Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

18. fejezet - 16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK

18. fejezet - 16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK

Az a tény, hogy az empátia fogalma először a művészi hatás értelmezésében bukkant fel, valószínűvé teszi, hogy a művészetek és a beleélés között szoros kapcsolat van. Ezt a kapcsolatot két oldalról lehet tanulmányozni: lehet vizsgálni az empátia szerepét a művészi alkotásban és a műélvezetben, és fel lehet vetni a kérdést, milyen szerepe van a művészeteknek az empátia fejlődésében.

A művészi alkotás és a befogadás különböző folyamatok eredménye, és ezért mindkettőben külön kell elemezni az empátia szerepét. Bármilyen furcsának is látszik, a művészi alkotásban az empátia nem lényeges tényező. A művész nem emberi kapcsolatban, hanem saját személyisége és valamilyen művészi eszköz vagy közeg viszonylatában alkotja meg művét. Az alkotásban benne van a gondolat, hogy a mű majd másoknak szól, de a hatás elképzelése és a művel elérendő változás tudata nem szükségszerűen alakul ki. Sőt, a híressé és elismertté váló művészek éppen arra törekednek, hogy meghaladják azokat a szabályokat, elveket, a – káno nokat –, amelyek a konvencionális felfogásként, kontextuális háttérismeretként az alkotások befogadását és megértését segítették a köztudatban. Ebből a művészi életutak egyik kockázata, helyenként tragédiája ered, a művészt életében nem értik meg, műveit nem becsülik. Ez leginkább a festőművészek életében fordul elő (Van Gogh, Modigliani, Csontváry stb.). A művész saját élményeit, a valóságról benne kialakult képet dolgozza fel, ennek mélyre nyúló szubjektív gyökerei vannak. Más kérdés, hogy ez a kép a műben objektívvá válik, hiszen sok más embernek jellemző élményét és a valóság által tapasztalt vonásait fejezi ki. Az alkotás folyamatában az alkotást kivitelező személyiségrésze merít az élményekből, emlékekből.

A művészi alkotás függetlenségét a beleéléstől sok példával lehetne érzékeltetni. Ismeretes, hogy az írók szinte szabályszerűen megírják életük történeteit, tárgyuk mindig élményekből fakad. A költők a motivációkat, az indulatokat veszik élményvilágukból. A képzőművészek azt és úgy ábrázolják, amit és ahogyan látnak, és fontosnak tartanak az őket körülvevő valóságból. Ha embert ábrázolnak, másodlagos számukra a képbe vagy a szoborba merevedett kommunikációs állapot, ők valamilyen megfigyelt helyzetet, valamilyen jelkép tükröződését tartják lényegesnek. A zenei alkotás és az empátia kapcsolatát megfogalmazni is nehéz volna.

Az empátia elsősorban az olyan művészetekben kap szerepet, amelyekben sok ember közreműködésére van szükség, vagy pedig emberek instrukcióját igénylő viselkedésbeli teljesítmény áll a középpontban. A színpadi rendezés vagy a filmkészítés magában rejti az elképzelt néző szempontjainak képviseletét, és azt is, hogy a rendező igyekszik valamennyire egyediségükben is megérteni színészeit, és ennek alapján választja ki a szereplőket, úgy alakítja ki a jeleneteket. A színész is használ valamennyi beleélést, amikor eljátszik egy jelenetet, viselkedésében, közléseiben alkalmazkodik a többi szereplőhöz. Különösen akkor nyilvánulhat meg az empátia, ha valamilyen zavar támad, ha valaki kiesik a szerepéből, és sikerül kisegíteni a bajból valamilyen rögtönzéssel. Az előadóművész gyakran van audienciahelyzetekben, ilyenkor a közönséggel való kapcsolatban mutatkozhat meg a beleélő megértés. Zenekari együttesek magas fokon összerendezett teljesítményében is gyakran van funkciója annak, hogy a játék mögötti lelkiállapot egyes vonásait is figyelembe vegye a karmester vagy a másik zenész. Végső soron azonban minden művész önmagát adja, nem a másikban, hanem önmagában mélyed el, onnan hoz jelképeket, gondolati tartalmakat, motivációkat, és azokat adja át a közönségének.

Empátia és műélvezet

Ebből a tényből ugyanakkor az is következik, hogy a művészi alkotás befogadásában, élvezetében nagy lehet az empátia jelentősége. A művészi alkotás kommunikáció, mégpedig komplex üzenetek halmaza, sajátos kódban megfogalmazva. A legelvontabb jelképeknek is van azonban a művész személyiségéből és élményeiből eredő tartalma. Ha a művészi ábrázolás tárgya ember vagy emberi történés, a művész személyisége és a befogadó személyisége közötti kapocs szorosabb, hiszen az emberábrázolás megértésében felhasználható a közvetlen emberi kommunikáció kódjainak valamely része. Minden művészet más kommunikációs csatornákat jelenít meg emberábrázolásaiban. A festmény és a szobor a nemverbális kommunikáció sajátos mozzanatait örökíti meg, a regény vagy az elbeszélés társadalmi helyzeteket rajzol meg, ezeken belül cselekvéseket mutat be, és élményekbe enged bepillantást. A társadalmi kontextus, az abban értelmet nyerő cselekvés és annak belső átélés módja egy-egy emberi megnyilvánulás mélyreható megértését teszi lehetővé. Még inkább így van ez a dráma és a film esetében.

A művészi alkotás befogadásához, megértéséhez azonban kell a figyelem összpontosítása, az empátiás megértés bizonyos foka, ha a műélvezet nem elégszik meg a felszínes élménnyel. Felszínes élmény könnyen keletkezik. A szobor formái, a képek színei és alakjai, az elbeszélés vagy a dráma cselekménye, csattanói keltenek valamilyen benyomást, elhelyezhetők valamilyen kognitív kategóriába, még esztétikai élményt is kiválthatnak, mert szépségük nagyon szembetűnő lehet. Igazi élmény forrásai azonban akkor lesznek, ha a személyiség igyekszik felolvadni bennük, intenzíven fordul feléjük, megpróbálja a szituációt átélni. Egész más élményt nyújt egy szobor, ha az ábrázolt kifejezés érzelmi tartalmát felidézi valaki, úgy, ahogyan azt a művészettörténészek teszik (vagy ahogyan – a pszichológia történetében nevezetes kísérletként – Freud leírta, mit is fejez ki Michelangelo Mózes szobra). Más látványt nyújt a kép, ha mögé képzeljük a művész látásmódját, és ezáltal valamit megértünk abból, milyen hangulatok, érzelmek befolyásolhatták, miért vált neki éppen e jelenség érdekessé, megfestésre méltóvá. Ez az élmény valódi kommunikációvá teszi a művet, és kapcsolatot talál rajta keresztül az alkotóhoz. Az ilyen élmény alapjának tarthatta Lipps (1903) a beleélést, és ezért is adott neki ilyen nagy szerepet elméletében.

A művészi alkotás empátiás megértésének van még két sajátos mozzanata. Egyik az, hogy a legtöbb alkotás nem pillanatnyi, rövidtávú élményt vált ki, hanem megismételhető, illetve a befogadó meghosszabbíthatja az érzelmi találkozást vele. A képet, szobrot, ismételten meg lehet tekinteni (a mai reprodukciós technika az egész művészettörténeti örökséget szinte mindenki számára hozzáférhetővé teszi, és ezt a világháló még fokozza, tökéletesíti). A zenét sokszor meghallgatjuk (és különleges hangrögzítő eszközeinken már annyi zeneszámot tárolhatunk és hívhatunk le, amennyi egy nemzedékkel ezelőtt csak hanglemezekkel zsúfolt szobában fért el, de már a lemezek is a zenei élmény nagymértékű megismétlésének lehetőségét adták), megnézhetjük a színdarabokat, filmeket is (ma már ezeket is tárolhatjuk, ha nem tudjuk lehívni nagy archívumból, de már korábban is a művelt emberek kedvenc időtöltése volt a nagy drámák, vígjátékok és operák ismételt látogatása). Így tehát a mélyebb tartalmi összefüggések feltárása is lehetséges.

A másik mozzanat is működött, esetleg a korábbi nemzedékek technikai hiányosságait ellensúlyozni is képes volt: a műalkotásokról lehet beszélni, eszmét cserélni, így az élmények összeolvadhatnak és sajátos kontextust képeznek. Bizonyos, hogy ilyen társas, illetve csoportfolyamatokban formálódik az esztétikai értékelés, konszenzus is.

Mélyrehatóbb esztétikai élmény kialakulhat zenehallgatáskor, színházban, film hatására, de mindehhez kell valami aktivitás, valamilyen hajlam, késztetettség, hogy feltárjuk, megfejtsük a felszínes összefüggéseket és a passzív módon is élvezetes, szórakoztató vagy gyönyörködtető hatások mögött a mélyebb mondanivalót. A szereplőkkel, a személyek egy részével a műélvező a lélektani részvétel kedvéért is kénytelen azonosulni, az empátiának lényegében ebből az azonosulásból kell felszínre hozni és tudatosítani bizonyos tartalmakat. Az empátia mechanizmusára gondolva, a felszínes élményből valószínűleg a figyelem fókuszáló, célkereső pásztázása hiányzik, és ha van is érzelmi rezdülés, az nem válik a személyiség számára maradandóvá, mert nem mozgat meg gondolatokat, nem serkent feldolgozásra. A művészethez való ilyenfajta viszonyulást tanulni és gyakorolni kell, ehhez szükségesek előismeretek és szempontok. Az intenzív művészi élmény tehát bizonyos szocializáció nyomán alakulhat ki. Nem véletlen, hogy egy-egy művészeti ág alkotói azok, akik a legnagyobb érzelmi töltésű művészi befogadásokra képesek.

Az empátia tehát ahhoz kell, hogy a műélvező a műalkotásban megtalálja az embert, az alkotó olyan személyiségrétegeit, amelyeket a megszokott kommunikációs formákban talán ki sem lehet fejezni. Érdekes ennek a mechanizmusa a színházban és a filmen: a dráma és a film is egy vagy néhány alkotó komplex üzenete, a megfelelően felkészült, szocializált ember (a színház vagy a film műértője) erre rezonál is, ezt igyekszik meg is ragadni, és ennek megértése hozzátartozik esztétikai élményéhez, de ugyanakkor a szereplők megértésének igénye is feltámad. A szereplők emberi valósága közvetlen lehetőséget nyújt az empátia számára, és ily módon kialakulhat a művészi élmény újabb szintje. A néző kapcsolódik a szereplőkhöz is; a szerep keretén belül megért azokból valami egyénit is, és minél tisztábban, egyértelműbben fejeződnek ki a színészi munkában az érzelmek és az indulatok, annál többet, szokatlanabbat ragadhat meg a megértés. A cselekmény a szereplők empátiás megértésén át szilárdan gyökerezhet lélektani mozzanatokban.