Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Az empátia összetevői és folyamata

Az empátia összetevői és folyamata

Az említettek nyomán leírható, mi történik az empátia során. Alapfolyamata az érzelmi rezonancia a közvetlen személyes térben, amely az ember sajátos érzelmi összehangoltságából fakad, vagyis az érzelmi átragadás, a szimpátia. Ez ritkán jelenik meg, általában csak akkor, ha a – többnyire negatív – érzelmi, indulati kifejeződés igen erőteljes, és ha a másik embert ez váratlanul éri, vagy olyan helyzetben, amikor nem tud védekezni, lezáródni (pl. pánik, baleset, betegség során, vagy olyan helyzetben, mint a leírt majomkísérletben, amikor a megfigyelt ember emóciója a mi szempontunkból is releváns, tehát amikor a rémület kifejezése a mi veszélyeztetésünkre is utal). Összetett kommunikációkat illetően a nagymérvű hatás a közlő nagyfokú hitelességével, kongruenciájával függ össze, vagy ritkán olyan manipulációkkal, amelyek a megfigyelő én ellenállását kikapcsolják (ilyen történik a szakszerű szuggesztiók vagy a hipnózis során).

Egy másik alapfolyamat a kontextusok közössége, ezek nagy mértéke gyors és mélyreható megértést tesz lehetővé, amely külső szemlélő számára meglepőnek, mélyen empátiásnak tűnhet. A szoros érzelmi párkapcsolatban, a szülő-gyermek kapcsolatban, a baráti vagy a sorstársi relációban egy-egy apró utalás is rezonanciát, adekvát választ, jelentős viselkedés- vagy viszonybefolyásoló hatást válthat ki.

A mindennapokban azonban a kommunikációban résztvevő „ének” távol vannak egymástól, zártak, túlzottan racionális és célorientált beállítódásúak. Az empátiához kell a következő mozzanatok sora: 1. kommunikáció indítása, fenntartása, 2. ráfigyelés, 3. ráhangolódás, ez a saját én egyfajta „megnyitása”, az énhatárok időszakos feladása, a decentrálás és a regresszió („az én szolgálatában” – vagyis szándékolt módon), 4. „megmerülés” és „leválás”, „visszatérés” az énbe, 5. introspekció és érzelmi-gondolati feldolgozás, valamilyen érzéssel, sejtéssel, gondolattal, amely a továbbiak számára hipotézis, útjelzés, irányadás, 6. újabb „lemerülések”, és ezek után már valamilyen válasz, pl. nemverbális, ezen belül esetleg szinkronizációs megnyilvánulás, pszichoterápiában (a Rogers-féle technika szerint) a megértett összefüggések valamilyen, a másik ember szükségleteinek megfelelő visszajelzése, 7. empátiás folyamat, ezen belül az érzelmi viszony, a „rapport”, a kapcsolat követése és korrekciója, majd pedig, 8. az empátiásan átvett, megértett tartalom feldolgozása.

Az egész folyamat sokféle keretben – ha úgy tetszik, szakmai, illetve tudományos kontextusban – értelmezhető. Mivel említettük, hogy az empátia végső soron valamilyen összetett, sokrétű személyközi jelenség megnevezési és értelmezési formája, önmagában empátia nem létezik, csak ezekben a kontextuális összefüggésekben. A feldolgozást, pl. sok szerző az empátia „kimenete” (Kulcsár 1998), illetve végeredménye névvel fejezi ki. A súlyos betegekkel foglalkozó orvosok, ápolók, pl. empátiásan át kell vegyék valamennyire a betegek lelkiállapotát, szenvedéseit, de ezeknek feszültségeit valamiképpen ki is kell adják, hogy ne fáradjanak, tompuljanak el érzelmileg, ne kivetkezzen be náluk a „kiégés” vagy éppen ne keletkezzen bennük (a saját problémáik feszültségeihez adódóan) valamilyen tüneti reakció. A védekezés egy módja az empátiás mozzanatok rövidítése, számaik csökkentése. Sok segítő, ápoló megelégszik, hogy „empátiás aggodalom”, vagyis a másik ember érzelmi problémájának felfogása keletkezik bennük, és nem engedik meg, hogy „empátiás disztressz”, vagyis a szenvedés, feszültség, kétségbeesés érzelmének erőteljesebb átvétele következzen be (Kulcsár, 1998), mert ez már elegendő, hogy a figyelem, kötődés, segítés erősödjön, meginduljon. Gyakori védekezési forma mások bekapcsolása a segítő folyamatba (de az átvett negatív emóciók feldolgozásában is segít a helyzet megbeszélése, pl. hasonló munkát végző, tehát a kontextusokat jól ismerő kollégák csoportjában).

A pszichológia terápia, a személyiség megváltoztatása szempontjából az empátia alkalmazásában a kialakuló kapcsolat professzionális fejlesztése és a folyamatos együttműködés az út, amelyen át az empátia felhasználása folyik. A kapcsolat kontextusa, vagyis a közössé vált élettörténet, a régi és a folyamatosan felmerülő témákkal kapcsolatos érzelmek és kognitív viszonyulásmódok emlékanyaga segíti és gyorsítja a terapeuta megértését, de a páciensben, kliensben zajló rendeződést, változást is. Itt kell megemlíteni, hogy az empátia „kimenetele”, feldolgozása során sok szerző emeli ki a „kognitív háló”, kognitív mező szerepét, amelyben az empátiá san megértett részletek folyamatosan értelmet, szerepet kapnak (pl. Kohut 1971, 1977, Hoffman 1984 stb.). Ez természetes, hiszen a kognitív feldolgozás, illetve a – valamilyen hivatásos – kapcsolaton belüli alkalmazás nélkül az empátia csupán az érzelmi együttrezgés, vagy esetleg alkalmi reakció kiváltási momentuma marad. Nem szabad elfeledkezni, hogy az empátiás alkalmazási folyamat is, és a kognitív feldolgozás is hullámzó, és ebben ismétlő jellegű (hiszen hasonló jelenségekre tér vissza ismételten, nem is mindig „mélységben”, hanem gyakran kiterjedésben, részletekben bővülve, a kognitív rend pedig hasonlítható a képrejtvények, „puzzle”-ek kirakásához, hogy bizonyos képelemek helyét sokáig bizonytalanság kíséri, míg valamilyen kibontakozó alakzatban helyet nem nyernek. A kirakós képek hasonlata azért félrevezető csak, mert az empátiás folyamatban rendszerint inkább az értelmező összefüggések táguló köre a jellemző, amelyek összekötik a felismeréseket az élettörténet, a jelenlegi kapcsolatrendszer, az önprezentációs törekvések, illetve a terápiás kapcsolat eseményeivel, tendenciáival.

Mindezekről a későbbiekben – az alkalmazás különféle összefüggéseiben – gyakran lesz szó.