Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A zöngeképzés és a hangszínezet zavarai

A zöngeképzés és a hangszínezet zavarai

A hangterjedelem, a hangerősség és a hangszínezet örökölhető tulajdonságok, és szoros a kapcsolatuk a testalkattal is. A kifogástalan zöngeképzés feltétele a légzőszerv, a gége és a toldalékcső közötti anatómiai arányosság. Ha például egy nagy testű, izmos férfi hangja szokatlanul magas és erőtlen, akkor a zöngeképzés patológiás folyamatára kell gondolnunk (Frint 1982). A nemi érés korában a hangképző szervek változáson mennek át (mutálás). A gége növekedése során a pajzsporc lemezei által bezárt szög 120°-ról 90°-ra hegyesedik, a hangszalagok szélesebbek, vastagabbak, egy centiméterrel hosszabbak lesznek. Ha ez a folyamat lelassul, hosszabb, mint egy év, akkor abnormális működésről beszélünk (ez a mutatio tarda vagy mutatio prolongata). A magas alaphang és a rendszerint gyenge hangerő jellemzi a beszédet, s ez súlyos pszichés problémák kialakulásához vezet. A mutáció lehet tökéletlen, létrejöhet mutációs fejhangképzés, eunuchoid hang stb.

Az időskori hangszínezet ugyan nem egyértelműen beszédzavar, de akár kóros mértékben is eltérhet a normálistól. Mind a zönge-, mind a beszédhangképzés érintett. Valamennyi öregedési folyamattal együtt, a gégeízületek merevsége, a porcok fokozott meszesedése és a hangképző izmok tónusának csökkenése az évek előrehaladtával a zöngehang általános gyengüléséhez vezet. Megrövidül a hangtartás, változik a hangmagasság és a hangterjedelem, valamint a dinamika is. Nő a szünettartások száma, a beszédtempó lassabbá válik. A beszédhangok felharmonikusainak száma csökken, a spektrum a magasabb frekvenciák irányába sokkal kevésbé terjed ki. A szépen csengő fiatal beszédhang fátyolosabb, színtelenebb, reszkető, lassú és fáradékony lesz; a nemi különbségek egyre kevésbé jellegzetesek az idősek beszédében (Balázs 1993). Mindez nemegyszer sajátos pszichés állapotot eredményez – különösen azoknál az embereknél, akiknek a beszéd munkaeszközük –, s negatívan hat(hat) a teljes beszédprodukciójukra is.

Az ép zöngehang tiszta, nem fátyolos, nem rekedtes színezetű, nem kelt préselt, levegős vagy érces benyomást. A rekedtség (raucedo) jellegzetes ismérve a zöngehang „tisztaságának” hiánya. Ennek az okai a hangszalagrezgés zavara és a levegő örvénylése, illetőleg az ennek következtében kialakuló zörej. A hangszalagrezgés zavara több okra vezethető vissza. Az egyik a hangszalagok széli egyenetlensége, amely azt jelenti, hogy zöngeképzéskor nem tökéletesen valósul meg a hangszalagok záródása. A másik ők a hangszalagok tömege és feszülése közötti aránytalanság. Zöngeképzési zavart eredményez az, ha a hangszalagok periodikus rezgése a hangszalagok állományában lévő megbetegedés (pl. gyulladás, csomó) miatt aperiodikussá válik. Az 1. ábra bal oldali képe a zöngeképzés rekedtes színezetű, préselt, illetőleg „levegős” formája, a jobb oldali kép énekeseknél tapasztalható hangszalagcsomókat mutat, amelyek a hangszalagok abnormális működéséhez vezetnek.

Kóros hangszalagműködést eredményező zavarok. Bal oldalon rekedtes színezetű zöngét eredményező, orsó alakú záródási hiány, jobb oldalon hangszalagcsomó látható mindkét hangszalagon

A rekedtséget számos további ők is előidézheti, mint a gégehurut, külső izgató ingerhatások (pl. dohányzás, zajhatás), a hangszalagok izom eredetű mozgászavarai, bénulások, a hangképzés túlerőltetése, ez utóbbi gyakran vezethet hangszalagcsomók kialakulásához. A helytelen zöngeképzés és a hang túlerőltetése gyermekkorban is meglehetősen gyakori. A nem ép zöngeképzés minden életkorban pszichés okokra is visszavezethető. A hangadásnak ezt a neurotikus alapon kialakult zavarát fononeurózisnak nevezik. Szélsőséges formája például a pszichogén afónia, ami hangadási (zöngeképzési) képtelenség organikus ők nélkül. A beteg megijed, hogy elvesztette a hangját, s az állapota ettől még rosszabb lesz (Habermann 1980; Kiefer 1995). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az egyik nyelvben kórosnak tekintett zöngeképzés egy másikban nyelvspecifikus hangadási jelenség is lehet, és ekkor természetesen nem tekinthető beszédzavarnak. A japánban például a levegős és érdes fonáció az elkeseredett érzelmű közlésekre, míg a normális zöngeképzés a semleges közlésekre jellemző (Fujimoto–Maekawa 2003). A 2. ábra túlerőltetés következtében kialakult rekedt hangú közlés hangszínképét mutatja.

Rekedt (bal oldalon) és ép zöngéjű (jobb oldalon) közlés (anyám is és az orvosom mondta) rezgésképrészlete a felső ablakpárban és hangszínképe az alsó ablakpárban

A rezgésképek különbsége szembetűnő; a kóros zönge szinte nem tartalmaz periodikus rezgéseket, ugyanakkor jellegzetesek a súrlódási zaj következményei. Az amplitúdók nagysága, illetőleg a rezgés intenzitása túlzottan nagy mértékben változó. Az ép zönge mindezzel szemben (majdnem) periodikus, súrlódási zajokat nem tartalmaz. Az alsó ablakpár hangszínképei az idő függvényében (vízszintes tengely) mutatják a frekvenciaváltozásokat (függőleges tengely) és az intenzitás alakulását (az ábrán a feketedés mértéke). Az ép ejtést reprezentáló hangszínképen nincsenek zajkomponensek, az alsó frekvenciatartományban intenzívek az összetevők, a beszédhangok elemei az ép zöngeműködés és artikuláció jellegzetes frekvenciasajátosságait reprezentálják. A rekedt hangú beszédben megjelennek a szürke zajnyalábok, főként a felső frekvenciatartományban; a magánhangzókat felépítő elemek frekvenciahelye (és sávszélessége), valamint az intenzitása nem jellegzetes, valamilyen mértékben eltérnek a szokásostól. Bizonyos mássalhangzók zörejgócai kevéssé különülnek el a zöngeképzést kísérő súrlódási zajoktól, frekvenciatartományuk megnő. Még a beszédképzés időviszonyai is módosulnak. Jól látható, hogy a zöngeképzés zavara a teljes beszédre kihat; a beszédképzés kissé „zajosnak” tűnik.

Az utóbbi évtizedben ugrásszerűen megemelkedett a gégerákos megbetegedések száma; az esetek egyharmad részében az egész gégét el kell távolítani (laryngectomia). A gége elvesztése egyben a beszéd lehetőségének a megszűnését is jelenti. A laryngectomizált betegek egyharmada képes jó szinten, másik harmaduk pedig elfogadható szinten elsajátítani a nyelőcsőbeszédet (özofáguszbeszédet). Nyelőcsőhang-képzéskor az özofágusz középső és felső része alkotja a légáramlást tápláló új légzsákot, a nyelőcsőbemenet pedig a póthangszalag kialakulásával póthangrést alkot. A beszéd tehát a póthangrésen formálódott nyelőcsőhang artikulációjával jön létre. A nyelőcsőhang-beszédet használók feltűnoen lassabban beszélnek, mint az ép emberek. Átlagosnak mondható beszédtempójuk 7,5 hang/s, ez közel öt beszédhanggal kevesebb másodpercenként (ez mintegy 40 szóval jelent kevesebbet percenként), mint az ép beszélőknél. Beszédükre jellemző a zörejesség (a teljes frekvenciatartományban), a magánhangzókra és a mássalhangzókra jellemző elemek korlátozott számú megjelenése, az időviszonyok viszonylagossága. A zönge hiányában lényegesen kevesebb az intenzív felharmonikusok száma (Gósy 2004). A jobban beszélőknél 2–3, a kevésbé jól beszélőknél 1–2 intenzív formánsszerű elem látható a hangszínképen (3. ábra). A magánhangzók első formánsai mintegy 20%-kal magasabb frekvenciaértéken realizálódnak. A zörejes mássalhangzókat – intenzitásuktól függően – sokszor elfedik a gerjesztésből adódó zajok, így némelyek nehezen azonosíthatók.

Annál összefüggőbb a laryngectomizált beteg beszéde, minél közelebb esik az özofáguszban lévő légzsák a póthangréshez és minél mozgékonyabb ez a „pszeudoglottisz”. A kísérleti eredmények azt mutatták, hogy a nyelőcsőbeszéd érthetősége jobb, mint a hangzás alapján történő értékelése, minősítése (Gósy 2002). Az özofáguszbeszédet használók egymás beszédét tökéletesen értik.

A lágy szájpad igen kis része az emberi testnek, jelentősége azonban jóval meghaladja nagyságát. Más funkciói mellett meghatározó a beszédhangok képzésében. A szájpad-elégtelenség, azaz a lágy szájpad zárásának renyhesége vagy működésképtelensége beszédzavarhoz vezet; ezt percepciósan egyfajta nazális hangszínezetként, esetenként affektálásnak dekódoljuk. A rendellenes hangszínezet a rezonanciás üregek kóros folyamatával vagy funkcionális zavarával is kapcsolatos lehet. Így jönnek létre az orrhangzós beszéd (rinofónia) típusai (zárt, nyílt, kevert típusú), azaz bekövetkezik az élettani nazális rezonancia kóros megváltozása (legismertebb talán a szájpadhasadékos ember jellegzetes hangszínezete, vö. Hirschberg 1986). Rendellenesen magas vagy alacsony gégeálláskor is változik az épnek minősülő hangszínezet (pl. gutturális hang jön létre).

Ép artikuláció (a jelű ábra) és nyelőcsőbeszéd (b = gyengébb, c = jó minőségű) alapján készült rezgéskép és hangszínkép (Sok szép játékot mutattak be az előadáson)