Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Neurobiológiai alapok

Neurobiológiai alapok

Jórészt a pszichoanalitikus irányzat hatására az ember lelki fejlődése szempontjából nagyon fontosnak tartják az anya-gyermek kapcsolatot. A magasabbrendű állatokhoz képest gyengébbnek és éretlenebbnek születő, hosszú fejlődési időt igénylő emberi csecsemő olyan pszichobiológiai jellegű ingereket igényel, amelyeket elsősorban az anya ad meg neki. Ilyen, pl. a Harlow (1971) által leírt, biztonságot adó kapaszkodási, csimpaszkodási, odabújási szükséglet kielégítése, majd pedig az érzelmi megerősítést adó kommunikációk biztosítása. Az ehhez szükséges anyai viselkedéssémák, motivációs mechanizmusok részben humánetológiai, illetve evolúciós biológiai szempontból adottak, ezeknek keretében számos fenntartó és erősítő séma is működik, de a korai kötődés mégsem automatikus, sokféle zavarforrás rejlik benne. Megerősítő séma, pl. a már említett mosolyválasz vagy a gyerek korán kifejeződő ragaszkodása az anyához (pl. az anya hiányát sírás jelzi, amely a közeledésre abbamarad). Ezek az anya számára jutalmazó ingereket, gratifikációkat adnak. De több más, hasonló, finomabb mechanizmust is felfedeztek. Vannak az anya ingerületátvivő rendszerekre is ható ingerek, pl. a szoptatás vagy a csecsemővel való testkontaktus nyomán, amelyek az anya hangulatát, késztetési szintjét javítják. Bebizonyították, hogy az egész kis, esetleg néhány órás, egy–két napos baba már speciálisan viszonyul az anyához, őt felismeri, fokozott figyelemmel fordul felé, reagál a hangjára. Ebben lehet születés előtti, prenatális kondicionálás is, pl. az anya hangja, szívritmusa, illata, stb. révén, de vannak veleszületett kioldó mechanizmusok. Ilyen, pl. az a készség, hogy a csecsemő az anya mimikai és kézmozgásait már az első életnapokban utánozni képes (Meltzoff & Moore 1977, Nagy & Molnár 1996, 1998). Ez kapcsolati megerősítő, odafordulást jutalmazó inger is, de az első megnyilvánulása a speciális emberi szociális tanulási képességnek. Valóságos kommunikáció („protodialógus”) indul meg, ebben a csecsemő már sokféle emóció faciális és mozgásos kifejezését mutatja, és megnyilvánulásaiban gyakran kezdeményező. Az így előálló kapcsolatot elsődleges interszubjektivitásnak, interaffektivitásnak, vagyis élmény- és érzelemközösségnek nevezik. A korai anya-gyermek kommunikációban kitüntetett szerepet játszik a tekintet, mint csatorna, a mozgás és az érintés, illetve a hangadások differenciálódó sora, amelyben a sírás különösen fontos jelzés, amely fokozatosan többféle jelzéskonstelláció hordozója lesz erősségének, hangmodulációinak, ritmusának, tartamának stb. változásai révén. A kommunikációban az a különös, hogy nemcsak a gyereket „érti” a szülő, mintegy empátiás úton, hanem a gyerek is „érti” az anyát, és ezen át épül köztük az érzelmi kapcsolat.

Az empátia szerepét felismerő pszichoanalitikusok közül Kohut (1971, 1977) elsősorban terápiás tapasztalatok alapján látta fontosnak a csecsemő és anyja közötti kommunikációt, de támaszkodott neurobiológiai és pszichológiai megfigyelésekre is. Az arckifejezések felismerésének kutatásából következtetett arra, hogy az arcfelismerés, a mimika dekódolása veleszületett adottság, az anya fontos kommunikatív funkciója a csecsemőben keletkező differenciálatlan érzelmek visszatükrözése (mirroring), ez segíti a csecsemőt abban, hogy saját érzelmi állapotai, és ezen át a környezettel való affektív viszonyban valamilyen belső rendet teremtsen, és a kellemetlen állapotokat elhárítani, majd megszüntetni legyen képes, a pozitív érzelmek tanulságait pedig beépítse saját fejlődő énjébe. Mind az anyában, mind a gyerekben valamiféle introspekció alakul ki, amely a rezonatív érzelmeket felismeri. Kohut szerint a terápiában is hasonló affektív kommunikáció folyik, az ellentmondásos és differenciálatlan élményanyagban, érzelmi folyamatokban a terapeuta megértése és annak visszatükrözése segíti a rendeződést.

A terápiás empátiával kapcsolatosan Kohut utal arra a körülményre, amelyet Kris és más analitikusok már a „regresszió az én szolgálatában” elnevezésű koncepciójukban is kifejeztek, hogy a korai, a fejlődéslélektani kezdeti szakaszokban természetes affektív összehangolódás, egymásbaolvadás (interszubjektivitás, illetve interaffektivitás, mint említettük) képessége megmarad a felnőttben, csak ezt az én kifejlett szerkezete akadályozza, mert ennek éppen az a funkciója, hogy a személyiség, az önazonosság, a „szelf” érdekeit a „belső határokon”, vagyis a feltörő vágyakkal, indulatokkal, érzelmekkel szemben is védje, ne csak a személyiség külvilági érdekeit képviselje. A meggyengült én nem tud védekezni az esetleg kontrollálatlanul megjelenő érzésekkel, hangulatokkal, indulatokkal szemben, ilyenkor történik a regresszió, a visszaesés a korábbi, nem (teljesen) felnőttes szintekre. Az én azonban tudatosan is „lazíthat” a belső és külső önellenőrzésen, és „megengedhet” bizonyos regressziót, így pl. az intim (leginkább a szexuális) kapcsolat biztonságában, játék vagy bizonyos művészeti élményformák során, vagy éppen az empátiás készség alkalmazása során.

Az anya-gyermek kapcsolat, a korai kötődés (attachment) és korai kommuni káció minden evolúciós és etológiai biztosítottsága, sokféle szabályozó mechanizmusa ellenére ezen a területen nagyon sok a zavarforrás, és sokféle kommunikációs és viszonyulási elégtelenség, hiba alakulhat ki, amely huzamosabb időn át a későbbi gyermekkori, majd a serdülő- és felnőttkori pszichológiai fejlődést károsíthatja. A zavarok nagyobb része az anyai viszonyulásból indul ki, amelyet az anya személyiségproblémái okozhatnak, de a csecsemők egy része is lassabban fejlődik, nem reagál megfelelően, pl. koraszülöttség, idegrendszeri károsodások, esetleg örökletes sajátosságok miatt. Máig tisztázatlan, milyen nagy a korai szakasz fejlődési, illetve fejlesztő mulasztásainak kihatása, sokak szerint ez meghatározó jelentőségű, mások későbbi traumák, meghiúsulások, konfliktusok rárakódását vélik szükségesnek ahhoz, hogy pszichiátriai kórképek, súlyosabb tünetek alakuljanak ki. A nagy pszichiátriai betegségeket, mint pl. a szkizofréniát vagy a depressziót kapcsolatba hozzák e korai zavarokkal, de ugyanígy a nárcisztikus személyiségtorzulásokat és az ún. határeset (borderline) szindrómát is (Fonagy, Target & Gergely 2001). A korai anyakapcsolat káros következményeivel ma külön tudományterület, az ún. fejlődési pszichopatológia foglalkozik (Cassidy & Shaver 1999, Fonagy & Target 2005, Allen & Fonagy 2006). A fejlődési eredetű személyiségproblémákban, mint erről később szólunk, nehezebbé válik az empátia átélése és alkalmazása is.