Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Neurolingvisztikai vizsgálatok magyar nyelvi anyagon

Neurolingvisztikai vizsgálatok magyar nyelvi anyagon

A magyar többé-kevésbé „szabad frázissorrendű”, agglutináló nyelv (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1998: 17–185). Ugyanakkor a frázisokat (szószerkezeteket) képező szavak sorrendje az egyes szószerkezeteken belül szigorúan kötött. Mindehhez az alany–ige, a tárgy–ige egyeztetéseket, az idői egyeztetéseket, valamint az igei vonzatok funkcióit jelölő, gazdag morfológiai rendszerek társulnak. Így a magyar nyelvi adatanyagokban rendkívül érdekesen és látványosan mutatkoznak meg a disszociációk: az afázia körülményei között épen maradt és a sérült nyelvi részrendszerek szétválásai, elkülönülései.

A neuropszichológusok gyakran alkalmazzák a következő két módszertani elvet:

  1. Amennyiben az X kognitív képesség elveszett, és az agynak egy R területe sérült, akkor az X funkció ellátását valószínűleg az R terület végzi.

  2. Amennyiben az X kognitív képesség elveszett, az Y kognitív képesség pedig megmaradt, akkor lehetséges, hogy X és Y funkcionálisan különálló képességek. Ha pedig egy másik esetben (egy másik agysérült betegnél) a fordítottját tapasztaljuk: az Y képesség veszett el, és az X képesség maradt meg, akkor valószínűleg az agy különböző területeihez kapcsolhatók. Ez az ún. kettős disszociáció fontos érv X és Y képességek függetlensége mellett (Linebarger–Schwartz–Saffran 1990, Grodzinsky 1995, Linebarger 1995, Frazier–Flores d’Arcais–Coolen 1993).

Az a) elv természetesen kockázatos. Néha az X kognitív képesség egy szükséges eleme lokalizálható az R területre, más elemei pedig az R területen kívüliek. Amennyiben az R terület megsérül, az X funkció akkor is elveszhet, ha más elemei működőképesek maradnak. Ebben az esetben tehát nem következtethetünk arra, hogy X teljes egészében az R területen található. A kiesés megtörténhet azért is, mert az X egy szükséges alrendszere található az R területen, vagy pedig azért, mert az R terület olyan pályát tartalmaz, amelyen keresztül az X funkciót alkotó modulok (alrendszerek) a működésükhöz szükséges információt kapnak. Hasonló fenntartásokat fogalmazhatunk meg a b) elvvel kapcsolatosan is.

Mindezeket szem előtt tartva is érdemes a nyelvi képességek szelektív megőrzésének–elvesztésének eseteit megvizsgálni. A magyar nyelv típusa erre nagyon alkalmas.

Morfológia

A magyar nyelv gazdag morfoszintaktikai eszköztárral rendelkezik (lásd a 3. fejezet - Alaktan. fejezetet). Az ilyen nyelvek érdekes felismerésekre adnak lehetőségeket az afáziás korlátozottságokkal kapcsolatban. MacWhinney–Osman-Sági–Slobin (1991) például magyar és török afáziásoknál vizsgálták a tárgyeset-jelölők használatát mondatinterpretációs feladatokban. Azt találták, hogy a tárgyrag mint értelmezési támpont felhasználhatósága afáziásoknál erősen romlik. A magyar Broca- és Wernicke-afáziásoknál az esetjelölő – amely a vizsgált nyelvben kulcsfontosságú mondatanalizálási eszköz – sokkal inkább sérült volt, mint a vizsgált angol betegek esetében az angol nyelvtanon belül hasonló fontosságú szórendi információ. Az esetjelölők használata magyar és török afáziások esetén erősen lecsökkent. Amikor az esetjelölő nem volt visszanyerhető az afáziások számára, akkor a magyar vizsgálati személyek az főnév-ige-főnév sorrendet tartalmazó mondatokra egyértelműen alany-ige-tárgy interpretációt adtak, míg az ige-főnév-főnév sorrendet tartalmazó mondatokra, ahol az első főnév ’nem élő’ jegyű volt, az ige-tárgy-alany értelmezést adták.

MacWhinney–Osman-Sági (1997) szerint a mondatfeldolgozásban a magyar anyanyelvű Broca-afáziások az esetragokat és az egyeztetési toldalékokat korlátozottan ugyan, de képesek működtetni, míg a magyar anyanyelvű Wernicke-afáziások jóformán képtelenek felhasználni az esetragkészletet és az egyeztetési toldalékokat a mondatfeldolgozásban. Képtelenek ugyanis a morfológiai jelölőket feldolgozni.

A mondatprodukcióban és a szóprodukcióban is nagyon gyakori a morfológiai eszköztár korlátozottsága a magyar afáziásoknál. MacWhinney–Osman-Sági (1991) az esetragok használatában produkált hibákat vizsgálta magyar Broca- és Wernicke-afáziásokkal. 14 beteget vizsgáltak, 5 Wernicke- és 9 Broca-afáziást. A betegek képről alkottak mondatokat. A produkált hibák alaptendenciája az volt, hogy a betegek elhagytak ragokat. Az elhagyások sokkal gyakoribbak voltak, mint a hibás raghelyettesítések, fölösleges raghasználatok. A ragok elhagyásának megoszlása MacWhinney–Osman-Sági (1991) alapján:

23.1. táblázat -

A megkívánt forma

A ragok elhagyása

 

Broca-beteg

Wernicke-beteg

akkuzatívusz

22%

13%

datívusz

18%

30%

helyragok

7%

13%


Érdekes, hogy a kétféle afázia között nem volt nagy különbség a ragok elhagyásában. MacWhinney és Osman-Sági szerint ebben szerepet játszik az, hogy a magyarban az esetek és esetragok jó része nemcsak jólformáltsági feltételekkel van szabályozva, hanem szemantikailag is motivált.

Dressler–Stark–Pons–Kiefer–Kiss–Mészáros (1996) egy német-magyar összehasonlító vizsgálat keretében elemezte két Broca-afáziás teljesítményét célzott morfológiai feladatokban. Teszteredményeik szerint az afáziások elsősorban olyan produkciós és megítélési hibákat követtek el, melyek a szűk érvényességi körű, alacsony produktivitású morfológiai tövekkel voltak kapcsolatban. A hiba forrása az volt, hogy a betegek tévesen az alapszabályokat alkalmazták a speciális morfológiai szabály helyett. Vagyis a nem áttetsző (nem transzparens) morfológiai formák nehezen kezelhetők az afáziások számára. Néhány példa Dressler et al. (1996) alapján:

23.2. táblázat -

Hibatípus:

Inger:

Hiba:

Helyes:

Kihagyás

eper

eperek

eprek

elmaradása

kazal

kazalak

kazlak

Allomorfok

körmök

körm

köröm

keverése

szélmalmok

szélmalm

szélmalom

Szótári tő

mazsola

mazsolas

mazsolás

hibás képzése

hós

havas

Hibás alak

étterem

étteremek

éttermek

elfogadása

ököl

ökölök

öklök

lexikális

korom

koromos

kormos

döntésben

szorgalom

szorgalomi

szorgalmi


A magánhangzó-illeszkedési szabályok viszont, amelyek szorosan kapcsolódnak a magyar nyelv típusához (lásd a „A magánhangzó-harmónia”. pontot), sértetlenek maradtak a vizsgált afáziásoknál. MacWhinney és Osman-Sági (1991) is a magánhangzó-illeszkedési szabály megőrzöttségét találta az afáziásoknál. Érdekes, hogy Pléh-Vinkler–Kálmán (1997) és Pléh (2000) szerint a gyermekeknél hasonlóképpen igen ritka a magánhangzó-illeszkedési szabályok megsértéséből adódó hiba. Pléh (2000) szerint ha vannak hibák, akkor azok inkább az illeszkedést teremtik meg ott is, ahol normatívan nincsen meg (tudnák versus tudnék ).

Kiss Katalin (1997) a vonzatszerkezetet és a morfológiai összetettséget vizsgálta két Broca-afáziás képekkel kiváltott produkcióiban. Egyik eredménye az volt, hogy az afáziások a morfológiailag egyszerűbb, egy argumentumú igéket produkálták a legnagyobb mennyiségben. Jóval kevesebb volt a tranzitív igék száma és elenyésző volt a produkált három argumentumú igék mennyisége. Vagyis a morfológiai összetettségnek és az argumentumok számának növekedésével csökkent a produkált igék száma. Egy argumentumú igék mellett 39,6% volt a helyes, teljes részmondattal válaszolás, a két és három argumentumúaknál viszont csak 6,3%, illetve 3,8%. A legtöbb nehézséget az irányjelölő mozgásigék produkciója okozta. Az adatok azt mutatják, hogy az ige argumentumszerkezetének összetettsége és a morfológiai komplexitása egyaránt szerepet játszik az afáziások számára aktiválható igék tekintetében.

Mondattan

A magyarban a szószerkezeteknek a mondatban betöltött nyelvtani funkciói és thematikus szerepei nem a szószerkezetek lineáris sorrendje révén, hanem elsősorban morfológiai eszközökkel kódoltak, főleg az esetragoknak a főnévi szerkezetekhez, rövidítve: az NP-khez csatolásával. A magyar nyelv morfológiai eszköztára, melynek szintaktikai szerepe is van, köztudottan nagyon gazdag (lásd a 3. fejezet - Alaktan. fejezetet). Kálmán (1985) szerint az igék által a főnevekre kirótt lehetséges alkategorizáció legalább 17 nyelvtani esetet foglal magában. A 17 esetet a felszíni esetragformák 38 morfofonológiai változatával fejezhetjük ki a főnévi paradigmában. Ezekhez társul a többesjelölő -k és az egyes számot jelölő zéró, van 12 birtokos szuffixum, amelyek a birtokos személyét és számát és a birtok számát is jelölik. A végesalakú igék toldalékai egyeztetve vannak az alanyi NP személyével és számával és a kontextustól függően lehetővé teszik a tárgy személyének meghatározását is. Az igei toldalékok egy másik csoportja az igeidőket és az igemódokat jelöli, egyes és többes számban, három-három nyelvtani személyre. A tranzitív igék végződéseit az alanyon kívül egyeztetni kell a tárgyi NP határozottságával/határozatlanságával.

A mondatokhoz kapcsolódó hangsúlymintázatoknak a magyarban legalább három fő típusa van. Különböző hangsúlymintázata van a semleges, a fókuszált (korrektív, illetve kontrasztot jelentő) mondatoknak, valamint az emfatikus mondatoknak. Semleges (neutrális) intonációjú mondatokban minden fő szintaktikai összetevő nagyjából egyenlő szintű nyomatékot hordoz (lásd a „Az irtóhangsúly”. pontot). Az ilyen típusú mondatok az SVO szórendi típus egyes vonásait is felmutatják a szabad frázisrend kereten belül (Bánréti 1994). Ami a fókuszált mondatot illeti, valamely XP összetevő szintaktikai pozícióját a következő két elv kölcsönhatása szabályozza: az XP összetevő diskurzusfunkciója (adott, ismert, új szembeállított, stb.) – ez a Topik és Fókusz terminusokkal írható le –, és az XP összetevő logikai hatóköre (kvantor, operátor, predikátum; l. É. Kiss–Kiefer–Siptár 1998: 17–185). A fókuszált mondatban az első erős nyomatékot hordozó összetevő vagy az ige, vagy az igét közvetlenül megelőző XP (ez utóbbi esetben az XP Fókusz pozícióban van és fókuszált elemként interpretáljuk). A fókuszált mondattípust a beszélők olyan információk közvetítésére alkalmazzák, amelyek feltehetően ellentmondanak a hallgató elvárásainak vagy helyesbítik őket. A semleges mondatok nem járnak ilyen korrekciókkal.

Nyelvtani feldolgozás mondatismétlési feladatokban

A vizsgálati személyek azt az instrukciót kapják a feladatban, hogy a magnószalagról hallott mondatokat lehetőleg változatlan formában ismételjék meg. A vizsgálati személy: 37 éves, férfi, a sérülés helye: bal fronto-parietális. A vizsgálati személy teljesítőképessége rávilágít a kezdeti szerkezetépítő műveletek sajátosságaira. A megismétlendő célmondatokhoz képest lehetséges számára:

  1. a célpredikátum osztályának közelítése; esetkeretének előhívása;

  2. ha a célpredikátum helyett egy másikat hív elő, akkor ez a célpredikátumot is tartalmazó szemantikai és szintaktikai osztály tagja és az így előhívott predikátum ragjai megfelelnek a célpredikátum esetkeretének;

  3. hiányzó predikátum esetén az elemző leáll; nem képes például pusztán felsorolni a célmondatbeli főnévi szerkezeteket, NP-ket;

  4. a beteg képes a predikátum argumentumkeretéből egy argumentumhely tartalmas, fonológiai-lexikális kitöltésére, az eredetivel azonos (vagy nagyon hasonló) szelekciós megkötésekkel;

  5. a beteg által ki nem töltött, üresen hagyott argumentumhelyekről való tudás megmutatkozik további keresési kísérletekben. Ezek során a hiányzó argumentum esetragját említi a tartalmas szó nélkül, illetve az esetragokat névmásokhoz vagy neologizmusokhoz kapcsolja.

Néhány példa következik a mondatismétlési tesztből. A célmondatok neutrális intonációjúak voltak. K: jelzi a vizsgálatvezetőt (a kérdezőt), aki a megismétlendő mondatokat mondja, V: jelzi a vizsgálati személy válaszait:

23.3. táblázat -

(1)

K: Péter beszélgetett Marival.

 

V: Péterrel beszél.inná….val.

(2)

K: Marival találkozott János.

 

V: Marival. beszélgetett volna vele... Ő beszélgetett vele……Marival.

(3)

K: Mari megcsinálta az ágyat és lefeküdt.

 

V: Mara…Mara…Mara… mmmmmmm

(4)

K: Sándor küldött egy képeslapot Marinak.

 

V: Sándor jött… és akkor írta….azt… és azt… akkor…ment hozta. a…mi az, a…mit?

 

K: Képeslap!

 

P: Épetlapot, épeslapot édeslapot.

 

K: Mit csinált vele?

 

P: Képeslapot adott a kis gyereknek, adott oda és…és akkor ment haza.


A mondatismétlési teszt elemzése

Betegünk válaszaiban olyan stratégiát követett, melyben megkísérelte összerendezni 1. a hallott mondathoz általa rendelt szemantikai interpretációt, 2. a hallott mondat eredeti szintaktikai szerkezetét, és 3. mindezt az eredetivel lehetőleg azonos fonológiai formában. A (4) megnyilatkozásban a Sándor küldött egy képeslapot Marinak mondatot próbálta megismételni. Több, részben hibás újraindítást végzett, de a választott lexikális egységek szemantikai kapcsolatban voltak a szándékozott jelentéssel. Először a jött igét használta, amely szemantikailag mozgást jelentő ige, ez a jegy a küld jelentésének is összetevője (vö.: küldelőidézi a helyváltoztatást), de a jött intranzitív, szemben a küld-del. Majd az írta igét alkalmazta, amely már tranzitív ige és a hozzákapcsolt 3. személyű személyrag a határozott tárgyat jelölő tárgyas ragozási paradigma tagja. Ez tehát helyesen tranzitív, de közelebb áll szemantikailag a képeslap-hoz, mint a küld-höz. Azonban a beteg nem volt képes előhívni a képeslap-ot magát. A képeslap tárgyeset-ragját (-t) többször említette, de a tartalmas szó (a képeslap ) nélkül. A tárgyeset ragját névmásokhoz kapcsolta (az-t, mi-t). Azután a ment igével próbálkozott (amely, itt helytelenül, intranzitív). Majd a hozta igealakot említette (ezt is tárgyas ragozásban, ami határozott tárgy jelenlétére utal). A hozta ige mind szintaktikailag, mind szemantikailag közel áll a küld-höz. De ekkorra már a beteg képtelen volt visszaemlékezni, hogy milyen tartalmas szó lehetett a tárgy. Ezután a tesztelést végző személy segítőleg közbeszólt: képeslap, így a beteg ismét hallotta az eredeti főnevet, de alanyesetben, zéró raggal. Erre olyan nem létező szavakkal válaszolt, amelyek mindegyike a tárgyeset ragjával volt ellátva (épetlapot stb.). Majd egy eszközhatározói ragot tartalmazó névmást hallott a vizsgálótól (Mit csinált vele?). Erre is a tárgyeset ragjának említésével reagált, de ekkor már képes volt az eredeti tartalmas szót is megismételni és a tárgyeset ragját hozzákapcsolni e tartalmas szóhoz (képeslapot).

Említettük, hogy a magyar nyelvnek nagyon gazdag főnévragozási rendszere van. Érdekes, hogy betegünk tisztán ragozási hibát nem követett el a mondatismétlési tesztben. Ha megközelítette a célige osztályát, akkor annak a felszíni esetragkeretét is elő tudta hívni. A beteg válaszai az esetragok és a tartalmas NP-k ( = főnévi szerkezetek) elérése közötti aszinkronitást tükröztek. A (4) megnyilatkozás-sorozatban láthatjuk, hogy a beteg válaszaiban a főnevek felszíni esetragjai hamarabb voltak említve, mint maga a főnév (az esetraggal egybekapcsolva). Ezt látjuk a (4)-ben például a tárgyrag és a képeslap előhívása közötti időviszonyban. Hasonló viszonyt figyelhetünk meg a (4)-ben a részeshatározói esetrag (-nak/nek) előhívása és a Mari főnév előhívása között. A beteg megismétli a részeshatározói esetragot, de nem képes az eredeti lexikális egységet (Mari) hozzákapcsolni, helyette találomra választ egy másik, egyébként alkalmas lexikális egységet (a gyereknek).

Az esetragok és a tartalmas NP-k elérése közötti időbeli aszinkronitás mutatkozik meg az (1) mondat (Péter beszélgetett Marival) ismétlésében is. Az első NP alanyesetben áll, amit zéró rag jelöl, míg a második NP az eszközhatározói eset ragjával van ellátva (Mari-val), mondatvégi helyzetben. A beteg olyan megnyilatkozást produkált, amelyben az első NP volt az eszközhatározó esetragjával ellátva (Péter-rel), míg az utolsó NP-t egyáltalán nem is említette. Azt mondhatjuk, betegünk az utolsó NP esetragját kapcsolta az első NP-hez. A később hallott esetvégződést hívta elő és kapcsolta a korábban hallott NP-hez.

A (2) példában (Marival találkozott János) a célmondat kezdő NP-je volt eszközhatározói raggal ellátva (Mari-val) és a mondatzáró NP volt alanyesetben, zéró raggal jelölve (János). Betegünk első próbálkozásában megismételte az eszközhatározói raggal ellátott mondatkezdő NP-t (Mari-val). Nem volt képes viszont az alanyesetben álló, mondatzáró NP-t előhívni, helyette produkált egy eszközhatározós esetben álló névmást; azaz az előhívott eszközhatározói ragot a névmáshoz csatolta (vel-e). Második próbálkozásában a beteg képes volt a megfelelő esetvégződést előhívni, de a tartalmas NP nélkül: egy zéró ragos, tehát alanyesetbenálló névmást produkált (ő), majd egy, az eszközhatározói raggal ellátott névmást produkált (vel-e), míg végül, egy kis szünet után, megismételte az eszközhatározói raggal ellátott tartalmas NP-t. Összegezve: a második próbálkozás végére betegünk a megismétlendő ige teljes felszíni esetragkeretét (NP-alanyeset, NP-eszközhatározó-eset) létrehozta. Próbálta az esetragokat NP-khez kapcsolni, e folyamat során névmásokat használt (alanyesetű és eszközhatározós alakokat egyaránt). Képes volt az előbb hallott esetragot az előbb hallott NP-hez kapcsolni. Képes volt egy később hallott esetragot előhívni, de nem volt képes ezt egy később hallott NP-hez hozzákapcsolni.

A mondatismétlési teszt azt is mutatja, hogy a szintaktikai elemző addig nem haladhatott tovább, amíg az igét nem hívta elő a beteg. Ezt jelzi a (3) példa. A célmondat két mellérendelt, különböző esetkerettel rendelkező igét tartalmazott. A beteg egyik igét sem volt képes előhívni és ekkor a célmondatban szereplő főnevek puszta felsorolása sem volt lehetséges. Az ige hiányában semmilyen ragozást nem használt (lásd (3)). Az egész tesztre igaz, hogy a beteg ugyanazon mondatban sohasem hibázott egyszerre az ige megválasztásában és a ragozásban is. Ez egybevág azzal a feltevéssel, hogy a beteg elsősorban az ige által kijelölt felszíni esetragkeret feldolgozására igyekezett támaszkodni.