Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Az egyéni kétnyelvűség

Az egyéni kétnyelvűség

A legáltalánosabb definíció szerint azt a személyt, aki két (vagy több) nyelvet tud és mindennapjai során használ, kétnyelvűnek nevezzük. A kétnyelvű személyek nagyon sok tekintetben különböznek egymástól. Például kétnyelvűnek tekinthető az a vendégmunkás, aki nem beszéli jól annak az országnak a nyelvét, ahol dolgozik, annak ellenére, hogy mindennap használja (sot, talán írni és olvasni sem tud ezen a nyelven). De kétnyelvű az a személy is, aki tolmácsként vagy fordítóként egyformán kiválóan ismer és használ két vagy több nyelvet. E két szélsőséges kétnyelvű típus között helyezhető el az az idegen ajkú feleség, aki barátaival saját nyelvét használja, az a kutató, aki idegen nyelven olvas szakirodalmat és ír tanulmányt (bár lehet, hogy az idegen nyelvet csak ritkán beszéli). Kétnyelvű a kisebbségi közösség azon tagja is, aki otthon saját nyelvét használja, a többi nyelvhasználati színtéren[1] (mint például egyház, oktatás, munka) viszont a többségi nyelvet beszéli, és ugyancsak kétnyelvű az a siket személy, aki siket barátaival jelnyelvet használ és halló partnereivel, akik a jelnyelvet nem ismerik, a beszélt nyelv egy jelelt változatát alkalmazza (vö. Grosjean 1994: 1656). Ezért a kutatók a két nyelven beszélés képességére inkább mint kontinuumra gondolnak, és a kétnyelvű beszélők ennek a kontinuumnak a különböző pontjain helyezhetők el.

A kétnyelvűvé válásnak számtalan oka lehetséges. Az egyik az lehet, ha a beszélő szülei más-más anyanyelvűek. Egy másik, ha egy olyan közösségben él, amelyben a mindennapi kommunikáció normájához két nyelv használata kapcsolódik. Egy további ők például az lehet, ha az egyén elvándorol az egyik nyelvi területről egy másikra stb.

Az egyéni kétnyelvűségnek több típusa ismert a nyelvek ismeretének, elsajátításának módja és ideje szempontjából. A két nyelv egymáshoz viszonyított ismeretét tekintve lehet valaki kiegyenlített (balansz) kétnyelvű vagy egyenlőtlen (domináns) kétnyelvű (Lambert 1955). A kiegyenlített kétnyelvű nyelvi kompetenciája a két nyelven megközelítőleg egyenlő. Ezzel szemben a domináns kétnyelvű az egyik nyelvet jobban ismeri, mint a másikat.

A nyelvek szemantikai reprezentációja kétnyelvűségben egy másik lehetőség az egyéni kétnyelvűség tipizálására. Ennek megfelelően Weinreich (1953: 9–11) nyomán Ervin–Osgood (1954) elkülöníti az összetett (compound) és a mellérendelt/koordinált (coordinate) kétnyelvűséget. Az összetett típusban a kétnyelvű ugyanazon fogalmi egységhez (jelentéshez) mindkét nyelv szavait együttesen kapcsolja össze. A mellérendelt típusba tartozó kétnyelvű a két nyelv szerint elkülönülő két szóhoz két jelentést kapcsol. „Hiba lenne azonban a jelenséget egy olyan sematikus ’két nyelv–egy gondolkodás versus két nyelv–két gondolkodás’ ellentétpár formájában elképzelni, mint amit a kompetenciák eltérő mértéke, az elsajátítás ideje és közege direkt módon idéz elő” (Bartha 1999: 187).

A nyelvek elsajátításának egymáshoz való időbeli viszonyítása szempontjából elkülöníthető a gyermekkori (korai), a fiatalkori és a felnőttkori (kései) kétnyelvűség. A gyermekkori kétnyelvűség esetén a két nyelv elsajátítása a gyermek 10–11. életéve körül befejeződik. A fiatalkori kétnyelvűségnél a második nyelv elsajátítása a 11. és a 17. életév közötti időszakban zajlik le. A felnőttkori kétnyelvűségben a második nyelv elsajátítása a 17. életév után történik. Megjegyzendő, hogy ezek az időszakok csak hozzávetőlegesek, a kutatók minderről eltérő véleményen vannak.

A gyermekkori kétnyelvűségen belül elkülöníthető egyrészt az egyidejű (szimultán) kétnyelvűség, másrészt az egymást követő (szukcesszív) kétnyelvűség (Hamers–Blanc 1989: 10). Egyidejű gyermekkori kétnyelvűség alakulhat ki például annál a gyermeknél, akinek szülei eltérő anyanyelvűek, illetőleg kétnyelvűek. Az „egy szülő – egy nyelv” nyelvelsajátítási módszer szerint két nyelvet úgy sajátít el a gyermek, hogy az egyik szülőtől az egyik nyelvet, a másik szülőtől a másik nyelvet tanulja meg. Számos esettanulmány írja le ezt a nyelvelsajátítási módszert. A legkorábbi, széles körben ismert esettanulmányok Ronjat és Leopold leírásai. Ronjat (1913) fia francia és német kétnyelvűvé válását írta le, Leopold (1939–49) német és angol kétnyelvű lányai nyelvelsajátítását figyelte meg. Hasonló megfigyelések és vizsgálatok magyar-szerbhorvát (Mikeš 1967) és magyar-orosz kétnyelvű gyermekekről is készültek (Jarovinszkij–Fabricius 1978, Jarovinszkij 1991, 1995).

Egyes megfigyelések szerint a kétnyelvű gyermekeknél bizonyos késés tapasztalható a szókincs fejlődésében, de ez csak időleges jelenség. A hosszabb időn át tartó megfigyelések és vizsgálatok eredményei szerint a kétnyelvűség semmiféle káros hatással nem jár, és valószínűbb a jelenség jótékony hatása a gyermekre nézve a nyelvi és megismerési folyamatok egészét tekintve.

Az egymást követő gyermekkori kétnyelvűség azt jelenti, hogy a második nyelvet is gyermekkorban, de mindenképpen az első nyelv rendszerének megszilárdulása után tanulja meg a beszélő. McLaughlin (1984) szerint egyidejű nyelvelsajátítást jelent, ha a második nyelvnek való „kitettség” a gyermek harmadik életévének végéig elkezdődik, a harmadik életév után pedig már egymást követő nyelvelsajátításról beszélünk (vö. Bartha 1999: 189, Navracsics 1999: 24). Az egymást követő kétnyelvűségi nyelvelsajátítás kapcsán a szokásos kutatások arra terjednek ki, hogy az első nyelv milyen változásokat idézhet elő a második nyelv fonológiai, morfológiai és szintaktikai szintjén.

A kétnyelvűek beszédét vizsgálva a kutatások megállapítják, hogy 15–16 éves kortól már szinte lehetetlen leküzdeni az első nyelv második nyelvre gyakorolt igen szembetűnő hatását, köznapi kifejezéssel az idegen akcentust. „Előfordul, hogy a korai és a kései kétnyelvűség szakkifejezések a nyelvelsajátítás természetes vagy elsődleges, illetőleg mesterséges, másodlagos jellegét jelölik” (Bartha 1999: 188). Skutnabb-Kangas különbséget tesz a természetes kétnyelvűség és az iskolai kétnyelvűség/kulturális kétnyelvűség között (1984: 95). Adler a szerzett és a tanult kétnyelvűségi kategóriapárt határozza meg, az elsőt általában a gyermekkori kétnyelvűnyelvelsajátítással, a másodikat pedig a gyermekkor utáni kétnyelvű nyelvelsajátítással kapcsolatban használja (Adler 1977: 113–120, vö. Bartha 1999: 188–189).

A két nyelv elsajátításának társadalmi környezete szempontjából ismert a hozzáadó (additív) és a felcserélő (szubtraktív) kétnyelvűség. A hozzáadó kétnyelvűség esetében az egyén, egy támogató társadalmi közegben, még egy nyelvvel gazdagíthatja nyelvi repertoárját anélkül, hogy anyanyelve kárát látná. Az újonnan elsajátított nyelvi ismeretek tehát kiegészítik a régieket. Az ennél sokkal gyakoribb, felcserélő kétnyelvűség esetén viszont a kisebbségben élők társadalmi nyomásra feladják anyanyelvüket, vagyis az egyik nyelv megismerése a másik nyelv fokozatos felcseréléséhez vezet (Lambert 1974). Göncz Lajos szerint felcserélő helyzetben „a két nyelvet és kultúrát különbözően értékelik” (1999: 25), a kisebbségi nyelvet és kultúrát – a többségi nyelvvel és kultúrával szemben – lenézik. Ezzel szemben, Göncz szerint, az additív kétnyelvűség olyan helyzetekre utal, amelyekben mindkét nyelvet támogatják és párhuzamosan fejlődnek, mivel a szélesebb közösség a két nyelvet és kultúrát egyformán értékeli, és ezáltal kívánatos céllá teszi, elsajátításukra motivál (1999: 25).

Az endogám és exogám kétnyelvűség arra utal, hogy a gyermek környezetében megtalálható-e vagy sem a két nyelvnek két különböző beszélő közössége (Hamers–Blanc 1989: 10–11). Az endogám nyelv a közösség által beszélt anyanyelv, amelynek használata kiterjedhet más társadalmi intézményekre is. Az exogám nyelvet viszont csak hivatalos, intézményes keretek közt használják, de ezen túlmenoen nem él ilyen nyelvközösség az endogám nyelvet beszélők közelében.

A csoporthoz való tartozás és a kulturális identitástudat szerint elkülöníthetünk kétkultúrájú, egykultúrájú, illetőleg az új kultúrát szerzett és a kultúrájukat vesztett kétnyelvűeket. A kétkultúrájú kétnyelvű esetében pozitív azonosságtudat érvényesül azoknak a közösségnek az irányába, amelynek nyelveit beszéli, ezt a kétnyelvű egyént mindkét csoport egyaránt tagjának fogadja el. Az egykultúrájú kétnyelvű magas kétnyelvűségi kompetenciája ellenére csak saját nyelvének kultúrájával azonosul, és a kultúra szempontjából ezáltal csak egyetlen közösség tagjának minősül. Az új kultúrát szerzett kétnyelvű saját anyanyelvének kulturális azonosulását feladva a másik nyelvhez kapcsolódó kultúrát fogadja el saját kultúrájának. A kultúráját vesztett kétnyelvű feladja saját kultúráját, ugyanakkor nem azonosul a második nyelvhez kötődő kultúrával (Berry 1980).

Az utóbbi időkig, a kétnyelvűségnek a kognitív folyamatokra gyakorolt hatását elsősorban a gyermekek populációjában kutatták. Ezek a kutatások több kérdésben a kétnyelvűség előnyét vagy hátrányát közvetlenül vizsgálták. A kétnyelvűségnek a gyermekek kognitív fejlődésére gyakorolt pozitív hatásáról számos témában születtek eredmények. A vizsgálatok alátámasztják, hogy a kétnyelvűség pozitívan hat például a gyermekek problémamegoldására (Bain 1975; Kessler–Quinn 1980) vagy kreativitására (Quinn–Kessler 1987). A kétnyelvűségnek pozitív hatását a gyermekek kognitív fejlődésére ugyanakkor nem minden vizsgálat mutatta ki (vö. Macnamara 1966). S olyan kutatások is akadnak, amelyek a kétnyelvűségnek sem pozitív, sem negatív hatását nem igazolták (Rosenblum–Pinker 1983). A felnőttek populációjára irányuló kutatások hangsúlyosabban a nyelvhasználat pszicholingvisztikai oldalát vizsgálják, a legtöbbjüknek a vizsgálati témája ezek közül a kétnyelvűség kialakulásának folyamatára összpontosul. Bialystok és munkatársai (2004) a Simon-próbát tartják alkalmasnak arra, hogy a gyermekek és a felnőttek közötti kognitív különbségeket áthidalva, eredményesen vizsgálják a kétnyelvűség hatását az egyének egész életére, öregedésére.

A Simon-próba egy számítógépes kísérlet, ahol a kísérleti személyeknek a jobb vagy a bal billentyűt kell megnyomniuk aszerint, hogy a képernyőn megjelenő kocka kék vagy piros színű. A mérések arra irányulnak, hogy a vizsgálati alany mennyi időt használ fel attól kezdve, hogy a színes négyzet megjelenik a képernyőn addig, amíg lenyomja a megfelelő billentyűt, vagyis mennyi a reakcióidő. Vizsgálják továbbá az ún. Simon-hatást, vagyis azt, hogy milyen reakcióidőt eredményez, ha a bal billentyűhöz rendelt kék négyzet a képernyő bal oldalán jelenik meg, s milyet, ha a képernyő jobb oldalán jelenik meg. Az első esetben mind a billentyű, mind a képernyőn a négyzet (stimulus) a bal oldalhoz van kapcsolva, tehát a kapcsolat kongruens, összeillő (bal–bal, jobb–jobb). A második esetben a billentyű bal oldali használata szükséges, viszont a stimulus a képernyő jobb oldalán jelenik meg, vagyis a kapcsolat inkongruens, eltérő (bal–jobb, jobb–bal). A Simon-hatás mérése a jobb billentyűhöz rendelt piros négyzettel is megtörténik. A Simon-próba egy másik feladatsorában nem kettő, hanem már négy szín szerepel.

Vizsgálataikban egynyelvű gyermekek és felnőttek, valamint kiegyenlített (balansz) kétnyelvű gyermekek és felnőttek vettek részt. A gyermekek és felnőttek eredményei szerint a kétnyelvűek egyrészt gyorsabban válaszoltak, másrészt a Simon-hatás is kevésbé volt zavaró a számukra, mint az egynyelvűeknél. Az idős vizsgálati alanyok mintájában az egynyelvűekre jellemző magas hibák száma a kétnyelvűekre nem volt jellemző. Mind az életkor, mind a nyelv szerint kialakított csoportok az inkongruens feladatoknál a kísérleti személyek több időt vettek igénybe, mint a kongruens feladatoknál, viszont érzékelhetően kevesebb időt vettek igénybe a vizsgálati csoportok közül a fiatal felnőttek és a kétnyelvűek mindegyik csoportja. A négy szín használati szabályainak elsajátítása a kétnyelvűeknél, függetlenül attól, hogy fiatalok vagy öregek voltak, kevésbé okozott nehézséget, mint az egynyelvűeknél. A vizsgálat a kétnyelvűség és az öregedés összefüggéséről azt állapította meg, hogy a kétnyelvűek 70 éves korukig megőrizték a munkamemóriájuk teljesítményét, és csak 70 év fölött kezd nőni a reakcióidejük (vagyis csökken a munkamemóriájuk teljesítménye). Ezzel szemben az egynyelvűeknél már a 60 éveseknél el kezd csökkenni a munkamemória teljesítménye, és ez fokozatosan romlik a 70 éveseknél. Fontos eredmény továbbá, hogy a kétnyelvűek életkorának növekedésével nem nőtt olyan mértékben a reakcióidő, mint az egynyelvűeknél. A bemutatott vizsgálat legfőbb tanulsága, hogy a kétnyelvűség hatása a kétnyelvűek munkamemóriájának teljesítményére egész életükben pozitív hatással van (vö. Bialystok et al. 2004: 292–301).

A kétnyelvűekre vonatkozó neurolingvisztikai és pszicholingvisztikai kutatások arra is keresik a választ, hogy milyen a nyelvek mentális reprezentációja, az egynyelvűekéhez képest, a „kétnyelvű agyban”. Az eddigi vizsgálati eredmények azt sejtetik, hogy a kétnyelvűek nyelvi fejlődéséért is a bal félteke a felelős, de lényeges megemlíteni, hogy az ez irányú kutatások még korántsem befejezettek (Grosjean 1994: 1659). A pszicho- és neurolingvisztika régóta vizsgálja a nyelvvesztésnek azokat a formáit is, amelyeket agykárosodás okoz (afázia), amelyeket neurológiai és környezeti tényezők együttes következményei (például autizmus) okoznak, amelyek öröklött rendellenességből erednek (Down-szindróma), illetőleg amelyek a hosszú távú memóriát nagymértékben érintő öregedéssel mutatnak szorosabb összefüggést (például Alzheimer-kór; vö. Scovel 1998: 70–89, Bartha 1999: 126). E formák, természetesen két- vagy többnyelvűeknél is megjelenhetnek (lásd például a poliglott afázia fogalmát).