Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

17. fejezet -

17. fejezet -

VÁRADI PÉTER ÉS LEVELESKÖNYVE

„Kérem uraságtokat, hogy kegyeskedjék engem a kiváló és főtisztlendő kalocsai érseknek ajánlani (…), akinek híre páratlan műveltsége, stílusának és ékesszólásának mindenható ereje miatt nemcsak egész Itáliát hódította meg, hanem a világ minden olyan részébe is eljutott, ahol csak ismerik a latin nyelvet” (Lukcsics 1930, 222; ford.

V. J.). Ezt kérte 1501. április 10-én kelt levelében édesatyjától, Várdai Miklóstól a Padovában tanuló Várdai Ferenc. A levélben szereplő kalocsai érsek Váradi Péter, akinek nem sokkal később, az év második felében bekövetkezett halála fordulópont a magyar humanizmus történetében. A Mátyás király udvarában tevékenykedő Vitéz János köréből kinőtt humanista nemzedék tagjai, köztük a tudománypártoló Báthori Miklós, a költő Garázda Péter vagy Kálmáncsehi Domonkos sorra hunytak el ezekben az években. Legtöbbjük munkásságát csak elszórt adatokból, említésekből ismerjük. Váradi leveleskönyve viszont túlélte az évszázadok viszontagságait, és pályáját is viszonylag jól ismerjük (Fraknói 1883; Gerézdi 1942; Udvardy 1991).

VáradiPéteraz1450-es évek elején született Nagyváradon, a tudós, humanista főpap, Vitéz János püspöki székhelyén. Vitéz jó néhány humanistát segített pályájának elindításában. Nem volt ez másképp a mezővárosi polgári családból származó Váradi esetében sem, akire Vitéz a városi iskola tehetséges növendékei között figyelhetett föl. Amikor 1465-ben Vitéz elnyerte az esztergomi érseki széket, ifjú támogatottját is bejuttatta az esztergomi káptalanba, hogy biztos jövedelemhez segítse. A tehetséges ifjú biztos anyagi támogatással a háta mögött Itáliába utazott, hogy a bolognai egyetemen folytasson tanulmányokat. Sajnos tanulmányairól nem rendelkezünk pontos információkkal, mert az egyetem iratai között nem maradt fönn ottani vizsgáira vagy egyéb működésére vonatkozó adat. Későbbi egyházi pályája, továbbá leveleskönyvének néhány adata alapján úgy tűnik, hogy kánonjogot hallgathatott. Noha jó néhány évet töltött Bolognában, egyetemi fokozatot valószínűleg nem szerzett. A bolognai egyetem a jogi képzés fellegvára volt a középkori Európában, de a 15. század második felében az artes, ahumanista stúdiumok oktatására is nagy hangsúlyt fektettek. Váradi később, az 1490-es években is kapcsolatban maradt egykori alma materével, ahol költségén több magyar diák tanult. Köztük Csulai Móré Fülöp (később bácsi, majd esztergomi prépost és pécsi püspök), vagy Keserű Mihály (haláláig boszniai püspök) vagy akik a királyi kancelláriában tevékenykedtek. Arról, hogy Váradi Vitéz mintájára támogatottjait Bolognában taníttatta, Philippo Beroaldo számolt ír egy levélben, továbbá Apuleius Aranyszamarához írt kommentárja Váradihoz szóló ajánló levelében (Véber 2006).

Váradi itáliai tanulmányainak a Vitéz-féle összeesküvés bukása vethetett véget, mert kortársa, a költő Garázda Péter is ekkor tért haza Magyarországra. Annak ellenére, hogy Váradi korábban Vitéz János pártfogoltja volt, bekerült Mátyás király udvarába, ahol 1474-ben már királyi titkárként szerepelt. Váradi karrierje gyorsan ívelt felfelé. Az itáliai humanista, Lodovico Carbone Mátyás királyhoz írt dialógusában azt írta, hogy Mátyás király a Vitéz és Janus Pannonius nevével fémjelzett összeesküvés miatt megtiltotta a magyaroknak, hogy Itáliában folytassanak tanulmányokat. Carbone közlése alapján a kutatás azt a következtetést vonta le, hogy az összeesküvést követő megtorlás komolyan visszavetette a magyar humanizmus fejlődését. A két fontos kapcsolatokkal rendelkező személyiség, Vitéz János és Janus Pannonius halála valóban komoly űrt hagyott maga után, ám Váradi Péter vagy kortársa, a költő Garázda Péter karrierje nem igazolja Mátyás állítólagos elfordulását a humanistáktól.

Váradi mint királyi titkár fontos, bizalmi tisztségviselő volt, a király egyik legközelebbi munkatársa, aki diplomáciai leveleket fogalmazott meg, továbbá kisebb jelentőségű ügyekben oklevélkiadást is végzett. A különböző kisebb-nagyobb birtokadományozások, vizsgálatok kedvezményezettjei a királyi udvar, az aula befolyásosabb tagjai voltak. Váradi ezzel a tevékenységével fontos lehetőségekhez jutott, ugyanis kapcsolatokat építhetett ki az aula meghatározó személyiségeivel. A Váradi Péter kancelláriai tevékenysége során kiállított okleveleket nem sorolhatjuk az irodalmi művek közé. Az önálló alkotásra a diplomáciai levelek írása során nyílt lehetősége, mert ezek sem formailag, sem tartalmilag nem voltak annyira kötöttek, mint az oklevelek. Mátyás király diplomáciai levelezésének csak kis része maradt fenn eredetiben, a többségük levélgyűjteményekből származik. A gyűjtemények jellemzője, hogy középkori szerkesztőik a levél főszövegére koncentráltak, annak külső jegyeit, a címzést, a különböző kancelláriai jegyzeteket nem reprodukálták. Eredeti, Mátyás királytól származó diplomáciai levelek elsősorban a Vatikáni Levéltár gazdag anyagában maradtak fenn. Az iratokon gyakran található kancelláriai jegyzet, amely arról tájékoztat, hogy ki fogalmazta meg a levelet. A vatikáni levéltárban hét olyan, Mátyás király nevében kiállított diplomáciai levél van, amelyeket a rajta lévő jegyzet szerint Péter titkár (P.[etrus] secret.[arius]), azaz Váradi Péter fogalmazott. A pápának küldött diplomáciai levelek az 1480 és 1483 közötti időszakból származnak. A levelek között egyszerű követi megbízólevél, egy titkosírással írt levél mellé írt kísérőlevél és jelentős, komoly politikai céllal írt levelek is találhatók. Közülük kiemelkedik az a levél, amelyben Váradi Péter Mátyás király vádjait fogalmazza meg a III. Frigyeshez szökött esztergomi érsek, Beckensloer János ellen. Az episztola vádbeszédszerűen sorolja fel az esztergomi érsek gaztetteit és kárhoztatja jellemét, aki az egyházi rend gyalázatára „kapitány, sőt a császári sereg vezetője lett (…) felfegyverzett haramia módjára, az egyháztól idegen katonai tisztséget viselve”. A „vádlott” nem elégszik meg a hadakozással, hanem „szítja a már úgyis elharapódzott dühöt; rosszindulatával és álnokságával megzavarja azokat, akik a császárral kötendő béke ügyében birodalmi követek útján fáradoznak”. A levél végén Váradi egy mondatban, az antik retorika gyakorlatában használt zárszóban (peroratio) foglalta össze a vádakat: „Ő pedig a dühtől eszét vesztve naponta talál okot, amellyel egyre szítja bennem és a császárban a gyűlöletet. Bármint határozzon is róla Szentséged, méltó minden büntetésre és megtorlásra” (V. Kovács 1986, 73. szám). Szintén érdeklődésre tarthat számot az a levél, amelyben Geréb Mátyás szlavón bán török felett aratott győzelméről számolt be Váradi a pápának. A bán csapataival egy Karintia és Stájerország felől visszatérő török portyázó hadat győzött le, amely sok fogollyal és nagy zsákmánnyal igyekezett vissza a Török Birodalomba. A levél érdekessége, hogy Váradi Liviustól származó kifejezések használatával érzékelteti az esemény fontosságát. A citált szókapcsolatok azonban nem egy összefüggő szöveghelyből, hanem Livius művének különböző részeiből származnak. A liviusi nyelvhasználat olyan kifejezésekben érhető tetten, mint az ellenség „zsákmánnyal megrakodva, számtalan foglyot inkább vonszolva, mint vezetve magukkal” közeledett, vagy az „a csata kezdetét elodázta az éjszaka”. A levél zárómondatai a mai sajtó hatásvadász fordulataira emlékeztetik az olvasót: „Mindenfajta igazság és méltányos érv amellett szól, hogy a győztest illeti mindaz, amit a legyőzöttől fegyverek erejével elvett (…) mégis minden foglyot sértetlenül hazaengedtem, pedig tízezernél is többen voltak, csak kisebb részben férfiak, főleg nők és gyerekek.” Ezután Mátyás nagylelkűségével szembeállítja Frigyes császár alávalóságát, aki nemhogy nem örült a győzelemnek, hanem még az Ausztria felé menekülő törökök üldözésére küldött magyar csapatot is megtámadtatta, így „a törökök kevesebb kárt okoztak a mienknek, mint a császári felség katonái” (V. Kovács 1986, 83. szám). Mátyás király elégedett volt Váradi munkájával, mert tevékenységét sok különböző egyházi javadalom adományozásával honorálta. Ezek a kisebb-nagyobb szerzetesi és világi papi javadalmak arra szolgáltak, hogy a király állandó jövedelemben tudja részesíteni udvari tisztségviselőit, mivel a fizetett hivatalnokréteg nem létezett még Magyarországon. Váradi esztergomi kanonoksága mellé megszerezte a kalotai főesperességet, a gyulafehérvári prépostságot, a dunaföldvári és a szentjobbi bencés, valamint a péterváradi ciszterci apátságok kommendáját, és jelentős világi birtokokat is kapott Mátyástól. Váradi Péter a kancelláriában végzett munkája jutalmaként világi birtokadományokban is részesült, Szlavóniában vagy Somogy megyében, bár ezek mérete eltörpült a javadalmakhoz tartozó birtokokéhoz képest.

Királyi titkárként, majd a későbbiekben kancellárként fontos diplomáciai feladatokat látott el, a levelezésen túl ő is vezetett tárgyalásokat, egy ízben talán Bécsben is járt követségben. Mátyás udvarában az 1470-es és 1480-as évek során nagyon sok külföldi követ és humanista fordult meg, akár követségben, akár a király támogatását keresve. Velük Váradi, mint a kancellária vezetője, fontos személyes kapcsolatokat építhetett ki.

Így kerülhetett kapcsolatba Marsilio Ficinóval, az újplatonikus filozófia vezéralakjával, pontosabban annak budai képviselőjével, Francesco Bandinivel. Ficino Firenzében antik mintára lakomákat, symposionokat rendezett, ahol komoly filozófiai problémákat vitattak meg a résztvevők. Ficino már Janus Pannoniusszal is kapcsolatban állt, ám Janus halála után megszakadt a Mátyás udvarával való összeköttetés. A kapcsolat akkor éledt újjá, amikor Ficino Budára küldte firenzei akadémiája egyik tagját, Francesco Bandinit az 1470-es 1480-as évek fordulóján. A Bandini–Ficino-levelezés tanúsága szerint a firenzei mintára szerveződő humanista kör alakult, amelynek Váradi , Báthori Miklós váci püspök, a költő Garázda Péter, valamint Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost voltak a meghatározó tagjai. Mivel Váradi kivételével egyikük életművét sem ismerjük, csak említésekből értesülünk a kör tevékenységéről, nem tudjuk megmondani, hogy az újplatonizmust, Ficino filozófiai műveit mennyire tették magukévá tagjai. Ám tudományos kérdéseken túl egy ízben egy gyakorlati probléma megoldásán is közösen dolgoztak. A veszprémi káptalan és a Somogy megyei plébánosok közötti tizedper eldöntését ugyanis Mátyás egy Váradi vezette, humanista főpapokból álló testületre bízta. A bíróság tagja volt mind Kálmáncsehi, mind pedig Báthori püspök. A plébánosokat elmarasztaló ítéletben a bíróság filológiai módszerek alkalmazásával állapította meg a bizonyítékul felmutatott oklevelek hitelességét. Bár Mátyás halálával megszakadtak a platonista akadémia és Magyarország közötti kapcsolatok, Váradi az egykor a körbe tartozó humanistákkal, például Báthori Miklóssal 1490 után is kapcsolatban maradt.

Szintén ezekben a termékeny, udvarban töltött esztendőkben bízta a király Váradi Péterre a komoly feladatot, hogy gyűjtse össze Janus Pannonius epigrammáinak kéziratait, „akihez fogható költőt soha még nem láttam, még az epigrammaíró Martialist sem”. Váradi elvégezte a feladatot, de a saját maga számára másoltatott példányt fogsága éveiben ellopták tőle. Ezért levélben kérte tréfásan Keszthölci Mihály esztergomi olvasókanonokot, hogy „ha »atyaságod« nélkülözheti kis időre a könyvecskét, juttassa el hozzám. (…) Ha viszont ezalatt is hiányoznék (…) magad másoltasd le – de hibátlanul – így legalább kettős fáradságtól szabadítasz meg: a másoltatástól és a visszaküldéstől” (V. Kovács 1970, 377). Az, hogy a Janus Pannonius műveit fenntartó kódexek közül melyik volt az, amelynek anyagát Váradi gyűjtötte össze, a mai napig vita tárgyát képezi.

Váradi Péter karrierjének csúcsát az 1480-as évek elejére érte el, ekkor Mátyás király a megüresedett főkancellári címmel tüntette ki, és – kisebb bonyodalmak közepette – kalocsai érsek lett. Váradi mind politikai, mind egyházi szempontból ekkor rendelkezett a legnagyobb befolyással, mivel bács-kalocsai érsekként az ország második leghatalmasabb főpapja lett, főkancellárként pedig az egész királyi kancelláriát egyedül irányította. Mátyás 1483-ban még bíborosi címet is akart neki szerezni a Szentszéknél, egy évvel később azonban mindenki számára váratlanul börtönbe vetette. Az okokat a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. A kortárs történetírás szerint Váradi arrogáns, a királynét becsmérlő magatartása miatt kapta büntetését. Heltai Gáspár azt emelte ki, hogy Váradi elutasította a király passzív törökellenes politikáját, és „jeles és igazságszerető ember vala (…) nem hallgata veszteg, sem szól vala a zsák, vagy pohár mellé, mint a többi tanácsok szólnak vala a királynak kedvére, hanem szüntelen korpázza vala a királyt” (Heltai 1575, 163). Emellett arra is gondoltak, hogy Bakócz Tamás, a későbbi esztergomi érsek, továbbá a Beatrix köréhez tartozók tudatos összeesküvést szőttek ellene. Annak, hogy Váradi egy összeesküvés áldozata lett volna, az mond ellent, hogy azokat a tisztségeket, amelyeket viselt, nem töltötte be a király új emberekkel. Váratlan fogságba vetése mögött valami konkrétabb oknak kellett lennie. A 16–17. század fordulóján történeti munkát író Révai Péter szerint Váradi Péter azzal vonta magára Mátyás haragját, hogy szándékos hibát vétett egy, a török szultánnal megkötött békeszerződés megfogalmazásában. Váradi állítólag két fontos moldvai vár, Kilia és Akkerman biztonságának garantálását nem vette bele a szerződésbe. A szultán azonnal kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és elfoglalta a két fontos erődítményt. Mátyás király erre annyira fölháborodott, hogy „az ellenséggel szemben érzett haragjának keserű poharát Péter kalocsai érsekre zúdította, saját kezével többször megütötte, sötét és bűzös, egy ember számára is szűkös tömlöcbe (…) [Árva várába] vettette (…) ezekkel a szavakkal: Árva voltál Péter, árva leszel és Árvában fogsz meghalni” (De Réwa 1659, 49; ford. V. J.). Nemrégiben a Magyar Országos Levéltárban előkerült egy középkori kódex, amelynek szövege megerősíti Révai korábban megalapozatlannak tartott, Váradiról szóló történetét. A kódex releváns szövegét Szovák Kornél publikálta (Szlovák 2004). Váradi Péter, amennyiben tényleg elkövette ezt a hibát, Mátyás haragját jogosan vonta magára, az 1480-as évek kényes politikai helyzetében, az osztrák III. Frigyes ellen viselt háború kellős közepén. A képzett humanista nyilván nem figyelmetlenségből hibázott, azt, hogy Mátyás királlyal szembefordult, bel-és külpolitikai okokkal magyarázhatjuk. Mátyás király az 1480-as évek elején kezdett hozzá törvénytelen fia, Corvin János trónöröklésének előkészítéséhez. A király sorra leszámolt az 1470-es Vitéz-féle összesküvés egykor büntetlenül maradt támogatóival. Alehetséges politikai ellenfelek erejének meggyengítésén túl Corvin János leendő királyi hatalmát azzal akarta biztosítani, hogy sok birtokot adományozott a hercegnek. Emellett a királyi család megbízhatónak tartott híveit tette meg több, egymással szomszédos vármegye főispánjává, amelyek egy része korábban egyháziak kezén volt. Mátyás az 1470–1480-as évek fordulóján igyekezett adóbevételeit is megnövelni, akár az egyházi kiváltságok sérelmére is. Váradinak, aki egyházi és világi birtokainak gyarapítására nagy gondot fordított, ez a királyi birtokés adópolitika nyilván nem volt ínyére. Az 1480-as évek közepére tehát valamilyen szinten szembekerült Mátyás királlyal. A Corvin János uralmának előkészítését célzó intézkedések mellett Váradi tettét egy, a külpolitikában beállt váratlan fordulattal is magyarázhatjuk. 1483-ban ugyanis a magyar udvarban tartózkodó pápai legátussal, Maraschi Cittŕ del Castelló-i püspökkel együtt éppen egy III. Frigyes és Mátyás közötti békeszerződés és egy közös, török elleni hadjárat tető alá hozásán fáradozott, amikor hirtelen Mátyás békét kötött a török birodalommal, lehetetlenné téve minden további diplomáciai lépést. Az ügy, mivel a nuncius rendszeresen tájékoztatta a Szentszéket az eseményekről, komoly presztízsveszteséget okozhatott a kortársai szerint is hirtelen haragú Péter érseknek. A béke hirtelen megkötése, továbbá a Corvin János trónra juttatását célzó, erőskezű belpolitika okot szolgáltathatott Váradi kétségbeesett lépésére.

Váradi Péter több mint hat esztendőt töltött Mátyás király fogságában, mert szabadon bocsátása a Magyarország és a Szentszék közötti politikai alkudozás tárgyává vált. Az 1480-as években ugyanis több, súlyos konfliktus mérgesítette el a pápaság és Magyarország viszonyát. Végül a szabadulást Mátyás halála hozta meg Váradi számára. Leveleskönyve első darabjában nem sokkal a király halála után kérte Corvin János segítségét, akinek atyját „nem kétszínű, hanem őszinte lélekkel” szolgálta, és aki „Isten segítségével” az ő „hatalmas és dicsőséges utódja” is lehetne (V. Kovács 1970, 285). Váradi a kibontakozó, a trónért folytatott polgárháború első szakaszában Corvin János híve és a körülötte csoportosuló erők szervezője lett, mivel szabadlábra helyezését az ifjú hercegnek köszönhette. Az ellentétek élesedésekor azonban, Bonfini szerint, mivel nem akart részt venni a fegyveres konfliktusban, visszavonult egyházmegyéjébe. Látványos visszahúzódásából és néhány leveleskönyvében található megnyilatkozásból azt a következtetést vonták le életrajzírói, hogy a későbbiekben, politikai ambícióit feladva csak egyházkormányzatával, birtokai és a déli végek védelmével foglalkozott, tüntetőleg távol maradva a közügyektől, és „egykori ellenségei marakodását bölcsészi nyugalommal szemlélte és bírálta” (Fraknói 1883, 832).

A források azonban nem igazolják Váradi feltételezett passzív magatartását. Kezdetben távol tartotta magát II. Ulászló udvarától, és egy, Miksa osztrák trónkövetelő támogatására létrejött ligába is belépett. Később, mivel Miksa hívei komoly károkat okoztak egyházmegyéjének, továbbá a török elleni védekezés biztosítására beállt II. Ulászló támogatóinak sorába. Az, hogy Váradi Péter támogassa, Ulászló királynak is érdekében állt, mivel Estei Hippolit esztergomi érsek kiskorúsága miatt a bács-kalocsai érsek volt a legmagasabb rangú főpap az országban. Az érseknek pedig hosszú fogsága éveiben elvesztett javainak visszaszerzéséhez volt szüksége királyi segítségre. Váradi az 1492-es országgyűlésen tért vissza látványosan a királyi udvarba, és a Miksa és Ulászló közötti polgárháborút lezáró pozsonyi béke hitelesítésével bizonyította hűségét. Noha a kancelláriát már nem ő vezette, a politikai élet aktív résztvevője volt, az országgyűléseken rendszeresen részt vett, fontos diplomáciai tárgyalásokon, mint például a Jagelló testvérek 1494-es találkozóján pedig képviselte a magyar egyházat. Közszerepléseit általában arra használta, hogy olyan kiváltságokat szerezzen egyházmegyéje számára, mint vámmentes kereskedelem, továbbá királyi védelem mezővárosainak polgárai számára vagy adómentesség birtokaira.

A déli határ védelmében, egyházmegyéjének fekvése miatt Váradi Péter fontos szerepet játszott. Az 1480-as 1490-es években ugyan papíron béke volt a török fronton, a mindennapokban azonban gyakoriak voltak a kölcsönös kisebb-nagyobb rajtaütések és fosztogatások. Mint kalocsai érsek nagy létszámú bandériumot tartozott kiállítani, ezenkívül jó néhány fontos vár, mezőváros volt uralma alatt. Leveleskönyvében sok, a pápai kancelláriához szóló levél található, amelyeket péterváradi apátsága visszaszerzése ügyében írt. A kereskedelmi utak metszéspontjában álló Péterváradot Váradi fogságának évei alatt adományozta Mátyás király Rodrigo Borgia bíborosnak, a későbbi VI. Sándor pápának. Váradi a kortársak szemében is érthetetlen módon ragaszkodott ehhez a javadalmához, amelyet végül hosszú évek után nagy összegért vásárolt vissza. Szerémi György Magyarország romlásáról című művében elég rossz szájízzel emlékezik meg a dologról, azoknak az eseményeknek a felsorolása közepette, amelyek miatt Isten haragja sújtotta Magyarországot: „Maga Péter igen gyakran írt hízelgéssel, mint egy Cicero, a szentségesnek, hogy mivel Pétervárad a török határokon van, ő jobban megvédené, s adna a pápának minden évben részt a jövedelemből. Így az egyik egyház a másikat csalta meg” (Szerémi 1961, 148). A bács-kalocsai érsekség legfontosabb jövedelemforrása a tized volt, amelynek behajtására Váradi Péter minden eszközt bevetett. Gyakran élt az egyházi fenyíték fegyverével azokkal szemben, akik megtagadták ezt a kötelezettséget. Kalocsai érsekként erős kézzel irányította egyházmegyéjét is. A fennhatósága alá tartozó káptalanok kanonokjait kötelezte a helyben maradásra, mert ezzel akarta megakadályozni, hogy a javadalomhalmozók elhanyagolják kötelességeiket, zsinatot hívott össze, szabályozta a gyónás körüli visszaéléseket, és beleszólt a szerzetesrendek működésébe is. Szigorú egyház-és birtokkormányzatát személyes ambíciói mellett a török elleni védekezés szervezésének kötelessége is indokolta. A védelem szervezésében, a kisebb-nagyobb harcokban csapatai többször részt vettek, Váradi rendkívüli adót is szedetett, várain felújítási munkákat és építkezéseket végeztetett. Éppen egy a török ellen nemzetközi összefogással szervezett hadjárat meghiúsulása után, amelynek egyházmegyéje lett volna a kiindulópontja, halt meg 1501-ben.

Életének utolsó szakaszára, a kora Jagelló-korra esett a Konrad Celtis vezette Sodalitas Litteraria Danubiana működése. Celtis Rajna-vidékről induló mozgalma a barbár Germánia kiművelését tűzte zászlajára, ezzel megalapozta a német egység gondolatát. Magyarország ifjabb Vitéz János bécsi püspök személyében került kapcsolatba ezzel a protoakadémiai mozgalommal. A kör magyar tagjai egy epigrammagyűjtemény kiadásával köszöntötték Celtist. A szervezetnek a kötet tanúsága szerint Váradi Péter nem volt tagja, ám leveleiben osztrák ismerősei révén kereste a kapcsolatot a társasággal.

Váradi Péter tevékenységének mérlegét nehéz megvonnunk, mert javadalomhalmozása, erőszakos politikája és az, hogy feltételezhetően szembefordult Mátyással, nem írható a javára. A török fronton betöltött védelmi funkciója és erőfeszítései, továbbá irodalmi alkotásai miatt a Mátyás és a Jagelló-kor fordulójának fontos személyisége volt.

Váradi Leveleskönyvének a mai napig nem készült a modern tudományos igényeket is kielégítő korszerű, kritikai kiadása.

A jezsuita Wagner Károly 1776-ben megjelent szövegkiadása, mivel több kéztől származó másolatokra épül, számtalan önkényes szövegjavítást tartalmaz, tudományos szempontból nem kielégítő. Később, az 1940-es évek elején Gerézdi Rabán megkezdte a Váradi-levelezés kritikai kiadásának előkészítését, és a szerzőről írt tanulmányában felsorolta azokat a kéziratokat, amelyek Váradi leveleit tartalmazták. Sajnos nem tudott az egyetlen középkori kódex hollétéről, amely a leveleskönyvet tartalmazza. Ha tényleg csak az újkori másolatok és a Wagner-féle kiadás állnának rendelkezésünkre, nagyon nehéz, szinte lehetetlen lenne a leveleskönyv szövegének helyreállítása. Szerencsére azonban van egy a középkorból származó, értékes kódex, amely fenntartotta a leveleskönyv szövegét. E legfontosabb szövegtanú az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár egyik kolligátumában található. A könyvet barokk bőrkötése és hangzatos címlapja alapján a 18. században fűzhették egybe. A kódex diplomáciai levelek gyűjteményét tartalmazza. Egy nagy terjedelmű, Mátyás király külpolitikai leveleit tartalmazó gyűjteményt két, II. Lajostól és II. Ulászlótól származó diplomáciai levélválogatás követ. A kódex végén következik Váradi Péter leveleskönyve, amely írásképe és tartalma alapján jól elkülönül a kötet többi részétől. A leveleskönyv eleje egy oklevéltár. Ez II. Ulászló király olyan okleveleit, kiváltságleveleit és a déli végek főkapitányaihoz szóló parancsleveleit tartalmazza, amelyek Váradi Péterrel vagy a kalocsai érsekséggel kapcsolatosak. Az iratok között sok fontos, a bács-kalocsai egyházmegyének szóló kiváltságot találunk, amelyeket Váradi eszközölt ki politikai szereplésével, a királyi politika támogatásával. Ezt az oklevéltárat korábban nem tekintették a leveleskönyv részének, mivel a kódex újkori másolásakor a Váradi-leveleskönyv előtt található Ulászló-kori levélgyűjtemény folytatásának tekintették, és számozásában is ehhez kapcsolták. A szám szerint harminc oklevélből Wagner Károly kiadása is közöl néhányat, igaz, nem a középkori kódex Váradi leveleitől elkülönülő sorrendjében, hanem a levelek közé iktatva azokat. A következő, írásképe alapján szintén a leveleskönyvhez tartozó forrás egy követutasítás, amelyet a magyar király nevében fogalmaztak egy meg nem nevezett, a török szultán udvarába küldendő követ számára. A követutasítás szövegét a 18. században közölte Pray György, és az ő nyomán Katona István is. Mivel a szöveget mindketten csak saját koruk másolataiból ismerték, nem hozták kapcsolatba Váradi leveleskönyvével. A kor királyi követeinek részletesen előírták, hogy milyen tárgyalási stratégiát kell követniük. Ebben a datálatlan utasításban a török–magyar fegyverszünetek általános kérdésein túl (a korábbi fegyverszünetek ideje alatt történt incidensek, a kereskedelem szabadságának biztosítása) a Moldvai Fejedelemség problémája játssza a főszerepet. A lengyel király, János Albert, Ulászló testvére ugyanis beavatkozott a moldvai fejedelemség belügyeibe, megpróbálta elmozdítani annak fejedelmét, III. Nagy Istvánt. A török szultán erre krími tatár hadakkal dúlatta fel Lengyelországot 1497-ben. A magyar király megbízta követét, hogy érje el: a török–magyar fegyverszünet hatályát Lengyelországra is terjesszék ki. A 15–16. századi diplomácia kifinomult eszközökkel, fortélyosan érte el céljait, a tárgyalásokon bonyolult és kidolgozott érvelésrendszert alkalmaztak. Jól bizonyítja ezt a Váradi-leveleskönyvben fennmaradt utasítás is, ahol azt is leírták a követ számára, hogy ha török oldalról ellenvetéseket tesznek, hogyan alakítsa át érvelését, mire hivatkozzon: „hogyha azt vetnék a királyi követ szemére, hogy nem a török császár, hanem Lengyelország királya volt az, aki megsértette a békét, vagy azt mondják, hogy mindarra, ami történt, nem a császár, hanem a lengyel király szolgáltatott okot (…), válaszolja azt a királyi követ, hogy Moldva megtámadása nem a szultáni felséget, hanem a magyar királyt sértette meg (…), akinek az az ország (Moldva) mindig is alávetettje volt” (Pray 1767, 276; ford. V. J.). A török–magyar diplomáciai kapcsolatok történetéről, noha azok Mohács előtt majd három évszázadot ölelnek fel, keveset tudunk. A részletes utasítás abból a szempontból is fontos, hogy a különböző tárgyalási pontok alapján lehet következtetni a korábbi és későbbi fegyverszünetek tartalmára. A hosszú utasítást Váradi Péter azért vehette fel leveleskönyvébe, mert annak kidolgozásában ő is részt vehetett.

A leveleskönyv két első része, az oklevelek, királyi parancslevelek és a követutasítás ugyan nem irodalmi művek, mégis Váradi szándékának megfelelően kerültek összegyűjtésre. Azt sem zárhatjuk ki, hogy néhány igényesebb oklevélszöveg megfogalmazásában ő is részt vett. A gyűjtemény kiegészítése ezekkel az iratokkal azt a célt szolgálhatta, hogy Váradi Péter sikeres politikai tevékenységének és birtokkormányzatának méltó emléket állítson.

A leveleskönyv legnagyobb részét természetesen mégis Váradi Péter saját levelei foglalják el. A gyűjteményben szám szerint száznegyvennégy levél található, így jóval meghaladja a Vitéz János leveleskönyvének terjedelmét. A leveleskönyvet nem előzi meg sem ajánló-, sem bevezető levél, így nem tudjuk szerkesztőjét azonosítani. Mivel a leveleskönyvben található levelek az 1490 és 1498 közötti időszakból származnak, valószínű, hogy a szerző Váradi Péter személyesen közreműködött levelezése kötetbe szerkesztésén. Nagy kár, hogy sem Vitéz, sem pedig Váradi Péter nem foglalta vagy foglaltatta kötetbe azokat a leveleket, amelyeket válaszként, másoktól kaptak. A levelek összegyűjtője számára, mint az a formuláskönyveknél és más gyűjteményeknél szokásos, nem volt fontos, hogy a dátumot feltüntesse, mert a levél tartalmára koncentrált. A levelek datálása nem mindig egyszerű, mert a Délvidék középkori forrásainak nagy része elpusztult.

A leveleskönyv szöveghagyományának áttekintése tanulságos lehet a régi magyar irodalom kutatói számára, mert rámutat azokra a problémákra, amelyeket a nem megfelelő, elavult kiadások okoznak.

Wagner kiadása, mint említettem, nem felel meg a tudományos elvárásoknak, mert szövege a középkori kódexről készült másolatok hibás másolataira alapul. Ahhoz, hogy megtudjuk, a Wagner-kiadás és a középkori kódex szövege milyen viszonyban áll egymással, tekintsük át röviden a szöveghagyományt. A középkori, a 15–16. század fordulójáról származó kódexről a pozsonyi magyar kamara tisztségviselői 1735-ben korrektúrázott másolatokat készítettek, ezekről további teljes és részleges másolatok készültek még a 18. század folyamán. Wagner két kivonatos másolat alapján készítette el kiadását, így azok levelek egy része és a követutasítás, továbbá Váradi néhány levele kimaradtak gyűjteményéből. A jelentős hiányra az 1960-as években V. Kovács Sándor is felfigyelt, és az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain megjelentette Váradi Wagner kiadásából hiányzó leveleit, azonban sajnos ő sem a középkori kódexből, hanem egy újkori, de legalább teljes másolatból dolgozott.

Az említett problémákat jól mutatja az az említett Váradi-levél, amely Janus Pannonius verseskötetével kapcsolatos. A levélben Wagner olvasatában Janus pécsi kanonokként szerepel, míg a kódexben természetesen a helyes püspöki méltóság áll. A korábbi kutatás ebből a Wagner-féle olvasati hibából komoly következtetéseket vont le

– alaptalanul.

Váradi Péter leveleskönyve terjedelme és benne található sok kultúrtörténeti információ ellenére nem tartozik a középkori Magyarország közismert alkotásai közé. Ennek oka az is lehet, hogy a leveleskönyv értékét a kutatás megkérdőjelezte, mert Váradi az érseki tevékenységével kapcsolatos, egyház-és birtokkormányzati leveleket is összegyűjtette.

A díszes humanista levelek mellett valóban sok egyszerű stílusban írt, familiárisoknak vagy az egyházmegye alsó papságának szóló levél is megtalálható. Ez a sokszínűség nem jellemző a kor gondosan válogatott és átstilizált humanista levélgyűjteményeire. A láthatólag különböző stílusrétegben írt levelek értelmezéséhez célszerűnek láttam csoportokba osztani a leveleskönyv anyagát, mert a csoportosítás segítségével közelebb kerülünk a gyűjtemény egészének értelmezéséhez. A csoportosítás alapja a címzettek személye, pontosabban társadalmi funkciója, ugyanis Váradi más-más stílusban írt a Szentszéknek, a királynak és a kor közéleti szereplőinek, mint személyes jó barátainak vagy familiárisainak vagy egyházmegyéje alsó papságának. Ahogy látni fogjuk, Váradi mesterien tudott alkalmazkodni a célszemély műveltségéhez, társadalmi szerepéhez.

A Szentszékhez írt levelek Váradi leveleskönyvének tekintélyes részét foglalják el, és az említett Rodrigo Borgia ellen a péterváradi apátság ügyében folytatott perhez és az azt követő alkudozáshoz kapcsolódnak. Váradi Rómában tárgyaló követei beleegyezése nélkül peren kívül megállapodtak Borgia bíborossal, aki magas pénzösszegért hajlandó lett volna lemondani a javadalomról. Váradi egy igen terjedelmes levélben fejezte ki nemtetszését ezzel kapcsolatban, amelyet Andrea valeriai bíborosnak címzett. „Ezúttal nem nyújtom hosszúra levelem”, írta, ennek ellenére ez a levél egyike leghosszabb írásainak. A címzettnek valamilyen szerepe lehetett a nem kívánt megállapodásban, mert Váradi egy hosszú, dicsőítésbe hajló kitérővel mentegeti: „Nincs oka főtisztelendő uraságodnak azt hinnie, hogy én főtisztelendőségednek tulajdonítottam (…) a péterváradi apátságomra vonatkozólag nemrég megkötött egyezséget. (…) De nem tulajdonítottam házadban tanító drága atyámnak, Gratianus mesternek sem. (…) De még ha egyéb bizonyítékaim nem lettek volna is: (…) nem kételkedhetem abban, hogy az én végtelenül részrehajlatlan és szerető uramnál és jótevőmnél nem maradhat meg (…) oly férfi, ki magasztos erkölcseivel nem egyezik.” Váradi ügyesen azt is nyomatékosította, hogy „óhajtanék én, mindig is óhajtottam volna a főtisztelendő alkancellár úrral (Rodrigo Borgia) olyan egyezségre jutni, amely nincs feltételekhez kötve (…)” (V. Kovács 1970, 298–299).

Váradi esélyeit időközben az rontotta, hogy Rodrigo Borgia VI. Sándor néven 1492-ben VIII. Ince pápa utódja lett. A leveleskönyv igen tekintélyes darabjai éppen azok a levelek, amelyekben az új pápa iránti tiszteletét fejezte ki. A levelekre jellemző, mint ahogy Váradi egykori Mátyás nevében írt diplomáciai leveleire is, hogy gondosan, rétorikusan szerkesztettek. Az új pápát, a tulajdonképpeni perbeli ellenfelet köszöntő episztoláiban a humanista gratuláló levelek a mai olvasóban visszatetszést keltő motívumai, az eltúlzott dicséret és a hízelgés tűnnek fel: „Nem is tudom szentséges atyám, hogy szentséged áldásos megválasztásáért (…) kit tartozom melegebben üdvözölni: Isten egyházát-e vagy pedig Szentségedet? Gyakorta elgondolkozom azon, hogy mennyire fölmagasztalta Isten az irgalmát Szentségedben, amidőn rokonai fölé emelte és örök dicsőséggel jutalmazta (…) akinek gazdagon áldott uralkodása alatt Péternek jól kormányzott hajóját nem hányják-vetik majd viharok, sőt a gonoszság birodalmának szellemei is meg fogják tapasztalni hatalmuk megfogyatkozását. (…) Rád veti tekintetét, Szentséges Atyám, az egész világ (…)” (V. Kovács 1970, 318–319). Néhány héttel később, egy újabb nagyobb terjedelmű köszöntőlevelében a pápát nemcsak a keresztény erényei, hanem burkoltan politikai manőverei miatt is dicsérte Váradi: „A városban (Rómában) vagy Itáliaában Téged eddigmég soha összeesküvés nem tudott bemocskolni.” Az ilyen típusú világi képességeket magasztaló kifejezések bizonyára jó fogadtatásra találtak a számtalan cselszövésben részes VI. Sándornál. Emellett a pápa főpapi erényeinek magasztalását szinte apoteózisban csúcsosítja ki: „Téged második Istenként imádunk itt a Földön” (Wagner 1776, XII; ford.

V. J.). A pápai kúriába írt igényes levelek jellemzője az is, hogy mondataik végén Váradi többször alkalmazta a középkori ritmikus próza mondatvégi kurzusait, mint leveleskönyve többi részén. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a pápai kúria oklevélírási gyakorlatában a ritmikus próza alkalmazása sokkal gyakoribb volt, mint a kor többi kancelláriájában vagy alkotójánál. Váradi ennek gyakori alkalmazásával nyilván a kúria gyakorlatához kívánt alkalmazkodni.

A következő kategóriába azokat a leveleket soroltam, amelyek a kor egy-egy fontos politikai személyiségéhez szólnak. A címzettek között megtalálható Ulászló király, Beatrix volt királyné, Kinizsi Pál, a déli végek főkapitánya. Ezekben a levelekben Váradinak nem volt szüksége arra, hogy annyira elegáns stílusban írjon, mint a Szentszéknek. A levelek közül talán azt emelem ki, amelyben az özvegy királyné támogatáskérését hárítja el Váradi nagyon ügyesen. Beatrix királyné, akit II. Ulászló komoly szándék nélkül, Bakócz Tamás segítségével színleg feleségül vett, minden követ megmozgatott, hogy a házasságot törvényesnek ismerjék el. Váradinak azt ígérte támogatásáért, hogy bíborosi címet szerez neki. Váradi ironikusan, a bíborosi kalapot megszemélyesítve válaszolt az ajánlatra: „Tudom, hogy nemes és nemzetes Kalap úr – ha más szín alatt küldik, mint amilyennel én már megkaptam – itt Magyarországon nem választható el felségedtől. Legalább is én kezdettől fogva úgy értettem, hogy a színéről van itt szó – amint sejteti is fenséged levelében, amelyben a muzsikusok legkiválóbbikának is Festő (a latin eredetiben tinctor) a neve” (V. Kovács 1970, 338). Az említett, Beatrix udvarában tevékenykedő muzsikus Giovanni Tinctor.

A leveleskönyv harmadik levéltípusába többféle stílusréteget képviselő egyház-és birtokkormányzati művek tartoznak. Ide soroltam a gyakorlatilag formulák alapján írt egyszerű tizedfizetési felszólításokat és más parancsokat, de az egyházi középrétegnek szóló, igényesebb leveleket is. A magasabb stílusértéket képviselő levelekben Váradi gyakran él a Szentírásból származó kifejezésekkel, amelyekkel nyilván a címzettek műveltségéhez kívánt alkalmazkodni. Ennek a csoportnak egyik igen szép darabja az a levél, amelyben Váradi a ferences rend konventuális ágának egyik házfőnökét, Szemenyei Miklóst figyelmezteti bibliai citátumok sűrű használatával, hogy ne keljen egy megvádolt rendtársa védelmére: „bárcsak az undorító bűnök ne hoztak volna gyalázatot szent rendetekre! Őszinte szeretettel kívánom ezt, mert a szeretet nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örvend az igazsággal (I. Korinthusi levél 13,6). Ám vigyázz, hogy míg meggyőzni igyekszel olyasmiről, ami rendetek tisztes hírét szolgálja, hazugságba ne keveredj! Más szóval ne rejtőzködjék farkas a báránybőr alatt, hogy aztán az egész szent aklot bemocskolja” (V. Kovács 1970, 378).

A legutolsó általam felállított kategóriába az igazi humanista témában írt leveleket soroltam. A leveleskönyv jellegéből adódóan sajnos csak kevés ilyen levelet tartalmaz. Ezekben a művekben Váradi személyes hangvétellel ír barátainak, például Kálmáncsehi Domokosnak vagy Báthori Miklósnak. Kálmáncsehinek panaszkodik egészségi állapotára, és kifejezi szülővárosa, Várad iránti szeretetét és hazavágyását. A humanista episztolákban sokszor találkozunk bújtatott vagy hivatkozott, antik vagy középkori irodalomból származó fordulatokkal, amely a humanisták egymás közötti kommunikációjának fontos jellemzője volt. Szép példája ennek az a levél, ahol Báthori Miklósnak panaszkodik: „Bajoni Istvánomat, kit atyaságod – mint írod – vigasztalásomra küldött hozzám, nem láthattam, helyette csupán atyaságod ajánlólevelét kaptam meg, s mindjárt az a híres neves Markalf nevű bolond jutott az eszembe, akiről azt mondták, úgy ajándékozta el nyulát, hogy el is ajándékozta, meg nem is. (…) Arisztaioszra lenne szükség – mint neki is anyjának Kürénének bölcs tanácsára –, hogy Vertumnusunkat, vagyis inkább mindenféle alakot öltő Próteuszunkat rászorítsa, hogy megadja magát, önmagába szálljon és végre emberi módra beszéljen”

(V. Kovács 1970, 332). Markalf históriája ószövetségi elemekre alapul, de a középkor kedvelt anekdotája volt, amely mind a középkori latin, mind pedig a népnyelvi költészetben is gyakran előfordult. A folyton alakot változtató Próteusz Vergilius Georgicájának IV. énekében szerepel mint jövendőmondó aggastyán. Ám ahhoz, hogy felfedje a jövőt, meg kell ragadnia és le kell győznie őt a jóslatot kérő Arisztaiosz pásztornak.

Természetesen az említett levélkategóriák nem szigorúak, sokszor találkozhatunk átfedésekkel, mégis jól látható Váradi stílusának differenciáltsága. Úgy tűnik, mondanivalóját mindig címzettje műveltségéhez igyekezett igazítani. A leveleskönyvben található sok, látszólag irodalmi érték nélküli, egyszerű levél erre mutat rá. A tartalmi sokszínűséget, cakúgy mint a királyi oklevelek és a követutasítás leveleskönyvbe sorolását azzal magyarázhatjuk, hogy Váradi rendhagyó módon elsősorban nem humanista tevékenységének, hanem sikeres bács-kalocsai érseki működésének kívánt emléket állítani.

Ami a levelek nyelvezetét illeti, az idézett mondatok szerkezetéből is látható, hogy Váradi hosszú, sok tagmondatból álló mondatfüzéreket használt. A mondatszerkezet néhol nehezen áttekinthető, és a sok-sok közbeiktatott tagmondat miatt töredezett. Vitéz János leveleire, sőt a késő középkor latin nyelvű magán-és diplomáciai leveleire is jellemző ez a szerkesztési mód. Váradi latinsága pedig a magyarországi latinság nyelvtani jellegzetességeit mutatja (oklevelekből jól ismert szókincs, kötőszóhasználat).

A levelek külső, azaz nem tartalmi jegyeivel kapcsolatban a szakirodalomban az is felvetődött, hogy a levelek egy részének egyházi dátumozása (hogy a levelet nem a római naptár, hanem különböző mozgó és állandó ünnepek időpontjához viszonyítva datálta) és az, hogy a címzettekkel szemben a királyi többes számot és nem a klasszicizáló tegező formát használta, leveleskönyve „elmaradott” középkoriasságára utalnak. Azonban gyakori, hogy a kor mértékadónak tekintett itáliai humanistái is, ténylegesen elküldött leveleikben – szemben saját elméleti műveik követelményeivel – a korban megszokott és elvárt, középkorinak mondott tiszteleti formákat használták. A 15. század konzervatív felfogású Magyarországában Váradi egy ilyen, például a megszólító formákat érintő átalakítással nem tetszést, hanem megütközést keltett volna.

Váradi Péter életművét csak töredékesen ismerjük. Fennmaradt leveleskönyvével, mint láttuk, egyházkormányzati és politikai tevékenységének kívánt emléket állítani, így nem hasonlítható össze a kor tudós, antik stíluseszményeket kergető levélgyűjteményeivel. Levelei mentesek a humanista levélgyűjtemények mesterkéltségétől, és a kor hétköznapjaiba engednek bepillantást. Ahogy a fenti idézetek bizonyítják, a szerző gyakran humoros elemekkel fűszerezte a komoly témákat is. A leveleskönyvet ezek az élces megjegyzések és a mindennapi életre vonatkozó utalások érdekes, szórakoztató olvasmánnyá teszik.

A mű hatását sikeresnek mondhatjuk, mert Váradi modern történelmi életrajzai levelei alapján szerepét egyértelműen pozitívnak ítélték. Mindenesetre tehetsége, diplomáciai munkája és nem utolsósorban leveleskönyve révén méltó szellemi örököse volt mentora, Vitéz János életművének. Ahogy a bevezetőben idézett levélből, továbbá Szerémi pejoratív megjegyzéséből is kitűnik, tehetségét kortársai is elismerték. Erre az elismerésre differenciált, élő stílusával, mint idézett leveleiből kitűnik, alaposan rászolgált. Korai halála, amelyben nyilván a börtönévek is közrejátszottak, komoly veszteség lehetett a szegényedő ország kultúrája számára.

HIVATKOZÁSOK

De Réwa, Petrus (1659) De monarchia et sacra corona regni Hungariae, Francofourti: T. M. Goetz.

Fraknói Vilmos (1883) „Váradi Péter kalocsai érsek élete”, Századok 17: 489–514, 729–749, 825–843.

Gerézdi Rabán (1942) „Egy magyar humanista: Váradi Péter” Magyarságtudomány, 1: 305– 328, 532–563.

Heltai Gáspár (1575) Chronica az magyaroknak dolgairól, Kolozsvár: Heltai Gáspárné. Lukcsics Pál (1930) „XVI. századi magyar irodalomtörténeti vonatkozású újabb levelek a zsélyi levéltárból”, Irodalomtörténeti Közlemények 40: 221–227.

Pray, Georgius (1767) Annales regum Hungariae, IV, Vindobonae: A. Bernard. Szerémi György (1961) Magyarország romlásáról, Erdélyi László (ford.), Juhász László (átdolg.), Székely György (szerk.), Budapest: Magyar Helikon.

Szlovák Kornél (2004) „Egy kódex két tanúsága”, in Horváth László, Laczkó Krisztina, Mayer Gyula, Takács László (szerk.) GENESIA. Tanulmányok Bollók János emlékére, Budapest: Typotex, 145–167.

Udvardy József (1991) A kalocsai érsekek élete, Köln: Görres, (Dissertationes ecclesiasticae 11.).

V. Kovács Sándor (szerk.) (1970) Magyar humanisták levelei, Budapest: Gondolat. (Az idézett Váradi-leveleket Boronkai Iván fordította.)

V. Kovács Sándor (szerk.) (1986) Mátyás király levelei 1460–1490, Ballér Piroska (ford.), Budapest: Szépirodalmi. Véber János (2006) „Az idősebb Fillippo Beroaldo és Váradi Péter barátsága könyvajánlások tükrében”, Magyar Könyvszemle 122: 397–419.

Wagner, Carolus (1776) Epistolae Petri de Warda, Posonii & Cassoviae: J. M. Trattner.