Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelvművelés

Nyelvművelés

A nyelvművelés szó szerinti fordításainak jelentése, a nyelvművelés címen végzett tevékenység kultúránként nagyon különböző lehet. Svédországban például a nyelv terminológiai modernizációját és nyelvi ismeretterjesztést jelent; az angolban olyan laikusok (nem nyelvészek) által végzett preskriptív (azaz előíró normákat állító) tevékenység, amely esztétikai, nyelvtörténeti, logikai vagy morális alapon hozott értékítéletekből kiindulva próbálja terjeszteni a „helyes” nyelvhasználat szabályait. (A Nyelvművelő tevékenység négy országra vonatkozó összehasonlító leírása: Sándor szerk. 2001b.) A 19. századi magyar nyelvhasználatban a szókincsbővítés, nyelvújító munkálkodás megnevezése volt. Az 1980-as években kiadott Nyelvművelő kézikönyv szerint 1. a nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománynak az az ága, „amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését”; 2. „célja és tartalma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye; legidőszerűbb feladatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg”. Ez a kézikönyv szerint a 19. század első felében a szókincsbővítés volt, második felében a „nyelvújítás túlzásainak nyesegetése”, a „mesterkéltté váló nyelvhasználat” visszavezetése a „természetességhez, ill. a népnyelvhez”; a századforduló után „az idegenszerűségek elleni küzdelem”, az 1970-es, 1980-as években pedig „arra irányul, hogy a nyelv minél alkalmasabb legyen a világos, árnyalt nyelvi közlésre, a kommunikációra, a beszélő (író) ember pedig minél jobban ismerje a nyelv törvényszerűségeit, használati szabályait”.

A két meghatározás nincs összhangban egymással: azt a két nagy hagyományt tükrözik, amelyek végigvonulnak a magyar nyelvművelés történetén. Az egyik kategorikus szabályokban gondolkodik, az egységesség híve, a logikai, történeti szempontokat részesíti előnyben, a nyelvi racionalitást és esztétikumot abszolút érvényunek gondolja. A szemléletmód fókuszában a nyelv „jobbítása” áll. A másik szintén „jobbnak” véli a sztenderd változatot más nyelvváltozatoknál, de nagyobb teret enged mellette más változatoknak, elfogadja, hogy a nyelvhasználatban a szokás sokszor fölülírja a logika és a történetiség szempontjait, a nyelvi racionalitást és esztétikumot pedig – bizonyos megszorításokkal – relatívnak gondolja. Középpontjában a beszélőközösség és a megértés áll. Az első, „nyelvközpontúnak” nevezett szemléletet legrészletesebben Bárczi Géza (1974) dolgozta ki, a másodikat Lőrincze Lajos (1980) – ezt a szemléletet „emberközpontúnak” (vagy mert a példaadó jelleget hangsúlyozza a hibajavítással szemben, „pozitív nyelvművelés”-nek) hívják. A „nyelvközpontú” szemlélet az erős központosítással, az „emberközpontú” az engedékenyebben központosító hatalom törekvéseivel egyeztethető jól össze. A nyelvművelő gyakorlatot a két szemlélet keveredése jellemzi: a két nézetrendszert a nyelvművelők megpróbálják összebékíteni, s nem rivalizáló, hanem egymást kiegészítő elméletekként kezelni – a Nyelvművelő kézikönyv is így járt el.

A nyelvművelést – Lőrincze nyomán – olykor a nyelvtervezés szinonimájaként használják (pl. Tolcsvai Nagy 1993). A nyelvtervezés legáltalánosabb meghatározása – a nyelv életébe való tudatos beavatkozás – valóban ráillik arra a tevékenységre, amit ma magyarul nyelvművelésnek neveznek. A nyelvművelés elveit kidolgozó írások (pl. Lőrincze és Bárczi említett könyve) a nyelvművelői munka módjainak, eszközeinek megváltoztatására tesznek javaslatokat. Nem nyelvtervezési lépéseket elemeznek tehát nyelvészeti (esetleg szociológiai) szempontból, hanem maguk is nyelvtervezést végeznek. A tanácsadó vagy hibajavító írások esetében más lehetőség föl sem merül: ezek egyértelműen az „elterjesztés” megvalósítói: kért (telefonon, szerkesztoségeknek írt levélben stb.) vagy kéretlen (a tanórán, újságcikkekben stb.) tanácsokat adnak, szintén kívánságra vagy anélkül tájékoztatják az embereket arról, hogy mi „helyes”, mi nem, mit kerüljenek, vagy mit részesítsenek előnyben. A művelés a nyelvtervezéssel foglalkozó szakirodalom szerint az „elterjesztés” része. A magyar nyelvhasználatban a nyelvművelés-t ennél tágabb jelentésben használják, többé-kevésbé a nyelvtervezési lépések valamennyi típusát lefedi – a nyelvművelés saját története részének tekinti például a magyar nyelv sztenderdizációjának eseményeit (l. pl. Fábián 1984).

A nyelvművelés tehát nyelvtervezés – értelemszerűen nem azonos viszont a nyelvtervezés elemzésével. A nyelvtervezéssel foglalkozó szerzők megtörtént nyelvtervezési döntéseket, folyamatokat írnak le és elemeznek, esetleg a nyelvtervezés hatékonyságának növelésére tesznek javaslatokat, de nem ők a nyelvtervezési lépések végrehajtói. Mint láttuk, a nyelvtervezési folyamatok elemzését bizonyos iskolák elfogadják nyelvészeti diszciplínaként, a nyelvtervezést mint tevékenységet (beleértve a nyelvművelést is) azonban maguk a nyelvtervezéssel foglalkozó írások sem nyelvészeti, hanem leginkább politikai ideológiák által motivált lépéseknek tekintik.

Nyelvészet és nyelvművelés

A nyelvészek elkülönítik tevékenységüket a nyelvműveléstől: azok a „bevezetés a nyelvtudományba” jellegű alapozó tankönyvek, melyeket a világon sztenderd tankönyvekként használnak, leszögezik, hogy a nyelvészet deskriptív (azaz leíró) és nem preskriptív (azaz előíró) természetű (Milroy–Milroy 1991). Ez azt jelenti, hogy a nyelvészet azzal foglalkozik, hogy milyen a nyelv, s nem azzal, hogy milyennek kellene lennie (Aitchison 1978). A nálunk megszokott értelemben vett nyelvművelés viszont előíró szemléletű. A legkorábbi nyelvtanok többsége ugyan szintén előíró szemléletű volt, azonban már a 18. századtól kezdve megjelent az a nézet (Joseph Priestly angol nyelvtanában), hogy helyes az, ahogyan a nyelvet az emberek szokásaiknak megfelelően használják, s hogy a nyelvhelyességet nem lehet logikai vagy jogi alapon értelmezni (Crystal 1998).

A nyelvtudomány történetében azóta többször is sor került az előíró szemlélettől való elhatárolódásra. A 19. században azok a nyelvészek, akik a nyelvet természeti jelenségnek tekintették, nem nézték jó szemmel, ha a nyelv életébe bárki beleavatkozik; a 20. századi elhatárolódások közül az egyik legismertebb az amerikai leíró iskola alapítójának, Leonard Bloomfieldnek a kijelentése volt arról, hogy a nyelvészetnek semmi köze a nyelvhelyesség kérdéseihez (1933); a közelmúltban Steven Pinker (1999) szentelt egy egészen hosszú fejezetet annak, hogy leleplezze a „nyelvi ítészek” véleményeinek nyelvészeti megalapozatlanságát. A nyelvészek elhatárolódása a nyelvműveléstől hol egy egyszerű kijelentés, hol egészen sarkos. Bolinger (1980) például „nyelvi samanizmusnak” nevezi azt, hogy néhányan a nyelvhasználat köz-őreinek állítják be magukat, s megjegyzéseket tesznek arról, amit a nyelv helytelen használatának vagy a nyelv romlásának vélnek; tevékenységüket a vajákosok, kuruzslók működéséhez hasonlítja.

Mint Crystal (1998) írja, Priestly elve „a nyelvtani elemzés modern nyelvészeti megközelítésének alapelve lett”. Ez a nyelvtudomány egy részében oda vezetett, hogy a nyelvhelyesség kérdéseit egyáltalán nem tartják a nyelvészet körébe tartozónak. Nem mindenki gondolja azonban így. Az emberek nagyon sok nyelvközösségben formálnak véleményt a nyelvhasználatról – ez természetes is, hiszen a nyelvet mindannyian naponta használjuk, állandóan szem előtt van. A nyelv identitásaink, csoporthoz tartozásunk fontos jelzője; a fülünknek szokatlan nyelvhasználat azért figyelemfölkeltő, mert arra utal, hogy beszélgetőtársunk nem a mi csoportunk tagja; vagy nem úgy értelmez egy beszédhelyzetet, mint mi; vagy megváltozott a helyzete a csoporton belül. A szokatlan nyelvhasználat értékelése lehet kedvező, semleges és elítélő is: ítélhetjük szépnek, érdekesnek; egyszerűen szokatlannak vagy furcsának; de ítélhetjük csúnyának, idegesítőnek is. A megítélésben szerepe lehet a kultúránkkal örökölt előítéleteknek: az erdélyi magyar nyelvhasználatról sokan „tudják”, hogy a „legtisztább”, „legszebb” magyar változat, olyanok is, akik soha nem hallottak erdélyieket beszélni (vagy nem tudnak róla, hogy hallottak), vagy akik a valódi erdélyi beszédet kifejezetten kedvezőtlenül ítélik meg (lásd a „Attitűdök”. pontot). És természetesen szerepet játszhatnak ítéleteink kialakulásában személyes vonzalmaink, ízlésünk – az értékelés mindkét esetben nélkülöz mindenféle nyelvi alapot. A nyelvre vonatkozó vélekedések mégis fontosak a nyelvész számára, mert a nyelvhasználatot és a nyelvi változásokat ezek is befolyásolják (Preston–Niedzielski 2000).

Az európai típusú társadalmakban a nyelvre vonatkozó vélekedések és ítéletek legtöbbje a sztenderd nyelvváltozattal kapcsolatos. A sztenderd változat a nyelvészek szerint nyelvi „értékét” tekintve ugyanolyan változat, mint a többi – pontosabban nyelvi rendszerét tekintve kevésbé szabályos, éppen mert a kodifikáció és a felé forduló kitüntetett figyelem miatt a nyelvi változások nehézkesebben mehetnek benne végbe (Labov 1972). A sztenderdet azonban sokfelé azonosítják az adott nyelvvel, a nyelv egyetlen helyes formájának tartják. Ez részben a sztenderd változatok kialakulásával magyarázható: az európai sztenderdek a társadalmi elit nyelvhasználatából alakultak ki; pozíciójukat pedig különösen megerősítette a 19. században a nemzetállam eszméje – ekkor vált a nemzet szimbólumává a nyelv. A19. század végén Európa-szerte bevezették a közoktatást, s az iskolai nyelvhasználatban a legtöbb országban szintén a sztenderd változathoz ragaszkodtak. Ez is növelte a sztenderd változatok tekintélyét, s az is, hogy az írásbeliség általában szintén a sztenderdhez kötődik. A sztenderd nyelvváltozat elsajátítását sokan egyszerűnek, de legalábbis kis fáradsággal, odafigyeléssel, önfegyelemmel megoldhatónak vélik – ez valójában nem így van. A nemsztenderd változatok beszélői (akik otthon nem a sztenderd változatot sajátították el szüleiktől) sokszor nem tudják pontosan a sztenderd és saját nyelvváltozatuk közötti különbségeket, s ha tudják is, a beszéd jórészt és jó esetben automatikus tevékenység. De nemcsak a megszokás – mint pszicholingvisztikai kötöttség – gátolja a nemsztenderd beszélőket abban, hogy könnyen és kockázatmentesen elsajátítsák a sztenderdet: a nyelv identitást jelöl, a saját nyelv értelemszerűen a saját csoporthoz tartozást, a saját nyelv elhagyása szimbolikusan a saját csoport elhagyását jelenti (Milroy 1980). Ezért sokan annak ellenére saját csoportjuk normái szerint beszélnek, hogy tisztában vannak vele, ez a csoporton kívül megbélyegzésükhöz vezet (Trudgill 1974, Milroy 1992). A sztenderd és a nemsztenderd nyelvváltozatok közötti felemás viszony következtében a nemsztenderd változatokat beszélő gyerekek az iskolában már induláskor hátrányban vannak; a társadalmi esélyegyenlőség és a nemsztenderd változatok beszélőinek mobilitása korlátozott. Minél normatívabb egy beszélőközösség, annél erősebb társadalmi diszkrimináció sújtja a nemsztenderd beszélőket (a magyar az erősen normatív közösségek közé tartozik, Pléh 1995). Éppen ezek miatt a következmények miatt gondolja sok szociolingvista, hogy a nyelvhelyesség kérdéseivel, a sztenderd körüli hiedelmekkel, a sztenderd és a nemsztenderd nyelvváltozatok viszonyával gyakorlati okokból is érdemes foglalkozniuk a nyelvészeknek. James Milroy (1998) megfogalmazása szerint „abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció”. A hátrányos megkülönböztetések sokszor akaratlanok, s azért következnek be, mert a nyelvészek nyelvről gyűjtött tudása és a nem-nyelvészek nyelvről való ismeretei között óriási a szakadék (Milroy–Milroy 1991). (A nyelvi diszkrimináció emberi jogi és oktatási vonatkozásairól l. a Sándor szerk. 2001a kötet tanulmányait.)

Magyarországon sem kisebb ez a szakadék, mint máshol a világon. A magyar nyelvtudományban még nem vált általánossá a nyelvészet és az előíró szemlélet szétválasztása, noha ez a nemzetközi nyelvtudományban a 19. század óta folyamatosan jelen volt, s mára csaknem teljessé is vált. Így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a magyar kultúrában (a nem-nyelvészek) nemcsak a nyelvészet részének tartják a nyelvművelést, hanem sokan azonosítják is a kettőt: azt gondolják, a nyelvész dolga az, hogy nyelvhelyességi tanácsokat adjon. Ebben az azonosításban nagy szerepe volt annak, hogy 1945 után, amikor a „társadalmi feladatok vállalása” az élet minden területén kívánalom volt, a nyelvművelő munkát kezdték a nyelvészek „társadalmi feladatának”, a nyelvművelést pedig a társadalom szempontjából „hasznos” nyelvészetnek hirdetni. Korábban nem volt ilyen szoros a nyelvművelés és a nyelvészet fogalma közötti kapcsolat. Az első hivatásos magyar nyelvművelő – Szarvas Gábor – nem nyelvész volt; s noha voltak nyelvészek, akik nyelvészeti munkájuk mellett (s nem fő tevékenységként) nyelvművelő cikkeket is írtak, korántsem minden nyelvész tekintette ezt feladatának. Manapság a nyelvművelésben nyelvészek is részt vesznek ugyan (de nem a nyelvészek többsége); a nyelvművelő munka oroszlánrészét pedig korábban is, ma is a tanárok végzik, a hivatásos nyelvművelők (akiknek elsődleges, sokszor kizárólagos tevékenysége a nyelvművelés) irányításával.

A magyar nyelvművelés története és mai sajátosságai azt mutatják, hogy más nyelvtervező tevékenységekhez hasonlóan sokkal szorosabban kötődik a politikai ideológiákhoz, mint a nyelvtudományhoz. A nyelvművelés ideológiáját is mindig politikai tényezők alakítják: elvei mindig az adott kor valamelyik népszerű politikai ideológiáját követik (Sándor 2001a). (A magyar nyelvművelés történetében ez a 19. század utolsó harmadától kezdve mindig központosító–ellenőrző ideológia volt.) Az egymást váltó uralkodó politikai eszméknek megfelelően változtak a „nyelvhelyesség” legfontosabb kritériumai, a legfenyegetőbbnek érzett „veszélyek” vagy a leggyakoribbnak gondőlt „hibák” – s így a sürgetőnek vélt feladatok kijelölése is. (Erről e kézikönyv első kiadása [Kiefer 2003] valamivel részletesebb összefoglalást közöl; részletesen l. Sándor 2001a.)

A nyelvművelést a „nyelvjavítás” és a „nyelvvédelem” szándéka vezérli, a „helyesség” szempontjai irányítják, s az a hit, hogy a Nyelvművelő „jobban tudja”, mikor, milyen helyzetben mi a helyes, mint maguk a nyelvhasználók. A Nyelvművelő írásokat olvasva kitűnik, hogy a Nyelvművelő irodalom három legkedveltebb metaforája a „háború”, a „betegség” és az „elvaduló kert”: a nyelvet „idegenszerűségek” és „hibák” „támadják” – ezek ellen „harcolni” kell; „gyom, gaz” lepi el, „fattyúhajtások” nonek benne – ezeket „irtani, nyesegetni” kell; „betegségek lepik el” – a nyelvet „gyógyítani” kell. E metaforákban közös, hogy mindig valamilyen negatívum köré szerveződnek. Újabban más, de szintén negatívumra építő metaforák is megjelentek: a Nyelvművelő a „világítótorony ore” is lehet, aki nem hagyja zátonyra futni a nyelv hajóját; illetve „szeizmográf”, mely előre érzékeli a közelgő veszedelmet.

A „nyelvhelyességi hibák” típusai

A helyesség megítélésében azokat a kritériumokat találjuk meg ma is, amelyek a nyelvművelés története folyamán a helyesség megítélésének alapját szolgáltatták: az ésszerűségre, a logikára, a gazdaságosságra, az érthetőségre, a nyelvtanra, a nyelvtörténetre, a nagy írók példájára, a szépségre való hivatkozást. Ezek a szempontok a nyelv szempontjából egyrészt lényegtelenek, másrészt szubjektívak, azaz alkalmatlanok arra, hogy a „nyelvhelyesség” kérdéseinek eldöntésében használhassuk őket (Gombocz 1931 listájában szerepel a népnyelvre való hivatkozás is, de ezt az elvet az egységesítő kommunista nyelvművelés végképp eltörölte). Más, biztonságosan használható szempontok viszont nincsenek. A Lőrincze Lajos nyomán ma is emlegetett „helyzettől függő helyesség” elve (azaz hogy bizonyos helyzetben, például a helyi nyelvjárásban a Nyelvművelő nem helyteleníti azt, amit a szélesebb nyilvánossághoz szóló szövegekben igen) engedékenyebb ugyan, mint az egyszerű tiltás, de semmivel sem könnyebb a kívülállónak biztos fogódzót találnia annak megítéléséhez, hogy melyik helyzetben fogadható el egy forma, s melyikben nem, mint azt megítélni, hogy egy forma minden esetben „jó” vagy minden esetben „rossz”. Az ilyen kérdésekre a Nyelvművelő csak akkor tudna válaszolni, ha alaposan megismerné a közösség nyelvhasználati szokásait, s ez alapján adna tanácsokat. Erre viszont semmi szükség, hiszen a tanácsokat azoknak az embereknek adná, akiknek a viselkedéséből a szabályokat elvonatkoztatta – más szavakkal: akik a szabályokat jóval előtte ismerték, s (ha nem is tudatosan) ezeknek megfelelően viselkedtek.

Részben a „nyelvhelyesség” szempontjainak felelnek meg a „helytelen” nyelvhasználatot minősítő ítéletek is. Ezek olykor egyértelműbbek (pl. „illogikus”, „fölösleges”, „nincs rá példa a magyar nyelv történetében”, „Arany nem így írta” stb.), olykor értelmezhetetlenek (nem lehet tudni például, pontosan mitől „pongyola”, „igénytelen” valakinek a beszéde). Ezekhez azonban más minősítések is társulnak, olyanok, amelyeket kizárólag a nyelvművelés hátterében álló ideológia hoz létre; ez az ideológia határozza meg azt is, hogy egy-egy időszakban mely minősítések a legnépszerűbbek. Amikor a történelemben és a nép körében föllelhető „magyar szellem” alapján ítélkeztek, akkor a „korcs képzésu” és „a magyar nyelv szellemével szemben álló” volt a legfőbb hibatípus. A fajvédő ideológia korának nyelvvédoi az „idegen”, „germanizmus”, „magyartalan” minősítéseket kedvelték leginkább. A kommunista nyelvművelés elítélte a „nyelvjárásias beszédet”, a „zsargon”-t, az „előkelősködo” nyelvhasználatot – azaz mindent, ami „nem köznyelvi” volt, azaz az „egységet” sértette; a „demokratikusságot” hangsúlyozó emberközpontú nyelvművelés ezek közül már csak azt tekintette hibának, ami „nehezíti a megértést”.

A javítások részben a „helyesség” szempontjainak megsértéséből indulnak ki, részben a hibaminősítésekre adott válaszok. A „gazdaságossági” vagy a „logikai” elv megsértésének tartja a de viszont együttes használatát, aki kijavítja; a javítók szerint a „magyar nyelvtant” nem veszi figyelembe, aki a hol kérdésre válaszoló helyhatározót -ba/-be raggal mondja (-ban/-ben helyett; lásd a „Az írás mint önálló közeg”. és a „A beszéd társadalmi és stílus szerinti rétegződéséről”. pontot is); „nyelvjárásiasan” beszél, aki volt, bolt helyett vót-ot vagy bót-ot mond; „sznob”, aki „fölösleges” idegen szavakat használ, és kockáztatja, hogy megértik-e ot; „magyartalan” a személynevek előtti névelő (a Pisti); „germanizmus” az egy névelő „fölösleges” használata (az egy jó könyv); stb.

Nyelvi mítoszok

A „hibák fölfedezése” és javításuk nem a nyelvről szerzett ismeretekből, hanem a nyelvről kialakult mítoszokból indul ki. A hiedelmek közül sok arra a nézetre vezethető vissza, hogy a nyelv „igazi” formája az írott nyelv (lásd a „Nyelv és írás viszonya”. pontot is). Ennek a mítosznak különösen nagy hagyománya van az írásbeliséggel rendelkező kultúrákban, és végső soron az írott szövegek szentnek tételezésére vezethető vissza. Az írásbeliség tisztelete miatt sokan az írott szövegekben keresték a nyelv „romlatlan” formáját, s megfeledkeztek arról, hogy a nyelv természetes formája a beszéd. A magyar nyelvművelés kiindulópontja, az eszményinek elképzelt „irodalmi nyelv” (a legmagasabb rendunek minősített magyar nyelvváltozat) definíciója szerint írott nyelv – a meghatározás szerint ennek csak egy kevésbé eszményi formája a „beszélt köznyelv”. A rögzített szövegeket etalonnak tételezve sokkal könnyebb romlásnak, mint javulásnak vagy egyszerűen változásnak értelmezni a nyelvben lejátszódó folyamatokat, ezért van, hogy sokan megijednek a nyelvi változásoktól. A iskolákban talán leggyakrabban elhangzó javítások – a „kerek, egész mondattal válaszolj” és a „háttal nem kezdünk mondatot” típusúak – szintén az írott nyelvben megkövetelt kidolgozottságot kérik számon a tanulókon; ezen kívül nem veszik figyelembe, hogy a beszélt nyelvnek olyan, alapvető fontosságú elemei is vannak (beszélésjelzoknek hívják őket), amelyek az írásban többnyire csak párbeszédekben jelennek meg – ilyen többek között a mondatkezdő hát.

Egy másik mítosz az, hogy „a nyelv a gondolatok közlésének eszköze”, s ezért úgy kell alakítani, hogy ezt a funkcióját a lehető leghatékonyabban töltse be. Ez a hiedelem egy másik nagy hagyományban, a racionalitás mindenek fölött valóságába vetett hitben gyökerezik. Ez a szemlélet a nyelvet gépnek gondolja, logikusan, gazdaságosan és pontosan (félreértések nélkül) ové szeretné alakítani. Aki így szemléli a nyelvet, az hibának véli, ha a beszélő nem úgy tesz különbséget a látja és a lássa között, hogy az mindig, minden helyzetben egyértelmű legyen (mert aki „suksüköl”, az is megkülönbözteti a kijelentő és a felszólító módú alakokat, ez kiderül a szórendből); az „fölöslegesnek” tartja azokat a változatokat, amelyek ugyanabban a grammatikai funkcióban szerepelnek; ellenzi a nyelvjárások saját területen kívüli használatát, mert az „nehezíti a megértést”; stb. S aki így szemléli a nyelvet, az bízik abban, hogy a nyelv „tökéletesebbé” tehető, szükség esetén „megjavítható”.

Mindkét mítosz platonisztikus szemléletre vezethető vissza: hogy a nyelvnek egyáltalán van eszményi formája. Ezt az eszményi formát a nyelv esetében mindig zártnak és világosan körülhatárolhatónak képzelik el; ezért gondolják, hogy a nyelvi változások értelmezhetők „fejlődésnek” vagy „romlásnak” (az eszményihez való közeledésnek vagy attól való távolodásnak). Ehhez gyakran még az a 19. századból örökölt gondolat is hozzákapcsolódik, hogy a nyelv „szelleme” a nyelvet beszélő „nép lelkét” fejezi ki. Ezért tartják veszélyesnek, ha – az egyébként elkerülhetetlen – nyelvi érintkezések során „idegen elemek” bontják meg a magyar nyelv „magyarosságát” (meghatározatlanul hagyva, hogy mitől magyaros valami vagy mitől magyartalan, s figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a magyarosnak minősített elemek származhatnak régebbi kölcsönzésekből).

A mítoszok hátterében álló hagyományok általában nem tudatosan vállalt nézetekként jelennek meg a Nyelvművelő irodalomban: inkább abban nyilvánulnak meg, hogy a nyelvművelők milyen ítéleteket és tevékenységeket tartanak értelmesnek. Ennek a tudat alatti öröklodésnek több következménye is van. Az egyik az, hogy ezek a hagyományok nem külön-külön, hanem szinte mindig összegabalyodva jelennek meg. Összekeveredésüket segíti, hogy nyelvszemléletüket tekintve egy elem kivételével rokonok, így könnyen egymáshoz illeszthetők. A kivétel az az imént említett gondolat, hogy a nyelv a nyelvet beszélő nép lelkét tükrözi – ez a romantikus nyelvfilozófia nézete, s ennek képviselői kifejezetten szembeszálltak azzal a gondolattal, hogy létezne vagy létrehozható lenne az eszményi nyelv. A gondolati elem tehát tovább él a nyelvművelés gyakorlatában, a szemlélet azonban nem. Ez azzal van összefüggésben, hogy a magyar nyelvművelés kumulatív jellegű, mindent feladatának tart, amit a korábbi nyelvművelők annak tartottak (esetleg másképp osztva el a hangsúlyokat). Egy másik következmény, hogy a nyelvművelésben ezek a nézetek végiggondolatlanul jelennek meg – ebből következően a Nyelvművelő elvek felemásak. Például ha valaki következetesen végiggondolná azt az elvet, hogy „a nyelv akkor jó, ha olyan, mint egy gép”, akkor nemcsak az ellen kellene tiltakoznia, hogy valaki én látnák-ot mond, hanem az ellen is, hogy minden magyar anyanyelvű én néznék-et mond, hiszen a néznék ugyanúgy lehet egyes szám első személyű, más helyzetben többes szám harmadik személyű alak, mint a látnák. Szintén abból következően, hogy ezek a hagyományok tudat alatt, a kultúrába ágyazva terjednek, természetesnek és kizárólagosnak is tunnek – azaz nem egy nézetnek, hanem az egyetlen lehetséges nézetnek.

Ezekből a mítoszokból nő ki az a félelem, hogy a nyelv „elromolhat”, s innen egyetlen lépéssel el lehet jutni oda, hogy el is romlik, ha valakik nem tartják folyamatosan karban. Annyira hozzászoktunk a nyelvművelés jelenlétéhez, hogy sokan sosem gondolnak arra, hogy a nyelvművelés évtízezredekkel később jelent meg, mint a nyelv. Nem gondolnak erre akkor sem, amikor elhiszik azt, hogy rögzített szabályok nélkül olyan káosz alakulna ki, hogy végül a közösség tagjai nem értenék meg egymást, vagy hogy az emberek csak akkor tudnak egymással zavartalanul kommunikálni, ha ehhez külső segítséget kapnak.

Ezek a hiedelmek nem csak a magyar kultúrában jelennek meg – nagyon hasonló nézetekkel más európai és észak-amerikai országokban is találkozhatunk (vö. pl. Andersson–Trudgill 1990, Milroy–Milroy 1991, Bauer–Trudgill 1998). A közös vonások egy része az európai kultúra közös gyökereire vezethető vissza (pl. az írott nyelv szentségének gondolata); más része e kultúrák hasonló történetében és egymásra hatásában kereshető. A nemzetállam eszméjének 19. századi kialakulása óta a saját nyelvet a nemzet fenntartójának gondolják, és sok nyelv sztenderdizációja is a nemzetté válással fonódott össze. A mai magyar közgondolkodásban – hasonlóan például a lengyel helyzethez (Jahr és Janicki 1995) – természetesnek tunik, hogy nemzeti szimbólum csak a nyelv „legjobb” formája, azaz a sztenderd változat lehet, s hogy éppen ezért a nemzeti identitás vállalását a sztenderd föltétlen tisztelete, az érte való aggódás jelenti. Ez azonban nem mindig volt így: a Magyar Tudós Társaság alapításakor nem a sztenderd kizárólagossá tétele, hanem a magyar nyelv elismertetése és szókincsének bővítése volt az elsődleges cél. Teleki József (1988), a társaság első elnöke (1825–1850) „megfoghatatlan balgaság”-nak nevezte, hogy valaki „egy tökéletes nyelvbéli ideált” állítson föl, és „nyelvünknek ahhoz való alkalmazását erőltesse”. A francia akadémiát pedig „a legnagyobb szörnyeteg”-nek, „a sötét századok legiszonyúbb szüleményé”-nek nevezte, amely „diktátoros hatalma által” „egész nemzeteket és több századokat csúfos békóba tud vetni”. A francia akadémia tehát csak később, a 19–20. század fordulója körül vált a Magyar Tudományos Akadémia példaképévé, mikor első, pluralista nyelvi ideológiát követő nemzedékei kihaltak. A szemlélet már korábban is megjelent – a Magyar Nyelvőr kezdettől fogva a francia nyelvi szigort valósította meg –, aztán az 1930-as években bevonult az iskolákba is: Pintér Jenő budapesti tankerületi foigazgató ekkor vezette be rendelettel a nyelvművelést a közoktatásba (Fábián 1984). Csak azóta „erkölcsi felelőssége” minden magyar tanárnak, hogy kijavítsa tanulói „nyelvhelyességi hibáit”.

A nyelvművelés iskolai oktatásba való bevezetése azzal járt, hogy a föntebb említett nyelvi mítoszok mellé nyelvhelyességi mítoszok is keletkeztek. Ezek egyik kiindulópontja éppen Pintér Jenő Magyar nyelvvédokönyve (1938) volt: egyszerű, könnyen megjegyezhető előírásokat és tilalmakat s még egyszerűbb „magyarázatokat” tartalmazott (pl. „egyes esetekben az és kötőszót más szócskákkal kell megcserélnünk, mert nyelvünk szelleme így kívánja”). Nemcsak ezek a tételek, hanem a Nyelvművelő irodalom egyéb tanácsai is könnyen váltak babonává a laikus nyelvművelők értelmezésében: ma is gyakran hallhatjuk, hogy a be van csukva germanizmus, hogy az ami pongyola az amely helyett stb. Maguk a hivatásos nyelvművelők is többször fölhívták rá a figyelmet, hogy a határozói igenevet, az ami-t vagy a -nál ragot nem minden esetben kell kerülni (pl. Szepesy 1986), a bonyolult szabályok helyett azonban nagyon sokszor az egyszerűbb megoldást választják a tanárok, és mindent javítanak, ami gyanús. A babonák így nemzedékről nemzedékre öröklodnek tovább, hiszen a legtöbb ember iskolái végeztével nem értesül a nyelvi formák „hivatalos” megítélésének változásairól, nem figyeli a Nyelvművelő szakirodalmat, így azt tartja hibásnak, amiről neki iskolás korában azt mondták, hogy helytelen. Mivel a „nyelvhelyességi hibákról” mindenkinek saját értelmezése van, saját ízlése és meggyozodése szerint javít, de legalábbis ítél meg másokat.

A nyelvi norma

Hogyan lehetséges, hogy az emberek többsége nem veszi észre, hogy amikor a sztenderd használatát követelik tole, és amikor ő ennek nem egyszerűen aláveti magát, hanem jogosnak is tartja, hogy nyelvhasználata alapján megítélik, diszkriminálják, akkor saját érdekei ellen cselekszik, sőt alapvető emberi jogai megcsorbításában vesz tevékenyen részt?

Az okok részben a fenti mítoszokban keresendők: a magyar kultúrában szinte megkérdojelezetlenül tartja magát az a nézet, hogy a nyelvnek van ideális formája, és az írott változatok közelebb állnak ehhez, mint a „slamposabb”, „esetlegesebb” szóbeli megnyilatkozások. A mai magyar hagyományokban megjelenő hétköznapi nyelvi ideológiák többsége platonisztikus, nem függetlenül a magyar oktatásban sulykolt lingvicista szemlélettol: eszerint az ember intellektuális képességeiről, illetve morális tartásáról árulkodik, ha valaki nem tudja, illetve nem akarja megtanulni és/vagy használni a sztenderd nyelvváltozatot.

A lingvicizmus a „faj” alapján hasonló gyakorlatot megvalósító rasszizmus, illetve az etnicitásra és/vagy a kultúrára alapuló etnicizmus nyelvre alapozó megfelelője. Olyan ideológia és gyakorlat, amely a nyelv alapján „meghatározott csoportok között, a hatalom és az (anyagi és egyéb) források egyenlőtlen elősztásának legitimálására, megvalósítására és reprodukálására felhasználható ideológiák, struktúrák és gyakorlat” (Skutnabb-Kangas 1997: 20).

Valójában azonban másról van szó: mint Michel Foucault írja (idézi Fairclough 2001), minden oktatási rendszer politikai eszköz, amely arra szolgál, hogy fenntartsa vagy módosítsa a kulturális hagyományoknak, az általuk hordozott tudástartalomnak és az ebből származó hatalomnak az elfogadását. A magyar oktatási rendszer a sztenderd kiválóságának, „helyes” mivoltának hirdetésével a társadalmi elit érdekeit szolgálja, utólagos „igazolást” nyújt arra, hogy miért éppen az elit birtokolja a hatalmat (hiszen aki még „beszélni sem tud rendesen”, az ne akarjon felelős pozíciókat és társadalmi elismertséget – azt viszont, hogy hogyan kell „helyesen” beszélni, az elit dönti el). Ez a gyakorlat kedvez a tekintélyelvűségnek, és messzemenoen antidemokratikus, de mivel a diszkriminatív nyelvi ideológiák nyelvészetnek („tudományosnak”) álcázva, ráadásul hatalmi pozícióból jelennek meg (a tanár hirdeti és követeli a „helyes” nyelvhasználatot), nehezen kérdojelezodnek meg. Így a kulturális hagyományok és az oktatás egymással összekapcsolódva, egymást erősítve keltik azt a képzetet, hogy a fennálló helyzet természetes: nem lehet, nem is kell, sőt nem is szabad változtatni rajta.

Érdekes ugyanakkor, hogy éppen a nyelvművelés egyik alapkifejezése, a „nyelvi norma” világít rá leginkább: a kiemelt nyelvváltozat „helyessége” nem természeti (nyelvi sajátosságokból következő) adottság, hanem társadalmi konstrukció – hiszen a norma egy társadalmi csoport által kitűzött elvárás.

A Nyelvművelő gyakorlatban a norma fogalmának többféle értelmezése létezik, összhangban azzal, hogy az adott gyakorlat a szigorúbb vagy a megengedobb elvet követi. A csak nyelvi szabályokra összpontosító „nyelvközpontú nyelvművelés” minden esetben kötelező „törvényként” értelmezi a normát – érthetően, hiszen csak így tud következetes maradni saját alapvetéséhez: a nyelv homogén rendszer, és egy ilyen rendszerben egy-egy jelenség vagy káros, vagy hasznos. Az „emberközpontú” nyelvművelés, minthogy valamelyest figyelembe veszi, hogy a nyelvhasználat társadalmi jelentést hordoz, elismeri, hogy egy-egy beszélőközösségben több nyelvi norma él egymás mellett, s hogy különböző helyzetekben és különböző társadalmi csoportokban eltérő normák szerint beszélhetünk. Ezzel azonban tulajdonképpen saját maga fölött mond ítéletet. Föntebb esett szó arról, hogy a Lőrincze által bevezetett „helyzettől függő helyesség” elve nehéz helyzetbe hozza a nyelvművelőket, hiszen először meg kellene figyelniük, hogyan beszélnek az emberek különböző helyzetekben, majd azt a tanácsot kellene adniuk ugyanezeknek az embereknek, hogy beszéljenek úgy, ahogyan addig tették – nem nehéz belátni, hogy ez fölösleges.

Ebből a helyzetből nem is igen sikerül másképpen kiszabadulni, mint azzal, hogy a nyelvi norma szigorúbb értelmezését hívják segítségül: sokféle nyelvi norma élhet egymás mellett, egy-egy beszélő különböző helyzetekben váltogathatja is, melyikhez igaződik, de ezek nem egyenértékűek. Van közöttük egy, a sztenderd változaté, amely a többi fölött áll: „biztosítja a megértést” a különböző társadalmi csoportok között, és ezzel garantálja a magyar nemzet egységét. A sztenderd változat normájának felsőbbrenduségét tehát egyszerre próbálják racionális és emocionális érvekkel alátámasztani: ki kételkedne abban, hogy kiemelt nyelvi normára szükség van, ha nélküle nem értenénk egymást, illetve ha nélküle darabokra esne a magyar nemzet? Ezek után pedig abban sem lehet kételkedni, hogy a kiemelt norma elsajátítása egyszerre hasznos és erkölcsi kötelesség, minthogy azonban nem mindenki hozza magával otthonról, szükség van a nyelvművelőkre, akik ennek a kiemelt változatnak a szabályait ismerik és terjesztik.

Lőrincze Lajos (1980) a „nyelvszokást” tartotta az emberközpontú nyelvművelés alapjának: úgy vélte, a nyelvszokás alapján kell meghatározni a normát. Maga is érezte, hogy ezzel nehéz helyzetbe hozza magát: a nyelvművelés létalapja szűnik meg, ha következetesen érvényesítjük azt az elvet, hogy a norma azonos a nyelvszokással. Érdemes észrevenni, hogy Lőrincze nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel sem, hogy a „művelt köznyelv” attól számít „művelt köznyelvnek”, hogy a presztízzsel bíró társadalmi csoport annak nevezi.

„[A nyelvszokás] egy kisebb vagy nagyobb közösség nyelvhasználatának megszokott, szokásos, közhasználatú módja, amely a szavak hangalakjában, kiejtésében, írásában, megválasztásában, egymáshoz való kapcsolásuk formájában nyilvánul meg” (39); „a legnagyobb úr” (39), „nemcsak a nyelvtörténetet kényszeríti háttérbe a jelen nyelvi normájának kérdésében, hanem a nyelvtant, a klasszikus írók példáját, de még a nyelv rendszerét is, amelyekre esetenként – joggal – hivatkozni szoktak”.

[A nyelvszokásnak ez az értelmezése olyan ellenvetésekhez fog vezetni, hogy] „ha a nyelvszokás a legfőbb úr a nyelvben, akkor voltaképpen nincs is nyelvi hiba” (43); „ha a nyelvszokás úgyis szentesíti a nyelvi változást, akkor miért harcolunk egyáltalán bármiféle nyelvi hiba ellen” (45).

„Az a nyelvszokás azonban, amelyre a nyelvi helyesség, a nyelvi norma dolgában hivatkozunk, nem a nyelvjárást beszélők, nem a nyelvileg kevésbé műveltek nyelvhasználata, hanem a nyelvjárások fölé emelkedett, viszonylag minden részletében egységessé vált köz- és irodalmi nyelv kifejezésmódja.” (44) „Meghatározható-e pontosan a köznyelvi forma, megszabhatók-e világosan az igényes nyelvszokás határai? Megjelölhető-e általában és személy szerint, hogy ki az, aki köznyelven beszél, akinek a nyelvhasználatát tehát példának, irányadónak lehet venni?

Nem könnyű a kérdés.

Ki az, aki a helyesség alapjának tartott köznyelven beszél? Nyilván az, aki igényes, művelt nyelvhasználat birtokában van. De ki van birtokában az igényes, művelt nyelvhasználatnak? Aki nem tájszólásban, nem argóval, nem magyartalanul, hanem – köznyelven beszél. Circulus vitiosus, amely látszólag megoldhatatlan.” (48)

Az érvelés alapjául szolgáló föltevések – hogy sztenderd változat nélkül nem értenénk egymást, és hiánya nemzeti létünk alapjait ásná alá – olyan mélyen beágyazódtak a kultúránkba, hogy sem a tudományos (nyelvészeti, antropológiai, szociológiai) kutatások eredményei, sem a nap mint nap megtapasztalt valóság sem képes érvényteleníteni őket. A kutatások szerint ugyanis a közös nemzeti identitásnak nem szükségszerű eleme a közös nyelv, a homogén nyelv pedig nem lehet része, mert homogén nyelv nincs. A hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy például egy zalai és egy szabolcsi akkor is megérti egymást, ha mindkettő saját földrajzi változatát beszéli.

Nyelvművelő szempontból fontos az a jelentés is, amit a „norma” kifejezés még magában rejt: hogy ez olyan szabály, amit valakik – azok, akiknek ehhez megvan a kellő hatalmuk – kívülről állapítanak meg, és neveznek követendőnek. A„norma” tehát kognitív metaforaként is működik: ha a nyelvi szabályszerűségeket „normának” nevezzük, akkor természetesnek tartjuk azt is, hogy e szabályokat valakiknek meg kell állapítaniuk, és azt is, hogy a többieknek ezeket a szabályokat „illik” betartaniuk. Nem a nyelvi tapasztalatból, hanem a „norma” metaforából származik az a közvélekedés, hogy ha nem lenne norma, önkényesen, egymás számára érthetetlenül beszélnénk, s hogy a gyerekek nem tudnák elsajátítani a nyelvet, mert nem tudnának mihez alkalmazkodni.

A „norma” metafora azonban élesen szembemegy a nyelvészeti kutatások által leírt tapasztalatokkal: a nyelv szabályszerűsége, érthetősége nem valamiféle külső beavatkozásnak, tudatos szabályalkotó tevékenységnek az eredménye, hanem a nyelv funkciója és a nyelv ebből következő belső működése hozza létre. Nem azért nem beszélünk önkényesen, mert valaki normaalkotó tevékenysége kívülről meggátol ebben, hanem azért, mert azt szeretnénk, ha megértenének. Alkalmazkodunk tehát a közösségben kialakult és folyton változó szabályrendszerhez akkor is, ha erre senki nem kényszerít.

Arany János Grammatika versben című munkájában a korabeli nyelvművelőket figurázta ki:

„Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész.

Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,

Az a három, négyszáz tudós képviselő,

Kik egy-egy indítványt sürun hoznak elő,

Sőt, nem is indítványt, mert törvénnyé kenik,

Önnön bogarába szerelmes mindenik:

Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak,

Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak;

Amaz ly betűtől sáppadoz és ünget,

Hogy ettől a hideg ki nem lél bennünket;

Más az oly és olyan különbségin épűl

S megöli a bűnöst könyörület nélkűl;

Harmadik máglyára ítélne valakit,

Ha nem ír és nem mond a ki helyett akit;

Van, ki dühös egy-egy régi jámbor szóra,

Mit vétett? Ki tudná! nem tetszik az orra;

Van ki írt száz könyvet, s kérkedik, hogy soha

Egybe nem tevé ez ártatlan szót: noha!”

Nyelvtervezés, nyelvi ismeretterjesztés – feladatok, lehetőségek

A magyar nyelvközösségnek van ugyan kidolgozott helyesírása és sztenderd változata, ez mégsem jelenti azt, hogy nyelvtervezési lépésekre ne lenne szükség. Az Európai Unióhoz való csatlakozás státusz- és korpusztervezési lépéseket tesz szükségessé. A magyar iskolák erősen normatív szemlélete továbbra is az elitet támogató, az esélyegyenlőséget megakadályozó szűrőként működik, a gyerekek képességeinek és teljesítményének megítélését még mindig túlságosan befolyásolja, hogy az iskola által helyesnek tartott nyelvváltozatot beszélik-e. Továbbra sincs megoldva a nem magyar anyanyelvű cigányok anyanyelvi oktatásának, illetve integrációs programjának problémája; a siket gyerekek alapvető nyelvi jogaiktól megfosztva nem tanulhatnak jelnyelven. Előbb-utóbb várhatóan gondokat fog okozni, ha az ázsiai bevándorlók kérik gyerekeik anyanyelvi oktatását. Több szakmai csoport is igényli szaknyelvének magyarosítását. A megváltozott politikai, gazdasági és szociokulturális helyzet fölvetette a határon túli magyar nyelvváltozatok kodifikációjának lehetőségét, az ezzel kapcsolatos kérdések szintén körültekintő tervezést igényelnek. Ezeket a feladatokat természetesen lehetetlen sikeresen megoldani alapos nyelvészeti és átfogó társadalomtudományi ismeretek nélkül.

Az sem lehetetlen, hogy a Nyelvművelő tevékenység ne kapcsolódjon össze az előíró, központi normát követelő normativitással. Az erős normativitás ugyanis nemcsak azt jelentheti, amit ma a magyar kultúrában jelent: a központi sztenderd norma feltétlen tiszteletét a nemsztenderd változatok hátrányára. Norvégiában az erős normativitás a helyi változatokat részesíti előnyben a sztenderd változatokkal szemben. Kedvezőtlen megjegyzések (olyasmik, hogy „felvágó”, „nagyképű”) nem a sztenderdtől eltérő, hanem a közösségitől a sztenderd irányába eltérő nyelvhasználatot kísérik, ha az adott közösséghez tartozó beszélőről van szó; az pedig elképzelhetetlen, hogy nyíltan akár csak észrevételt tegyenek arra, hogy egy másik közösséghez tartozó (földrajzi területen élő) ember hogyan beszél, akár iskolában, akár a televízióban, akár más nyilvános helyen (Jahr 2001). Igaz, hogy a magyarhoz hasonlóan erősen központosító szemlélet jellemzőbb az európai típusú kultúrákra: a francia, a német, az olasz, a brit, a lengyel, de az amerikai kultúra is meglehetősen sztenderd-központú. Sokkal kevésbé az viszont a svájci vagy a görög – ez utóbbiban évtizedekig nem az volt a központi kérdés, hogy a sztenderd változatot „helyesen” beszélik-e vagy sem, hanem az, hogy két lehetséges közül melyik legyen a sztenderd változat; a „nyelvhelyesség” eszméje később sem erősödött föl, s a javítások is sokkal ritkábbak, mint ahogyan mi megszoktuk (Sifianou 2001). A normativitás alapja és erőssége is lehet tehát más, mint amihez a magyar kultúrában hozzászoktunk, s arra is van példa, hogy viszonylag rövid időn belül elérhető a szemléleti változás: a magyarhoz nemrég még nagyon hasonló nézeteket valló svéd nyelvművelés például az utóbbi néhány évtizedben átalakult, ma elsősorban nyelvészeti ismeretterjesztést, szókincsbővítést és helyesírási, stilisztikai tanácsadást végez – sokkal kevésbé előíró szellemben, mint húsz-harminc évvel ezelőtt (Andersson 2001).

Nyelvi ismeretterjesztésre Magyarországon is nagy szükség lenne. A magyar közmoveltség igen keveset tud arról, hogy valójában mivel foglalkozik a nyelvészet, és keveset tud a nyelvészet eredményeiről is. Valószínűleg lenne igény a nyelv működésével, történetével, eredetével, változásával kapcsolatos ismeretterjesztő írásokra – ennek vannak hagyományai a magyar nyelvművelés történetében (elsősorban Lőrincze Lajos munkáiban), ma azonban elsősorban nyelvészek jelentetnek meg ilyen cikkeket (a legtöbbet Nádasdy Ádám, l. még Kálmán–Nádasdy 1999). A nyelvi ismeretterjesztő tevékenységnek lehet a legnagyobb szerepe abban, hogy a nyelvhasználatra épülő diszkrimináció megszűnjön, és hogy a föntebb fölsorolt nyelvtervezési lépések hátteréről a magyar társadalom megfelelő, tudományosan megalapozott ismeretekhez juthasson hozzá.