Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvtanár és a nyelvtanítás

A nyelvtanár és a nyelvtanítás

A hagyományos elképzelések szerint a tanár tanít. Megtanítja az anyagot. A mai felfogásban azonban a tanárnak nem ilyen egyirányú a teendője. A hangsúly áttevődött a tanulóra és a tanulás folyamatára. Ezért a tanár legfőbb feladata, hogy elősegítse a diákok tanulását. Ehhez többféle szerepet is vállalnia kell.

Brown (1994b) az irányítói, igazgatói, segítői szerepeket említi, valamint hivatkozik a tanárra mint tudásforrásra is. E szerepek aszerint változnak, mire van éppen szükség: Az irányító vagy igazgató tanár az osztálytermi folyamatokat szervezi, mint egy karmester, aki a zenekar munkáját koordinálja. Az óraterv és a pillanatnyi helyzet alapján dönt arról, mi történjen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tanár mindig központi szerepet tölt be. Ellenkezőleg: leggyakrabban úgy segíti a tanulást, ha a diákok töltenek be aktív szerepet, például pár- vagy csoportmunka keretében. Ilyenkor sem hagyja magukra a tanulókat, csoportról csoportra járva, a munkát ellenőrzi, megfigyel, tanácsot ad, segít, szükség esetén akár csatlakozik is egy csoporthoz. Az órán így nem egyirányú, hanem interaktív kapcsolat jön létre a tanár és a diákok között. Ehhez elengedhetetlen, hogy a tanár nyitott és rugalmas legyen, ő is képes legyen tanulni a diákoktól és a tanulási-tanítási folyamatokból. Természetesen a tanár továbbra is a tudás egyik legfontosabb forrása a nyelvórán. Fontos azonban, hogy a tanár mint tudásforrás ne váljon két lábon járó szótárrá vagy nyelvtankönyvvé, amit a tanulók bármikor használhatnak. Nem tanulhat a diákok helyett, tehát a diákok számára érthető, feldolgozható egységekben úgy kell az új ismereteket átadnia, hogy a tanulók ne kész tudást kapjanak, hanem olyat, amiért nekik is meg kell dolgozniuk. Így, akkor is, amikor az órán frontális munka folyik, vagyis a tanár magyaráz, mindig megfelelő szituációba ágyazva kell az új nyelvi elemeket bemutatni, és meg kell győződni arról, hogy a tanulók értik a formai és jelentésbeli sajátosságokat, tehát még ilyenkor is fenn kell tartania az interakciót a csoporttal.

Mindez arra utal, hogy a kommunikatív nyelvtanár órán kívüli munkája a hagyományos tanárénál sokrétűbb. Littlewood (1982) megállapítja, hogy az óra előtti feladatok megsokszorozódnak: Már nem egy adott módszertan elvárásainak kell megfelelni, nem a könyvet, hanem a tanulókat kell – amennyire csak lehet személyre szabottan – tanítani. A tervezésnél és tananyagválasztásnál figyelembe kell venni a kurzus általános céljait, a diákok szükségleteit és igényeit, egyéni vonásaikat. Olyan gyakorlási módokat (szerepjátékokat, szimulációs feladatokat stb.) kell a tanárnak az órára előkészítenie, amelyek valószerű szituációkban teszik hatékonyabbá a tanulást. A házi feladat javítása sem a hibák jelölésére vagy osztályozásra szorítkozik, hanem részletes visszajelzést, sőt esetleg a fogalmazás, levél vagy más feladat tartalmával kapcsolatos megjegyzést is tehet a tanár, ami motiválhatja a tanulót.

Főleg intézményvezetők, de nyelvtanulók részéről is gyakran felmerül a kérdés, vajon az anyanyelvi vagy nem anyanyelvi tanárok a jobbak. A kérdésfelvetés – bár érthető – valójában nem helyes. Azt, hogy a tanár jó-e vagy sem, sokkal inkább képzettsége és rátermettsége, mint az anyanyelve határozza meg. Az anyanyelvi tanárokat – főleg régebben – akkora mítosz övezte, hogy gyakran szakképzettség nélkül is alkalmazták őket. Elvitathatatlan annak az előnye mind nyelvi, mind kulturális szempontból, ha anyanyelvi tanároktól tanulhatunk, de épp annyi előnye van egy nem anyanyelvi tanárnak is. Medgyes (1999) részletesen elemzi a nem anyanyelvi tanárok helyzetét. Bár kétségtelen, hogy a nem anyanyelvi beszélő nyelvhasználata, bármilyen magas szintű is, nem tökéletes, sőt éppen ezért a tanár gyakran önbizalomhiánnyal küzd, mégis sok pozitívum köthető a nem anyanyelvi tanárhoz. Ր maga is modellként szolgál a tanulóknak: íme egy sikeres nyelvtanuló! Mint ilyen, a nyelven kívül hasznos nyelvtanulási stratégiákat is taníthat, valamint az anyanyelv és a célnyelv közötti nyelvi és kulturális különbségeket és jellemző hibákat is értőn tudja megvilágítani. Az anyanyelv megfontolt használata, különösen a fordítási és közvetítési készségek fejlesztése szintén hasznos a diákoknak. Ráadásul a nem anyanyelvi tanár – természetesen személyisége függvényében – empatikusabb is lehet, hiszen neki magának is ugyanazokkal a nehézségekkel kellett korábban megküzdenie, mint diákjainak.