Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Nyelvtani alapú magyarázatok és kapacitáselméletek

Nyelvtani alapú magyarázatok és kapacitáselméletek

Az afáziás jelenségek keletkezését magyarázó elméleteknek állást kell foglalniuk arról, hogy az agysérülés következtében előálló nyelvi zavar tulajdonképpen hogyan jön létre.

Ha például a beteg rendszeresen nyelvtani hibák, például szintaktikai, morfológiai, fonológiai vagy szemantikai hibák sorozatait produkálja, akkor lehetséges, hogy ez a mentális nyelvtan valamely komponense elvesztésének, sérülésének a következménye. Ekkor tehát a nyelvtan egyes moduljainak vagy szabálytípusainak az elvesztését, korlátozódását kell bizonyítani. Ezt tűzik ki célul a nyelvtani alapúmagyarázatokat tartalmazó elméletek. Ilyen jellegűek például Grodzinsky (1995), Friedmann–Grodzinsky (1997) és Grodzinsky (2000) modelljei.

Egy másik lehetséges magyarázattípus a nyelvi zavarokra az, hogy a nyelvtan komponenseit aktiváló és működtető mentális programok korlátozódnak, például lelassulnak, összetevőik deszinkronizálódnak. E megközelítésmód szerint a nyelvtan és komponenseinek megfelelő tudása jelen van, de nem használható fel, mert a nyelvtant aktiváló, működtető programok – például egyes emlékezeti rendszerek – teljesítménye, kapacitása az egészséges esethez képest erősen lecsökkent (például Kolk 1995, Ullmann–Pancheva–Love–Yee–Swinney–Hickok 2004). Az ilyen típusú magyarázatot tartalmazó elméleteket összefoglalóan kapacitáselméleteknek nevezzük.

A nyelvtani alapú magyarázatok lényegében a kompetenciaelméletek körébe tartoznak, míg a kapacitáselméletek a performanciaelméletek egy változatának tekinthetők. Egy átfogó performanciaelméletnek azonban tartalmaznia kell a nyelvtan elméletét is (és mindazon mentális programok és tevékenységek elméletét is, mely a nyelvtantól elvezetnek az aktuális megnyilatkozás létrehozásához és feldolgozásához). A kétféle magyarázattípus tehát nem zárja ki egymást, sőt a legfontosabb problémák mindkét megközelítés alkalmazását megkívánják.

Példák nyelvtani alapú magyarázatokra: a mondatmegértés agrammatikus zavarai

Az afáziás betegeknél tapasztalható szintaktikai zavarokat leginkább Broca-afáziások esetében vizsgálták és összefoglalóan az „agrammatizmus” fogalmával jelölték őket. (Grammatikai zavarokkal egyébként a fluens (Wernicke-) afáziában is találkozunk). Az agrammatizmus a nyelv szintaktikai és morfológiai eszköztárainak, illetve azok valamely részrendszerének korlátozott elérhetőségét, alkalmazhatatlanságát jelenti. A tünetek betegenként változatosak lehetnek. Jelentkezhetnek a mondatok megértésében vagy a mondatok létrehozásában, de nem szükségképpen egyszerre mindkettőben.

A mondatmegértés tekintetében a szintaktikai korlátozottság azt jelenti, hogy az afáziás nem képes jól felhasználni a szintaktikai, morfológiai információkat a megértésben. Az agrammatikus tünetekkel rendelkező betegeknek különösen akkor támadnak nehézségeik, ha a megértendő mondatok „megfordíthatók” (reverzibilisek). Valamely mondat akkor tekinthető megfordíthatónak, ha azután, hogy az [+ élő] jegyű, főnévi szerkezeteket felcseréljük benne, még mindig értelmes marad. Például A kutya rágja a csontotnem megfordítható: *A csont rágja a kutyát, ellenben A kutya kergeti a macskát megfordítható: A macska kergeti a kutyát (lásd a „A tudásalapú feldolgozás és a megértés összetevőinek rendje”. pontot). Az ilyen megfordítható mondatok megértéséhez fel kell tudni dolgozni azokat a szintaktikai-morfológiai információkat (szórend, esetjegy), melyek megjelölik az ágenst, a tárgyat stb., hogy „ki kerget kit”. Az aszintaktikus értést mutató vizsgálati személyek jobb teljesítményt nyújtanak azokban a megértési feladatokban, ahol „nem megfordítható” mondatokra van szükség, és romlik a megértési teljesítményük, ha a feladat „megfordítható” mondatok értelmezését kívánja meg.

Példák a kapacitáselméleti magyarázatokra: a mondatmegértés agrammatikus zavarai

Az agrammatikus tüneteket mutató betegek nyelvi nehézségei nem csupán a mondat típusától függnek, hanem a megoldandó feladat jellegétől is. Linebarger, Schwartz és Saffran (1983) fedezte fel, hogy azok az afáziás vizsgálati személyek, akik a mondat–kép összeillesztési feladatokban, a „megfordítható” mondatokkal csak véletlen szintnek megfelelő eredményeket érnek el, igen jól teljesíthetnek, ha ugyanezeknek a mondatoknak a grammatikusságát, nyelvtani helyességét kell megítélniük.

Linebarger (1995) szerint két lehetséges módon magyarázható a megértés és a grammatikusság megítélése közötti teljesítménykülönbség. Az egyik magyarázat az, hogy a megértési zavar nem a szerkezet feldolgozása során lép fel, hanem akkor, amikor a szerkezet reprezentációját le kell képezni a szemantikai reprezentációra. A második lehetséges magyarázat: a korlátozott munkamemória-kapacitás hipotézise, amely szerint a mondatmegértés túlterhelheti az agrammatikus beteg feldolgozó memóriakapacitását, mivel a megértéshez mind a szerkezeti elemzés, mind annak a jelentésreprezentációra való leképezése szükséges. Viszont a csupán szerkezeti elemzést igénylő grammatikussági ítéletre elegendő kapacitás marad. A korlátozott-kapacitás feltevés előnye, hogy mivel a korlát mértéke változhat, ez felelőssé tehető a probléma súlyosságának változó fokaiért. Létezhet a munkamemória-kapacitásnak egyfajta változó korlátja, amely az egészséges emberek változó megértési teljesítményeit is magyarázza, nemcsak az afáziásokét. Az alábbi „Magyar nyelvű afáziások grammatikalitási ítéletei: a nyelvtani jegyek és a nyelvi elemző-feldolgozó rendszer műveletei közti viszonyok”. pontban bemutatjuk és elemezzük magyar anyanyelvű Broca-afáziások teljesítményét a grammatikussági ítéletek alkotásában (Bánréti 1997).

Számos kutató gondolja azt, hogy az afáziás betegek esetében a kapacitásbeli korlát nem általános érvényű, hanem kifejezetten a szerkezet analizálására korlátozódik (például Haarman–Kolk 1994). Ezt nemcsak az agrammatikus Broca-afáziásokra, hanem a fluens Wernicke-afáziásokra is igaznak tartják (Kolk 1995), vagy akár valamennyi megértési nehézségekkel küzdő afáziásra érvényesnek. Mások szerint a kapacitás-korlátozottság szelektív: Zurif és munkatársai (1993) például azt feltételezik, hogy az agrammatikus betegeknél a kapacitásbeli korlátozottság alapvetően a lexikális információkra vonatkozik: meggátolja azok gyors elérését.

Az idői elméletek vagy azt feltételezik, hogy a szerkezet analizálása során a nyelvtani információknak a munkamemóriában való előhívása, aktivációja lelassult (Haarmann–Kolk 1994, Kolk 1995, 1999, Kolk–Chwilla–Herten–Oor 2003, Swinney–Zurif 1995, Cornell 1995), vagy pedig azt, hogy a szerkezeti elemzés eredményei túlságosan gyorsan elvesznek, törlodnek a munkamemóriából, még azelőtt, hogy a szerkezeti és a lexikális információkat egymással integrálni lehetne (pl. Saffran 1990, Haarman–Kolk 1994, Martin–Saffran 1994).

A mondatprodukció agrammatikus zavarai

A mondatprodukció agrammatikus zavarainak három osztályát szokás megkülönböztetni. Az elsőbe tartoznak a morfológiai zavarok. Az agrammatikus betegek hajlamosak a szükséges morfológiai műveletek elhagyására, néha mással való helyettesítésére. Ez mutatkozik meg a formatívumok (pl. kötőszavak, névelők), a kötött morfémák (toldalékok, ragok, elöljárók) használatában. Mindezekre szokás „zárt osztályú” morfológiaként hivatkozni, mivel egy adott nyelvben a számuk meghatározott, és nem a világ tárgyait, hanem a nyelvtani viszonyokat jelölik (lásd a „Nyitott és zárt osztályok”. pontot). A „nyitott osztályú” szótár elemeit (a tartalmas szavakat) a beteg viszonylag jól megőrzi. Megnevezési feladatokban azonban a Broca-afáziásoknak több nehézségük van az igékkel, mint a főnevekkel, míg számos anómiás beteg éppen ellenkező nehézségekkel küzd, és a fluens, Wernicke–afáziásoknak is több nehézségük akad az igékkel, mint a főnevekkel (Berndt–Caramazza–Zurif 1983).

A produkció zavarainak második osztályát szerkezeti jelenségek adják. Az agrammatikus betegek a nyelvtani formák, szerkezetek meglehetősen szűk körét alkalmazzák, általában kijelentő mondatokat használnak a szokványos szórenddel. Ritkán produkálnak mondatbeágyazásokat, nagyon kevés bővítményt használnak (kevés határozót, opcionális igevonzatot stb.).

A zavarok harmadik osztálya a beszéd lelassulása és töredezett volta (nem folyékony, non-fluens a beszéd). Például Saffran (1990) körülbelül percenkénti 30 szavas beszédgyorsaságot figyelt meg agrammatikus betegeknél, míg a normál kontrollszemélyekre 130 szavas arány volt jellemző.

Az agrammatikus mondatprodukció: nyelvtani alapú magyarázatok

Hagiwara (1995, 1999) a Minimalista Program (Chomsky 1995, 1999, 2001) keretében javasol egy magyarázatot. Hagiwara elmélete szerint az agrammatikus produkciót a szintaktikai fastruktúrán belüli funkcionális kategóriák károsodása okozza. A funkcionális kategóriák a szintaktikai szerkezet azon csomópontjai, amelyek a nyelvtani funkciókat hordozó morfológiát dominálják. Az AGR (= agreement ) csomópont például az igei egyeztetés morfológiáját, a C (= complementizer ) csomópont pedig a beágyazott mellékmondatot bevezető kötőszókat dominálja (hogy, ha, mert stb.). Minden ilyen csomópont a szintaktikai fastruktúra egy bizonyos szintjén helyezkedik el. A C csomópont magasabban van a szintaktikai fastruktúrában, mint az AGR csomópontok. A betegek nyelvi korlátozottsága úgy jellemezhető, mint a szintaktikai fastruktúra egy bizonyos szintjén fellépő zavar. Azok a nyelvtani morfémák, amelyek a kritikus szint alatti csomópontoktól függnek, a betegnél megtartottak, míg azokat a morfémák, melyek a kritikus szintnél magasabb csomóponttól függnek, már korlátozottak. Hagiwara kimutatta, hogy például a japán agrammatikus betegek nem hagyják el a tagadó kifejezést, mert ez a viszonylag alacsony szinten levő NEG csomóponttól függ. Elhagyják viszont a mondatbevezető kötőszavakat, mert ezek a szintaktikai fastruktúrában lényegesen magasabb szinten levő C csomópontoktól függenek.

Hagiwara a nyelvtani leírás és a feldolgozási kapacitás között a következő összefüggést tételezi fel. Azok a szerkezetek, amelyeket a szintaktikai fastruktúrában alacsonyabb szintű csomópontok dominálnak, rövidebb idő alatt elvégezhető felépítő műveletet kívánnak meg. A lexikális egységeket összekapcsoló, szerkezetépítő műveletnek tehát kevesebb lépést kell elvégeznie, mert alacsonyabb szinten levő csomópontokat kell megépítenie. Ez az agrammatikus betegek számára gazdaságosabb és könnyebb. Tehát az agrammatikus betegeknél a szerkezetépítő műveletek elvégzésére vonatkozó kapacitás korlátozódik, és ennek mértékétől függ, hogy a szintaktikai fastruktúra mely szintjén válnak a funkcionális kategóriák számukra hozzáférhetetlenné. Friedmann–Grodzinsky (1997) olyan héberül beszélő afáziás betegről számol be, aki a mondatismétlési és mondat-befejezési feladatok során az alany–ige egyeztetés morfológiájában szinte egyáltalán nem követ el hibákat, míg az ige idői egyeztetése, inflexiója során sok hibát követ el (például nem illik össze az időhatározó jelentése és az ige idői inflexiója). Friedmann és Grodzinsky magyarázata az, hogy a szintaktika fában az AGR csomópontok alacsonyabb szinten helyezkednek el (ezek a betegük számára elérhetőeknek bizonyultak), viszont az ige idői morfológiáját domináló T(= tense) csomópont a szintaktikai fastruktúrában magasabb szinten van (és az adott beteg számára nem elérhető). Ennek a betegnek a deficitje tehát a T szinten van. Friedmann és Grodzinsky feltételezi: ha valamely betegnek egy adott csomópont tekintetében károsodása van, akkor a szintaktikai fastruktúrában az ennél magasabb szintek csomópontjai is elérhetetlenek lesznek. A fastruktúra megépítésekor ugyanis az egyeztetésekhez szükséges az ige felfelé mozgatása bizonyos csomópontokon keresztül, de az ige nem mehet át a „károsodott” csomópontokon.

Az agrammatikus mondatprodukció: kapacitáselméleti magyarázatok

Haarmann és Kolk (1994) valamint Kolk (1995, 1999) egyaránt amellett érvel, hogy a produkciós nehézségek a belső szintaktikai feldolgozás sebességének lelassulása miatt jelentkeznek, ahogyan a megértésnél is. Kétféle idői korlátozottságot mutatnak ki: a szintaktikai szerkezetre vonatkozó információk vagy túlságosan lassan aktiválódnak, vagy túlságosan gyorsan elvesznek, törlődnek a munkamemóriából. Ez a szintaktikai fastruktúra részeinek deszinkronizációjához vezethet. A szinkronitást, tehát a fastruktúra összetevőinek időben való felépítését és egyidejű megtartását a memóriában annál nehezebb elérni, minél bonyolultabb frázisszerkezetet kell létrehozni. A grammatikai morfológia korrekt előállítása más fajta szinkronitást is megkíván: a szintaktikai hely (slot ) (például névelő-hely vagy eset-hely) és a lexikális elem (pl. az, egy vagy a -nak/-nek ) közötti szinkronitást. Amennyiben a szintaktikai helyek megnyitása lelassult és késik, akkor a várományos lexikális elem a munkamemóriában már csökkent aktivációjú lesz, mire a megnyitás megtörténik, és elmarad a hely és a lexikális elem integrációja. Az agrammatikus beszédprodukciót jellemző morfológiai hibák változékonysága úgy magyarázható, hogy azok a szintaktikai helyek, melyek viszonylag komplexebb szintaktikai fastruktúrában vannak, később nyithatók meg. Például a többes számot jelölő inflexió helyének megnyithatósága függ attól, hogy főnévi szerkezetről van-e szó, vagy igéről. A főnévi szerkezet esetében a többes inflexióhoz szükséges struktúra egy NP szerkezete. Az ige többes száma esetében viszont egy S (Mondat) csomópont megépítése szükséges. Ezért a produkcióban a többes főnévi inflexió könnyebb, mint az igei inflexió. Kolk (1995) szerint minél nagyobb a komplexitás mértéke, annál nagyobb a szintaktikai fastruktúrán belül a deszinkronizáció esélye. Ezért a „morfológiai” és „szintaktikai” agrammatizmus közötti különbség fokozati kérdés. Az agrammatikus afáziások az egyszerű szórendet részesítik előnyben, mert az összetettebb struktúra előállításához többlet feldolgozási idő szükséges.

Az adaptációs stratégiák szerepe

Az agrammatikus afáziások kötetlen beszélgetés során produkált beszéde nagymértékben különbözik a kötött feladatok, mint például képek leírása, megkezdett mondatok befejezése stb. során mutatott beszédüktől. A szabad beszédben figyelhető meg a funkciószavak, formatívumok elhagyása. A kötött feladatokban ellenben az elhagyások száma csökken, és a funkciószavak hibás helyettesítéseinek a száma növekszik: a beszéd agrammatikusból paragrammatikussá válhat (Kolk 1995). A magyarázat az adaptációs stratégiákban keresendő. A spontán beszédben a betegek mondanivalójuk szintaktikai összetettségét korlátozott kapacitásukhoz igazítják. A szintaktikai formák összességéből kiragadnak egy alhalmazt, amelynek létrehozásához korlátozott mértékű kapacitás is elegendő: például az ellipszisek, kihagyások repertoárja ilyen. Ezt az egészséges beszélők akkor használják, ha nagyon „tömörek” akarnak lenni (pl.: Két kávét! Minden fizetve!). A szabályos ellipszisek jellemzői és az agrammatikus beszéd morfoszintaktikai jellemzői jórészt egybeesnek. A mondatprodukció során tehát az afáziások alkalmazkodni, adaptálódni próbálnak kapacitásbeli korlátozottságukhoz. Lehetséges, hogy éppen ennek eredménye az akadozó, lassú (non-fluens) beszéd is.