Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A közösségi kétnyelvűség

A közösségi kétnyelvűség

Az egyénen kívül a kétnyelvűség vonatkozhat egy országra vagy egy országon belül egy kisebb beszélőközösségre, amely területileg elkülönülhet a többségtől (területi kétnyelvűség). A kétnyelvű közösség kialakulhat egy-, illetőleg többnyelvű közösségből. A „kétnyelvű helyzet egynyelvűvé, háromnyelvűvé vagy stabil kétnyelvűséggé fejlődhet” (Tabouret-Keller 1968: 108). Társadalmi kétnyelvűséghez számos történelmi, politikai és gazdasági esemény vezethetett: népcsoportok új területen történő megjelenése (honfoglalás), területek erőszakos módon (katonai agresszióval) történő annektálása, politikai (királyok közti) házasságok megkötése, gyarmatosítások, országok egyesítése, népcsoportok migrációja és emigrációja.

Egy csoport akkor tekinthető kétnyelvűnek, ha tagjai két vagy több nyelvet tudnak és mindennapi életük során használnak is. A kétnyelvű társadalmak nem egyszerűen kétnyelvű személyek tömegét jelentik. Előfordulhat, hogy a kétnyelvű közösségben egyesek csak az egyik vagy csak a másik nyelvet beszélik, és igen kevesen vannak azok, akik egyformán jól ismerik a közösség két vagy több nyelvét. Ez utóbbiak sok esetben a kétnyelvű közösség elitjét alkotják. Más közösségek esetén viszont az egész közösséget jellemezheti a kétnyelvűség. Az országok nagy részében leginkább a kisebbségi közösség válik kétnyelvűvé.

A két- vagy többnyelvű közösségek életében a legfontosabb annak tisztázása, hogy a kétnyelvűség stabil, vagy pedig instabil (átmeneti) jelenségnek tekinthető (Fishman 1968; Gal 1979: 2). A stabil kétnyelvű közösségek megőrzik az általuk használt nyelveket, és ez annak tudható be, hogy a nyelvek funkcionálisan jól elkülönülnek. A kétnyelvűségnek nagyon ritka esete ez. Svájc, Kanada és Haiti például olyan többnyelvű társadalmak, amelyek esetében megemlíthető a stabil kétnyelvűség jelensége, de ezekben az országokban is csak nagy megszorításokkal, bizonyos nyelvi párokra és földrajzi területekre vonatkoztatható. Fishman ezeket a nyelvi helyzeteket diglossziaként jellemezte (Fishman 1971: 75). Sokkal gyakoribb ezzel szemben az instabil kétnyelvű közösség típusa, ahol a nyelvek használata nem különül el szabályszerűen egymástól, hanem átfedi egymást, aminek következtében a közösségek saját nyelvük használatáról áttérnek egy másik (általában a környező) nyelv használatára. Ez utóbbi közösségek a nyelvcsere folyamatát élik át (lásd a „Nyelvcsere”. pontot). Weinreich megfogalmazása szerint nyelvcsere akkor következik be, ha a közösség „egy nyelv szokásos használatáról áttér egy másik nyelv használatára” (1953: 68).

Hamers–Blanc (1989: 176) egydimenziós ábra segítségével könnyíti meg a nyelvcsere folyamatának megértését (1. ábra). Az ábra jobb és bal szélén egy-egy egynyelvűségi szakasz van: az első egynyelvűség a csoport eredeti nyelvére (Lx), a másik pedig a többségi csoport nyelvére (Ly) vonatkozik. A két egynyelvű szakasz között egy kétnyelvű szakasz húzódik, amelyen belül a kétnyelvűség két szintjét jelölik: (1) kétnyelvűség a kisebbségi nyelv dominanciájával (Lx > Ly),(2) kétnyelvűség a többségi nyelv dominanciájával (Lx Ly).

A nyelvcsere egydimenziós modellje (Hamers—Blanc 1989: 176)

Ha elfogadjuk azt, hogy a nyelvcsere folyamatnak tekinthető és fejlődési szakaszokra bontható, vagyis hogy létezik egy kezdeti, egy közbülső (előrehaladott) és egy befejező szakasza, akkor bizonyos, hogy minden olyan kétnyelvű közösség, amely a nyelvcsere folyamatát éli át, egy adott időpontban elhelyezhető a nyelvcsere képzeletbeli dimenziója mentén. Ha tehát azt állapítjuk meg, hogy a Magyarországon élő kisebbségi közösségek napjainkban a nyelvcsere folyamatát élik át, akkor a magyarországi kisebbségek saját nyelvük ismerete, illetőleg használata alapján és egymáshoz viszonyítva is elhelyezhetők a magyarországi kisebbségek nyelvcseréjét ábrázoló képzeletbeli dimenzió mentén. Ebben az esetben az elrendezést a magyarországi kisebbségek csoportjai szerint lehet megtenni. Ugyanígy ábrázolni lehet egy magyarországi kisebbséget is saját nyelvcsere-dimenzióján. Az ábrázoláshoz meg kell keresni azt a változót, amelynek segítségével a kisebbségi csoport a nyelvcsere fejlődése szerint kisebb csoportokra bontható. Mivel maga a kisebbségi közösség nem homogén, hiszen különböző generációk és társadalmi kategóriák élnek benne együtt, a nyelvcsere elterjedése egy-egy kisebbségi csoport tagjai esetében sem képzelhető el egységesen.

A nyelvcserével ellentétes fogalom a nyelvmegőrzés (vagy nyelvmegtartás). A nyelvmegőrzést segíti elő többek között a nyelvtervezés, mely egyrészt irányulhat egy-egy nyelv vagy nyelvi változat belső fejlesztésére (korpusztervezés), másrészt vonatkozhat egy-egy nyelv funkcióinak és használói jogainak megváltoztatására (státusztervezés). A korpusztervezés általában sztenderdizálásra utal: a helyesírási szabályzat kialakítása, a szókészlet új forrásainak feltárása, szótárkészítés vagy új nyelvhasználati módok szándékos előmozdítása. Ha egy kisebbségi közösségben arról döntenek, hogy gyermekeik oktatásában nem használják saját nyelvüket, akkor ennek a nyelvnek a státusza csökken, viszont ha egy kormány bejelenti, hogy az eddigi eggyel szemben ezentúl két nyelvet ismernek el hivatalosan minden funkcióban, akkor az újonnan elismert nyelv státusza megnövekszik (Wardhaugh 1995: 312).

A nyelvcserével és a nyelvmegőrzéssel kapcsolatos kutatások egyik központi témája azoknak a faktoroknak a számbavétele és tipizálása, amelyek egy-egy közösség esetében ezeket a jelenségeket befolyásolják. Meg kell jegyeznünk, hogy a nyelvcsere-faktorok bizonyos esetekben a nyelvmegőrzés faktorainak is tekinthetők, mivel az a faktor, amely elősegíti a nyelvcserét, meggátolhatja a nyelvmegőrzést és fordítva. Tévedés lenne azonban ezeket a faktorokat úgy tekinteni, mint amelyek egységesen és egyenlő mértékben hatnak minden közösség életében. Egyesek gyakran megfigyelhető, lényeges, fő faktorok, mások egyedibb, viszonylagos faktorok, s ezek minőségbeli különbségeire az egyes közösségek vizsgálatakor derül fény.

A nyelvcserét és a nyelvmegőrzést befolyásoló faktorok (vö. Borbély 2000)

  • az eltérő nyelvet beszélő csoportok közötti érintkezés létrejöttének körülményei,

  • a társadalmi, gazdasági, politikai változások,

  • a csoport lélekszáma,

  • a csoport saját intézményei,

  • a csoport szétszórtsága vagy koncentráltsága,

  • a csoport izoláltsága,

  • a településtípusok,

  • a társadalmi-gazdasági státusz,

  • az endogám, illetőleg az exogám házassági szokások,

  • a nyelvi és a közösségi attitudök,

  • a sztenderd, valamint az írott változat ismerete,

  • az etnikai öntudat stb.

A nyelvcserén és a nyelvmegőrzésen kívül a kétnyelvű közösségekben előforduló jelenségek lehetnek továbbá: a nyelvvesztés, a nyelvhalál, a nyelvpusztítás, illetőleg a nyelvélénkítés és a nyelvfelélesztés, valamint a pidzsinizálódás, a kreolizáció, a dekreolizáció. Ellentétben a nyelvcserével, amely egy egész közösségre vonatkozik, a nyelvvesztés egyes beszélőkre utaló fogalom (Stubbs 1985: 119). A különbségtétel alapja az, hogy miközben a nyelvcsere társadalmi és nyelvhasználati változásokat jelent egyszerre (Gal 1979: 17), addig a nyelvvesztés kontaktushelyzetben azokat a – társadalmilag motivált – változásokat foglalja magában, amelyek e globális folyamat részeként a kétnyelvű egyén nyelvi rendszerében jelennek meg (Bartha 1999: 125). A funkcionális nyelvvesztés arra utal, hogy radikálisan csökken azoknak a helyzeteknek a száma, ahol az első nyelv megjelenhet. Ennek következtében létrejöhet a strukturális nyelvvesztés, amely az első nyelvi kompetencia gyengülését idézheti elő, illetőleg változásokat okozhat a nyelvi rendszerben (vö. Bartha 1999: 125). A nyelvhalálra az a jellemző, hogy a nyelv adott közösségbeli kimúlásával a nyelv teljesen eltűnik, többé már egy ember sem beszéli a Földön. Egy nyelv halálát jelenti, ha már nincs anyanyelvi beszélője, egy közösség sem használja mindennapi beszélgetései során, és a normális körülményekre jellemző állandó változások nem jellemzik már (Thomason 1982; Paulston 1994: 93). Nyelvhalál következik be, például a mexikói malinchok nyelve, a nahuatl esetében (Hill–Hill 1977). A nyelvcserével ellentétben, amely tehát egy nyelv fokozatos visszaszorulásának a leggyakoribb módja (vö. Bartha 1999: 128), létezik, egy nyelv megszüntetésére irányuló, radikálisabb jelenség is. Ez a nyelvpusztítás, melynek során ugyanúgy, mint a nyelvvesztés vagy a nyelvhalál esetében, egy nyelv használata szűnik meg. Viszont ebben az esetben a nyelv a legerőszakosabb módon hal el: vagy úgy, hogy a nyelv összes beszélőjét fizikailag megsemmisítik (fajirtás, népirtás), mint például a salvadori indiánok, közöttük a pipil nép, akikből sokat 1932-ben gyilkolt le a katonaság; vagy úgy, hogy brutális módon asszimilálják őket (nyelvirtás), ilyen például a tazmán nyelv esete Ausztráliában (Dressler–Wodak-Leodőlter 1977: 5; Bartha 1999: 128). A nyelvélénkítés esetében egy létező nyelv életerejének növekedését figyelhetjük meg. A finn nyelvet említjük itt példaként. A finn nacionalisták hosszú harcának eredményeként 1902-ben a finn a svéd nyelvvel teljesen egyenlő elismerést szerzett Finnországban, ahol ma is két hivatalos nyelv van: a finn és a svéd. Nyelvfelélesztésnek nevezzük azt a jelenséget, amikor egy halálra ítélt nyelvet új életre keltenek. Az eddigi talán egyetlen, teljes körű, sikeres nyelvfelélesztés a héber esetében történt meg.

A pidzsinizálódás következtében a kontaktusban álló nyelvekből egy új nyelv születik. A pidzsin olyan nyelv, amelynek nincsenek anyanyelvi beszélői: senkinek sem az első nyelve és minimálisan három nyelv érintkezése szükségeltetik egy többnyelvű közösségben. Vagyis egy olyan többnyelvű helyzet terméke, amelyben a kommunikálni kívánóknak találniuk vagy rögtönözniük kell egy kódot, amely segítségével beszélni tudnak egymással. Létrejöttének jellemzői: nyelvkeverés, funkcionális és grammatikai leszűkülés és egyszerűsödés. A világon beszélt 100–200 stabil pidzsin változatnak francia, angol, spanyol, portugál, német holland, olasz stb. az alapnyelve. A francia alapú pidzsinek száma a legmagasabb, melyeket az angol alapúak követnek. Egy nyelv pidzsinizált változatáról, például a nigériai pidzsin angolról beszélői úgy vélekednek, hogy az egyfajta „rossz” angol, vagyis tökéletlenül elsajátított angol. Ha egy pidzsin használata bővül és társadalmi szerepe megnövekszik, akkor nyelvi rendszere új fejlődésnek indul. Amikor a pidzsin eljut egy ilyen nagyfokú fejlődéshez, illetőleg stabilitáshoz és anyanyelvi beszélői is vannak, akkor már kreolnak nevezzük (Wardhaugh 1995: 56). Ugyanakkor a kreolnak éppúgy nem egyszerű a viszonya ahhoz az általában sztenderdizált nyelvhez (ezt szokás pidzsin alapnyelvnek nevezni), amelyikkel összefügg, mint a pidzsinnek. A kreolok beszélői érezhetik úgy – akár a pidzsin beszélők –, hogy a „normális” nyelvnél egy rosszabbat beszélnek, mert maguk is és mások is olyan nyelvhez viszonyítják az általuk beszélt változatot, mint például az angol vagy a francia. Ennek eredménye, hogy a kizárólag pidzsint vagy kreolt beszélő emberek – számuk a legszerényebb becslés szerint 6–7 millió, a legvérmesebb szerint 10–17 millió – nyelvük miatt alacsony fokú önértékeléssel rendelkeznek. Az önértékelés hiánya a beszélőkben annak ellenére alakult ki, hogy a pidzsin vagy a kreol változatok azt a funkciót, amelyre kialakították őket, tökéletesen betöltik, s annak ellenére, hogy némelyek státusza hivatalos nyelvvé nőtte ki magát (például a tok pisin Pápua Új-Guineában) (lásd Todd 1984). Egyes esetekben a kreol nyelv annak a nyelvnek az irányába fejlődik vissza, amelyből kifejlődött. Ezt a folyamatot dekreolizációnak nevezzük, mely legtöbb esetben annak a politikai és gazdasági nyomásnak a következtében alakul ki, amely a sztenderd nyelv használatát kényszeríti ki (Hamers–Blanc 1989: 181).

A közösségi kétnyelvűség leírásakor nem lehet megkerülni a kétnyelvű oktatás kérdését, amely a nyelvmegőrzés és a nyelvtervezés egyik legfontosabb terepe. Egyben ez az állam kisebbségpolitikájának legfontosabb mutatója is. A két ismertebb probléma ezzel kapcsolatban az, hogy a két nyelvet milyen megoszlásban oktassák a tantárgyak szerint az iskolában, és hogy ez miként változzon az alap-, közép- és felsőfokú oktatásban. A kétnyelvű közösségekben a vasárnapi iskolától a kisebbség nyelvén folyó oktatásig tucatnyi iskolatípus ismert. A többség nyelvén tanuló kisebbségi közösségek tagjaiban felmerülhet az igény, hogy azt, amit az állam nem biztosít számukra, maguk teremtsék meg. A vasárnapi iskolák általában egyházi vagy más kulturális intézmények keretében működnek. Céljuk a többségi nyelven tanuló gyermekek számára saját nyelvük és kultúrájuk megismertetése. Az emigráns közösségekre (például az amerikai magyarokra) éppúgy jellemző ez, mint a szórványban élő őshonos kisebbségekre (például a vajdasági magyar szórványban élőkre). Hasonló jellegű oktatás jellemezte a két világháború között a magyarországi őshonos kisebbségeket is, mivel többségük saját közösségük papjától, a hittanórákon tanult meg anyanyelvén olvasni. Kétnyelvű kisebbségi iskolák esetén a tantárgyak vagy megoszlanak a két nyelv szerint, vagy egy-egy tantárgy oktatása két nyelven folyik. A kétnyelvűségi oktatási programok három nagy csoportra oszthatók. Az első az egynyelvű oktatás (őshonos, őslakó vagy emigráns) kisebbségi diákok számára. Ebben az esetben az oktatás folyhat a kisebbség vagy a többség nyelvén. Az eredmény mindkét esetben relatív egynyelvűséghez vezet. A második típus a gyenge kétnyelvű oktatás, melynek keretében az oktatás kezdetén a tanulókat anyanyelvükön oktatják, majd fokozatosan áttérnek a többségi nyelven folyó oktatásra. Ebben az oktatási típusban a nyelvi cél az egynyelvűség, a társadalmi cél a társadalmi asszimiláció. A harmadik oktatási típus, az erős kétnyelvű oktatás, mely további öt altípusra osztható (szeparatista, két tannyelvű, anyanyelvmegtartó, belemerítési programok, illetőleg két- vagy több-tannyelvű többségi iskolák) (vö. Bartha 1999: 209). Az erős kétnyelvű oktatás relatív kétnyelvűséghez és két nyelven írniolvasni tudáshoz vezet. Ezen túlmenően, a kisebbségi nyelv és kultúra megőrzése és fejlesztése a cél (vö. Kontra 1999a, Bartha 1999: 208–213). A kétnyelvű területeken a kisebbségi nyelv presztízsét emeli, ha a többségi gyermekek is tanulják a kisebbségi nyelvet.

Intézményi kétnyelvűség vagy többnyelvűség azokban az országokban (pl. Finnország, Kanada, Svájc) vagy közigazgatásilag elkülönült területeken (pl. Katalónia Spanyolországban, Wales Nagy-Britanniában, Dél-Tirol Olaszországban) valósul meg, ahol a központi, illetőleg a regionális közigazgatás két vagy több nyelven folyik.