Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Mit tanulunk?

Mit tanulunk?

Az idegennyelv átfogó fogalom, mely több kategóriát takar. Az egyik alkategóriát szintén az idegennyelv elnevezéssel jelöljük. Ebben az esetben a szó azt a nyelvtanulási helyzetet jelenti, amikor olyan nyelvet tanulunk, amely abban az országban, ahol élünk és tanulunk, nem a közösség nyelve. Ilyenkor a nyelvtanulás elsődleges célja, hogy a célnyelvet, azaz a tanulandó nyelvet mindennapi vagy szakmai kommunikációra akár a célnyelvi, akár pedig a saját környezetben, esetleg harmadik országban használjuk. Így Magyarországon az angol, német, francia, olasz stb. mind idegennyelv. Ugyanakkor a Magyarországon magyar nyelvet tanuló külföldiek a magyart mint második nyelvet tanulják, hiszen céljuk elsősorban az, hogy itt boldoguljanak nyelvtudásukkal. Egyszersmind a magyar nyelvet abban a környezetben tanulják, ahol az a közösség nyelve. Így az intézményes tanuláson kívül a körülmények is segítik őket, mivel körülöttük az élet a célnyelven folyik. A TV, a rádió, az üzletek, a szomszédok, kollégák és barátok mind alkalmasak a nyelvgyakorlásra. Ugyanígy második nyelvként tanulják például az angolt az Egyesült Államokba bevándorlók, akik ott kívánnak letelepedni. A nemzetközi mobilitás növekedésével a határ az idegennyelv és második nyelv tanulása között némileg elmosódni látszik, hiszen sokan utaznak célnyelvi környezetbe tanulás vagy nyelvtanulás céljából rövidebb-hosszabb időre és így ötvözik az idegennyelv és második nyelv tanulásához kapcsolódó módszerek és körülmények előnyeit. E különféle nyelvi helyzetekre – mivel a köztük lévő különbségek itt nem jelentősek – e fejezetben összefoglalóan az idegennyelv kifejezést használjuk.

Az idegennyelveket meg kell vizsgálnunk abból a szempontból is, hogy mit is szeretne a nyelvtanuló elsajátítani, mire van szüksége. Az általános és szakmai megkülönböztetés érdekes megjelenése, amikor egy nyelvtanuló így írja le céljait: „Engem nem érdekel a nyelvtan, nem akarok fordítási gyakorlatokat, fodrász leszek, csak azt akarom megtanulni, ami ehhez kell”. Bár ezt a kívánságot sok nyelvtanár hallotta már, és próbálta megmagyarázni diákjának, hogy az általános nyelv tudása bizony feltétele a speciális képzésnek, azért mindenképpen el kell ismerni, hogy az egyes szakmák által igényelt szókincs, a jellemző szövegtípusok, valamint (nyelvi) viselkedési szokások tanítása valós igény, és nemcsak a tankönyvpiacot elárasztó könyvkiadók törekvése. Így sikeres programokat, sőt speciális vizsgákat is tartanak például a vendéglátásban, szállításban, szolgáltatóiparban dolgozóknak, vagy mérnököknek, titkárnőknek, üzletembereknek, orvosoknak, kutatóknak.

A nyelvtanulás szempontjából nem elhanyagolható az sem, hogy a nyelvtanuló az első, második, esetleg sokadik idegennyelvet tanulja-e, hiszen az anyanyelvi és korábbi idegennyelvi ismeretek befolyásolják az idegennyelv-tanulás tempóját és sikerességét.

A legfontosabb kérdés azonban az, hogy milyen nyelvet tanuljunk/tanítsunk, pontosabban a kiszemelt célnyelvnek milyen változatát, változatait. Ha a kiválasztott nyelvnek több nemzeti vagy regionális variánsa is van, akkor el kell dönteni, melyik lesz megfelelő céljainknak. De lehet-e döntést hozni arról, hogy a normatív vagy a valóságban használt nyelv-e a hasznosabb? Egyáltalán hol a határ a kettő között? A nyelvtanulók formálisan különféle nyelvvizsgákon adnak számot tudásukról. A vizsgák az objektivitás kedvéért száraz, korrekt, semleges nyelvtudást kérnek számon, és az értékelés legfontosabb szempontja a nyelvhelyesség. Ugyanez tükröződik a nyelvkönyvek anyagában. Ez általában helyeselhető, hiszen egy idegennyelvet beszélő szájából meglehetősen furcsán hangzik egy jellegzetes rétegnyelvi variáns, és ha egy külföldi beszél „hibásan”, azt az anyanyelviek gyakran másképp ítélik meg, mint amikor egy „helytelen” formát egy rétegnyelvet használó anyanyelvi beszélő produkál. Melyik angoltanár ne találkozott volna még diákkal, aki a Rolling Stonesra hivatkozva („Ican’t get no satisfaction…”) ne tiltakozott volna, amikor a kettős tagadó mondatát kijavították? Vagy ki ne hallott volna rádióbemondót, aki Bob Marley „No woman no cry” című dalát nem így konferálta volna fel: „Ha nincs asszony, nincs sírás”, pedig az a jamaikai angolban úgy értendő: „No, woman, dont cry”, azaz „Ne, asszony, ne sírj!”. A nyelvtanulókat arra kell felkészíteni, hogy a célnyelv minél több változatát értsék, és minél több helyzetben tudjanak megfelelően kommunikálni. A legcélszerűbb, ha az idegennyelvet használó nyelvtudása alapvetően az anyanyelvi közösség által széles körben elfogadott művelt nyelvhasználaton alapszik, de megért több változatot is és rendelkezik azzal a készséggel, hogy a számára releváns szakmai vagy társadalmi közösség nyelvhasználatát aktívan is elsajátítsa.