Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvi potenciálból eredő stíluslehetőségek

A nyelvi potenciálból eredő stíluslehetőségek

A stílus általános jellemzői után a megvalósulási szintjeit kell sorra venni. A stílus a következő elkülöníthető nyelvi tartományokban valósul meg: hangzás, szókészlet, nyelvtan, jelentés.

A nyelvi potenciál stíluslehetőségei szinte végtelenek. E bőségből néhány jellegzetes nyelvi jelenséget érdemes sorra venni.

A hangzás stíluslehetőségei igen összetettek és gazdagok. A témakörből a következőket szükséges kiemelni. Maguk a hangok önmagukban nem képviselnek stílusértéket, bár gyakran megállapították, hogy a magánhangzók és általában a zöngés hangok kellemesebb hatásúak, mint a mássalhangzók és a zöngétlenek. További hasonló tulajdonságok: a mély magánhangzók jobban kötődnek a negatív tartalmú dolgok reprezentálásához, a magasak a vidámabbakéhoz, a zöngétlen zárhangok alkalmasabbak az agresszivitás reprezentálására, mint a zöngés réshangok. Ugyanakkor az említett tulajdonságok nem állandóak, inkább együttesen nagymértékben hozzájárulhatnak a szöveg stílusához, a hangok szövegbeli gyakoriságától, a szöveg témájától és a beszédhelyzettől is függően. A hangsorok szintén fontos összetevőt képeznek: a kiegyensúlyozottan változatos hangsor a leggyakrabban a választékos, formális stílustípusokra jellemző. A hangutánzó és a hangulatfestő hangsorok (például szavak) szintén a szöveg stílushatását erősítik. A szupraszegmentális eszközök közül a hanglejtést emeljük ki (lásd a „A hanglejtés”. pontot), amely mintegy második szólamként járul a szöveg fogalmi jelentéséhez, és a stílushatás révén számos dolgot reprezentálhat. Így egyetlen mondat különböző hanglejtésű (és hangmagasságú, hangerejű, hangsúlyozású) elmondása kifejezhet szomorúságot, örömöt, bosszúságot, iróniát, gúnyt, közömbösséget, bizalmasságot, ünnepélyességet és sok mást.

A hangzás jó példát ad a nyelvváltozat és a stílus közötti különbségre. Bár a magyar beszédben a hangokat valóban „tisztán”, tehát az összes képzési mozzanat kihasználásával ejtették és ejtik ki, bizonyos fonetikai helyzetekben, illetve az elmúlt néhány évtized adatai szerint általánosságban is érvényesül a lazítás (lenizáció) jelensége (ilyen például a -ban/-ben szerepében mondott -ba/-be, a hangok, sőt hangcsoportok eltunése a szóal, szal változatokban). Ezek a változatok önmagukban még nem képviselnek valamilyen stílust, más változatokkal összehasonlítva, kivált konkrét beszédhelyzetben azonban igen. Például ha egy párbeszédben az egyik résztvevő lazításos jelenségek nélkül beszél, a másik kiejtése viszont gyakran tartalmaz ilyen elemeket, akkor a nem lazításos beszéd a résztvevők stílustulajdonításában választékos, formális és értéktelítő (de legalábbis közömbös) lesz, a lazításos beszéd pedig inkább bizalmas, informális és értékmegvonónak minősül, akár mindkét résztvevő által.

A szófajok közül a főnév és az ige nyelvi potenciálja mindenképpen említést érdemel (lásd a 4. fejezet - Szófajok. fejezetet is).

A dolgokat megnevező szavak a főnevek. A főnevek jelentése a főnevek által jelölt dolgok elvonatkoztatott tulajdonságaiból áll össze. A tulajdonságok kognitív tartományokban reprezentálódnak. A fizikai tárgyak legegyszerűbb tulajdonságai például a méret, alak, anyag, szín, kanonikus funkció. A főnévjelentése kognitív tartományok (bázistartományok) sorából áll össze mátrixszá. A prototipikus főnév dolgot szimbolizál, tehát fizikai tárgyat jelöl. Az így jellemzett jelentésmátrix a főnév prototipikus jelentését képezi le. Más, nem prototipikus jelentések esetén a bázistartományok egy része megváltozik, vagyis az egyes kognitív tartományok hátteréből más figura emelődik ki (más alak, más anyag, más méret stb.). A főnév kimondásakor vagy megértésekor általában nem a teljes jelentésmátrix aktiválódik, hanem annak valamely része, az aktív zóna. A jelentésmátrixban leképezett fogalom (kategória) körvonalai nem élesek, átfedésben lehetnek más fogalmakkal, illetve kiterjedő aktivációval más közeli kategóriákat is mozgósíthatnak, bár kisebb aktiváltsági szinten.

Az erősen begyakorolt, automatizált beszédben vagy megértésben sem a főnévi jelentés (a fogalom) belső szerkezete, sem az asszociált kategóriák nem játszanak komoly szerepet. Más esetekben, kivált a főnév szerkezetileg kiemelt egyedülállóságában, a magyar nyelvben elsősorban a nominális mondatokban azonban ezek a jellemzők hozzá tudnak járulni a szöveg értelméhez, vagyis érthetővé válnak (valamilyen mértékig) a befogadó számára. A puszta főnév jelentésszerkezete többek között a következő esetekben lehet stílustényező nyelvi potenciálja révén:

  • magában áll, nem egy ige valamely (például alanyi, ágens, topik szerepű) figurájának a kidolgozója, legföljebb a létigéé; feltűnő en több bázistartomány aktiválódik a megszokottnál;

  • a prototipikus jelentés elsődleges tartományaitól különböző tartományok is aktiválódnak;

  • kevésbé elsáncolt fogalmak vagy kognitív tartományok reprezentálódnak kevésbé konvencionált főnevekkel;

  • egy főnév által leképezett fogalom kapcsán más fogalmak kevésbé szokásos módon aktiválódnak kiterjedő aktiváció révén;

  • a főnév fogalmi tartalma szokatlan módon kapcsolódik más fogalmakhoz.

A szövegek egy jó részében a főnevek nem kapnak kiemelt stilisztikai funkciót. Más esetekben viszont, mint például Mészöly Miklós Térkép, repedésekkel című írásának elején fontos szerepük van:

(5) Tegnap este fél tizenegy, hajnali három között. A szembeülésen öt részeg fiatalember, kettőn piros pulóver, a többieken ugyanolyan pepita ing. Egy órája állunk már a nyílt pályán. Behallatszik a csalogány, a salakhányásokon megkapaszkodó burján bokorban halk rebbenések. Az őrház latrinája mögött szennyvíz-lecsurgó, a hold körül füstfinom felhőfoszlányok. A kupéban fölsír egy csecsemő. Mögöttem ülnek. Eddig észre sem vettem, azt hittem, egyedül vagyok az öt alvó részeggel. Fölállok, kinézek az ablakon, de úgy, hogy az anyát és csecsemőjét is lássam. Erős a holdfény. Szűkített blendéjű pillantással figyelem. Fiatal munkásasszony, mongol vágású szemek, szárazra repedezett száj.

E szövegrészletben a főnevek általában nominális mondatban a legkiemelkedőbb összetevők. Ige nélküli, önálló helyzetük kiemeli, a figyelem középpontjába helyezi őket. Legtöbbjük prototipikus dolgokat nevez meg, egy-egy melléknév specifikálásával, többnyire határozottan. Megformáltságuk, fonológiai és jelentéstani szerkezetük így egyaránt a befogadói feldolgozás fontos részévé válik, vagyis megformáltságuk előtérbe kerül.

Az ige jelentése egy időbeli viszonyt tartalmaz, méghozzá jellegzetesen egy elsődleges figura (valamely dolog) és egy másodlagos figura (valamely másik dolog) viszonyának időbeli feldolgozása, azaz olyan szekvenciális feldolgozás, amely állapotok folyamatos sorozata a folyamat különböző fázisait reprezentálva. Ezek az állapotok az ige jelentésének legsematikusabb, legalapvetőbb részében két dolog (változó) viszonyát képezik le. Az ige prototipikus jelentése egy aszimmetrikus energiaátviteli interakció, egy esemény, amelyben egy cselekvő valamit csinál egy elszenvedővel. Az ige jelentésszerkezetében időbeli viszonyba kerülő két figura (két entitás figurája) a lehető legsematikusabban van jelen. Ezeket azok a főnevek dolgozzák ki, amelyek az igével szemantikai kapcsolatba kerülnek (például alanyként és cselekvőként vagy tárgyként és elszenvedőként).

A puszta ige jelentésszerkezete többek között a következő esetekben lehet stílustényező nyelvi potenciálja révén:

  • magában áll, nem kapcsolódik hozzá valamely főnév mint az egyik figurájának a kidolgozója;

  • az ige prototipikus jelentésének figuráit a megszokottól eltérő főnevek fejtik ki;

  • egy ige egy elemi jelenetet a megszokottól eltérő módon képez le figuráival való viszonyában;

  • kevésbé elsáncolt fogalmak vagy kognitív tartományok reprezentálódnak kevésbé konvencionált igékkel;

  • egy ige által leképezett fogalom kapcsán más fogalmak kevésbé szokásos módon aktiválódnak kiterjedő aktiváció révén;

  • az ige fogalmi tartalma szokatlan módon kapcsolódik más aktivált fogalmakhoz.

  • Egy hétköznapi társalgásban vagy egy napihírben az igék ritkán kapnak kiemelt stilisztikai funkciót. Más esetekben, például Babits Mihály Mozgófénykép című versében számos ige olvasható olyan felsorolásban vagy megszakított ige-főnév kapcsolatban, amelyekben az ige magában áll, figurái megnevezése nélkül, ezáltal az ige sematikus jelentésszerkezetében leképezett időbeli viszony önmagában kerül a befogadó figyelmének előterébe, megértő műveleteinek középpontjába:

(6)[…]

S már az öregnek a kocsija csusszan a – csusszan a jól kövezett uton át: Követi, keresi, hőn lesi, nem leli – nem leli lánya nyomát.

[…]

Most oda – lám oda jönnek a – szöknek a – törnek a lány s a legény.

A kocsi mint csodaparipa ront oda, jaj neki – jaj bele vad kerekén loccsan a – csobban a tó vize: jobb biz e tört szeretőknek a tó fenekén.

A magukban álló igék szemantikai eredetű hatását (tehát nyelvi potenciáljuk egy lehetséges megvalósulásét) támogatja a sok mozzanatos ige, a felsorolás mellett a puszta ismétlés, továbbá a vers időmértékes ritmizálásának lehetősége, mely különös és állandó feszültséget teremt a történet modern jellegével, és ikonikusan leképezi a mozgókép, a film képeinek pergését.

A két szófaj nyelvi potenciáljához természetesen hozzájárul jelentésszerkezetük egyéb számos összetevője, morfológiai szerkezetük, továbbá más nyelvi kategóriákkal való kapcsolódási lehetőségeik. Az egyik legfontosabb stilisztikai funkciót a főnév–melléknév kapcsolatok változatossága valósítja meg. A melléknév (jelzői szerepben) a főnév jelentésszerkezetének egy részét dolgozza ki. Ezért a fentebb megfogalmazott jellemzők közül több, másokkal együtt, itt is lényeges. Stilisztikai funkciót tölthet be a főnév – melléknév kapcsolatban a két kifejezés begyakorlottsága, kettejük szemantikai viszonyának megszokott vagy szokatlan volta, a mérték, amely szerint a melléknév a főnév jelentésszerkezetének egyes részeit kidolgozza.

A metafora egyik fő funkciója az, hogy az elvont fogalmakat konkrét fogalmak kifejezéseivel értsük meg. A metafora alapja a leképezés két jelentésmátrix között, vagyis két konceptuális alapú szemantikai szerkezet között. A jelentésmátrixok összetevői kognitív tartományok, reprezentációs terek, amelyek egy-egy fogalomösszetevőt jelölnek, azaz helyeznek előtérbe valamely háttér előtt. A fogalmi leképezés a forrástartomány konceptuális tartományának ontológiája és a céltartomány konceptuális tartományának ontológiája között történik meg. Ezáltal a forrástartománnyal kapcsolatos tudás a céltartománnyal kapcsolatos tudásra képeződik le. A metaforikus leképezés eredendoen a mindennapi tapasztalatra épül (történetileg és az egyedfejlődésben is elsőként a térbeli vizuális érzékelésre, amelynek így kiindulópontja az emberi test). A metafora nem különleges „művészi” jelenség, hanem alapvetően meghatározza a nyelv reprezentáló (szimbolizáló) képességét. A metaforák nagy része szó szerinti metafora, azaz nincs olyan más szó szerinti kifejezés, amely helyett áll (pl. az asztal lába).

A metaforikus kifejezések jelentéstanilag összefüggnek más metaforikus kifejezésekkel, és az e csoportba tartozó kifejezések visszavezethetők egy közös fogalmi leképezésre, vagyis egy (nyelvileg ritkán kifejtett) fogalmi metafora kategóriájába tartoznak. Az emberi tudás nem pusztán elemi egységekben tárolódik, hanem gyakran összetettebb struktúrákban, sémákban rendeződik el. A fogalmi metaforáknak három fő fajtája különíthető el: az egyik az ontológiai metafora (például AZ ÉRVELÉs ÉPÜLET: érvet alátámaszt, az érveknek szilárd alapjuk van, az érvelés összeomlott stb.), a másik az orientációs metafora (például A Fent JÓ/Sok, A LENT ROSSZ/KEVÉS: feldicsér, leszid, az árak, a részvények emelkednek, csökkennek), a harmadik a szerkezeti metafora (például a vita háború fogalmi metafora szerkezetének összetevői a résztvevők: a küzdő felek, a vita lefolyása: a vitázó felek hosszasan küzdöttek, győzködték egymást, a vita befejeződése: a vita X fölényes győzelmével ért véget stb.). A fogalmi metaforák egy része még tágabb kategóriákba, metaforarendszerekbe rendeződik el. Ilyen például a kommunikációs, az érzelem-, az állapot-, az eseménystruktúra-metaforarendszer. A metafora kifejezéssel tehát két, egymással összefüggő jelenséget nevezünk meg: a forrástartomány és a céltartomány leképezéssel létrejövő szerkezetét, vagyis a fogalmi metaforát, valamint az e fogalmi metaforát tartalmazó metaforikus kifejezéseket.

A metaforikus kifejezés, illetve a jelentésszerkezetében kimutatható fogalmi metafora megformáltsága a metafora stilisztikai funkcióinak az alapja. A metafora hatása függ a forrástartomány és céltartomány közötti leképezés következő tényezoitol

  • a fogalmi metafora, illetve a metaforikus kifejezések konvencionális vagy szokatlan volta;

  • leképezés mértéke („sűrűsége”: a szemantikai tartományegyezések mértéke);

  • a jelentésmátrixok közötti szemantikai távolság mértéke (népi teória, azaz tapasztalat alapján);

  • a fogalmi metafora kidolgozottsága és kiterjesztése;

  • a metaforikus kifejezés konvencionáltságának mértéke ( feltűnő ségének mértékében: a legkonvencionálisabb, főképp térbeli metaforikus kifejezés metafora voltát a befogadó többnyire nem észleli, mert feldolgozása minimális elmebeli erőfeszítést kíván, a legkevésbé konvencionális metaforikus kifejezések viszont igen nagy mentális erőfeszítést váltanak ki, ezért feltűnő ek);

  • a metafora hatóköre a szövegkörnyezetben;

  • több metaforikus leképezés átfedésének mértéke;

  • a metaforikus leképezés beépülése a szövegértelembe.

A mindennapi szövegek jó részében – legyenek azok beszéltek vagy írottak – rengeteg konvencionális metaforikus kifejezés található. Ezek alig feltűnő ek vagy szinte észrevehetetlenek, mint például Hankiss Elemér Az irodalmi mű mint komplex modell című munkájának előszavában (Magvető, Budapest, 1985, 11).

(7) A hatvanas években jelentek meg azok a tanulmányok, amelyeket ez a könyv megpróbál egységes gondolati rendszerbe összefogni. 1970-ben fejeztem be ezt az összegezést, és 1974-ben védtem meg nagydoktori disszertációként. Kiadására azonban csak most, másfél évtized elmúltával szántam rá magam.

E szövegrészletben az ÉV (hatvanas években, 1970-ben) fogalma metaforikus leképezéssel a TARTÁLY fogalmával kerül kapcsolatba, ezért kaphat belviszonyragot. Hasonlóképpen a megjelenik ige is metaforikus összefüggésen alapul: ami a látókörbe kerül, az tapasztalható, felfogható, befogadható. Fogalmi metaforikus jelentésszerkezete van még a rendszer, összefog, megvéd, kiad kifejezéseknek, többek között. E kifejezések erősen konvencionáltak, megszokottak, bennük a leképezés nem túl sűrű, a kidolgozás kismértékű, a hatókör kicsi, átfedések lényegében nincsenek. Ezért a metaforikus kifejezéseknek kicsi a stilisztikai funkciójuk.

A metafora stílusértéke általában nő a létrehozásához vagy megértéséhez szükséges konstruktív erőfeszítés mértékével, de az arány az ellentétes irányban már nem igaz: a konvencionális metaforák is kiválthatnak stílushatást. Két ellentétes lelkiállapot metaforikus megnevezései jól érzékeltetik a metafora stílushatásának lehetőségeit:

22.3. táblázat -

(8)

a. lelőmbozódik

b. kivirul

 

elkomorodik

felderül

 

letörik

feldobódik

 

lekonyul

 
 

magába roskad

 

Egy másik példában Arany Jánosnak az ötvenes években írt A lejtőn című versében a metaforikus kifejezések egyediek, kissé szokatlanok, a leképezés mértéke itt sűrű, kidolgozottsága nagyfokú, hatóköre több mondatra kiterjed, több fogalmi metafora fedi egymást és összetetten válik a szövegértelem részévé. Kivált így van ez az első versszakban:

22.4. táblázat -

(9)

Száll az este. Hollószárnya

 

Megrezzenti ablakom,

 

Ereszkedik lelkem árnya,

 

Elborong a múltakon.


Az Arany-vers stilisztikailag, poétikailag és értelemszerkezetét tekintve három nagy egységből áll: az első négy sor az első, a második négy sor és a második versszak a második és a harmadik versszak a harmadik. Az első négy sorban egy jelentéstanilag igen sűrűn kialakított metaforarendszer szervezi a szövegértelmet és a stílushatást is a következő ontológiai jellegű fogalmi metaforák által:

AZ ESTE MADÁR

A LÉLEK MADÁR

AZ ESTE ELMúLáS

E metaforasor mögött egy még alapvetőbb egyetemes orientációs fogalmi metafora áll:

A LENT, LEFELÉ ROSSZ

A FENT, FELFELÉ JÓ

A négy sor stilisztikai hatását az adja, hogy egyik metafora sincsen kimondva, csupán részei vannak megnevezve.

A nyelvi potenciál kiemelkedő megvalósulási tartománya a mentális terek vegyítése, a blending. A blend (műveleti formáját jelölve blending) dinamikus jelentésszerkezet, fogalmi integrációs szerkezet, mely összetett elmebeli műveleteken alapul. A blend alapja a mentális tér: valamennyire körülhatárolt tudás, például egy jelenet (azaz valamely folyamat, cselekvés, történés, állapot egy meghatározott szakasza), helyzet részleges és időszakos reprezentációja valamely kognitív tartományban. Blend (vegyülék) két mentális tér megfelelési viszonyaiból, e két bemeneti tér egyes összetevőinek a vegyülékes térbe való kivetítéséből és összekapcsolásából (tehát a blend létrehozásából) és a két bemeneti tér fölé helyezhető generikus térből áll. A mentális terek alapvetően folyamatszerűen kerülnek kapcsolatba egymással: két mentális tér mint két input (a hagyományosabb modellben a forrásés a céltartomány) a jelentésmátrixok tényezői szerinti megfelelésekben kapcsolódik össze egy generikus tartomány elvei szerint, és ekképp negyedik tartományként hozza létre a blendet, ez esetben a metaforikus kifejezést. A blend egyik jellegzetes megvalósulása a metafora, de nem minden blend metafora, például jellegzetesen blend a jelzos főnév, az összetett főnév vagy az igekötős ige.

A blendingek öt optimalitási feltétele ismeretes. Ezek:

  • integráció: a blendnek egy jól integrált jelenetet kell leképeznie egység státusban;

  • topológia: a bemeneti terek elemei közötti viszonyoknak meg kell felelniük a blend elemei közötti viszonyoknak;

  • háló: megfelelő kapcsolatoknak kell lenniük a blend és a bemeneti terek között azért, hogy a blendet könnyen lehessen kezelni;

  • „kicsomagolás”: a befogadó könnyen kell hogy „kicsomagolja” (megértse) a blendet a bemeneti terek, a megfelelések, a kivetítések és a generikus tér rekonstruálása során;

  • jó ok: ha egy elem megjelenik a blendben, jelentősége kell hogy legyen.

Ezek az optimalitási feltételek fokozati skála mentén egyúttal a szerkezetek stilisztikai funkcionálását is vázolják. Az alábbi példa James Joyce Finnegans Wake című regényéből való, amelyet Bíró Endre fordításrészlete is közöl (Finnegan ébredése. Budapest, Holnap Kiadó, 1992). A megvalósult vegyítés a kaoszmosz, amely Joyce jellemző nyelvalkotásának megfelelően két (máskor több) szó hangalakjának és jelentésének egyidejű elegyítéséből keletkezik. A blend nem metaforikus, és fő jellegzetessége a két egymással (látszólag) ellentétes fogalom hangalaki és jelentésbeli vegyítése. Az ábra csak a jelentésszerkezetet mutatja be.

A Joyce-féle szójáték optimalitási jellemzői indokolják határozott stilisztikai funkcióját: integráltsága alacsony szintű, a bemeneti terek közötti viszonyok csak részben felelnek meg a blend elemei közötti viszonyoknak, a blend csak látszólag kezelhető könnyen, a szerkezet feldolgozása közepesen könnyű, és minden elemnek jelentősége van a blenden belül.

Az alakzatok a stilisztika és a retorika egyik legfontosabb tartományát alkotják, hiszen stilisztikai funkciójuk egyértelmű. A négy közismert átalakító eljárás közül (adjekció, detrakció, transzmutáció, immutáció) az adjekció a leggyakoribb. Legegyszerűbb formája a puszta ismétlés, mint (10)-ben:

(10) Nagyon-nagyon hosszú időbe fog telni, míg elérjük céljainkat.

A nagyon-nagyon hosszú összetett szerkezetről a következőket lehet megállapítani. A hosszú idő az IDŐ TÁRGY fogalmi metafora (blendinggel jól leírható) metaforikus kifejezése. A nagyon hosszú határozós jelző szintén blendinggel jellemezhető. Az alakzat a nagyon határozó ismétlésével jön létre. A nagyon hosszú szerkezetben a nagyon önmagában nem áll előtérben, nem elsődleges figura, azonban (3)-ban a beszélő a kérdéses időbe mennyiségét föltehetően előtérbe kívánja állítani. Mivel a nagyon hosszú (és a hozzá hasonló határozós jelzok) nagymértékben konvencionáltak, az ismétlés megszakítja a teljes szerkezet elsődleges figurájához (ez az idő, amely másodlagos a mondatbeli céljaink-hoz képest) vezető begyakorlott kognitív ösvényt. Ez azért történik meg, mert a nagyon határozónak egyszer kell felidéződnie a feldolgozáshoz és a következő lexikai egységhez való továbbhaladáshoz, mégis a nagyon még egyszer aktiválódik, bár ezt a begyakorlott megértés nem kívánja meg, mert az előző aktiváció még tart. Az újra felidézés tehát nem az aktiváltság elhalványulásának szakaszában történik meg, hanem jóval korábban, azonnal. A közvetlen újraaktiválás nem okoz lényegi szemantikai módosulást az aktivált szó jelentésében. Ez az ismétlő aktiválás, amely a prototipikusan nem előtérben álló elemet, és amely egyúttal magát az ismétlő műveletet helyezi előtérbe, a stílustulajdonítás alapja. Az ismétlés itteni legáltalánosabb akontextuális jelentése a mennyiség növekedése, ezáltal a hangsúlyozás. Alakzat státusa a konvencionalizált várhatótól és a feldolgozáshoz, a hozzáférhetőséghez szükséges mértéktől való eltérés szintén várható és konvencionalizált, de kevésbé begyakorlott jellegében ragadható meg.

Más adjekciós alakzatok (például az epanasztrofé, a gradáció, a reddíció, az anafora, az epifora) hasonló műveletek által jönnek létre, illetve válnak feldogozhatóvá. Ugyanakkor ezek az alakzatok különböznek:

  • az alakzat egyes tagjai közötti szövegbeli távolságban (a hatókörben);

  • az alakzat egyes tagjainak jelentésbeli azonossága vagy átfedése mértékében;

  • az alakzat összetevőinek komplexitásában.

A többi alakzattípus hasonlóképpen jellemezhető.

A mondat elemi szerkezete az ige két vagy több, időben egymáshoz viszonyuló figurájának megnevezésével, más szóval kidolgozásával jön létre. Az egyszerű mondat vagy tagmondat egy elemi jelenetet ábrázol, amelyben valaki vagy valami végrehajt valamit egy másik szereplőn. Mind a magyarban, mind általában a világ nyelveiben ennek a tapasztalatnak a kifejezésére végtelen sok lehetőség nyílik. E lehetőségek egy jó része stilisztikai funkciót is betölt. A funkciókból néhány fontosat lehetséges megemlíteni.

Az egyszerű mondat jelentésszerkezete többek között a következő esetekben lehet stílustényező nyelvi potenciálja révén:

  • a prototipikus szerkezeti sémától való távolság,

  • a szerkezet begyakorlottságának és konvencionáltságának mértéke,

  • az összetevők közötti átfedések és megfelelések mértéke, megszokottsága vagy szokatlansága,

  • a topik (elsődleges figura) mondatbeli fogalmi kidolgozásának mértéke,

  • a topik (a legfontosabb entitás) mondatbeli elhelyezkedése, az ebből eredő feldolgozási erőfeszítés mértéke (a legfontosabb mondatbeli szereplőt könnyebb a mondat elején feldolgozni, mint a végén),

  • a mondatbeli cselekvések mennyisége (egy vagy több),

  • a mondatrészi szerep, a szemantikai szerep és a topik funkció azonossága vagy különbözősége, együttállási minták,

  • a mondatbeli csoportok, szintagmaszerkezetek (például a jelzos, birtokos jelzos főnevek) bonyolultságának foka,

  • az explicit és implicit összetevők aránya.

A mondat szerkezetében többek között a hosszúsággal és a bonyolultsággal kapcsolatos jellemzők képesek stílushatást kiváltani, például a következő változókban:

  • rövid – átlagos – hosszú,

  • egyszerű – átlagos – bonyolult jelentésszerkezetű (itt nem nyelvtani értelemben érvényesek a megnevezések, hanem a mondatszerkezet bonyolultságának a beszélő vagy a hallgató által érzékelt fokmérojeként),

  • jobbra építkező – balra építkező.

A mondathosszúság tartományában a rövid mondat a beszédhelyzettől függően két ellentétes stílushatást válthat ki: lehet nyugodt és lehet feszült; a rövid mondat sok nyelvileg ki nem fejtett információt tartalmaz(hat), ezért lehet bizalmas és informális vagy ellenkezőleg választékos (ünnepélyes, néha tragikus) és formális. A hosszú mondat ellenben inkább a nyugodtságot reprezentálja a kifejtettség révén, amely elsősorban a választékos és formális összetevőket tartalmazza. Az átlagos a közömbös stílustípusnak felel meg leginkább. E stílushatás alapja a mondat (illetve a tagmondat) egy „természetes” jellemzője: hossza összefüggésben áll a lélegzetvétel szükségességével.

A mondatok egyszerű vagy bonyolult jellege a stílus szempontjából jelentéstani bonyolultságukra vonatkozik: az egyszerű mondat kevés információt tartalmaz egyszerű szerkezetben, a bonyolult mondat sok információt tartalmaz bonyolult szerkezetben. Márai Sándor (11a) és Nádas Péter (11b) egy-egy prózarészletével lehet érzékeltetni a különbséget:

22.5. táblázat -

(11)

a. Háromnapos hőguta. Éjjel vad zivatar, mennydörgéssel és villámlással, többórás mennyei légitámadás. Mintha az Isten megmutatná a kontár embernek, hogy ő is tud valamit.

 

b. A hőségtől fátyolosan szürkére felhősödött az ég, tűz a nap, tán a legforróbb órája ez a délutánnak, bogár se mozdul, álomtól bepárásodott bőrömön mégis érezni vélem annak a hűvösebb szellocskének a fuvallatát, melyet sehol másutt nem érezni ilyenkor, csak ezen a meredeken emelkedő úton.


A jobbra építkező mondatban az egyes összetevők elsősorban kisebb mellékmondatokban valósulnak meg, míg a balra építkezoben inkább a fő összetevők (alany, állítmány) bővítményeként, rendszerint azok előtt állva. Például:

22.6. táblázat -

(12)

a. A férfi, aki most múlt negyvenéves, és aki egy éve lett osztályvezető, nagy sikereket ért el munkatársaival.

 

b. A negyvenéves, egy éve osztályvezető férfi nagy sikereket ért el munkatársaival.


A két típus más olvasási, más feldolgozási módot kíván (a jobbra építkező előre haladót, a balra építkező gyakran visszacsatolót), ezáltal más a stílushatása. A (12a) változat a spontán beszédre jellemző inkább, a (12b) változat az írott, tervezett szövegekre, ezért a (12a) változat közelebb áll a bizalmas és informális stílustípushoz, míg a (12b) változat a választékos és formális stílustípushoz.