Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelv és írás viszonya

Nyelv és írás viszonya

A grammatika és a nyelvészet

A nyelvvel való szakszerű foglalkozást, a nyelv tudományos vizsgálatát az írás tette lehetővé. Az írás volt az a találmány, mely biztosította, hogy nyelvi jelek (mondatok, szavak, akár egyes hangok) rögzített formában feküdjenek előttünk, nyugodtan megfigyelhetők, rendszerezhetők, összehasonlíthatók legyenek — azaz tudományos értelemben adattá váljanak. A nyelvészek nagyrészt ma is írott adatokat használnak, mert bár rendelkezünk a hangrögzítés közvetlen, tehát nemírásbeli eszközeivel (magnetofonos, ill. számítógépes hangfelvétel), ma is szívesebben dolgozunk a sokkal könnyebben kezelhető írásos adatokkal. (Mint látni fogjuk, ennek van egy mélyebb oka is: az írás idealizálja az adatokat, s a nyelvésznek általában jobban megfelelnek az idealizált adatok.)

Másfelől az ókortól egészen a felvilágosodásig csak olyankor foglalkoztak az emberek valamely konkrét nyelvvel, ha írni-olvasni akartak megtanulni vagy másokat megtanítani. A nyelvekkel eleinte az írnokok, iskolamesterek, papok foglalkoztak, s nekik fontos céljuk volt az értékes, régi irodalmi műveket, vallásos szövegeket a félreértéstől és változástól megóvni, s az ifjúságot ezek utánzására buzdítani. Mesterségüket úgy hívták görögül: grammatiké tekhné ’az írás művészete’ vagy ’az írással kapcsolatos mesterség’ (a görög gram-/graph- tő jelentése ’ír’, pl. gramma ’irat, betű, írásjegy’). Innen származik a nyelvtan máig használatos „grammatika” neve. A nyelvészet tehát az írás tanulmányozásából nőtt ki.

A gazdag szegények

Csak a XIX. században tisztázódott, hogy a nyelv független az írástól, tágabb annál, ősibb és általánosabb, és a nyelvészetnek nem szabad kutatásait az írott nyelvre (és még kevésbé annak sztenderdizált, „helyesnek” tartott presztízs-változatára) korlátozni. A nyelvészek elkezdtek nyelvjárásokat gyűjteni, és gyakran a legszegényebb, legtudatlanabb emberek beszéde bizonyult a legérdekesebbnek. A folkloristák, misszionáriusok, irodalomtörténészek elvárták a nyelvésztől, hogy komolyan tanulmányozza az analfabéták és természeti népek nyelveit. Ugyanilyen érdeklődéssel kezdték vizsgálni az archaikus szövegek — eposzok, imák, mítoszok — nyelvét, például Homéroszt, a Biblia vagy a Kalevala ősi részeit. Ezek az írásbeliség kora előtt keletkeztek, s a XIX. századi gondolkodók éppen ezt a primitív tehetségtől duzzadó kort tekintették a nyelvek „aranykorának”.

„Az írás csapdája”

A fentiek fényében nem meglepő, hogy a nyelvvel való foglalkozást könnyen össze lehet téveszteni az írással való foglalkozással. Veszélyes szakmai-módszertani hiba, ha a megfigyelő a kettőt összemossa, sőt az írást a nyelv elébe helyezi. Ezt úgy szoktuk emlegetni, hogy „az írás csapdája”; elkerülése minden nyelvész szakember számára alapkövetelmény.

A jelhasználatban. A legegyszerűbb csapda, melyet el kell kerülni, a betűk és a hangok összetévesztése. Például a magyar nyelv története során az eredetibb Károl névből Károly, a kapitán szóból kapitány lett. Úgy tűnhet, hogy ezek a szavak y-nal bővültek. Valójában az történt, hogy szóvégi mássalhangzójuk palatalizálódott (jésült, lágyult), s ezt az írás azzal jelzi, hogy a l, n grafémákat ly, ny-re cserélte.

A szótári ábrázolásban. Nem szabad azt hinni, hogy a szavak az írott formájukban szerepelnek a beszélő nyelvtudásában, tehát a fejünkben hordott szótárban. A szavak szótári alakja nem az a betűsor, amit az írásszokás vagy a szabályzat hozzájuk rendel, hanem az a hangsor, amellyel (a vizsgált közösségen, nyelvváltozaton belül) a beszélők kimondják őket. Például a [komunális] hangalakú szót a magyar helyesírás két m-mel írja: kommunális, ám ebből nem következik, hogy ez volna a szótári alakja s hogy ezt a szótári alakot — valamilyen okból — csak egy m-mel „ejtjük”. (Szigorúan véve az anyanyelvi beszélő a szavakat nem is „ejti”, hanem használja: az anyanyelvi beszélőnek nincs kiejtése, csak beszéde van.) Fordított a helyzet a [kipuffogó] esetén: ezt a szót a helyesírás — valamilyen okból — egy f-fel jegyzi (kipufogó), ám szótári alakja mindenki számára két [f]-fel van.

Van olyan eset is, hogy a helyesírás egy kisebbségi, vagy mára elavult formát ábrázol. Ilyen például az [ovoda] szó óvoda írása, melyet néhányan talán valóban szókezdő hosszú ó-val mondanak, de szokásos formája rövid [o]-val kezdődik. Fordított a helyzet az árboc esetén: ezt a szót a helyesírás rövid o-val jegyzi, ám szótári alakja a köznyelvben hosszú [ó]-val van: [árbóc]. A laikus gyakran nem látja be, hogy a helyesírás alapvetően konvenció, és azt hiszi: a helyesírás maga a nyelv s így megkívánható, hogy az emberek úgy beszéljenek, ahogy a helyesírás ír. (Például, hogy az óvoda szót szókezdő hosszú ó-val kellene mondanunk, mert „úgy van” — értsd: úgy van az írásban.)

A nyelvi elemzésben. Nehezebb az írás csapdáját elkerülni akkor, amikor a helyesírás és a nyelv különbsége nem elszigetelt szótári elemekre vonatkozik, hanem osztályokra, szabályokra. Az írott adatokat a nyelvésznek itt is ellenőriznie kell, mert a helyesírás nem mindig tekinthető a nyelv érvényes elemzésének. Nézzünk néhány példát.

  1. példa. Úgy tűnhet, hogy a golyó, pálya második mássalhangzója más, mint a hajó, rája-féléké, hiszen az írott alakok különbözőnek mutatják őket. Hangtanilag a kettő ugyanaz a [j] hang. Minthogy nem lehet bizonyítani, hogy a golyó, pálya [j]-je — bármilyen értelemben — más volna, mint a hajó, rája [j]-je, csak annyit állapíthatunk meg, hogy a [j] hangot a magyar helyesírás hol ly-nal, hol j-vel jelöli, méghozzá megjósolhatatlanul. Tévedés azt mondani, hogy itt két különböző elem van, melyeket „egyformán ejtünk”.

  2. példa. A mai magyar köznyelvben hangtani szabály (fonológiai megszorítás) írja elő, hogy hangsúlytalan szóvégi helyzetben a zárt magánhangzók (i, u, ü) csak rövidek lehetnek: [kajszi, szamorodni, buli], [daru, fiu, koszoru], [eskü, betü, keserü]. A helyesírás ezt az [-i] végűek esetében pontosan jelöli (kajszi, szamorodni, buli), de az [-u] és [-ü] végű szavaknál nem: ezek többségénél hosszú <ú>, <ű> betűt találunk a szó végén (daru, kenguru, de fiú, szomorú; eskü, revü, de betű, keserű). Hogy itt a helyesírás valóban eltér a hangzó nyelvtől, az abból is látható, hogy sokan eltévesztik írásban az áru és árú, fiuk és fiúk, menü és nedű írását (míg kajszi, szamorodni íráshibát nem találunk). A helyesírás tehát csak az [-i] végű szavaknál tükrözi a rövidségi szabályt, az [-u] és [-ü] végűeknél nem. Arra a kérdésre, hogy vannak-e a mai magyarban több szótagú, hosszú -ú, -ű végű szavak, a szakmailag helyes válasz: nincsenek (de lásd a 20.1. pontot is). A laikus természetesen a betűkre gondol, s ezért az ő válasza: vannak. Íme, az írás csapdája.

  3. példa. Könnyű azt hinni, hogy Az öcsém Almos (’a neve Álmos’) mondat utolsó szava azért tulajdonnév, mert nagybetűvel van írva, szemben Az öcsém álmos mondattal, ahol az álmos melléknév (’alhatnékja van’). Csakhogy ezzel azt mondanánk, hogy az ötéves gyerek vagy az analfabéta nem használ tulajdonneveket (hiszen nem tud a nagybetűk létezéséről), illetve hogy a németben vagy az arabban nincsenek tulajdonnevek, mivel a németben minden főnév nagy kezdőbetűs, az arabban meg nem létezik nagy kezdőbetű. A Belvárosi Színház és az Óbudai temető második tagjának írását a mai szabályzat különbözőképp írja elő: az elsőnél nagybetűvel (mint a tulajdonneveket), a másodiknál kisbetűvel (mint a közneveket). Ebből nem következik, hogy a Belvárosi Színház második fele tulajdonnév volna, de az Óbudai temető-é nem; nyilvánvaló, hogy két egyforma szerepű elemmel van dolgunk.

  4. példa. A kacsa, madzag szavak elválasztását az AkH. ka-csa, ma-dzag formában írja elő. Ez azonban nem jelenti (és főleg nem bizonyítja), hogy a dz ugyanúgy egyetlen hang volna, mint a cs. Jelenleg a kutatók többsége úgy véli, hogy a dz két hang egymásutánja (s így a nyelvészetileg logikusabb elválasztás mad-zag volna).

A francia „árnyéknyelvtan”

A helyesírás megtévesztő nyelvtani információjának legkülönösebb példáit a francia nyújtja. A francia nyelvben a főnév többes számát rag nélkül, az előtte álló determináns változtatásával fejezzük ki. Például [lö livr] ’a könyv’ → [lé livr] ’a könyvek’, [ön livr] ’könyv’ → [dé livr] ’könyvek’. A francia helyesírás ezzel szemben úgy tesz, mintha a többes számot -s raggal fejeznénk ki: le livreles livres, un livredes livres. A nyelvészetben tévedés volna azt mondani, hogy a francia többes szám jelölője az -s rag, melyet nem ejtünk. Ha nem ejtjük, akkor nem is jelölhet semmit; akkor nem nyelvi jelenség, hanem egy kulturális hagyomány része, mely ilyen „árnyéknyelvtant” tart fenn a francia írásbeliségben.

Amit tehát az írás a nyelvből megjeleníteni látszik, az vagy igaz, vagy nem: ez utóbbi esetben fenyegeti az elemzőt az írás csapdája. Ez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi magyar (vagy akár a francia) helyesírás ne volna megfelelő; az írásnak az állandósága, hagyományőrzése fontosabb, mint a szabályossága vagy a nyelvhez való hűsége. A helyesírás elsősorban konvenció, melyet ajánlatos betartani, függetlenül attól, hogy hűen vagy logikusan ábrázolja-e az adott kor nyelvállapotát.

Az, hogy valamely nyelvi kategóriát jelölnek-e írásban vagy sem, nem érinti e kategória létét, nyelvészeti besorolását, és fordítva: nem létezhet olyan nyelvi kategória, mely az illető nyelv beszédében nem fejeződik ki. Ha a magyar helyesírásban bevezetnék, hogy minden nőt jelentő, nőre vonatkozó szót vastag betűvel kellene írni, ez ettől még nem válna nyelvi ténnyé. Például az alábbi mondat így festene: Tegnap éva az öccsét meg a húgát bevitte Berényi doktornőhöz. ám a mondat ettől nem hangzana másképp, mint eddig, a magyar nyelvtanban tehát nem jelenne meg a nőnem mint nyelvtani kategória. (Ismételjük: nyelvtanon most a tudományos igényű, szakszerű nyelvészeti leírást értjük, nem pedig egy laikusoknak szóló nyelvhasználati-helyesírási kézikönyvet, ahol természetesen szólni kellene erről az új „nőkifejező” írásszabályról.)

A beszéd elsődlegessége

De miért is állítjuk, hogy a beszéd előbbre való az írásnál? Elsősorban azért, mert a nyelvészet önmagát az antropológia (tehát az embertan) egy ágának tekinti. Olyasmit vizsgál, ami mindig minden embert jellemez, ami nélkül nem ember az ember, ami a homo sapiens színre lépése óta (kb. 60 000 éve) e faj sajátossága. Ez nyilvánvalóan nem az írás, hanem a beszéd. Vegyük sorra a beszéd elsődlegességének okait.

  1. Az írás filogenetikusan másodlagos. — Minden nyelv íratlanul kezdi életét, s csak később tesz (ha tesz) szert írásbeliségre. Írás csak körülbelül öt-hatezer éve létezik. Az emberiség eddigi életének (a filogenezisnek, tehát a fajfejlődésnek) túlnyomó részét írás nélkül élte le, mely idő során kifejlett nyelvek jöttek létre. Ma is számos nyelv létezik, melynek nincs írásbelisége, és ezek ugyanolyan gazdagok és bonyolultak, mint bármelyik másik. Nincs primitív nyelv. Az első magyar összefüggő szövegemlék, a Halotti Beszéd (XII. sz.) ugyanolyan gazdag nyelvtanú magyar nyelvet mutat, mint amilyen a mai.

  2. Az írás ontogenetikusan is másodlagos. — Minden ember írás nélkül kezdi életét, szóban tanulja meg anyanyelvét (sőt esetleg még egy-két nyelvet, ha többnyelvű közösségbe születik), s csak azután tanul meg írni-olvasni. Számos ember élt és él, aki sohasem sajátítja el az írás-olvasást, de nyelvtudásuk normális. Az egyedfejlődésben (ontogenezisben) tehát az írás másodlagos, sőt hiányozhat.

  3. A beszéd ösztönös. — A beszéd elsajátítására ösztön hajtja a kisgyermeket, olyasféleképp, mint a két lábon járásra. Egészséges kisgyermeket nem kell beszélni tanítani, mert kikényszeríti, hogy beszéljenek hozzá és ellássák nyelvi adatokkal. Ez a képesség kb. 3 éves kor után megszűnik. Az írást viszont tanítani kell, az írás tantárgy, mely az élet során bármikor elsajátítható, mint a zongorázás, az autóvezetés, vagy az idegen nyelvek.

  4. A vakok hibátlanul beszélnek. — A vakok beszéde sohasem különbözött a látókétól, pedig ők nem ismerhették a betűket. (Csak az utóbbi évszázadban és csak a fejlett országokban kezdték használni a tapintható Braille-írást, és legújabban az elektroakusztikus és számítógépes segédeszközöket, melyekből a betűk létét, használatát a vakok is megismerhetik.)

  5. Az írás a civilizáció függvénye. — Az írásbeliség nyelven kívüli tényezők (tág értelemben: a civilizáció) függvénye. Az, hogy egy nyelvre mikor és milyen írásrendszert alkalmaznak, függ a vallástól, a politikai viszonyoktól, esetenként a közösség tudatos döntésétől. A magyar nyelvet latin betűkkel írják, mert Szent István a római (tehát katolikus) kereszténységet vette föl; ha a bizánci (tehát ortodox) kereszténységhez csatlakozott volna, akkor a magyarra a cirill betűket használták volna. A politikai függőség példája, hogy a szuahéli nyelvet (Kelet-Afrika) a német és angol gyarmatosítók hatására latin betűkkel írják, jóllehet beszélői nagyrészt muzulmánok, a nyelv maga pedig a bantu családba tartozik. A szerb és a horvát nyelv szinte teljesen azonos, mégis másképp írják őket: a szerbet cirill betűkkel (az ortodox-pravoszláv hagyomány miatt), a horvátot latin betűkkel (a katolikus hagyomány miatt), így látszatra sokkal nagyobb köztük a különbség, mint a hangzó valóságban.

  6. Az írás megváltoztatható. — Az írás a társadalom kezében van. Ha régről örököljük is és számos elemét hagyományként visszük is tovább, mégiscsak tudatos emberi alkotás, és mint ilyen, megváltoztatható. A tudatos íráscserére számos példa van. A román nyelv írásában a hagyományosan használt, az ortodox kereszténységtől örökölt cirillről a XIX. században áttértek a latin betűre. A törökök az iszlámtól kapott arab írást cserélték fel 1926-ban a latin betűs írásra. Az ilyen írásváltások alkalmával maga a nyelv nem változik: beszélői ugyanúgy beszélnek tovább, mint addig, a nyelvtan és hangtan szabályai, kategóriái változatlanok. Jegyezzük meg, hogy a gyakorlati életben, ahol „nyelvtan” alatt az írott nyelv szabályait (az ókori értelemben vett „grammatikát”) értik, egy ilyen írásváltás természetesen megváltoztatja a „nyelvtant” (= helyesírást, írott nyelvhasználatot), úgyhogy új nyelvtani kézikönyvek válnak szükségessé.

Az is előfordul, hogy az írásrendszer alapvető cseréje nélkül hajtanak végre kisebb-nagyobb írásreformot, ahogyan a magyar helyesírásban a XX. század elején a cz helyett bevezették a sima c-t; ettől a cica szó kiejtése, használata nem változott. (Viszont gondoljuk el, milyen képtelenség volna olyasmit bevezetni, hogy — mondjuk — minden [g] hang helyett ezentúl [dzs] hangot kell mondani, azaz ha magát a nyelvet próbálnánk emberi döntéssel megváltoztatni.) A német helyesírás minden főnevet nagy kezdőbetűvel ír; már többször felmerült, hogy ezt eltöröljék s csak a tulajdonneveket írják naggyal, ahogy más európai nyelvekben szokás. Ha ez megtörténne, a német helyesírás megváltozna, mivel megjelenne benne a tulajdonnév (= nagybetűs főnév) kategóriája; maga a német nyelvtan azonban nem, hiszen eddig is volt benne tulajdonnév (mert minden nyelvben van), csak nem jelölték írásban.

Az írás mint önálló közeg

Számos kutató vallja ugyanakkor, különösen az utóbbi évtizedekben, hogy az írás ma már annyira önálló közege, „médiuma” a nyelvnek, hogy — legalábbis a beszéd mellett — önálló vizsgálatot érdemel. Érveik a következők:

  1. Lehet olyat írni, ami sohasem hangzott el, és nem is arra szánjuk, hogy elhangozzon. Az ilyen szövegek létrejöttekor az írás nem a beszédet kódolja írott jelekké. Nemcsak a regények ilyenek, de számos jogi szöveg, műszaki leírás is ide tartozik.

  2. A siketek jól meg tudnak tanulni írni-olvasni, még akkor is, ha beszédük hiányos és kezdetleges marad.

  3. Lehet idegen nyelvet úgy megtanulni, hogy csak írni-olvasni tudunk, beszélni vagy érteni nem. Ez eleve természetes a holt nyelvek esetén (pl. latin, ógörög): számos művelt ember írt-olvasott folyékonyan e nyelveken, miközben nem tudott (és nem is akart) rajtuk megszólalni. Ismert Arany János példája, aki angolul kiválóan olvasott, de beszélni nem tudott; és ma is sokan vannak, akik valamely nyelvet csak az írásos médiumon át tudnak használni, szóban nem. Ha csak a beszédet ismernénk el nyelvnek, akkor őrájuk azt kellene mondani, hogy nem tudnak a kérdéses nyelven.

  4. Az írással rendelkező nyelvekben szinte mindig vannak dolgok — íráselemek, szavak, nyelvtani szabályok —, melyek csak írásban használatosak.

    — A magyarban a burgonya, filmszínház, elhunyt szavak csak írásban élnek, helyettük beszédben más szavakat használnak (krumpli, mozi, meghalt).

    — A magyarban a ly, w, x grafémák (pl. folyó, watt, taxi) csak az írás miatt léteznek, hiszen nincs saját hangmegfelelőjük, a más grafémával is jelölhető j, v, ksz hangokat jelölik.

    — A franciában (mint föntebb láttuk) a névszók többesszámát írásban -s betű jelöli, melynek nincs beszédbeli megfelelője. Ugyancsak a franciában az egyszerű múlt idő (ilparla ’ő beszélt’) csak írásban használatos; beszédbeli megfelelője az összetett múlt: il a parlé.

    — A magyarban a -ban/-ben rag használata az írott nyelvre (vagy az írást utánzó, felolvasásszerű beszédre) korlátozódik (Sopronban él); beszédbeli megfelelője a -ba/-be rag ([sopromba él]); ehhez lásd a 20.1. pontot is.

  5. Vannak sajátosan írásbeli kifejezőeszközök, melyeknek szóbeli megfelelőjük nincsen. Ilyen a nagy kezdőbetűs, illetve csupa nagybetűs írás; a bekezdésre tagolás; az írásjelek többsége (pl. a pontosvessző); a dőlt vagy vastag betű, a betűtípus és -méret megválasztása; a szövegnek a lapon való elhelyezése (a tördelés); stb. Ezeket lehet valamennyire a beszédben is tükrözni, de szó sincs olyan egyértelmű megfelelésről, mint a betű—hang viszony esetében. Ide tartoznak a képversek, amelyek a szöveg betűit képpé rendezik s így egyszerre költemények és grafikai alkotások, s ezért nem lehet őket a maguk művészi teljességében felolvasni vagy elszavalni.

    Képvers

    Apollinaire: A sebzett galamb és a szökőkút c. képverse Radnóti Miklós fordításában

  6. Az írás olyan tartalmakat is jelölhet, amit az adott nyelv nem jelöl. Ilyen a mondatok logikai besorolása mondatfajtákba. Az alábbi mondatok hanglejtése (és közlési tartalma, beszédszándéka) teljesen azonos, mégis más írásjel kerül a végükre, mert a helyesírás a logikai besorolást tükrözve a másodikat „óhajtó mondatnak” tekinti — miközben a magyar nyelv nem tud ilyen kategória létezéséről.

    Szeretném, ha visszajönne.

    Bárcsak visszajönne!

  7. A betűszavak léte is mutatja, hogy nemcsak az írás tükrözi a nyelvet, hanem fordítva is, hiszen a betűk nevét szó gyanánt használjuk. Ennek két típusa van: az alfabetizmusok vagy betűző ejtésűek (ezeknél magukat a betűket nevezzük meg), illetve az akronímák vagy egybeejtésűek (ezeknél a betűket összeolvassuk).

Betűszavak

— alfabetizmusok (a betűk nevét mondjuk ki):

D [dé] kategóriásjogosítvány

TV vagy tévé = televízió

UV [úvé] 1) = utóvizsga; 2) = ultraviolet (’ibolyántúli’, angol)

BVSC [bévéescé] = Bp. Vasutas Sport-Club

SZJA [eszjéa] = személyi jövedelemadó

WC vagy vécé = water closet (’vizes fülke’, angol)

IQ [íkú] = intelligence quotient (’intelligencia-hányados’, angol)

— akronímák (a kezdőbetűket szóvá olvassuk össze):

ELTE [elte] = Eötvös Loránd Tudományegyetem

áfa [áfa] = általános forgalmi adó

MÁV [máv] = Magyar államvasutak

HIV [hiv] = human immunodeficiency virus (’emberi immunhiány-vírus’, angol)

BAH [bah]-csomópont = Budaörsi—Alkotás—Hegyalja úti

GYSEV [gyesev] = Győr—Sopron—Ebenfurthi Vasút

APEH [apeh] = Adó- és Pénzügyi Ellenőrző Hivatal

Az írás idealizál

Az írás képes arra, hogy eltekintsen a beszéd esetlegességeitől, fizikai (azaz nem nyelvi) velejáróitól, mint a beszélő hangszíne, hangmagassága, beszédsebessége, neme, a beszéd közben fellépő habozások és nyelvbotlások, az esetleg elharapott mondatvég. Ilyen értelemben az írás idealizálja a nyelvet — valahogy úgy, mint amikor a fizikában eltekintünk a súrlódástól és közegellenállástól, s idealizálva írjuk le a szabadesés törvényét; bár tudjuk, hogy az ebben a tiszta formában sose fordul elő, mégis igaznak érezzük a leírást. A nyelvben is így van: az idealizálás egybevág a beszélők intuíciójával, akik valami ideálisat — a nyelvtudásuk által létrehozott mondatokat — valósítanak meg beszéd közben, jóllehet ami hallatszik — a nyelvi szereplés —, mindig esetleges és tökéletlen. A nyelvtudást szakszóval „kompetenciának”, a szereplést „performanciának” nevezzük. Kimondhatjuk: az írás képes arra, hogy a kompetenciát modellálja és ne a performanciát rögzítse.

Tekintsük a következő példákat. Az (1)-esben idealizálatlanul, nagyjából fonetikusan írtuk le, amit valaki mond — ez tehát a nyelvi szereplés, a performancia:

(1) Nsoase vágnég bele ien kalamba.

Ugyanez a mondat idealizáltan, a szokásos magyar helyesírással leírva így fest — ez tehát a mondat mögötti nyelvtudás, a kompetencia:

(2) Én sohase vágnék bele ilyen kalandba.

A kérdéses beszélő intuitív nyelvtana ezt a (2)-es mondatot hozza létre. Ő ezt akarta mondani, és azt gondolja, hogy ezt is mondta. Ha megfontoltan, lassan beszélne, a szavak között szünetet tartva, akkor csakugyan a (2) formát mondaná. (Az ötödik szót persze [ijen]-nek ejtené, ott a helyesírás ly-ja önkényes, nyelven kívüli tradíció.) Az (1) és (2) közötti különbségeket tehát a nyelvi szereplés, a performancia külsődlegességeinek (sebesség, a hangképzés fesztelensége), ill. a [-kb-] → [-gb-] esetén a kötelező zöngésségi hasonulásnak tudhatjuk be. Ezeket jogunk van írásban „kitisztogatni”, azaz idealizálni, ezzel a szöveget nem változtatjuk meg. Az (1) és a (2) ugyanaz a szöveg, a művelt magyar köznyelvet példázza.

Az idealizálást nem szabad összetéveszteni a sztenderdizálással. A sztenderdizálás azt jelentené, hogy a nyelvjárási, műveletlen, elavult, szleng vagy bármilyen okból nem-sztenderd szöveget átjavítjuk a mindenkori norma (azaz a művelt köznyelv, esetleg az irodalmi nyelv) szerint. Tekintsük a (3)-as példát, melyet egy másik beszélő produkál:

(3) Nsoase vágnág bele ien kalamba.

Ennek idealizált megfelelője a (4)-es:

(4) Én sohase vágnák bele ilyen kalandba.

A vágnák alakot nem „javítottuk ki” a sztenderd vágnék-ra, ugyanis az már nem idealizálás, hanem sztenderdizálás volna. Az idealizálásnak nem szabad kiterjednie olyasmire, ami az illetőnek nem tartozik a kompetenciájába, amit ő nem tudna vagy nem is akarna úgy mondani. Nincs jogunk a „nákolást” kitisztogatni, hiszen ez a személy így beszél, ez az ő ideális kompetenciája, magyar nyelvtana. A (3)-as mondat idealizált változata ezért nem a (2), hanem a (4). A (3) és a (4) ugyanaz a szöveg, a köznyelv alatti magyar beszédet példázza (lásd a 20. fejezetet).

A helyzet ennél valamivel bonyolultabb, ugyanis számos beszélő van, aki nemsztenderd formákat használ (azaz a fenti (4)-est, melyet kellő sebesség mellett (3)-asként valósít meg); ám mivel több-kevesebb iskolázottsággal rendelkezik, tudja, hogy mi a sztenderd, s így írásban azt használja, hiszen írni az iskolában tanították. Az írott formán van ideje elgondolkodni, így írott szereplése a (2) lesz, azaz írásban saját magát sztenderdizálja. Ehhez neki joga van, csak a nyelvésznek nincs joga „kijavítani” az ő kompetenciáját.

Hang és fonéma

A grafémák elvileg egy-egy hangot jelölnek: n-a-gy, f-r-ö-cs-ö-g, dzs-e-k-i. Ha azonban összehasonlítjuk az n betű által jelölt hangot a dönt és a döng szavakban, látjuk, hogy ugyanaz a graféma két különböző hangot jelöl: a dönt-ben az [n] hangot, a döng-ben az [ŋ] hangot. Ez nem csorbítja a betűírás egyértelműségét, mert az [n] és az [ŋ] a magyarban egyetlen elemnek, az /n/ fonémának a különböző megvalósulásai (allofónjai). Az allofónok váltakozása mindig megjósolható (példánkban a [ŋ] fellépését az utána álló [g] hang váltja ki), s így jelölésük — az anyanyelvi beszélő szempontjából, aki automatikusan alkalmazza a hangtani szabályokat — nem szükséges. Valójában az <n> graféma nem az [n] vagy [ŋ] hangot jelöli, hanem az /n/ fonémát. Ez így ésszerű, hiszen csak a fonémák tudnak egymástól szavakat megkülönböztetni, az allofónok nem. Jelen tárgyalásunkban az olyan hangot nevezzük fonémának, mely a nyelvnek legalább egy szavát egy másiktól megkülönbözteti. Például a szurok ↔ szúrok pár mutatja, hogy a magyarban a hosszú [ú] hang képes fonéma értékű lenni, s ezért az őt megjelenítő <ú> grafémára szükség van. Ha viszont bevezetnénk a magyarban egy grafémát az [ŋ] hangra (mondjuk az nh betűkapcsolatot, s a döng, sonka-féle szavakat ezentúl dönhg, sonhka formában írnánk), ezzel nem tökéletesítenénk az írást, mert az [ŋ] sosem különböztet meg egy szót egy másiktól.

A hangjelölő betűírást tehát szakszerűbben fonémajelölő grafémaírásnak nevezhetjük. A betűírás alapelve voltaképpen nem az egy betű — egy hang, hanem az egy graféma — egy fonéma megfelelés. Ahány fonéma van egy nyelvben, annyi grafémára van szükség az egyértelmű lejegyzéshez.

Írás és helyesírás

Írásnak nevezünk minden olyan lejegyzési módot, mely a nyelvi adatokat rögzíti. A betűírás ebben az egyszerű értelemben fonetikus kódolás, hiszen a hangokat (fonémákat) áttesszük betűkké (grafémákká). Mindössze annyi a követelmény, hogy a lejegyzésből visszaállítható („visszakereshető”) legyen az elhangzott szöveg. A magyart is le lehetne jegyezni akár cirill vagy görög vagy más betűkkel, vagy a távírásban használt morze-jelekkel, vagy számokkal (ahol a = 1, á = 2…), csak minden fonémának meglegyen a saját külön jele. Az alábbi lejegyzések mind tisztán fonetikusak:

A magyar barna szó lejegyzései különféle betűírásokkal

A helyesírás (görögül ortho- ’helyes’ + graphia ’írás’) ezzel szemben azt jelenti, hogy a tiszta hangjelöléstől, az egyszerű fonetikus írásmódtól — különböző okokból — eltérünk, azaz nem pontosan azt írjuk le, ami elhangzik. Akkor mondjuk, hogy egy nyelvnek van helyesírása, ha a nyelvközösség művelt tagjai szerint a fonetikus lejegyzésnél van „helyesebb” megoldás, mely a hagyomány része s amelyet az anyanyelvűeknek is tanulniuk kell. Hasonlítsuk össze a magyar [kapsz] (= kapsz) és [dopsz] (= dobsz) szavakat. Mindkettő ugyanarra a [psz] hangcsoportra végződik. A kapsz esetében a helyesírás egybeesik a fonetikus lejegyzéssel, azaz minden hangnak megfeleltetjük a szokásos grafémáját: k-a-p-sz. A dobsz esetében a helyesírás eltér a fonetikus kódolástól, nem az elhangzottakat rögzíti, nem *dopsz, hanem dobsz alakot ír elő. Úgy is mondhatjuk: a dobsz-nak van helyesírása, míg a kapsz-nak „csak írása” van.

A nyelv nem tudatos emberi alkotás, így nem lehet hibás vagy tökéletlen, ahogy a népzene vagy a népköltészet se lehet az. Az emberi ösztön gondoskodik arról, hogy a közösség nyelve optimális (és a Földön mindenütt egyforma nehézségű) rendszerként működjön. Az írás ezzel szemben tudatos emberi alkotás, mely lehet jó vagy rossz, optimális vagy tökéletlen. Az írást—helyesírást lehet bírálni, logikátlanságait felfedni, míg ilyesminek magával a nyelvvel kapcsolatban nincs ésszerű alapja. A nyelvekben mindig van egy adag rendhagyóság, bizonyos számú olyan forma, melyet szabállyal nem lehet generálni. A helyesírásnak egyáltalán nem kell rendhagyóságokat tartalmaznia, s ha ilyenek kialakulnak benne, azokat — ha a közösség vagy valamely testület szükségesnek tartja — írásreformokkal ki lehet belőle gyomlálni.

A nyelvész az írást nem tekinti elsődleges nyelvi ténynek, éppen mivel emberi alkotás. Ha az írást vizsgáljuk, akkor más emberek többé-kevésbé tudatos nyelvi döntéseit tesszük vizsgálat tárgyává. Lehet ilyesmit vizsgálni, csak ekkor kilépünk a tulajdonképpeni nyelvészetből (mely sohasem emberi döntéseket vizsgál), és kulturális, vallási, politikai, történelmi — azaz nyelven kívüli — tényezőket kell figyelembe vennünk.