Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Illúziók, önbecsapások és ezek szerepe

Illúziók, önbecsapások és ezek szerepe

Bizonyos mértékig minden ember életében érvényesül az empátia kikapcsolásának vagy tompításának védekező mechanizmusa. Ez rendszerint szelektív érzékeléssel és kognitív torzulásokkal is párosul. Mindenki hajlamos interperszonális teljesítményét időnként jobbnak minősíteni, a negatív visszajelzések figyelmen kívül hagyásával, vagy melegebbnek tudni a szeretett másik viszonyulásának érzelmi hőfokát. Különböző interperszonális illúziókat tartunk fenn magunkban, hogy ezzel védjük énképünket és önértékelésünket. Ez részben az empátia visszaszorításával történik. Minél több illúzió vezérli az embert, minél kevésbé tudja önmagát elfogadni, annál nehezebb számára az empátia alkalmazása. Ezen a ponton lép be a kongruencia problémája, amelyről már volt szó, de amelyről részletesen az empátia hivatásos felhasználásával kapcsolatosan beszélünk, különösen a Rogers-iskola gondolati rendszerében.

A kongruens viselkedésű emberben a belső ellentmondások kevésbé zavarják meg az empátiás folyamatokat. Az inkongruencia mindig kisebb-nagyobb illúziós szükségletet tart fenn. Az ilyen illúziók világa egészen sajátos, és külön részletes elemzést igényelne. Az emberi kapcsolatokban mindig szerepet kap az a manőver, hogy a másik néha illúzióvá vált vagy csakhamar illúzióvá váló igényének megfeleljünk, és ezzel tartsuk fenn vagy fejlesszük a kapcsolatot, és ezt mások velünk is megteszik. A másik illúziószerű szükségletének megértéséhez is empátia szükséges.

Ez megmutatkozik abban, hogy a szélhámos bűnözők (házasságszédelgők, csalók) éppen rendkívüli empátiájuk segítségével képesek elkövetni tetteiket (vagyis valódi szándékaikat leplezni, partnereiket félrevezetni, becsapni). Hamar és pontosan megérzik, kinek mit és hogyan kell mondaniuk, nagyon könnyen ráhangolódnak éppen az ilyen illúziószerű, nem a valóság vizsgálatán, hanem vágyakon alapuló igényekre. Nem véletlen, hogy az ilyen bűntények áldozataival foglalkozik leginkább az „áldozattan”, a kriminológia, a kriminalisztika sajátos ágazata. Úgy tűnik, hogy a szélhámos bűnözők különlegesen fejlett empátiája beszűkült arra, hogy a másik ember vágydinamikáját megértsék, és sikerükhöz még a kongruens kommunikáció képessége is szervesen hozzátartozik.

Eddig a személyiségben belül rejlő szituációs körülményeket soroltuk fel, ám külső körülmények is befolyásolhatják az empátia érvényesülését. Minden olyan tényező, amely a kommunikációs folyamatokat nehezíti vagy zavarja, nehezítheti az empátia műveleteit is. Ha a másik ember a szituáció kényelmetlenségei miatt gátolt, vagy valamilyen sajátos befolyásoltsági állapotban van, az empátia számára csak az ezt kifejező lelkiállapot kínálkozik, a mögöttes érzelmi erők kevésbé közelíthetők meg. A másik ember tudatossága és interakciós szándéka is megnehezíti az empátia dolgát, mert a másik ilyenkor mintegy bele sem megy a szituációba, hanem csak végrehajt valamit. Nehezíti a beleélést, ha a másik ember formális szerepében viselkedik. Ebben ugyanis nagy rutinja lehet, és az ilyen viselkedésmód maszkként fedhet el benne mindent. Különböző ilyen maszkok vannak, leginkább a szakmai szerepek ilyenek, az orvos, a pap, a tanár, a hivatalnok célorientált viselkedése mögött nagyon nehéz megtalálni az embert vagy annak aktuális érzelmi állapotát (Rocheblave-Splené 1962, Goffman 1981 stb.). Az empátia persze minden esetben eljut valamilyen mélységig, de ilyen helyzetekben hosszabb idő alatt kevesebb össze függést tár fel, mint egyébként. A másik ember indulata, szenvedélye gyakran ugyancsak nehezíti az empátiás megértést.

Máskor azonban az indulat, szenvedély éppen megkönnyíti a behatolást a másikba. Más egyéb állapotok és körülmények is lazíthatják a különböző interperszonális viselkedési sablonokat vagy magatartásbeli stratégiákat, és megnyithatnak rétegeket az empátia előtt. Konfliktus, veszekedés gyakran ugyancsak az empátia érvényesülését könnyítő jelenség lehet, hacsak a megismerő fél érzelmi reakciói nem teszik lehetetlenné a megértést.

Az empátiás képesség személyiség lélektani feltételeivel kapcsolatosan vannak különféle pszichológiai felfogások, amelyek nem szociálpszichológiai szemléletből indultak ki. Többségük a képességet tipológiai koncepciókkal hozza összefüggésbe. Az ilyen felfogások vizsgálati igazolása általában nehezen vagy egyáltalán nem hajtható végre. A legtöbb adat az extraverzió és az introverzió illetve az empátiás képesség kapcsolatáról van (például Stotland, 1969). Nem egybehangzóak az eredmények, de a legtöbb vizsgálat kevesebb kapcsolatot tart fenn. Az extroverzió és introverzió koncepciói Jung elméletéből erednek, Jung a saját tipológiájában is az introvertálthoz rendelte a megérzés (Fühlen) és az intuíció képességét, tehát azokat a lelki megnyilvánulásokat, amelyek az empátiához hasonlónak tarthatók. Valószínű tehát, hogy már a tipológiai meghatározás is számításba vette az empátia különböző mértékű képességét a két alaptípus között. Ma általában a tipológiák nem divatosak, a kutatók sokat csalódtak bennük, mikor empirikusan felül akarták vizsgálni őket, és egyébként is kérdéses, hogy egy-egy típust alkati körülmények vagy élettörténeti hatássorozatok alakítottak-e ki. Ez utóbbi esetben, amely a bizonyított típusok esetében is a valószínűbb, az empátiás képesség különbségei visszanyúlnak azokhoz a tényezőkhöz, amelyeket most tárgyaltunk.