Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A siketség fogalmáról

A siketség fogalmáról

Rendkívül nehéz a „siket” fogalmát átfogóan meghatározni, hiszen számos, egymástól eltérő s különböző célokat szolgáló orvosi, oktatási, jogi, kulturális stb. meghatározás létezik, melyek között gyakran nincs átjárhatóság. A legszélesebb körű köznapi értelmezés szerint a siketség a halláshiányt, a hallásképtelenséget jelöli, amely azonban nem veszi figyelembe sem a hallásvesztés különböző fokozatait, sem pedig azt a módot, ahogyan ez az állapot létrejött (veleszületett versus szerzett, átmeneti versus állandó stb.).

A siketség orvosi értelmezéséről

Az orvosi értelmezés a hallás hiányának fokozatait egy olyan „skála” mentén méri, amely a hallóknál regisztrált általános tartománytól való eltérés nagyságát „részleges, közepes, súlyos fokú nagyothalló, siket” jelzőkkel illeti, és decibelekben méri. A különböző országokból származó szakmunkákat és a gyakorlatot végigtekintve jól látható, hogy országonként jelentős különbség van a hallásvesztés fokozatainak és a siketségnek a meghatározásában.

A halláskárosodás tipológiája

  1. A hallásveszteség mértéke szerint (orvosi szempontból)

    1. nem jelentős nagyothallás (hallásküszöb: 25 dB)

    2. enyhe nagyothallás (hallásküszöb: 25–40 dB)

    3. közepes nagyothallás (hallásküszöb: 40–55 dB)

    4. kifejezett nagyothallás (hallásküszöb: 55–75 dB)

    5. súlyos nagyothallás (hallásküszöb: 70–90 dB)

    6. siketség (hallásküszöb: 90 dB)

      (A gyógypedagógiai szakirodalom az 5. és 6. típus között felvesz egy átmeneti sávot, az úgynevezett hallásmaradványos állapotot.)

  2. Kórtani szempontok szerint

    1. Örökletes hallássérülés

      1. idegi

      2. vezetéses

      3. vegyes

    2. Szerzett hallássérülés

      1. méhen belüli károsodás miatti

      2. szülés közben fellépő komplikációk miatti

      3. fertőző betegségek következményeként fellépő

      4. antibiotikumok szövodményeként fellépő

      5. zajártalom miatt kialakuló

  3. A hallásvesztés időpontja szerint

    1. prelingvális (egy nyelv elsajátítása előtti)

    2. posztlingvális (egy nyelv elsajátítása utáni)

      (Forrás: Csányi 1993)

A siketség kulturális, antropológiai értelmezése

A kulturális, antropológiai értelmezés a siketséget egy olyan embercsoport létállapotának, adottságának tekinti, amely tagjainak közös vonása, hogy a világot elsődlegesen vizuálisan érzékelik, akiket közös kultúra, hasonló tapasztalatok, viselkedési szokások jellemeznek, s legfőképpen közös nyelvet, a jelnyelvet használják, amely e közösség számára elsődleges kommunikációs és megismerő szerepe mellett – más nyelvi közösségekhez hasonlóan – önazonosságának szimbóluma is (vö. Charrow–Wilbur 1989; Lucas 1989; Andersson 1994; Padden 1996; Reagan 2002; Bartha 2004a). Bár vannak szakemberek, akik szerint a jelnyelv, a kétnyelvűség s a siketek mint közösség támogatása erősítheti szegregációjukat, a gyakorlat szerte a világon ezzel szemben azt mutatja, hogy a nyelvi–kulturális közösségként való elismerés, a választás lehetőségének felkínálásával éppen a többségi társadalomba való integrációjukat segíti elő azáltal, hogy a többségi nyelvhez való teljes körű hozzáférés mellett lehetővé teszi az anyanyelv magas szintű elsajátítását és használatát is.

Fontos megjegyezni, hogy a siket közösségek, a siket társadalom tagjai a siketek és nagyothallók mellett halló egyének is lehetnek. Ez utóbbiak például a siket szülők halló gyermekei, akik első nyelvükként sajátítják el a jelnyelvet. Ugyancsak ide tartoznak a siket gyerekek halló családtagjai, akik amellett, hogy megtanulnak jelelni, a közösség kulturális értékeivel is azonosulnak. Továbbá azok a hallók, akik bár rokoni kötelékekkel nem rendelkeznek, vállalják ezeket az értékeket. A siketekből, nagyothallókból, és hallókból álló, közös nyelvvel és kulturális sajátosságokkal rendelkező, egyszersmind hátrányosan megkülönböztetett siket közösségek tehát nyelvi kisebbségeknek minősülnek (Andersson 1994).

Prelingvális, posztlingvális siketek és nagyothallók

Különösen fontos az úgynevezett prelingvális és posztlingvális siketséget, valamint a nagyothallók csoportját elkülöníteni egymástól, amelyek önmagukban is tovább osztályozhatók. A prelingvális siketség (függetlenül attól, hogy veleszületett vagy szerzett) azt jelenti, hogy az egyén (gyermek) a nyelv (bármely természetes nyelv) elsajátítása előtt vált siketté, míg a posztlingvális siketség azt jelenti, hogy a (gyermek, felnőtt vagy idős) siketek akkor veszítették el hallásukat, amikor egy nyelvet már teljesen kiépítettek, s elsődleges családi, majd iskolai és társadalmi szocializációjuk a halló társadalomban zajlott. Az alábbiakból nyilvánvalóvá válik, hogy a prelingvális siketek azok, akik a hallássérültek között a legkiszolgáltatottabb csoportot alkotják (vö. Johnson–Liddell–Erting 1989; Bos 1994).

A siket identitás mibenlétének megfogalmazódása

„Ha valakinek vannak siket barátai, nem szégyelli a siketségét. Mondjuk a TISZTA SIKETEK. Például, ha valaki odamegy hozzá az utcán és kérdez tőle valamit, rögtön megmondja, hogy „nem értem, siket vagyok”. Aki halló identitású, ilyenkor inkább nem mond semmit, próbálja megérteni, de ha nem sikerül, akkor is inkább azt válaszolja, hogy: „nem tudom”. Nem vállalja, hogy siket.” (T.) (Ungár 2003: 108)

„A siket identitás nekem elsősorban azt jelenti, hogy jelelek. Számomra ez a legfontosabb, én ilyen vagyok. A siketek mindig jelelni fognak, ahogyan Vasák Iván könyvében is le volt írva: ha levágják kezünket akkor is jelelni fogunk a karunkkal, ha a karunkat vágják le akkor a vállunkkal fogunk jelelni. Ha holnap azt mondanák, hogy ha akarom, hallhatok, akkor is inkább siket maradnék. Így vagyok önmagam.” (E.) (Ungár 2003: 108)

„Régebben azt gondőltam, hogy a siketség inkább csak egy állapot. Ez van. Aztán ahogy elkezdtem jelnyelvet tanítani az egyetem alatt, rájöttem, hogy ez milyen fontos dolog. Akkor éreztem magam először büszkének amiatt, hogy siket vagyok és tudok valamit, amit a többiek nem. … Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért történt így, ez a génhiba olyan ritka… biztosan így kellett történnie, és van valami célja vagy oka annak, hogy én siket vagyok.” (A.) (Ungár 2003: 108–9)

„Nem tanították az iskolában, hogy mi az a siket identitás. A gyerekek semmit nem tanulnak a siketségről. Már az is nagy dolog, ha nem szégyelli valaki a siketségét. De én büszke vagyok rá. Sokat gondolkoztam rajta, hogy pontosan mit is jelent. Hálát szoktam adni az égnek, hogy siket vagyok, nagyon boldog vagyok, nekem így jó.” (T.) (Ungár 2003: 109)

A siket gyermek és a nyelvelsajátítás

A fenti kategorizációból világosan kitűnik, hogy a siketek közösségét nem tekinthetjük homogén csoportnak; a hallásvesztés ideje, módja, mértéke, valamint a siket személy identitása alapján a siketek közössége nagy változatosságot mutat, s az egyes típusokhoz eltérő igények és jellegzetességek rendelődnek a nyelvhasználatra, a nyelvtanulásra és a nyelvelsajátításra vonatkozólag is.

A siketek nyelvelsajátításával kapcsolatosan az egyik legfontosabb tudományos (neurolingvisztikai) eredmény, hogy a nyelvelsajátításra érzékeny életkori szakaszban a „csak” halláshiánnyal rendelkező, egyébként egészséges kisgyermek a vizuálisan–manuálisan kivitelezett felnőtt nyelvi input segítségével ugyanolyan teljes nyelvet képes kiépíteni, mint az egészséges halló gyermekek a hangzó nyelv segítségével (Bos 1994; Hickok et al. 2001).

A nyelvelsajátítás kérdése legfőképpen a prelingvális siketek esetében válik rendkívül hangsúlyossá. Ám ezen kategórián belül is feltétlenül különbséget kell tenni a siket szülők siket gyermekei (a siket gyerekek 5–10%-a; Berent 2004: 317), illetve a halló szülők siket gyermekei között. Az előbbi csoportba tartozók azok, akiknek lehetőségük van arra, hogy otthon, természetes módon, anyanyelvükként sajátítsák el a jelnyelvet, s így nem csupán kommunikatív, hanem egyéb kognitív, valamint szocioemocionális készségeik is megfelelő ütemben fejlődjenek. Noha az elsajátítás módja számos tekintetben szükségképpen különbözik attól, ahogyan egy halló gyermek halló szüleitől és környezetétől tanulja nyelvét, a nyelvelsajátítás siket gyermekeknél is ugyanolyan fázisokban történik (vö. McEntee–Kyle–Ackerman 1995).

A jelnyelv-elsajátítás néhány jellegzetessége

  • A kisgyermek nyelvelsajátítása során rendkívül fontos szerepet játszik a gyermek figyelmét lekötő tárgyakról, jelenségekről való kommunikáció. Ezt a siket gyermek esetében nehezíti, hogy az adott tárgy vagy jelenség vizsgálata ugyanazt a (vizuális) csatornát foglalja le, mint a kommunikáció. Ennek megfelelően a vizsgálódás és a kommunikáció nem szimultán, hanem szekvenciális, egymást követő jelenség. A siket anyák általában kétféleképpen oldják meg ezt a helyzetet: vagy a jelelési teret (l. később) változtatják meg például úgy, hogy hátulról átölelve a siket gyermeket az ő teste előtt jelelnek, esetleg a gyermek kezével alkotják meg a jelet, vagy a tárgyon magán mutatják meg az azt jelölő jelet; más esetben magukra vonják a gyermek figyelmét (például a tárgy elmozdításával, intéssel, a gyermek megérintésével) úgy, hogy lehetőleg az adott tárgyat, jelenséget és a jelnyelvi megnyilatkozást egyaránt lássa a gyermek. Az a többlet erőfeszítés, amelyet az igényel, hogy a gyermeknek meg kell osztani a figyelmét a kommunikáció tárgya és maga a kommunikáció között, illetve az, hogy e jelenség miatt a siket anyák nem kommunikálnak ugyanolyan gyakran a gyermekükkel, mint a halló anyák a halló gyermekekkel, nem nehezíti meg a nyelvelsajátítást, s nem növeli annak idejét.

  • Létezik jelnyelvi dajkanyelv, melyre jellemző, hogy a jeleket hosszabb ideig, szélesebb mozdulatokkal, olykor nem a megszokott helyen jelelik.

  • A kézformák elsajátítása összefüggésben áll az ujjak megkülönböztetésének és irányításának fejlődésével.

  • Az ikonikusság (l. még később) nem könnyíti meg a siket gyermekek nyelvelsajátítását. A nyelvelsajátító gyermek megnyilatkozásai sokszor kevésbé ikonikusak, mint a felnőtt által használtak.

  • Bizonyos lexikai egységeket a siket gyermekek előbb sajátítanak el, mint a hallók. Ez feltehetően a modalitásbeli különbségnek köszönhető, mivel a nagymozgások agyi kontrollja korábban kezd fejlődni, mint a beszédhez szükséges fizikai adottságoké. Általánosságban azonban elmondható, hogy a jelnyelvi jelek – éppúgy mint a hangzó nyelvi szavak – az első életév körül jelennek meg. (Az első megnyilatkozások produkálásának ideje természetszerűleg ugyanúgy egyedi, mint a halló gyermekek esetében: vannak, akik egyéves koruk előtt elkezdenek jelelni/beszélni, vannak, akik csak másfél éves koruk után.) Az első jelek kivitelezése általában nem felel meg teljesen a felnőtt mintának a kézforma, a jelelés helye és a mozdulat szempontjából. A továbbiakban a nyelvelsajátítás menete párhuzamot mutat a halló gyermekekével.

  • Az általános rámutatásból nyelvtani funkcióval bíró grammatikai elem kb. a siket gyermek 1;8 korára lesz (ezt az jelzi, hogy a rámutatás következetesen összekapcsolódik egy lexikai elemmel).

  • A morfológia elsajátítása fokozatos. 2;0 korig a jelnyelveket általánosan jellemző különlegesen összetett morfológiai jellegzetességek nem tapasztalhatók. Ekkor a siket gyerekek még nem képesek morfológiailag összetett nyelvi elemek létrehozására. 2;0 kortól megjelennek a morfológiai sajátosságok is a nyelvhasználatban, s a gyermek gyakorta 6 éves korára uralja ezeket a jellegzetességeket. A morfémák száma folyamatosan gyarapszik, összekapcsolásuk módja változik: kezdetben szekvenciális (egymást követő), később szimultán (egyidejű). A korai megnyilatkozások általában rövidebbek, mint a hangzó nyelviek hallók esetében. Ennek egyik oka, hogy a jelnyelvi egységek általában komplexebbek, másik oka pedig az lehet, hogy a gyermeknek meg kell változtatnia vizuális figyelme irányát.

  • A jelnyelvi nyelvelsajátítás során ugyanolyan szemantikai viszonyok tükröződnek legkorábban, mint a hangzó nyelvek esetében: tárgyak léte, nem léte, birtokviszony, helyviszonyok.

  • A nyelvelsajátítás során a siket gyerekek ugyanolyan típusú hibákat követnek el, mint a halló gyerekek. Például a nyelvelsajátítás egy bizonyos szakaszában mind a jelnyelvek, mind a hangzó nyelvek használatában megjelenik az aspektusváltás képességének természetes hiánya a személyeket jelölő névmások használatában, azaz a gyermek ebben a periódusban az E/1 és az E/2 névmásokat felcserélve használja.

    (McIntire 1987, Kyle 1994b: 3912–3914, Mohay 1994: 3914–3915, Haukioja 1996, Mongyi–Szabó é.n. [2004]: 110–112.)

A siket gyermekek túlnyomó többsége, 90–95%-a azonban halló szülők gyermeke, akik számára a környezet nem tud jelnyelvi inputot biztosítani. Bár a halló családban nevelkedő siket gyerekek helyzete igen változatos lehet, érdemes három főbb nyelvelsajátítási modellt közelebbről megvizsgálni.

Nyelvelsajátítási modellek

Hangzónyelvi input otthon és az iskolai oktatásban

Ezen gyerekek számára otthon, természetes körülmények között a nyelvelsajátítás érzékeny időszakában a szülők nem képesek hozzáférhető, érzékelhető nyelvi inputot biztosítani, melynek segítségével megindulhatna a gyermek nyelvi, kommunikatív fejlődése. Nagyon gyakran csak az óvodában, vagy még később, az iskolába kerülve találkoznak először a jelnyelvvel, amelyet jelnyelvhasználó siket társaiktól kezdenek el (rendkívül gyorsan) megtanulni. A megkésett nyelvfejlődés mellett ebben az esetben problémát jelent az is, hogy csupán a kortárs csoport tagjai által használt változatot sajátítják el, hiszen felnőtt sikettel kevés alkalmuk van kommunikálni. Az elmúlt évtizedekben számos vizsgálat hasonlította össze a siket, illetve halló családban nevelkedő siket gyerekek intellektuális, szociális és kommunikációs teljesítményét. Egy, a hangzó nyelv elsajátítását szorgalmazó iskola növendékeinek teljesítményét összevető, mára klasszikusnak számító vizsgálat (Meadow 1968) azt mutatta ki, hogy a siket szülők siket gyerekei az intellektuális és a szociális teljesítmény szempontjából jobbnak bizonyultak halló családban nevelkedő társaiknál, s noha hangzó nyelvi kommunikatív teljesítményük bizonyos területeken gyengébb volt, nem volt szignifikánsan rosszabb a jelnyelvet nem anyanyelvükként elsajátító gyerekekénél. Ez a kissé gyengébb teljesítmény a beszédképesség és a performancia területén mutatkozott meg. Ezzel szemben a siket szülők siket gyerekei szignifikánsan aktívabbnak mutatkoztak a kommunikációs kezdeményezőkészség területén, eredményesebbnek bizonyultak az írásbeli megnyilatkozások alkalmával, valamint a jelnyelvi kommunikáció területén, és kisebb frusztrációt éreztek a kommunikációs nehézségek miatt. Ez azt jelenti, hogy a jelnyelv elsajátításával együtt a kommunikatív kompetencia kiépülése jótékony hatással van a szociális és a kognitív fejlődésre, valamint e kompetencia fejlődésére, s ez utóbbit egyetlen területen sem befolyásolja negatívan.

Hangzó nyelvi/jellel kísért hangzó nyelv használata otthon, jellel kísért hangzó nyelv használata az oktatásban

A siket gyerekek közül sokan a halló felnőtt környezetben a jellel kísért hangzó nyelvvel (azaz egy kontaktkóddal) találkoznak, ám jelnyelvhasználó siket társaiktól ők is elkezdik megtanulni a jelnyelvet. Ennek a nyelvelsajátítási modellnek a jellegzetességeit tárta fel az a vizsgálat, melynek során olyan halló családban nevelkedő siket tanulók nyelvhasználati jellegzetességeit mérték fel, akik iskolatársaiktól tanulták a jelnyelvet, s az iskolában tanáraik jellel kísért hangzó nyelven kommunikáltak velük. Ebben az esetben a gyermek nyelvhasználatában egyszerre voltak jelen a beszélt (jellel kísért hangzó) nyelv elemei, illetve a jelnyelvéi, ám a kognitív rendszer sokkal erősebben kötődött a jelnyelvhez, és a gyerekek már korán megkülönböztették a jelnyelvi és a beszélt nyelvi formákat, s a siket kortársakkal kommunikálva mindig a jelnyelv dominált. Ezek a gyerekek jóval lassabban tanultak meg bizonyos jelnyelvi formákat (pl. a cselekvések, tárgyak, személyek kijelölését a térben, morfoszintaktikai szabályokat) (Kyle 1994b: 3913).

Inkonzisztens jelnyelvi input

Számos vizsgálat kimutatta, hogy azok a siket gyerekek, akik csak későn tanulnak meg egy jelnyelvet, nem tesznek szert arra a morfológiai és szintaktikai készségre, mint a siket szülők siket gyerekei (Kyle 1994b, Singleton–Newport 2004). Ez a jelenség felvetette azt a kérdést, vajon az ilyen nyelvi kompetenciával bíró szülők gyermekei hogyan tanulják a jelnyelvet. Egy vizsgálat szerint, melyben egy siket gyermeket a jelnyelvet csak későn, 15 éves koruk után megtanuló, azaz nem anyanyelvi jelelő siket szülők neveltek, a gyermek 7 éves korára meghaladta siket szülei nyelvi teljesítményét, s számos készséget tekintve elérte a kortárs anyanyelvi jelelő siket gyerekekét, azaz az inkonzisztens természetes nyelvi input mentén is ki tudta építeni a nyelvi rendszert (Singleton–Newport 2004).

A halló szülők számára különösen nagy megrázkódtatást jelent, ha siket gyermekük születik, éppen ezért rendkívül fontos a mielőbbi sokoldalú tájékoztatás, a segítségnyújtás.

Halló szülők siket gyermekkel

„Lányunkat, Charlotte-ot, teljesen siketnek diagnosztizálták tíz hónapos korában. Az elmúlt három évben sokféle érzést átéltünk: hitetlenkedést, pánikot és aggodalmat, dühöt, depressziót és megkönnyebbülést, végül az elfogadást és az elismerést. Ahogyan kezdeti pánikrohamunk elmúlt, világossá vált, hogy amíg kicsi, a jelnyelvet kell majd használnunk lányunkkal

Elkezdtünk otthon jelnyelv órákat venni, (pontos) jelelt angolt (Signed Exact English, SEE) tanultunk – a beszélt angol pontos leképzését jelekkel –, amelyről úgy éreztük, segíteni fog abban, hogy átadjuk angol nyelvtudásunkat, az irodalmat és a kultúrát gyermekünknek. Mint halló szülők el voltunk foglalva azzal a feladattal, hogy magunk megtanuljuk az új nyelvet, és ezzel egy időben Charlotte-nak is megtanítsuk, ezért az ismerős angol szórend sokkal megfoghatóbbá tette számunkra a jelnyelvet. […] Kétségbeesetten akartuk hinni, hogy Charlotte hozzánk hasonló.

Egy évvel később elhatároztuk, hogy a SEE szigorúságát felváltjuk a pidgin jellel kísért angollal: ez az amerikai jelnyelv szókincsének – amely vizuálisan sokkal kifejezőbb – és a számunkra ismerős angol szórendnek a keveréke… [azonban] a beszélt angol körülményes lineáris struktúrái jelnyelven nem élvezhetőek, ezért változtatnunk kellett azon elképzelésünkön, ahogyan a vizuális mondatok megszerkesztését először elgondoltuk. Megismerkedtünk a jelelés legélőbb és legizgalmasabb oldalaival: a szólásokkal, a humorral, az utánzással, az idiomatikus jelekkel és az arckifejezésekkel. […] Most az amerikai jelnyelv felé haladunk. Egy siket hölgytől tanulunk, aki anyanyelvű jelelő, minden bizonytalanság nélkül tud jelekkel kommunikálni, és szabályokba tudja foglalni nekünk, hallóknak a nyelvet.

Nagyon izgalmas számunkra és motiváló az, hogy egy eredeti és értelmes nyelvet tanulunk, amely ennyire szép és kreatív. Nagy öröm látni, hogy Charlotte jelelése vizuális gondolati mintákat tükröz. Charlotte kifejezései arra ösztönöznek, hogy másként gondolkodjunk a fizikai tárgyakról, elhelyezésükről és mozgásukról.” (Sacks é.n. 68–9)

„Anyukám annyira megijedt attól, hogy én siket „lettem”, hogy félt még egy gyereket szülni, így nem lett testvérem. [A. siketségét az orvosok genetikai rendellenességre vezették vissza.] Semmit nem tudott arról, hogy mit kell egy ilyen gyerekkel tenni. Gyógypedagógusoktól kért tanácsot, azt követve próbált tanítgatni engem. Most már nevelőtanárként dolgozik a siketek iskolájában, tud szájról olvasni, meg egy kicsit jelelni is.” (A.) (Ungár 2003: 93)

A jelnyelv neurolingvisztikai vonatkozásai

A 19. század második felében két olyan agykérgi területet is elkülönítettek a bal agyféltekében, melyek a nyelvért felelősek. Az egyik, a Wernicke-tetület a beszédértésben játszik szerepet, s a hallókéreg mellett helyezkedik el, a másik, a Brocaterület a beszédprodukcióban játszik szerepet, és a motoros központnak azon részével szomszédos, amelyik a szájat és az ajkakat mozgató izmok működését kontrollálja. A későbbiekben egyre pontosabban meghatározták, hogy e két terület sérülését követő afáziának általában milyen jellegzetességei vannak. Ezzel párhuzamosan azt tapasztalták, hogy a jobb agyféltekei sérülések nem járnak együtt ilyen mértékű nyelvi zavarral, hanem ezekben az esetekben a sérülés sokkal inkább befolyásolja a vizuális-térbeli képességek működését – pl. az ilyen betegeknek gondot okoz egy egyszerű rajz lemásolása (Hickok et al. 2001). (A neurolingvisztikával és az afáziával kapcsolatosan l. a 23. fejezet - Neurolingvisztika. fejezetet.)

Sokáig a nyelv és az agyműködés összefüggéseire vonatkozó megállapítások hangzó nyelvet használó halló embereken végzett vizsgálatok eredményeiből származtak. Ám a 20. században már kérdésként merült fel, hogy vajon a nyelv agyi szerveződése valóban a hallás és a beszélés funkcióján alapszik-e (ahogyan erre a négy kérgi terület elhelyezkedéséből következtettek). A kérdés megválaszolásához jelnyelvhasználó siket agysérülteket vontak be a vizsgálatokba.

Jelnyelvhasználók bevonásával végzett neurolingvisztikai vizsgálatok eredményei

  1. Azok a jelnyelvhasználó siketek, akik bal agyféltekei sérülést szenvedtek a Wernicke- vagy a Broca-területen, éppúgy afáziás tüneteket mutattak, mint a hallók:

    • Wernicke-afázia: a beteg folyékonyan tudta használni a jelnyelvet, jól alkalmazta a jelnyelv grammatikai elemeit, de az általa létrehozott szöveg nem volt összefüggő, koherens; emellett a betegnek problémái adódtak a jelnyelvi szövegek megértése során.

    • Broca-afázia: a betegnek nehézséget okozott a jelnyelvi jelek produkálása, kivitelezése; megnyilatkozásai többsége egyetlen jelből állt; a jelnyelvi közléseket azonban kiválóan megértette. Mivel a beteg remekül tudott rajzokat másolni, kizárható volt annak a lehetősége, hogy egyszerűen a motoros (az izmok működéséért felelős) kontroll hiányáról volt szó.

    A tapasztalt zavarok ugyanolyan típusokba sorolhatók, mint a hallók esetében, pl.:

    • felcserélés (jeleké, a jelek komponenseié stb.);

    • fluens és nonfluens afázia;

    • megnevezési nehézségek;

    • agrammatikus megnyilatkozások létrehozása;

    • szóvakság vagy jelvakság: ilyenkor a halló betegek produkciója és percepciója normális a beszéd és az akusztikus jelsorozatok vonatkozásában, tudnak írni, ám nem képesek olvasni (még a saját írásukat sem). Ennek az az oka, hogy ezekben az esetekben a nyelvi területek el vannak vágva a beérkező vizuális információtól. Egy siket páciensnél ez a jelenség másképp valósult meg: jelelése folyékony és a nyelvtani szabályoknak megfelelő, grammatikus volt, ám jelnyelvmegértési képessége teljesen sérültnek bizonyult. Ezzel szemben a vizuális tárgyfelismerési készsége érintetlen volt, hibátlanul működött. Ez az eset azt igazolja, hogy a bal agyfélteke domináns a jelnyelv feldolgozásában is.

  2. Azok a siket jelnyelvhasználók, akiknek a jobb agyféltekéje sérült, nem mutattak nyelvi nehézségeket: a jelnyelvi produkciójuk folyamatos és pontos, nyelvtanilag megfelelő volt, s a jelnyelvi megnyilatkozásokat könnyedén értelmezték. Még akkor is így volt ez, ha ezek a betegek máskülönben nem voltak képesek egyszerű rajzok lemásolására vagy tárgyak felismerésére, tehát olyan feladatok elvégzésére, melyek vizuális információk feldolgozását igényelték.

    Jobb féltekei és bal féltekei sérüléssel járó nyelvi következmények összehasonlító vizsgálata

    28.3. táblázat -

    Sérülés a bal agyféltekében

    Sérülés a jobb agyféltekében

    – nehézséget okozott izolált jelnyelvi jelek és jelnyelvi mondatok megértése

    – az izolált jelnyelvi jelek, a jelnyelvi mondatok megértése nem okozott nehézséget

    – problémát jelentett a folyékony jelnyelvhasználat

     

    – nehézséget okozott a képmegnevezési feladat

    – a folyékony jelnyelvhasználat nem okozott gondot

    – (a nyelvbotlás analógiájára) ún. kézbotlások: jelnyelvi jelek, vagy jelnyelvi jelek komponenseinek felcserélése (például az egyik kézforma helyett egy másik használata)

    – nem volt jellemző az ún. kézbotlás

    – DE: a nem jelentéses (nem jelnyelvi) kéz- és karmozdulatokat produkciója nem okozott gondot

     

    Minden korábbi feltételezésnek ellentmondva a születésüktől jelnyelvet használó siket afáziás betegeken végzett vizsgálatok tanúsága szerint a jelnyelvi képesség függetlennek mondható a nem nyelvi vizuális-térbeli információk kezelésével kapcsolatos képességektol.

  3. Műszeres vizsgálatok (fMRI és PET) során nyert eredmények:

    • A Broca-terület aktivitást mutat, miközben a páciensek beszélnek vagy jelnyelvet használnak, azaz a jelnyelvi produkció ugyanahhoz az agykérgi területhez kötődik, mint a hangzó nyelvi.

    • Videón vetített jelnyelvi mondatok feldolgozásakor a születésüktől fogva jelnyelvhasználó siketek bal temporális lebenyében (így a Wernicke-területen) és a bal frontális lebenyében (így a Brocaterületen) aktivitást mértek, azaz jelnyelv feldolgozásában ugyanazok a területek vesznek részt, mint a beszélt nyelv megértésében.

      (Forrás: Hickok et al. 1998, Hickok et al. 2001; l. még Kassai 2004: 102–103)

A kutatások eredményei két szempontból is igen jelentősek: egyrészt sikerült pontosítani a nyelv neurobiológiai működésére vonatkozó ismereteket, másrészt bebizonyosodott, hogy a jelnyelvi produkcióért és feldolgozásért ugyanazok az agyi területek felelősek, mint a hangzó nyelvek esetében. A neurolingvisztikai vizsgálatok eredményei tehát empirikus bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a jelnyelvek ugyanolyan önálló természetes emberi nyelvek, mint a hangzó nyelvek, továbbá, hogy vizuális input útján történő elsajátításukkal éppoly természetes módon és teljes körűen épül ki a nyelvi rendszer.