Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A beszédhangképzés és a beszédfolyamat zavarai

A beszédhangképzés és a beszédfolyamat zavarai

Az artikuláció zavarainak egy része gyermekkorban fiziológiás, vagyis az anyanyelv-elsajátítás része. A beszédhangok képzésének vagy a beszédtempónak az eltéréseit mintegy 4 éves korig nem tartjuk zavarnak; ha azonban ennél idősebb gyermeknél tapasztaljuk ezeket a jelenségeket, az már deviánsnak tekintendő. A beszédhangképzés problémái lehetnek organikusak és funkcionálisak (Hoffman et al. 1989); felnőttkorban túlnyomórészt szervi eredetűek. A gyermekkori funkcionális artikulációs zavarok felnőttkorban is fennállhatnak, ilyen például a pergőhang artikulációs hibája, közismert nevén a raccsolás. Ekkor a beszélő a magyar pergőhang képzéséhez szükséges mintegy 2 perdületet nem képes a nyelvhegyével létrehozni, s a legkülönfélébb módokon igyekszik ezt kompenzálni. A 4. ábra felnott Nő raccsoló ejtéséről készült hangszínképeket és a tremuláns ép képzésének következményét szemlélteti (hangsorrészletekben). A raccsoló a pergőhang képzését többféleképpen valósítja meg, helyettesítéssel (a palatális közelítőhanggal, a [j]-vel) : az a) ábrarész bal oldalán. Intervokális helyzetben gyakori, hogy egy svászerű átmenettel kerüli ki a pergőhang artikulációját – ez látható az a) ábrarész jobb oldali képén. A nyelvhegy részleges pergetése is előfordul – ennek az akusztikai következményét mutatja a b) ábra bal oldali képe; ugyanitt jobb oldalon az ép képzésű [r] mássalhangzó oszcillogramja és spektrogramja található.

A [r] mássalhangzó különféle megoldású hibás artikulációját és az ép képzés akusztikai következményeit szemléltető rezgésképek és hangszínképek

A hibás artikuláció (összefoglaló néven dyslalia, dysglossia, illetőleg pöszeség, vö. Montágh et al. 2002) nagyobb gyakorisággal jelenik meg a bonyolultabb, összetettebb képzési konfigurációt igénylő mássalhangzók képzésekor, illetőleg mássalhangzók kapcsolatában. A leggyakoribbak a sziszegő, susogó hangok, vagyis a különböző helyeken képzett alveoláris és posztalveoláris réshangok (az ősz, őz, és, Ézsau szavak mássalhangzói) és zár-rés hangok (az Ica, edz, öccse szavak mássalhangzói, ill. a dzsámi kezdőhangja) hibái, közismert néven ez a selypesség. Ekkor a beszélő a rést nem a normatív ejtés képzéshelyének megfelelően valósítja meg, avagy a réshangok esetében is megtörténik a nyelv és valamelyik fogsor érintkezése. Az akusztikai következmény az, hogy a turbulens zörej frekvenciája és intenzitása eltér a megszokottól, ennek megfelelően a spiránsok és az affrikáták hangzása is megváltozik. Palatográfiás elemzésekkel jól szemléltethető a képzési mód és a képzési hely hibás megvalósítása; az akusztikai elemzések pedig igazolják a hangzási különbözőséget (Gósy 2004). Gyakorlatilag bármely mássalhangzó képzése eltérhet a normatívtól olyan mértékben, hogy az már beszédhibának minősül. A hangkapcsolatoknak az elvárttól eltérő megvalósításai lehetnek csak ejtéshibák, ezeknek elsősorban szociolingvisztikai okai vannak (de nyelvi zavarok következményei is lehetnek, például afáziákban).

A magánhangzók kiejtési hibái általában a legsúlyosabb esetekben jelentkeznek; így megkésett beszédfejlődés, renyhe, illetőleg részleges izomműködés esetén, illetőleg például afáziában és autizmusban is. Az elöl képzett, ajakkerekítéses, középső és felső nyelvállású, valamint a hátul képzett, ajakréses, legalsó nyelvállású magánhangzóknál fordul elő gyakrabban; egyidejűleg több magánhangzót is érinthet. Gyors és pongyola beszédben, továbbá például afáziákban is megfigyelhető a semleges magánhangzó, a svá nagymértékű megjelenése, ami kóros mértékűvé is fokozódhat.

A hangképzés organikus eredetű zavarai közül a leggyakoribbak a diszartria és az apraxia. A diszartria agyi eredetű betegség (általában bal oldali károsodásra vezethető vissza). A beszéd normális időviszonyai megváltoznak, jellemzőek a nyúlások, illetve a szótagok azonos tartamban történő megvalósítása is előfordul. Sokszor jelent nehézséget a pergőhang artikulációja. Gyakran a zöngeképzés is tökéletlen, a hang érdessé válik. Sérülhet a prozódia, elsősorban az alaphangmagasság kontrollja válik működésképtelenné, a közlések monotonná válnak (Kent et al. 1991). Rendszertelen a szubglottális nyomás, ami hangosságkitörésekhez vezet; bizonyos beszédhang-csoportok hibás artikulációja olyan fokú lehet, hogy számos beszédhang felismerhetetlenné válik. Parkinson-betegségben jellemző a gyors, hadaró ejtés, a monoton hang, a szóvégek ejtésének gyengülése; az időviszonyokban bekövetkező változások pedig odavezethetnek, hogy – súlyos esetben – a beteg beszéde nem is lesz érthető (Horváth 2001). Az apraxia a motoros programozás zavara (agyi eredetű). Jellemzői a hangátvetések (metatézisek) relatíve gyakori megjelenése, szegmentumok hozzáadása a hangsorhoz, az artikulációs folyamat diszkoordinációja. A beszédtempó lassú, a hangátmeneteket a beszélő megnyújtja. Szótagon belül szünetek fordulnak elő, jellemzőek a hangkezdési nehézségek (Kent–Rosenbek 1991). Kísérleti eredmények igazolták, hogy a betegek nem tudtak érzelmeket kifejezni a beszédükben az F0, az időviszonyok és az intenzitásviszonyok változtatásával (Putten–Walker 2003). Az afáziák egyes típusaiban mind a diszartria, mind az apraxia jellemző lehet (Bánréti 1999; Horváth 2001).

Az artikuláció különböző zavarainak okai lehetnek továbbá az arcizmok bénulásai, a fogsor és az állkapocs rendellenességei, az átlagosnál nagyobb és az átlagosnál kisebb nyelvtest, a lenőtt nyelv, a lágy szájpad és az uvula sérülései, valamint a központi idegrendszer sérülései, zavarai (Subosits 2001). Ezekben az esetekben az októl függően bizonyos beszédhangok, illetőleg beszédhangok csoportjainak a képzése válik elnagyolttá, bizonytalanná. Némelykor oly mértékben lesz deviáns az artikuláció, hogy az már egy más beszédhang, avagy egy nem nyelvspecifikus hang konfigurációjának felel meg. A lenőtt nyelv legjellegzetesebben a pergőhangok képzését gátolja. A lágy szájpad és az uvula rendellenességei az orrhangú beszédhangok képzését torzítják. A fogsorok helytelen zárása változást idéz elő az artikulációs tempóban, továbbá az első és a második formáns hangátmeneteiben (Horga 2002). A fogazat, illetve a fogsor minősége a beszédhangok időviszonyainak alakulására, a labiodentális, alveoláris és posztalveoláris mássalhangzók zörejgócának frekvenciájára van hatással. A beszédhangok képzési tartama nyelvileg indokolatlanul megnyúlik, és magasabb frekvenciájú lesz a turbulens zörej, ami jellegzetes eltérés a magyar nyelvspecifikus artikulációhoz képest.

Az egyik legsúlyosabb beszédhiba, ami a folyamatos beszéd képzését érinti, a dadogás (balbuties). Kevés kivételtől eltekintve, gyermekkorban kezdődik: a statisztikák szerint 60%-ban 3 és 5 éves kor között, illetőleg az iskoláskor kezdetén. A dadogás lényege az, hogy a légzés, a zöngeképzés és az artikuláció folyamatosságát görcsök szakítják meg. Más megfogalmazásban az mondható, hogy felborul a normál beszédhez szükséges mozgások koordinációja (Princzes 1999). A dadogás a striopallidáris rendszer emóció hatására létrejött funkciózavara (organikus ők csak a traumás eredetű dadogásban mutatható ki). Tünetei és súlyossági foka különböző lehet; ennek megfelelően eltérően hat a beszélő kommunikációjára és személyiségére (ez nehezíti a terápia alkalmazását). A dadogás többnyire a szókezdő beszédhangokat érinti, a mássalhangzók kiejtése gyakrabban idézi elő, mint a magánhangzóké. Két típusa közül az egyikben a beszélő a szavak első hangját vagy szótagját ismétli (klónusos dadogás), a másikban nem tudja elkezdeni a szó kiejtését, vagy görcsösen megnyújtja az első beszédhangot (tónusos dadogás). Gyakran e két típus kombináltan fordul elő (tono-klónusos dadogás). A dadogó kevéssé tudja az időszerkezeti viszonyokat megfelelően létrehozni, rendszerint sérülnek a szupraszegmentális tényezők és a beszédészlelési folyamatok is.

A beszéd folyamatos produkciójának másik, jól ismert rendellenessége a hadarás (tumultus sermonis). A hadarás rendellenes, hangképzési torzulással is járó fokozott sebességű beszéd, amelyben relatíve gyakoriak és nem ritmusosan ismétlődőek a szünetek (Elekfi–Wacha 2003). A hadarás nem egyszerűen gyors vagy felgyorsult beszéd, hanem „elhamarkodott” beszédfolyamat. Jellemző a hangok és szótagok részleges képzése vagy elnyelése, kihagyása, torzítása, a szavak sajátos „csonkolása”. Gyakoriak a hosszabb szünetek, az önkorrekciók, ismétlések, a szóvégi magánhangzók megnyújtása, a grammatikai formák tévesztése, jellegzetes a szegényes szókincs (Palotás 1972; Göllesz 1990). A hangsúlyok eltűnnek vagy eltorzulnak. Nemcsak a lényegtelen, de a lényeges részek tempója is felgyorsul. A hadaró a hangtorlódásokat változóan kezeli, beszédében gyakran kiesnek egyes beszédhangok, sőt szótagok is. A beszéd ritmusa rendszertelenül változik, a dallam monoton jellegű, az artikulációs tempó nehezen előjelezhető. A hadaró beszéde gyorsnak tűnik, s bár artikulációs tempója valóban meghaladja az átlagos értékeket, ez csak egyetlen komponense beszédének. Jellemzőnek tekinthető a kezdő hangok ismétlése és a szótagok egymásba torlódása; a grammatikai tévesztések pedig szoros összefüggést mutatnak a gondolati rendezetlenséggel. A hadarók egy része rövid időre képes ugyan változtatni a beszédprodukciója sebességén; ez azonban elsősorban a szünetek számát és hosszát érinti (Bóna 2004; 2005). Beszédprodukciójuk jellegzetességei legnagyobb mértékben spontán beszédprodukciójukban térnek el a nem hadaró beszédétől. A hadarás általában gyermekkorban kezdődik, nemritkán dadogással és beszédhibával párosul.

Elsősorban a felnőttekre jellemző a beszédfolyamat időzítésével kapcsolatos két beszédtechnikai zavar; bizonyos formájukban ezek is patológiásaknak tekinthetők. Az egyik a pattogás, a másik a leppegés; mindkettő kialakulásában feltételezhető a pszichés komponens jelenléte. Pattogásnak nevezzük, ha a beszélő a közlésfolyamatban a szótagokat hasonló, rövid időtartamban ejti ki. Ezáltal megbontja a beszéd normális ritmusát, beszéde nehezen követhető, gyakran vannak nyelvbotlásai. A leppegés a közlés szótagjainak hasonló, relatíve hosszú időtartamban kiejtett sorozatát jelenti. Ez az ejtéshiba is a beszédritmus zavara, rendszerint hosszabb szünetekkel és általában lassúbb beszédtempóval párosul. A beszédtechnika, illetőleg beszédművelés területére tartozik a beszéddallam és a hangsúlyviszonyok nyelvspecifikus megvalósítása. Helytelen, illetőleg téves artikulációjuk beszédzavarnak minősül az afázia bizonyos típusaiban, illetőleg több organikus eredetű beszédzavarban.

A spontán beszédet tarkító megakadásjelenségek természetes velejárói a beszédnek (Gósy 2005). A hangos szünetek (hezitálások), beszédhangnyújtások, bizonyos szavak gyakori ismétlései, az „egyszerű” artikulációs nyelvbotlások (amelyek más okra nem vezethetők vissza), a beszédhangok és szavak sorrendiségének hibái, a téves szótalálások külön-külön és együttesen is beszédzavarnak minősülnek azonban, ha túlzott mértékben fordulnak elő. A nagymértékben jelentkező megakadások lehetnek egy szorongásos állapot következményei, de utalhatnak organikus beszédzavarra is; nemritkán bizonyos kórképek sajátos ismérvei.