Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Kommunikációs nehézségek felnőttek és gyerekek között

Kommunikációs nehézségek felnőttek és gyerekek között

Alapvető probléma, hogy a gyerek és a felnőtt kapcsolatában sokáig más a kommunikáció jelzésrendszere. Lényegében a beszédtanítás alakítja ki csak – fokozatosan – a jelzésazonosságot. A nemverbális kommunikáció veleszületett jelzéselemei azonosak, de ez a gyerek és a felnőtt kapcsolatában keveset jelent, annyit, hogy a gyereket empátiásan bizonyos fokig meg lehet érteni, és hogy a gyerek is reagál, érzelmi átragadásokon át, a felnőtt lelkiállapotaira. A növekvő gyerekkel valókommunikációban már bonyolódó jelzésváltási folyamat van, és ennek fejlettebb szakaszaiban a gyermeki kommunikációban mind nehezebb elkülöníteni a kezdeményezést a reakciótól, és nagyon nehéz biztosítani a szülői kommunikáció kívánt hatását. Ez azt jelenti, hogy nehéz bemérni, hogy a szülői mosoly, tekintet, kérdés, simogatás vagy ütés egy adott helyzetben – például, amikor a szülői szándék tiltás –, mit jelent a gyereknek, tényleg tiltásként hat, vagy az ő jelrendszerében bátorítást, provokációt, jutalmazást vagy izgalomfokozódást fejez ki.

Mind a tudományos vizsgálatok, mind pedig a mindennapi tapasztalat szerint a jelzések különböző értelmezéséből nagyon sok nevelési hiba következik, és nagyon sok ártalom származik. Ilyen különbségek komoly kommunikációs zavarokat is előidézhetnek, esetleg huzamosan, hosszan tartó folyamatban a szülő éppen az ellenkezőjét válthatja ki a gyerekben, mint amit akar. Valószínűleg a már tárgyalt ellentmondásos kommunikációs kapcsolatnak, a „double-bind”-nek is hasonló a kialakulása.

Nemcsak a jelzések különbözők, az is nyilvánvalóan szerepet játszik, hogy a szülői viselkedés sokféle jelzést tartalmaz, és különböző életkorban, különböző kapcsolati feltételek mellett más és más jelzések hatásosak. A jelzések nem is mindig azonosak a szándékos szülői gesztussal vagy kommunikációval, különösen akkor, amikor a gyerek befolyásolásának súlypontját a verbális síkra helyezik át. Ilyenkor a hatás eszköze szinte kizárólag a szó, vagy esetleg a szavakhoz kapcsolt jutalom vagy büntetés, noha a gyerek számára még mindig nagyobb jelentőségű a szülői metakommunikáció.

A szülői szándék vagy reakció a vélttől elütő hatása rendkívül gyakori, időnként szinte elkerülhetetlen. A gyerek szüntelen változásban, fejlődésben van, a vele kapcsolatos régi tapasztalatok elveszíthetik érvényüket, különbségek tehát mindig vannak. Az empátia nem is elsősorban a szülő kommunikáció és a gyermeki felfogás közvetlen közelítésében segít, hanem abban, hogy a szülő felfigyeljen a gyerek kommunikációjában arra, hogy a kiváltott hatás nem a tervezett volt, hogy a gyerek mást értett belőle. A kommunikációs folyamatban segít tehát az empátia ahhoz, hogy a szülői közlés és a gyermeki felfogás közötti jelentéstartalmi azonosság nőjön. Azonos kommunikációs helyzetben, azonos szituációs feltételek között az ismétlődő kommunikációs jelzésváltásokban mind könnyebb a gyerek „nyelvére” rájönni. Ez a „nyelv” sokkal több nemverbális elemet tartalmaz, mint a felnőtt kommunikációja, még a formailag és tartalmilag jól beszélő nagyobb gyerekek esetében is (Roe 1980).

A gyermek megértéséhez azonban kell az empátia képessége és a készség e képesség alkalmazására, vagyis figyelem, türelem, próbálkozó foglalkozás a gyerekkel, bizonyos megnyilvánulások tartós követése és problémaként kezelése. Ha adott pillanatban nem is sikerül a megértés, később kiderül, hogy e megnyilvánulások mit jelentenek. Minden gyermek jelzéseiben és jelzésértelmezésében igen sok az egyéni, különleges elem, amely az előző életszakasz élményeinek és tanulási hatásainak terméke. Nincsenek tehát logikai, elméleti, tapasztalati sablonok, legfeljebb nagyon általános szinten.