Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelvi jogok

Nyelvi jogok

A Földön ma 6–7000 nyelvet beszélnek az emberek, és megközelítőleg ennyi lehet a jelnyelvek száma is. Optimista előrejelzések szerint a következő száz évben a nyelvek fele, pesszimista számítások szerint 90 százaléka ki fog halni. Az emberi nyelvek veszélyeztetettsége ma nagyobb, mint az állat- és növényvilág veszélyeztetettsége: pesszimista előrejelzések szerint az állatfajoknak körülbelül 20 százaléka, a növényfajoknak 17 százaléka fog kiveszni a következő száz évben (Skutabb-Kangas 1999). Egy magyar jogász szerint „eljött az ideje annak is, hogy a jog számot vessen az emberiség nyelvi jövőjével” (Andrássy 1998: 182).

A nyelvi jogok biztosítása hozzájárulhat az egyes közösségek boldogulásához, megsértésük viszont konfliktusokhoz vezethet. A jogegyenlőség nyelvi téren csak a másság jogának elismerésével valósítható meg (Kontra és mtsai 1999).

A modern állam nyelvi joga

Andrássy György (1998) kimutatja, hogy a modern állam nyelvi jogának egyelőre nincs sem jelentékenyebb elmélete, sem számottevő irodalma. Véleménye szerint az elméleti jogászok többsége evidenciának tekinti a hivatalos nyelv intézményét, vagyis azt, hogy a többségi etnikum nyelve a legtöbb országban hivatalos nyelv, ami rendszerint

azt jelenti, hogy minden állampolgárnak joga van az állam hivatalos nyelvét használni szóban és írásban, a magánéletben és a közéletben, a bíróságok és a közigazgatási hatóságok előtt; a szülőket megilleti az a jog, hogy gyermekeiket az ország hivatalos nyelvén taníttassák, választásuk szerint állami iskolában vagy magániskolában; minden állampolgárnak jogában áll az állam hivatalos nyelvén megismerni az ország törvényeit és más jogszabályait.

(Andrássy 1998: 19)

A nyelvi többséghez tartozó személyeknek implicit (nem tételesen kifejtett) joga, hogy nyelvüket az ország hivatalos nyelveként használják, míg a nyelvi kisebbség(ek)hez tartozó személyeknek explicit (tételesen kimondott) joguk van saját nyelvük használatára, de a többséghez tartozókat megillető jog és a kisebbség(ek)hez tartozókat megillető, nemzetközi szerződésekben elismert jog terjedelme nem azonos: például a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája

mintegy száz pontban foglalja össze [az ilyen nyelvek] védelmében ajánlott kötelezettség-vállalásokat […] amelyek […] valójában a hivatalos nyelvek ellensúlyát képezik, s végső soron a kisebbségi nyelvek használóit sújtó hátrányos megkülönböztetés ésszerű mérséklődéséhez vezethetnek.

(Andrássy 1998: 179)

A nyelvészek zöme valószínűleg egyetért abban, hogy a nyelvi jogok kizárólag kollektív jogok lehetnek (Breton 1999: 116). Akollektív kisebbségi jogok elismerése azonban – amint Andrássy (1998: 163) írja – „ellentétben állna a modern állam egyik alapvető eszméjével, az egyéni jogok elvével.” De az egyéni kisebbségi jogok elismerése is jogegyenlőtlenséghez és diszkriminációhoz vezet, mert e jogok csupán a kisebbséghez tartozó személyeket illetik meg. Andrássy elemzése szerint a nemzetközi nyelvi jog önmagában véve a kisebbséghez tartozó személyek javára sérti a jogegyenlőség és a diszkrimináció tiltásának elvét. Ha azonban a nemzetközi nyelvi jog mellett figyelembe vesszük az államok belső nyelvi jogát is, azt, hogy az etnikai többség nyelve majd minden államban hivatalos nyelv, rögtön látjuk, hogy „a modern állam nyelvi joga […] valójában […] a többség, illetve az e többséghez tartozó személyek javára jelent pozitív diszkriminációt” (1998: 165). Így a valóságos jog a nyelvi kisebbség rovására sérti a jogegyenlőség és a diszkriminációs tilalom elvét. A nemzetközi nyelvi jog kompenzációs (hátrányokat kiegyenlítő) jellegű mind a mai napig. Andrássy szerint a kérdés végső soron az, hogy „felszámolható-e egyáltalán (s felszámolandó-e teljes mértékben) az a jogegyenlőtlenség, amely a többségi oldal javára áll fenn, s hogy kiküszöbölhető-e (s kiküszöbölendő-e teljes mértékben) az a hátrányos megkülönböztetés, amely a kisebbségi oldalt sújtja” (1998: 175). A szerző szerint az univerzális nyelvi jog így hangzana: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét/saját nyelvét használja” (1998: 180).

Jogegyenlőség

Andrássy György jogfilozófiai elemzésére rímel a nyelvész Szilágyi N. Sándor törvénytervezete „az etnikai és nyelvi identitással kapcsolatos jogokról, valamint az etnikai és nyelvi közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről”, amelyet a szerző a Romániai Magyar Demokrata Szövetség munkacsoportja által kidolgozott törvénytervezet után, és annak hatására készített 1993 oszén. Szilágyi törvénytervezete nem kisebbségi törvény, mivel felőldhatatlan ellentétet lát abban, hogy

miközben elvetjük a hagyományos hegemonista nemzetállami eszmét (amely az államalkotó nemzeteknek – az egyébként fennen hirdetett jogegyenlőségi elv ellenére is – kiemelt státust biztosít), ugyanakkor a nemzeti kisebbségek jogait kisebbségi törvénnyel kívánjuk rendezni. Hiszen a kisebbségi törvényt a hegemonista nemzetállamokban találták ki, és éppen azért szabályozza csak a kisebbségek jogait, mert elfogadja, adottnak veszi, hogy mindezek a jogok az államalkotó nemzetet természetszerűen, automatikusan megilletik, tehát szükségtelen őket jogszabályokba foglalni. Vagyis olyanformán vagyunk vele, hogy az elvek és nyilatkozatok szintjén nem fogadjuk el a nemzetállam logikáját, mi magunk azonban ugyanabban a paradigmában gondolkodva próbáljuk megoldani problémáinkat.

(Szilágyi 1994/2003: 649–650)

Szilágyi a jogegyenlőséget tekinti kiinduló alapnak, s tervezete „nem más, mint a jogegyenlőség elvének részletekre bontása” (1994/2003: 658). Az anyanyelvhasználat jogát a tervezet szabályozza hivatalos nyelvként, nyilvánosan, a közigazgatásban, az állami intézményekkel és hivatalokkal való kapcsolatban, az igazságszolgáltatásban, a gazdasági és társadalmi életben, az orvosi ellátásban, az oktatásban, a közművelődésben, a tömegkommunikáció terén és az egyházi életben. A hivatalos nyelvként való használatról kimondja, hogy

  1. Az országos nyelvi többség nyelve az ország egész területén hivatalos nyelv.

  2. Ugyanezen elv értelmében a helyi/regionális nyelvi többség nyelve az illető közigazgatási egységben helyi/regionális hivatalos nyelv az országos hivatalos nyelv mellett, ha az illető helyi/regionális nyelvi többség tagjai igényt tartanak erre.

  3. Az olyan közigazgatási egységekben, ahol két hivatalos nyelv használatos, az állampolgárok szabadon megválaszthatják, hogy velük való hivatalos kapcsolataikban a közhivatalok és helyi hatóságok melyik hivatalos nyelvet használják szóban és írásban.

  4. Az országos hivatalos nyelv és a helyi/regionális hivatalos nyelv az illető közigazgatási egységben azonos használati körű.

E négy törvényszakasz alkalmazása azt jelentené, hogy például a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében a román is hivatalos nyelv lenne, és a magyar is.

Tipológia

Szilágyi törvényjavaslata a kisebbségi nyelvek nyílt megőrzését célozza, s mint ilyen, a Phillipson–Skutnabb-Kangas-féle (1997) nyelvi jogi tipológiában (1. ábra) előkelő helyre kerülne. A szerzők két tengelyen helyezték el a különféle jogi rendelkezéseket aszerint, hogy azok mennyire támogatják a kisebbségi nyelveket. A függőleges tengely a nyíltság fokát mutatja, vagyis azt, hogy a különféle törvények és egyezmények milyen mértékben explicitek a kisebbségi nyelveknek az oktatásban betöltött szerepét illetően. A vízszintes tengely a támogatás fokát mutatja, tehát hogy egy nyelvet milyen mértékben támogatnak, tűrnek, vagy tiltanak.

A szerzők az egyezményeknek azokat a részeit elemezték, amelyek a nyelvi jogokat érintik az oktatásban.

Az ENSZ Alapokmánya általános cikkelyeiben „az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére, fajtára (angolul: race, K. M.), nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélküli tiszteletben tartásának” előmozdítására és támogatására kötelezi tagállamait, amit a diszkrimináció nyílt megtiltásának tekinthetünk. Az alapokmány nem tartalmaz külön az oktatásra vonatkozó cikkelyt, vagyis nem szól a nyelvnek az oktatásban betöltött szerepéről, ez pedig burkolt megtőrést jelent.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata oktatásról szóló (26.) cikkelyének fő célja az ingyenes általános oktatás. Utal „az emberi személyiség teljes kibontakoztatására” és a szülők „gyermekeiknek adandó nevelés megválasztásához” való jogára. A cikkely azonban a nyelvről nem ír, tehát ez is burkolt megtűrésnek tekinthető.

A nyelvi jogok néhány országban és egyezményben (Phillipson–Skutnabb-Kangas 1997 nyomán)

A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, ami 1976 óta van érvényben, miután általános cikkelyében (2.2.) a nyelvet egyenértékűként említi az emberfajtákkal, a bőrszínnel, a nemmel, a vallással stb., az oktatásra vonatkozó cikkelyében viszont megint csak említést sem tesz róla. Ez következetlenség, mert az egyezmény az utóbbi cikkelyben „a rassz, az etnikum és a vallás alapján meghatározott csoportokra” expliciten utal, a „nyelviekre” azonban nem. Ez is burkolt megturésnek minősíthető.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a nyelvi jogokat illető legfontosabb rendelkezése a 27. cikkely: „olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.”

Az említett egyezményekben a nyelv explicit megemlítésének hiánya (illetve az oktatásé a nyelvi cikkelyekben, mint a fentebb idézett 27. cikkelyben) ellentétes a diszkriminációt tiltó általános cikkelyekkel, amelyek minden emberi jog gyakorlására vonatkoznak. Az ENSZ-konvenciók (a, b, c, d) általános rendelkezései a diszkrimináció nyílt megtiltásának (a, b, c) tekinthetők, sőt, a nyelv specifikus megemlítésével a (d) nyílt megengedésnek minősíthető. „Az oktatásra vonatkozó cikkek azonban – írják a szerzők (i. m. 19) – nem többek burkolt asszimilációorientált megtűrésnél. A kisebbségek a privát szférában (vagy közelebbről meg nem határozott helyzetekben a csoport más tagjaival együtt) használhatják a nyelvüket, de az iskolában nem.”

Európa

Európában az 1990-es években két jelentős egyezmény is született, s mindkettő 1998-ban vált hatályossá. Az egyik a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről, amelyet 2005 januárjáig az Európa Tanács 35 tagországa ratifikált, köztük az Európai Unió 19 tagországa. A keretegyezmény nagyrészt ajánlásokat tartalmaz a nyelvek védelmére, oktatásbeli szerepükre, hírközlésbeli használatukra, a kétnyelvű helységnevekre stb. vonatkozóan. A másik egyezmény a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, melyet 2005 januárjáig az Európa Tanács 17 tagországa ratifikált. (Franciaország 1999-ben aláírta, de nem ratifikálta a Chartát, mivel a hivatalos francia álláspont szerint a Charta ratifikálása fenyegetné a köztársaság oszthatatlanságát, a törvény előtti egyenlőséget és a francia nép egységét azáltal, hogy szervezett nyelvi közösségeknek speciális jogokat biztosítana.) A Chartát aláíró országok kötelezik magukat arra, hogy regionális vagy kisebbségi nyelveik megőrzése érdekében a dokumentumnak legalább 35, általuk kiválasztott cikkelyét betartják.

Megemlítendű még két, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezethez kapcsolódó ajánlás: a Hágai Ajánlások a Nemzeti Kisebbségek Oktatásai Jogaival Kapcsolatban (1996) és az Oslói Ajánlások a Nemzeti Kisebbségek Nyelvi Jogaival Kapcsolatban (1998). Ezeket az ajánlásokat kitűnő jogászok, nyelvészek és oktatáskutatók (pl. Patrick Thornberry, Szépe György, Tove Skutnabb-Kangas) dolgozták ki, semmiféle kötelező érvényük nincs ugyan, de orientálják az európai államokat nyelvi és oktatási politikájuk kialakításában.

Az Európai Unióban a közösségi jog a 2004. évi bővítés óta 20 nyelven[1] érvényes, hatályos és autentikus. Mivel immár a magyar is egyike az EU hivatalos nyelveinek, az Unió rendeleteit és általánosan alkalmazandó dokumentumait magyarra is le kell fordítani, az Európai Unió Hivatalos Lapját magyarul is meg kell jelentetni, továbbá bármelyik tagállam állampolgárai magyarul is megfogalmazhatják az uniós intézményeknek küldendő dokumentumaikat, s ezekre a választ is magyarul kell megkapják (tehát nemcsak a magyarországi, hanem például a szlovákiai magyarok is levelezhetnek az EU intézményekkel magyarul). Ezek a változások kedvezően hatnak a magyar nyelv státuszára, s nemcsak az Unión belüli (magyarországi, szlovákiai, szlovéniai és ausztriai) magyarok anyanyelvének presztízsét emelik, hanem a többiekét is.

Noha az Unió tudatosan vállalt célja Európa kulturális, vallási és nyelvi sokszínűségének megőrzése, az európai integráció nyelvpolitikai vonatkozásaira az EU eddig nemigen fordított figyelmet. A nyelvi kérdések politikailag annyira érzékenyek, hogy az EU politikusai eddig jobbnak látták elhanyagolni őket. A laissez faire nyelvpolitika azonban szinte mindig a domináns nyelvek térnyeréséhez és a kisebb nyelvek térvesztéséhez vezet (Phillipson 2003). Az EU-n belül a nyelvek hierarchizáltak: a fő munkanyelveknek, vagyis az angolnak és a franciának az anyanyelvi beszélői sok szempontból előnyt élveznek a németekkel, hollandokkal, olaszokkal, lengyelekkel s másokkal szemben. Az Unión belül a nyelvi demokráciának akkor lesz a mainál nagyobb esélye, ha kidolgoznak és meg is valósítanak egy olyan nyelvpolitikai koncepciót, ami minden uniós állampolgár igazságosabb és méltányosabb kommunikációját célozza. E koncepciónak az Unió hatékony működtetését kell ötvöznie a tagállamok egyenjogúságával és az állampolgárok anyanyelvhasználatához és anyanyelvi tájékozódási jogához kapcsolódó nyelvi egyenlőséggel (Somssich 2003: 196). Nem volt szükségszerű például, hogy az EU bővítési folyamatában egy bizonyos egyezményt az Európai Bizottság és Lengyelőrszág között angolul és lengyelül szövegezzenek meg, de csak az angol szöveget tekintsék autentikusnak (Phillipson 2003: 123). A nyelvi egyenlőtlenség hasonlóan „szalonképes” példája az, hogy Romániában a parlament felügyelete alatt álló Monitorul Oficial című kiadványnak jogi hatálya, de magyar változatának, a Hivatalos Közlöny-nek csak tájékoztató jellege van (Péntek–Benő 2003: 142).

A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó mai jogi szabályozást, vagyis az „1993. évi LXXVII. törvényt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól” külföldön általában követendőnek ítélik. Noha kisebbségeink de jure helyzete általában (bár korántsem hiánytalanul) jónak mondható, de facto nyelvi diszkrimináció sújtja legtöbbjüket. Például a magyarországi oshonos románok–amint Borbély (2002: 66–71) bemutatja – „a dokumentumokban leírt nyelvi jogokat sokszor egyáltalán nem tudják alkalmazni.” Megesik, hogy egy román önkormányzat ülésén a román önkormányzati képviselők nem használhatják anyanyelvüket, mert az önkormányzatnak olyan tagjai is vannak, akik nem tartoznak a román közösséghez, s nem is tudnak románul. A magyarországi román tannyelvű iskolákban a diákok helyi nyelvjárási változatát a tanítók és tanárok figyelmen kívül hagyják (mivel a romániai standard változatot tanítják), s ezzel a diákokat elidegenítik anyanyelvüktől (akkor is, ha ezt nem szántszándékkal teszik). Mindez nem véletlen: a nemzetiségi tanárokat képző intézményekben előfordul ugyanis, hogy büntetik a magyarországi román nyelvváltozat használatát.

A nyelvi diszkrimináció minden magyarországi nyelvi kisebbséget érint, de leginkább a cigányokat és a siketeket sújtja.

A magyarországi cigányokat sújtó nyelvi diszkrimináció

A hazai cigány népesség egy része tannyelvi diszkrimináció áldozata, s ebből következően válik munkanélkülivé. Kemény István 1994-ben végzett cigány vizsgálatából tudjuk, hogy az általános iskola nyolc osztályát el nem végző 25–29 éves romák között „a legnagyobbak és valószínűleg a legfontosabbak az anyanyelv szerinti különbségek” (Kemény 1996: 74). A nyolc osztálynál kevesebbet elvégzők a magyar anyanyelvű cigányoknak 22,9%-át, a román anyanyelvűeknek 41,6%-át, és a cigány anyanyelvűeknek 48,2%-át teszik ki. A román és a cigány anyanyelvű gyermekeknek szinte mindegyike kénytelen egy számára idegen nyelven (magyarul) megkezdeni iskolai tanulmányait, mivel Magyarországon cigány tanítók alig találhatók, és a cigány nyelvű oktatás is ritka, mint a fehér holló.

A nem magyar (román/beás vagy cigány) anyanyelvű cigányok között tehát az általános iskolát el nem végzők kétszer annyian vannak, mint a magyar anyanyelvű cigányok között. A cigány anyanyelvűek száma az 1990. évi népszámlálás szerint hazánkban 48 072 volt[2], ami nyilvánvalóan alacsonyabb szám a valóságosnál. Kemény (1996: 83) azt is írja, hogy „Egyelőre a roma gyerekek nagy többségénél […] az a gond, hogy tartós munkanélküliség vár azokra, akik az általános iskolát nem végzik el.” Azt látjuk tehát, hogy a nem magyar anyanyelvű cigány gyerekeket érő tannyelvi diszkrimináció, vagyis az, hogy iskoláikat el sem kezdhetik anyanyelvükön, összefügg iskolázatlanságukkal, ami aztán meghatározza helyüket a munkaerőpiacon. Az oktatásban érvényesülő tannyelvi diszkrimináció a magyarországi cigányok egy részét munkanélküliségre kárhoztatja.

Az 1995-ben elfogadott Nemzeti alaptanterv ezt a helyzetet konzerválni igyekszik, s ezért a lingvicizmus jegyeit viseli magán. (A lingvicizmus a rasszizmushoz hasonló társadalmi gyakorlat és politika, de ebben a diszkrimináció nem egyes emberfajtákat = rasszokat, hanem az emberek nyelvi alapon meghatározott egyes csoportjait sújtja, vö. Phillipson–Skutnabb-Kangas 1997: 24.) A NAT 19. lapján a következők olvashatók:

A nyelvoktató kisebbségi oktatás célja, hogy a dominánsan magyar nyelvű tanulók[3] számára biztosítja (sic!) anyanyelvük másodnyelvként való elsajátítását. Ebben az oktatási típusban a tanítási nyelv a magyar nyelv, a kisebbségi anyanyelv oktatása az első osztálytól a NAT élő idegen nyelv tantervi követelményeinek figyelembevételével történik.

A cigány felzárkóztató oktatás […] Tartalmazhatja valamely cigány nyelv oktatását is a nyelvoktatási típus követelményeinek megfelelően.

Ez a szöveg legalábbis azt sugallja, hogy a dominánsan magyar nyelvű cigány gyermekek anyanyelvüket másodnyelvként elsajátíthatják, illetve tanulhatják az iskolában úgy, mint egy élő idegen nyelvet. A szövegbeli dominánsan magyar nyelvű cigány gyermekek meglétét, vagyis azt, hogy a kétnyelvű cigány gyermekek mind dominánsan magyar nyelvűek, tudományosan hitelt érdemlően soha senki nem igazolta még. Ez a Magyar Szocialista Munkáspárt 1961-i határozata óta tovább élő mítosz. A szöveg pedagógiai nonszenszt is tartalmaz: anyanyelvet taníttatna úgy, mintha élő idegen nyelv lenne. Az idézett NAT szöveg lingvicizmusát azzal érzékeltethetjük igazán, ha lefordítjuk úgy, hogy ne magyarországi cigányokra, hanem például szlovákiai magyarokra vonatkozzon:

Az oktatás célja, hogy a dominánsan szlovák anyanyelvű tanulók számára biztosítsa magyar anyanyelvük másodnyelvként való elsajátítását. A tanítási nyelv a szlovák, a magyar oktatása az élő idegen nyelv tantervi követelményeinek figyelembevételével történik.

A cigányság egy részét érő nyelvi diszkrimináció megindoklásában nálunk sem ismeretlen az az érv, hogy „nincs irodalmi nyelvük, túl sok nyelvjárást beszélnek, egymást sem értik”. Ez az érv sok országban sokszor elhangzik. Phillipson-Skutnabb-Kangas (1997: 25) nagyszámú kisebbség nyelvi jogi helyzetét elemezve jutott a következő általánosításra:

A nyelvek ’dialektusnak’, ’népnyelvnek’, ’tájszólásnak’ minősítése arra szolgál, hogy a hatalmat nem birtokló nemzetek önrendelkezésre irányuló törekvéseit kizárják, arra hivatkozva, hogy esetükben hiányzik a nemzeti lét egyik feltétele, a teljesen kifejlődött nyelv. Így az állammal nem rendelkező nemzeteket vagy népeket társadalmilag fogyatékosnak, a nemzetközi színen pedig láthatatlan nemszereplőknek tekintik.

A „túl sok nyelvjárást beszélnek ahhoz, hogy anyanyelvükön oktathassa őket az állam” érv[4] ignorálja azt a nyelvi emberi jogot, hogy mindenki anyanyelvén kezdhesse meg iskolai tanulmányait. A fentebb említett Hágai ajánlásokban (6–7) többek között az áll, hogy

A gyermekek fejlődésében az oktatás első éveinek sarkalatos fontossága van. Az oktatási kutatások azt mutatják, hogy az iskola előtti (óvodai) években a tannyelv ideális esetben az anyanyelv kell legyen. Ahol lehet, az államok lehetővé kell tegyék a szülőknek, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.

A kutatások azt is megmutatják, hogy az általános iskolában a tanításnak ideális esetben anyanyelven kell folynia. A kisebbségi nyelvet tanítani kell tantárgyként. Az állam hivatalos nyelvét szintén tanítani kell tantárgyként, lehetőleg olyan kétnyelvű tanárok kell tanítsák, akik jól ismerik a gyermekek kulturális és nyelvi hátterét. Az általános iskolai oktatás vége felé néhány gyakorlati vagy nem-elméleti tantárgyat az államnyelven kell tanítani. Ahol lehet, az államok lehetővé kell tegyék a szülőknek, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.

A magyarországi siketeket sújtó nyelvi diszkrimináció

A nagyothalló emberek a normális beszédet valamilyen fokig megértik, a siketek azonban nem érzékelik. A siketek vizuális jelnyelve, például a magyarországi jelnyelv (ami független a hangzó magyar nyelvtől), önálló nyelv, amely megfelel a természetes emberi nyelv kritériumainak (részletesebben lásd a 28. fejezet - A magyarországi siketek közössége és a magyarországi jelnyelv[*]. fejezetben). A hallássérültek oktatásában évszázadok óta két ellentétes felfogás uralkodik. Az oralizmus szerint a jelnyelv használata hátráltatja a helyes artikuláció és a szájról olvasás megtanulását, ezért az oralista tanárok a jelnyelvet nem alkalmazzák, esetenként tiltják. A vizualizmus szerint a jelnyelv a siketek anyanyelve, az orális nyelv viszont második vagy idegen nyelvük. A vizualista tanárok az akusztikus és a vizuális kommunikáció együttes alkalmazását szorgalmazzák, és a siketeket önálló szociokulturális közösségnek tekintik. Baker–Jones (1998: 563) szerint „A siketeket nagyon gyakran olyan deficit-típusú oktatásban részesítik, amely a hallók nyelvébe és kultúrájába »meríti alá« őket, ahelyett, hogy a jelnyelvet mint anyanyelvet használnák.” (Az alámerítő, más néven mélyvíztechnika oktatásban [angolul: submersion program] az iskola az anyanyelvet nem, a többségi nyelvet elégtelen fokban fejleszti, vö. Skutnabb-Kangas 1997: 39–40).

A hazai szurdopedagógiáról, vagyis a hallássérültekkel foglalkozó szakpedagógiáról, Szabó (1998: 30) azt írja, hogy „– bár már nincs kifejezetten megtiltva a »jelelés« – a magyarországi szurdopedagógia mégsem alkalmazza azt folyamatosan, szervezett módon”. Egy 1998-ban Szombathelyen tartott konferencián „a gyakorló pedagógusok zöme ellenérzéssel fogadta az olyasféle kijelentéseket és utalásokat is, miszerint a magyar jelnyelv természetes emberi nyelvnek tekinthető, amelynek sem a magyar akusztikus-vokális nyelvhez, sem más vizuális-gesztikuláris nyelvekhez nincsen köze” (Szabó i. h.). Hattyár (1998: 67) leírja, hogy a siketek iskoláiban „a beszédfejlesztésre helyezik a fő hangsúlyt, háttérbe szorítva és megbélyegezve ezzel a jelnyelvet”.

A siket gyermekek (egy részének) esetében a hangzó nyelv nem használható, ők természetes anyanyelvként csak egy jelnyelvet tanulhatnak meg. Ha halló szülők siket gyermekükkel nem jelnyelvet használnak (mert nem tanulják azt meg), a gyermeket megfosztják a számára elérhető egyetlen nyelvtől, s ez a gyermek értelmi és érzelmi fejlődését károsan befolyásolja. Ilyen esetben a jelnyelv nem-használata a mentálisan egészséges gyermek nyelvi emberi jogát sérti, jogfosztás. A nálunk ma uralkodó szurdopedagógia (vö. Csányi 1995) a kétnyelvűséget nem hozzáadó, hanem felcserélő módon közelíti meg, vagyis a hangzó beszédet és a jelnyelvet nem egymást segítő-gazdagító, hanem egymást kizáró viszonyban levonek képzeli.

Amint Szabó (i. m. 32) írja:

A siketeket a világ számos országában nyelvi kisebbségként tartják számon (mind a köztudatban, mind a törvényekben); ez a helyzet például az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Finnországban, Ugandában stb. Magyarországon ez egyelőre csak az érintettek szűk, elit rétegének az álma. Ennek a státusnak az elérése egyben a magyar jelnyelv hivatalos elismerését is jelentené, ami biztosítaná a jelnyelv használatához (illetve a jelnyelvi tolmácsolás igénybevételéhez) való jogot.

A magyar jogi helyzet ellentmondásos – írja Szabó (i. h.) – mivel a Büntető Törvénykönyv szerint kötelező tolmácsot kirendelni, ha az érintett személy nem képes írásban kommunikálni, de a Polgári Törvénykönyv szerint nem kötelező. Így magyar siket ember válópere vagy hagyatéki eljárása lefolytatható jeltolmács közreműködése nélkül is. A siketeket sújtó nyelvi diszkriminációnak az az egyik következménye, hogy csupán egy százalékuk jut el a felsőoktatásig (Szabó i. h.).

A nyelvi emberi jogok

1987-ben a brazíliai Recifében rendezett konferencián kezdődött el az a folyamat, amely – az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához hasonlóan – egy nyelvi emberi jogi nyilatkozat kidolgozását, majd elfogadását eredményezheti (vö. Skutnabb-Kangas 1998, Szépe 1996). A különféle tervezetek kimunkálásában részt vesz az UNESCO, a Nemzetközi Alkalmazott Nyelvészeti Egyesület (AILA), a Nemzetközi PEN Club és más szervezetek is. Skutnabb-Kangas szerint (2000: 502) egy nyelvi emberi jogi nyilatkozatnak, majd később az egyezménynek, az egyének vonatkozásában a következőket kell garantálnia:

  1. Mindenki

    1. azonosulhat az anyanyelvével (vagy anyanyelveivel) úgy, hogy azt mások elfogadják és tiszteletben tartják;

    2. tökéletesen megtanulhatja az anyanyelvét/anyanyelveit mind szóban (ha ez fiziológiailag lehetséges), mind írásban. Ez azt feltételezi, hogy a kisebbségek legfoképp a saját nyelvükön/nyelveiken, és az államilag finanszírozott iskolákban részesülnek oktatásban;

    3. használhatja az anyanyelvét a legtöbb hivatalos szituációban (beleértve az iskolát is).

  2. Mindenki, akinek az anyanyelve nem hivatalos nyelv abban az országban, ahol lakik, kétnyelvűvé (háromnyelvűvé, ha két anyanyelve van) válhat az anyanyelvén és az (egyik) hivatalos nyelven (saját választása szerint).

  3. Az anyanyelv bármely cseréje önkéntes (beleértve, hogy az érintettek tisztában vannak a hosszú távú következményekkel is), és nem kényszerített.

  4. Mindenkinek joga van profitálni az oktatásból, anyanyelvétől függetlenül.

A nyelvek rohamos pusztulásával és a nyelvi emberi jogokkal kapcsolatosan heves viták zajlanak a külföldi szakirodalomban (l. pl. Kontra 2004). A viták többek között arról folynak, hogy egy adott nyelvet kell-e megmenteni, vagy a beszélőit kell kimenekíteni nyomorult gazdasági helyzetükből? Meg kell-e menteni egy nyelvet beszélői akarata ellenére is? Szabad választás avagy kényszer szüli-e a nyelvcserét? A nézeteket Skutnabb-Kangas (2000: 371) két egymással szemben álló paradigmába foglalja: az egyiket a nyelvi genocídium és nyelvi imperializmus paradigmájának nevezi, a másikat a nyelvhalál és liberális modernizáció paradigmájának. A nézetek nem kis részben akörül ütköznek, hogy egy nyelv magától pusztul-e el, vagy mások pusztítják el. Nyelvhalál (angolul: language death) törté-nike, vagy nyelvgyilkosság (language murder)? A két szakkifejezés ugyanazt jelenti, egyetlen különbséggel: az előbbi nem, de az utóbbi jelzi, hogy a folyamat lezajlásában ágensek is szerepet játszanak. A nyelvhalál és liberális modernizáció képviselői a nyelvcserét önkéntes folyamatnak tekintik, ami a beszélők költséghatékonysági elemzésén alapul – vagyis egy nyelvközösség azért cserél nyelvet, mert belátja, hogy egy másik nyelvet beszélve (és a sajátját föladva) jobban boldogul. A másik paradigma képviselői szerint a nyelvcsere a legtöbb esetben nem önkéntes folyamat, hanem kényszer hatására játszódik le. Az oktatás területéről vett példával könnyen illusztrálhatjuk a különbséget: ha egy településen A és B nyelvű anyanyelvi beszélői élnek együtt, és van A és B tannyelvű iskola is, akkor ha egy A nyelvű szülő B tannyelvű iskolába íratja gyermekét, önként, szabad akaratából indítja el a gyermeket a nyelvcsere irányában. Ha azonban egy A nyelvű gyermek azért jár B nyelvű iskolába, mert településén megszüntették vagy létre sem hozták az A nyelvű iskolát, akkor a tannyelv „választása" nem választás, hanem kényszer következménye. Könnyű belátni, hogy a környező országokban élő magyar diákok egy része ilyen kényszer[5] miatt nem jár magyar tannyelvű iskolába, és az is nyilvánvaló, hogy a magyarországi cigány és beás anyanyelvű kisiskolások egy részének nyelvcseréjét a magyar oktatási rendszer kényszeríti ki.

[1] [2] [3] [4] [5]



[1] A következő nyelvekről van szó: angol, cseh, dán, észt, finn? francia, görög (dimotiki változat), holland, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, spanyol, svéd, szlovák és szlovén. (Noha Írország tagja az EU-nak, az ír nem hivatalos nyelve az Uniónak, mivel belépésükkor az írek ezt nem kérték. 2004-ben azonban Írország lépéseket kezdett tenni annak érdekében, hogy az ír státuszát megváltoztassák a jelenlegi szerződési nyelvről hivatalos nyelvre.)

[2] A 2001. évi népszámlálás szerint pedig 48 685-en vallották magukat „cigány anyanyelvűnek”. Valójában ez a szám a cigány anyanyelvűek és a beás anyanyelvűek együttes száma. A beás cigányok beás nyelve a románnak egy archaikus nyelvjárása. Amikor a hazai kisebbségek anyanyelvi felsorolásában a Központi Statisztikai Hivatal a beás és a romani válaszokat egyaránt a cigány megjelölésű adatok között szerepelteti, annak ellenére, hogy a beás és a romani (=cigány) nyelv más nyelvcsaládokba tartozik, akkor homogenizál. Föltehető, hogy a KSH az 1993. évi kisebbségi törvény szövegét követi, de ez nem mentség, hiszen ha a cigányt és a beást összevonják, akkor még inkább összevonhatnák a szerbet és a szlovákot (mint szláv nyelveket), vagy összevonhatnák a németet és a románt (mint indoeurópai nyelveket). A KSH ezen eljárása hozzájárul a beások láthatatlanná tevéséhez (vö. Phillipson–Skutnabb-Kangas 1997:25). Ily módon a KSH eljárása diszkriminatív, más szóval lingvicista: egyes nyelveket összevon a táblázatokban, másokat nem.

[3] A dominánsan magyar nyelvű tanulók ebben a szövegben azt van hivatva jelenteni, hogy a kétnyelvű cigány tanulók mindannyian jobban tudnak magyarul, mint cigányul vagy beásul.

[4] Ez az érv szerepel abban a beszámoló jelentésben is, amit Magyarország a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája kapcsán vállalt kötelezettségeinek teljesítéséről nyújtott be 2002. szeptember 11-én az Európa Tanács szakértői bizottságának. A szakértői bizottság elismerte, hogy a nyelvi standardizálás fontos kérdés, mindazonáltal nem volt meggyőződve arról, hogy a nyelvi standardizáció hiánya igazolhatja azt, hogy Magyarországon alig van olyan iskola, amelyben a romani tannyelv vagy legalább tantárgy lenne. Ugyancsak kifogásolták, hogy Magyarországon a cigány kisiskolásokat gyakran azért irányítják kisegítő iskolákba, mert nem tudnak elég jól magyarul. Helytelenítik, hogy nagyon kevés cigány anyanyelvű tanárt képzünk, s leszögezik, hogy a cigányok társadalmi integrációját anélkül is el lehet érni, hogy elvesztenék nyelveiket s kultúrájukat.

[5] De van másmilyen kényszer is. Ha egy településen A és B nyelvű iskola is volna/lehetne, de az A nyelvű szülők közül többen önként B nyelvűbe íratják a gyerekeiket, akkor a többi A nyelvűnek muszáj a B nyelvű iskolába íratni a gyerekeit, mert nem maradtak elegen egy A nyelvű osztályhoz. Az A nyelvűek első csoportja esetében a tannyelv-választás önkéntes, a második csoport esetében viszont kényszer, de nem a domináns többség a kényszerítő. Szilágyi N. Sándor szerint (akinek hálásan köszönöm ezt a kiegészítést) ez a helyzet elég gyakran előfordul Romániában.