Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A magyar beszédhangok állománya

A magyar beszédhangok állománya

A beszéddel való tudományos foglalkozás kezdete óta próbálják a szakemberek rendszerezni, osztályozni azt a számtalan beszédhangot, amely az emberi nem számára adott elvi lehetőségekkel (lásd a „A beszéd képzése, akusztikai alkata és észlelése”. pontot) képezhető. A feladat nehézségét az adja, hogy a képezhető hangok artikulációsan is, akusztikailag is egy kontinuumon helyezkednek el, amelynek egyik pólusát a legnyíltabb képzésű, tehát legzeneibb, a másik pólusát pedig a legakadályozottabb képzésű, tehát legzörejesebb egyed alkotja. A két pólus között annál problematikusabb a rendszerbe sorolás, minél közelebb van az illető beszédhang a középponthoz, hiszen emiatt egyik pólus jellemzőit sem tartalmazza elégséges mértékben.

Az első ilyen osztályozás eredményeként a képezhető hangokat két nagy csoportra osztották, a magánhangzók és a mássalhangzók csoportjára. Az elkülönítés, noha intuitíve világos, tudományosan a fenti tény miatt nem indokolható megnyugtató módon. Vannak ugyanis olyan beszédhangok, amelyek fizikailag inkább magánhangzóként írhatók le, a nyelvben mégis mássalhangzóként viselkednek (pl. a francia félmagánhangzók, a magyar [j]), másfelől vannak olyan beszédhangok, amelyek fizikailag is, viselkedésükben is közelebb állnak a magánhangzókhoz, mégis mássalhangzónak tartják őket (pl. a csehben és az angolban a szótagképző [l] a vlk table szavakban).

A magánhangzók

Artikulációs jellemzés

Az artikuláció alapján a magyar nyelvben a magánhangzók állományát a létrehozásukban legfontosabb szerepet játszó szerv, a nyelv vízszintes és függőleges mozgása szerint kialakuló alternatívák tagolják (lásd a „A magánhangzók”. pontot is). A függőleges mozgás a képzés módját adja, a vízszintes a képzés helyét jelöli ki. Előbbi azt mutatja, hogy milyen mértékben emelkedik fel a nyelv háta a szájpadlás irányába, utóbbi pedig azt, hogy az elmozdulás a lágy szájpadlás irányába vagy a kemény szájpadlás irányába történik-e meg. A vízszintes irányú nyelvmozgás elöl képzett (palatális) és hátul képzett (veláris) csoportra osztja a magánhangzókat. A palatálisoknál nyugalmi helyzetéből a nyelvhát elülső, predorzális része előrefelé, a kemény szájpadlás irányába mozdul el, a veláris magánhangzóknál pedig a nyelvhát hátulsó, posztdorzális része hátrafelé, a lágy szájpadlás irányába tart. A magyar hangtani hagyományban az elöl képzett magánhangzók szinonim elnevezése „magas”, a hátul képzetteké pedig „mély”. Az elnevezés megalapozott, de nem artikulációs, hanem auditív szempontból értelmezhető (lásd a „Akusztikai és percepciós jellemzés”. pontot). A nyelv függőleges irányú mozgása a magyarban négy fokozatot alakít ki: legalsó, alsó, középső és felső nyelvállást. Ezeknek a nyelvállásoknak tulajdonképpen a szájüreg nyíltsági foka felel meg, amely az alsó állkapocs nyitásszögének a függvénye. A legalsó nyelvállásnak megfelel a legtágabb szájnyílás és a legnyíltabb szájüreg, az alsónak a tágabb szájnyílás és a nyíltabb szájüreg, a középsőnek a félig nyílt, szűkebb szájüreg és a felső nyelvállásnak a zárt állás, illetőleg a legszűkebb szájnyílás felel meg. A kétirényú mozgás együttjár (korrelatív), tehát az elmozdulás mind függőleges, mind vízszintes irányba megtörténik: minél magasabbra emelkedik a nyelv, annál határozottabb az előre-, illetőleg hátramozgás. A vízszintes nyelvmozgás megváltoztatja a száj- és a garatüreg térfogatarányait. Palatálisoknál a szájüreg kicsi, a garatüreg nagy, velárisoknál pont fordítva. Emellett a palatális irányú mozgás kísérőjeként a gége megemelkedik, a toldalékcső ezáltal megrövidül, a keletkező hanghatás tehát magas lesz. A veláris irányú mozgás épp ellenkezőleg hat a gégére, süllyeszti azt, ezáltal megnyúlik a toldalékcső, és mélyül a hangszín. Változatlan toldalékcső mellett az ajaknyílás tágítása magasítja, szűkítése pedig mélyíti a hangot. (Ezt használják ki öntudatlanul az 5–6 éves fiúgyerekek arra, hogy a kislányok beszédszerveivel egészen a pubertáskorig fennálló méretazonosság ellenére produkálni tudják a férfiaktól megszokott, tehát a nemi szerepre jellemző mélyebb hangszínt.)

Mindeközben az uvula és a lágy szájpadlás a garattal együtt a nyelvemelkedés fokával erősödő mértékben zárja az orrüreg felé vezető utat, következésképpen önálló, környezettől független hangként a magyarban csak orális magánhangzók vannak. Ejtési változatként léteznek persze olyan realizációk, amelyek nazális mássalhangzók szomszédságában tartamuk teljes egészében vagy csupán a második felében orrhangú színezetet kapnak (lásd a „A koartikuláció változatai”. pontban). Könnyű ugyanis belátni, hogy amilyen mértékben ereszkedni kezd az uvula a lágy szájpadlással együtt, hogy előkészítse a nazális mássalhangzót, úgy nyílik meg az út a levegő számára egyszerre az orrüreg és a szájüreg felé, s az eredmény nem lehet más, mint nazoorális színezet.

A rendszerben újabb alternatívát kínál az ajakmozgás, tehát az, hogy az ajkak a nyelvmozgással párhuzamosan előretüremkednek és elkerekednek-e, vagy éppen ellenkezőleg, széthúzódnak a szájzugok irányába és ráfeszülnek a fogakra. Az ajakműködés szerinti osztályozás ajakkerekítéses (labiális) és ajakréses (illabiális) magánhangzókat eredményez. A nyelvmagasság változásával együtt változik a kerekítésnek, illetőleg a résnek a tágassága is. A legszűkebb ajaknyílás a felső nyelvállású magánhangzók esetében figyelhető meg, a legtágabb pedig a legalsó nyelvállású magánhangzó esetében. Ajakfényképeken végzett méréseim szerint az arány értéke az [i]/[a:] vonatkozásában 1:1,6. Atágasság függvényében az előretüremkedés szöge is változik az első-, másod-, harmad- és negyedfokúság skálája mentén. Azt találtam, hogy a maximális kitérés úgy aránylik a nyugalmi állapothoz, mint 2:1-hez. A magánhangzók képzéséhez szükséges (specifikus) ejtési időtartam a nyelvemelkedés fokával fordítottan arányos: minél kevésbé kell a nehézkesen mozgó állkapocsnak a nyugalmi helyzetéből kitérnie ahhoz, hogy a képzési konfigurációt létrehozza, annál rövidebb a fajlagos ejtési időtartam. A vízszintes nyelvmozgás és az ajakműködés szintén hatással van az időtartamra: a veláris jelleg relatíve hosszabb időtartammal jár, mint a palatális, a labiális magánhangzók is hosszabbak, mint az illabiálisok. A fajlagosan legrövidebb specifikus időtartamú magánhangzó tehát az [i], a leghosszabb az [ɔ]. Arányuk 1:1,4. Ez az inherens, az adott magánhangzó lényegéhez tartozó időtartam akaratlagosan nyújtható, ennek révén pedig a magánhangzókészlet megduplázható a rövid/hosszú alternatíva kialakításával. A rövid/hosszú magánhangzók időtartamának az aránya a 20. század eleje óta végzett vizsgálatokban 1: 1,9–2,1-nek adódott, tehát a hosszú magánhangzó hozzávetőleg kétszer annyi ideig hangzik, mint rövid párja. Az egyes magánhangzópárok időtartamaránya tekintetében a mérések alapján kimondható, hogy minél magasabb nyelvállású a magánhangzópár két tagja, annál nagyobb a közöttük lévő tartamkülönbség aránya. Persze ez az inherens időtartam a beszédláncon belül számos tényező olykor egymást keresztező hatásának eredményeként rendkívüli változékonyságot mutat, ezért fontosak az arányok, amelyek a megfelelő azonosítást biztosítják (lásd még a „Akusztikai és percepciós jellemzés”. pontot).

Fentiek összefoglalásaként a 7. ábra a jól ismert háromszögben mutatja be a magyar magánhangzókat.

Ebben az ábrázolásban mindazok a képzési jegyek helyet kaptak, amelyeknek az alapján a magánhangzók állományát megállapítjuk: a nyelvemelkedés négy foka, a vízszintes irányú nyelvmozgás nyomán kialakuló két terület, a ferde vonal mentén pedig az ajakmozgás szemléltetése történik meg: kívül helyezkednek el az ajakréses magánhangzók, belül az ajakkerekítésesek. A rövid/hosszú ellentétet a hosszú beszédhang mögé tett két pont jelzi. Ha ideális lenne ezeknek az osztályozási szempontoknak az érvényesülése, nem volnának hiányok a háromszögben. Az [e], tehát az ún. zárt ë használata nem olyan általános a magyar nyelvterületen, mint a többi magánhangzóé. Akiknek a hangállományában megvan ez a magánhangzó, azoknál az [ε] nyíltabban, tehát alacsonyabb nyelvállással realizálódik, mint azoknál a beszélőknél, akik nem ejtik a zárt [e] hangot. Ez a különbség majd megjelenik a 8. ábrában. Az [a:] fonetikailag rövid párja, az illabiális, rövid [a] főleg idősebbek ejtésében vagy pl. idegen nyelvet gyakran használó kommentátorok ejtésében fordul elő az apropó, absztrakt, akadémia és hasonló szavakban. Az [ɔ]; és az [ε] fonetikailag hosszú párja előfordul egy-két helyzetben, így például az A és az E betű kimondásakor vagy, mondjuk, amikor az arra és az erre szóban a /r:/ lerövidül, és időtartama egy részét átadja a megelőző magánhangzónak, amely így hosszan realizálódik (időtartamátváltás, pótlónyúlás).

A magyar magánhangzók fonetikai ábrázolása (Wacha–Kőrösi–Nagy 1980–81: II.3.b. nyomán)

Az elrendezés, bár sematikusan, azt is szemlélteti, hogy ugyanannak a hangtípusnak a rövid és a hosszú változata között járulékos képzési különbség van: a rövid magánhangzót alacsonyabb nyelvállással képezzük, mint a megfelelő hosszú magánhangzót, mégpedig annál inkább, minél nyíltabb a magánhangzópár. Pl. az [u:] átlagosan 28%-kal zártabb az [u]-nál, az [o:] azonban 40%-kal zártabb, mint rövid párja. A labializáció fokában mintegy 10%-os különbség figyelhető meg. A képzési különbségnek az a legvalószínűbb magyarázata, hogy mivel a hosszú magánhangzóra jellemző együttállást hosszabb ideig kell fenntartani, növelni kell az izmok feszültségi állapotát, ami viszont természetes módon idézi elő azt, hogy a hosszú magánhangzók ejtésekor feszesebb és domborúbb a nyelvhát, rövideknél pedig laposabb és lazább. Erre a képzési különbségre utal két alternatív elnevezéspár. Az egyik, hagyományosabb, a rövid magánhangzókat széles ejtésueknek, a hosszúakat szűk ejtésueknek nevezi, az újabb keletű elnevezés szerint a hosszúak feszesek, a rövidek lazák. Ez a járulékos különbség igen fontossá válhat mint másodlagos felismerési kulcs, amikor a kommunikációs helyzet úgy hozza, hogy a nyelvileg rövid hangot fonetikailag meg kell nyújtanunk, mert beszédpartnerünk visszakérdez, pl. Mit mondtál, hány gyereked van? Ööööt – ismételjük meg közlésünket, nyújtottan ejtve az ö hangot.

Akusztikai és percepciós jellemzés

Minden egyes magánhangzótípust a képzőszervek jellegzetes konfigurációja eredményez, a konfigurációkhoz pedig meghatározott alapfrekvencia és formánsfrekvenciák tartoznak a megfelelő sávszélesség és amplitúdó értékekkel együtt. Az észlelés szempontjából annál kedvezőbb a magánhangzók felismerése, minél közelebb vannak egymáshoz a formánsok, hiszen ekkor értékeik összeadódnak és erősítik egymást. A szétszórt formánsszerkezetű magánhangzók azonosítása rosszabb hatásfokkal történik. Emellett minél hosszabb a magánhangzó ejtési időtartama, annál jobb az észlelhetősége, hiszen több idő áll a fül rendelkezésére az akusztikai szerkezet elemzéséhez. A formánsok közül a magánhangzó auditív minőségének a meghatározásában kiemelkedik az F2, hiszen ennek alapján rendezi a hallgató sorba a magánhangzókat a „legmagasabb” [i:]-től a „legmélyebb” [u:]-ig terjedő szubjektív magassági skálán. A magyarázat az, hogy az F2 értékei esnek a fül legérzékenyebb tartományába, 1000–3000 Hz közé vagy esnek közel hozzá. Ennek megfelelően az elöl képzett magánhangzók magasnak, a hátul képzettek mélynek minősülnek. Az F2-vel azonos percepciós jelentőségű az ejtési időtartam: minél rövidebb, annál hajlamosabbak vagyunk magasabb nyelvállásúnak észlelni a magánhangzót, formánsszerkezetétől függetlenül. Tehát egy röviden ejtett, [e:]-nek szánt hang könnyen változik [i]-vé az észleletben. A nyelvileg rövid és hosszú magánhangzópárok tagjai sem azonosíthatók csupán a frekvenciaszerkezetük alapján: a hosszú hangnak legalább 40%-kal hosszabb időtartamúnak kell lennie rövid párjánál, hogy hosszúnak észleljük. Kivétel az ɔ/a: és ε/e: pár, amelyeknél a fizikai időtartam mind a rövid, mind a hosszú tagban sokkal szabadabban ingadozhat és ingadozik is, hiszen sem a nyújtással, sem a rövidítéssel nem lépünk át egy másik minőségbe, azaz fonémaosztályba. Ebből következően az/a:/ és az /e:/ fonéma realizációi még rövidebbek is lehetnek a beszédtevékenységben, mint „rövid” párjuk, az /ɔ/ és az ε / realizációi. (Az /e:/ időtartama pl. 25%-kal rövidebbnek adódott fonológiailag rövid párjáénál, a berek-bérek minimális párban.) Az akusztikai szerkezet további elemeinek, tehát a formánsok amplitúdójának, sávszélességének és az alapfrekvenciának nincs perdöntő jelentősége a magánhangzó-hangszínek azonosításában. A 8. ábra a magyar magánhangzók első három formánsának beszédszintézissel ellenőrzött értékeit adja meg férfi és női ejtésben.

A nemek szerint szemlélhető eltérés mértéke átlagban 18%-nak felel meg, ennyivel magasabbak a női hang formánsátlagai a beszédszervek kisebb méreteinek megfelelően. A vonal hossza az adott beszédhang fiziológiai szélességét szemlélteti, vagyis azt, hogy az ejtés milyen értékhatárok között ingadozhat a minőség jelentős változása nélkül. A sávok átlépése más hangtípust eredményez. A szóródás abban az értelemben is jelen van az ábrában, hogy jelzi az „e-féle” hangok realizációs skáláját a legzártabb [e:]-től a legnyíltabb -ig. Az akusztikai szerkezet és az artikuláció közötti összefüggés jobban szemlélhető, ha elhagyjuk az F3-at, és az eltérő hangminőségeket az F2 csökkenése szerint rendezzük (9. ábra). Az ábrázolásban nyilvánvaló az F1-ben tükröződő alsó állkapocsmozgás, amelynek növekvő F1 felel meg. Az F2-ben a palatális-veláris tengely mentén haladó nyelvmozgást és az ajakműködést szemlélhetjük. Utóbbi az F2 lejjebb tolódásában jut kifejezésre. Az i/ü pár esetében például a képzési hely mindkét magánhangzóban azonos, az F2 értéke mégis más. A különbség az ü ajakkerekítése következtében megnőtt rezonátortérnek tudható be, amely alacsonyabb frekvenciákat szólaltat meg a zöngéből. Ha a frekvenciaértékeket az F1 és az F2 által meghatározott koordináta-rendszerben ábrázoljuk (10. ábra), annak a háromszögnek az árnyaltabb változatához (majdnem trapézhoz) jutunk, amelyet az artikulációs alapú osztályozásban sematikusan adtunk meg (vö. 7. ábra).[7]

A magánhangzók első három formánsának átlagos értékei férfi és női ejtésben (Bolla 1978:61 nyomán)

A magánhangzók elrendeződése az F2 csökkenése szerint

A magánhangzók elrendeződése az F1 és F2 koordináta-rendszerében

A mássalhangzók

Artikulációs jellemzés

A mássalhangzók osztályozásában alapvető kritérium a képzés módja, amelyet a közreműködő artikulációs szervpár működésmódja határoz meg. Eszerint megkülönböztetünk zárhangokat (plozívák), réshangokat (frikatívák) és zár-réshangokat (affrikáták). Mit jelentenek ezek a képzésbeli megoldások? A zárhangok, mint a nevük is mutatja, úgy képződnek, hogy a toldalékcső valamely pontján teljes zár keletkezik az artikulációs szervpár tagjai között, és a levegő részben vagy egészben (lásd alább) ennek a zárnak a felőldásával jut ki a toldalékcsőből. A zárfelőldás nyomában keletkező hangjelenség a zárhang. A réshang az a hangjelenség, amelyik a toldalékcső valamely pontján az artikulációs szervpár tagjai között keletkezett résnek a jellegzetességeit viseli magán, mivel a képzési levegő áthalad az illető résen. A zár-réshang az előbbi két képzésmód kombinációja: a képzés tartama alatt a zár- és a résmozzanat egyidejű jelenléte figyelhető meg; hol teljes zár alakul ki, hol pedig különböző méretű rés keletkezik, tehát a zár réssé nyílik vagy éppenséggel a rés bezárul.

Mivel mindegyik képzésmód-csoportba több beszédhang tartozik, további szempontokat kell bevezetni, hogy finomabb osztályozást kapjunk (lásd a „A mássalhangzók csoportosítása”. pontot is). Ilyen szempont az uvulában végződő lágyínynek a működése, amely két alternatívát hoz létre, a szájüregi hangok (orálisok) és az orrhangok (nazálisok) csoportját. Erre az alternatívára a zárhangok körén belül van szükség, ott kell ugyanis elkülöníteni azonos helyen képzett egyedeket. Közöttük e szempont révén két csoport alakul ki: az orális (felpattanó) zárhangok (explozívák) és a nazális (folyamatos) zárhangok (okkluzívák) csoportja. A kettő között az a különbség, hogy a nazálisok képzése közben a levegő nemcsak a zár felőldásakor, hanem ennek fennállása alatt is folyamatosan távozik, mégpedig az orrüregen keresztül. Ugyancsak a zárhangok osztályán belül szükség van a zárképzés módjának mint osztályozási ismérvnek a bevezetésére is. Ezzel az orális zárhangokon belül elkülöníthetők egymástól a felpattanó zárhangok és a pergő zárhang (tremuláns). A felpattanó zárhangoknál a szájüreg valamely pontján megképzett zár felpattan, és a levegő egyszerre jut ki az üregrendszerből. A pergő zárhangnál ([r]) a nyelv fölfelé öblösödő pereme perdüléssel érinti meg lazán a fogínyt. A perdület általában többször ismétlődik, tehát föloldódik a zár, majd megint visszaáll, hasonlatosan a zöngeképzés mechanizmusához (amely utóbbinak az eredménye a laringális tremuláns, azaz a zönge). A [r] képzésekor a pergő mozgás hullámszerűen végigvonul az egész nyelvfelszínen. A 20. század 70-es éveitől kezdve a megfigyelések és az elemzések egyaránt egyetlen perdületet jeleznek a magyarban, ami arra utal, hogy egyszerűsödik a képzés. Erre a lehetőséget az adja meg, hogy – ennek a képzésmódnak az egyedi jellege miatt – már egyetlen perdület is kielégítően meghatározza a pergő hang akusztikai minőségét. A réshangokon belül szintén szükség van a résképzés módjára mint szempontra, amelynek révén elkülöníthetők a szájcsatorna középvonalában megképzett résben keletkező (centrális) középréshangok és a szájcsatorna két oldalán kialakított réssel jellemezhető (laterális) oldalréshang.

A hangtani kutatásban a képzésmód szerinti jellemzésben a fenti finomabb felősztás módosított változatának használata terjedt el, ennek megfelelően számon tartjuk a pergőhangot, a laterálist, az orrhangokat, az affrikátákat, a réshangokat és a zárhangokat (lásd a „A mássalhangzók csoportosítása”. pontot). Ebben a rendszerben a réshang terminus a középréshangokra, a zárhang a felpattanó zárhangokra utal. Ne feledjük azonban, hogy a fentebb leírt, alapvetőbb csoportosítás szerint a pergő, a nazális és a laterális csupán alcsoportot képviselnek a zárhangok, illetve a réshangok osztályán belül.

A gégefő viselkedése további osztályozási szempontot jelent. A passzív gégefő a zöngétlen mássalhangzókra jellemző, az aktív pedig a zöngésekre.

Így tulajdonképpen már csak egyetlen szempontra van szükség ahhoz, hogy mindegyik mássalhangzó elkülönüljön, és a másiktól legalább egy hangtulajdonságban eltérjen, azaz kialakuljon az önazonossága; ez pedig a képzésnek a helye, amely megmutatja, hogy a toldalékcső mely pontján alakul ki a mássalhangzóra jellemző akadály. A magyar mássalhangzók osztályozásában a következő képzéshelyek jönnek tekintetbe: két ajak (bilabiális), ajak és fog (labiodentális), a szájüregen belül a fogak (dentális), a fogmedrek fölötti rész (alveoláris), a kemény szájpadlás (palatális), a lágy szájpadlás (veláris) és végül a garat- (faringális) és a gégetérség (laringális). Ezek többnyire egymással kombináltan, kettős megnevezések formájában szerepelnek a leírásokban (tehát pl. alveolopalatális, dentipalatális), amiben az jut kifejezésre, hogy a képzés ingadozik, ezért a valósághoz közelebb járunk, ha képzési sávot határozunk meg, mint ha képzési pontot, mert utóbbi egyetlen konkrét beszédhangnak az esetében érvényes csak. Az ingadozás mértéke – akárcsak a magánhangzóknál (lásd a 8. ábrát) – nem egyforma a különböző hangosztályokban. Legnagyobb a (felpattanó) zárhangokban, kisebb a laterálisban, a nazálisokban, még kisebb a réshangokban és legkisebb az affrikátákban (lásd még a „Alkalmazkodási folyamatok”. pontot). Nincs egyezség abban sem, hogy a szájüregen belül képzett mássalhangzókat az artikulációs szervpár mindkét tagjával határozzuk-e meg (pl. apikoalveoláris, dorzopalatális), avagy csupán az egyikkel, és ebben az esetben melyikkel, az aktívval (pl. koronális, posztdorzális) avagy a passzívval (alveoláris, veláris). Ez a helyzet azért alakulhatott ki, mert bármelyik szervet válasszűk is a kettő közül, a másik vele szemközt található, tehát könnyedén azonosítható.[8] Az ajakállás mint képzésmód nem jellemző a mássalhangzókra, ezért az ajkak a hangsorban következő vagy a megelőző magánhangzó ajakjellegzetességeihez igazodnak, még az ún. ajakhangoknál, a [p], [b], [m], [f], [v]-nél is, hiszen ezeknél sem az ajkak alakja az érdekes, hanem az a körülmény, hogy az ajkak képzési területet valósítanak meg.

A képzési konfigurációtól függő inherens időtartam növekedésének megfelelően a mássalhangzók sorrendje pergő < laterális < nazálisok < zárhangok < réshangok < affrikáták. Azonos hangosztályon belül a zöngétlenséggel (mintegy 20%-kal) hosszabb időtartam jár, aminthogy az akadály növekvő mérete és/vagy a mozgó artikuláló szerv tehetetlenségi mutatói is megnövelik az ejtési időtartamot, ennek megfelelően pl. a nazálisok között az időtartam növekedése szerint n < m < ny a sorrend, az orális zárhangok között t < p < k. Tételszerű megfogalmazásban: minél bonyolultabb az akadály, annál hosszabb idő szükséges a felőldásához. Az inherens időtartam akaratlagos nyújtásával a mássalhangzók körén belül is megkülönböztetünk rövid és hosszú hangokat, de – a magánhangzóktól eltérően – az időtartam megnyújtásával nem jár együtt képzésbeli különbség. A rövid és a hosszú mássalhangzók időtartamának az aránya hangsor belsejében 1: 2,1, hangsor végén 1: 1,9, tehát hangsor végén, szünet előtt közelebb vannak egymáshoz a rövid és a hosszú hangosztály tagjai. Spontán, kötetlen beszédben még nagyobb fokú a közeledés, hiszen a két kategória aránya már csak 1: 1,66.

A fentieket az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze és a 11. ábrán szemléltethetjük (lásd a „A mássalhangzók csoportosítása”. pontot is).

A ty, gy (a táblázatban ) hovatartozása vitatott. Vannak, akik a zárhangok közé sorolják ([c], , míg mások – a táblázattal egyezően – affrikátának tekintik őket. Tény mindenesetre, hogy fonetikailag (palatográfiás és akusztikai vizsgálat szerint) a zár- és a résmőzzanat spektrumon belüli váltakozása, valamint a résmozzanat kiterjedése és az összidőtartamból való részesedése alapján ezek a mássalhangzók közelebb állnak az affrikátákhoz, mint a zárhangokhoz. Ezt a besorolást támasztják alá a pszichometriás (az észleletet „mérő”) vizsgálatok is. A táblázatban szereplő [ɱ ç x´ x ɧ ɴ] szimbólumok olyan hangminőségekre utalnak, amelyek önállóan nem, csupán bizonyos hangkörnyezetben fordulnak elő, tehát ún. kombinatorikus variánsként, kötött ejtési változatként. Így a [ɱ] a /n/-nek és a /m/-nek az ajak-foghangok előtti változata, pl. honvéd, hamvas, színfal, sámfa. A [ç] a /j/ zöngétlen változata, amely abszolút szóvégen, rendszerint zöngétlen mássalhangzó után hangzik, pl. rakj [rɔkç], a [x´] a /h/ palatális alternánsa, amely olyan esetben keletkezik, amikor palatális magánhangzó előzi meg, pl. a pech, a technika és az ihlet szó stílusfüggő ejtésében. A /h/ másik változata a [x], amelyet veláris magánhangzók után ejtünk a szó végén, pl. doh, sah, Allah, potroh, valamint a szó belsejében, mássalhangzó előtt, pl. Pahlavi, jacht. A többi helyzetben (szó elején és két magánhangzó között) a garati és a gégetérségben képzett [h] hangot ejtünk, amelyet nemritkán mormolt zönge színez [ɧ]-vá. A [ŋ] a /n/ hátul képzett változata, amely [k] és [g] előtti helyzetben hangzik, pl. kong, fánk.

26.1. táblázat -

A képzés módja

Ajakhangok

Nyelvhangok

Laringális

A képzés helye

bilabiális

labiodentális

dentális dentialveoláris

alveoláris

posztalveoláris

palatális

palatoveláris

veláris

Zárhang (Plozíva)

Orális

Explozíva

zöngés

b

 

d

   

g

 
   

zöngétlen

p

 

t

   

k

 
  

Tremuláns

zöngés

  

r

     
 

Nazális

Okkluzíva

zöngés

m

ɱ

n

 

ɲ

 

ŋ

 

Réshang (Spiráns)

Középréshang (Centrális)

zöngés

 

v

z

Ʒ

j

  

ɧ

  

zöngétlen

 

f

s

ʃ

ç

x

h

 

Oldalréshang (Laterális)

zöngés

  

l

     

Zár-réshang (Affrikáta)

 

zöngés

  

   
  

zöngétlen

  

   

A magyar mássalhangzók állománya


A mássalhangzók képzéshely szerinti csoportosítása (Wacha–Kőrösi–Nagy 1980–81: III.2.a. nyomán)

Akusztikai és percepciós jellemzés

Akusztikailag a mássalhangzók jellemzése korántsem olyan egyértelmű, mint a magánhangzóké. Színképüket jelentősen meghatározza az, hogy zöngések avagy zöngétlenek-e. Utóbbiak spektrumát függőlegesen csíkozott zörejsáv jellemzi, amelynek az időtartama és kiterjedése a mássalhangzó saját jellemzője. Így pl. a zárhangokban a zárelemet követően csak egy rövid idejű felpattanási zörej van, ugyanakkor a réshangok többségének teljes tartamát széles, függőleges csíkozású spirantikus zörejsáv uralja. A zöngés mássalhangzók többségét az akadályra utaló zörejkomponensen túl a magánhangzókéhoz hasonló formánsszerkezet is jellemzi, amely annál határozottabb, minél erősebb a zönge. Ezek a formánsok azoknak az üregeknek a felerősített részhangjai, amelyek az akadály előtt és mögött kialakulnak. Ha tehát csupán az üregeknek megfelelő formánsok szólalnának meg a zörejelem nélkül, olyan magánhangzó hangzana, amilyen a magyarban nem létezik, hiszen az üregbeállítódás a mássalhangzóra jellemző. Mivel a zöngés zárhangoknál a zár tartama alatt a zönge nem tud kijutni a szájüregből (fojtott zönge), nem keletkeznek formánsok, ezeket a mássalhangzókat a zönge alaphangja és egy-két közeli felhangja jellemzi a zörejgóccal együtt. A [j]-nek határozottabb a formánsszerkezete, mint a többi zöngés réshangnak. Az [i]-től szinte csak formánsainak szélesebb és ugyanakkor gyengébb volta különbözteti meg. A laterális és a pergő szintén határozott formánsszerkezetet mutat, de a magánhangzóktól mindkettő jelentősen különbözik, mégpedig abban, hogy formánsaik különböző frekvenciákon bukkannak fel, tehát nem mutatnak állandó értékeket. A [r] szerkezete valamelyest stabilabb, mint a [l]-é. A nazálisokat a zöngesáv fölött húzódó nazális rezonanciasáv azonosítja akusztikailag, valamint további rezonanciasávok a felsőbb frekvenciatartományokban, 800–1800 Hz között. Így szerkezetük hasonlít a magánhangzók akusztikai szerkezetére. A nazális mássalhangzók nazalizáló hatása a megelőző magánhangzó szerkezetében is kimutatható: 1000–2000 Hz-nél, tehát a nazálisok kitüntetett tartományának megfelelően „vendégformánsok” jelennek meg a magánhangzóban.

A mássalhangzó auditív minőségének, hangszínének a kialakításában döntően az akadály és az ajkak (kisugárzási nyílás) közötti toldalékcsőszakasz működik közre, amely, ha szűk, a magas zörejösszetevőket erősíti fel.

Az időtartamnak a mássalhangzóknál is igen nagy a percepciós jelentősége, hiszen ha a képzésben átlépjük az egy-egy hangosztályra jellemző időtartamzónát, a hallgató az egyéb tényezők változatlansága esetén is olyan beszédhangot észlel, amelynek az időtartamára az aktuálisan észlelt érték jellemző, pl. [s] helyett -t, helyett [t]-t, [t] helyett [d]-t.

A magyar beszédhangok erősségi és hangzóssági rendje

Minden beszédhang képzéséhez meghatározott izommunkára van szükség. Az összefüggés olyan, hogy minél zártabb artikulációval hozzuk létre a beszédhangot, annál nagyobb fokú izommunka szükséges hozzá. A képzési erő alapján a mondottaknak megfelelően a legerősebb hang a tökéletes zárral képződő [p] lesz, a leggyengébb a legnyíltabb magánhangzó, az [a:]. A két végpont között a magyar beszédhangok a következő sorrendben követik egymást:

26.2. táblázat -

1

zöngétlen zárhangok

2

zöngétlen affrikáták

3

zöngétlen réshangok

4

zöngés zárhangok

5

zöngés affrikáták

6

zöngés réshangok

7

nazálisok

8

laterális

9

pergő

10

felső nyelvállású magánhangzók

11

középső nyelvállású magánhangzók

12

alsó nyelvállású magánhangzók

13

legalsó nyelvállású magánhangzó


A beszédhangok nemcsak képzési erejükben különböznek egymástól, hanem hallhatóságukban is. Azonos hangerővel ejtve ugyanis a különböző beszédhangok nem egyformán hallhatók. Egyesek messzebbre hordanak, mint mások, ezért könnyebben felismerhetők és azonosíthatók. A beszédhangoknak ez a tulajdonsága a hangzósság (szonoritás), alapja a relatív hangosság. Minél tágabb a vokális traktus, annál akadálytalanabbul tud rajta a levegő átáramlani, következésképpen annál hangzósabb lesz a keletkező hang. Az erősségi és a hangzóssági skála – a [h] kivételével – tükörképe egymásnak: minél erősebb a beszédhang, annál kevésbé hangzós. Ha tehát a fenti sorrendet alulról kezdjük olvasni, hozzájutunk a magyar beszédhangok hangzóssági rendjéhez. A hangzósságnak fontos, bár nem kizárólagos szerep jut a beszédhangok hangsorrá szerveződésében, nevezetesen a szótagnak mint alapegységnek a kialakításában. Legáltalánosabb megfogalmazásban a szótag egy hangzós központi elemnek és kevésbé hangzós szegélyelem(ek)nek az együttese.