Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A kétnyelvű beszéd

A kétnyelvű beszéd

A kétnyelvű – az általa ismert nyelveken – beszélhet egynyelvűvel és beszélhet kétnyelvűvel. Ennek megfelelően a vizsgálatok során két pólus, az egynyelvű és a kétnyelvű beszédmód különíthető el. Grosjean (1995: 261–264) szerint a kétnyelvű beszélők mindennapi életük során mindig egy adott nyelvi módot kiváltó szituációs kontinuum különböző pontjain helyezhetők el. A kontinuum egyik végpontja a teljes egynyelvű, a másik végpontja a teljes kétnyelvű beszédmód. Az egynyelvű beszédmódban a kétnyelvű az általa ismert nyelvek közül aktiválja egynyelvű partnere nyelvét. Azok a kétnyelvűek, akik folyékonyan, akcentus nélkül beszélik az aktivált nyelvet, képesek ilyen esetben úgy beszélni, mint az egynyelvűek. Nem feltétele viszont a kétnyelvűségnek, hogy egy kétnyelvű mindkét nyelven úgy beszéljen, mint az egynyelvűek, mert egy kétnyelvű személyben nem két egynyelvű személy lakozik.

A kétnyelvű beszédmód legfontosabb fogalmai az interferencia, a nyelvválasztás (kódválasztás), valamint a kódváltás, a kölcsönzés és a kódkeverés. Az interferencia, Weinreich meghatározása szerint, gyűjtőfogalom. Azon nyelvi jelenségek összességére utal, amelyek abból adódnak, hogy a kétnyelvű beszélő mindennapi interakcióiban egynél több nyelvet használ (1953: 1). Ezen meghatározás alapján interferenciának tekinthető az összes olyan nyelvi jelenség, amely a kétnyelvűség következtében jött létre. Az interferencia-jelenségek, például a nyelvi szintek szerint, különböző természetűek lehetnek. Vannak ettől eltérő vélemények is, például Haugen (1950) az interferenciát a kódelkülönítési folyamat közbülső állomásának tekinti, amely a kódok váltakozó használata és az Lx-beli elemek Ly-ba való beépülése között foglal helyet. Romain (1995) megközelítése – részben – visszatér az interferencia Weinreich által leírt értelmezéséhez, amely szerint az interferencia mindazon nyelvi jelenségeknek a gyűjtőfogalma, amelyek abból adódnak, hogy a kétnyelvű egyén mindennapi interakcióiban egynél több nyelvet használ.

Az egy nyelvet beszélő személyek beszélgetéseik során a nyelvükön belül fellelhető változatok (nyelvváltozat, nyelvjárás, sztenderd) és stílusok közül választanak. Az informális (közvetlen, fesztelen) stílusról – ha a helyzet úgy kívánja – átválthatnak egy formálisabb stílusra, majd egy másikra. A beszélők, bármely nyelvközösségben, a stílust minden esetben a szituációhoz igazítva választják ki a rendelkezésre álló nyelvi repertoárból (lásd a 22. fejezet - Stilisztika. fejezetet). A kétnyelvű beszélő társalgásai során egyrészt az egynyelvű beszélőhöz hasonlóan választhat az egyik vagy a másik nyelven belül a változatok és/vagy stílusok közül, másrészt választhat a birtokában lévő két nyelv közül is. Azt a nyelvi jelenséget, amikor egy kétnyelvű az általa beszélt két (vagy több) nyelv közül kiválaszt egyet, nyelvválasztásnak nevezzük. A fogalmat nem szabad összetéveszteni a kétnyelvű beszédhelyzetben előforduló másik jelenséggel, a kódváltással (lásd még nyelvváltás), amikor is a beszédpartnerek már megkezdték egy bizonyos nyelven a beszélgetést, de egy adott ponton valamilyen oknál fogva átváltanak a másik nyelvre.

A nyelvválasztás vizsgálatakor fontos kideríteni, hogy a kétnyelvű kihez, mikor, melyik nyelven szól, valamint azt, hogy az egyes nyelvközösségekben milyen tényezők határozzák meg a nyelvválasztást, illetőleg hogy milyen változások figyelhetők meg egy kétnyelvű közösségen belül a nyelvválasztást illetően. Fishman (1972) szerint minden közösségben fellelhetők általános, elvont nyelvhasználati színterek, amelyek olyan társadalmi-kulturális képződmények, amelyek intézményesült formában implicit szabályok szerint rögzítik egy-egy szituációtípus jellegzetes vonásait. Ezek: a résztvevők, a hely, a téma és a hozzájuk tartozó kód (nyelv, változat stb.). Fishman öt prototipikus nyelvhasználati színteret sorolt fel: otthon, barátság, egyház, oktatás, munka. A kétnyelvű közösségekben általában a saját nyelvet választják az otthon, barátság, egyház nyelvhasználati színtereken való kommunikációban, míg a munka nyelve többnyire a környezet nyelve (lásd a „Nyelvcsere”. pontot).

A nyelvválasztást meghatározó tényezőket több magyar kétnyelvű közösségben is leírták. A felsőőri magyarok közösségében a nyelvválasztást leginkább az interakcióban résztvevők személye határozza meg, mert a magyarok csaknem mindig németre váltanak, ha német egynyelvűek is jelen vannak. Ebben a közösségben a beszélők életkora is hatással van a nyelvválasztásra, mivel a fiatalok elsősorban a németet, az idősebbek pedig a magyart választják (Gal 1979: 136). Egy szlovákiai magyar településen, Kolonban végzett kutatás szerint az anyanyelv az informális beszédhelyzetekhez kapcsolható és a formális beszédhelyzetekben a magyar nyelv csak a községen belül, esetleg a környező magyar falvakban használható (Sándor 1995: 212–213). A beszédhelyzet mellett a beszélő életkora, lakhelyének típusa és iskolázottsága is befolyásolja a szlovákiai magyarok nyelvválasztását. Lanstyák szerint az „idősebb és/vagy falun élő és/vagy kevésbé művelt magyar beszélők hajlamosabbak arra, hogy a nem magyar idegenekkel is magyarul beszéljenek saját (magyar többségű) lakóhelyükön, ugyanakkor a fiatalabbak és/vagy városi és/vagy műveltebb beszélők könnyebben váltanak át szlovákra, ha beszédpartnerükről kiderül, hogy nem magyar” (1991: 31). A moldvai csángóknál a saját nyelvhez a falu hagyományos színterei (otthon, bolt, templomba menet, kocsma) kapcsolhatók, míg a román nyelv használata azokon a színtereken érvényesül, amelyek nem tartoznak a faluközösség hagyományos színtereihez (a postán és az orvosnál). Nagyon fontos ebben a közösségben továbbá az is, hogy a csángó nyelv választása a közösséghez való szolidaritást szimbolizálja (Sándor 1998). A nyelvhasználati színterek a kárpátaljai magyaroknál is meghatározzák a nyelvválasztást. Míg a családban a magyar nyelv dominanciája érvényesül, addig a közéleti színtereken a magyar, az orosz és az ukrán nyelv használata arányosan oszlik meg (Csernicskó 1998: 152–159). Az USA-beli South Bend-i magyarok közösségében a beszélők jellemzőin (öregamerikások, ötvenhatosok, öregamerikások gyermekei, ötvenhatosok gyermekei) kívül számottevően csupán az interakció színtere befolyásolja a nyelvhasználatot. Az ezzel kapcsolatos megfigyelés szerint a családon kívüli társadalmi színterek közül elsősorban az egyház esetében használatos az angol mellett a magyar nyelv (Kontra 1990: 24–25). Az USA-beli detroiti magyarok közösségében is megfigyelhető a színterek hatása a nyelvválasztásra. Ebben a közösségben a generációk közötti eltérések mellett (öregamerikás, öregamerikás gyermeke) a színterek hatása azt mutatja, hogy generációtól függetlenül az egyház, a magyar kolónia és a család nagymértékben befolyásolja a nyelvválasztást (Bartha 1993: 77–79).

A nyelvválasztást befolyásoló tényezők

  • a beszélgetés résztvevői (nyelvi jártasság, nyelvi előnyben részesítés, társadalmi-gazdasági státusz, életkor, nem, foglalkozás, iskolázottság, etnikai hovatartozás, a beszélő beszédaktusainak előtörténete, a kapcsolatok minősége, bizalmasság, a kapcsolat hatásfoka, a nyelvekhez fűzűdű érzelmek, attitűdök, külső hatások);

  • a szituáció (helyszín/környezet, egynyelvű(ek) jelenléte, a formális kapcsolat mértéke, a bizalmasság foka);

  • a beszélgetés tartalma (téma, szókincs típusa); a beszélgetés mint szociális interakció funkciója (a társadalmi státusz emelése, a társadalmi különbségek, valaki kizárása, felkérés vagy parancs) stb.

A kétnyelvű a beszélgetés megkezdése előtt az általa és a közösség által jól ismert szabályoknak megfelelően választ a birtokában lévő nyelvek közül, de ez a választás nem zárja ki, hogy a választott nyelven belül ne térjen át a másik nyelvre is. A kétnyelvű beszélő legfontosabb ismérve, hogy beszéde közben nehézség nélkül vált át a másik nyelvre, vagyis kódotvált. A kódváltáskor érintett két nyelv egymáshoz való viszonya lényeges. A bázisnyelv (befogadónyelv vagy mátrix nyelv) az a nyelv, amely kódváltás esetén grammatikai szempontból meghatározza az adott megnyilatkozás szerkezetét. Kódváltásos beszédmódban a vendégnyelv (befogadott vagy beágyazottnyelv) az a nyelv, amelyből a bázisnyelvbe átveszünk egy vagy több elemet (például szót, szintagmát, mondatot). A kódváltás fogalmának körvonalazásakor elsődleges szempontnak kell tekinteni Gumperz megállapítását, mely szerint a kódváltás a kétnyelvű beszédben messze áll attól, hogy a nyelvismeret szempontjából, kevéssé kompetens beszélők által használt, grammatikailag összefüggéstelen, kevert nyelvnek minősítsük. Ennek oka abban rejlik, hogy a kódváltás gyakran olyan kommunikatív stratégiaként használatos, amely nyelvi és társadalmi információt hordoz magában. Lényeges még, hogy a kódváltások többségéhez a kölcsönzéssel szemben bizonyos második nyelvi kompetenciára is szükség van (Gumperz 1970).

Számtalan tanulmány járult már hozzá ahhoz, hogy a kétnyelvű közösségek kódváltásának szabályozottságát, rendszerét és jelentését megértsük. A tanulmányok nagy része két megközelítésből vizsgálja a jelenséget. Az egyik egy szűkebb, nyelvészeti megközelítés; a másik pedig egy tágabb, mely a kódváltást a társadalom összefüggésrendszerében vizsgálja. A nyelvészek már több évtizede felismerték, hogy a kódváltás nyelvészetileg szabályozott és nem véletlenszerű. Ebben a megközelítésben a vizsgálatok a kódváltás grammatikai kényszereit keresik. Poplack (1980) két általános kényszert vizsgál a kódváltás létrejöttében. Az egyik ilyen szabály a szabadmorféma-kényszer, amely szerint kódváltás nem jöhet létre a szótő és a szó toldaléka között. Poplack ezt a kényszert nemcsak a szótő és a toldalék esetében tartotta törvényszerűnek, hanem az idiomatikus kifejezések, a köszönés és a bocsánatkérés formulái, valamint a diskurzusjelölők esetében is. A másik, az ún. ekvivalencia-kényszer elmélete, amely szerint a kódváltás – s ez csak mondaton belüli kódváltásra vonatkozik – olyan pontokon lehetséges, ahol a váltás egyik nyelv szintaktikai (szórendi) szabályait sem sérti. Sok más kényszer, melyeket más kutatók fogalmaztak meg, részben átrendezi Poplack általános érvényűnek tartott két szabályát.

Kódváltások magyar(országi) kétnyelvű közösségekben

(A példákat a szerzők által alkalmazott átírási formában közlöm.)

  1. Egy játék közben felvett szlovákiai beszélgetés részletében a szlovák a bázisnyelv és a váltások a magyar nyelvre történnek. A partnerek: a szlovák apa (A), valamint a magyar-szlovák kétnyelvű lánya (I) és fia (D). [A kódváltást dőlt betű jelöli.]

    21.2. táblázat -

    A:— Ako sa budeme hrat?

    (Hogy fogunk játszani?

    D:— Že birkózni.

    Úgy hogy birkózni.

    A:— Urob tigrisbukfenc, p?ckaj Duši, Ildikó ide robit tigrisbukfenc, neboj sa, ja ta chytím.

    Csinálj tigrisbukfencet, várj Duši, Ildikó jön tigrisbukfencezni, ne félj, én majd megfoglak.

    D:— Most én, most oda.

     

    I: — Csinálj nekem hidat.

     

    D: Co?

    Mit?

    I: — Taký most.

    Ilyen hidat.)


    (Vancóné Kremmer 1998: 126)

  2. Részlet egy South Bend-i magyar-angol kétnyelvűvel készített nyelvhasználati interjúból. A bázisnyelv a magyar és a váltás az angol nyelvre történik.

    [P = a beszédszünet, Ö = hangos hezitáció és (:xxx:) = a kódváltás jele]

    De akkor már már P házas vótam, és aa harmadik gyerek megszületett mint, mint Ö P

    (: graduation present:). Az vót az ajándékom.

    (: diploma ajándék:)

    (Kontra 1990: 149)

  3. Részlet egy kétegyházi román-magyar kétnyelvűvel készített interjúból. A román nyelvből a magyar nyelvre történik a váltás. [A kódváltást vastag betű jelöli.]

    Barbatu mneu îi place politica, iel vorbeste da ezekről a politikai dolgokról.

    (‘A férjem a politikát szereti, ezért ő igen ezekről a politikai dolgokról beszél.’)

    (Borbély 2001: 210)

  4. Egy magyarországi szlovák versrészlet.

    21.3. táblázat -

    Žije národ Nyíregyházán:

    (Él a nép…

    Ni Várošu, de kint a tanyán.

    Nem a városban…

    Rospráva von olyan nyelven,

    Beszél az…

    Ešte takí sehol sincsen.

    Még egy ilyen…)


    (Németh Zoltán gyűjtése, Gyivicsán 1993: 229)

  5. Az indiai eredetű cigány (romani) nyelvet beszélő cigány-magyar kétnyelvűek közösségében elhangzott szövegrészletben a mama és az ötéves Kincsó az öthónapos Pityinkához beszélnek ekképpen:

    21.4. táblázat -

    Anya: „Kaj szanasz?”

    „Hol voltál?”

    Kincsó: „Me zsej ande bolta!”

    „Megyek a boltba!”

    Anya: „Mi n e k?”

    „M i n e k?”

    Kincsó: „Kinav góje!”

    „Veszek kolbászt!”


    (Réger 1990: 72)

  6. Részlet a Busjum orb (‘A vak tuskó’) című magyarországi beás cigány népmeséből:

    Tri zîlyé, tri nopc o plînsz egyhuzamban. Nyisj nu be, nyisj nu manînka.

    (‘Három éjjel, három nap sírt egyhuzamban. Se nem ivott, se nem evett.’)

    (Kovalcsik–Orsós 1994: 64)

A kódváltás nyelvészeti elemzései során felvetődött még az a kérdés is, hogy van-e a kódváltásnak külön grammatikája. Egyesek szerint létezik, mások szerint viszont nincs külön kódváltás-grammatika. Utóbbiak véleményüket azzal magyarázzák, hogy a két egynyelvű grammatika egymást átfedi ugyan a szintaktikai struktúra szabályai szerint, de a két lexikon különálló marad (Grosjean 1982: 328–330).

Struktúráját tekintve a kódváltás magában foglalhat egy szót, egy állandósult szókapcsolatot, illetőleg kifejezést, s egy vagy többmondatot.

A kódváltás nyelvi oldalát tekintve fontos probléma a kétnyelvűek beszédkutatásában a kódváltás és a kölcsönzés elkülönítése, vagyis annak a körvonalazása, hogy hogyan különböztessük meg a csoporton belüli, társalgásban előforduló esetenkénti (egyszavas) kódváltást a beszédbeli kölcsönzéstől. A kölcsönzést tekintve különbséget kell tenni a beszédbeli és a nyelvi kölcsönzés között. Mackey (1970) szerint van egy pont, amikor egy szó elhagyja a beszédkölcsönzés területét (amit interferenciának nevez) és átlép a nyelvi kölcsönzés területére (amit integrációnak hív). Egy másik nézet szerint nehéz az elkülönítés (a) ha részleges adaptációjú esetekről van szó, (b) ha kicsi a különbség a kölcsönzés és a kódváltás alakjai között, és még inkább, (c) ha teljesen adaptálatlan kódváltásnak tűnik a szó, de kölcsönzésként funkcionál, vagyis mindenki egységesen használja és formailag stabilizálódott (Heath 1989: 1). Sokak által elfogadott elv (bár előfordulhat, hogy a szempontok nem teljesen azonosan viselkednek), hogy a kódváltást a fonológiai és a morfológiai integráltság foka különbözteti meg a beszédbeli kölcsönzéstől. Érdemes talán itt megemlíteni, hogy a mondaton belüli, főként az egyszavas kódváltás és a kölcsönzés elkülöníthetőségének éppen az integráltság foka az egyik korlátja, hiszen ebből a szempontból számos előfordulás azonos módon viselkedik. Kódváltás esetén a váltott elem nem integrálódik az új nyelvbe semmilyen szinten. A kölcsönzött alak viszont már a befogadó nyelv fonológiájához, morfológiájához és szintaxisához igazodik (Haugen 1950; Mackey 1970; Grosjean 1982). Az integráció mellett szokás kiemelni a használati gyakoriságot is. Ennek megfelelően elkülönítik az alkalmi kölcsönzést és a meghonosodott vagy stabil kölcsönzést (Poplack–Sankoff 1984). Pfaff az integráción és a használati gyakoriságon kívül figyelemmel van arra is, hogy létezik-e a kölcsönszónak megfelelő párja az új nyelvben és hogy milyen elfogadhatósággal bír a szó (1979).

A kódváltás társadalmi megközelítésében a nagyobb hangsúly arra tevődik, hogy mi motiválja, illetőleg, hogy mi a funkciója a kódváltásnak. E vizsgálatokban a nyelvkeveredés társadalmi hatását nem az egyéni, hanem a tágabb társadalmi és politikai kontextuson belül vizsgálják. Ebből eredően az elemzés nem a mondat, hanem az interakció szintjén történik. Az egyik meghatározó magyarázat ebben a második megközelítésben a metaforikuskódváltás (Blom–Gumperz 1972: 424–426). A metaforikus kódváltás célja megtudni, hogy mi a kódváltás jelentése a mi és az ők társadalmi dichotómián belül. Gumperz szerint a nyelvváltozatokhoz szimbolikus asszociációk kapcsolódnak. A mi kódunk nem más, mint a csoporton belül használt kisebbségi nyelv, amely elsősorban az informális helyzetekhez köthető. A többség nyelve, az ő kódjuk a csoporton kívül használt, sokkal formálisabb, kevésbé személyes kapcsolatokban használatos (Gumperz 1982: 66). A kódváltás társadalmi oldalról való vizsgálata szempontjából fontos Gumperznek a következő két megállapítása is. Az egyik szerint a kódváltás használata kifejezi a partnerek közötti kapcsolat minőségét. Tehát a kétnyelvűek nem használják a kódváltásos stílust azokkal a kétnyelvűekkel, akiknek nem ismerik az egyéni hátterét vagy attitűdjeit. Ha teljesen ismeretlenekkel használnának kódváltásokat, akkor fennforogna a veszélye annak, hogy félreértik őket. Gumperz másik fontos megállapítása szerint a kódváltás, mint szociolingvisztikai jelenség, az egynyelvűek köznyelvi (városi) beszédében előforduló nyelvjárási váltásokra hasonlít, mert mindkét esetben a társadalmi és ideológiai körülmények határozzák meg az üzenet formáját (Gumperz 1982: 69).

A kétnyelvű csoportokon belül, természetes beszédben előforduló kódváltások

  • státuszemelés (a beszélő szerepének a megváltozása, hivatalos jelleg, szakértelem kifejezésre juttatása, műveltség fitogtatása);

  • szolidaritás (a csoportidentitás jelzése és hangsúlyozása);

  • az üzenet perszonalizálása (a beszélő jelenlétének kifejezésre juttatása);

  • bizalmasság (düh és bosszúság kinyilvánítása, káromkodás);

  • kizárás (valaki kizárása a társalgásból);

  • megszólítás (egyvalakinek a megszólítása egy több személyből álló csoportban, a megszólított azonosítása);

  • személyes kontra objektív álláspont kinyilvánítása (a beszélő kifejti, hogy saját véleményéről, vagy pedig egy általánosan elfogadott véleményről van-e szó);

  • kitöltés (egy lexikai alak, kifejezés, diskurzusjegy vagy mondat kitöltése);

  • kiváltás/kötés (a legutóbb használt nyelv folytatása);

  • idézés (valakinek az idézése);

  • közbevetés (a beszélő kilép a személytelen narrátor szerepből, hogy egy másik megjegyzést tegyen);

  • az üzenet minősítése (részletezés vagy hangsúlyozás, az egyik kódon elhangzottak magyarázata);

  • ismétlés (az egyik kódon elhangzott üzenet megismétlése a másik kódon);

  • fordítás (a beszélő tudatosan lefordítja az általa használt szót vagy kifejezést),

  • az üzenet tartalma (az üzenetben szereplő személy nyelvhasználata befolyásolja a kódváltás létrejöttét) stb.

A kódkeverés a kétnyelvű beszédre jellemző jelenség, amelyet meg kell különböztetni a kódváltástól. Kódkeverésnek nevezzük azt a kétnyelvűségi beszédstratégiát, amikor a beszélő megnyilatkozásai során úgy keveri a két nyelvet, hogy azok elemei nemcsak jelentéstani, hanem mondattani és prozódiai szempontból is egységet alkotnak, bár az egyes kódok hangtanilag nagyrészt megőrzik sajátosságukat. A kódkeverés eredményeként a hallgatónak szinte lehetetlen megállapítania, hogy a kevert nyelvek közül éppen melyiket hallja. Az egynyelvű emberek nagy valószínűséggel igen kritikusak a kódkeverést illetően, és gyakran használnak lekicsinylő megnevezéseket ezekre a beszédstratégiákra. Ilyen a franglais (francia és angol Québecben), a fragnol (francia és spanyol Argentínában), hunglish (magyar és angol az USA-ban), spanglish (kubai spanyol és angol az USA-ban) és a tex-mex (angol és mexikói spanyol Texasban). Ezekhez a példákhoz tartozik továbbá a pejoratív jelentéssel használatos makaróni nyelv(használat) kifejezés is, amely a beszélőkre nézve sértő, használata kerülendő. Fontos megjegyezni, hogy a társalgási kódkeverés nem egyszerűen két nyelv véletlenszerű keverése lustaság, tudatlanság vagy a kettő valamilyen kombinációja miatt, hanem normák írják elő, hogy a beszélők milyen módon használják a két nyelvet. Ezeknek a normáknak az ismerete és használata bizonyítja a beszélők közösségükhöz való tartozását és szolidaritását. A kódváltás és a kódkeverés abban különbözik a kölcsönzéstől, hogy míg az első kettő a kétnyelvű beszélő beszédstratégiájának tekinthető, addig a kölcsönzés nem feltétlenül az, mivel kontaktushelyzetben az egynyelvűek is alkalmazhatják (Hamers–Blanc 1989: 152).