Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Az identifikáció és az empátia

Az identifikáció és az empátia

E korszakban megindul még egy pszichológiai folyamat, amely szervesen összefügg az empátiával, s amely a nemverbális kommunikáció iránti érzékenységet fokozhatja, az azonosulásos tanulás, az identifikáció folyamata. Ennek lényege az, hogy a kisgyermek megfigyeli a számára fontos személy viselkedését, főleg olyan viselkedését, amely valaki felé irányul, és amely a szociálpszichológia nyelvezetében szerepviselkedésként írható le, vagyis társadalmilag előírt mintákat, sémákat követ. Ezeknek a viselkedésformáknak a vázát, a főbb vonásait a gyermek beépíti magába. Sok kis megfigyelési epizód éveken át egymásra vetül, mind mélyebben vésődik be, majd lassan megszilárdítja az illető viselkedésminta körvonalait a személyiségben. E minta köré motivációk épülnek, a szerep kezdetleges formái megjelennek a gyermeki viselkedésben. Főleg a játékban van az ilyen viselkedésformáknak tere, és ezeket a környezet rendszerint utánzásnak ítéli meg. Az utánzásos elem csak kezdetben lehet domináns, később az azonosulás a megfigyelt viselkedési minta átvételét jelenti, a minta társas összefüggéseinek, sőt később motivációinak és kielégülési eredményeinek (gratifikációinak) mind pontosabb észlelésével.

A pszichológiai elméletek szerint az azonosulásos folyamat úgy indul, hogy a gyermek a megfigyelt modell érzelmi állapotait érzékeli, először, és ennek nyomán válik számára a magatartás érdekessé. A mechanizmus teljesen azonos az empátia mechanizmusával, hiszen a modellszemélyiség mimikáján, gesztusain, egész nemverbális kommunikációs rendszerén átáramló információk teszik lehetővé, hogy a kisgyermek saját magában felidézze a megfigyelt másik ember lelkiállapotát. Sajátos beleélés jön tehát létre, és így – a tudományos feltételezések szerint – a gyerek elsősorban azt éli át, hogy a másik kellemes feszültségbe kerül, vágyak ébrednek benne, örömökhöz és kielégülési élményekhez jut. Ezek áthullámoznak a gyermeki személyiségben, majd a megfigyelt viselkedéssémához kapcsolódnak, annak motivációs töltetébe épülnek bele. A megfigyelések sorozatában kialakult szerepsémák (Rocheblave-Spenlé 1962, Biddle & Thomas 1966 stb.) először a gyermeki fantáziában mutatkoznak, csak azután tevődnek át a viselkedésbe játékszerű próbálkozások formájában. Az utánzásszerűen megjelenő játékos viselkedést azután a környezeti reakciók tovább differenciálják, például a gyermekhez nem illő vagy számára nem kívánatos szerepkezdeményeket a környezet nem jutalmazza, vagy bünteti, vagy a megfelelő szerepsémákat helyesli, bátorítja, megerősíti. Főleg a nemi szerepek, tehát a férfi és a nő viselkedése számára előírt szerepsémák alapjai rakódnak így le a gyermekkorban, de kialakulnak különböző tevékenységi sémák is, amelyeknek speciálisan a gyermekkora vonatkozóan van szerepértékük (Lynn 1969, Thompson 1971 stb.).

Az azonosulás mozzanatai, illetve folyamatai észrevétlenek maradnak, általában a gyermekkorban gyenge a belső reakciók tudatosításának képessége, de a fejlődő én ilyenkor ezt sem alkalmazza, mintegy teljesen felolvad az élményben, tehát inkább az érzelmi ragályhoz vagy a szuggesztióhoz (hipnózishoz) hasonló énállapotok jönnek létre.

Az identifikáció modelljei főleg a szülők és a család más tagjai vagy a közvetlen környezet gyakran látható személyei. Az anya azért is különösen fontos azonosulási minta, mert a vele való érzelmi kapcsolat miatt őt a gyerek állandóan figyeli. Az azonosulásban részben biológiai eredetű ingerérzékenység nyilvánul meg, részben az anya-gyermek kapcsolatban megtanult nemverbális kommunikációs készség érvényesül. Fel kell tételezni, hogy ebben a korban a felnőttek nemverbális jelzései iránt az idegrendszer fejlődési állapotából eredő sajátos érzékenység is fennáll. Az azonosulás megértésében figyelembe kell venni, hogy a kisgyermek egész világa szinte az őt körülvevő emberek jelzéseiből áll, ezeket tehát olyan bőségben kapja, hogy a jelzések felfogásának feltételei különösen kedvezőek. Ráadásul a felnőttek a kisgyerekeket nem tekintik még elég fejlettnek arra, hogy megértsék, mi is folyik körülöttük, ezért különböző viselkedésformáikat teljesen szabadon élik. Különösen vonatkozik ez az interaktív viselkedésre. Ez azt jelenti, hogy a gyermek jelenlétében igen eleven párbeszédek zajlanak, tág tere van az érzelmek kinyilvánításának és az indulatok megjelenésének is, akadálytalanul bontakozik ki a felnőttek – legfőképp a szülők – viselkedésében a játékosság vagy a tréfa. A felnőttek nem vigyáznak mimikájukra, hanghordozásukra, gesztusaikra. A már növekvő, beszélni tudó gyerek előtt pedig éppen a nemverbális kommunikációra bíznak többet, mert nem akarnak nyíltan beszélni, nehogy a gyerek megértse. A nemverbális jelzések szabadabb áradásával viszont éppen elősegítik az azonosuláshoz szükséges gyermeki beleélést.

A személyiségfejlődés elméleteiben kiemelik ennek az önkéntelen, megfigyelő, de a szelf önmagát mintegy behelyettesítő („vikariáló”) tanulásnak jelentőségét. Ilyenkor a gyermeki én a felnőttek különböző motivációit és ezek célképzeteivel kapcsolatos kielégülési formákat képes átélni. Később ebből az empátia egy tartalmi területe, a másik ember motivációs állapotának megértési képessége bontakozik ki és fejlődik tovább

A gyermek és az emberi környezet kölcsönkapcsolata ekkor tehát nagyon bonyolulttá válik, a mikro történések különleges rendszere alakul ki, és ezt egyre nehezebb áttekinteni. Mindinkább bonyolítja a viszonyokat, hogy a gyermekből magából is kommunikációk és kezdeményezések indulnak ki, és azok is egyre nagyobb mértékben befolyásolják a környezet viselkedését. A lényeg annyi, hogy még kedvezőtlen körülmények között is jelentős lehet a nemverbális jelzések iránti érzékenység, tehát megvannak a későbbi emocionális empátia feltételei, de igen jelentős egyéni különbségek is kialakulnak e tekintetben, és ezek a különbségek nagymértékben visszavezethetők a szülők személyiségére és a szülő-gyermek (különösképpen az anya-gyermek) kapcsolat előzetes történetére.

Biológiai érzékenységi különbségek feltételezésére kevés alapunk van. Az értelmi fogyatékosok a nemverbális kommunikáció szempontjából is lassabban és kisebb ívben fejlődnek, bár ez különösen a súlyosabb fogyatékosokra érvényes szabályszerűség, mert a normálishoz közelebb álló variánsok (a hagyományos beosztás szerint a debilisek) gyakran nagyon jól felfogják a nemverbális jelzéseket. Különösen a Down-kóros gyerekek, az ún. mongoloidok ilyenek. A kisebb fokban értelmi fogyatékos gyerekek szülei gyakran nagy szeretettel fordulnak a kicsi betegek felé, így az anya-gyermek kapcsolat is nagyon jó, és a fokozott törődés gyakran olyan fokra fejleszti a nemverbális kommunikáció képességét, hogy az értelmi teljesítőképesség hiányát is bizonyos fokig, legalábbis az iskolai évekig, ellensúlyozni tudja. Az érzékszervi fogyatékosság sem szokott általában lényeges elmaradást okozni az empátiához szükséges készségek fejlődésében, ugyanis az érzékszervek ilyenkor átveszik egymás funkciójának egy részét, a vak kisgyermek a hallás fokozott felhasználásán át jut többletinformációhoz, a süket gyerek figyelőképessége fokozódik. Ezen kívül a fogyatékos gyerekekkel a szülők és a környezet rendszerint többet törődik, és nekik több szeretetet is ad, ezáltal nagyobb nemverbális érzékenységet is tanít. A nemverbális kommunikáció értelmezésének és használatának képtelensége az autizmus nevű gyermekkori indulású, valószínűleg genetikai illetve biológiai eredetű betegségben figyelhető meg. Ez az empátia csökkent képességével jár együtt, különösen a verbális kommunikáció többértelmű kifejezési helyzeteiben, pl. a humor alkalmazása során, zavaró, dezorientáló a beteg számára. Ebből gyakran szorongás, dühkitörés következik. Az autizmusnak több fajtája van, az egyik például az Asperger szindróma, ebben az elvont intellektuális képességek fejlettek – a matematikai vagy informatikai tudás miatt az ilyen emberek társadalmilag érvényesülhetnek, de magányosak, intim kapcsolatokra alig képesek. Ez a modern film és szépirodalom gyakori témája.

Itt kell megemlíteni, hogy a pszichoanalitikusok egy része nehezen fogadja el, illetve vitatja az empátia fogalmát. Köztük vannak olyan pszichoanalitikus szerzők, mint Heinz Hartmann is. Az identifikáció viszont a pszichoanalízisben kialakult fogalom, és az analitikus elmélet szerves része. Számos pszichoanalitikus ezért az identifikáció oldaláról, szempontjából próbálja értelmezni az empátiát. Például Furer és Greenson az empátiát „részleges identifikációnak”, Bachrach „részleges és pillanatos azonosulásnak”, Beres „átmeneti azonosulásnak” nevezi, Fliess viszont „próbaszerű azonosulásnak”, Racker „egyidejű identifikációval”, Fenichel viszont „narcisztikus azonosulási mechanizmussal” magyarázza az empátia folyamatát (Bue 1981, Basch 1983). Azok az analitikusok, akik az empátia fogalmának önállóságát elfogadják, Freud 1921-ben megjelent tanulmányának, a Massenpsychologie und Ich-Analyse (Tömeglélektan és én elemzés) című írásának egy mondatára hivatkoznak, amely szerint „Az azonosulás felől vezet az út az utánzás segítségével a beleéléshez, vagyis ahhoz a mechanizmus hoz, aminek alapján egyáltalán meg tudjuk érteni a másik ember lelki életét”. Ez a mondat egyike Freud ritka észrevételeinek, amelyek az empátia felismerését sejtetik.