Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Bevezető

Bevezető

Kötetünk az Akadémiai Kiadó „Akadémiai Kézikönyvek” sorozatában jelenik meg. A kézikönyv szó értelmezése azonban ma már nem lehet „valamely tudományág eredményeit rendszerező, összefoglaló mű”, ez az értelmezés 19. századi, 20. század eleji látásmódot tükröz, amikor ilyen összegező mű a nyelvtudományban még elképzelhető lett volna. A nyelvtudománynak a 20. század második felében bekövetkezett robbanásszerű fejlődése és hihetetlen differenciálódása, illetve részdiszciplínákra bomlása azonban ilyen rendszerező, összefoglaló mű megírását lehetetlenné teszi. Aki csak kicsit is ismeri a nyelvtudomány mai helyzetét, ilyen igénnyel nem léphet fel egy kézikönyvvel szemben.

A nyelvtudomány differenciálódásának van egy másik fontos következménye is. Míg a 20. század első felének nagy nyelvtudósai (így például Gombocz Zoltán és Laziczius Gyula) a nyelvtudomány bármely kérdéséhez szakavatottan tudtak hozzászólni, ma nincs olyan nyelvtudós, aki ezt megtehetné. A nagyfokú specializálódás miatt a nyelvtudomány különböző területeinek művelői sem tudnak mindig szót érteni egymással. Ez a fejlődés a természettudományok számos területén már korábban elkezdődött, bennünket a múlt század utolsó évtizedeiben ért el. Mindez természetesen nem könnyítette meg a szerkesztő dolgát, szerencsére azonban a lektoroknak egy olyan gárdájára támaszkodhatott, akik szakterületüknek alapos ismerete alapján szóltak hozzá az egyes fejezetekhez.

Tudjuk, az ezredforduló táján számos nyelvtudományi kézikönyv született (elsősorban a berlini Mouton – de Gruyter kiadó sorozatára gondolunk itt, de említhetnénk más sorozatokat is, például az oxfordi Blackwell kiadó kézikönyveit), ezek egyike sem volt azonban „a nyelvtudomány” kézikönyve, a kiadónak az volt a célja, hogy köteteivel átfogó képet nyújtson a nyelvtudomány egy-egy részdiszciplínájáról (a mondattanról, alaktanról, jelentéstanról, szociolingvisztikáról, lexikográfiáról stb.). De még ebben az esetben sem lehetett szó „valamely tudományág eredményeit rendszerező, összefoglaló mű”-ről. A kézikönyv (handbook, Handbuch, manuel) fogalma egyszerűen megváltozott, átértékelődött. A mai kézikönyvek főbb jellemzőit a következőkben foglalhatjuk össze:

  1. A kézikönyvek szinte szükségszerűen heterogének, nem egységes elméleti keretben készülnek. Ez alól csak a generatív szintaxis kézikönyvei képeznek kivételt. A szemantika-kézikönyvekben például éppúgy találunk formális szemantikai keretben írott fejezeteket, mint leíró fejezeteket. És a formális szemantikai elméletek közül is ki-ki szabadon válogathatott.

  2. A kézikönyvek nem fedik le az adott részdiszciplínának minden területét, nem térnek ki minden problémájára. A sokat kutatott és aktuális kérdések inkább kapnak teret bennük, mint a kevésbé kutatott és kevésbé aktuális kérdések. Így például a szemantika-kézikönyvekben sokkal nagyobb súllyal szerepelnek a formális, mint a deskriptív szemantikai problémák.

  3. A kézikönyvekben az egyes fejezetek kidolgozottsága is nagyon változatos. A témától függően egy-egy fejezet valóban lefedheti az alapvető eredményeket, de megelégedhet az eredmények vázlatos ismertetésével is. Egyetlen részfejezettől sem várhatja el tehát az olvasó, hogy benne minden kérdésére megfelelő eligazítást kapjon. Az egyik legismertebb szemantika-kézikönyvben például külön alfejezet foglalkozik az anyagnevekkel és a főnevek többes számának szemantikájával, az aspektus szemantikájáról ugyanakkor alig esik szó.

  4. A mai kézikönyvek fő célja elsősorban az, hogy az olvasót a diszciplínában alkalmazott módszerekről és a legfontosabb aktuális problémákról tájékoztassa. A bőséges hivatkozások is a tájékozódás könnyítését szolgálják. A „Zeitgeist”-nek megfelelően az egyes kérdések tudománytörténeti hátterének a bemutatása nem feladata a kézikönyveknek.

A jelen munka a kézikönyvek fent ismertetett és a nemzetközi gyakorlatban általánosan elfogadott felfogását követi.

A fentiekből az is következik, hogy az egyes fejezetek mondanivalójával nem feltétlenül ért mindenki egyet. Így például a generatív ihletésű mondattant a hagyományosabb tárgyalásmódhoz szokott olvasó ellenérzésekkel fogadhatja. Természetesen a mondattannak sok más megközelítése is elképzelhető. Választásunkat viszont az indokolja, hogy a generatív mondattan az, amelyet ma a világban legtöbben művelnek, és ezért művelése lehetővé teszi, hogy a nemzetközi nyelvtudományban szintaxis dolgában szót értsünk másokkal.

Olyan összefoglaló munka elképzelhetetlen lett volna, amelyben ugyanarról a témáról több fejezet is szólt volna, mindegyik más-más megközelítésben, vagy amely egy fejezet keretén belül bemutatta volna a különböző elképzeléseket. Választanunk kellett tehát, és úgy döntöttünk, hogy azt az elméleti-módszertani közelítésmódot részesítjük előnyben (az egyoldalúság veszélyét is vállalva), amely leginkább illeszkedik a nemzetközi nyelvészeti kutatás fő vonulatához.

Biztosak lehettünk abban is, hogy a nyelv társadalmi vonatkozásait sem látjuk egyformán, még abban az esetben sem feltétlenül, ha keretként elfogadjuk a szociolingvisztika alapvető tételeit, meglátásait. Egyáltalán nem tekintjük azonban hátránynak, ha kötetünk egy-egy fejezete vitát vált ki, hiszen egyikünk sem állíthatja magáról, hogy az abszolút igazság birtokában van, a tudományban ez különben sem lehetséges. Valamennyire biztos ismeretekről általában csak az adatok szintjén beszélhetünk, az adatok értelmezése, mint tudjuk, a követett elméleti meggondolásoktól nem függetleníthető és ebben az értelemben relatív.

A polemikus hangvételt igyekeztünk kerülni, hiszen nem volt és nem is lehetett célunk a kötet szerzőitől idegen vagy a szerzők véleményével ellentétes nézetek bírálata. Ha ez nem mindig vagy nem teljesen sikerült, az nem a szerkesztőn múlott. Természetesen nem lehetett teljesen elkerülni, hogy szembekerüljünk egy-egy, a társadalom széles rétegeiben is elterjedt nézettel (pl. hogy „romlik a magyar nyelv”), amelyet a tudomány nem támaszt alá.

Jelen munka az Akadémiai Kiadónál 2003-ban megjelent A magyar nyelv kézikönyve című kötet második, javított és bővített kiadása. A kötet tizenkét új fejezettel bővült. Fontosnak tartottuk, hogy a nyelvtudomány területeiről külön fejezet szóljon, és a magyar és nemzetközi nyelvtudományban különösen sokat vitatott szófajproblémáról is legyen fejezet. Az első tömbben, amely a nyelvi rendszer formai eszközökkel is megközelíthető legfontosabb területeit öleli fel, újdonságként szerepel egy-egy fejezet a szemantikáról és a pragmatikáról. Ebbe a tömbbe soroltuk a szövegtant is. A hangtani, alaktani és mondattani fejezet a Kézikönyvhöz képest nem sokat változott.

A második tömbbe kerültek a nyelvtörténeti tárgyú fejezetek. A Kézikönyvtől eltérően külön fejezetben tárgyaljuk – tipológiai szempontból – az uráli nyelveket, teljesen új az ómagyar és az újmagyar korról szóló fejezet, s a nyelvtörténeti részt a magyar nyelvtudomány történetének rövid áttekintése zárja.

A harmadik részben szerepelnek a magyar nyelv pszicho- és szociolingvisztikai vonatkozásaival foglalkozó fejezetek, amelyek a Kézikönyvhöz képest csak kisebb javításokat, kiegészítéseket tartalmaznak.

Sok újdonságot találunk viszont az utolsó részben, amelynek fejezetei az alkalmazott nyelvészetről, illetve a nyelvtudomány néhány határterületéről szólnak. Egy-egy, a Kézikönyvben nem szereplő fejezet tárgyalja a beszéd zavarait, a magyarországi siketek jelnyelvét, a nyelv és írás kapcsolatát, a szaknyelv kérdéseit és az idegennyelv-tanulás és idegennyelv-oktatás problémáit. Ami a régi fejezeteket illeti, míg a nyelvtervezésről, nyelvpolitikáról, nyelvművelésről és a nyelvi jogokról szóló fejezetek kisebb-nagyobb mértékben változtak, a fonetikáról, illetve a nyelvtechnológiáról szóló fejezetek lényegében változatlan formában szerepelnek kötetünkben.

Bár kötetünk a Kézikönyv 24 fejezetével szemben 34 fejezetet tartalmaz, a nagymértékű terjedelmi bővítés ellenére is „kimaradt” néhány részdiszciplína a kötetből. Így hiányzik belőle a lexikológia és lexikográfia, a diskurzus- és konverzáció-elemzés, a fordítástudomány, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A lexikológiáról és lexikográfiáról az utóbbi években számos kitűnő összefoglaló munka jelent meg; a módszertani újítások e két területen elsősorban a számítógép felhasználásával kapcsolatosak, amiről – igaz, hogy csak nagyon röviden – a nyelvtechnológiáról szóló fejezet tájékoztat. A diskurzus- és konverzáció-elemzésről még nem áll elegendő magyar eredmény a rendelkezésünkre, amely külön fejezet felvételét indokolta volna. Végül a fordítástudomány viszonylag fiatal tudomány, amely az utóbbi évtizedekben az alkalmazott nyelvészet egyik legfontosabb kutatási területévé vált; elhagyását egyedül a magyar nyelvre vonatkozó rendszerezhető eredmények hiánya indokolja.

Kötetünk fő célja, hogy összefoglaló tanulmányokban mutassa be a magyar nyelvre vonatkozó kutatás mai állását. A tanulmányok nemcsak új eredményeket közölnek, hanem bemutatják azokat az elméleti-módszertani újításokat is, amelyek a magyar nyelvtudományban – a nemzetközi nyelvtudománnyal teljes összhangban – az utóbbi évtizedekben végbementek. Az elméletibb jellegű fejezetek a többi fejezetnél nagyobb mértékben válogatnak tematikailag, és elsősorban olyan kérdéseket tárgyalnak, amelyekre elméletileg megalapozott megoldások születtek. A leíró fejezetek inkább összegző jellegűek és igyekeznek az eddig elért eredményekről átfogó képet nyújtani. Az előbbi inkább a nyelvi rendszert tárgyaló fejezetekre, az utóbbi ezzel szemben a nyelvtörténeti, szocio- és pszicholingvisztikai, valamint az alkalmazott nyelvészeti fejezetekre jellemző.

Nem hisszük, hogy tudományunk megérett volna már egy mindent átfogó szintézisre, ugyanakkor az utóbbi fél évszázad folyamán annyi új ismeretanyag halmozódott fel, annyi új részdiszciplína jött létre, hogy a legfontosabbnak ítélt eredmények összefoglalása mindenképpen időszerű feladat. Kötetünk szerzői erre a nem kis feladatra vállalkoztak. A szerzők többsége a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa (Bakró-Nagy Marianne, Bánréti Zoltán, Bartha Csilla, Borbély Anna, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kontra Miklós, Olaszy Gábor, Siptár Péter, Váradi Tamás); a többiek közül Holló Dorottya, Kiss Jenő, Korompay Klára, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Tolcsvai Nagy Gábor az ELTE, Cser András, Prószéky Gábor a Pázmány Péter Tudományegyetem, Pléh Csaba a BME, Németh T. Enikő, Sándor Klára, Sipőcz Katalin a Szegedi Tudományegyetem, Kurtán Zsuzsa a Veszprémi Egyetem oktatója, Szabó Mária Helga pedig a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének munkatársa.

Kiefer Ferenc