Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

30. fejezet - Szaknyelv

30. fejezet - Szaknyelv

Zsuzsa, Kurtán

A magyar szaknyelv kialakulása

A szaknyelvek kezdetben az ember táplálékszerzésével (vadászat, halászat, állattenyésztés, földművelés és az ezek során nyert termékek feldolgozásával) és elemi szükségleteinek kielégítésével (például étkezés, ruhakészítés, házépítés) összhangban alakultak. Mindehhez kapcsolódott az eszközök készítése és megnevezésük szükségessége. Ebben a korai szakaszban szaknyelvnek a szakszókincs és frazeológia tekinthető. Az ómagyar kor végi szójegyzékekben már szakszavak és -kifejezések találhatók például a botanika, a zoológia, az asztronómia témaköréből. Nyelvemlékeink arról tanúskodnak, hogy különböző szövegekben a szaknyelvi elemek kezdeti műfaji sajátosságokat is tükröznek. Például az első magyar nyelven írt elismervény Vér András menedéklevele 1493-ból:

„En Vér András adom en kezem írását, hogy adós volt volna en nekem Erdőhegyi Balázs száz forinttal szík udvarnak zálogosság szerént és az száz forintnak huszát mega(d)ta, az húsz forintról en Vér András teljes menedéket (nyugtatványt) adtam ez Erdőhegyi Balázsnak. Adatott Jenőben kiskarácson estin 1493. Ennek másja Erdőhegyi Balázsnak atam (adtam).” (Molnár–Simon 1976)

Drágfi Mária kelengyelajstroma (1516) ékszerek és szövetfajták nevét tartalmazza. A kézműipar kialakulásával jelentek meg a mesterségek szaknyelvei. A szaknyelvi kommunikáció szükségletei alapján pedig létrejöttek a szakszövegek különféle típusai, például okmányok, receptek, törvények, szabályok. A korai ipari termelés, a bányászat fejlődése, a könyvnyomtatás megjelenése a nyelvhasználatot is jelentősen befolyásolta.

A teológiai és áhítatossági irodalom már az 1530-as évektől latinul és magyarul is terjed. A bibliafordítások és egyéb vallásos szövegek (szabályok, elmélkedések, példázatok, imádságok, zsoltárfordítások és vitairatok) az elvont fogalmazások és konkrét ábrázolások magyar példáit tartalmazzák, és addig ismeretlen szemlélettel és fogalmakkal gazdagították a magyar szellemi életet.

Hazánkban a könyvnyomtatás valójában csak a 16. század közepén kezdődött, az 1550-ben alapított Hoffgreff-, majd Heltai-féle kolozsvári és az 1561-ben meginduló debreceni városi nyomdával. A nagy iskolák mellett, például Nagyszombatban, Kassán, Sárospatakon, Debrecenben és Pápán nyomdát állítottak, amelyek idegenből fordított, magyar tanítók által szerkesztett tankönyveket készítettek. Az iskolai tanulmányok minden területére dolgoztak ki tankönyveket a 16. század magyar iskolamesterei, és innen indult útjára a magyar tudományos irodalom is.

A magyar szakmai nyelvhasználat fejlődését jelentősen hátráltatta, hogy több évszázadon át a latin volt a tudomány kizárólagos nyelve. A 16. század második felének humanizmusában váltották át a magyar nyelv használatára. A magyar nyelvtudományi terminológia kialakulásának forrása Sylvester János Grammatica Hungarolatina (Magyar–latin nyelvtan) című munkája (1539), amelyben a szerző először világít rá a magyar nyelv több helyesírási, hangtani, alaktani (névelő, birtokos személyjelek, igeragozás), szókincsbeli és stilisztikai szabályára is (lásd a „A korai humanisták”. pontot), ezzel a magyar nyelvtanok sorát nyitja meg (követői Szenczi Molnár Albert 1610, Geleji Katona István 1645 stb.). A külföldi tanulmányokról hazatért magyar szakemberek kötelességüknek tartották a tudományok magyar nyelven való terjesztését. Például Sylvester János a magyar természettudományos nyelv kialakulásához is hozzájárult azzal, hogy az Új Testamentum (az első teljes Újszövetség-fordítás) függelékébe jegyzeteket iktatott be a betegségekről – ez az első magyar nyelven nyomtatott orvosi szöveg –, a mértékegységekről, a pénzekről. Ebben a szövegben például a bénulás (paralízis) fogalmának következő meghatározása szerepel:

„Paralysis görögül. Magyarul: inaszakadott ember. Olly betegsíg, melly mikoron embernek testinek valamelly ríszire esik, az megaloszik és evvel nem kezd bírni. Ez az betegsíg, mint én alítom, mellyet az közníp gutának hív, mellyet fájdalomnak magyaráztanak. Egyéb az fájdalom, egyéb az illyen betegsíg.” (Sárvárújsziget, 1541).

Magyar nyelven születik meg több orvosi, természettudományi munka (Váradi Lencsés György Ars medica 1570, Melius Péter Herbarium 1578, Beythe András Fives könüv 1595 stb.). Napvilágot lát aritmetikai könyv (Debrecen 1577), jogi szakkönyv: Werbőczi István Tripartitumának magyar fordítása Magyar decretum címmel (Debrecen 1565), a magyar lexikográfia elindítójaként emlegetett számottevő mű, Szenczi Molnár Albert Dictionarium Ungarico–Latinum (1604 Nürnberg) című munkája (lásd a „A 17. század”. pontot).

Az első magyar nyelvű tudománytár Apáczai Csere János Magyar Encyclopaedia (1653) című műve, melynek latinul írt előszavában ez olvasható:

„… különféle népeknek különféle anyanyelven írott könyveire bukkantam. Igen nagy és tartós csodálkozással jó ideig lapozgattam bennük előre és hátra, s rájöttem arra: nem csoda, hogy azok a népek tudás és műveltség dolgában túlszárnyalnak bennünket, hiszen az összes tudományokat anyanyelvükön olvassák és közlik, tanítják és tanulják… minden gondolatomat az a vágy foglalta el, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak, és – első kísérletképpen – hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományágból magyar nyelvre fordítsak le valamit.” (Orosz Lajos fordítása)

Apáczai legfőbb tudományos érdeme, hogy elképzeléseit idézett művében végre is hajtotta, és ezzel megteremtette a különböző tudományágak (metafizika, logika, számtan és mértan, csillagászat, élettelen természet, növény- és állatvilág, biológia-fiziológia, földrajz, építészet, gazdaság, filozófia, etika, politika, neveléstudomány) magyar terminológiáját.

A magyar szaknyelv alkotói egyrészt a köznyelvben meglévő szavakra támaszkodtak, másrészt új szavakat vezettek be. Ezenkívül a korabeli szakszövegekben jellemzők a latin jövevényszavak (egyházi, vallási, iskolai, jogi és orvosi szavak, illetve növények és állatok, továbbá a ház és berendezése területeken), a német, valamint olasz hatások a 16–17. század sokoldalú gazdasági és kereskedelmi kapcsolatai révén.

Magyarországon is – mint egész Európában – a polgári fejlődéssel együtt erősödött meg a nemzeti nyelv, és bontakozott ki a magyar szakmai nyelvhasználat. Mindenekelőtt a fogalmak, jelenségek és folyamatok egyértelmű megnevezésére volt szükség. A humanizmus és a reneszánsz nyelvújítási törekvéseit a klasszikus nyelvújítás követte (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet). Szily Kálmán megfogalmazásában „a tudomány, művészet és technikai ipar körébe tartozó temérdek sok műnevet és műszót kellett nyelvünkben megpolgárosítani” (Szily 1879/1999). A nyelvújítási szavak többsége – több mint 10 ezer szó – szaknyelvi eredetű, melyet szakemberek hoztak létre. Magyarországon már a 18. században léteztek nyelvtani, jogi, filozófiai és növénytani műszógyűjtemények. Érdemes megemlíteni a 19. század eleji magyar művek közül Verseghy Ferenc Tudományos Mesterszókönyv (Lexicon Terminorum Technicorum) címmel 1826-ban írt munkáját, amely 2800 filozófiai és teológiai műszót, és német–magyar, magyar–német szójegyzéket tartalmaz, valamint Malovetzky János szótárait, Bugát Pál orvosi szótárát, a Mathematikai Műszótárt, a Philosophiai Műszótárt. A 19. század céhes ipara, majd a tőkés iparfejlődéssel a gyáripar (vaskohászat, gépgyártás, textilipar, papírgyártás, nyomdaipar, vegyipar stb.), a mezőgazdasági technika, a közlekedés (hajózás, vasút), hírközlés, kereskedelem, valamint az oktatás és tudomány nagyarányú fejlődése a szaknyelvek szókincsében óriási növekedést eredményezett, és a szakszöveg-típusok választéka is jelentősen kibővült. Megjelentek például a szabadalmi leírások, szabványok, kezelési utasítások, működési leírások, szerződések, üzleti levelek. Az újmagyar kor szaknyelvére jellemző az új szavak létrehozása, a szóképzés különféle módjainak (elavult szavak felújítása, idegen szavak tükörfordításai, szóösszetétel), a nyelvújítás kedvelt képzőinek és képzésmódjainak (igető főnévvé tétele, igetős összetételek, elvonás stb.) az elterjedése. A 19. század közepe táján a reformkor arisztokrata képviselőinek (Széchenyi István, Wesselényi Miklós) angliai utazásai nyomán a magyar szaknyelvben megszaporodtak az angol eredetű szavak, ami az írott szaknyelvben, mégpedig a politikai, tudományos és műszaki írásokban fedezhető fel. A 19. sz. második felétől az 1930-as évekig jellemző a sportágak angol szavainak átvétele.

A 20. századtól a szaktudományok részterületeinek gyors fejlődése következtében az új terminológiák, műfajok és szövegtípusok születése napjainkig jellemző folyamatos jelenség. Jó példa erre az elméleti fizikán belül az elemi részek fizikája, ahol egymás után új objektumokat fedeznek fel, és a névadás nehézsége abból is kitűnik, hogy színek segítségével nevezik el ideiglenesen az új felfedezéseket, pl. zöld, piros, kék, sárga. Ezekben az esetekben a színek főnévként szerepelnek. A mikrofizikában a feltételezett objektum elnevezése például linkség.

Korunkban a magyar szaknyelvekben egy újabb nyelvújítás van folyamatban, amelynek jellemzőire a későbbiekben térünk vissza (lásd a „Napjaink nyelvhasználati változásai”. pontot).

Irodalom

[CH30-B01] BalázsGéza (szerk.) 2004. A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője. I–II. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ.

[CH30-B02] CsernicskóIstván 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó és MTA Kisebbségkutató Műhely.

[CH30-B03] CsörögiIstvánNagyFerenc (szerk.) 1980. A magyar szaknyelvkutatás bibliográfiája. Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtudományi Dolgozatok 31. Budapest, ELTE.

[CH30-B04] GlatzFerenc (szerk.) 1999. A magyar nyelv az informatika korában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

[CH30-B05] GönczLajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest – Újvidék, Osiris Kiadó és MTA Kisebbségkutató Műhely.

[CH30-B06] GrétsyLászló 1988. A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: Kiss – Szűts1988, 85–107.

[CH30-B07] GrétsyLászlóKovalovszkyMiklósLadóJános1985. Szaknyelvek. Nyelvművelő kézikönyv. Budapest, Akadémiai Kiadó.738–744.

[CH30-B08] HargitaiHenrikKereszturiÁkos2002. Javaslat magyar bolygótudományi szaknyelvi norma létrehozására. Geodézia és Kartográfia. LIV. 9: 26–32.

[CH30-B09] Hoffmann,Lothar 1984. Kommunikationsmittel Fachsprache. Berlin, Akademie Verlag.

[CH30-B10] KabánAnnamária 1982. A tudományos stílus fogalmának tisztázásához. Magyar Nyelvőr106: 343–351.

[CH30-B11] KeményGábor 2002. Szakszókincs – szaknyelv – tudományos nyelv (Újabb szempontok egy régi vitakérdéshez). In: BalázsGézaA. JászóAnnaKoltóiÁdám (szerk.) Éltető Anyanyelvünk. Mai nyelvművelésünk elmélete és gyakorlata. Írások Grétsy László 70. születésnapjára. Budapest, Tinta Könyvkiadó. 271–276.

[CH30-B12] KissJeno 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH30-B13] KissJenoSzűtsLászló (szerk.) 1988. A magyar nyelv rétegződése. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH30-B14] KontraMiklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel„elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Nyelvtudományi Értekezések 109. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH30-B15] KovácsFerenc 2001. A magyar nyelvtudományi terminológia kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH30-B16] KurtánZsuzsa 2003. Szakmai nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH30-B17] LanstyákIstván 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest – Pozsony, Osiris Kiadó és MTA Kisebbségkutató Műhely.

[CH30-B18] LanstyákIstvánSzabómihályGizella2002. Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

[CH30-B19] MolnárJózsefSimonGyörgyi1976. Magyar nyelvemlékek. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH30-B20] PéntekJános 1999. A szaknyelvek különfejlődése. Az anyanyelv mítosza és valósága. AESZ-füzetek. 3. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár. 51–54.

[CH30-B21] PéntekJános (szerk.) 2004. Magyarul megszólaló tudomány. Kisebbségkutatás könyvek. Budapest, Lucidus Kiadó.

[CH30-B22] PusztaiIstván 1982. Szaknyelvművelésünk időszerű kérdései. Magyar Nyelvőr78: 67–76.

[CH30-B23] PusztaiIstván 1993. Újraéled a szaknyelvművelés. Magyar Nyelvőr117: 608–614.

[CH30-B24] Szabó IstvánMihály 2001. A magyar szaknyelvi-kommunikációs kultúra az ezredfordulón. Magyar Tudomány46: 739–752.

[CH30-B25] Szabó T.Attila (szerk.) Ars Medica Electronica. Bio Tár Electronic. Budapest–Kolozsvár–Szombathely–Veszprém, Gramma-Soft Bt.

[CH30-B26] SzépeGyörgy 1982. A szaknyelv és a mindennapi nyelv kapcsolata. A Technika Tanítása5: 129–139.

[CH30-B27] SzilyKálmán 1879/1999. A magyar nyelvújítás szótára. Budapest, Nap Kiadó.

[CH30-B28] W. NagyÁgota (szerk.) 2003. A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum.

[CH30-B29] Wüster,Eugen 1979. Einführung in die allgemeine Terminologielehre und die terminologische Lexikographie. Bécs, UNESCO ALSED LSP Network.