anekdota iránt. Széles körű gyűjtőtevékenységet kezdeményezett, lapszerkesztőként elérte, hogy az ország minden tájáról elküldjék neki az anekdotákat: a beküldők ingyen kapták az Üstököst (Dömötör 1932; H. Törő 1968, 638). Ennek eredményeként számos anekdotagyűjteményt adott ki, melyek közül a legfontosabb A magyar nép adomái, amely 1856-ban jelent meg Pesten, de már egy évvel később „150 új adomával bővített kiadása” is napvilágot látott. Ez a kötet rendkívül népszerű volt, hiszen 1914-ben már a tizenötödik kiadása került a boltokba. De jelentős terjedelmet foglaltak el az anekdotagyűjtemények a Nagy Tükör kiadványaiban (1856–1858) és Kokas Márton Albumában is (1858). Ez a foglalatosság olyan fontos volt Jókai számára, hogy A magyar néphumorról című akadémiai székfoglalóját is az anekdota témájának szentelte. Ez az előadás 1860. január 30-án hangzott el (H. Törő 1968, 637), és mintegy összefoglalta a tapasztalatokat, melyeket Jókai az anekdotagyűjtés területén szerzett. Ő maga azonban jellemző módon később átalakította élettörténetét, és akadémiai tagságát tíz évvel korábbra tette (Jókai 1883, 132), ami a nagy gyűjtőmunka elméleti megalapozásává minősítette át ezt a szöveget.

Herderi alapvetésű, romantikus szemlélet uralkodik a szövegben: az adoma a magyar néplélek megnyilvánulása, és mint ilyen érdemes a figyelemre. A nemzetkarakterológia fontosságára a gondolatmenetben már a legelső mondat felhívja a figyelmet: „A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona” (Jókai 1968, 335). Mivel az értekezés első felét kitevő történeti áttekintésből is kiderül, hogy a humor Jókai szerint is már igen régi időkben létezett, a szabadelműség és felvilágosultság nem történeti kategória, hanem olyasmi, ami egy népre mint olyanra lényegénél fogva lehet mindig is jellemző. Vannak olyan népek, amelyek „szeretik kimondani az igazságot” (Jókai 1968, 335), és ha ez nem lehetséges nyíltan, akkor tréfálnak. Ebből következőleg természetesen vannak másféle népek is, olyanok, amelyek feltehetőleg nem szeretik az igazságot kimondani. Ilyenek a kínaiak, a Karib-szigetek lakói. Aligha meglepő, hogy a magyar a felvilágosult népek közé tartozik. De ha az igazság kimondásának igénye a néplélek misztikus, változhatatlan mélységeiben gyökerezik, hogyan viszonyul a politikai intézményrendszer esetlegességeihez? Az Ezeregyéjszakameséiben Jókai felfedezni vél bizonyos „humoristicus alapgondolatot”, de csak a nomád arabok világában, az „uratlan pusztákon” (335), viszont az uralkodók közvetlen közelében már nyoma sincs mindennek: „Az arcraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa” (336). A két dolog azonban nem úgy következik egymásból, hogy a politikai struktúra határozza meg a gondolkodást, és így a humorra való képességet, hanem ellenkezőleg: a politikai intézményrendszer éppolyan megnyilvánulása a népléleknek, mint a humor: a szabadságszerető nomádok uratlanul élnek, és van humoruk; vannak persze olyan népek is, amelyek inkább szolgaságban szeretnek élni, nincs igényük az igazság kimondására, hanem az uruknak hízelgő hazugságokat akarják mondogatni. Az ilyeneknek nyilván humoruk sincs. A nemzetkarakterológiák sohasem értéksemlegesek, és ez itt leginkább az arabok példáján látszik: a szabadság igénye nem pusztán a férfiassággal, hanem az ember teljességével lesz azonos, míg a másik póluson a férfiasságától megfosztott, a megcsonkított található. A különböző ellenpéldákból adódóan a humor európai specifikum lesz, története „a szabad görög népnél” (336) kezdődik, és gyanítható, hogy a pusztai nomád arabok csak azért képeznek kivételt, mert olyanok, mint a magyarok ősei. Jókai nem fejti ugyan ki, hogy a magyarok eredendő szabadságszeretete még abból az időből származik, amikor a határtalan pusztákon nyargalásztak, és azóta őrzik csorbítatlanul néplelkük mélyén, de azt leszögezi, hogy a hun Attilának is volt humora, és a hunoktól közvetlenül származó székelyek nem véletlenül „a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek” (344).

De az adott népre nem egyszerűen a humorra való képesség vagy képtelenség jellemző, hanem az is, hogy milyen a humora, ha van neki. A történelmi változások által érintetlenül meghagyott néplelket a romantikusok a népművészet, elsősorban a népköltészet és a népmese alkotásaiban vélték megpillanthatni, és ez a várakozás esztétikailag is felértékelte az összegyűjtött alkotásokat. Jókai terjesztette ki a gyűjtőmunkát az anekdotára is, amelyet a nemzet önreflexiójának műfajaként határozott meg. Szerinte az anekdota olyan történet, amely szinekdochéként a nemzet egészének vagy legalább egy részének életét jellemzi. „Semmi népleírás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint ahogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.

Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez: annyira, hogy akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy ez más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az ujabb korba áttenni; igen nehéz pedig ujat teremteni, a mi meg nem történt” (343).

Tulajdonképpen a történet és annak elbeszélése nem válik el egymástól Jókai szemléletében. Ahogyan a népdalok és népmesék gyűjtői sem reflektáltak arra a problémára, hogy a lejegyzés és kiadás folyamata mennyire alakította át a szövegeket, mennyire formálta át a magaskultúra elvárásainak megfelelően, úgy Jókait sem az a kérdés nem érdekli, hogy amikor újságaiban vagy gyűjteményeiben kiadta az adomákat, stiláris vagy narratív formálásai befolyásolják-e a néplélek közvetlen megnyilvánulásait, sem az, hogy a megtörtént esemény különbözik-e annak szemlélésétől, elbeszélésétől. Ha valahol, hát itt a transzparens nyelv képzete munkál: csak ami a nemzet életében valóban megtörtént, az lehet adoma, és amikor a nép adomáiban „önmagát rajzolja”, akkor egyszerre cselekszik és elbeszél. A nemzetre az jellemző, ami vele megtörtént (ami nemcsak metonímia, hanem szinekdoché is: minden egyes történés állhat az egész történet helyett), és a történéseket elbeszélésük közvetlenül meg tudja mutatni.

Első pillantásra meglepőnek tűnik az az állítás, hogy az anekdoták fordíthatatlanok, hiszen elemi tapasztalat, hogy az anekdotagyűjtemények a reneszánsz óta egész Európában ugyanazokat a történeteket variálják (György 1934, 14–22 és passim). Jókai sem tagadja, hogy az átvétel a gyakorlatban lehetséges, hanem azt állítja, ilyenkor mindig észre lehet venni, hogy idegen anyaggal van dolgunk. Ha azt feltételeznénk, hogy következtetni lehet a magyar néplélekre az összegyűjtött magyar anekdotákból, a nemzetjellemet pedig meg lehetne ismerni belőle, akkor természetesen nem volna lehetséges az idegen átvétel felismerése az indukció alapjául szolgáló anyagban. Ez az észrevevés így aztán csak intuitív lehet: a néplélek eleve ott munkál a nép minden tagjában, és meg tudja különböztetni a sajátot az idegentől.

Az anekdotákból levonható tanulságok alapján tehát Jókai úgy látja, a magyarok különösen jó humorú népek (nyilván mert különösen szabadságszeretők és felvilágosultak) és kivételesen szeretetreméltóak: „Oly gazdag és oly kiválólag sajátságos adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak.” „Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki ez adomák után a magyart nem tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni, annak rosz a szive” (347).

A szabadságharc bukásának traumáját szenvedő országban érthetőek Jókai ilyen, a nemzeti önbecsülést erősítő kitételei; elfogadhatóak bizonykodásai a történelmi, politikai körülményektől függetlenül létező néplélek értékteli állandóságáról: mindez összhangban van azzal a szereppel, amelyet Jókai vállalt egy a kor színvonalán álló magyar nacionalista diskurzus és egy nemzeti mitológia alakításában. És az is szinte magától értetődő, hogy a magyar anekdoták nemzetet jellemző lehetőségeit éppen a németekkel szembeállítva próbálja bemutatni.

Definiálható-e Jókai anekdotagyűjtő tevékenysége alapján, hogy mit értettek akkoriban, vagy legalább mit értett Jókai anekdotán? Ezt a kérdést azért fontos feltenni, mert semmi sem garantálja, hogy mai anekdotafogalmunk, amely maga sem tekinthető megnyugtatóan egyértelműnek, azonos a 19. század felfogásával. A Nagy Tükör tíz számához tartozik egy tartalomjegyzék, amely a megjelent szövegeket műfaji csoportosításban tünteti fel. Ha a tartalomjegyzék „adomák” csoportját összehasonlítjuk azokkal a szövegekkel, melyeket a kritikai kiadás adomakötetének sajtó alá rendezője, Sándor István a Nagy Tükörből az adomák közé felvett (Jókai 1992, 327–437), meglepő különbségeket találunk. Elvileg semmi nem garantálja, hogy éppen Sándor István válogatása lenne az a próbakő, amely megmutatja, hogy a 20. század végén mi tekinthető anekdotának és mi nem. A Jókai-művek kritikai kiadásának válogatása mégis reprezentatívnak tekinthető. Nos a Nagy Tükör tartalomjegyzéke Sándor adomái közül többet más műfajba sorol, olyanokba, mint „Furcsa ötletek”, „Genreképek”, „Caricaturák”, „Humoristicus ötletek”, „Beszélyek és effélék”. Van azonban öt olyan közlemény is, amely a tartalomjegyzékben adomának minősül, mégsem került be az Adomák kötetébe. Sajnos a tartalomjegyzék messze nem teljes: 36 „adoma” egyáltalán nem szerepel benne. A zavar akkora, hogy nemigen tudunk következtetéseket levonni. Mondhatnánk persze, hogy Sándor István adomafogalma átfogóbb, sok mindent elfogad, amit a tartalomjegyzék még máshová sorolt. Különösen feltűnő ez a karikatúrák esetében, ahol a közölt szöveg képaláírás, és a képpel együtt nyilván jobban volna értelmezhető.

Tekintve, hogy a nemzeti öntudat erősítése Jókai regényművészetének is egyik bevallott célja, és az anekdotikusságot gyakran nevezik írásai egyik fő jellegzetességének, jogosan tehető fel a kérdés, hogyan viszonyul Jókai anekdotagyűjteményeinek anyaga a regényekhez. Hiszen logikusnak látszik, hogy a nemzetjellemet közvetlenül kifejező adomák utat találjanak a nemzeti célokat is tekintetbe vevő nagykompozíciókba. De nem így történik: a gyűjteményekben szereplő anekdoták csak rendkívül ritkán fordulnak elő regényben, és akkor sem játszanak fontos szerepet, nem alakítják a cselekményt, nem tárják fel a nemzeti karakter titkait. Egy a Kakas Márton albumában megjelent anekdotát (653) Zárkány Napóleon mond el Az élet komédiásaiban (Jókai 1967, 355–356). Az „L… színidirektor” esetét elbeszélő egyoldalas szöveg Napóleon előadásában négy sor, és a saját nagybátyjáról szól. A narratív szituációban, a cselekmény bonyolításában a történet annyira nem játszik szerepet, hogy beszélgetőpartnere rendre is utasítja a főhőst: „Az adomázás olyan némely embernek – mondá rá Alienor –, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül, s a ködben elmenekül” (355–356).

A magyar nép adomái közül A mordiális ezredes (126) csattanója egy az anekdotáéhoz egészében is hasonló szituációban hangzik el Az új földesúr egyik jelenetében (Nagy 1968, 212, 304), azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy míg az anekdota csattanója lezárja az egyoldalnyi elbeszélést, a regénybeli mondat nem zár le semmit, viszont egy igen hosszan kifejtett, fontos cselekményszál eredményeként hangzik el. Az anekdotában az ezredes semmi jelét nem mutatja a békülékenységnek megszöktetett leányaival szemben, és „mennydörgő hangon” kiáltja: „Azt mondom, hogy ez többet meg ne történjék.” Ankerschmidt lovag viszont Elza hosszas, több oldalon elbeszélt békítgetéseitől és hízelgéseitől már nagyjából megnyugtatva ripakodik rá ugyanígy a cselédségre. Az anekdota tehát nem önálló betétként szerepel, amely a maga példázatos jellegével mintegy kívülről reflektál a regénycselekményre, hanem teljesen feloldódik abban, és talán csak mint komikus megnyilatkozás számíthat anekdotikusnak.

Hasonlóképpen egy hosszabb, fordulatos cselekménymenetben oldódik fel az Egy magyar nábob elején az egeret a cigánnyal megetető nemesúr története, amely ha nem is Jókai adomagyűjteményeiből, de a Pesti Hirlap egy 1841. december 29-i közleményéből ismert (Tolnai 1930, 252). De azért találunk a regényben anekdotát A magyar nép adomáiból is. Ez a 157. számú, amely a második kiadástól kezdve Csokonairól szólt, bár az első kiadásban még csak egy névtelen legátusról. A történet szerint a prédikációra készülő fiatalember elé tréfából egy szakácskönyvet tettek a szószékre, de ő kivágta magát, és remek prédikációt rögtönzött az ecetről. Hasonló tréfát követnek el a regényben a nábob neve napjára összegyűlt cimborák a szuplikánssal: az imádságos könyvét állatorvosi munkával cserélik ki. Csakhogy: „A jámbor diák nem bírt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz Mihály”, hanem teljes zavarban egy szó nélkül elhagyta a szószéket (Jókai 1962 [1854], 1, 278–279). A narrátor által előadott anekdota tehát éppen nem alakítja a cselekményt: ellenpéldául szolgál, azt mutatja meg, mit nem képes megtenni a regény szereplője.

Az azonban, hogy Jókai saját gyűjtésű adomái csak elvétve fedezhetőek fel regényeiben, nem jelenti azt, hogy ne merített volna olykor ilyesfajta forrásokból. Rengeteget olvasott és jegyzetelt. Hankiss János kimutatta, hogy Rendkívüli nők című elbeszéléseihez egy francia anekdotagyűjteményt használt forrásként, és abból dolgozott fel több, ábécésorrendben egymás után következő történetet (Hankiss 1928, 13–14). A külföldi gyűjtemények használata viszont éppen az anekdota és a magyar nemzetjellem szerves összefüggésének tételét látszik megingatni. Ráadásul az Egy magyar nábobban egyetlen olyan jelenet van, amelyben a szereplők egymás után egy sor csattanós történettel szórakoztatják egymást; ez a jelenet nem magyar környezetben játszódik, hanem a párizsi aranyifjúság, Abellino köreinek jellemzését szolgálja (Jókai 1854, 1, 66–73). Ezek a távol levő ismerősökről elmondott anekdoták természetesen nem kedélyesek, hanem kimondottan rosszindulatúak, de mégiscsak furcsa, hogy az anekdotikus regény jellegzetes példájának tartott magyar tárgyú irányregényben csak a francia kultúrájú, bár eléggé nemzetközi arszlánokkal esik meg, hogy jókedvűen adomázgatnak. Ráadásul egyikük ténylegesen „anecdotonnak” is nevezi az általa előadott történetet (71).

Regény és anekdota összefüggését természetesen nem csak úgy lehet elképzelni, hogy anekdotaként újságokból vagy gyűjteményekből ismert történetek beépülnek a regénybe. Elég általános felfogás, hogy 19. századi regényeink egy részének fragmentáris szerkesztését az anekdotával lehet összefüggésbe hozni. Fábián István például meglehetős tömörséggel foglalja össze ezt a nézetet (elsősorban Mikszáthtal kapcsolatban, de a szövegkörnyezetből adódóan Vas Gerebenre és Jókaira is érvényesen): „Az adoma hatása, hogy lazává teszi a szerkezetet, a cselekmény szétfolyó lesz, az eseményeket nem a logika köti össze, hanem egy-egy ötlet vagy adoma” (Fábián 1938, 22). Ez a képzet meglehetősen hasonlít arra, ahogyan Jókai maga jellemezte a „Végszó”-ban az Egy magyar nábob elejét, anélkül azonban, hogy anekdotikusnak nevezte volna: „Rosszallják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egynegyed része, csupa epizódokból áll. Én magam sem találok számára mentséget. (…) A mesét illetőleg tulajdonképpen az egész első kötet egészen el is maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem szükségeltetnék” (Jókai 1854, 2, 256).

A töredezettség, az epizódok burjánzása lehet talán az egyik olyan jellegzetesség, amelyet a magyar kritikai hagyomány anekdotikusnak tekint, és ez alkalmasint szintén kapcsolatban áll az anekdota mint szinekdoché Jókai által kidolgozott tételével: az egyedi esetek teljes joggal reprezentálnak önmagukban anélkül, hogy egy átfogó logikai konstrukció integráns részét képeznék.

Van egy további lehetőség is: regények cselekményelemeit is szokás anekdotaszerűnek nevezni. Az 1854-es regény anekdotikus hírét talán nem is annyira az első fejezetek epizodikus szerkesztésének, mint inkább a címszereplő figurájának köszönheti. Mint azt kiindulópontul választott idézetünk is mutatja, Jókai a nábob alakját bevallottan Józsa Gyuriról mintázta. Ez az 1846-ban (Milesz 1900, 491) vagy 1847-ben (Milesz 1895, 270), ötvennégy évesen elhunyt tiszafüredi földbirtokos, aki örökké befejezetlen kastélyban lakott, és fahidat építtetett a Tiszán, nevezetes volt alpári tréfáiról. Jókai adomagyűjtésében nem játszott különös szerepet. Mindössze a 89. anekdota szól róla és intézőjéről, akit fizetés nélkül, de szabad lopással szerződtetett. Történeteit szerte az országban mesélték, és Tóth Béla Magyar anekdotakincsében mintegy húsz oldal szól róla (Tóth 1898–1903, 2, 268–286). E történetek között azonban mindössze egy akad, amelyhez némiképp hasonló esemény az Egy magyar nábobban előadódik. Józsa Gyuriról egy „szemtanú elbeszélése szerint” írja Tóth Béla, hogy 1840-ben Pesten megtekintett egy bolhacirkuszt, és a rendkívüli képességekkel megáldott tudós bolhát hüvelykujjával agyonnyomta, majd a feldühödött tulajdonosnak nagy flegmával kifizetett ötszáz forintot (279–281). Ehhez hasonlót azonban nem a Józsa Gyuriról, „az őseredeti magyar alakról” (Jókai 1893, 260) mintázott Kárpáthy János, hanem az elkorcsosult, általában nem magyarként viselkedő (bár éppen ebben a jelenetben magyarságával dicsekvő) Abellino cselekszik, amikor a mutatványos kutyáért kifizet ötvenezer frankot, majd agyonlövi (Jókai 1854, 1, 78–79).

Ha a Józsa Gyuri adomakör nem is bizonyul nyomravezetőnek anekdota, regény és magyar nemzetjellem kapcsolatát illetően, felvethet egy további lehetőséget, különösen akkor, ha összevetjük a 19. századi magyar regényirodalom másik olyan darabjával, amelyet szintén az anekdotikus regény ideáltípusának szoktak nevezni (Alexa 1983, 30; Eisemann 1998, 67–73), a Beszterce ostromával. Józsa Gyuriról, egy adomakör hőséről mintázni a regényt, úgy látszik, nem azt jelenti, hogy a vele megesett vagy róla országszerte mesélt történetek épülnek be a regénybe, hanem csak valamilyen általános, szimbolikus módon hasonlítanak egymásra, amely mód azonban mindenképpen azt jelenti, hogy a regényalak olyan, mint amilyen figurákról Magyarországon anekdotákat szoktak mesélni. Körülbelül ezt állítja Pongrácz Istvánról is a Mikszáth-regény „Bevezetése” (Mikszáth 1957, 7). Lehet, hogy ennek a sajátosságnak a megnevezésére a Mikszáth-szakirodalom egyik kulcsszavát kellene alkalmazni, a különcöt. De az is lehet, hogy ennél óvatosabban kell fogalmazni, és az anekdotikus regény anekdotikus alakjai nem feltétlenül különcök, de azért van bennük valami viccesen különös.

De mivel az anekdotagyűjtemények vizsgálatával sem sikerült az anekdotáknak általánosan érvényes specifikumait feltárni azon túl, hogy a szövegekben van valami komikus, úgy látszik, ez lehet a fragmentáltság mellett az anekdotikus irodalom másik általános, de ennél részletesebben nem meghatározható sajátossága. Ha szemügyre vesszük, mikre hivatkoznak azok, akik anekdotikus elemeket sorolnak fel Jókai műveiben, ez a benyomásunk erősödhet. Zsigmond Ferenc példatára bővelkedik humoros elemekben, de azt nem lehet állítani, hogy jól körülhatárolható narratív sablonok rajzolódnának ki belőlük. A csattanót például gyakran emlegeti, de nemcsak csattanós történeteket, sőt nem is csak történeteket sorol fel, hanem jellemtípusokat, vagy mondjuk, a diáknyelv sajátos szókincsének magyarázatait is (Zsigmond 1924, 342– 346). Garanvölgyi Ádámról azt írja, „úgyszólván minden szava és cselekedete egy-egy adomának illik be” (345). A regényalak tehát olyan, mintha anekdotákban élne, noha nem anekdotákban él. Lehetséges tehát, hogy az anekdotát Zsigmondnál olvasásnak kellene tekinteni? Ez az „illik be” kifejezés ilyesmit sugall: az olvasó Garanvölgyi minden szavát úgy olvassa, hogy rögvest elképzeli, amint a regény cselekményétől függetlenítve, önálló adomaként továbbmesélhetné. Ha azonban összevetjük ezzel Fábián István elemzését, amelyben Az új földesúr első fejezetét négy adomára bontotta, már ebben sem lehetünk olyan biztosak, hiszen alig képzelhető el bármelyikről, hogy önállóan élvezetesen el lehetne beszélni bármelyiket: „1. A passzív rezisztencia komikumig vitt következetessége; 2. Grisák és a marhadoktor összetévesztése; 3. alkudozás: Garanvölgyi ostobának tetteti magát, s a végén fölénybe kerül; 4. a kosaras kutyák” (Fábián 1936, 22).

Az első egy hosszabb folyamat narrátori előadása, a második helyzetkomikumra épülő jelenet, a negyedik vizualizált játék a kosár szó két jelentésével két különböző (egy városi és egy falusi) nyelvi közegben. Mindenesetre a derűs komikum áthatja az egész fejezetet, és Fábián valószínűleg méltán érzi az előadásmódot fragmentáltnak. Egy dolog azonban megnyugtató módon hiányzik a regények anekdotikus vonásai és elemei közül: a kapcsolat a ténylegesen megtörtént esetekkel. Ez, mint láttuk, nagyon fontos szempont volt Jókai anekdotakoncepciójában, viszont alapvetően ellentmondana annak, amit manapság a fikció természetéről gondolni szoktunk.

Amikor Jókai néplélekről meg néphumorról beszél, azt könnyen olvashatjuk úgy, mintha az anekdotázást a paraszti tömegekhez, az idegen hatásnak kitett várossal szemben a nemzet ősi karakterisztikumait hívebben őrző faluhoz kötné (Csertán 1999, 201), és ilyesfajta elképzeléseket sugall címében a fiatal Mikszáth Az igazi humoristák című kötete is (1879), amely a legkülönfélébb népi humorforrásokat gyűjti össze. Az igazi humor a falusi nép humora. Ehhez képest jelentős elmozdulás figyelhető meg Tóth Béla Magyar anekdotakincsében, ahol az anekdota kifejezetten a magyar urak szellemi teljesítménye, amely csak lesüllyed az alsóbb néprétegek közé (Tóth 1898–1903, 1, 7). Valójában ezt a 19. század végére rendkívül elfogadottá vált nézetet az anekdota középnemességi jellegéről már Jókai szövege is megengedi. Figyeljük meg, hogyan is ír a magyar nép humorra különösen fogékony karakteréről: „A mezei munkás azzal röviditi munka idejét, hogy társaival tréfásan kötődik, éles itélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak gyöngeségeit s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. – A közép osztály kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan láncolatban; s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgáltak a leghumorosabb adomák eredetéül” (Jókai 1968, 347).

A néphumor, amelyben a néplélek többek között kifejeződik, a társadalom összes rétegében egyaránt megvan, a parasztokban éppúgy, mint a középnemességben; de a mezei munkásokkal kapcsolatban tréfálódzásról, ugratásról, kötődésről hallunk; az adomázás csakis a középrétegekkel kapcsolatban kerül szóba. Jókainál, aki az önkényuralom éveiben átfogó nemzeti egységet propagált, és a szabadságharc emlékét is egyre inkább a nagy nemzeti összefogás elbeszélésével igyekezett értelmezni, ez a különbségtétel csak implicit módon jelenhet meg, míg Tóth Béla részletesen kifejti. Az utóbbi sok tekintetben híven megőrzi Jókai elképzeléseit az anekdotáról: a néplélek megnyilvánulásának tartja, amely szinekdochéként fejezi ki a nemzet történelmi tapasztalatát, és maga ez a szinekdochés jelleg is napkeleti fajunk világlátásának sajátossága: „Anekdotakedvelő nemzet vagyunk, mi magyarok. Ős napkeleti erkölcseink ép maradványa ez a tulajdonság.” „Napkeletről való, lelkünktől szakadt erkölcsi tulajdonság ez: kis dolgokban keresni és találni meg a nagyot, anekdotában a történetet, egyben a milliomokat, emberben a századot” (Tóth 1898–1903, 1, 5, 6–7).

Van azonban, ahol Tóth Béla jóval messzebbre megy Jókainál. Ő az anekdotázást mint olyat tartja magyar specifikumnak, nemcsak a magyar anekdotákat a magyarokra jellemzőeknek. És éppen ezért a szinekdochés szemléletet is magyar sajátosságnak tekinti: a magyarok (vagy talán a napkeletiek általában) nem elvont összefüggésekben gondolkodnak, hanem minden egyes elemben az egészet szemlélik: „Nemzetünknek egész világszemlélete benne vagyon az anekdotákban; és egész jelleme az anekdotakedvelésben” (Tóth 1898–1903, 1, 8). „Más nemzetek filozófiai rendszerekhez folyamodnak. Mi anekdotázunk. (…) Mint kelet[i] nép: minden forgácsban megtaláljuk az egészet, az igazságot, az erőt, az embert” (Tóth 1898–1903, 1, 8–9).

E mélységes és a legelemibb tapasztalatoknak is ellentmondó determinizmus alapján cseppet sem lesz meglepő, hogy az anekdota társadalmi beágyazottsága (vagyis úri jellege) sem holmi esetleges fejlemény, hanem a néplélek megnyilvánulása. Valószínűleg azért, mert az alapvetően hierarchizált, átléphetetlen korlátokkal népre és urakra osztott társadalom, amelyet egy igazságos és hatékony kulturális munkamegosztás legitimálhat, szintén a napkeleti magyar néplélek adekvát kifejeződése Tóth Béla konzervatív szemléletében: „A magyar léleknek minden századokon által törhetetlen egysége, a magyar genius mutatkozik abban a jelenségben is, hogy anekdotakincsünk és népköltésünk között van egy különös, megfordított viszony: mi »urak«, mióta kinyilott szemünk és fülünk, gyönyörködve csodáljuk a nép meséit, dalait és zenéjét; a nép pedig eltanulja tőlünk, deákos emberektől, az anekdotákat” (Tóth 1898– 1903, 1, 7).

Hiba lenne azonban Tóth Béla fejtegetéseit azonosítani az anekdotával kapcsolatos diskurzus századfordulós állapotával. A Budapesti Szemle kritikusa például alaposan leteremtette őt: Tóth Béla túlzásai mosolyogtatóak, hiszen a többi európai nép is kedveli az adomákat, a társadalmi koncepció az úri anekdotáról alapvetően hamis, ráadásul a gyűjtemény a magyar történelmet akarja elmondani, és ebből adódóan szövegeinek igen nagy része nem is anekdota (–l 1900, 151–153). Az utóbbi megjegyzés azért is különösen fontos, mert láthatóvá teszi, hogy 1900-ban sincs egyetértés abban, hogy mi tekinthető egyáltalán anekdotának (hogy arról ne is beszéljünk, mik az anekdotikus vonások egy regényben). Még egy anekdotagyűjtemény darabjai közül is jó párat kizárna a kortárs kritikus az anekdota műfajából. Felesleges is azzal kísérleteznünk, hogy az anekdotakincs szövegeiből vonjuk el az anekdota sajátosságait. Meglehet, ismét csak oda lyukadnánk ki, hogy bármi tekinthető anekdotának, ami egy kicsit is vicces. Tóth Bélánál néha ezt az igen kicsi vicces elemet is nehéz megtalálni. György Lajos azt állította, hogy a 18. században kialakult modern anekdotát, amelyre szűk formai keret és a csattanóra kiélezett előadás volt jellemző (György 1934, 24), a 19. századi élclapok tették igazán röviddé, amikor a terjedelmes elbeszélést teljesen háttérbe szorították (70). Ez a fejlemény Tóth Béla gyűjteményén egyáltalán nem látszik: nem ritkák a tíz oldal terjedelmet meghaladó szövegek sem. 1935-ben azonban megjelent A magyar anekdotakincsnek egy „Uj átdolgozott kiadása” egy kötetben, mely szerzőként Tóth Bélát tüntette fel, és az átdolgozó kilétét egyáltalán nem árulta el. (Maga Tóth Béla természetesen nem lehetett az, hiszen ő 1907-ben meghalt.) Annyi viszont bizonyos, hogy az átdolgozás nemcsak válogatást, hanem bővítést is jelentett, hiszen a gyűjteményben bőven találhatók anekdoták még az 1920-as évekből is, és ezt az anekdoták végén feltüntetett forrásmegjelölések egyértelműen tanúsítják. A magyar anekdotakincs két változatát átlapozva a terjedelemmel kapcsolatban is érdekes következtetésekre juthatunk. Az 1935-ös változat anekdotái sokkal rövidebbek: az egyes anekdoták egy-két oldalnál csak nagyon ritkán hosszabbak.

Az anekdota fogalma tehát maga is tovább alakul a 20. században, a hozzá kapcsolódó értékítéletek pedig drámai kilengéseket mutatnak. Hiszen Tóth Béla sikere tartós, és többször átalakítják, hozzáigazítják a változó időkhöz. A Mikszáth baráti köréből kikerült Kenedi Géza is szilárdan hisz az anekdota revelatív erejében, amikor 1913-as Anekdoták a magyar közéletből című gyűjteményében hangsúlyozza a történetek tényszerűen igaz voltát, pontos rögzítettségét, valamint hogy „elégtételemre szolgálna, ha e krónikás elbeszélésekben az olvasó is ráismerne a korra, amelyben vele együtt élek” (Kenedi 1913, 3).

Másrészt azonban az anekdota elutasítása is egyre gyakoribb. A legnevezetesebb Ady kirohanása, amely Mikszáth és Herczeg nevével bélyegezte meg a társadalmi összefüggések iránt szerinte érzéketlen és csupán felszínesen szórakoztató irodalmat. „Magyarország kicsi litteraturájának védőszentje: szent Anekdóta [sic!]. Nyugaton az irómüvészet nagy harcok után legyürte az anekdótát. (…) Igazi iróktól az egész Életet követelik itt. Nem csupán a mulatságos morzsákat” (Ady 1906, 8).

Mint látható, Ady éppen azt a szinekdochét tagadja kategorikusan, amelynek a 19. századi felfogás az anekdota értékét tulajdonította. A rész nem állhat az egész helyett, a társadalom életét nem tárhatja fel az apró esemény. Márpedig a célnak mégiscsak ennek kellene lennie. Ezekben a gondolatokban legalább olyan fontos az is, ami hiányzik belőlük: a nemzetkarakterológia. Az anekdota nem magyar specifikum (hiszen nyugaton is volt), és semmiféle néplélek nem fejeződik ki benne. És ez valóban Ady anekdota-felfogásáról, nem pedig a nemzetkarakterológiával szembeni általános álláspontjáról árulkodik, hiszen máskor hajlamos a magyarság keletről hozott és tisztán megőrzött őserejéről értekezni.

Ady cikke a pregnáns megfogalmazás miatt a legnevezetesebb, nem azért, mintha elsőként ő beszélt volna így. Ambrus Zoltán már a Szent Péter esernyőjéről írt kritikájában kifejtette mindezt. Ő is az európai irodalmak társadalom- és emberábrázolásával szembesítette Jókai és Mikszáth „naiv” történeteit, melyek „a nagymama meséi” (Ambrus 1895, 822), és főleg e szerzők nagy tekintélye miatt kérte számon rajtuk a társadalmi élet komoly kérdéseinek felvetését és magyarázatát. (Ambrus: „azok, akik auktoritással szólhatnak akármiről”; Ady: „Rettenetesen fontos valami, hogy egy népszerű és ható író miként magyarázza a társadalmat, az embert.”)

Feltételezi továbbá Ambrus, hogy a könnyed témákat e nagy írók pusztán népszerűségük megőrzése érdekében keresik: „A komolyság, a mélység nem igen populáris dolgok. A népnek nem kellenek a tragédiák; a népnek anekdota kell” (Ambrus 1895, 822). Abban, ahogy Ambrus itt a „nép” fogalmát használja, az egész, Jókaira még oly jellemző, herderi alapozású gondolkodásmód elutasítása érződik. Az anekdota pedig emblémája lesz mindannak, amivel szerinte a modernizálódó Magyarország irodalmának szakítania kell: felszínesség és komolytalanság egyfelől, egy provinciális, az európai modernitástól elzárkózó nemzetiesség fenntartása másfelől. Ahogyan Ady fogalmazott: „A feudális Magyarországhoz egyébként illik ez az anekdóta [sic!]-irodalom” (Ady 1906, 8).

Ebben a felfogásban szükségképpen teljesen körvonalazatlannak kell maradnia, mi is tulajdonképpen az anekdota, és miként lehet jelen az irodalomban, hiszen így a fogalom (éppen szinekdochéként) egy egész irodalmi tradíció és kulturális diskurzus helyett áll. Ambrus Zoltán az egész kritikában egyetlenegyszer írta le az anekdota szót, a legutolsó mondatban (mintegy csattanóként), és ezáltal a fogalmat annak összefoglaló szimbólumává emelte, amiről mindvégig értekezett. Ez pedig nem kevesebb, mint Jókai és Mikszáth irodalmisága, valamint az elmaradottnak ítélt magyar irodalmi diskurzus. Ez a felfogás eléggé általános lesz a Nyugat lapjain; én mindössze három pregnáns megfogalmazást fogok idézni. Cholnoky Viktor „[h]umorában semmi sincs ami a már-már meg-vignettázott »magyar humorhoz« hasonlítana; ehhez az ebéd után anekdotázó, kedélyes, zsíros, jóllakott földbirtokos-humorhoz, amely legfeljebb, ha néha-néha kissé elérzékenyedik” (Kéri, 1909, 282). „Jókai a fantáziának ragyogó regényvilágából meríti témáit, Mikszáth Kálmán a fura, különös, bogaras emberekhez, derűs anekdotákhoz fordul: azt a társadalmat, mely lényegében ma az országot jelenti – gabonáját érleli, ökrét felhizlalja –, a parasztságot, a kisbirtokosságot, a vidéki városok kispolgárságát egész jelentőségében Móricz Zsigmond elbeszélő művészete hozta elénk” (Fenyő 1913, 255). „Móricznak a nyelve is, amily zamatosan, bőven s kifejezően áll minden árnyalatú szándékának rendelkezésére, annyira nem az a magától értetődő, mint a Jókaié vagy a Mikszáthé. Schöpflin mondta egyszer, hogy a magyar epikum az anekdota. Kitűnő szó s a régibbek közül talán csak az egy, igaz, hogy rendkívüli becsű – Kemény Zsigmondra nem talál” (Ignotus 1918, 110).

Az anekdota kedélyes, zsíros, derűs, magától értetődő; az ezzel szembeállítandó irodalmiság ezzel szemben nyilván bonyolult és mély, de legfőképpen olyan, amely a társadalmat elemzően ábrázolja.

De az anekdotáról folytatott diskurzusban nem a Nyugaté volt az utolsó szó. Nem maradt az anekdota örökre a premodern magyar irodalom formai tökéletlenségének és főként a társadalmi progresszióval szembeszegülő maradiságának és avítt nemzetfogalmának emblémája. Már Fábián István úgy képzelte el a Jókai-regények világát, hogy az idealizált vagy démonizált főhősök költőiségével szemben „a derűs epizódok a valóságot képviselik” (Fábián 1936, 22), és ezzel mintegy megelőlegezte az anekdota és a realizmus fogalmának összekapcsolását az irodalomtudományos diskurzusban. Ezt a kapcsolatot elméletileg Sőtér István alapozta meg azzal a koncepcióval, mely szerint az anekdota Jókai művészetében az Egy magyar nábobbal kezdődően „sajátosan magyar realizmushoz” vezetett (Sőtér 1941, 90). A romantikus irodalmi tradícióval szemben a nem eszményítő, nem mitizáló, a magyar társadalom tényleges életviszonyaihoz ragaszkodó elbeszélésmód révén jelenhet meg a műben a „valóság”. A realizmust tehát az empirikus valóság közvetlen ábrázolásának kell itt tekinteni, és az ilyen ábrázolás a korszak európai kontextusában Sőtér szerint pozitívan értékelendő: jó, hogy a Jókai-regénybe az anekdota révén a magyar valóság is bekerülhet. Igaz ugyan, hogy az európai irodalomra általában jellemző lélektani érdeklődés Jókainál éppen azért nem bontakozhat ki, mert nála ez is az anekdota szolgálatában áll (97–98), vagyis az anekdota pozitívumai ellenére korlátja is a művészi kibontakozásnak. Ezt a kettősséget Király István fejti majd ki részletesen Mikszáth Kálmánról írott monográfiája anekdotafejezetében. Az ő számára a realizmus, a valóság transzparens, de egyben kritikus és elemző ábrázolása természetesen az irodalmi mű legnagyobb lehetséges értéke, ezért Sőtér nyomdokain haladva ő is védelmébe veszi az anekdotát, mint ami „mély, valóságfeltáró erővel” rendelkezik (Király 1952, 82), és ami a realizmus felé fejlődő Mikszáth számára rendkívül hasznos volt (85). Az anekdotát ráadásul a romantikus hagyománynak megfelelően a népi bölcsesség tárházának, a népi kreativitás termékének tekintette, és ezáltal is felértékelte a népi demokrácia ideológiai diskurzusában. Az anekdota felértékelése azonban nem egyértelmű, hiszen az anekdota korlátja is a realizmus kibontakozásának (86), mert az anekdota társadalombírálata derűsen elfogadó, megbocsátó bírálat (87–88).

Ráadásul a magyar elbeszélő irodalomban Király szerint az anekdota központi szerephez jutott, ami gátolta a fejlődést, hiszen a helyénvaló az lett volna, ha mint a nyugati irodalmakban, alárendelt szerepet játszik egy átfogó társadalomábrázolás partikuláris részleteinek felvillantásaként (89). Úgy látszik, a vita még ekkor is az anekdota mint szinekdoché körül folyt. Állhat-e az egyes eset mint jellemző az egész helyett? De vajon ha nem hisszük el, hogy állhat, mert például nem hisszük el, hogy létezik az egész akár mint az egész társadalom életét leíró és megmagyarázó nagy elbeszélés, akár mint a nemzetjellem, akkor abból feltétlenül az anekdota elutasításának kell következnie? Talán ha kisebb tétekben játszanánk, nyugodtabban diskurálhatnánk az anekdotáról – bármi legyen is az.

Hivatkozások

—l (1900) „A magyar anekdotakincs”, Budapesti Szemle 101: 151–54.

Ady Endre (1906) „Egy kis irodalom: Párisi levél”, Budapesti Napló 11 (1906. augusztus 24.): 8.

Alexa Károly (1983) „Anekdota, magyar anekdota”, in Mezei József (szerk.) Tanulmányok a XIX. század második feléről (Sőtér Festschrift), Budapest: ELTE XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 5–85.

Ambrus Zoltán [„Tiborcz”] (1895) „Szent Péter, az esernyője és még valami”, A Hét 6: 821–822.

Csertán Károly (1999) „Mi (volt) az anekdota?”, Protestáns Szemle 61: 199–206.

Dömötör Sándor (1932) „Jókai adoma-gyűjtése”, Debreceni Szemle 6: 194–197.

Eisemann György (1998) Mikszáth Kálmán, Budapest: Korona.

Fábián István (1936) „Az adoma szerepe és világnézete Jókai műveiben”, Debreceni Szemle 10: 15–25.

Fábián István (1938) „Mikszáth világnézete és az adomák”, Debreceni Szemle 12: 121–129.

Fenyő Miksa (1913) „Móricz Zsigmond: Magyarok. Tavaszi szél”, Nyugat 6: 255–257.

György Lajos (1934) A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Kétszázötven vándoranekdota – Az anekdota forrásai, Budapest: Stádium.

Hajdu Péter (2001) „Az anekdota fogalmáról”, in Szegedy-Maszák Mihály–Hajdu Péter (szerk.) A romantika: világkép, művészet, irodalom, Budapest: Osiris, 66–81.

Hankiss János (1928) „Jókai Mór és egy francia anekdótakincs”, Irodalomtörténet 17: 1–22.

Ignotus (1918) „Arcképvázlat Móricz Zsigmondról”, Nyugat 11: 109–113.

Jókai Mór (1883) „Negyven év visszhangja”, in A Jókai jubileum és a nemzeti díszkiadás története, Budapest: Révai, 118–133.

Jókai Mór 1962 [1854] Egy magyar nábob.Jókai összes művei, Regények, 5–6, Szekeres László (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Jókai Mór (1893) „A »Magyar nábob« megköltése”, in Jókai 1962, 258–264.

Jókai Mór (1967) Az élet komédiásai. Jókai összes művei. Regények, 31, Kulcsár Adorján (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Jókai Mór (1968) „A magyar néphumorról”, in Jókai összes művei. Cikkek és beszédek, 5. 1850–1860, II. rész, H. Törő Györgyi (s. a. r.), Budapest: Akadémiai, 335–351.

Jókai Mór (1992) Az önkényuralom adomái, I. 1850–1858. Jókai összes művei. Adomák, 1, Sándor István (s. a. r.), Budapest: Akadémiai–Argumentum.

Kenedi Géza (1913) Anekdoták a magyar közéletből, Budapest: Athenaeum.

Kéri Pál (1909) „Egy magyar író a XX. századból: Cholnoky Viktor”, Nyugat 2: 281–284.

Király István (1952) Mikszáth Kálmán, Budapest: Művelt Nép.

Mikszáth Kálmán (1879) Az igazi humoristák, Budapest: Grimm Gusztáv.

Mikszáth Kálmán (1957) Beszterce ostroma. Mikszáth Kálmán összes művei, 7, Bisztray, Gyula (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Milesz Béla (1895) „Józsa kastélya”, Vasárnapi Újság 42: 270–271.

Milesz Béla (1900) „Józsa Gyuri”, Vasárnapi Újság 47: 491–492.

Nagy Miklós (1968) Jókai: A regényíró útja 1868-ig, Budapest: Szépirodalmi.

Sőtér István (1941) Jókai Mór, Budapest: Franklin-Társulat.

Tolnai Vilmos (1930) „Jókai Magyar nábobjához”, Irodalomtörténet 19: 252.

Tóth Béla (1898–1903) Magyar anekdotakincs, 1–6, Budapest: Singer és Wolfner.

Tóth Béla (1935) Magyar anekdotakincs, új átdolgozott kiad., Budapest: Singer és Wolfner.

H. Törő Györgyi (s. a. r.) (1968) „Jegyzetek”, in Jókai 1968, 449–702.

Zsigmond Ferenc (1924) Jókai Mór, Budapest: MTA.