Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A beszédlánc szerveződése és alkalmazkodási jelenségei

A beszédlánc szerveződése és alkalmazkodási jelenségei

Ahhoz, hogy a közlendő tudattartalmat minél pontosabban ki tudjuk fejezni, az egyedi beszédhangokból különféle terjedelmű, jólformált[9] sorozatokat kell kialakítanunk. A hangsorok fonetikai jólformáltsága két módon érhető el. Egyfelől a felépítés, azaz az elemeknek és sorrendjüknek a megfelelő megválasztása révén, másfelől a már kialakult hangsorok elemeinek az egymáshoz csiszolása, illetőleg egymástól való elkülönítése révén, amit különféle igazító műveletek végeznek el. Az első megoldás a nyelv szókincsét kitevő tőmorfémákra jellemző, amelyeknek az elemeit fonetikai motiváció köti egymáshoz, a második a beszédfolyamatban szintaktikai és/vagy szemantikai szempontok alapján egymás mellé kerülő morfémák találkozásából alkalomszerűen kialakuló hangsormintákban működik, de kisebb mértékben az elemi hangsorokban (tőmorfémákban) is jelen van.

Induljunk ki abból a tényből, hogy a beszédhangok bizonyos tulajdonságok (jegyek) megléte, hiánya, illetőleg – ritkábban – fokozatai alapján szerveződnek rendszerré, tehát adott tulajdonság pozitív vagy negatív pólusát, illetőleg eltérő fokozatait képviselik egymással szemben. Mivel minden beszédhang több hangtulajdonságból épül fel, a rendszeren belüli viszonyuk az egy jegyben való eltéréstől az egy jegyben való azonosságig terjed. Az a hely, amely a beszédhangokat egymáshoz való viszonyuk alapján a hangrendszerben megilleti, meghatározza viselkedésüket a szintagmatikus tengelyen, amikor „lineárisan” sorokba rendeződnek. Minél kevesebb jegyben különböznek egymástól a beszédhangok, annál hasonlóbbak, ezért a szintagmatikus tengelyen egymás mellé kerülve „taszítják” egymást, ugyanis már a létrehozásukat irányító központi szabályozásban fellép a homogén gátlás.[10] Másfelől a csupán egyetlen közös jeggyel rendelkező beszédhangok ellentétességüknél fogva nem férnek meg egymás mellett, ezek is „taszítják” egymást. Általános elvként kimondható, hogy leginkább azok a beszédhangok „vonzzák” egymást, amelyekben az azonos és az eltérő tulajdonságok egyensúlyban vannak. Ez a megoldás mind a képzés (beszélő), mind az észlelés (hallgató) szempontjából optimális, mivel az azonos tulajdonságok artikulációs energia-megtakarítást, az eltérő tulajdonságok pedig kellő akusztikai elkülönülést biztosítanak a hangsor elemei számára.

A fonetikai jólformáltság tehát azt feltételezi, hogy a szegmentumsorozat elemei mind a beszélő (artikuláció), mind a hallgató (észlelés) szempontjából optimálisan rendezettek legyenek. Ha a két érdek nincs egyensúlyban, az artikulációs vagy a percepciós kívánalmak érvényesítésének különböző fokozatai különböző stílusokat hoznak létre a beszélt nyelvben. A beszélő érdekeinek túlzott érvényesítése (hipoartikuláció) a kötetlenség felé viszi, a hallgató érdekeinek túlhajtása (hiperartikuláció) a formális stílus felé tereli a nyelvhasználatot.

Hangsorszerveződés

A magyar nyelvre vonatkozó fonotaktikai felmérésekből és statisztikai vizsgálatokból kiderül, hogy az optimális működésre való törekvés már a hangállomány szintjén tetten érhető, nevezetesen abban a tényben, hogy több benne a zöngés, mint a zöngétlen hangelem, s előbbieket kétszer olyan gyakran használjuk fel hangsoraink felépítésében, mint utóbbiakat. Ez mind a beszélő, mind a hallgató érdekeit jól szolgálja, hiszen az artikuláció felől kisebb erőkifejtés (lásd a „Az artikulációs szakasz”. pontot), a percepció felől jobb észlelhetőség („A magyar beszédhangok erősségi és hangzóssági rendje”.) jár vele. A szótagok szintjén a hosszú magánhangzót tartalmazó típus iránt mutatkozik preferencia, amit a hosszabb időtartammal együttjáró jobb hangazonosítás perceptuális előnyei kellően értelmezhetővé tesznek.

A hangkapcsolatok tekintetében a magyar szóalakokra a magánhangzókból és mássalhangzókból kialakuló kombinációk (VC és CV) jellemzőbbek, mint a csak magánhangzókból (V1.... Vn) és csak mássalhangzókból (C1.... Cn) kialakuló kapcsolatok; utóbbiak közül a mássalhangzó-kapcsolatok jellemzőbbek, mint a magánhangzó-kapcsolatok, mégpedig annál inkább, minél kisebb az elemszámuk. A leggyakoribb mássalhangzó-kapcsolat típus a magyar nyelvben tehát a C1C2, összetételére pedig az jellemző, hogy alkotóelemei a képzésmód tekintetében eltérnek, de a épzéshely tekintetében megegyeznek vagy legalábbis igen hasonlóak (pl. tr, nt, nc, zt, rz, mp, pr). Ez a szerveződés kifejezetten optimális, mert a képzésmód – a „Akusztikai és percepciós jellemzés”. pontban tárgyaltaknak megfelelően – nagyobb percepciós különbségeket eredményez a mássalhangzók között, mint a képzéshely, ugyanakkor a beszélő érdekeit is jól szolgálja, mert az ilyen mássalhangzó-kapcsolat tagjai szinte egyidejűleg ejthetők. Az összefüggésből egyszersmind logikusan következik, hogy azonos képzési osztályba tartozó mássalhangzók nemigen kapcsolódnak egymással. És pontosan ezt dokumentálják az elvégzett statisztikai vizsgálatok.

Alkalmazkodási folyamatok

Minthogy a beszédláncban a különböző morfémák egymás mellé kerülését nem fonetikai motiváció irányítja, hanem szintaktikai és/vagy szemantikai szempontok (pl. gipszstukkó, Prittstift, hagyd cipelnem), nyilvánvaló, hogy a határokon alkalomszerűen kialakuló hangsorminták nincsenek tekintettel az optimális rendezettség elvére, amely – mint láttuk – morféma belsejében működik. Önkéntelenül felvetődik a kérdés: hogyan realizáljuk a beszédben azokat az elem-együtteseket, amelyeknek az összetevői nem optimálisan rendezettek. Úgy, hogy igyekszünk a közöttük lévő kisebb-nagyobb összeférhetetlenségeket minél jobban kiküszöbölni annak érdekében, hogy a belőlük kialakuló hangfolyamat gördülékeny legyen, azaz ne külön kelljen minden egyes beszédhangot megképezni, hanem ezek egymásba mintegy áttűnjenek. A folyamat az artikuláció síkján azt jelenti, hogy a hangsor elemeinek a képzéséhez szükséges mozzanatok közelednek egymáshoz; akusztikailag ez abban jut kifejezésre, hogy a kapcsolódó beszédhangok fizikai paraméterei (intenzitás, időtartam, frekvencia) igyekeznek a szomszédos hangokra külön-külön jellemző értékek helyett egymáshoz közelítő értékeket felvenni. A legszorosabb függőség a két beszédhang egymáshoz legközelebb eső szakaszában, a hangátmenetben mutatkozik meg, de a képzés középső fázisában, az ún. tiszta fázisban is történ(het)nek módosulások. Mégpedig annál inkább, minél nagyobb képzési különbséget kell a beszédszerveknek áthidalniuk. Általános elvként kimondhatjuk, hogy minél nagyobb a képzésbeli különbség a szomszédos beszédhangok között, annál nagyobb fokú a kölcsönös alkalmazkodás, ha más, ezt a fiziológiai elvet felülbíráló tényezők, pl. az érthetőség elsőrendűen fontos igénye, nem jönnek tekintetbe.

Természetesen akár optimálisan rendezett a hangsor, akár nem, a hangképző apparátusban mutatkozó alak-, méret- és működésbeli aszimmetriák miatt a hangsorok elemei között szükségképpen kölcsönös függőségek alakulnak ki (koartikuláció), a kapcsolódó beszédhangok tehát alkalmazkodnak egymáshoz (akkomodáció). Vannak olyan módosulások, amelyeket csekély intenzitásuk vagy egyéb mozzanataik kis mértéke miatt nem észlelünk, és vannak olyanok, amelyekben a szomszédos hangok valamelyike a hallásérzetben hasonlóvá válik a másikhoz egy, több vagy az összes jellemzőjét tekintve. Az alkalmazkodás mértéke tehát az apró igazodástól a jól észlelhető hasonuláson és elhasonuláson keresztül a hangkivetésig és hangbetoldásig terjedhet. E folyamatok közös jellemzője az, hogy egymással különféle kombinációkban is felléphetnek, ezáltal egy szegmentumsorozatnak több ejtési változata lehetséges. Hogy hány változat létezik és mikor melyik változat hangzik el, azaz milyen a változatok közötti „munkamegosztás”, az számos, a közvetlen fonetikai motiváción túlmutató tényező függvénye. Legfontosabbként kell tekintetbe venni a beszédstílust, de kedvez az alkalmazkodások megvalósulásának a magas előfordulási gyakoriság (amely kedvezőtlenebb akusztikai végeredmény esetén is biztosítja a módosult beszédhangokat tartalmazó szóalak felismerését) és a beszédtempó növekedése (gyors beszédben a szűkre szabott ejtési időtartam miatt fiziológiai szükségszerűség a képzőmozzanatok közötti távolság és számbeli különbség csökkentése).

A koartikuláció változatai

A koartikuláció lehetőségei igen sokfélék. A magánhangzók elmozdíthatják a mássalhangzók jellemző képzési helyét, tehát palatalizálják vagy velarizálják őket (pl. király/kutya); rákényszeríthetik a mássalhangzókra ajakállásukat, tehát labializálják vagy illabiálissá teszik őket (pl. tíz/tűz); mennyiségi változásokat idézhetnek elő a mássalhangzó képzésmódjában: szorosabbá teszik vagy lazítják a zárt, szűkítik vagy tágítják a rést stb. A mássalhangzók is hatnak a magánhangzókra, pl. a saját képzéshelyükhöz húzzák őket (ezért a magánhangzók formánsai kisebb-nagyobb mértékben fel- vagy lehajlanak a mássalhangzó lokuszához), továbbá kiterjesztik rájuk orrhangúságukat (pl. vénség [ve~ʃe:g]), lerövidítik vagy megnyújtják időtartamukat (különösen erőteljes a [l], a [r] és a [j] nyújtó hatása, vö. tol [to:l], kormány [ko:rma:ɲ]). Mássalhangzók között szintén sor kerülhet a képzés-helyek egyeztetésére (pl. honvéd [hoɱve:d]); megváltoztatására (pl. azonban [ɔzombɔn]); képzési mozzanatok elmaradására (pl. a kaptár szó [p+t] kapcsolatában az első mássalhangzó zárfelpattanása elmarad); képzési mozzanatok eltolódására (a nazális mássalhangzók előtti zárhangok zárja hátul, az uvulánál pattan föl pl. az adni, satnya szóban, /1/ előtt pedig a szájcsatorna két oldalán, pl. a kotlós szóban); a hangszalagműködés és az uvulamozgás befolyásolására (pl. a zöngétlen pár nélküli mássalhangzók [a zengőhangok] alkalmilag elveszíthetik a zöngéjüket, különösen hangsor végén, szünet előtt, ugyanakkor a zöngétlen gégeréshang, a [h] két magánhangzó közötti helyzetben többnyire átveszi ezek zöngéjét). Lehetőség van továbbá a képzésmódban való közeledésre, pl. amikor a játszik szóalakban a dentális zárhang, a [t] és a dentális réshang, a [s] azonhelyi (homorgán) hangok lévén közelednek egymáshoz a képzés módjában, és az eredmény egy hosszú, dentális zár-réshang, amelynek a képzése annyival kényelmesebb az összetevők külön-külön történő képzésével szemben, hogy a kétféle mozzanat egyetlen konfigurációban van jelen, a hangzás tartamában tehát csak meg kell őrizni a képzés kezdetén kialakított konfigurációt. Sőt a képzésmódban való azonosulásra is van lehetőség, pl. amikor a /n/ a rákövetkező /r/ és /l/ hatására azonosul ezekkel a hangokkal: kínrím [ki~:r:i:m], kínlódik [ki~:l:o?dik]. A folyamatos beszéd során számtalan apróbb-nagyobb igazítást hajtunk tehát végre, amiről – ha nem hívják fel külön a figyelmünket – tudomást sem veszünk, mert a beszédhallásunk eltompult a nyelvileg lényegtelen képzési automatizmusok iránt (lásd a beszédészlelés nyelvspecifikus jellegéről mondottakat a „A beszéd észlelése”. pontban). Akkor figyelünk fel ezekre a gépies műveletekre, amikor a magyarul tanuló külföldiek – nem ismervén a megfelelő finomszabályokat – nem hajtják végre a szükséges igazításokat.

A koartikuláció meghatározó tényezői

A hangkörnyezethez a hangsor belsejében álló hangok alkalmazkodnak a legnagyobb mértékben, hiszen a magánhangzót vagy mássalhangzót kétfelől körülvevő környezet hatása fokozottabban érvényesül, mint a hangsor szélein az egyoldalú szomszédság hatása. A beszédképzés folyamatjellegéből következik és a magyarral kapcsolatban dokumentálva is van, hogy a hangsornak bármely pontján a sorban következő hang jobban hat a megelőzőre, mint a megelőző a következőre (bár az ellenkezőjére – ha ritkábban is – akad példa, amint alább látni fogjuk). A kijelentés könnyen igazolható egy egyszerű kísérlettel. Mondjuk ki a telefonkönyv összetételből az első tagot! Ha a folytatás is része az ejtési programnak, a /n/ fonémát szükségképpen /k/ előtti helyzeti változatában, [ŋ]-ként realizáljuk. Ez a tény az anticipáció, egy, a hangsor későbbi pontján képezendő hang előrevetítődése, ami azon alapszik, hogy a beszédelemek agyi programozása megelőzi a megvalósítást, s ez hatással van az aktuálisan kiejtendő hangra.

Vannak beszédhangok, amelyek jobban ellenállnak a koartikuláció kényszerítő erejének, mások kevésbé. Ez a hajlamuk – rendszerbeli státusukon túl – döntően fizikai felépítésüktől függ. Az összefüggés olyan, hogy azok a hangok, amelyeknek az ejtési sávja szélesebb, könnyebben alkalmazkodnak a környezetükhöz, mint azok, amelyeknek csekély mértékű módosulás is a lényegét változtatná meg. Vegyük példának a [t] és a [ʃ] hangot. A [t] esetében a nyelvhegy, mozgékonysága következtében, a szájpadlás elülső részének elég széles területén létrehozhatja a zárt, a képzéshely nem annyira jellemzője a hang minőségének, mint maga a zár. Nem így a [ʃ], amelynek a lényegéhez tartozik az adott konfigurációval, adott helyen létrehozott rés, mivel a hallástartomány érzékeny sávjába eső zörejösszetevők jellemzik (300 Hz tájékán), s ezen a sávon belül az összetevők csekély mértékű elmozdulása is jelentős változást idéz elő az akusztikai eredményben (amint ezt a szigmatizmusnak nevezett beszédhiba változatai és gyakorisága kellően alátámasztja). Ezzel magyarázható e két mássalhangzó eltérő sorrendű kapcsolatának kétféle megvalósulása: egyfelől hosszú affrikátaként, pl. a kétséges szóban és másfelől [ʃ+t] hangkapcsolatként, pl. afestés szóban. Azonos módon képzett hangok között az bizonyul ellenállóbbnak, amelyiknek a képzése nagyobb tömegű, kevésbé mozgékony szervhez kötődik. Pl. a [m] és a [n] közül, amelyek a bilabiális és a koronális típust képviselik a nazális zárhangok osztályában, mindig a bilabiális [m] mutat kisebb hajlandóságot az alkalmazkodásra, mivel a bilabiális szegmentum képzése vagy legalábbis a képzés beidegzésének a folyamata – lévén az ajakizomzat kevésbé mozgékony, mint a nyelv hegye és a pereme – már az előző szegmentumban megindul; fordított sorrend esetén ugyancsak az ajakizmok nagyobb tehetetlenségének tudható be, hogy a koronális beszédhang képzése nem vetítődik előre: az aktuálisan megvalósuló elem képzésének a befejeződése mintegy késlelteti a következő elemhez szükséges izmok összehúzódását. Az anticipáció hiányát ugyanakkor ellensúlyozza a nyelvhegy gyors helyváltoztató képessége. Az ismertetett mechanizmussal magyarázható az azonmód, illetőleg a himnusz /n/ + /m/ és /m/ + /n/ kapcsolatainak eltérő realizálódása: [m:] és [mn]. Az anyja [ɔɳ:ɔ] és a teljes [tεj:εʃ] szópár szemléletesen mutatja, hogy két palatális mássalhangzó közül az igazítja magához a másikat, amelyiknek a képzése tehetetlenebb szervhez kötődik. Ez magyarázza a hasonító folyamat előreható jellegét az anyja szóban és hátraható jellegét a teljes szóban. Utóbbinak /l+j/ kapcsolatában már a [j] a meghatározó, mivel képzése a [l]-vel szemben nagyobb kiterjedésű és kevésbé mozgékony szervhez kötődik. Általában: akusztikai elemzéseim tanúsága szerint a képzésmódot alapul véve az igazításban vezetnek az affrikáták, őket követik a réshangok, majd a zárhangok, a likvidák (= a pergőhang és a laterális) és végül a nazálisok. A hatás elszenvedésében a sorrend fordított. A képzéshelyet alapul véve a palatális hangoké az elsőbbség, utánuk a bilabiális, veláris, alveoláris sorrend érvényesül, ami tökéletes összhangban van az e képzéshelyekkel párt alkotó aktív képzőszervek sebességi mutatóival. Az alkalmazkodás tekintetében a sorrend itt is fordított, tehát az alveoláris területen képzett mássalhangzók készségesebben alkalmazkodnak, mint a veláris, a bilabiális vagy a palatális területen képzettek.

Ezzel áttekintettük a különböző mértékű alkalmazkodás beszédhang szintű meghatározóit. Világosan kimutatható bennük az összefüggés a beszédhangot létrehozó képzőszervek tulajdonságaival (méret, mozgékonyság, alak) és a képzőmozzanatok számával. A tendencia úgy fogalmazható meg, hogy minél komplexebb egy beszédhang, annál erősebb a hajlama az igazításra és gyengébb a hajlama az igazodásra.