Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelvpolitika

Nyelvpolitika

A nyelvpolitika fogalma annyira közel áll a nyelvtervezéshez, hogy olykor szinonimaként is használják a két szót. A nyelvtervezési döntéseket mindig valamilyen nyelvi ideológia alapján hozzák – ez az ideológia azt tükrözi, hogy egy beszélőközösség hogyan viszonyul a nyelvi vonatkozásokat illetően egy másik közösséghez, és többnyire ítéleteket is tartalmaz arra nézve, hogy mi számít jónak vagy rossznak (Cobarrubias 1983a). Ez az ideológia határozza meg azt is, hogy az adott közösség milyen cselekvéseket (milyen státusz- vagy korpusztervezési lépéseket) fog tenni – azaz milyen nyelvpolitikát folytat.

A nyelvpolitika ideológiai háttere – alaptípusok

Cobarrubias (1983a) a legalapvetőbb viszonyulási formáknak – más szóval a nyelvi ideológiák alaptípusainak – az asszimilációt, a pluralizmust, a vernakularizációt, illetve az internacionalizációt tartja. Ezek közül az első kettő az államban egymás mellett létező nyelvek vagy nyelvváltozatok viszonyára vonatkozik: annak az eldöntésére, hogy hány nyelvet vagy nyelvváltozatot ismerjenek el hivatalosan. A második kettő pedig azt határozza meg, hogy milyen körből kerüljön ki az a norma, amit majd kiválasztanak és kodifikálnak – azaz hogy mi legyen a norma forrása, inkább a helyi nyelv(változat) vagy inkább valamelyik világnyelv (vagy máshol már sztenderdként használt változat).

Az asszimilációs politika azt követeli, hogy a nem domináns nyelvek beszélői is képesek legyenek teljes értékűen használni a domináns nyelvet. Ez a domináns nyelv támogatását jelenti a többi nyelvvel szemben. (Fontos tudnunk, hogy a domináns ebben az összefüggésben nem a beszélők számára, hanem a nyelv státuszára vonatkozik.) Erre a típusra sajnos túl sok példát ismerünk: ez az ideológia érvényesül például a magyar oktatási rendszerben, amikor a cigány anyanyelvű gyerekeknek nem biztosít anyanyelven folyó képzést, vagy akár amikor a nyelvjárást beszélő gyerektől megköveteli a sztenderd nyelv használatát, kötelezővé téve annak elsajátítását.

A pluralista politika azonos mértékben biztosítja több nyelvi csoportnak a nyelvük megtartásához és használatához való jogot. Pluralista nyelvpolitika érvényesül például Belgiumban: az ország északi részén a flamand, déli részén a francia, keleti részén a német a hivatalos nyelv, Brüsszel pedig kétnyelvű (flamand és francia). Az azonos nyelven belüli teljes körű pluralizmus példája Norvégia: itt nemcsak két azonos jogú írott sztenderd létezik (a már említett bokmål és nynorsk), hanem ezeknek több változata is, de egyiket sem kötelező használni: nagyon sok tudós, újságíró, közszereplő ír saját nyelvjárásában, beszélni pedig általában mindenki abban beszél (Jahr 2001). Ennél kevésbé liberális, de szintén pluralistának nevezhető a bidialektizmusnak nevezett, pl. Svájcra jellemző oktatáspolitika. Ez a tanulók íráskészségének fejlesztésekor a sztenderdre épít ugyan, de azt nem követeli tűlük, hogy szóban is a sztenderdet használják (vagyis tiszteletben tartja saját nyelvváltozatukat).

A vernakularizáció ideológiája a helyi nyelveket támogatja a régióban használt nemzetközi nyelvekkel, vagy az anyanyelvet az állam domináns nyelvével szemben. Ez jelentheti egy klasszikus (korábban csak meghatározott, például vallási célokra használt) nyelv használatának kiterjesztését minél több funkció betöltésére: ez történt Szíriában, Egyiptomban és Marokkóban, amikor a klasszikus arabot tették hivatalos nyelvvé. Jelentheti egy helyi, őshonos nyelv sztenderdizálását, erre példa a kecsua hivatalossá tétele és sztenderdizációja Peruban, a maorié Új-Zélandban vagy a számié (lappé) a skandináv országokban. Egyik legsajátosabb formája egy holt nyelv „fölélesztése”, ez történt például a héberrel. A vernakularizáció mindig az érintett nyelv fönnmaradását segíti, így szoros kapcsolatban van azokkal a jelenségekkel, amelyek a nyelvmegtartásra jellemzőek: a nyelvcsere visszafordításával és a nyelv megerősödésével (vö. Fishman 1996). Ez utóbbi azt jelenti, hogy a nyelvet olyan funkciókban is újra használni kezdik, amely funkciókban már nem volt használatos (például a fríz az iskolai oktatásban), illetve azt, hogy nemcsak az adott nyelv beszélői, hanem más anyanyelvűek is megtanulják és használják (erre példa, hogy az izraeli arabok is megtanulják az ivritet, a kanadai angol anyanyelvűek a franciát, a dél-afrikai feketék az afrikaanst, a Katalóniában élő spanyolok a katalánt stb.).

Az internacionalizáció valamilyen világnyelv bevezetését, hivatalos nyelvvé vagy az oktatás nyelvévé tételét jelenti. A fölszabadult gyarmatok kormányai például gyakran szembesültek azzal, hogy államukban nagyon sok törzsi nyelvet is beszélnek, s nagyon nehéz lett volna egyet kiválasztani és az ország hivatalos nyelvévé tenni – ugyanakkor a volt gyarmattartók nyelvét természetesen korábban is használták a hivatalos életben is és az oktatásban is. Ebben a helyzetben gyakran választották azt a megoldást, hogy az adott nyelvet megtartották sztenderd funkcióiban, vagy kizárólagosan (mint Gabonban a franciát), vagy bevezetve mellé a sztenderdizált helyi nyelvet is (például Haitin a francia mellett hivatalos a helyi kreol is). Vannak államok, amelyek nem is egy, hanem két világnyelvet ismernek el hivatalos nyelvüknek, vagy úgy, hogy mellettük nincs helyi hivatalos változat (például Kamerunban, ahol a francia és az angol a hivatalos nyelv), vagy úgy, hogy mellettük az egyik helyi nyelvváltozat is hivatalos nyelv (például a Fülöp-szigeteken a spanyol és az angol mellett a filippino). Az internacionalizáció sokszor áthidalja azt a problémát, hogy két egymással versengő helyi változat közül kelljen választani, s egyben a modernizáció eszköze is. Az utóbbi megfontolás ból sokszor „félhivatalos” nyelvként használják valamelyik világnyelvet, például Indiában az angolt. Ugyanakkor az internacionalizáció kisebbségi helyzetbe sodorhatja, gyengítheti, végül kiszoríthatja a helyi nyelveket, és ez a politika sokszor ütközik a nemzeti érzéssel is.

Cobarrubias alaptípusaihoz Daoust (1997) egy ötödiket is hozzátesz, a purizmust. A purizmus az asszimilációs ideológia közeli rokona. A purista ideológiát azok az érzelmek és viszonyulások jellemzik, amelyek ebben az esetben egy idealizált nyelvhez kapcsolódnak; ezt az eszményített nyelvet általában az írott nyelvvel azonosítják, és élesen megkülönböztetik a mindennapi beszédtől. Az eszményített nyelvhez erkölcsi és esztétikai értékeket kapcsolnak, birtoklása társadalmi elismeréssel jár, s éppen ezért az oktatásban és más társadalmi intézményekben is ezt támogatják. A purizmus Európában a nemzetté válással egy időben, azzal összefonódva alakult ki, s ebből az ideológiából következik, hogy az idealizálttól eltérő nyelvváltozatokat deviánsnak tekintik, és elmarasztalják.

2. táblázat. táblázat - A nyelvi ideológiák alaptípusai (Cobarrubias 1983a és Daoust 1997 alapján)

Hány nyelv vagy változat legyen?

purizmus-----asszimiláció-----pluralizmus

Milyen körből kerüljön ki az előnyben részesített nyelv?

vernakularizáció-----internacionalizmus


A nyelvi ideológiák alaptípusai sokszor egymással keveredve alakítják egy-egy állam nyelvpolitikáját. Az asszimiláció és a pluralizmus „tiszta” megvalósulásai között természetesen számos átmenet lehet. A pluralizmusnak is, az asszimilációs politikának is vannak fokozatai, és megjelenhetnek akár párhuzamosan is: egy-egy ország követhet pluralista ideológiát az egyik, asszimilációst a másik kisebbségi csoportjával szemben. (A finnországi svéd kisebbség például a közelmúltig sokkal több támogatást élvezett, mint a finnországi lappok.) Ehhez hasonlóan a vernakularizáció és az internacionalizáció együtt is megjelenhet (pl. a Fülöp-szigeteken). A purizmus nemigen fordul elő a pluralizmussal együtt – természetükből adódóan nehezen egyeztethetők össze –, sokszor kíséroje viszont az asszimilációs politikának.

A nyelvtervezés elméletei közül azokban, amelyek a sztenderdet „fejlettebbnek”, „tökéletesebbnek” (racionálisnak, gazdaságosnak, szépnek stb.) képzelik, a purizmus befolyását láthatjuk; azok pedig, amelyek szerint a sztenderdet mindenkinek meg kell tanulnia, az asszimilációs ideológia hatását mutatják. A mellett a kívánalom mellett, hogy a domináns nyelvet vagy nyelvváltozatot (a sztenderdet) mindenkinek meg kell tanulnia, gyakran hangzik el érvként, hogy ezzel megelőzhető a nem-domináns nyelvet beszélők elszigetelődése, gettóba záródása. Az 1960-as, 1970-es években néhány nyelvtervező munkában (pl. Haugen 1966a, Fishman 1973) a szerzők úgy látták, hogy a sztenderd nyelv terjesztése az oktatáson keresztül azért fontos, mert ez teszi demokratikussá a nyelvhasználatot: ez biztosítja a társadalmi mobilitás lehetőségét azoknak is, akik elsődleges szocializációjuk során valamilyen nemsztenderd változatot sajátítottak el. A sztenderd nyelvváltozat elsajátítása azonban nem pusztán akarat és törekvés kérdése, hiszen a sztenderd nyelv használata a nemsztenderdétől eltérő társas és társadalmi szerepekhez kötődik, más identitások vállalásával jár együtt, s ez sokszor súlyos konfliktushoz vezethet. Másrészt annak a jognak a biztosítása, hogy mindenkinek lehetősége legyen a domináns nyelvet vagy nyelvváltozatot megtanulni, nem változtat azon, hogy akik eleve ezt hozzák magukkal, azok előnyben vannak azokkal szemben, akiknek külön meg kell tanulniuk. A gettósodás nem abból származtatható, hogy valaki nem képes megtanulni a domináns nyelvet vagy nyelvváltozatot, nincs alkalma rá vagy nem akarja, mert konfliktusba kerülne miatta saját közösségével, hanem abból, hogy a domináns csoporthoz tartozók csak akkor tekintik őt teljes jogú embernek, ha megtanulja a domináns változatot.

Nyelvpolitikai kihívások: az Európai Unió és az angol nyelvi globalizáció

Magyar szempontból nézve a két legnagyobb kihívás, amelyet érintően nyelvpolitikai cselekvés szükséges, az Európai Unióval, illetve az angol világméretű terjedésével kapcsolatos.

A bővülő Európai Unió egyre súlyosabb nyelvpolitikai gondokkal küzd. Az Unió nyelvpolitikája kezdettől – az 1957-es Római Szerződéstől – fogva a soknyelvűség megőrzését tűzte ki célul. Nem is lett volna egyszerű státusztervezési döntés kiválasztani egyetlen nyelvet, hogy az EU lingua francájává, közvetítő nyelvévé váljon, hiszen a nyelv hivatalossá emelése az adott ország súlyát is növelte volna a többi kárára – ezt a tagországok egyike sem vállalta volna. Ezt a pluralista ideológiát követi az EU 2004-es új alkotmánya is, amely a tagországok mindegyikének nyelvét azonos értékűként kezeli, és rögzíti, hogy a tagországok állampolgárai országuk hivatalos nyelvén fordulhatnak az Unió hivatalaihoz, és a választ is az adott nyelven jogosultak kérni. A pluralizmust erősíti – és egyben próbálja meggátolni, hogy egyetlen uniós lingua franca alakuljon ki –, hogy az Európai Bizottság 2003-ban akciótervet fogadott el a nyelvtanulás értékeinek bemutatására, a nyelvtanítás minőségének javítására, s az Uniónak „a nyelvek számára kellemes környezetté” alakítására.

Ezeket az intézkedéseket azért is látták szükségesnek, mert bár az Unió hivatalosan minden tagország nyelvét egyenlőnek tekinti, a tagországok civil kommunikációjában az angol kiemelkedő szerepet játszik. Egy 2001-es felmérés szerint az angolt az akkori Unió lakosságának 16%-a beszélte anyanyelveként, további 31% pedig társalgási szinten idegen nyelvként. Jócskán leszakadva követte a német (32%) és a francia (28%), s még hangsúlyosabb a különbség, ha az anyanyelvi beszélőket nem számítjuk: a németet idegen nyelvként az uniós országok lakóinak 8%-a, a franciát 12%-a beszélte (lásd az 1. ábrát).

Ez az állapot az új tagországok fölvételével várhatóan az angol további megerősödésének irányába változik. A civil használat mellett az angol az uniós adminisztrációban is egyre nagyobb teret kap az eredetileg egyedül, később az an gollal párhuzamosan használt francia rovására, és az Európai Parlament angol–francia kétnyelvűségében is az angol vált dominánssá. Ezek a folyamatok természetesen nem függetlenek attól a folyamattól, hogy az angol nyelv az egész világ első számú közvetítőnyelve is egyben.

Az EU-ban beszélt nyelvek 2001-ben (az Eurobarometer fölmérése alapján)

Phillipson (2003) szerint az EU erőtlen, tétova nyelvpolitikája nagyban hibáztatható Európa „elangolosodásáért”, míg De Swaan (2004) inkább arra következtet, hogy a nyelvi sokszínűséget propagáló uniós nyelvpolitika tehetetlen az állampolgároknak azzal a törekvésével szemben, hogy olyan nyelvet akarnak idegen nyelvként tanulni, amelynek a legmagasabb az ún. kommunikációs értéke – amellyel a legnagyobb valószínűséggel boldogulnak akár az Unión belül, akár azon kívül. Ugyanakkor a hivatalos szinten is számos problémát okoz, hogy a jelenleg huszonöt tagú Unióban húsz hivatalos nyelv van használatban. A tolmácsolás és a hivatalos iratok fordítása nagyon költséges: a húsz nyelv esetében 380 irányban kell fordítani és tolmácsolni. Ebből a szempontból érthető, ha a nyelvi sokféleség tisztelete jóformán csak az ünnepélyes alkalmakra és a tagállamok polgárait megillető jogokra vonatkozik, a testületek zárt ülései, illetve a belső ügyintézés gyakorlatilag angolul és franciául zajlanak.

Az angol nyelv globális szerepével a nyelvészek az 1990-es években kezdtek intenzíven foglalkozni. Ekkorra kétségtelenné vált, hogy az angol kiemelt pozícióba került, Crystal (2003) kifejezésével globális nyelvvé vált. Amellett, hogy anyanyelvi beszélői száma jelentős – Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-Afrikai Köztársaság és számos karibi ország első nyelve – az ország hivatalos nyelveként tanítják, s így második nyelvként használják többek között Indiában, Nigériában, Ruandában, Szingapúrban is, valamint több mint 100 országban az angol a leginkább tanult idegen nyelv, például a volt francia gyarmat Algériában is. A 2000-es évek elején a világon élő emberek egynegyede beszélt folyékonyan vagy társalgási szinten angolul (azaz kb. 1,5 milliárd ember). Phillipson (1992) számbavétele szerint az angol ma a tudomány, a technika, az orvostudomány, a kereskedelem, a hajózás, a repülés, a kutatás, a számítógépes kultúra, az Internet, a diplomácia és a nemzetközi szervezetek, a hírügynökségek, a szórakoztatóipar, a filmvilág, a könnyűzene, a sport, a könyv- és folyóiratkiadás vezető nyelve.

A viták főként arról folynak, hogy hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet, milyen hatása lesz a világ nyelveire az angol előretörésének s a globalizációnak, és hogy milyen hatással lesz magára az angolra, hogy egyre több nem-anyanyelvi beszélő használja.

David Crystal (2003) két fő tényezőre vezeti vissza az angol gyors terjedését: a brit gyarmatbirodalom hatalmára egyfelől, az Egyesült Államok gazdasági hatalmára másfelől. Közrejátszott természetesen, hogy az utóbbi évtizedekben kialakult kulturális környezet – például a popzene és az Internet egyetemessége, az utazások számának növekedése – is az angol terjedésének kedvez. Crystal szerint az angol egyszerűen „jó helyen volt, jó időben”. Robert Phillipson (1992) kritikusabban elemzi az angol térhódításának okait: szerinte a brit birodalom gyarmatosító törekvéseit váltotta föl az angol nyelvi gyarmatosítás. Phillipson szerint nem pusztán a véletlen, hanem tudatos politikai döntések állnak az angol előretörésének hátterében, hiszen az angoltanítás hatalmas jövedelemforrást jelent a brit gazdaság számára. Az angol mint idegen nyelv tanításával foglalkozó British Council egy jelentése szerint a volt szocialista blokk országaiban a rendszerváltás után mintegy százezer anyanyelvi oktatóra volt szükség (Phillipson 1992), de jelentős hasznot hoz az angol tankönyvek, könyvek, folyóiratok piacának bővítése is (vö. Kontra 1999). De Swaan (2004) a politikai nyelvszociológia és a nyelv politikai ökonómiájának kombinációjából alakította ki azt az elméletet, amelynek segítségével az angol „hipercentrális” helyzetbe kerülését magyarázza. Szerinte a nyelvek globális rendszerében központok és perifériák versengenek egymással, és a nyelveket gazdasági javaknak tekintve kialakítja a nyelvek „Q-értékének”, azaz kommunikációs értékének fogalmát. Úgy véli, hogy a kommunikációs értéket két fő tényező határozza meg: az egyes nyelvek elterjedtsége, azaz azoknak a beszélőknek a száma, akikkel az adott nyelvet használva közvetlen kapcsolatba lehet lépni, illetve a nyelv centralitása, azoknak a kapcsolatoknak, azaz többnyelvű beszélőknek a száma, akik az adott nyelvet saját kétnyelvűségükön keresztül más nyelvekhez képesek kapcsolni. Az angol hipercentrális szerepének kialakulását De Swaan szerint az angol gyorsan növekvő Q-értéke magyarázza – ez természetesen nem mond ellent annak, hogy az angol terjesztése Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak is elemi érdeke.

A világon ma mintegy 6–7000-re becsülik a hangzó (beszélt) nyelvek számát, s nagyjából ugyanennyire a jelnyelvek számát. A hangzó nyelveket átlagosan 5–6000 ember beszéli: ezek mintegy 95%-át 1 milliónál kevesebben, és több mint 3000 nyelvnek van még tízezernél is kevesebb anyanyelvi beszélője. Optimista becslések szerint a következő évszázad alatt a nyelvek körülbelül fele tunik majd el – borúlátóbb elemzők ennél sokkal magasabbra, 90–95%-ra jósolják a veszélyeztetett nyelvek számát. Egy nyelvet akkor tekintenek veszélyeztetettnek, ha kevés az anyanyelvi beszélője, és gyenge a politikai státusza; különösképpen ha a gyerekek már nem tanulják meg, azaz beszélői már nem adják tovább a következő generációknak.

Milyen nyelvpolitikai kérdéseket vet föl, milyen nyelvtervezési lépéseket tesz szükségessé Magyarországon a mai helyzet? A kihalástól semmiképpen nem kell féltenünk nyelvünket, még a legpesszimistább elemzések alapján sem tekinthetjük veszélyeztetettnek sem.

A magyar nyelv státuszának tervezése sincs napirenden, hiszen egyelőre nem várható, hogy az Európai Unió a tagállamok nyelvének egyenrangúságát rögzítő nyelvpolitikája megváltozzon. Nagy bajok vannak viszont a magyar lakosság nyelvtudásával és a magyar nyelvoktatás hatékonyságával. Az Eurobarometer 2002-es jelentése szerint a csatlakozó országok közül a magyarok az utolsók az idegennyelv-tudást illetően.

Idegennyelv-tudás az új uniós országokban 2002-ben

Kérdés tehát, hogyan vehetők rá a már nem iskolás korúak is, hogy nyelvet tanuljanak? Kérdés, hogyan korszerűsíthető a nyelvoktatás infrastruktúrája, hogyan váltható föl, méghozzá nagyon gyorsan, az elterjedt „vizsga-nyelvtudást” előnyben részesítő szemlélet a működő nyelvtudást adó oktatással? (Közismert tény, hogy ma Magyarországon még mindig sok helyen szavakat és nyelvtant tanítanak, a vizsgafeladatokat szem előtt tartva, és nem az idegen nyelven való kommunikációt próbálják kialakítani.) De kérdés az is, hogy milyen nyelvet tanuljanak a magyar iskolások? Szerencsétlen döntés volna, ha mindenki csak angolt tanulna – de kit lehet arra „ítélni”, hogy kimaradjon a széles kommunikációs világhálózatból, amelybe az angol a belépő? Ez a dilemma valószínűleg csak akkor oldható meg, ha a cél nem egy, hanem legalább két idegen nyelv elsajátítása.

Ezeknek a problémáknak a megoldását célozza az Oktatási Minisztérium által 2004-ben indított Világ–Nyelv program. Ez minden középiskola számára lehetővé teszi, hogy nyelvi előkészítő évfolyamot indítson, melynek során a tanulók a kötelező óraszám 40%-ában idegen nyelvet, 25%-ában számítógépes ismereteket tanulnak. Az ajánlás szerint érdemes heti 5 órát az első idegen nyelv intenzív tanulására fordítani, hogy annak középfokú elsajátítása után kezdhessenek a tanulók a második idegen nyelv tanulásához. Az induláskor, a 2004/2005-ös tanévben 407 középiskolában folyt ilyen képzés, 749 csoportban, több, mint 11 ezer diákkal.

„Civil nyelvpolitika”: a nyelvi tudatosság növelése

A 20. század utolsó másfél évtizedében egyre több olyan nézet látott napvilágot, amely szerint a demokrácia gyakorlásához tartozik, hogy a hatalom az állampolgárok számára érthetően beszéljen, illetve hogy a hatalom nyelvbe kódőlt, nyelvhasználatban megnyilvánuló, tudat alatt ható üzeneteit az emberek megtanulják fölismerni. A hatalom ebben az esetben nemcsak a politikai hatalmat jelenti, hanem minden olyan intézményt, szervezetet és szolgáltatást, amelyek feladata az állampolgárok tájékoztatása, illetve kiszolgálása. Ide tartozik többek között az állami és az önkormányzati apparátusban, az egészségügyben, az igazságszolgáltatásban, az oktatásban, a médiában dolgozók és a gazdasági szereplők nyelvhasználata.

A Plain English Campaign („Világos Beszéd Mozgalom”) elnevezésű civil mozgalom az 1970-es évek végén jött létre Chrissie Maher kezdeményezésére. Célja, hogy minden olyan szöveg, amely a nagyközönséghez szól – legyen az nyomtatvány, tájékoztató, használati utasítás, megállapodás vagy szerződés – olyan nyelven íródjon, amit bárki megérthet. A szakzsargon nyilvános használata, a homályos, félrevezető információk ellen lépnek föl. Néhány terület világos nyelvhasználatának követelésére kiemelt figyelmet fordítanak: ilyen a kormányzati és önkormányzati hivatalok, az orvosok, a jogi és az Európai Unióval kapcsolatos szövegek, a bankok, a biztosítók, a kereskedelem, illetve a nyugdíjellátók kiadványainak érthetősége. Az Angliából indult mozgalom mára Nagy-Britannián kívül számos országban ismert, többek között az Egyesült Államokban, Kanadában, Új-Zélandon, Indiában, Ausztráliában és a Dél-Afrikai Köztársaságban. Tevékenységük keretében a világos nyelvhasználatot oktató tanfolyamokat szerveznek, könyveket és útmutatókat adnak ki, és évente díjjal ismerik el azoknak az intézményeknek, cégeknek a munkáját, akik törekednek a világos nyelvhasználatra, illetve „megróják” azokat, akik „blablát” állítanak elő.

A nyelvészeti területek között is van olyan, amely a nyelv és a társadalom kölcsönhatásait elemezve feladatának tekinti, hogy fölhívja a figyelmet a hatalom fenntartásának és továbbörökítésének nyelvbe rejtett módjaira. Ez az interdiszciplináris megközelítésmód, a „kritikus diskurzuselemzés” (critical discourse analysis, CDA, pl. Wodak 1989) arra hívja föl a figyelmet, hogy a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság számos esetben a nyelvhasználattal van összefüggésben: egyrészt a nyelvbe rejtetten jelenik meg, így a nyelvi interakciókból tárható föl, másrészt magából a nyelvhasználatból, az eltérő nyelvhasználati módok eltérő társadalmi megítéléséből következik. A „kritikus diskurzuselemzés” vagy „kritikus nyelvvizsgálat” (critical language study, CLS, pl. Fairclough 1995, 2001, Talbot–Atkinson-Atkinson 2003) célja, hogy a nyelvvel kapcsolatos társadalmi hatalmi helyzetre rámutasson, és ezzel elősegítse fölszámolásukat. Ennek érdekében elsősorban azokat a nyelvbe kódőlt ideológiákat teszi láthatóvá, amelyeket kulturálisan sajátítunk el, de mivel reflektálatlanok, kizárólagosnak és természetesnek tekintjük őket.

A kritikus nyelvészet művelői szeretnék elérni, hogy az emberek ne legyenek kiszolgáltatottak azokkal a berögzült, tudat alatt ható nyelvi jelenségekkel szemben, amelyek hátrányba hozzák őket, kárt okoznak nekik, mégis – mivel rejtetten jelennek meg – természetesnek tekintik őket. Ezért törekszenek arra, hogy az iskolai és felsőoktatásban is, a felnottképzésben és a tudománynépszerűsítésben is nagyobb szerepet kapjon a kritikus nyelvi tudatosság (critical language awareness) növelése. Úgy vélik, hogy a kritikus nyelvi tudatosság a hatékony demokratikus állampolgári részvétel előfeltétele (Fairclough 1992). A nyelvi tudatosság növelése segíthet többek között a politikában, a kereskedelemben (reklámokban), valamint a médiában megjelenő nyelvi manipuláció fölismerésében, a politikailag nem korrekt (szexista, rasszista, etnocentrista stb.) nyelvhasználat visszaszorításában. Csökkentheti az orvos–beteg, tanár–diák, no–férfi, többségi–kisebbségi viszonyban, a hivatali ügyintézésben, a jogi eljárásokban és más hatalmi–alárendelt viszonyokban megjelenő kiszolgáltatottságot.