Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A jelnyelvek grammatikájának néhány jellegzetes vonása

A jelnyelvek grammatikájának néhány jellegzetes vonása

Lehet-e egyenértékű egy vizuális és egy vokális nyelv?

Sokak számára a jelnyelv által használt csatorna és kód – a hangzó nyelvekhez képest – meglehetősen idegennek tűnik. Az 1. ábra ezt a két rendszert hasonlítja össze. Az előbbi elvén működik a rádió vagy a telefon, az utóbbién pedig a különféle videorendszerek (vö. Jackendoff 1994). Az ábrán alkalmazott kifejezések (adó, vevő, csatorna, kód stb.) Roman Jakobson (1972) széles körben elterjedt kommunikációs rendszeréből származnak.

A hangzó nyelvek és a jelnyelvek kódolásának és csatornáinak az összevetése (Jackendoff 1994 alapján)

Amikor tehát a jelnyelveknek a hangzó nyelvekkel való egyenértékűsége kerül szóba, egyik első kérdésként szinte biztosan az merül fel, hogy egyáltalán a kétféle modalitás, a kétféle „hordozóanyag” miképpen mérhető össze egymással. A hangzó nyelvekben a fonémák jelentésmegkülönböztető szerepű, ám önálló jelentéssel nem rendelkező elemek, ezekből épülnek fel a magasabb rendű szerkezetek: a szavak, a szavakból álló mondatok és még nagyobb szövegegységek. A jelnyelvek viszont nem hangokból építkeznek, épp ezért az sem egyértelmű, hogy ez a fajta szerkesztettség (az ún. kettős tagoltság) vajon bennük is fellelhető-e. Ennek a jelnyelvekben való meglétére, illetve mibenlétére William C. Stokoe amerikai nyelvész mutatott rá elsőként (Stokoe 1966; Stokoe et al. 1976 [1965]). Ugyancsak tőle származik néhány sajátos, kizárólag a jelnyelvkutatásban használt szakkifejezés – például a fonémáknak (’hangzó elem’) megfeleltethető jelnyelvi komponenseket kerémáknak (’kézi elem’) nevezte el. Ma már azonban a kutatók nem ragaszkodnak annyira élesen a kétféle matéria elkülönítésére, épp ezért a fonéma kifejezést általános értelemben a jelnyelvekre vonatkoztatva is szokás használni.

A jelnyelvi fonémák éppúgy önálló jelentéssel nem rendelkező, ám jelentésmegkülönböztető szereppel bíró egységek. Ilyen tulajdonsággal rendelkező elemek a kézforma, mozgás, artikulációs hely, orientáció, mimikai elemek, szájkép.

Minimálpárok a magyar jelnyelvben

Minimálpár, amely csak a kézformában különbözik (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Minimálpár, amely csak a mozgási komponensében különbözik (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Példa az artikulációs hely szempontjából eltérő minimálpárra (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Minimálpár, amely csak az orientációban különbözik (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Néhány jelentésmegkülönböztető szerepű minőségjelzői mimika (Adatközlő: Mongyi Péter)

jelentésmegkülönböztető szereppel bír még az ún. szájkép (a száj, illetve az ajkak sajátos kiegészítő mozgása) – l. később.

Az egy- és kétkezes jelek alapvető szerkezeti különbségének szemléltetése (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Alapvető kérdés továbbá, hogy a jel kivitelezésében csak az egyik vagy mindkét kéz részt vesz-e, ugyanis ennek alapján a kétkezes jelek szerkezetileg külön csoportot és alcsoportokat alkotnak. Emellett ide tartozik annak megállapítása is, hogy a szóban forgó artikulátor, tehát az egyik vagy mindkét kéz érintkezik-e a test valamely részével, azaz az artikulációs hellyel.

A jelnyelvről szóló szakirodalomban mind gyakrabban merül fel az a kérdés is, hogy vajon a szájképnek mekkora szerepe van két hasonló jel megkülönböztetésében. A kérdés teljesen jogos, azt azonban előre kell bocsátani, hogy a kísérő artikuláció alkalmazása nagymértékben attól függ, hogy az adott siket közösség jelnyelve milyen társadalmi státussal bír, mennyire fejlődhetett, illetve milyen erősen ivódott a nyelvhasználókba az oralista, a jelnyelvhasználatot korlátozó, a beszélést szorgalmazó nevelés. A legtöbb nyugat-európai országban használt jelnyelvek teljesen önálló diskurzusmódokként léteznek a hangzó nyelvek mellett, s kétnyelvű nyelvhasználók mindig nagyon élesen elkülönítik, hogy melyik helyzetben melyiket alkalmazzák. Közép-Kelet-Európában már sokkal gyakrabban találkozunk a kísérő artikuláció mozzanataival, még a siketek egymás közötti társalgásai során is. A jelnyelv háttérbe szorítása azt is magával hozta, hogy bizonyos jelentések jelei egybeesnek, ezeket csak a kontextus és a szájkép segítségével lehet megkülönböztetni egymástól. Amint azonban ezek a jelnyelvek is megerősödnek majd, úgy várhatóan egyre inkább visszaszorul az artikuláció használata is. (Ennek mértékéről és megítélésének különbözőségéről l. pl. Ebbinghaus 1998; Glück–Pfau 1998; Happ–Hohenberger 1998.)

A szájkép bizonyos típusú felhasználása azonban minden jelnyelvben megtalálható: ez a mimikával rokonítható hangulatfestő artikulálás. Ha például valami hirtelen KINYÍLIK[5] vagy FELROBBAN, akkor az ajkak felpattanása [p] lényegi részét képezi a jel kivitelezésének. Ugyanígy a VESZÉLYES helyzetnek, de a NA-GYON (= „veszélyesen”) DRÁGA, vagy RENDKÍVÜL (= „veszélyesen”) CSINOS, stb. kifejezéseknek közös kísérője a levegő kifújása [f::]. Ezeknek az elemeknek az elmaradása vagy elvétése éppúgy kivitelezési hibát, ún. performanciahibát idéz elő, mint a mimikai komponens helytelen használatáé.

Ahogyan a világ minden egyes hangzó nyelvének leírható a hangkészlete, amelynek a tagjai között különbségek éppúgy előfordulnak, mint hasonlóságok, ugyanúgy a jelnyelvek kerémaállománya is feltérképezhető és összevethető egymással. Tehát a jelnyelvek kézformaállományában több univerzális elemet, ugyanakkor sok eltérést is tapasztalhatunk. Ezekből a készletek közötti eltérésekből adódik az akcentus lehetősége. Ahogyan az idegenek kiejtése sokszor egyértelműen megkülönböztethető az anyanyelvi beszélőkétől, a korábban más jelnyelvet használt személyeknek is éppúgy akadhatnak problémáik azzal, hogy egyes kézformák számukra idegenek. Ez nem abból adódik, hogy ők anatómiailag képtelenek lennének ezek létrehozására, csupán „nem áll rá a kezük”, nem gyakorolták be az adott forma spontán használatát, ezért cserélik át egy hasonlóra, ahogyan egy bizonyos hangzó nyelv felnőtt használójának beszédében is hanghelyettesítés történik, ha hangkészletéből hiányoznak egy másik nyelv sajátos hangjai, illetve azok képzési gyakorlata. Ami a kézformákon kívül eső egyéb kerématípusokat illeti, lehetséges mozgási komponensből, orientációból és artikulációs helyből nincs túl sok, hiszen ezeket a meglehetősen kötött anatómiai adottságok határozzák meg, ezért feltehetően a világ összes jelnyelve egyaránt kihasználja az összes variációt. Eddig ezen a téren a kutatók nem találtak rendkívüli eseteket. Érdemes azonban megemlíteni ezzel kapcsolatban, hogy a mozdulati ívek mérete, illetve a ténylegesen felhasznált jelelési tér nagysága ugyancsak befolyásolja a közleményt. Ezek változtatása révén ugyanis jelnyelven éppúgy „suttoghatunk”, avagy „kiabálhatunk”, mint a hangzó nyelveken a megfelelő összetevők (a hangerő stb.) értékének megváltoztatása révén. A mozdulati ívek mértékének megváltoztatása tehát pragmatikai kérdés: a két véglet példája az egészen bizalmas jellegű beszélgetés („sugdolózás”), illetve a színpadi szereplés, avagy az erős indulati töltés kifejezodése lehet. A mimikai komponens grammatikai szerepéről pedig később, a határozói szerepű jelek, illetve a mondatok kapcsán ejtünk szót.

A semleges artikulációs tér (forrás: Rozbora 1996) és a szemkontaktusból eredő fókusz élessége az arcon (forrás: Boyes-Braem 1992a)

A komponenskészlethez hasonlóan a belőlük létrehozható kombinációk száma is korlátozott, egyes kombinációk ugyanis vagy formailag nem megengedettek, vagy egyszerűen csak jelentés nélküliek. Párhuzamként a hangzó nyelvek hangsorépítési szabályait említhetjük. Ezekkel rokoníthatóan vannak univerzálisnak tekinthető jelnyelvi „fonotaktikai” szabályszerűségek, amelyek hátterében valószínűleg az emberi kéz fiziológiai lehetőségei és korlátai állnak.

Ami ikonikus, az nem szükségszerűen primitív is

A jelnyelvek lexikája kapcsán egy másik, gyakran felvetődő kérdés az, hogy nem primitív-e a jelnyelv, amiért csak a képszerű dolgok visszaadására képes. Ez a megközelítés téves felfogáson alapszik. Jelnyelven ugyanúgy ki lehet fejezni elvont gondolatokat. Ugyanakkor a konkrét tárgyak, cselekvések megnevezésére legtöbb esetben valamilyen jellemző mozdulat szolgál. Ez azonban a jelnyelv alapvető lehetőségeinek kihasználása: a háromdimenziós téré, illetve maguké az emberi testrészeké.

A jelnyelvi jelek típusai (a rajzok forrása: Vincze 1992, 1993)

28.4. táblázat -

Ikonikus jelek

Indexikus jelek

Szimbolikus jelek

Ikonikusak (vagy más néven transzparensek, ’átláthatók’) azok a jelek, jelzések, amelyek esetén a jelölt és a jelölő között hasonlóság van. Általános példája ennek a térkép és a valóság vagy a szobor és az általa ábrázolt személy viszonya. A jelnyelvi jelek nagy része, mintegy 60%-a ilyennek tekinthető. Az idetartozó jelek akció-, forma-, tulajdonság- típusú alcsoportokba sorolhatók, s a kitalálhatóságuk 90%-os. Az akció-típusba sorolhatók pl. a TELEFON, az ALSZIK, illetve a különféle sportágak elnevezései. Forma-típusba tartoznak pl. HELIKOPTER. Tulajdonság-típusú jelek pl. ZSIRÁF, ELEFÁNT, valamint az arc-típusok leírására szolgáló kifejezések. A hangzó nyelvek szavainak csak nagyon kis százaléka sorolható ebbe a kategóriába, csak a hangutánzó szavak, pl. kakukk.

Indexikusaknak (féltranszparens, ’áttetsző’ jeleknek) azokat szokták nevezni, amikor a jelölő és a jelölt között fennálló kapcsolat nem egyértelmű, esetleg idővel elhomályosult. (A szemiotikai szakirodalom azokat a jeleket sorolja az indexek közé, melyek esetében jelölő és jelölt között valamilyen érintkezésen alapuló viszony van, mint például a füst (jelölő) és a tűz (jelölt) esetében.) Az amerikai ÖREG jele például igazolhatóan a SZAKÁLL jelre vezethető vissza. (Ehhez hasonló változásokra a következő fejezetben, a történeti érdekességek tárgyalásánál még visszatérünk.) A jel leggyakrabban a jelzett dolog egyetlen, kiemelt tulajdonságára utal. Például a CSERESZNYE (’fülre akasztható’), TEGNAP (ELŐTT), HOLNAP (UTÁN) (a jeleket l. később), VIRÁG (’illatos’). A jelnyelvekben ezen elemek száma kb. a jelkészlet 30%-a; a jelelni nem tudó hallók 50% feletti eredménnyel voltak képesek megfejteni az ilyen jelek jelentéseit.

Szimbolikusak (vagy nontranszparensek, ’nem átlátszók’) azok a jelek, amelyek kizárólag a mögöttük húzódó megegyezés, azaz konvenció ismeretében érthetőek. (Például bizonyos kultúrákban a fekete szín, másutt viszont a fehér a gyász jelképe.) A hangzó nyelvi szavak legnagyobb része ilyen, a jelnyelvben viszont a szókészletnek csupán 10–20%-a tartozik ebbe a kategóriába, pl.: BETEG, AKAR (ezeket lásd később), IDŐJÁRÁS stb. Konvencionalitásuk miatt ezek jelentése természetesen egyáltalán nem található ki, ahogyan egy teljesen ismeretlen nyelv szavainak a jelentését sem tudjuk megfejteni támpontok nélkül.

HELIKOPTER

VIRÁG

IDŐJÁRÁS


Az előbbiekben már utaltunk rá, hogy a jelnyelvek nem kölcsönösen érthetőek az azokat használó közösségek számára, azonban jóval nagyobb arányban található ki az egyes kifejezések jelentése – ennek okát a jelnyelvek erősen ikonikus mivoltában lelhetjük meg. Az ikonikus, indexikus és szimbolikus jelek előfordulásának arányairól Klima–Bellugi (1976, 1979), valamint Hoemann (1975) végeztek kísérletet.

Az ikonicitásnak mindamellett nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani, hiszen az absztrakt kategóriák, fogalmak kifejezését ez egyáltalán nem befolyásolja. Az absztrakció mindig az adott lexikai elem referensének jellemzője (’gondolkodás’ vagy ’anya’), az ikonikusság viszont a jelölt dolog és a jel viszonyának egy változata. Ennek eredményeképpen szép számmal találhatunk olyan jeleket, amelyek absztrakt dolgokat fejeznek ki, mégis erősen ikonikusnak tekinthetők (pl. GONDOLKODIK), míg sok konkrét tárgy, jelenség jelnyelvi neve meglehetősen konvencionális, a forma alapján a jelentés aligha található ki (pl. MAMA) (vö. Boyes-Braem 1992a). A jelnyelvi jelek is társadalmi konvenció, azaz közmegegyezés eredményeként jöttek létre és formálódtak, mint a hangzó nyelvi szavak. Tehát attól, hogy egy jel ikonikusnak tekinthető (pl. CICA és MACSKA), ezeket az újabb generációk ugyanúgy hagyományozás útján ismerik meg, ahogyan a hallók is a hangzó nyelv szavait. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a jelnyelv lexikai elemeinek és grammatikájának bizonyos részei „átláthatóbbak”, mint amit a hangzó nyelvek lehetőségei megengednek.

Amikor a jelnyelvek ikonikus mivolta szóba kerül, a legtöbben pusztán arra gondolnak, hogy a jelek nagy számban képszerűek. Mindazonáltal érdemes megemlíteni, hogy a jelnyelvek grammatikai eszköztárában is található egy sor olyan elem vagy vonás, amely – szemben a hangzó nyelvek majdnem kizárólagos konvencionális alapjaival – ugyancsak tartalmaz ikonikus töltést.

Grammatikai ikonicitás

  1. A névmások tipikus példái lehetnek a grammatikai kategóriák ikonikus voltának. Elég, ha csupán arra gondolunk, hogy a világ összes embere számára ugyanazt jelenti, ha a beszélő magára mutat (’én’), ha a beszélgetőpartnerére mutat (’te’), ha közeli tárgyra mutat (’ez’), és ha távolabbira (’az’). A névmások közé sorolhatók az ún. proformok is, amelyek forma és méret alapján utalnak vissza valamely entitásra, s többségükben a világ összes jelnyelvében univerzálisnak tekinthetők. Kizárólag akkor alkalmazhatók, illetve értelmezhetők, ha előzoleg bevezettünk egy lexikai elemet, amelyet helyettesítünk a későbbiek során a speciális névmási elemmel. Az alábbi példák két különböző formát mutatnak be: a behajlított mutató és hüvelykujj – ún. V kézforma – leggyakrabban ülő emberre, míg a lefelé néző nyújtott tenyér – ún. B kézforma – autóra, illetve más jellemzően ilyen kiterjedésű tárgyra (pl. ágy, asztal) utal vissza.

  2. Egy másik szemléletes példa lehet a grammatika átláthatóságára, hogy a jelnyelvben az időhatározóknak rendkívül gazdag és logikus rendszere van, amely térfelősztási elven működik. A különböző jelnyelvek láthatóan nem egyforma időrendszerrel dolgoznak, közös vonásuk azonban, hogy ennek kifejezésére is a teret használják fel. Az európai kultúrához kötődő jelnyelvekben általában a közvetlenül a test előtti, azzal egy síkba eső terület a jelen, a vállak mögött tételezodik a múlt, míg előrefelé a jövő. Az ezen a vonalon bejelölhető különböző állomások a közelibb és távolibb múlttal, illetve jövővel azonosíthatók. Ezzel szemben a Közel-Keleten, valamint Dél-Amerikában létező jelnyelveknél ennek épp a fordítottját jegyezték le. Ez azt jelenti, hogy a jelnyelvi idővonalak, azaz maga az időszemlélet kulturálisan meghatározott. Emellett természetesen lexikalizált formák (jelek) is léteznek az időviszonyok kifejezésére, ezek pedig az egyes idővonalakra „ülnek rá”. Hátrafelé mozdul a kéz a TEGNAP, TAVALY, RÉGES-RÉGEN stb. jelekben, előrefelé pedig a HOLNAP, HOLNAPUTÁN, JÖVŐRE stb. jelekben. A testtel egy vonalban jön létre a MA, MOST jele.

Az említett proformok különféle konkrét értelemben használva (a jelentésüket a videófelvételen szereplő mondat alapján írtuk a fotók alá; adatközlők: Sáfrányné Czeglédi Katalin és Mongyi Péter)

Néhány időhatározói kifejezés mozgási komponensének sajátos irányultsága (Forrás: Vincze 1992, 1992)

A kétféle nyelv jelentéstani vonatkozásaival kapcsolatban fontos tisztázni azt a tényt is, hogy a jelnyelvi és hangzó nyelvi szemantikai mezők sem feleltethetők meg egymással egy az egyben, tehát egy adott lexikai kifejezés összes lehetséges jelentése sosem fedi át egymást teljesen e két nyelv esetében. Az úszik magyar szóra például öt különböző magyar jelnyelvi jelet lehet alkalmazni. A jelnyelvben tehát csak EMBER-ÚSZIK, KUTYA-ÚSZIK, HAL-ÚSZIK, SIKLÓ-ÚSZIK, illetve HAJÓ-ÚSZIK alakok vannak, s attól függően használjuk valamelyiket, hogy a cselekvés végrehajtója milyen módon képes a tevékenységet folytatni, illetve éppen milyen módon végzi azt (Szabó 1999).

Egy magyar szó jelentésének megfelelő különböző HSL-jelek[6] – példa a jelentéshasadásra (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Sajátos szófaji kategóriák és néhány morfológiai jellegzetesség

A jelnyelvek nyelvtani rendszerében a kutatók mindazon univerzális grammatikai funkciót megtalálták, amelyeket minden más természetes hangzó nyelvben is. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden létező nyelvi jelenség előfordul a jelnyelvben is (Boyes-Braem 1992a). Így például a jelnyelvből hiányzik a kopula. A jelnyelveket szemügyre véve azt állapíthatjuk meg, hogy több nyelvtípus is keveredik bennük.

Legdominánsabbnak talán a flektáló[7] jelleget érezhetjük. Rengeteg igepárt találhatunk például, amelyek töve annak függvényében változik, hogy ki a cselekvő (ágens), és ki a cselekvés ún. elszenvedője (páciense), illetve kedvezményezettje (beneficiense) stb. Pl.: 1(= ÉN) INJEKCIÓT-AD-2(= NEKED) vagy 2(= TE)-INJEK-CIÓT-AD-1(= NEKEM); 2(= TE)-TÁMOGAT-1(= ENGEM) vagy 1(= ÉN)-TÁMO-GAT-2 (= TÉGED) – az adott igében ellenkező irányú a mozgás.

A változó tövű jelek mozgási komponensének jellemző irányváltása (A grafika forrása: Vincze 1992, 1993; adatközlő: Mongyi Péter)

A jelnyelv inkorporáló viszont abból a szempontból, hogy – amennyiben az elemek fonológiai szerkezete bizonyos pontokon megegyezik – össze tud épülni az ige a tárgyával, pl. LABDÁT-AD, KÖNYVET-AD. Más inkorporációk is lehetségesek – pl.: a konkrét időpontok meghatározására használt jelek (7 órakor, 2 hét múlva, 3 hónapja, 5 éve) úgy jönnek létre, hogy a megfelelő számnév kézformája beleépül (inkorporálódik) az adott névszói értelmű jelbe (hónap, év stb.), s annak kivitelezési helyét és mozgási struktúráját veszi fel. Így áll elő egy teljesen új kifejezés. Ez a folyamat tehát nem egyszerűen szóösszetétel; az inkorporálódás egy sajátos nyelvtipológiai megoldás. A számnév egyszerű névszókkal is egybeépülhet, ezáltal tömörítve az információt. Itt természetesen csak olyan elemek szerepelnek, amelyek egyfajta állandó szókapcsolatba állíthatók valamely számnévi formával. Ezeknek lényegében mindegyikére érvényes, hogy a kiinduló lexikai elem mozgási komponensét és artikulációs helyét használják fel a megfelelő számértékre utaló kézformával. Ugyancsak általános jellemzőjük az ilyen jellegű inkorporációknak a kezek szerepmegosztása. Amennyiben a számérték egy kézen kifejezhető, csak az aktív kéz szerepel számértékként, a kétkezes jel esetén a passzív kéz formája, helye stb. változatlan marad. Ha azonban 5-nél magasabb értékről és kétkezes kiinduló jelről van szó, a passzív kéz is megjelenik, szimmetrikus mozgást végez (pl. HÉT-HÓNAP). Ha pedig a kiinduló jel egykezes, de a kifejezendő számérték két kézen valósítható meg, a passzív kéz egyfajta „háttérszerepet” vállal (l. HETEDIKOSZTÁLYOS).

Időhatározói értelmű kifejezés és számnév összeépülése (Az első oszlop fotóinak forrása: Lancz–Berbeco 1999; a saját készítésű fotók adatközlője: Mongyi Péter)

Az izoláló nyelvek jellegzetességei is felbukkannak a jelnyelvben. Ide sorolhatjuk egyrészt, hogy a szófaji határok nem olyan élesek, mint a legismertebb-legkutatottabb nyelvek esetében (ld. alább), ezért a mondatbeli pozíció alapján dönthető el egy elemről, hogy pl. igeként vagy névszóként szerepel-e. Másrészt toldalékok hiányában sokszor tényleg a szórend az egyetlen támpont, amelyből kiderül például a szereplők viszonya.

Azt a grammatikai jellegzetességet, miszerint egy jel betölthet igei vagy névszói szerepet is a mondatban, sokan – hasonlóan a nagyfokú ikonicitáshozprimitivizmusnak tekintik, de nyelvészeti szempontból egészen más megvilágításba kerül mindez. Azoknak a szófajoknak a kategóriái, amelyeket mi ismerünk és alkalmazunk (főnév, melléknév, ige, határozószó stb.) az ún. SAE (Standard Average European), azaz a tipikus, átlagos európai nyelvek ismeretében alakultak ki. Ezek azonban korántsem alkalmasak a világ minden nyelvének lexikai-formai osztályozására. Az izoláló nyelvekben jóformán egyáltalán nincsenek szófaji határok, a mondatbéli szerep csak attól függ, melyik helyen áll a szerkezetben az adott hangsor. Tehát egy érvényes szófaji (formai) osztályozás alapja a lehetséges mondattani funkciók jellege, illetve a szón kifejezhető morfológiai és mondattani viszonyok, valamint a szó lehetséges előfordulása kell hogy legyen. Ennek fényében a jelnyelvekben az alábbi szófaji kategóriákkal találkozhatunk: tárgy- és tevékenységjelek, tulajdonságjelek, határozójelek, névmások, számnevek.

Szófaji kategóriák a jelnyelvekben

Tárgy- és tevékenységjelek

Azok a jelek tartoznak ide, amelyek hol ige, hol főnév szerepét játsszák a mondatban, rendszerint olyan cselekvéseket takarnak, amelyek valamilyen eszközzel végezhetők el. Pl.: FÉSŰ – FÉSÜLKÖDIK, FOGKEFE – FOGAT MOS, stb. A fentiekben már utaltunk rá, hogy a tárgy-tevékenység jelek egyik része változó tövű (flektáló), másik részük viszont csak egyetlen formával rendelkezik (ezek az ún. változatlan tövű jelek), ezeknél a szereplő megnevezésével vagy névmás alkalmazásával tehetjük egyértelművé, ki végzi az adott cselekvést. (A változó tövűekre példát fentebb mutattunk – INJEKCIÓT KAP, TÁMOGAT)

Néhány változatlan és változó tövű tevékenységjel („ige”) (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Tulajdonságjelek

Ebbe a csoportba azokat a jeleket soroljuk, amelyek részben jelzőként írnak le egy állapotot (a beteg kiscica), részben melléknévi állítmány szerepét töltik be a mondatban (a kiscica beteg), vagy akár alanyként is szerepelhetnek, főnévvé is válhatnak (a beteg állapota rohamosan javul). Ezeket a jeleket gyakran kísérik változatos mimikai komponensek.

A mimikai komponens változása idézi elő a tulajdonságjelek jelentésmódosulásait (Adatközlő: Mongyi Péter)

Határozójelek

A manuálisan kódőlt határozók közül talán a leggazdagabb rendszere az időhatározóknak van, amelyek térfelősztási elven működnek. Az érzelmi többletet kifejező jelentéseknek a megjelenítésére a siketek legtöbbször nem külön lexikai elemet használnak, hanem nonmanuális megoldásokat (elsősorban mimikát) vagy a mozgási komponens megváltoztatását.

Névmások

A névmásrendszer is a térfelősztás elvén működik. személyekre rámutatással utalhatunk. Több személy esetén a mutatóujj a megfelelő területen köröz. alapvető szabálynak számít, hogy a jelenlévő személyekre konkrétan rámutatunk, míg a jelen nem levoknél ún. fiktív térpontokkal dolgozunk (ld. a térindexálás szabályairól írottakat). Tárgyakra szintén a mutatóujjal mutathatunk rá, közelre (ez) és távolra (az) egyaránt. Az ikonicitásnál már említett proformok szintén a névmások közé sorolhatók, hiszen egy szereplőt segítenek felidézni, annak újbóli megnevezése nélkül.

A térszeletek, illetve térindexek számozásának logikája

Számnevek

A világ jelnyelveit két csoportba sorolhatjuk számolási rendszerük szerint: megkülönböztethetjük az egykezes, illetve a kétkezes rendszereket. Például a magyar jelnyelv alapvetően kétkezes számolási rendszert alkalmaz, de a különböző külső okok miatt használatos egykezes jelelésben mostanában kezd elterjedni egy egykezes rendszer is. Az egykezes rendszerben értelemszerű, hogy a számértéknek (kettő vagy hat; húsz vagy hatvan) a kinyújtott ujjak száma felel meg, a helyiértékeket a mozgási és az orientációs komponens megváltoztatása jelzi.

Néhány megoldás a helyiérték-különbség kifejezésére (Adatközlő: Mongyi Péter)

A szakirodalomban egyelőre még vitatott, vajon léteznek-e a jelnyelvekben viszonyszók, kötőszók, illetve determinánsok. Bizonyos adatok arra mutatnak, hogy vannak ilyenek, kérdéses azonban, hogy ezek mennyire a természetes jelnyelv elemei (esetleg inkább csak a jelelt magyar, jelelt angol, stb. nyelvek részei, s így csupán a hangzó nyelvek hatására kerültek a jelnyelvek közelébe), használatuk szabályai pedig még nem egészen tisztázottak.

Hogyan építhetünk a jelekből mondatokat?

Fontos tudomásul vennünk, hogy a rendelkezésre álló eszközök miatt a jelnyelvek eltérő stratégiát alkalmaznak a közlemény megszerkesztésére, mint a hangzó nyelvek. Az auditív-akusztikus nyelveken csakis egymás után vagyunk képesek létrehozni a hangokat, s a hangsorokra legfeljebb valamilyen dallamminta épülhet rá (pl. kérdő hangsúllyal, semlegesen, fenyegetően stb. is elhangozhat ugyanaz a mondat). Ezért nevezzük ezt a kódolási módot szekvenciálisnak (sorozatot alkotónak). Ezzel szemben a jelnyelveknek nem kell ilyesfajta korlátozással szembenézniük, így – hacsak ez formailag valamilyen ők miatt nem válik lehetetlenné – képesek jelek egybeépítésével szerkezeteket létrehozni, azaz szimultán (egyidejűleg, párhuzamosan) építkezni (Dotter–Holzinger 1995). A jelnyelvek eszközkészletének eltérése az akusztikus nyelvekétől „szemmel látható”: a vizuális csatornából adódóan a gesztikuláris-mimikus kód jut szerephez.

A legtöbb jelnyelvben az „alany – többi mondatrész – állítmány” sorrend a legáltalánosabban használatos. Ez olyasfajta logikát tükröz, miszerint először közlöm az ismert információkat, vagy megnevezem a szereplőket, a körülményeket (az ún. témát), s csak azután mondom az új, a lényegi információt, illetve hogy mi történt a megnevezett szereplőkkel (az ún. rémát). A fókusz (a kiemelt mondatelem) a különböző jelnyelvekben szívesen helyezkedik el a mondat végén, illetve non-manuális eszközök, illetve hosszabb szünet segítik a megfelelő hangsúly megteremtését: A Katit János (és nem Jóska) vette feleségül jelnyelvi mondat szórendje a következő: FELESÉG VÁLASZT MÚLT k-a-t-i // j-á-n-o-s (// j-ó-s-k-a NEM-!). Sajátos megoldást mutat a helyhatározói (lokatív) szerkezet kifejezése a jelnyelvben. Olyan mondatok tartoznak ide, amelyek a szereplő(k) valamiféle helyzetét, elhelyezkedési viszonyát írják le, pl.: Egy macska fekszik a kerítésen. Ilyenkor a jelnyelvi elemek közül először megadjuk a helyet (kerítés) jelben, aztán kiváltjuk egy proformmal. Bevezetjük a szereplőt jelben (macska), majd proformokkal kifejezzük a kettő egymáshoz való viszonyát: KERÍTÉS PROFORM (4) MACSKA PROFORM (V) [PROFORM (4)–rajta–PROFORM (V)]. Általános szabály, hogy a nagyobb méretű dolgot említjük a kisebb előtt, a mozgót a mozdulatlan előtt.

A jelnyelvek egyik legbonyolultabb grammatikai sajátossága, ugyanakkor alapja is a térindexálás, azaz a térpontok, illetve térszeletek kijelölése. Mindez a névmásrendszerrel áll szoros összefüggésben (l. a szófajoknál). Ezt a komplex, névmási alapú diszkurzív jelenséget laikusan egyfajta „nyelvi dramaturgiának” foghatjuk fel. A jelelési teret alapvetően négy nagyobb, azokat pedig több kisebb szeletre bonthatjuk fel. Egy elmesélni kívánt esemény szereplőit az alább ismertetendő szempontok szerint egy-egy térponthoz rendeljük, majd mondandónk során, amikor első említésükre sor kerül, rámutatunk a hozzá tartozó térszeletre, azaz szereplőnket a térben indexáljuk. A későbbiek során, amikor valamelyik szereplőre vissza akarunk utalni, elegendő csupán a korábban már kijelölt helyére mutatnunk. Így beszélgetőpartnerünk fennakadás nélkül képes érzékelni, melyik szereplőről van éppen szó, ezáltal a jelelés folyamatossága is biztosítva van.

A térindexálás szabályszerűségei

  1. Valós szituációk esetén:

    • Ha jelenlevő tárgyról, személyről van szó, akkor annak a tényleges pozícióját kell használni: ezt valóságreferálásnak nevezzük (Boyes-Braem 1992b).

    • Ugyancsak a valós pozíciót kell alkalmazni, ha a szituációbeli szereplők helyzete ismert, noha azok éppen nincsenek jelen: ez a normalizált pozíció. Ez használható pl. amikor a tegnap látott film valamely epizódját beszéljük meg, vagy visszaemlékszünk arra, hogy a nagymama mit szokott mondani a családi ebédeknél.

  2. Egyéb (fiktív) esetekben:

    • Ha ellentét feszül a szereplők között, illetve ha párbeszédet vezetünk fel, térpontjaik eltérő oldalra kerülnek: bal-jobb kontraszt.

    • Gyerekek, kisállatok, ülő, ill. fekvő személyek indexe mélyebbre kerül. (A svájci jelnyelvben a felnőtt gyerek is „alacsonyabb” a szüleinél! – Vö. Boyes-Braem, 1992b)

  3. Más szemantikai faktorok, amelyek az index elhelyezését befolyásolják:

    • Összetartozó személyek, tárgyak térbelileg sokszor összevonhatók: pl. az ötszáz walesi bárdnak elegendő egyetlen térszelet is, a balladában három külön megemlített dalnok azonban ugyanazon nagyobb térrészben kaphat három külön referenciapontot. Edward király és emberei természetesen a túloldalon foglalnak majd helyet, ezáltal érzékeltethető a szereplők közti feszültség.

    • Az idő térszerkezeti tagolása is előfordulhat a diskurzus során, ami egyes jelnyelvekben kedvelt megoldás. (Elölről hátrafelé három állomás, illetve a test előtti vízszintes vonalon különböző térpontok – ld. a fentebb ismertetett idővonalakat.)

    • Okok és következmények felsorolásakor balról jobbra haladva szokás taglalni egy eseményt, bár ennek alkalmazása a magyar jelnyelvben nem igazán elterjedt.

Az arc kiemelt jelentőségéről már többször szó esett. Bizonyos mimikai jelzéseket valószínűleg örököltünk, a főemlősöknél is megfigyelhetjük a használatukat. Az univerzális érzelmekhez sorolják a haragot, félelmet, örömöt, szomorúságot, az undort és a meglepődést. Ezeknek az érzelmeknek a kifejeződése már csecsemőkorban kialakul, ezeket tehát nem tanuljuk, hanem ösztönösen használjuk. E mimikai jelzések az egész világon azonosak. A jelnyelvben ugyanakkor több egészen sajátos, kulturálisan kódőlt mimikai jelzés létezik, olyan, amelyeket a hallók nem használnak. Fontos megjegyezni, hogy amíg az univerzális érzelmek többnyire az egész közlemény ideje alatt láthatóak az arcon, addig a módhatározósak csak annál a jelnél vagy jelsornál, amelyikre vonatkoznak. Az előbbiek folyamatosan jelennek meg („épülnek ki”) az arcon, illetve tűnnek el onnan, míg az utóbbiak hirtelen bukkannak fel, és ugyancsak hirtelen tűnnek el (Holzinger 1993).

Néhány kifejezetten siketes mimikai komponens

  • Intenzív, koncentrált cselekvést fejezhetünk ki összehúzott szemöldökkel és „négyszögletesen” nyitott / széthúzott szájjal: „Most nagyon olvasok”.

  • Könnyed, laza, kedélyes viselkedést tükröz a „mmm” szájállás, illetve azt követően az ajkak felpattanása: „Alaposan kialudtam magam”.

  • Térbeli, illetve időbeli közelséget jelez, ha a nyakat behúzzuk: „A metrón összepréselődve utaztak az emberek”.

  • Az érdeklődés, a figyelem vagy a szándék hiányát fejezi ki, ha a nyelv a fogak között van, és a fej kissé oldalra dől: „Fizikaórán hiába magyaráz a tanár, nem érdekel.”

Néhány modális szerepű mimika (Adatközlő: Mongyi Péter)

Emellett csak a jelnyelvben teszi láthatóvá mimika az alábbi jelenségeket:

  • hangutánzás (autóberregés, fütty, zakatolás, dobszó stb.)

  • az időzóna kifejezése az arcon (a nemrég és a nagyon régen élesen különbözik egymástól, de közben a különböző köztes időzónát is ki tudják fejezni a mimikával.)

  • távolság, közelség (mennyire van közel-távol stb.)

  • mennyiség (mennyire sok, kevés)

  • súlymennyiség (mennyire könnyű, nehéz)

  • keménység-lágyság (milyen puha vagy kemény)

  • színárnyalat (rikító sárga, sötét, világos)

  • sajátos mozgás vagy tevékenység utánzása (öreg néni remegve iszik, párduc hatalmas szökkenésekkel fut)

Hangzó nyelvi hatások a jelnyelvben

A jelnyelv mellett léteznek különféle kiegészítő kódok vagy más néven segédkódok is, ezek nem szerves részei a jelelésnek. Az ujj-ábécé (daktil) valamely vokálisakusztikus nyelv szavainak (általában tulajdonnevek, betűszók) betű szerinti visszaadására szolgáló kommunikációs eszköz, ahol az ujjak a betűk formáit jelenítik meg. (Egy- és kétkezes rendszerek is ismertek; elterjedtebb az egykezes ujjábécé, amelynél országonként finomabb különbségek tapasztalhatók ugyan, nagyjából mégis egységes és közérthető.) Ehhez a kommunikációs segédeszközhöz kötődő zsargonbeli megjelölés a „daktiloz”, amelynek jelentése: ’egy akusztikus nyelvből vett kifejezést hangsorként vizualizál, azaz kézzel betűz az ujj-ábécé használatával’.

A magyar ábécé betűinek daktilmegfelelői (Forrás: Vincze 1992, 1993)

A fonomimikai ábécé (Forrás: Vincze 1992, 1993)

Hasonló segédkód a fonomimika, ennek esetében valamely vokális-akusztikus nyelv szavainak (általában tulajdonnevek, betűszók) betű szerinti visszaadására szolgáló kommunikációs eszköz, a kéz többnyire az egyes beszédhangoknak megfelelő hangképző szervek jellegzetes működésére emlékeztet (pl. „E” – a tenyér lefelé néz a száj előtt = ’ajkak széthúzva’). De vannak igen eltérő kivételek (pl. „K” – ún. „5”-ös kézforma, azaz széttárt ujjak a homloknál, a hüvelykujj érinti is a homlokot = ’a kakas szó betűje’). Ezt a rendszert is érdemesebb tehát egy sajátos konvencionális kommunikációs eszköznek tekinteni, semmint az egyes elemek eredetét keresni.

A jelnyelv nyelvtanának bemutatását azzal kezdtük, hogy önálló, a hangzó nyelvektől független rendszerekről beszélhetünk. Ugyanakkor arra is találhatunk érdekes példákat, hogy a siketek kommunikációs eszközére miként képes hatással lenni egy alapvetően egészen más eszköztárral rendelkező hangzó nyelv. Az összetett számnevek kifejezésekor például minden jelnyelv a környezetének hangzó nyelvi sorrendjét követi, ez ebben az esetben azért lehetséges, mert mindkét modalitás felhasználja a sorrendiséget a jelentések elkülönítésére. A jelnyelvek esetében azonban mindenképpen problémát jelenthet az is, hogy a hiányzó lexikai elemeket nem tudja, vagy csak meglehetősen nehézkesen tudja átvenni egy hangzó nyelvből. A hangzó nyelv – jelnyelv interakcióra az amerikai jelnyelvben találhatunk szép számmal példákat, ott ugyanis nagyon elterjedt az ujj-ábécé használata. Az azonban nem szerves része a jelnyelvnek, csupán annyi közük van egymáshoz, hogy mindkettő manuális rendszerű kommunikációs kód, s a daktil-ábécék (a fonomimikaiakhoz hasonlóan) a siketoktatás során alakultak ki, s annak révén terjedtek el. Vannak tehát jelek, amelyek kézformája „gyanúsan” egybeesik a környezeti hangzó nyelv kezdőbetűjének daktil-változatával (pl. INTERNET (2x„i”), KOMMUNIKÁCIÓ (2x„c”), VÁC („v”), REFORMÁTUS („r”) stb. Ezek különböző csoportokra oszthatók, ahogyan azt a példák is mutatják. Elsősorban a nemzetközileg széles körben elterjedt újabb kifejezésekben bukkan fel ez a jelenség, valamint a névjelekben.

A környezeti hangzó nyelv kezdőbetűjének átvétele a jelnyelvi kifejezésben (Forrás: Vincze 1992, 1993)

A mondattan területén is találhatunk „áthallásokat”: főként a siket–halló kommunikáció során nem ritka, hogy a jelek sorrendje, legalább részlegesen a hangzó nyelvihez idomul. Azonban a legtöbb jelnyelvre érvényes, általános szórendtől eleve eltérően viselkedik az amerikai jelnyelv (ASL: American Sign Language): ott az „alany – állítmány – többi mondatrész” sorrend érvényes. Ez egyértelműen az angol hangzó nyelv hatása, s mint ilyen, egy nem is túlságosan régen történt nyelvi változás eredménye Biztosan lehet tudni, hogy korábban az ASL-ben is a jelnyelvek általános szórendi struktúrája (SOV) volt jellemző.