Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelvtervezés

Nyelvtervezés

A nyelvtervezés (angolul language planning) fogalmát Einar Haugen (1959) vezette be 1958-ban, s a következőképpen határozta meg: „az a tevékenység, amely egy nem-homogén beszélőközösségben normatív helyesírást, nyelvtant és szótárt készít abból a célból, hogy tanácsot adjon az íróknak és beszélőknek”. Később változott és bővült a tevékenység leírása, s a fogalomnak számos meghatározása került forgalomba. Ezek jórészt abban különböznek egymástól, hogy a valóság vagy az eszmény felől közelítenek a fogalomhoz – azaz hogy a szerte a világban zajló nyelvtervező tevékenység eseteinek leírásából indulnak-e ki, vagy abból, hogy ideális esetben milyennek képzelik ezt a tevékenységet. Közös jegyük azonban, hogy a nyelvtervezést mindegyik a nyelvhasználat tudatos befolyásolásának tartja.

Nyelvtervezési folyamatok

A nyelvtervezéssel kapcsolatos különböző tevékenységek leírását is Haugen foglalta először össze (1966a). Modelljét később (1983) – az időközben kapott bírálatok és javaslatok hatására – módosította, de alapvetően ma is ez tekinthető a nyelvtervezés folyamatai legátfogóbb leírásának (lásd 1. táblázat).

1. táblázat. táblázat - A nyelvtervezés modellje (Haugen 1983 alapján)

 

Forma

Funkció

Társadalom (státusztervezés)

1. Kiválasztás

3. Elterjesztés

 

a) problémakijelölés b) normák helyzetének tervezése

a) javítás b) értékelés

Nyelv (korpusztervezés)

2. Kodifikáció

4. Kidolgozás

 

a) grafizáció b) grammatikáció c) lexikáció

a) szókincsbővítés b) stilisztikai fejlesztés


Haugen értelmezésében nyelvtervezésre akkor van szükség, ha valamilyen társadalmi csoport úgy érzékeli, hogy társadalmi problémái (részben vagy egészben) a nyelvvel kapcsolatosak. Ez a helyzet akkor jön létre, ha a társadalomban egymás mellett létező nyelvi normák összeütközésbe kerülnek egymással. A normák konfliktusa nagyon sokféle formát ölthet, és nagyon sokféle területen bukkanhat föl. Az iskola és az otthon nyelvi normája ütközik például össze, ha egyes csoportok nem saját nyelvükön, hanem más nyelv vagy nyelvváltozat közvetítésével kénytelenek elsajátítani a tananyagot: erre példaképpen említhetjük azokat a határon túli magyar fiatalokat, akik nem kaphatnak orvosi, mérnöki vagy fizikatanári képzést magyar nyelven, csak az államnyelven; azokat a magyarországi cigány gyerekeket, akik nem magyar anyanyelvűek, de magyar iskolába kell járniuk; de mindazokat a magyar anyanyelvű gyerekeket is, akik otthon nem az iskola által megkövetelt sztenderd nyelvváltozatot beszélik szüleikkel. Normák ütköznek össze, ha egy tudományos közösségben több szó is jelöli ugyanazt a fogalmat, s a közösség tagjai egyértelműbbé szeretnék tenni szaknyelvüket azzal, hogy csökkentik az ugyanazt a fogalmat jelölő szavak számát – ilyenkor el kell dönteniük, hogy a lehetséges változatok közül melyiket részesítsék előnyben. Normák ütköznek akkor is, ha a jogi szövegek szerzői jogi értelemben véve pontosságra törekednek, hogy biztosítsák a szöveg egyértelműségét, a szövegek címzettei viszont szívesebben olvasnák a számukra is fontos tartalmú szövegeket úgy, hogy jogi képzettség nélkül is megértsék őket.

Az első feladat tehát a nyelvtervezésben a probléma meghatározása: milyen normák ütközése okozza a bajt. Az összeütközésbe került normák közül aztán választani kell: melyik nyelv vagy nyelvváltozat legyen az oktatás nyelve; melyik hagyomány legyen a szaknyelv egységesítésének vagy a hivatalos nyelvnek az alapja stb. A norma kiválasztása természetesen a többi norma helyzetében is változást, többnyire – bár nem szükségszerűen – leértékelődést okoz.

A kiválasztott norma helyzetét a kodifikáció lépései erősítik meg. Ez tartalmazhatja a grafizációt, azaz az írásbeliség szabályozását: egy írásrendszer kiválasztását, ha addig az adott normához kapcsolódó nyelv nem rendelkezett írásbeliséggel (pl. a Szovjetunió több népcsoportja az 1920-as, 1930-as x); az írásrendszer megváltoztatását (erre példa a sztálini írásreform, melynek következtében a Szovjetunió több, latin ábécét használó népének a cirill ábécére kellett áttérnie, hogy ezzel is segítsék az orosz nyelv terjesztését; vagy Mustafa Kemal [Atatürk] írásreformja, melynek során Törökőrszágban az arab írás perzsa változatáról a latin ábécé használatára tértek át); vagy a helyesírás módosítását (erre számos példát ismerünk a magyar helyesírás történetéből is: a legutóbbi nagy reform során az ún. „akadémiai helyesírás”-t egy egyszerűsített helyesírással váltották föl a 20. század elején). A kodifikáció során rögzítik a kiválasztott norma nyelvtanát (grammatikáció) és szókincsét (lexikáció). Kodifikáló eszköz például, amit „akadémiai nyelvtan”-ként, illetve „értelmező szótár”-ként ismerünk, vagyis ezek a magyar sztenderd nyelvváltozat (ez természetesen nem azonos a magyar nyelvvel) nyelvtanát és szókincsét írják le. A szabályok explicit leírása következtében – sokszor a szerzők szándéka szerint is – az ilyen nyelvtanok és szótárak általában előíró szerepűvé válnak: akik a sztenderd nyelvet szeretnék használni (szerkesztőségek, nyomdák, tankönyvszerzők), ezekhez a könyvekhez fordulnak iránymutatásért; sokak számára ezek válnak a „helyes” beszéd és írás törvénykönyveivé.

A norma kijelölése és a kodifikáció önmagában nem elég ahhoz, hogy a kijelölt változat váljon a sztenderd változattá, hiszen – Haugen szavaival – csak papíron létezik mindaddig, amíg a kodifikált normát el nem terjesztik, amíg be nem vezetik használatát. A kijelölt norma elterjesztése történhet központi (kormány-) intézkedések, esetleg jogi szabályozás vagy egyéb szabályozó testületek (pl. akadémiák, nyelvi bizottságok) segítségével; a kodifikált norma terjesztését természetesen az írók és a média is támogathatja; de leginkább az iskolai oktatás az elterjesztés csatornája. A norma elterjesztésének folyamata tartalmazza a javítást, azaz a meghatározott normától való eltérések normának megfelelő módosítását – ezt végzik például a nyomdai korrektorok, a kiadók olvasószerkesztői vagy a tanárok. Az értékelés ebben az esetben viszont nem a nyelvhasználók teljesítményének megítélését, hanem a nyelvtervező tevékenységek eredményességének mérését jelenti. Az elvégzett nyelvtervezési lépések hatásának mérése, következményeinek számbavétele kiemelkedően fontos, ha biztosítani akarják a nyelvtervezési folyamat sikerét.

A negyedik nyelvtervezési részfolyamat a kidolgozás. Ez lényegében a kiválasztott norma folyamatos hozzáigazítása – Haugen megfogalmazása szerint (1983) – „a modern világban betöltendő funkciókhoz”. Jelentheti a szakszókincs átalakítását, kibővítését technikai újítások fölbukkanásakor vagy elterjedésekor (pl. manapság a számítógéppel kapcsolatos kifejezések magyarításának kérdése okoz sokaknak fejtörést); esetleg egy-egy nyelvváltozat stílusainak bővítését (ennek révén az adott nyelvváltozat olyan funkciókban is használhatóvá válik, amelyekben korábban más nyelvváltozatokat használtak).

A nyelvtervezési folyamatok nem föltétlenül ölelik föl mindig mind a négy nyelvtervezési lépést, és bár logikusan a Haugen által megjelölt sorrendben következnek egymás után, nagyon sokszor előfordul, hogy egymással párhuzamosan, azonos időben zajlik közülük több is. Haugen összességüket sztenderdizációnak nevezte, mert úgy vélte, ezek révén „válik egy dialektus sztenderd nyelvvé” (1966a). A magyar nyelv sztenderdizációja – sok európai nyelvéhez hasonlóan – a 19–20. században vált teljessé. Természetesen korábban is sok olyan lépés történt, amelyet a nyelvtervezési modellbe lehet illeszteni: a latin írásrendszer kiválasztása és stabilizálása a 11–12. században, helyesírási iskolák kialakulása, később helyesírási reformok; a 16. századtól megjelentek az eleinte a latin nyelv oktatását segítő magyar grammatikák és szótárak, szójegyzékek (lásd a 17. fejezet - A magyar nyelvtudomány történetének áttekintése a kezdetektől a 20. század elejéig. fejezetet). A 18. század utolsó harmadában fölerősödtek a magyar nyelv státuszának megváltoztatására tett törekvések: a magyar nyelvhasználatot próbálták olyan funkciókra, elsősorban a tudományra és a közéletre kiterjeszteni, amelyekben korábban nem vagy csak részben volt használatos (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet). Ezt elsősorban szókincsbővítéssel próbálták elérni, később Kazinczy a stílusok kidolgozására is nagy figyelmet fordított. Az 1825-ben alapított Magyar Tudós Társaság, majd utóda, az Akadémia reformkori munkálkodása arra is példa, hogy a Haugen-féle nyelvtervezési modell lépései egymással egy időben is lejátszódhatnak: a közösségben használatban lévő nyelvek helyzetének átrendezésével (azaz a magyar nyelv támogatásával a német és a latin rovására) egy időben folyt a kodifikáció (ez leginkább a szókincset érintette), az elterjesztés, elsősorban a szépirodalomnak és a sajtónak köszönhetően, valamint a kidolgozás, a szókészlet- és stílusbővítés. A 19. század utolsó évtizedeire viszonylag jól körülhatárolhatóvá vált a sztenderd nyelvváltozat nyelvtana; 1922-ben egységessé vált a helyesírás. Egységes sztenderd kiejtés viszont még sokáig nem alakult ki; ma talán beszélhetünk x ez továbbra sincs kodifikálva.

Mint az 1. táblázatban is látszik, a nyelvtervezés lépései Haugen szerint irányulhatnak a formára vagy a funkcióra; illetve inkább a társadalomra vagy inkább a nyelvre. Az utóbbi megkülönböztetés jóval nagyobb szerepet kapott a nyelvtervezés szakirodalmában, mint az előbbi: Kloss (1969) nyomán szokás a nyelvtervezést két alaptípusra bontani, státusztervezésre és korpusztervezésre. A státusztervezés nagyjából megfeleltethető a Haugen modelljében a társadalomra irányuló lépéseknek, a korpusztervezés pedig a nyelvre irányuló lépéseknek. Haugen modellje helyett Klosson kívül természetesen más szerzők is javasoltak eltérő modelleket, azonban Klossnál jóval kevesebb sikerrel. Volt, aki a nyelvtervezési lépések közül a művelésre helyezte a legnagyobb hangsúlyt (Neustupný 1970); és volt, aki az értékelés fontosságára hívta föl a figyelmet (Rubin 1971). Ezek a módosítási javaslatok azonban nem tettek mást, mint Haugen modelljének egy-egy részletét világították meg: a művelés a modell „elterjesztés” és „kidolgozás” részeivel egyezik meg, az értékelés pedig alapvető része az „elterjesztés”-nek (Fishman 1973, Haugen 1983).

Az eddig említett s az alább fölsorolandó példák is mutatják, hogy lehetetlen sikerre számító nyelvtervezést végezni annak a társadalmi környezetnek a vizsgálata nélkül, amelyben az érintett nyelv vagy nyelvek élnek. Nem véletlen tehát, hogy a nyelvtervezést Haugen már eredetileg is a társadalmi tervezés analógiájára képzelte el (1987), később Fishman (1973) hívta föl rá a figyelmet, hogy a társadalmi tervezési folyamatokról való tudás, módszerek alkalmazása sikeresebbé teheti a nyelvtervezést is. Párhuzamosan azzal, hogy a hangsúly a korpusztervezésről a nyilvánvalóbban társadalmi vonatkozású státusztervezésre került (Daoust 1997), a kapcsolatot az analógiánál jóval szorosabbnak kezdték tekinteni. A korábban jellemző nézet helyett, mely szerint a nyelvtervezés akkor teljesítheti leginkább kitűzött feladatait, ha központilag irányítják, a társadalmi tervezés tanulságaiból okulva esetenként próbálnak inkább több embert bevonni az elterjesztés folyamatába (Rubin 1983); egyre inkább elterjedt az a nézet is, hogy egy-egy nyelv vagy nyelvváltozat státuszának a meghatározását számos figyelembe veendő társadalmi tényező befolyásolja (Mackey 1983, Cobarrubias 1983a).

A nyelvtervezési folyamatok megvalósítói

A Haugen-modell egyes részei – főként a kodifikáció – azt sugallhatják, hogy a nyelvtervezést általában nyelvészek végzik. A korpusztervezést illetően ez sokszor (de korántsem mindig) így is van, s olykor kikérik véleményüket a státusztervezéshez tartozó döntésekkel kapcsolatban is. A nyelvtervezés kivitelezői jellemzően mégsem a nyelvészek. Azok (például akiknek neve ebben az írásban is szerepel), akik elemzik a nyelvtervezési folyamatokat és próbálják fölépíteni a legsikeresebb nyelvtervezési stratégiákat, nagyon ritkán vesznek maguk is részt a nyelvtervezési lépések megvalósításában.

A nyelvtervezési lépések legközismertebb végrehajtói talán az akadémiák: ezeket többnyire éppen azzal az indoklással hozták létre, hogy valamilyen irányban működésükkel befolyásolják a nyelvhasználatot. Az első akadémia az itáliai Accademia della Crusca volt, ezt 1582-ben a tőszkán nyelv „megtisztítása” érdekében alapították. Az ötletet Richelieu javaslatára vették át Franciaországban, kissé módosítva: a francia akadémiát azért alapították 1635-ben, hogy egzakt szabályokat „adjon” a francia nyelvnek, s ezzel alkalmassá tegye a művészetek és a tudományok művelésére. A többi akadémia szintén a „nyelvtisztítás” vagy a „nyelvfejlesztés” (vagy a kettő ötvözete) szándékával jött létre: nemcsak a spanyol (1713), a svéd (1786) vagy a magyar akadémia (1825), hanem a 20. században alapított akadémiák is, pl. a szír (1918–19), az egyiptomi (1932), illetve az iraki (1947). A francia példa nyomán a „fejlesztés”-t sokszor erős szabályozás és szigorú korlátozások révén próbálják megvalósítani – éppen ez a „türannoszi” hatalom volt az, ami elriasztotta például az angolokat egy akadémia fölállításától (Haugen 1966a), s amitől alapításakor a magyar akadémia elődjének, a Magyar Tudós Társaságnak az elnöke is elhatárolta a testület tevékenységét (l. alább). Az akadémiák további közös jellemzője, hogy nyelvtervezői tevékenységüknek fontos szerepet tulajdonítottak a (mai értelemben vett) nemzetté alakulásban – szoros összefüggésben azzal, hogy az akadémiák nyelvre irányuló céljainak hátterében mindig valamilyen politikai szándék állt. A francia akadémia például Richelieu központosítási törekvéseinek eszköze volt (Haugen 1987); az arab akadémiák – hasonlóan a magyarhoz – a függetlenség kinyilvánítását és megerősítését tűzték ki célul nyelvi reformjaikkal; stb.

Előfordul az is, hogy magánszemélyek végeznek nagyon nagy hatású nyelvtervező lépéseket. Az angol nyelv kodifikációját Nagy-Britanniában Samuel Johnson (1755), Amerikában Noah Webster (1828) szótárához kötik; a ma is egymás mellett létező két norvég írott sztenderd nyelv, a bokmål és a nynorsk előzményeit (a riksmål-t és a landsmål-t) Knud Knudsen (1812–1895), illetve Ivar Aasen (1813–1896) alkotta meg. A magyar sztenderd kodifikációja ugyan nem egyetlen személyhez kötődik (jórészt a Magyar Tudós Társaság, illetve később az Akadémia tevékenységére épült), de kétségtelen, hogy nagy szerepe volt benne például Kazinczy Ferencnek.

A legtöbbször mégis politikai döntéshozók, kormányok vagy politikai vezetők azok, akik a nyelvtervezési döntéseket hozzák. Ez kézenfekvőbbnek tűnik, amikor a normák ütközését két vagy több nyelv egymás melletti használata vagy ennek igénye okozza, azaz amikor többnyelvű államokban arról kell dönteni, hogy melyik legyen vagy melyek legyenek az ország hivatalos nyelvei. A volt gyarmati országok már független kormányainak okozott ez különösen nagy gondot Afrikában és Ázsiában – a problémának különböző megoldásai születtek, attól függően, hogy az adott államban milyen nyelvpolitikát követtek. Az 1970-es évektől kezdve azonban a nyugat-európai országoknak és Észak-Amerikának is szembe kellett néznie hasonló kérdésekkel, főként a letelepedő vendégmunkások, illetve emigránsok nyelveinek támogatásával kapcsolatban; a skandináv országok őshonos számi (lapp) kisebbségeinek nyelvi jogi követelései is nyelvtervezési lépéseket igényeltek. A közép- és kelet-európai államokban pedig az 1990-es évek politikai változásai, az ezzel párhuzamosan fölerősödő nemzeti érzés nyomán keletkezett igények jelentenek ma is kihívást az adott államok kormányainak.

Az afrikai és ázsiai nyelvtervezési aktusokra alább, a nyelvpolitikával foglalkozó „Nyelvpolitika”. pontban látunk majd példát. Nyugat-európai példaként említhető Hollandia, ahol először a hollandhoz közel álló (őshonos és írásbeli hagyományokkal is rendelkező) fríz kapott jogot arra, hogy az ország északi, frízek lakta részén az iskolai oktatás nyelve legyen, később a kétnyelvű oktatást lehetővé tették a Marokkóból, Surinamból és az Antillákról érkező emigránsok gyerekeinek is (Rubin 1983). A 20. század második felének talán legismertebbé vált nyelvtervezési döntéssorozata Kanadában játszódott le, s szintén az egymás mellett élő nyelvek konfliktusából indult ki: a Kanada Quebec tartományában 1977-ben bevezetett Francia Nyelvi Charta az angol és a francia párhuzamos használatának megszüntetését és a francia előnyben részesítését célozta. A Chartát 1968-tól számos megelőző törvénykezés készítette elő, melynek során a kétnyelvűség támogatásától végül eljutottak a francia egynyelvűség támogatásáig (Daoust-Blais 1983). 1995-ben a szlovák kormány megbízottai készítették elő és fogalmazták meg a szlovák államnyelvtörvényt, s értelemszerűen a kormány javaslatára vezették be – mindezt az egyesült államokbeli, állami szinten a társult államok jelentős részében megvalósult, az angol kizárólagosságát biztosító „English only”-törekvések mintájára (Kontra 1997).

Az azonos nyelvhez tartozó normák ütközésének ügyét azonban szintén gyakran döntik el politikai szereplők. Törökőrszágban Mustafa Kemal volt az, aki a latin írásrendszer bevezetésén kívül szorgalmazta a török nyelv megtisztítását az arab és a perzsa kölcsönszavaktól, s – a magyar nyelvújítás példáján felbuzdulva – helyettesítésüket „eredeti” (belső képzésű) török szavakkal. Magyar példaként említhető, hogy 1993-ban két magyar kormánypárti képviselő (Bánffy György és Bratinka József) javaslatot nyújtott be az országgyűlésnek arra, hogy alkosson törvényt „a magyar nyelv védelmében” (ezt a törvényjavaslatot nem fogadták el, de évekkel később a reklámtörvény ilyen jellegű módosítását már igen, l. alább); de politikai szabályozásnak tekinthetők a Nemzeti Alaptantervben (s aztán a Kerettantervben) megfogalmazott célok is arra vonatkozóan, hogy az oktatás egyes szintjein milyen „nyelvi készségekkel” kell rendelkezniük a tanulóknak.

A nyelvtervezés és a politika tehát bensőséges viszonyban vannak egymással: a tervezést mindig valamilyen politikai ideológiának megfelelően végzik (Fishman 1973), akkor is, ha egyes nyelvtervezési lépésekbe esetleg nyelvészeket is bevonnak. A döntéseket és az elterjesztést politikai–ideológiai, és nem nyelvi tényezők motiválják (Garvin 1973, Cobarrubias 1983b). Sőt, a nyelvet sokszor pusztán ürügyként használják a politikai szereplők ahhoz, hogy politikai céljaiknak megfelelően érjenek el valamilyen társadalmi átrendeződést, illetve tartsanak fenn egy állapotot (Jernudd 1971b, Das Gupta 1977).

A státusztervezés esetében talán ismét nyilvánvalóbb az összefüggés. Egy nyelv hivatalossá nyilvánítása vagy egy új nyelvváltozat sztenderddé alakítása mindenképpen átrendezi az egymás mellett élő normák viszonyát, s így jelentős változást hoz a közösség életébe: a kiszemelt norma beszélői előnybe kerülnek a más normák szerint beszélőkkel szemben (Haugen 1966a, Cobarrubias 1983a). De vannak politikai következményei a korpusztervezésnek is: a kodifikált formák mindig valamilyen normához tartoznak, így kiemelésük ugyanolyan következményekkel jár, mint magának a normának a kiválasztása. Sőt: a korpusztervezési döntések olyan nem várt társadalmi következményekhez is vezethetnek, amelyek jóval fontosabbnak bizonyulnak az érintett nyelvi kérdéseknél (Jernudd 1971a, Jernudd–Das Gupta 1971, Fishman 1973).

A korpusztervezési döntések politikai hátterére általában érzékenyebbek vagyunk, ha nem nyelvváltozatok, hanem nyelvek ütközéséről van szó. Nehezebb fölismerni a politikai törekvéseket, amikor azonos nyelvhez tartozó nyelvváltozatokról van szó. Tisztán korpusztervezési lépésnek látszik például, hogy milyen nyelvi formák nyerjenek sztenderd „rangot” a kodifikáció által, s melyek ne. A magyar sztenderd nyelvtanába a hasonlítás ragjaként (olyan szerkezetekben, mint: nagyobb valaminél) a -nál került, és nem a -tól, annak ellenére, hogy ebben a funkcióban az utóbbi toldalék régebbi is, és a magyar nyelvterület nagyon nagy részén ezt használják. Így azoknak a gyerekeknek, akiknek elsődleges, otthon elsajátított nyelvváltozatában nem a -nál, hanem a -tól használatos, az iskolában erre külön figyelniük kell, ha beszélnek vagy írnak. A hasonlító toldalék persze csak egyetlen példa: minden egyes különbség, ami a sztenderd és a többi, nem kodifikált norma között van, hasonló következményekkel jár, s összeadódva jelentős hátrányt okoz a nemsztenderd változatok beszélőinek.

Nyelvtervezés és nyelvészet

Figyelembe véve, hogy a nyelvtervezés kivitelezői leginkább politikai szereplők vagy ezekkel szoros kapcsolatban lévő testületek, s hogy a nyelv életébe való tudatos beavatkozás mindig politikai következményekkel is jár, fölmerül a kérdés, hogy a nyelvtervezési folyamatok elemzése, a nyelvtervezés elméletének kidolgozása nyelvészetnek tekinthetőe egyáltalán.

A nyelvtudomány történetében nagy hagyománya van annak, hogy a nyelvészek elutasítják azt a nézetet, hogy a nyelv életébe bárkinek is bele kellene szólnia – vagy azért, mert ezt fölöslegesnek, vagy azért, mert károsnak gondolják. A 19. századi újgrammatikus iskola követői a nyelvet élő organizmusnak tekintették, mely saját, belső törvényszerűségei szerint „él” és változik, s ezért minden külső beavatkozás árt neki. Az újgrammatikus tanokat egyébként elvető leíró strukturalizmus amerikai képviselői abban mindenképpen egyetértettek elődeikkel, hogy a nyelvész feladatának szintén a nyelv leírását, s nem megregulázását vagy bármiféle alakítgatását tartották – sőt kifejezetten rosszallották az ilyesféle beavatkozásokat. A generatív nyelvészet szintén nem tartja feladatának, hogy előíró vagy szabályozó szerepet lásson el.

Ez a hagyomány természetesen ma is létezik (vö. Sándor 2001c, Kálmán 2004). 1997-ben arra sarkallt sok magyarországi nyelvészt, hogy nyilatkozattal tiltakozzanak egy esetleges magyar nyelvtörvény megszületése ellen – a nyelvtörvény elsősorban az idegen nevek és a főként az angolból a magyarba kerülő kölcsönszavak használatának visszaszorítását célozta volna, és ötletét civil szervezetek, például az Anyanyelvápolók Szövetsége és magánemberek is fölvetették (több ilyen javaslat is olvasható az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 1997-ben megjelent számaiban). A Nyilatkozatban (1997) többek között az áll, hogy az aláírók (megjelenésekor 39-en, később még mások is csatlakoztak hozzájuk) szerint a nyelv életébe nem szükséges beavatkozni, s az erőszakos szabályozás több társadalmi kárral, mint nyelvi haszonnal járna.

Ennek ellenére 2001-ben megszületett egy olyan törvény „A magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról”, amely rögzíti, hogy a reklámok szövegét, a gyártó, illetve az áru neve kivételével, magyarul is föl kell tüntetni (beleértve az egy céghez vagy árucikkhez kapcsolódó, sokszor az egész világon azonos módon – angolul – használt szlogent is). Ez a törvény – a nyelvészek erre még megalkotása előtt figyelmeztettek, értelmezhetetlen, és így betarthatatlan, mert „fölmentést” ad például a „meghonosodott idegen nyelvű kifejezéseknek” (ez a fogalom önmagában is nyelvészeti és egyben nyelvi nonszensz), de nyelvészeti eszközökkel nem dönthető el, hogy mi számít „meghonosodottnak” és mi nem. Ezen nem segít az sem, ha az ilyen kérdések eldöntésére a törvény előírásai szerint az MTA elnöke Tanácsadó Testületet hoz létre.

Nem véletlen tehát, hogy – Jernudd (1983) áttekintése szerint – a nyelvtervezéssel foglalkozó írásokat nehezen fogadták be a vezető nyelvészeti folyóiratok. S nem véletlen az sem, hogy a nyelvtervezést leginkább a szociolingvisztika címke alá sorolják, hiszen ez bevallottan társas összefüggéseivel együtt vizsgálja a nyelvet. Sok nyelvtervezés tárgyú írás jelenik meg olyan nyelvészeti folyóiratokban, amelyeket a szociolingvisztika fórumának is szokás tartani (ezek közül a legismertebb talán a Language in Society és az International Journal of the Sociology of Language című), és sok szociolingvista foglalkozik nyelvtervezési kérdésekkel.

Mégsem egyértelmű a nyelvtervezés és a szociolingvisztika kapcsolata. Mindenekelőtt azért nem, mert a nyelvtervezéssel foglalkozó kutatók írásai szemléleti és módszertani szempontból is nagy tarkaságot mutatnak, így bármilyen „fölöttes kategória” keresése meglehetős nehézségekbe ütközne. A sokféleséget részben az okozza, hogy a nyelvtervezéssel foglalkozó írások tárgya és szempontjai meglehetősen mások voltak a diszciplína kialakulásának korai szakaszában, mint később. A korai szakaszban főként a korpusztervezéssel foglalkozó írások születtek (Fishman 1983), a későbbiekben viszont a státusztervezés vált a kedveltebb témává (Rubin 1983). Ez nem pusztán hangsúlyeltolódást jelent: a váltás azzal párhuzamosan zajlott, hogy a nyelvtervezéssel foglalkozó írások egyre inkább megpróbálták tágabb társadalmi keretbe illeszteni a nyelvtervezést (Daoust 1997). Az időbeli és a szemléleti sokféleség tehát bizonyos vonatkozásokban összefügg – de nem minden vonatkozásban.

A nyelvtervezésben a kezdetektől fogva különféle irányzatok voltak jelen. Haugen (1987) önálló (skandináv) iskolaként említi a 19. század utolsó, illetve a 20. század első harmadában tevékenykedő svéd Esaias Tegnér-t és Adolf Noreent, illetve a dán Otto Jespersent, akik a „legjobb” nyelv, azaz a megteremtendő norma jellemzőit írták le. Tegnér szerint az a legjobb nyelv, ami a legkönnyebben érthető és a legkönnyebben produkálható; Noreen szerint az, amelyik racionális, Jespersen szerint pedig, amelyik elég stabil a folytonosság biztosításához, de egyben kelloképpen rugalmas is a változáshoz. Egy másik irányzat, a prágai iskola képviselői (Mathesiust és Havráneket említi Haugen), Jespersen-hez hasonlóan képzelték el a kívánatos normát. E két, egymáshoz közel álló irányzattól élesebben elkülönül viszont a harmadik, az amerikai iskola, mert ennek képviselői sokkal komplexebbnek tételezik föl a viszonyt nyelv és társadalom között. Az iskola indítását Haugen Charles Ferguson és Joshua Fishman nevéhez köti, s megjegyzi, hogy nyelvtervezési munkálkodásuk egyben a szociolingvisztika kialakulásának is része volt. Nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy a három iskola – bár időben az említett szerzők követték egymást – nem tekinthető a nyelvtervezési elképzelések egyfajta „fejlődési láncának”, hanem továbbra is egymás mellett élnek: azaz a nyelvtervezésnek ma is vannak strukturalista és társas szemléletű irányzatai egyaránt. A tervezési folyamatok irányultságával összhangban a nyelvre irányuló korpusztervezést sokszor az előbbi, a társadalomra irányuló státusztervezést pedig sokszor az utóbbi szemlélettel közelítik meg.

A nyelvtervezés mint tevékenység elemzése a korabeli informatika bűvöletében fogant: Haugen (1966b) a nyelv mérnökének nevezi a kodifikálót, akinek ideális esetben olyan sztenderdet kellene létrehoznia, amelyet „a formákat illetően minimális, a funkciót illetően maximális” változatosság jellemez (1966a). A sztenderd legkívánatosabb jellemzőjének az észt Tauli (1968, 1974) a „gazdaságosságot”, a „világosságot” és a „szépséget”, az indiai Ray (1963) a „hatékonyságot”, az „ésszerűséget” és a „közös mivoltot” tartotta. Ezek a jellemzők kétségkívül a „jó gép” tulajdonságait juttatják eszünkbe, és – ezzel összhangban – arról tanúskodnak, hogy szorgalmazóik a nyelvet homogénnek képzelik. Olyannak, amely annál „jobb”, minél inkább érvényesül benne, hogy egy elemnek egy és csakis egy jelentés vagy funkció felel meg.

Ez a szemlélet viszont élesen szemben áll azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a szociolingvisták szereztek a nyelvről kutatásaik során. Az utóbbi mintegy fél évszázadban nagyon sok empirikus adatot gyűjtöttek a nyelvhasználatról, s ezek azt igazolják, hogy nincs olyan természetes, élő nyelv, amely olyan egyszerű kódrendszer lenne, mint amilyennek egy „gazdaságosnak” gondőlt jelrendszert képzeltek: minden nyelvben, minden nyelvváltozatban vannak olyan elemek, amelyek ugyanazt a nyelvi funkciót töltik be, de más-más társas jelentés kapcsolódik hozzájuk. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a beszélő beszéd közben folyamatosan jelezze (akarattal vagy öntudatlanul), hogy milyen csoporthoz tartozik (melyik csoportra jellemző normát alkalmazza); és hogy az adott helyzetben milyen társas szerepet vállal el, hogy mennyire tartja közvetlennek vagy kötöttnek a beszélgetést, attól függően, hogy milyennek ítéli meg a beszédhelyzetet, beleértve ebbe beszédpartneréhez való viszonyát is. A nyelvnek ez a változatossága az, ami lehetővé s egyben kiküszöbölhetetlenné teszi, hogy a nyelv változzon. Ezzel a szemlélettel sokkal inkább összeegyeztethető Fishman (1973) és Rubin (1983) figyelmeztetése arról, hogy a társadalmi folyamatok nem tervezhetők mechanikus gépi mintára.

A nyelvészek többsége (legyen társas vagy nem társas szemléletű) egyetért abban, hogy nincsenek fejlett és fejletlen, tökéletes és tökéletlen nyelvek – minden nyelv és nyelvváltozat tökéletesen tölti be azt a szerepet, amire beszélői alkalmazzák. A sztenderd változatok tekintélye nem belső sajátosságaikból származik, nem is a sztenderdizációnak, hanem a sztenderdizáció megtörténtének a következménye. Más szavakkal: a sztenderd nem attól jobb, hogy kodifikálták, hanem hogy az emberek tudják róla, hogy ennek a szabályai szerepelnek a nyelvtanokban és a szótárakban.

A nyelvtervezés irodalmában azonban sokszor ennek a nézetnek az ellenkezőjével találkozunk: a nyelvtervezéssel foglalkozó szerzők gyakran nem a funkció, hanem az elvont „nyelv” oldaláról közelítik meg a nyelvek, nyelvváltozatok értékelését. Tauli és Ray föntebb említett elvei arra mutatnak, hogy ők a sztenderdizációt a nyelv „tökéletesítésének” képzelik. Haugen azt elutasítja, hogy a nyelv homogén természetű lenne (1966b), s azt is, hogy egyes nyelvek vagy nyelvváltozatok eredendoen jobbak lennének, mint mások, de azt nem vitatja, hogy vannak „fejletlen” és „fejlett” nyelvek. „Fejlett” nyelveknek azokat nevezi, amelyek beszélőik valamennyi kommunikációs funkcióját ki tudják elégíteni (1983). Hasonlóképpen gondolkodik a sztenderd nyelvváltozatról: úgy véli, hogy ez bármilyen helyzetben alkalmas közlőeszköz, szemben a nemsztenderd változatokkal (1966a, 1966b). Ezek a gondolatok annak a nagyon hosszú hagyományra visszanyúló szemléletnek a lecsapódásai, amely szerint az emberek összes kommunikációs funkcióját egyetlen nyelvnek kell betöltenie (ugyanez a szemlélet rejtőzik a „nyelvek keveredése rossz” ítélkezések mögött is). A szemlélet a „tiszta kategóriák” karteziánus eszméjével áll rokonságban, s mivel a tapasztalatok alapján egy nyelvről (népről, kultúráról stb.) sem mondhatjuk, hogy „steril”, „pontosan körülírható”, „tiszta, keveredésektől mentes” volna, semmi okunk rá, hogy ezt az ideát kövessük. Ha egy beszélőközösségben két, három vagy akár több nyelv használatos a mindennapi érintkezésekben, az semmivel sem „fejletlenebb” állapot, mint ha csak egy – annál is inkább, mert nincsenek nyelvi kritériumok arra, hogy elválasszuk egymástól a nyelveket és a nyelvváltozatokat. Az adatok azt mutatják, hogy a sztenderd nyelv nem minden helyzetben alkalmas eszköze az érintkezésnek, használata ugyanúgy csak meghatározott helyzetekre korlátozódik, mint bármely más nyelvváltozaté.

Az említett szemléleti elkötelezettséggel összefüggésben a nyelvtervezés szakirodalmában sokszor összemosódik a társas és a társadalmi jelentése; mivel a nyelvtervezéssel kapcsolatos problémák legtöbbször egy-egy állam gondjai – a társadalmi javára. Így aztán a társas kapcsolathálózatok nyelvi szocializációban és a későbbi nyelvi viselkedésben betöltött szerepét sokszor figyelmen kívül hagyják, s így a „javítási” folyamatokat azonosnak ítélik, akár a család, akár a tanár vagy az állami ideológia más közvetítője korrigálja a nyelvhasználatot (Haugen 1966a, 1983; Neustupný 1970, 1978, Jernudd 1983). Az összemosás is, a belőle származó gondolat is összeegyeztethetetlen a szociolingvisztika szemléletével.

Mindez nem azt jelenti, hogy a társasnyelvészetben alapvetőnek számító szemlélet egyáltalán nem jellemző a nyelvtervezés elméletére (l. pl. Fishman vagy Cobarrubias munkáit), hanem azt, hogy a nyelvtervezés mint diszciplína semmiképpen nem tekinthető a társasnyelvészet részének. És azt sem jelenti mindez, hogy a szociolingvisták szerint a nyelvésznek ne lenne feladata, hogy segítsen azoknak a társadalmi gondoknak a megszüntetésében vagy legalábbis enyhítésében, amelyek a nyelvhasználattal állnak kapcsolatban vagy egyenesen abból származnak (l. pl. Labov 1982). A különbség az, hogy a szociolingvisták – szemléletükből adódóan — a beszélők, a nyelvtervezés legtöbb elmélete viszont az állam érdekeit tekinti elsődlegesnek. Kevés olyan nyelvtervezéssel kapcsolatos munka van, amely hosszasan eltöprengene azon, hogy milyen felelősségük van a nyelvtervezést végzőknek, s hogy a tervezőknek etikai megfontolásokra is figyelemmel kellene lenniük (Cobarrubias 1983a).

Végül fontos megemlíteni egy olyan nézetet, amely több nyelvtervezéssel foglalkozó írásban is megjelenik, s a társasnyelvészet tapasztalataival is megegyezik – s ezzel egyben vissza is kanyarodunk a nyelvtervezés lényegéhez, ahhoz, hogy ez a nyelv életébe való tudatos beavatkozás, a nyelvi változások befolyásolására irányuló törekvés. A nyelvtervezéssel foglalkozók közül is sokan úgy látják, hogy a nyelv megváltoztatására tett tudatos, tervezett törekvések sikere azon múlik, milyen volt az előzetes helyzetfölmérés, milyen minőségű és mennyiségű adatot használtak a beavatkozás megtervezésekor (Rubin 1983); s hogy mennyit tudunk azokról az erőkről, amelyek egyébként a nyelvi változásokat irányítják (Haugen 1983, Daoust 1997). Cooper elemzése (1989) szerint a nyelvtervezési lépések a nyelvi viselkedést nemigen változtatják meg, hatásuk inkább a nyelvi attitűdökre van. Haugen (1987) pedig arra hívja föl a figyelmet, hogy javasoljanak bármit is a nyelvtervezők, az, hogy egy formát akar-e és fog-e használni a beszélő vagy sem, mindig rajta, a beszélőn múlik.