Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvtanuló és a nyelvtanulás

A nyelvtanuló és a nyelvtanulás

Az idegennyelvet tanuló diák sikerét sok tényező befolyásolja, nem utolsó sorban maga a nyelvtanuló és élethelyzetének néhány jellemzője. A nyelvtanuló kora, nyelvtanulással kapcsolatos érzései, egyéni jellemvonásai, nyelvkészsége, motivációja, és rövid, valamint hosszú távú céljai és ezekhez kötődő nyelvi szükségletei mind-mind hatással vannak a nyelvtanulás módjára és eredményére.

A gyermekek és felnőttek más-más módon tanulnak. Gyakran tapasztaljuk, hogy a gyermekek látszólag minden erőfeszítés nélkül sajátítanak el egy idegennyelvet, ha célnyelvi környezetbe, vagy kisgyermekek oktatásához jól értő pedagógus csoportjába kerülnek. A kritikus kor hipotézis szerint (Lenneberg 1967 és 1974, Scovel 1988, Long 1990) a prepubertás kor előtt a legkönnyebb idegennyelvet tanulni, és a kiejtést alapul véve az ebben a korban történő tanulással lehet leginkább megközelíteni az anyanyelvi szintet. Ugyanakkor ezt az elképzelést módosíthatja az a tény, hogy a felnőttek gyorsabban tanulnak, mint a gyerekek, és az idősebb gyerekek gyorsabban tanulnak, mint a fiatalabbak. (Ellis 1994). Ennek oka valószínűleg a fejlettebb intellektuális és absztrakciós képességekben keresendő. Mindazonáltal, a gyakorlat azt mutatja, hogy a kor önmagában nem túl fontos szempont. Ami fontos, hogy mindenkit a korosztályi sajátosságainak figyelembevételével tanítsunk. Intellektuális fejlettségük alapján a gyermekek inkább öntudatlanul, ismétlésekkel, használat közben, míg a felnőttebbek tudatosabban, elemzően tanulják az idegennyelvet. A gyermekek rövidebb ideig képesek egy dologra figyelni, több változatosságot igényelnek. A mozgást, játékot és pozitív érzelmi reakciót igénylő gyakorlatok is jól beválnak náluk, de a felnőttek tanulását is segíthetik.

Bizonyos személyiségjegyek is változhatnak a korral. A gyermekek általában önfeledtebben képesek megnyilvánulni a többiek előtt, kevésbé aggódnak amiatt, miként vélekednek majd az esetleges hibás megszólalásukról. Egy türelmes, bátorító, jó tanár erősítheti a csoportban létrejövő bizalmat, és ezzel akár idősebb nyelvtanulók esetében is csökkentheti a nyelvtanulással kapcsolatos félelmeket, gátlásokat. A pozitív, támogató tanulási körülmények megteremtése mellett az is lényeges, hogy a tananyag a tanulók korának, érdeklődésének, szükségleteinek megfelelő, értelmes kommunikációt serkentő tartalmú legyen.

Nem minden személyiségjegy korfüggő. Másképp tanul egy introvertált vagy extrovertált, egy szorgalmas vagy lusta, egy céltudatos és kitartó vagy álmodozó és csapongó nyelvtanuló. Fontos lehet, hogy a tanuló mennyire aggodalmaskodó, gátlásos vagy épp merész, hogyan tűri az esetleges sikertelenséget vagy bizonytalanságot. Ugyanígy befolyásolja a tanulást és az idegennyelvi teljesítményt a nyelvkészség. A nyelvkészséget, azaz a nyelvtanulási képességet több elem alkotja. Carroll (1959), Pimsleur (1966) és Ottó (1996) nyelvkészséget felmérő tesztjei számtanulási, hangazonosítási, szómegfeleltetési és szótanulási készséget, valamint helyesírás és nyelvtan iránti érzékenységet mérnek. A nyelvkészség segíthet, azonban önmagában nem meghatározó. Megfelelő módszerekkel kevésbé jó nyelvérzékű tanulót is lehet jó eredményekre sarkallni, míg egy jó nyelvérzékű diák tehetségét is elnyomhatja egy kevéssé rátermett tanár.

A nyelvérzék mellett az egyik legfontosabb tényező a motiváció. Brown (1994b) jó összefoglalót ad a motivációról és ennek fajtáiról. Az idegennyelv-tanulásban a motiváció az az indíttatás, amit a tanuló a tanulással kapcsolatban érez, és amely tanulásra készteti. Ez az indíttatás alapvetően kétféle lehet: Belső motivációról akkor beszélünk, ha a tanuló személyisége vagy saját maga által felállított célők ösztönzik tanulásra. Egy ambiciózus ember, aki a nyelvtanulásban önmaga fejlesztését látja, és ezért ezt fontosnak tartja, nagy belső motivációval rendelkezik. Ha valaki azért tanul, mert rövid távú céljai vannak, jó jegyet vagy nyelvpótlékot szeretne, esetleg ettől remél jobb állást vagy előléptetést, akkor külső tényezők motiválják. Ugyanígy külső motiváció, ha a tanár jól összeállított tanmenettel és tananyaggal, megfelelő módszerekkel, és kisugárzó személyiségével tudja jobb teljesítményre késztetni diákjait.

A motivációhoz szorosan kapcsolódik az élethelyzet és a tanulás körülményei. Ha a nyelvtanuló különösebb motiváció nélkül csak azért vesz részt az órán, mert az kötelező, nem fog olyan jó teljesítményt nyújtani, mintha belátná a nyelvtanulás fontosságát vagy érdekesnek találná azt. De még egy erősen motivált tanulót is visszafoghatnak a körülmények. Ha például egy elfoglalt üzletember a munkahelyén tanul, a „csak a legszükségesebb esetben” óhatatlanul bekopogtató kollégák és a hirtelen megoldandó problémák alaposan megzavarják az órákat és a tanulás hatékonyságát. felnőtt tanulók esetében kérdéses, mennyit tudnak az órákon kívüli tanulással, házi feladattal foglalkozni. Mivel ők általában ritkábban járnak órákra, mint az iskolások, ez is befolyásoló tényező lehet. Nemcsak az önálló tanulásra szánt idő, de az erre való képesség is különböző. Gyermekek és felnőttek esetében egyaránt egyénfüggő, hogy a csoportos vagy a magánórákat részesítik-e előnyben. A kommunikatív megközelítés szerint a csoport hasznosabb, mivel a szituációs gyakorlást sokkal jobban lehetővé teszi, mint a magánóra.

Az élethelyzetből adódik a nyelvtanulók nyelvi szükséglete. A tanterveket, azaz a nyelvoktatást meghatározó átfogó, országosan vagy az iskolákban irányadó elveket a társadalmi és helyi igények figyelembevételével készítik el. A tanmeneteket pedig, melyek az egyes kurzusok programját szabják meg, a tantervek mellett a résztvevők egyéni szükségleteinek figyelembevételével tervezik. A nyelvi szükségletek lehetnek objektívek vagy szubjektívek (Kurtán 2001). Az objektív szükségleteket a tanuló céljai határozzák meg. Kisgyermekeknél ez az érdeklődés felkeltése, az idegennyelv megszerettetése. Nagyobbaknál az iskolai nyelvoktatás keretében általános idegennyelvi jártasságot jelent, de később – és ez inkább a felnőttoktatásban jelentkező igény – a nyelvtanuló szakmájához kapcsolódva specifikus készségekre és szókincsre terjedhet ki. Másra van szüksége egy idegenvezetőnek, szállodai portásnak, síoktatónak, agykutatónak, mérnöknek, jogásznak vagy üzletembernek. A szubjektív szükségletek a tanulók egyéni kognitív és affektív szükségletei, azaz azon nyelvi elemek és készségek, melyekre a tanulónak pillanatnyi tudása és érzelmi felkészültsége alapján szüksége van. Így van, akinek éppen ismétlésre van szüksége, míg másoknak épp nagy lépésekben kell előrehaladni. Van, akinek az íráskészségét kell fejleszteni, míg másnak az igeragozás gyakorolása a következő logikus lépés.

A tanulási stílus szintén befolyásolhatja a nyelvtanuló sikerét. Bár a tanulócsoportokat tanulási stílusuk szerint nem szokták felmérni, érdemes többféle stílusú tanulást figyelembe venni a tanítás során. A tanulási stílusok gyakran mint egy kontinuum két véglete jeleníthetők meg (Brown 1994a és Kormos–Csölle 2004). Így megkülönböztethetünk kontextusfüggő és kontextusfüggetlen tanulókat aszerint, mennyire képesek a nyelvi elemeket absztrahálni, azaz a megismerési kontextuson, szituáción kívül is használni. A reflektív vagy impulzív skála azt mutatja, hogy a tanuló inkább elgondolkodó vagy hajlamos a hirtelen döntéshozásra. Az impulzívabb tanulók talán kevésbé precízen, de folyékonyabban beszélnek. Az analitikus vagy holisztikus stílust az különbözteti meg, hogy a holisztikus nyelvhasználók nagyobb egységekre koncentrálnak, míg az elemzők jobban figyelnek a részletekre, a szabályokra. Az érzékszervi érzékenység különbségei szerint négy tanulási stílus figyelhető meg: A vizuális tanulók elsősorban olvasás, az auditívek hallás alapján tanulnak könnyebben. A kinesztetikus típusú tanulók a tanulást mozgással kötik össze, például járkálnak szótanulás közben, vagy eljátsszák a jelentésüket. A taktilis diákok gyakorlati tapasztalatok segítségével szeretnek tanulni, gyakran rajzolnak, és kedvelik a szerepjátékokat.

A diákok részben a tanulási stílusuk, részben tudatos megfontolás alapján tanulási stratégiákat alakítanak ki, olyan technikákat, melyek a nyelvtanulást segíthetik. Oxford (1990) direkt stratégiaként nevezi meg a memória fejlesztését (pl. ismétlésen alapuló szótanulással), a kognitív módszereket (pl. egy ismeretlen szó kontextusból való kikövetkeztetése) és a kompenzációs technikákat (pl. egy nem ismert szó helyett körülírás használata). Az indirekt stratégiák is jelentősek: tudatos technikákkal a tanuló saját maga megtervezheti a tanulás módját, érzelmi stratégiák bevetésével megjutalmazhatja magát egy feladat sikeres végrehajtásáért, a szociális stratégiák pedig arra késztethetik, hogy alkalmat keressen a célnyelv anyanyelvi beszélőkkel való gyakorlására. A tanulási stratégiákat a tanulók maguk alakítják ki, de ehhez egy jó tanár sok segítséget adhat. Ez a segítség hozzájárulhat ahhoz, hogy a tanulók önálló tanulási készségét is fejlesszük. Eligazításra és gyakorlásra van szükségük például ahhoz, hogy megtapasztalják, hogyan és mennyit szótárazzanak, hogyan használják a nyelvtani kézikönyveket, hogyan közelítsenek egy ismeretlen szövegtípushoz.