Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A magyar nyelv kétnyelvű helyzetben

A magyar nyelv kétnyelvű helyzetben

A kétnyelvűség szerte a világon egyre jobban terjed, s ugyanez a tendencia érvényes Magyarországra és a magyarul beszélőkre is. Az elmúlt évtizedekben a más nyelvet is használók száma és aránya megduplázódott. Az 1960. és az 1980. évi magyarországi népszámlálások szerint a népesség alig egytizede tudott anyanyelvén kívül egy másik nyelvet. A 2001-es népszámlálás adatai szerint Magyarország 10 198 315 fős népességéből 19,2 százalék (1 958 636 fő) a magyaron kívül legalább egy másik nyelven képes másokat megérteni, és magát megértetni (vö. KSH 2003). Magyarországon kétnyelvűek azok, akik magyar anyanyelvükön kívül legalább egy másik nyelvet is tudnak és használnak. Ide sorolhatók azok a személyek, akik idegen nyelvként megtanulnak anyanyelvükön kívül akár az iskolai oktatásban, akár valamely külön nyelvtanfolyamon itthon vagy külföldön egy másik nyelvet (pl. az angolt) és használják azt, valamint azok a személyek, akikre a magyar jelnyelvi–hangzónyelvi kétnyelvűség jellemző (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás fejezetet). Itt kell megemlíteni azokat is, akik a történelmi Magyarország elcsatolt területeiről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Vajdaságból vándorolnak be, s magukkal hozzák azt a nyelvet, amelyet a korábbi lakóhelyükön anyanyelvük mellett második nyelvként megtanultak, pl. az oroszt, a románt vagy a szerbet. Jellemző lehet rájuk továbbá, hogy harmadik nyelvként az iskolában elsajátítottak egy további nyelvet, pl. az ukránt, a németet, a szlovént, vagy egy idegen nyelvet, pl. a franciát. Szintén kétnyelvűek azok a magyarországi őshonos és emigráns kisebbségi közösségek és személyek, akik saját nyelvükön kívül ismerik és beszélik a magyart is. Ha a határainkon túli magyarok kétnyelvűségről esik szó, akkor azokra a Magyar Köztársasággal szomszédos országokban élő magyarokra gondolunk, akik magyar anyanyelvükön kívül a környezetükben használt nyelvet is tudják és beszélik (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás fejezetet). Tengeren túli magyar kétnyelvűek azok a Magyarországról kivándorolt csoportok, egyének, akik a magyar mellett új hazájuk nyelvét is megtanulták.

Azoknak a pszicholingvisztikai, módszertani jelenségeknek a vizsgálata, amelyek a magyar anyanyelvűek második nyelvének, a környezeti nyelvnek (ilyen például a szerb a Vajdaságban), illetve az idegen nyelvnek (ilyen például az angol Magyarországon vagy Kárpátalján) az elsajátításával foglalkoznak, valamint a magyar mint idegen nyelv oktatásával függnek össze, éppúgy beletartoznak a magyar kétnyelvűségi kutatások sokféleségébe, mint a szociolingvisztikai, tehát a közösségi szintű empirikus vizsgálatok. A magyar kétnyelvűségi kutatások az 1960-as évek végén kezdődtek (pl. Mikeš 1967, Réger 1974, 1978, 1979; Jarovinszkij–Fabricius 1978, Gal 1979). Ezt megelőzően kétnyelvűségről szóló tanulmányt csak elvétve olvashattunk (lásd Arany A. 1939/40; 1998). Gál Zsuzsának a burgenlandi magyarok kétnyelvűségéről szóló könyve mérföldkőnek számít a közösségi szintű empirikus kutatásokban (Gal 1979). A könyv nemcsak témájában, hanem módszerében, a kutató-nyelvésznek a vizsgált közösséghez való viszonyában is hatással van azokra a nyelvészekre, akik a kétnyelvűséget empirikus módszerrel kutatják. A magyar kétnyelvűségi kutatások közösségi szintű empirikus vizsgálata az 1980-as évektől kezdve egyre nagyobb teret nyert. Fontos szerepe volt ebben Kontra Miklósnak, valamint a kezdeményezésével és szervezésében kialakult kutatóműhelynek, amely az Élőnyelvi Konferenciák résztvevőiből állt össze. Napjainkig ennek a kutatóműhelynek a tagjai jelentős tanulmányokat, monográfiákat és tanulmányköteteket publikáltak (pl. Kontra 1991, Bartha 1999, Sándor 2000, P. Lakatos–T. Károlyi 2004, Fenyvesi 2005). Ennek a műhelynek köszönhetően született meg továbbá a hat Magyarországgal szomszédos országban és Magyarországon azonos módszerrel, összesen 846 adatközlővel készült kutatás. Előmunkálatai még 1993-ban kezdődtek meg, az adatgyűjtésre 1996-ban került sor (vö. Kontra 1999b: 10, 17, Kontra 2003: 509, Göncz 2004: 10). A kutatási eredmények lehetőséget nyújtanak a környező országok kisebbségi magyar nyelvhasználatának szociolingvisztikai bemutatására, ez A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című könyvsorozatban jelenik meg (vö. Csernicskó 1998, Göncz 1999, Lanstyák 2000). Készülőben van a romániai, szlovéniai, ausztriai, valamint az összefoglaló kötet. A kutatás kiterjed a határon túli magyar nyelvváltozatok egyes változóinak vizsgálatára (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás fejezetet). Emellett a közösségek kétnyelvűségének leírása is komoly szerephez jut. Göncz Lajos ennek fontosságát így fogalmazza meg könyve bevezetőjében (1999: 21): „[A] tanulmány tárgyát és céljait, valamint a megközelítési szempontokat röviden a következőképpen összegezhetjük: a vajdasági magyarság kétnyelvű közösség, beszédtevékenysége ezért mind a nyelvismeret, mind a nyelvhasználat tekintetében eltér az egynyelvű közösségek beszédtevékenységétől. Természetesen beszéde éppoly hatékony, mint az egynyelvűeké, csakhogy a kétnyelvűek beszédét kétnyelvű normák irányítják. Mind az első nyelvi, mind a másodnyelvi nyelvváltozatai kontaktusváltozatok, amelyeket a nyelvi kontaktusokból eredeztethető nyelvi szabályosságok, valamint a kétnyelvűségi helyzetéhez kapcsolódó más szociális és lélektani hatások formálnak.”

Élőnyelvi Konferenciák: Budapest 1988, Újvidék 1989, Budapest 1990, Kolozsvár 1991, Nyitra 1992, Budapest 1993, Nagymegyer 1994, Ungvár 1995, Szeged 1996, Bécs 1998, Újvidék 2000, Nyíregyháza 2002, Kolozsvár 2004. (Az Élőnyelvi Konferenciák anyagából megjelent tanulmánykötetek listáját lásd Kontra 2003: 512.)

A Magyar Köztársasággal szomszédos államokban élő magyarok kétnyelvűsége változatos képet mutat. Péntek János és Benő Attila egyik tanulmányából (2003: 135–136) megtudjuk, hogy a romániai magyarságnak „hozzávetőleg a fele él olyan nyelvi környezetben, amely az adott településen vagy akár a kisebb vagy nagyobb régióban többségében anyanyelvi. Többségében magyar nyelvi régióként legjelentősebb a Székelyföld. Az ilyen jellegű területeken és településeken nyelvileg élesen elkülönül (vagy éppen elszigetelődik) a helyi állami hatóság (prefektúra, rendőrség, katonaság, bíróság), amely mindenütt román többségű vagy egy gyarmati rendszerhez hasonlóan kizárólag román, nem ismeri, vagy ha ismeri, a hivatalban nem használja a helyi lakosság nyelvét. (…) Szórványterületen a nyelvi jogok elsősorban azért nem érvényesülnek, mert a magyar lakosság kétnyelvű, sőt ebben a kétnyelvűségben az államnyelv dominál, így nincs is meg a határozott igény a jogok érvényesítésére (Arad, Brassó, Nagybánya, Vajdahunyad). A magyar többségű régiók helyi közigazgatási központjaiban ennél jóval kedvezőbb a helyzet: könnyebben érvényesíthetők a jogok, sőt a többség akár hallgatólagos elvárása a hatóságot is jobb belátásra bírja”. Egy 1997-ben végzett 18–36 év közötti magyar anyanyelvű kolozsvári fiatalok (n = 73) körében végzett kérdőíves vizsgálat szerint, esetükben a magyar nyelv a személyes, intimebb területeken élvez előnyt (otthon 100%, egyház 78,1%). A román nyelv ugyanakkor olyan színtereken domináns a magyarral szemben, mint amilyen az orvosi rendelő (86,3%) vagy a bolt (89%), tehát ahol valószínűbb, hogy az alkalmazott román anyanyelvű. Két sem leges terület van, ahol a két nyelv használata, ha nem is egyenlő, de mindenképpen közel áll egymáshoz: a munkahely és a szomszédság. A megkérdezettek szerint a magyar nyelvet nagyobb arányban használják a személyes tárgyú iratok megírására (78,3%), ugyanakkor a román nyelv dominál a hivatalos iratok megszerkesztésében (83%). A kutatásnak a nyelvi attitűdökre vonatkozó eredménye szerint a kolozsvári fiatalok körében a magyarországi magyar nyelv lényegesen kisebb presztízzsel bír, mint a hazai nyelvváltozat (lásd Veress 2000: 239, 243, 244).

A szlovákiai (felvidéki) magyar kétnyelvűség típusai Lanstyák István szerint a következők. A hatalmi viszonyok szempontjából a szlovákiai magyarok kétnyelvűségének legfontosabb vonása, hogy kisebbségi kétnyelvűség. A magyar többségű településeken a magyar beszélőközösség hatalom nélküli többséget alkot. A szlovákiai magyarság őshonos. A nyelvismeret különbségeit tekintve a beszélők többségére a magyardomináns kétnyelvűség a jellemző, tehát a magyar nyelvet ismerik jobban. Mivel a beszélők többségénél a másodnyelv elsajátítása többnyire nevelési és oktatási intézményekben (és nem a családban) történik, rájuk az „ellenőrzött” kétnyelvűség vonatkozik. Nem elhanyagolható azok száma sem (lásd a vegyes házasságból származó gyermekeket), akik a szlovák nyelvet spontán módon sajátítják el. A beszélők többségére a glottizmus jellemző, ami a másodnyelvnek az anyanyelvnél későbbi elsajátítását jelenti. A vegyes házasságból származó és az erősen szlovák többségű környezetben élő gyermekek egy részére a két nyelv szimultán elsajátítása, vagyis a lingvizmus jellemző. A szlovákiai magyarok többsége alapvetően hozzáadó (additív) kétnyelvűségi helyzetben van, s a szlovák nyelv elsajátítása nem veszélyezteti anyanyelvüket (ennek ellentéte a felcserélő/szubtraktív kétnyelvűség lehet) (Lanstyák 2000: 149–153).

Beregszászi Anikó és Csernicskó István az ukrajnai (kárpátaljai) magyar kétnyelvűség tipizálásakor fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a közösséget kisebbségi kétnyelvűség jellemzi, a közösség őshonos. A beszélők nyelvtudásának foka a közösségben meglehetősen nagy változatosságot mutat (az 1989-es népszámlálási adatok szerint Kárpátalján többen vannak a magyar–orosz, mint a magyar–ukrán kétnyelvűek, és a magyarok 53,5%-a még legalább egy többségi nyelvet szabadon beszél). A közösség túlnyomó része domináns kétnyelvű. A másodnyelv elsajátításának indítéka alapján a magyar többségű kárpátaljai településen élők kétnyelvűsége elrendelt kétnyelvűség, hiszen az orosz és az ukrán nyelvvel általában az iskolában ismerkednek meg. A vegyes lakosságú településeken a természetes kétnyelvűség is ismert. Az intézményi kétnyelvűséget a törvények lehetővé teszik, de a gyakorlatban ez többnyire nem működik. A kárpátaljai magyarság kétnyelvűsége egyoldalú, mert a többségre közel sem jellemző olyan szintű kétnyelvűség, mint a magyarokra (Beregszászi–Csernicskó é. n.: 35–42). Fontosnak tartjuk itt megjegyezni, hogy a fent említett kifejezések, mint elrendelt kétnyelvűség, intézményi kétnyelvűség az aszimmetrikus intézményes bilingvizmus kategóriájába sorolandók.

A határainkon túli magyar kétnyelvű közösségek közül csak a szlovéniai (muravidéki) magyarok nyelve rendelkezik hivatalos nyelvi státusszal. A Szlovén Köztársaság Alkotmányának az Általános rendelkezések 5. szakasza biztosítja az őshonos magyar és olasz közösség jogvédelmét, s a 11. szakasz kimondja, hogy „Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon közösségek területén, ahol az olasz vagy a magyar nemzetiség él, az olasz vagy a magyar is hivatalos nyelv” (vö. Kolláth 2003: 192). Ennek ellenére Kolláth Anna szerint „a magyarság önazonosságtudata folyamatosan veszít erejéből, a magyar nyelv és kultúra társadalmi presztízse alulmarad a szlovénnel szemben, a kétnyelvűség aszimmetrikus az iskolában és azokon kívül is” (2003: 198).

Az ausztriai (burgenlandi) magyarok kétnyelvűségéről, az 1970-es évekre jellemző magyar–német nyelvcsere folyamatáról és velejáróiról Gál Zsuzsa könyvéből olvashatunk (Gal 1979). Ennek az 1974-ben végzett látszólagosidő-kutatásnak köszönhetően, ahol a kétnyelvűségi változásokat az életkori csoportok közötti eltérések mutatják (lásd a 19.9. pontot), elkészülhetett huszonöt évvel később egy követéses vizsgálat adatgyűjtése is. Bodó Csanád valóságosidő-vizsgálatának feltevései a nyelvválasztási szokások változásáról, valamint az életkori csoportok nyelvi viselkedésének stabilitásáról szólnak. „Az 1974-ben és 1999-ben rögzített adatok összevetése alapján elmondható, hogy a közösség Gál által megfigyelt generációs megoszlása 25 évvel később is fennáll, de a közösség egésze ma már kevesebbet használja a magyar nyelvet, mint 1974-ben” (Bodó 2004: 159).

A Romániában élő moldvai csángó közösség helyzete „eltér a többi határon túli magyar kisebbségi csoportétól, hiszen Moldva sohasem volt Magyarország része, az izolált közösségi helyzet miatt a csángó vidékek történelmi fejlődése más úton haladt. (…) A csángók a magyar nyelvet (…) a családban sajátítják el, és a nyelvhasználat kizárólagos színtere a család, valamint az informális kapcsolatok. A csángók kétnyelvűsége napjainkban egyre bizonytalanabbá válik, a magyar nyelv ismerete a fiataloknál már leginkább csak a tájnyelv valamilyen fokú ismeretéről vagy értéséről tanúskodik, s ez jelentősen felgyorsítja a természetes nyelvi asszimilációt. Míg hatvan–hetven évvel ezelőtt a tájnyelv a beszélők anyanyelve volt, addig ez mára (…) második nyelvvé degradálódik” (Mesterházy 2003: 148–149). Sándor Klára (2003: 177) szerint sikeres nyelvélesztés, mely ebben az esetben a rendkívül gyors nyelvcsere megállítását és a kétnyelvűség stabilitását jelentheti, csak a csángók alapnyelvéből (azaz a csángó dialektusokból) kialakított koinéra alapozva, s e koiné presztízsének megteremtésével történhet (lásd a „Oktatás”. pontot is).

A határainkon túli kétnyelvűség villanásszerű bemutatása összegzéseként egy ábrát mutatunk be, amely a fentebb említett hat magyar közösségben (Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Vajdaság, Muravidék, Ausztria) 1996-ban végzett kutatás adataiból készült (vö. Göncz 2004: 180, 182, 190). Az adatközlők hétfőkú skálán (lásd a 2. ábra y-tengelyét) értékelték, hogy milyen szinten beszélnek magyarul, illetve a többségi nyelven (szlovákul, ukránul, románul, szerbül, szlovénül, németül). A skála fokozatai a következők voltak: 0 pont = sehogy; 1 pont = nem beszélek, csak értek; 2 pont = alig néhány szót; 3 pont = nem nagyon jól; 4 pont = jól; 5 pont = nagyon jól; 6 pont = anyanyelvi szinten. „Az eredmények azt mutatják, hogy minden régióban a kétnyelvű magyar beszélőközösségek úgy értékelik, a magyar nyelvet jelentősen jobban ismerik a régiókban használt másik nyelvnél vagy nyelveknél. A mintákban az értelmiségiek túl vannak reprezentálva” (Göncz 2004: 190).

A magyar és a többségi nyelv ismeretének szintje (önbecslés alapján) hat régióban (forrás: Göncz 2004: 190)

A magyarországi őshonos kisebbségek kétnyelvűsége sem mutat egységesebb képet, de ez nem is várható el, hiszen minden kétnyelvűség egyedi. Terjedelmi okok miatt nem vállalkozunk az 1993. évi LXXVII. törvényben meghatározott 13 magyarországi őshonos közösség kétnyelvűségének leírására. A következőkben bemutatandó néhány őshonos közösség kétnyelvűsége jól illusztrálja, hogy a kisebbségi nyelv – többségi nyelv cseréjének folyamatában vannak. Mint ahogyan erről egy közel negyedszázada megjelent, a magyarországi nemzetiségekről szóló könyvben is olvashatunk: „[A] nyelvhasználat problémája ma már semmilyen formában nem jelentkezik Magyarországon. Már csak azért sem, mert a nemzetiségi lakosság lényegében kétnyelvű, azaz anyanyelve mellett – az eldugott tanyákon vagy falvakban élő öregeken kívül – mindenki beszéli a magyar nyelvet is. Sőt – sajnálatos módon – a többség [értsd többségük, BA] a magyar nyelvet anyanyelvénél jobban beszéli. Ez annak következménye, hogy a magyarországi viszonyok között – a magyarság számbeli túlsúlya miatt – a gyakorlati életben úgyszólván mindenütt a magyar nyelv használata a természetes” (Kővágó 1981: 126).

Magyarország egyik legnagyobb kétnyelvű csoportját a cigány–magyar beszélők alkotják. A magyarországi cigány lakosság körében 1970-ben, 1993-ban és 2003-ban készült reprezentatív szociológiai felmérés (vö. Kemény 1974, Kemény–Janky 2003). A kutatások nyelvészeti vonatkozású eredményei szerint a magyarországi cigányok három nagy nyelvi csoporthoz tartoznak: magyarul beszélő magyar cigányok, romungrók (akik magukat magyar cigánynak, zenész vagy muzsikus cigánynak mondják); a két nyelven, magyarul és cigányul beszélő oláh cigányok (akik magukat romának, romnak mondják) és a két nyelven, magyarul és románul beszélő cigányok (akik magukat beásnak mondják). 1971 és 1993 között a cigány–magyar nyelvcsere jól kimutatható volt. De a cigányok többsége továbbra is kétnyelvű maradt: román (beás) és magyar nyelven beszélt 53 ezer ember (az országban élő cigányok 11,3 százaléka), cigány és magyar nyelven beszélt 52 ezer ember (az országban élő cigányok 11,1 százaléka). 1993 és 2003 között a beás anyanyelvűek aránya tovább csökkent: 5,5 százalékról 4,6 százalékra. A cigány anyanyelvűek aránya 4,4 százalékról 7,7 százalékra nott, és ennek megfelelően a magyar anyanyelvűek aránya 89,5 százalékról 86,9 százalékra csökkent. Az oláh cigányok egy részénél tehát a nyelvcsere folyamata visszafordult. (vö. Kemény–Janky 2003: 5–6) Magyarországon azért beszélhetünk beás nyelvről, mivel a beások román nyelvjárásának sztenderdizációja megkezdődött. A beás sztenderdizációja nem a sztenderd román átvételét vagy az ahhoz való közeledést jelenti, hiszen a beás helyesírási szabályzat kialakítói a magyar ábécé betűit alkalmazták. A sztenderdizáció egy másik fontos velejárója, hogy elkészült egy beás nyelvkönyv és egy szótár is (vö. Orsós 1994, Orsós 1997, Orsós 1999). A magyarországi kisebbségek identitásának meghatározásában (is) fontos szerep jut az iskolának („ki milyen iskolába jár, olyan nemzetiségűnek tartja magát”) (vö. Demeter Zayzon 2003: 222). A magyarországi cigányoknak nem adatott meg, hogy iskolában anyanyelvükön tanuljanak, mivel a cigány nyelvű oktatás országos szinten még napjainkig sincs kialakítva.

„Az iskola nemcsak a gyerekkorban, a tanítási időben gyakorolt asszimiláló hatást, hanem később is. Amikor a beás és oláh cigány gyerekek felnőttek, emlékeztek arra, hogy az iskolában nem boldogultak, mert nem vagy rosszul tudtak magyarul. Emlékeztek a kudarcokra, a megaláztatásokra, és sokan közülük úgy döntöttek, hogy a gyerekeiket megkímélik ezektől, otthon is magyarul beszélnek velük, és a magyar nyelvet teszik anyanyelvükké.” (Kemény–Janky 2003: 6)

Erb Maria szerint a magyarországi németeknél a német és a magyar nyelv közötti funkcionális-szituatív munkamegosztásban a kisebbségi nyelv használata elsősorban a privát, intim, családi kommunikációra korlátozódik, a többségi nyelv pedig a nyilvános, társadalmi és közéleti nyelvhasználati színtereket fedi le. A német nyelvjárás és a sztenderd változat további differenciálódást eredményez. A mindennapok kommunikációjában a sztenderd változatot a hazai németségnek csak egy öntudatosabb, elsősorban értelmiségiekből álló kis csoportja beszéli – nem ritkán demonstratív céllal is (vö. Erb 2004: 23). A 2003 ősze és 2004 tavasza között, egy több magyarországi közösséget érintő országos kutatás (vö. Bartha 2003) keretében Tarjánban lefolytatott szociolingvisztikai terepmunka eredményei arról tanúskodnak, hogy a demográfiai, társadalmi, szociális és kulturális faktorok tekintetében Magyarországon viszonylag a legjobb helyzetben lévő magyarországi németeket is a nyelvcsere folyamata jellemzi. Bár Erb Maria elemzése szerint a tarjáni németeknél a német nyelv használata a családban a legstabilabb, a nyelvhasználati kérdőív válaszkategóriáinak százalékos aránya ugyanakkor már ezen a nyelvhasználati színtéren is a magyar nyelv dominanciáját mutatja. A családi beszélgetések nyelvválasztására kérdező tíz kérdésre kapott összesen 588 válaszon a megadott opciók a következőképpen „osztoznak”: 27% mindig németül, 4,5% általában németül, 13% németül és magyarul, 15,5% általában magyarul, 40% mindig magyarul beszél. Az adatközlők leginkább nagyszüleikkel beszélnek/beszéltek németül, őket a szülők követik, de már jóval alacsonyabb arányban. A gyermek–szülő kommunikációban a német nyelv elsősorban a primer szocializációban van jelen, az óvodás, illetve iskolás korral drasztikusan csökken. A házastársak és a testvérek pedig elsősorban magyarul beszélnek egymással (vö. Erb 2004: 22).

A magyarországi szlovákok kiskorösi közösségében az anyanyelvvel szoros kapcsolatban lévő, még élő szokások az 1930-as évek közepén váltak először kétnyelvűvé. Például a lakodalmakban ekkor még szlovák és magyar vőfélyt alkalmaztak, akik szlovákul, illetve magyarul mondták el a lakodalmi verseket, rigmusokat. A folklórnak ez a nagyon tudatosan funkcionáló kétnyelvűsége azonban az 1940-es évek elején nagyrészt eltűnt (Gyivicsán 1993: 143). A békéscsabai szlovák értelmiségiek körében az 1990-es évek második felében végzett kutatások szerint generációról generációra csökken a szlovák anyanyelvi, s ezzel fordított arányban nő a többségi (magyar) nyelvi kompetencia. Funkcionális szempontból a szlovák nyelv a megkérdezettek többségének a második nyelve (Uhrin 2004: 13, 196–198). A szlovákot anyanyelvként elismerőknél is elsősorban érzelmi azonosulásról van szó (lásd Gyivicsán 1993: 139, Uhrin 2004: 199). A tarjáni németekkel egy időben és ugyanazzal a módszerrel a szlovák kutatás Tótkomlóson készült. Az eredmények szerint Tótkomlóson a szlovák nyelv eltérő mértékben és minőségben ugyan, de jelen van és használatos minden nyelvhasználati színtéren. Bár mindenhol a magyar nyelv használata a domináns, azonban a válaszok alapján a szlovák nyelv érzékelhető jelenléte is kimutatható. Vannak nyelvhasználati színterek, amelyekben a nyelvcsere gyorsabb ütemben megy végbe: a magánszférában és az egyházi életben. A szlovák nyelvet, a helyi nyelvjárást a családban beszélik, de használata generációnként egyre csökken: házastársával, élettársával mindig szlovákul már csak a minta 16,9%-a (a hetvenből 11 fő) beszél, gyermekeivel csak szlovákul viszont már senki sem. Kis mértékű elmozdulást tapasztalhatunk azonban a szlovák nyelv javára az unokákkal való kommunikáció esetében (vö. Tóth et al. 2004: 52).

A magyarországi kétnyelvű románok kétegyházi közösségében 1990-ben végzett terepmunka eredményei szerint (vö. Borbély 2001: 152) a román nyelv használata a falu határain belüli nyelvhasználati színterekhez köthető. A nyelvközösségben élők lakóhelyén a vallás (ima, templom) az a nyelvhasználati színtér, ahol a román nyelv használata meghaladja mind a magyar, mind pedig a román és a magyar nyelv együttes használatát. Minden egyéb nyelvhasználati színtéren (otthon, munkahely, községháza, orvos, vásárlás) a magyar nyelv választása a gyakoribb. A statisztikai eredmények alapján elmondható, hogy a kétegyházi román fiatalok sokkal gyakrabban választják a magyar nyelvet, mint az idősebbek, ami a fiatal nőknél a legkiugróbb. Az 1990-ben végzett adatgyűjtés eredményeit összehasonlítva az ugyanebben a közösségben, ugyanazokkal az adatközlőkkel és módszerrel, tíz évvel később gyűjtött adatokkal azt tapasztaljuk, hogy egy előrehaladott román–magyar nyelvcsere-helyzetben lévő közösség nyelvválasztására nem csak a román nyelv lineáris háttérbe szorulása a jellemző. A román és a magyar nyelvválasztás változásai szerint a nyelvhasználati színterek a következő típusokba csoportosíthatók: (a) ahol visszafordult a nyelvcsere (tíz évvel később a románt gyakrabban használják), (b) ahol nincs változás a nyelvcserében (tíz évvel később a románt ugyanolyan gyakran választják), (c) ahol a nyelvcsere folytatódott (tíz évvel később a magyar használata nőtt) (vö. Borbély 2005).

A határainkon túli magyarok kétnyelvűségéről szóló részhez hasonlóan egy ábrával illusztráljuk, hogy miként értékelte nyelvtudását 2003–2004-ben hat magyarországi oshonos kisebbség. Az adatközlők önbecslése szerint átlagosan magyarul jobban beszélnek, mint saját nyelvükön (vö. 3. ábra). A vizsgálatban az instrukció és a megadott skála a következő volt: Értékelje 1-től 5-ig, mint az iskolában, hogy hogyan beszéli Ön anyanyelvét/a magyar nyelvet: 5 = tökéletesen, 4 = könnyen, 3 = többé-kevésbé, 2 = nehezen, 1 = egyáltalán nem. A minta tükrözi a vizsgált közösségek felnőtt populációját az életkor, a nem és az iskolázottság szerint.

A saját és a magyar nyelv ismeretének szintje (önbecslés alapján) hat magyarországi őshonos kisebbségi közösségben (forrás: „A nyelvi másság dimenziói” Archívum Kézirattára, MTA Nyelvtudományi Intézet, Statisztikai Adatok 2003)

A kétnyelvűségről, összegzésképpen, fontos hangsúlyozni, hogy semmiképpen sem deviáns, hanem jól meghatározható normák szerint működő nyelvi jelenség. A Simon-próbával végzett vizsgálatok eredményei arról győznek meg minket, hogy a kétnyelvűség az egyénnek nem csak a gyermekkori fejlődésére van pozitív hatással, hanem az egyén egész életében, és öregkorában (legalább 70 éves korig) munkamemóriája teljesítményére is pozitívan kihat. A hozzáadó (additív) kétnyelvűség, melyben az egyén, egy támogató társadalmi közegben, még egy nyelvvel gazdagíthatja nyelvi repertoárját, anélkül, hogy anyanyelve kárát látná, mindenki számára hasznos lehet. Viszont a felcserélő (szubtraktív) kétnyelvűség esetében – például egy rosszul megválasztott kisebbségi kétnyelvű oktatási program következtében vagy emigráns helyzetben –, a dekulturációs kétnyelvűség, netán az anómia – hátrányként jelenik meg. Természetesen e negatív hatások nem a kétnyelvűség tényéből következnek.

[1]



[1] A nyelvhasználati színtér definíciója a kétnyelvű beszédről szóló részben olvasható (lásd a „A kétnyelvű beszéd”. pontot).