Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A stílus a nyelvi interakcióban

A stílus a nyelvi interakcióban

A nyelvi interakciókban részt vevők több szempontot is figyelembe vesznek akkor, amikor egy szöveg stílusát létrehozzák vagy megértik. Az első ilyen szempont a beszédhelyzet, amely meghatározza a résztvevők társadalmi státusát, egymáshoz való viszonyukat, tartalmazza pillanatnyi viselkedésüket, egyéni motivációikat, céljaikat és elvárásaikat. A második szempont a szöveg típusa, amely részben a beszédhelyzetből is következik: a monologikus szövegnek más nyelvi lehetűségei vannak, mint a dialógusnak, a kifejtő szöveg más, mint a bennfoglaló (a beszédhelyzetre és a résztvevők egyéb ismereteire építő, „fél szavakból” álló), vagy a spontán szövegek stílus tekintetében mások, mint a tervezett szövegek. A harmadik szempont a szöveggel vagy egyébként végrehajtandó (végrehajtott) cselekvés (lásd a 6. fejezet - Szövegtan. fejezetet is).

Minden szövegnek, minden beszédnek van stílusa (a közömbös stílus is stílus). A stílus nem önmagában létező jelenség, hanem mindig beszédhelyzethez, nyelvi interakcióhoz kapcsolódik, mindig szövegben érvényesül. Minden nyelvben és kultúrában – így a magyarban is – vannak tipikus, konvencionalizálódott stílusformák, ezek azonban csak konkrét beszédhelyzetben és szövegben kapják meg tényleges értéküket, értelmüket. Egy egyszerű példát említve: az idegenek közötti tegező köszönés (például üzletben eladó és vevő között) ma egykorú fiatalok (húsz év körüliek) számára stílus tekintetében közömbösnek számít, azaz a résztvevők számára a tegező forma nem tartalmaz semmilyen feltűnő stílusjegyet, a beszélő hatásszándéka a funkcióra összpontosít, hasonlóan a hallgató elvárása is. Ugyanezek a köszönési formák ugyanebben a helyzetben idősebb vevő számára már nem közömbösek, hanem bizalmasak, informálisak, amelyek nem egyeznek elvárásaival, hiszen a mai idősebb nemzedékek számára az idegenek közötti alkalmi párbeszéd formális jellegű, elvárásaikban e formális jelleghez magázó nyelvi formák, tehát számukra választékos, formális vagy közömbös stílusú nyelvi elemek tartoznak.

A beszélő vagy a hallgató az egyes nyelvi interakciókban úgy vesz részt, hogy a tipikus beszédhelyzetekhez, cselekvésekhez és szövegtípusokhoz kötve különböző nyelvi megformálási típusokat ismer. E megformálási típusokat stílustípusnak nevezzük. A stílustípus nyitott típus, körvonalai nem határozottak. Egy nyelvhez egy adott korban egy nyelvközösség praxisában számtalan stílustípus rendelődik. A közösség tagjai e stílustípusoknak általában csak egy részét ismerik.

A beszélő és a hallgató a számára már ismert tipikus beszédhelyzetek, cselekvések, szövegtípusok és stílustípusok felidézhető, tehát hasonlítható rendszerében tudja elhelyezni az újonnan létrehozott vagy megértett szöveget (illetve e rendszert – többnyire heurisztikus módon – bővítheti). E folyamatot nevezhetjük stílustulajdonításnak, melynek során a szövegalkotásban vagy -megértésben a beszélő vagy a hallgató hozzárendeli a megformáltsághoz saját nyelvi értékrendjének egy (vagy több) elemét. Ez az aktualizált viszonyrendszer a beszélő oldaláról hatásszándékként, célnormaként, a megformáltságból eredő értelemadás szándékaként (és a partnertől, a helyzettől származó felismert elvárásnormaként), a hallgató oldaláról elvárásnormaként, stílustulajdonításként és hatásként jelentkezik. A célnorma vagy az elvárásnorma orientáló késztetésként általában valamilyen összetett mintába, stílustípusba kívánja belehelyezni vagy ahhoz hasonlítani, igazítani, illetve a beszélő részéről belehelyezni a szöveget. Ha a mintának (a stílustípusnak) az adott szöveg nagyjából megfelel, akkor e megfelelés (azonosság) mellett föltehetően más, közeli vagy távoli stílustípusokkal mégis kontrasztviszonyba kerül, s a megfelelés és a többitől való kontrasztos elkülönülés (eltérés) jelöli ki a beszélő és a hallgató számára azt a viszonyrendszert, ami az adott szöveg stílusa az ő számára, egy közösségi rendbe illeszthető, mégis mindig egyéni orientáló mintarendszer keretében. Így árnyaltabb képet kaphatunk arról, miért tulajdonítanak azonos (vagy nagyjából azonos) stílusértéket ugyanannak a szövegnek különböző beszélők, hallgatók vagy befogadók, illetve miért tulajdonítanak máskor ellenkezőleg különböző stílusértéket, miért sorolják más stílustípusba ugyanazt a szöveget ugyanabban az időben ugyanahhoz a nyelvközösséghez tartozók.

A stílus jelenségét a beszélő szempontjából a cselekvés kategóriájával írhatjuk le. A stílus a cselekvést hozzáigazítja (indexikalizálja) a konkrét szituációhoz és kontextushoz, s mindez a hasonlítás műveletében végigkíséri a nyelvi interakciót, s nemcsak a beszélő folyamatos hasonlításában, hanem (ha vannak ilyenek) a partner visszajelzéseinek feldolgozásában is. A beszélő a szöveg stílusát a szociokulturálisan meghatározott nyelvi-kulturális tudásából, interakciós repertoárjából választja ki. E beszélői (írói) kiválasztás azonban nem egyetlen mozzanatban összegződik a cselekvéstervezés műveletében (a korábbi tapasztalatokhoz és az abból elvont típusokhoz való hasonlításban), hanem e hasonlítási és jóváhagyási tevékenység folyamatosan megtörténik a szövegalkotás teljes hosszában (vagy legalábbis megtörténhet).

A stílus jelensége a hallgató szempontjából a tulajdonítás (attribúció) kategóriájával írható le, hiszen a hallgató készen kapja a szöveget, ám egyúttal aktív elmeműködéssel (kognícióval) érti azt meg: a cselekvéshez, beszédhelyzethez és szövegtípushoz igazodó, illetve pillanatnyi motivációiból eredő elvárásai és már meglévő nyelvi és kommunikációs ismeretei alapján az elvárásnormák által kijelölt típusokhoz, itt stílustípus(ok)hoz hasonlítja az elhangzó szöveget, s e hasonlítás alapján azt besorolja valamely típusba, azaz a szöveghez hozzárendeli értelemösszetevőként annak stílusát. A stílushatás az esetek többségében nem fogalmi jellegű, sőt a stílustulajdonítás nem kötelező, tehát adott esetben a hallgató vagy az olvasó üresen hagyja a megértésben a stílus helyét. A stílustulajdonítás nem kötelezően eleve és előre elrendelt módon történik.

A stílus tehát a szöveg megformáltsága által létrehozott értelemösszetevő, amely a beszélő bizonyos szándékolt vagy nem szándékolt, nem fogalmi és nem denotatív közléselemeit a befogadóban attributív módon valósítja meg.

A beszélő/író és a hallgató/olvasó stílustulajdonításait a hallgató megértésfolyamatában a stílushatás követi. A stílushatás a stílustulajdonításban felismert stílusértelem által a hallgatóban vagy az olvasóban kiváltott értelmi és/vagy érzelmi következmény. Ennek megfelelően lehet beszélni egyrészt az általánosított stílushatásokról: a stílus szempontjából nem megfelelő–teljesen megfelelő, illetve a hatástalan–hatásos skálákról; másrészt pedig a speciális stílushatásokról, melyek a befogadó nézőpontjából jellemzik a stílushatást: ezek tartalmazzák egyrészt a beszélőre vonatkozó befogadói feltételezéseket (milyen szándékot tulajdonít a befogadó a beszélőnek/írónak), másrészt a befogadó saját szempontjait (saját hozzáállás, értékelés, illetve a szövegbefogadás módja), harmadrészt pedig a szövegformálásból eredő hatásokat.

A mai modernizált nyelvközösségek heterogének, tagoltak, az egy nyelvet beszélőknek nem azonos a szociolingvisztikai és stilisztikai nyelvi tudásuk, eltérő koruk, nemük, iskolázottságuk, lakóhelyük miatt másként minősítik a különböző nyelvi formákat, ezért stílustulajdonításaik is eltérhetnek. A nyelvi interakció során két modellszerű eset lehetséges: (1) a két résztvevő nyelvi ismeretei a stílustípusokat illetően bármilyen okból fedik egymást, legalább azon a ponton, annál a stílustípusnál, amelybe mindketten azonos módon besorolják az interakcióban elhangzó (leírt) szöveg(ek)et; (2) a két résztvevő stilisztikai nyelvi ismeretei (részben) fedik egymást, de valamilyen okból másként értékelik az adott szöveg(ek) stílusát. (Harmadik esetként megemlíthető, hogy ismereteiknek nincsen közös területük, bár ez valószínűleg igen ritka.)