Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Az empátia mint a visszajelentés hordozója

Az empátia mint a visszajelentés hordozója

Ha a másik emberrel való érzelmi jellegű, empátiát is magában foglaló kapcsolatok hiányoznak, a személyiség nem kap megfelelő korrektív visszajelentéseket, önszabályozásában károsodik. Az empátia egyik legfőbb funkciója a személyiség számára az, hogy visszajelentéseket ad a másik emberre gyakorolt hatásunkról. Ez rendkívüli jelentőségű, mert ez a kibernetikai jellegű megfogalmazás azt jelenti, hogy az empátia segítségével tudunk megfelelni a másik ember igényeinek, és e megfelelésnek arányában viselkedik az úgy, ahogyan szeretnénk. Ha tudjuk teljesíteni a másik igényeit, akkor pozitív érzelmeket váltunk ki belőle, és ez odaköti őt hozzánk. Ez mindig közelítéses folyamatban zajlik le, kisebb-nagyobb eltérések mindig előállnak a kívánttól, ez természetes is, hiszen csak interakcióban lehet feltérképezni egymás igényeit. Az eltérésekre adott reakciók a támpontjai ennek a feltárásnak. A nagy eltérések, az interakciós és kapcsolati feszültségek különösen sok visszacsatolást adnak, olyan jelzéseket, amelyek megmozgató ereje nagy.

A különböző emberi kölcsönhatások segítségével a személyiség kollektív lélektani valóságban élhet, saját hiedelmeit, önmagáról kialakított képének érvényét, saját értékét másokhoz viszonyítva aránylag pontosan le tudja mérni. Követni tudja az emberi viszonyokban beálló változásokat is. Nemcsak neki kell alakulnia az emberi viszonyok valóságához igazodva, hanem maga is változtathat azon mások befolyásolása, bizonyos elvárásoktól való eltérések következetes képviselete, egyes konfliktusok kreatív megoldása révén. Nyitott előtte tehát a fejlődés perspektívája is. Ebben segíti az embert az empátia, mert ez teremti meg az egyedi kontaktusokat a másik ember mélyebb, az érzelmek és a kötődések szempontjából lényegesebb személyiségrészeivel. Maga a formálisan szabályozott interakciók világa nem éri el ezeket a személyiségrétegeket.

Ha az empátián keresztül érkező visszajelzéseket nem dolgozza fel a személyiség, vagy kapcsolatok hiánya miatt nem is keletkeznek kellő mértékben, akkor a személyiség magára marad belső információáramlásaival, az önmagával folytatott kommunikációval, amely – úgy tűnik – az ember legfontosabb sui generis pszichológiai sajátossága. Érzéseink, képzettársításaink, fantáziáink, gondolataink, észleléseink belső szóbeli megfogalmazásai mintha énünk egyik részének üzenetei lennének egy másik részhez. Ezt a sajátosságot már az ókori bölcselők is felismerték. Platón a gondolkodást a lélek önmagával folytatott párbeszédének nevezte. Ez a különös folyamat – melynek lényegéről és pszicho-fiziológiai, pszichológiai alapjairól már sokat tudunk – csak kis részben befolyásolható értelmileg, és nem áll az értelem kontrollja alatt. E folyamat a személyiség szempontjából legfontosabb információi az emberi viszonyokra vonatkoznak, és ha ezek az információk nem az empátiával értékelt lelki valóságot fejezik ki, a megfelelő visszajelentések hiányában a személyiségen belül könnyen torzulnak. Az információs áramlásnak van pozitív visszacsatolás jellege, vagyis erősítő mechanizmusként hathat. Így kialakulhatnak a személyiségben különböző téveszmék, hibás hiedelmek, inadaptív reakcióküszöbök, indokolatlan félelmek stb.

Több pszichológus (így például Sullivan 1947, Cameron 1943, Smelser 1963, Watzlawick, Beavin & Jackson 1967 stb.) szerint ez az önmagára maradó, interperszonálisan nem igazolt és kontrollált belső kommunikációs folyamat termeli ki a személyiség zavarait. Érthetően ezekben nagy szerepe van gyermekkori lelki sérüléseknek, amelyek a személyiséget szorongóvá, védekezővé teszik az emberi kapcsolatokkal szemben, vagy rontják képességeit azok kialakítására. E szakemberek szerint az empátiás jellegű kapcsolatnak, személyiségek közötti – tehát a sok csatornán át zajló őszinte és intim – kommunikációnak olyan a pszichológiai jelentősége, mint a test szempontjából a légzésnek vagy az anyagcserének. Huzamos ideig tartó pszichológiai magány (amely látszólag, formálisan meglévő kapcsolatok mellett is előállhat) következtében olyan pszichopatológiai elváltozások következnek be, amelyek később valamilyen szisztematikus módon rontják a beilleszkedést az emberi kapcsolatokba a későbbiek folyamán is. Ilyen körülmények között nemcsak tünetek keletkezhetnek, hanem a személyiség fejlődése is stagnál. Uralkodó tendencia lesz a személyiségben a statikus biztonságkeresés és a szokott sémák ismétlése. Ez azt vonja maga után, hogy a személyiség elmarad a fejlődésben a vele egykorúaktól, viszonylagosan éretlenné válik. Ez különösképpen a fiatal korban szembetűnő, és az emberi kapcsolatok komoly akadályává válik.

Az emberi kapcsolatok integrációt, egyensúlyt biztosító jellegét hangsúlyozó kutatók utalnak arra, hogy a pszichoterápia, amely a különböző magatartászavarok, személyiségzavarok fő gyógymódja, általában éppen a sajátosan intim, pontos és következetes visszajelentéseket adó terápiás kapcsolattal és kommunikációval ér el előnyös változást, vagy pedig az encounter élményével, amelyben a nagyon hiteles másik személyiség mintegy megnyílik, és ezáltal alakítja ki az addigi hiányzó kölcsönösséget.

Azt lehet tehát felnőttkorban pszichoterápiával is elérni, amit különben az empátia révén érne el az ember. A pszichoterápia tehát lényegében felszabadítja az empátia fejlődését, és ezáltal segíti elő a személyiség önszabályozását. A pszichoterápia csoportos vagy más, több személyes formái pedig a közvetlen interakciók értelmezésén és reflektorfénybe állításán át próbálják elhárítani az empátia akadályait és tanítani újra a beleélés-megértést.

A személyiség egyensúlyához legalább a személyes kapcsolatokban megnyilvánuló empátia szükséges. Ha ez megvan legalább a viszonylagos egyensúlyhoz szükséges mértékben, az empátiás képesség más területeken még mindig lehet eléggé hiányos. Nagyon nehezen kibontható az empátia adott fokát létrehozó tényezők sora és egymásra hatása; a szülők befolyása az emberi kapcsolatokban kialakuló érlelő események száma és intenzitása, továbbá a személyiségben lévő hibás struktúrák és mechanizmusok súlyossága vagy hiánya lehetnek a döntő tényezők közül a legfontosabbak.