Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

29. fejezet - Nyelv és írás

29. fejezet - Nyelv és írás

Nádasdy, Ádám

Betűk, grafémák, ábécék

A betűírás

A magyarban használt írás a betűírások (alfabetikus írások) közé tartozik. Minden betűírás alapvetően fonetikus, mert célja a hangjelölés: egy nyelv hangkészletének elemeit megfeleltetjük egy betűkészlet elemeinek (azaz valamilyen ábécének). Ideális esetben egy betű egy hangnak felel meg és megfordítva, azaz megfelelésük kölcsönös és egyértelmű. Ez szinte sosincs egészen így, alább majd látni fogjuk, miért nem.

Az alfabetikus írásban a betűknek nincs jelentése vagy nyelvtani szerepe; alakjuk mellékes, hangértékük puszta konvenció. A [p] hangot jelölhetné éppen az R betű, és a P betű jelölhetné az [r] hangot (mint teszi például a görög ábécében). A betűk nem fejeznek ki semmit.

Értelmes betűk?

Néha úgy tűnik, hogy egy-egy betűnek mégiscsak van jelentése, s így ellentmond a fenti alfabetikus elvnek. Ezek a betűk voltaképpen szavak, melyeket írásban egyetlen betű jelenít meg.

  • Egyfonémás szavak: ezek véletlenül állnak egyetlen fonémából. Itt nem a betűnek van jelentése, hanem a szónak, melyet egy fonéma jelenít meg, s ezt írásban egy betű ábrázolja.

    29.1. táblázat -

    magyar ő

    angol I ’én’

    olasz è ’van’

    orosz k ’felé, -hoz’

    magyar s

    latin i ’menj!’

    svéd ö ’sziget’

    spanyol y ’és’

    magyar a

    francia a ’neki van’


  • Betűnevek (alfabetizmusok): ezeknél magát a betűt nevezzük meg, az ábécében szokásos nevén. Ezek hangtanilag szótagok, nyelvtanilag pedig főnevek, illetve melléknevek, tehát szavak.

    • Néha sorszám vagy jelző gyanánt használjuk a betűt:

      29.2. táblázat -

      felszállunk az A-ra

      a B osztály tanulói

      C-vitamin

      az F épületben


    • Néha létező szavak első betűjét mint rövidítést betűnevén kimondjuk:

      29.3. táblázat -

      CS-lakásban lakik (’csökkent értékű’)

      felhívták K-vonalon (’közvetlen telefon’)

      megszorzom π-vel (periméter = ’kerület’)

      L. Nagy Zsuzsa (’Lévainé’)


Említsük meg, hogy nem minden írás betűírás: vannak piktografikus (azaz „képíró”) írások, melyekben az írásjegyek — a szavak hangalakjától függetlenül — képileg ábrázolják, amit kifejeznek. Ilyen piktogramokból áll az egyiptomi hieroglif írás, és eredetileg ilyen volt a kínai írás is, bár a legtöbb jele mára már felismerhetetlenné egyszerűsödött. Ilyenek a mai elektronikus levelezésben használt hangulatjelek, pl. :—) a jókedv kifejezésére.

Vannak továbbá ideografikus (azaz „fogalomíró”) írások, melyekben az írásjegyek szintén nem a hangalakot ábrázolják, de nem is hasonlítanak képileg a jelölt dologra, hanem — önkényes konvenció alapján — közvetlenül a fogalmat ábrázolják. Ilyenek például a számjegyek: 1, 2, 3… Ma már ide kell sorolni a kínai írásjelek többségét, melyek eredetileg piktogramok voltak, de az eredeti kép már nem ismerhető föl bennük.

Ideogrammák a magyarban

A latin betűs írásban is használatosak – a szokványos írás helyett vagy mellett, rövidítés gyanánt ideogrammák (fogalomjelek):

29.4. táblázat -

& = és

√ = négyzetgyök

VIII = nyolc

% = százalék

Cu = réz

@ = internetes szervernév következik


Betű és graféma

A „betű” elnevezés elvileg az egyszerű, tovább nem osztható írásjegyet jelöli, mint a <b>, <i>, <w>, <ő>. (Ha egy betűről mint betűről beszélünk, csúcsos zárójelben jeleníthetjük meg.) A latin ábécének az újkor kezdete óta 26 betűje van. Ezt a „nyelvek fölötti” elemkészletet nevezzük latin alapábécének (vagy általános latin betűs ábécének).

29.5. táblázat -

Az általános latin betűs ábécé 26 betűje

Kisbetűk

a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, t, u, v, w, x, y, z

Nagybetűk

A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, X, Y, Z


Számos nyelvben — így a magyarban is — további elemekre volt szükség a nyelv hangjainak megjelenítéséhez. Az elemkészlet bővítése kétféle módon történt:

  1. mellékjelek alkalmazásával; pl. ö, í, ű; francia ç; cseh č; dán ø; stb.

  2. betűkapcsolással; pl. ty, cs, dzs; angol ea; olasz gli; német äu és sch; spanyol ll; stb.

Ezeken kívül használatos néhány ligatúra, azaz két betű tényleges összekapcsolásával létrehozott önálló írásjegy:

<æ> = <a + e> (latin kiejtése [é], pl. Cæsar [cézár]);

<œ> = <o + e> (latin kiejtése [ő], pl. amœba [amőba]);

<β> = <s + z> (ún. „éles sz”, csak a németben használatos, kiejtése [sz], pl. groβ [grósz]).

Mindazokat az önálló íráselemeket — ideértve a betűkapcsolatokat és ligatúrákat is —, amelyek rendszeresen megjelennek az adott nyelv írásában és rendszeresen egy bizonyos hangot (vagy más jelenséget, pl. hangsúlyt) jelölnek, grafémának nevezzük. A magyar grafémák tehát háromfélék: sima latin betűk (b, u); mellékjeles betűk (ö, í); betűkapcsolatok (ty, cs, dzs).

A magyarban az új grafémák magánhangzók esetében mindig mellékjelezéssel (ö, í), mássalhangzók esetében mindig betűkapcsolással (ty, cs, dzs) jöttek létre. Régi szövegekben ennek a fordítottjával is találkozunk: léteztek magánhangzó-kettősbetűk, pl.

   kewzbe = közbe; fww = ;

illetve léteztek mellékjeles mássalhangzó-betűk, pl.

   zèrèć [szerecc] = szeretsz; at́afiac = atyafiak.

A Magyar Tudományos Akadémia által kiadott szabályzatban (A magyar helyesírás szabályai, rövidítve AkH.) és az iskolai gyakorlatban is a „betű” kifejezés voltaképpen a grafémákat jelöli (tehát a betűkapcsolatokat is, pl. „a cs betű”), míg az egyes betűket jegynek, írásjegynek, betűjegynek nevezik. Eszerint tehát a cs többjegyű betű, melynek első jegye c. Ez okozhat némi terminológiai zavart, hiszen a csíny szó eszerint három betűből, de öt írásjegyből áll; egyértelműbb úgy fogalmazni, hogy a csíny három grafémából, de öt betűből áll. Annyiban helyeselhető az iskolai hagyomány, hogy a graféma és a betű között hasonló a viszony, mint a fonéma és a hang között. A hangtanban is, ha egyszer tisztáztuk a hang–fonéma különbséget, a továbbiakban mondhatunk „fonéma” helyett „hangot”; így mi is az alábbiakban „graféma” helyett gyakran fogunk „betűt” mondani, s csak félreértés elkerülésére nyúlunk a precízebb terminológiához.

A graféma változatai

A graféma absztrakt fogalom, mely magában foglalja a kérdéses betű változatait (az allográfokat). Így például egyazon graféma változatai a kis- és nagybetűk, jóllehet néha egészen más alakúak, pl. <a> = <A>, <g> = <G>, <r> = <R>; valamint az egyes betűk grafikai alakváltozatai (pl. <a> = <a>). Allográfnak tekinthetjük a magyarban a kettősbetűk kettőzésekor létrejövő háromjegyű (AAB alakú) kombinációkat (hosszú, kulccsal, pottyan) a mechanikusan várható ABAB alakú kombinációk (*hoszszú, *kulcscsal, *potytyan) helyett.

A betűváltozatok vizsgálata csak részben tartozik a nyelvészet tárgykörébe, lévén jórészt nyomdászati, kézírástani (grafológiai), írástörténeti, sőt esztétikai kérdés. Így például a német nyelvben sokáig használatos ún. gót betűk (szakszóval fraktúra) egyszerűen a latin betűk alakváltozatai, s így nyelvészetileg érdektelenek.

Az allográfok olykor nyelvtanilag leírható eloszlásban vannak, ilyenkor a megjelenésüket kormányozó szabály a nyelvészetbe tartozik. Szabályozva van például (a magyarban eléggé bonyolultan), hogy mikor kell kis- és nagybetűt írni. Szabályozva van, hogy az olyan hosszú mássalhangzót, melynek rövid változata kettősbetűvel íródik (sz), mikor kell AAB (ssz) és mikor ABAB (szsz) formában megjeleníteni: dísz, dísszel, dísszerű de díszszemle. Régi nyomtatványokban (a 17. századig) szabályozva volt a kis <s> betű két változata: szó végén a szokásos <s>, egyebütt az ún. hosszú <ſ>, pl. ſzépſéges = szépséges. Feltűnő, hogy még az ilyen szabályos eloszlású graféma-változatok is csak ritkán esnek egybe a fonéma-változatokkal, az allográfok tehát nem szoktak allofónokat kódolni.

Egy betű grafikai változatai – a latin <A a > betű alakjai különböző nyomdai betűtípusokban

Az I-féle és U-féle betűk

A középkor óta a latin ábécében – eltekintve a mellékjeles, ill. betűkapcsolásos grafémakészlet-bővítéstől – mindössze egy lényeges újítás történt: az <i>és <j>, illetve <u> és <v> megkülönböztetése, s ezzel összefüggésben az <y> és a <w> szerepének rendezése. Az eredeti latin ábécében csak <i> és <u> betű létezett, ez használták úgy az [i u] magánhangzók, mint a velük rokon [j w] siklóhangok jelölésére, pl. iuuenis (= juvenis), Liuius (= Livius). A <w> betűt két <u> összekapcsolásával alkották a középkorban (eredetileg tehát ligatúra). Az <y>-t a görögből vették kölcsön, ahol ekkor már [i] volt az ejtése. A reneszánsz kor végéig, a 17. századig az <i>, <j> és <y> egyazon grafémának számított, melynek hangértéke a magyarban [i] vagy [j] volt. Ugyancsak egy grafémának számított az <u>, <v> és <w>, melynek hangértéke [u] vagy [v] volt. Néha logikusan váltogatták őket (a szón belüli helyzet vagy a kis- és nagybetű függvényében), néha logikátlanul. A <j> és <v> mint önálló graféma – Európa minden nyelvének írásában – tudatos nyelvtanírói-nyomdászi döntések ered ményeképp a 17. század végére rögzült. A Károli Gáspár-féle Vizsolyi Bibliában (1590) még ilyen megoldásokat találunk:

<i∼j∼y> és <u∼v∼w> a Vizsolyi Bibliában (1590)

29.6. táblázat -

ruhaia = ruhája

hiuá = hívá

iót = jót

WY = új

Viué = vivé

vtánna = utánna ’utána’

tęry = térj

WR = úr

tulaydon = tulajdon

éijel = éjjel


Az ábécé

A latin ábécé, mint az Óvilág szinte minden írása, a közel-keleti föníciai ábécéből származik. Ezt az ábécét rendszeresen először sémi nyelvekre, tehát a föníciai, majd az arámi, majd a héber nyelvre használták, innen terjedt tovább még az ókorban. Az alábbi összehasonlító táblázat szemlélteti, hogyan alakultak ki a föníciai ábécéből az Európában és környékén használt ábécék. (A héber betűsor azonos az eredeti föníciai-arámival, csak a betűk alakja későbbi.) A két első betű sémi neve (aleph ’ökör’, béth ’ház’) számos nyelvben magának a betűsornak a megjelölésére használatos, például héberül alef-bét, angolul alphabet, oroszul alfavít. Magyarul nem ez, hanem a latin betűnevek első háromja adja az egész sor nevét: ábécé. A betűk sorrendje évezredeken át alig változott, inkább beszúrtak vagy kihagytak egy-egy betűt. (Kivétel az arab, ahol ma már nem ezt, hanem egy átrendezett ábécét használnak, mely a betűk alakját veszi alapul.) A latinban a Z és X betűket az ábécé végére utasították, minthogy azok a latinban ritkán (főleg görög kölcsön-szavakban) fordulnak elő. Amikor a C betűből megalkották a G betűt (egy vonalka hozzátételével), ezt az új G betűt a Z megüresedett helyére tették, így alakult ki az ABCDEFG sorrend.

Az ősi sémi ábécé főbb leszármazottai

A görög írás

Nem csak latin betűs magyar írás létezett: a legkorábbi magyar írásos emlékek között vannak olyanok, amelyek görög nyelvű szövegben, görög betűkkel vannak lejegyezve. Ennek az az oka, hogy a magyarság eleinte a bizánci birodalommal s annak görög kultúrájával került kapcsolatba. Néhány példa:

Magyar szavak görög írással (9–11. század)

29.7. táblázat -

Eredeti görögbetűs

Latinbetűs átírás

Feltehető kiejtése

Jelentése, mai alakja

σαμτάγ

samtag

[számtag]

szántó

μελεκδí

melekdi

[melegdi]

Melegdi (aki a déli, meleg oldalon lakik)

’αρπαδή

arpadi

[árpadi]

Árpád (árpaszem, árpácska)

γυλά

gila

[gyilá]

gyula, fővezér

βεσπρέμ

besprem

[beszprém]

Veszprém (városnév)

’εξελεχ

exelech

[ézeleg]

Ízelő (személynév; = édes? aki ízlel?)


A székely rovásírás

Még egy írásmóddal lehetett magyar szavakat rögzíteni: az ún. székely rovásírással. Ezt az ótörök népek használták, és végső soron a föníciai ábécéből származik, ugyanúgy, mint a többi európai ábécé: a héber, a görög, a latin. A magyarok az ótörököktől tanulták el még a honfoglalás előtt s alkalmazták magyar szavak lejegyzésére, szükség szerint kiegészítve görög, majd – a honfoglalás körüli időkben – szláv betűkkel. Mint minden rovásírást, kőbe vagy fába vésték, így nemigen volt alkalmas összefüggő szövegek vagy irodalmi művek lejegyzésére, inkább csak adatrögzítésre (pl. kié egy tárgy, mikor épült valami), illetve vallási és mágikus célokra (imák, felajánlások, jelmondatok, áldások, átkok). A honfoglalás után a kereszténységgel együtt elterjedt a latin betűs írás, melyet pergamenre vagy papírra, tollal lehetett írni, s ezért terjedelmesebb szövegek lejegyzésére is alkalmas volt. A latin betű a legtöbb helyen kiszorította (pontosabban fölöslegessé tette) a rovásírást, csak a székelyeknél élt tovább a 17. sz. végéig (ezért hívják „székely” rovásírásnak). Levélírásra vagy szövegek lejegyzésére ekkor sem használták, csak egy-egy név, évszám, szó vagy mondat bevésésére. A székely rovásírás – a romantikus közhiedelemmel ellentétben – nem „magyarabb”, mint a görög vagy latin ábécé, csak néhány száz évvel korábban kezdték alkalmazni a magyar nyelvre. Az alábbi szöveget 1515-ben Konstantinápolyban véste kőbe egy ott tartózkodó magyar.

Székely rovásírás (1515)

Irodalom

[CH29-B1a] A magyar helyesírás szabályai [= AkH.]. 1984. 11. kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B1] AntalLászló 1981. Nyelvek nyomában. Budapest, Kozmosz Könyvek.

[CH29-B2] BaddeleyAlan 2001. Az emberi emlékezet. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH29-B3] BárcziGėza 1966. A magyar nyelv életrajza. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B4] ChadwickJohn 1980. A lineáris B megfejtése. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B5] CrystalDavid 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH29-B6] CsötörtökCsaba 1986. Grafológia. Az íráselemzés kézikönyve. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B7] DoblhoferErnst 1962. Jelek és csodák. Letűnt írások és nyelvek megfejtése. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B8] FábiánPál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B9] FilepLászló - BereznaiGyula1999. A számírás története. 2., bővített kiadás. Budapest, Filum.

[CH29-B10] FodorIstván (szerk.) 1999. Avilág nyelvei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B11] FónagyIván 1977. Írásjel; Íráskép (két címszó). In: KirályIstván (foszerk.) Világirodalmi Lexikon V. kötet 111–143. Budapest: Akadémiai Kiadó.

[CH29-B12] GyurgyákJános 1996. Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH29-B13] KékiBéla 1971. Az írás története. Rajzolta Köpeczi Bócz István. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B14] KékiBéla 2000. Az írás története (A kezdetektől a nyomdabetűig). Budapest, Vince Kiadó.

[CH29-B15] KeneseiIstván (szerk.) 2004. A nyelv és a nyelvek. 5. kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó; 11. fej.: A maradandó nyelv.

[CH29-B16] KeszlerBorbála 1995. A magyar írásjelhasználat története a XVII. század közepéig.Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B17] KeszlerBorbála 2004. Irásjeltan: Az írásjelhasználat szabályai, problémái és története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH29-B18] KniezsaIstván 1952. Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B19] LaczkóKrisztina - MártonfiAttila2004. Helyesírás. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH29-B20] LengyelZsolt 1999. Az írás: kezdet - folyamat - végpont (Az írástanulás pszicholingvisztikai alapjai). Budapest, Corvina Kiadó.

[CH29-B21] ManguelAlberto 2001. Az olvasás története. Budapest, Park Könyvkiadó.

[CH29-B22] NádasdyÁdám 2003. A helyesírási ló. In: Ízlések és szabályok.Budapest, Magvető Kiadó, 95–112.

[CH29-B23] NémethGyula 1934. A magyar rovásírás. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

[CH29-B24] NémethZsigmond (szerk.) 1990. Miatyánk 121 európai nyelven. Budapest: Interart Stúdió.

[CH29-B25] PeiMario 1966. Szabálytalan nyelvtörténet. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B26] SzántóTibor 1982. A betű. Abetűtörténet és a korszerű betűművészet rövid áttekintése. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B27] SzemereGyula 1974. Az akadémiai helyesírás története (1832–1954). Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH29-B28] TerestyéniTamás 1996. Funkcionális illiteráció. Jelkép 1996/2: 45-57.

[CH29-B29] TevanAndor 1984. A könyv évezredes útja.. 3. kiadás. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

[CH29-B30] VárkonyiNándor 1943. Az írás története. Budapest, Turul.