Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

20. fejezet - A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról

20. fejezet - A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról

Miklós, Kontra

A beszéd társadalmi és stílus szerinti rétegződéséről

David Crystal (1998: 56) a nyelvi rétegződésről a következőt írja:

Nem kell szociolingvistának lenni, hogy megállapítsuk, vannak bizonyos összefüggések a beszédmód, valamint a társadalmi helyzet és az iskolázottság között. Mindenkiben kialakul egy érzék, amivel az egyik akcentust „elegánsnak”, a másikat „csúnyának”, bizonyos szókincsbeli és nyelvtani jegyeket „kifinomultnak”, másokat pedig „tanulatlannak” tart. Rengeteg szavunk van, hogy mások nyelvét megbíráljuk. Ahhoz viszont már szociolingvistának kell lenni, hogy pontosan meghatározható legyen, mely jegyek alapján állapítjuk meg valakinek a társadalmi hovatartozását.

A társadalmi osztálykülönbségek és osztálytudat országonként eltérőek lehetnek. Angliát általában olyan országként tartják számon, ahol az osztálykülönbségek markánsak és a nemstandard akcentus (valamelyik nyelvjárásra jellemző kiejtés) erős társadalmi megbélyegzéssel járhat. Dánia viszont a szakirodalomban általában egalitáriánus országként van lefestve, ahol gyakorlatilag alig léteznek társadalmi osztálykülönbségek. Ladegaard (1998) vizsgálatai azonban bebizonyították, hogy a dánok ugyanúgy képesek megítélni a különböző beszédű honfitársaik társadalmi hovatartozását, mint például az angolok. A beszélők cenzúrázatlan nyelvi sztereotípiáik segítségével (a nyelvi formákhoz kapcsolódó őszinte, kendőzetlen véleményük alapján) akár 30 másodpercnyi fellvasott szöveg hallatán megítélik, hogy az olvasó mely társadalmi osztály tagja.

A magyarul beszélők is sokféleképp beszélnek, a magyar beszédnek is sokféle változata van. A magyarországi embereknek például fel szokott tűnni, hogy az erdélyiek nem örülnek, hanem örvendenek. Ha Sopronban egy helybeli ember megkér egy erdélyi építőmunkást arra, hogy Tegye vissza a téglákat, az erdélyi ember válasza, Hát azok majd bétevődnek, csodálkozást kelt.

A nyelvi változatok tanulmányozására a szociolingvisztikában olyan formális modelleket fejlesztettek ki, amelyek a nyelvi változók (l. pl. Trudgill 1997: 88–90) nyelvi és társadalmi befolyásoló tényezőit egyaránt figyelembe veszik. Labov szerint a változószabályok a nyelvtannak is és a kompetenciának is alapvető részét képezik. A változószabályok a következőképp ábrázolhatók (Romaine 1998: 901) :

20.1. táblázat -

A ↑ B /_

{nyelvi megszorítások}

 

{társadalmi megszorítások}


Ez a szabály azt mondja, hogy A bizonyos kontextusban variábilisan B-vé változik a nyelvi és társadalmi megszorításoknak megfelelően, s ezek a megszorítások hierarchikusan rendezettek. A nyelvi tényezők közé tartozik egyebek mellett a fonológiai környezet, a társadalmiak közé tartoznak többek között a szocioökonómiai státusz, a nem és az életkor. Például: a magyar felső nyelvállású hosszú magánhangzók kiejtése váltakozik (variábilis) : hol hosszan, hol röviden ejtjük őket. Pintzuk és munkatársai (1995) kimutatták, hogy szövegek felolvasása közben a váltakozást statisztikailag szignifikánsan befolyásolja a magánhangzó kerekítettsége (az ú és ű gyakrabban rövidült az í-nél), az olvasás tempója (gyors olvasás közben jobban rövidültek a hangok, mint normál tempónál), az adatközlők szocio-ökonómiai státusza (az egyetemisták/diákok sokkal kevésbé rövidítettek, mint pl. a bolti eladók és a szakmunkástanulók), és az írógép klaviatúrája (a régi irógéppel irt szövegek magánhangzóit rövidebben ejtették, mint az új írógéppel írtakat, lásd az 1. ábrát). A kerekítettség és a tempó nyelvi tényezők, a másik kettő nem nyelvi.

Négy független változó szignifikáns hatása a magánhangzó-rövidülésre szövegolvasáskor (Pintzuk és munkatársai 1995 alapján)

Ebben a példában a felsorolt négy befolyásoló tényezőt független változóknak nevezik, míg a magánhangzók kiejtése a függő változó, amelyen a független változók hatása megnyilvánul, mérhető. A nyelvi változót hagyományosan kerek zárójelek jelölik, a változó változatait pedig szögletes zárójelek. Például az (í) változónak két változata van: [í] és [i].

A következőkben sokszor használom a standard nyelvváltozat és a nemstandard változat fogalmát. A standard magyar az a dialektus, amelyet az írott szövegekben többnyire használnak, amelyet a művelt magyar beszélők beszélnek, és amelyet a magyarul tanuló idegen ajkúaknak tanítanak. E változat szókincsét és nyelvtanát szótárakban, illetve nyelvtanokban kodifikálják. Vagyis ez a kodifikált norma. Nem azonos azzal, amit a magyar nyelvészek a szakirodalom zömében irodalmi nyelvnek vagy köznyelvnek neveznek (l. még Trudgill 1997: 77–78). A nemstandard nyelvváltozatokat (pl. a suksükölést vagy a palóc nyelvjárást) a beszélők egy része elmarasztalóan minősíti, megbélyegzi, stigmatizálja. Egy-egy változó nemstandard változatát is stigmatizálják esetenként, például a hol? kérdésre adott válaszokban előforduló (bVn)1 változó nemstandard változata, a [bV] (pl. Melyik házba laksz?) egyben enyhén stigmatizált is.

A különféle változatokat osztályozhatjuk a beszédhelyzetek szempontjából, a beszédpartnerek szempontjából, a beszédváltozatokhoz kapcsolódó értékelés szempontjából és a beszélők szempontjából is.

Egyazon beszélő a beszédhelyzet függvényében különbözőképpen beszélhet. Például Gal (1979: 85–87) leírja, hogy két felsőőri magyar a ty, gy zárhangokat és a cs, dzs zárréshangokat a beszédhelyzetnek megfelelően váltakozva használja: a terepnyelvésszel folytatott interjúban az összes előfordulás 61%-ában zárhangokat ejtettek (pl. kutya, ügyes), az interjú érzelmileg fűtött részében ez az arány 82%-ra emelkedett, de az egymás közti társalgásban 10%-ra esett le, vagyis az összes előfordulás 70%-ában zárréshangokat ejtettek (pl. kucsa, üdzses), és 20%-ban zengő szájpadláshangot (pl. kuja, üjes). A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú (BUSZI) adatközlői a -ban/-ben ragnak, vagyis a (bVn) változónak standard [bVn] változatát használták a formális stílusváltozatokban (pl. szólisták vagy szövegek felolvasásakor a kertben szót n-nel mondták), de társalgásban az esetek több mint felében a nemstandard [bV] változatot ejtették (vagyis például a hol? kérdésre felelő kertben-t kertbe-nek ejtették). Ugyancsak a BUSZI adatközlői a hosszú í, ú, ű hangokat lassú szövegolvasáskor statisztikailag szignifikánsan gyakrabban ejtették hosszan, mint gyors olvasáskor (lásd az 1. ábrát).

A beszélők a beszédpartner függvényében is különféleképp beszélnek. Például egy budapesti gyógyszergyár alkalmazottainak megszólítási szokásait vizsgálva Reményi (1994) megállapította, hogy a nők a nőkkel szignifikánsan gyakrabban tegeződnek, mint a férfiak a férfiakkal, és a nők egymással körülbelül tízszer gyakrabban tegezodnek, mint a férfiakkal. Abban, hogy a nők tegeződnek-e a nőkkel, főként a beszédpartner nemének és életkorának van szerepe, ugyanakkor a férfiak egymás közti tegeződésében/magázódásában a beszédpartner iskolai végzettsége és a vállalati hierarchián belüli rangja a döntő.

A különféle beszédváltozatok értékelése is eltéréseket mutat. Sándor–Langman–Pléh (1998) szegedi főiskolásoknak és budapesti egyetemistáknak a magyarországi magyar standard és a nemstandard vajdasági (szabadkai) beszéddel kapcsolatos attitűdjeit vizsgálta meg úgy, hogy az értékelésben kizárólag a beszéd játszott szerepet, a beszélő egyéb tulajdonságai nem. Az adatközlők látszólag különböző beszélőket ítéltek meg, valójában egyazon beszélő kétféle figurát alakított (ügynökmódszer, vö. Trudgill 1997). Az adatközlők a standard nyelvváltozatot beszélő figurát kedvesebbnek, ambiciózusabbnak, értelmesebbnek, jóképűbbnek, meggyőzőbbnek és intelligensebbnek ítélték a szabadkai változatot beszélő figuránál. Ugyanakkor a szegedi diákok mindkét beszédváltozatot szignifikánsan kedvezobben értékelték, mint a budapestiek.

A különféle beszélők is eltérően beszélnek. Vannak regionális különbségek (lásd a 18. fejezet - Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok. fejezetet), például ami a Hajdúságban megy, az Csongrád megyében mögy. Vannak a regionálistól független társadalmi különbségek is, például Tukacsné (1990) az ingázás hatását vizsgálta meg: 3 Hajdúhadházról Debrecenbe ingázó és 3 Hadházon dolgozó ember beszédét hasonlította össze 1000–1000 szövegszós felvételrészletek alapján. Az ó : ú (pl. köznyelvi és nyelvjárási ) és ő: ű (pl. kő : kű) szembenállás azt mutatta, hogy míg a helyben dolgozóknál tő- és toldalékmorfémákban egyaránt jelentkezik a zártabb változat (pl. ű, űvele, bódbúl ‘boltból’), addig az ingázók (bejárók) csak a toldalékmorfémákban ejtik a zártabb változatot (iskolábúl, de ők). A helyben dolgozók összesen 68%-ban használták a nyelvjárási változatokat, míg az ingázók csupán 39%-ban. Az 1980-as évek második felében egy 3000 fős országos reprezentatív mintán Terestyéni (1995 és 2003) azt vizsgálta meg, hogy kik milyen köszönési formákat választanak. A formálistradicionális köszönéseket (pl. erőt, egészséget; tiszteletem; adjon isten) főleg az idősek, nem városi lakosok és a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek választották, míg például a nonkonformista köszönéseket (csaó, cső, szióka, heló) elsősorban a legfiatalabbak és a budapestiek preferálták.

A beszélőknek a saját beszédüket kísérő figyelmük mértékétől függő beszédváltozatait Labov (1972) kontextuális stílusoknak nevezi. Általában igaz, hogy amikor választékosan beszélünk (például amikor interjút készítenek velünk egy országos tv-csatorna stúdiójában valamilyen komoly témáról), jobban figyelünk beszédünkre, mint amikor a stúdióba menet barátunkkal viccelődünk az utcán. Labov nyomán a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú kutatói hat stílust vizsgálnak, melyek Váradi (1995/96 és 2003: 355–356) feltételezése szerint a figyelem csökkenő mértéke alapján a következő sorrendbe állíthatók:

  1. szavak listáinak felolvasása, például: röntgen, szobában, lomtalanít, kertben,

  2. tesztszó (kulcsszó) kimondása egy mondatkiegészítő feladatban, például amikor az Ebben a... jól nézel ki mondatba a farmer szó megfelelő alakját beilleszti az adatközlő, s kimondja a mondatot,

  3. tesztmondat (keretmondat) kimondása, vagyis amikor az előbbi feladatban nem a farmerben (vagy farmerban) szó végén hallható alaktani változatot vizsgáljuk, hanem a mondat Ebben szavának végén hallható változatot (Ebben vagy Ebbe),

  4. lassú szövegolvasás, amikor egy bekezdésnyi szöveget normál tempóban olvas fel az adatközlő,

  5. gyors szövegolvasás, amikor ugyanazt a szöveget gyorsan olvassa fel,

  6. irányított beszélgetés (társalgás), melyben a terepmunkás az adatközlővel különféle témákat vitat meg, lehetőleg oldott stílusban.

A föltételezés az, hogy a legformálisabb stílustól (1) a legközvetlenebb stílusig (6) egy változó standard változatának használati aránya csökken. Ez a stílusrétegződés azonban társadalmi csoportonként eltérő mértékű lehet, amint ezt a 2. ábra megmutatja:

A (bVn) változó standard [bVn] változatának használata a BUSZI öt adatközlője beszédében, különböző stílusokban. Forrás: Váradi 1995/96: 302, Table 4.

A 2. ábrán egyrészt az látszik, hogy a (bVn) változó standard [bVn] változatát a legformálisabb stílusban minden beszélő gyakrabban használta, mint a legoldottabb stílusban (az irányított beszélgetésben). Másrészt különbségek vannak a beszélők társadalmi helyzete szerint. Például a tanár minden (bVn)-t [bVn]-ként ejtett az első öt stílusban, s csak a beszélgetésben csökkent a standard [bVn] változatok aránya 40% alá; viszont a gyári munkás már a tesztszavak ejtésekor is csak 60%-ban ejtette a standard [bVn] változatot, s a beszélgetésben e változatok használata majdnem 0%-ra csökkent (vagyis a nemstandard [bV] változatok használata közel 100%-ra nőtt). Az ábra azt is megmutatja, hogy az egyetemista, a bolti eladó és a szakmunkástanuló e változó használatában a tanár és a munkás közötti helyet foglalnak el. Végül megfigyelhetjük azt is, hogy a gyári munkástól (s kis mértékben a szakmunkástanulótól) eltekintve a többi adatközlő a három legformálisabb stílusban gyakorlatilag mindig a standard változatot használta, és a különböző társadalmi státuszú beszélők stílusrétegződése csak a lassú szövegolvasáskor kezdődik. A legnagyobb különbség minden beszélőnél a gyors szövegolvasás és az irányított beszélgetés között van.

Irodalom

[CH20-B01] Chambers,J. K.PeterTrudgill1998. Dialectology. Second edition. Cambridge, Cambridge University Press.

[CH20-B02] CrystalDavid 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH20-B03] CsepeliGyörgy 1997. Szociálpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH20-B04] CseresnyésiLászló 2004. Nyelvek és stratégiák avagy a nyelv antropológiája. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

[CH20-B05] GalSusan 1979. Language shift: Social determinants of linguistic change in bilingual Austria. New York, Academic Press.

[CH20-B06] KissJenő 1998. Helyes és helytelen (nyelvjárási környezetű általános iskolások nyelvi adatainak tükrében). Magyar Nyelv94: 257–269.

[CH20-B07] KontraMiklós 1992. Fonológiai általánosítás és szociolingvisztikai realitás. In: KontraMiklós (szerk.) Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 87–95.

[CH20-B08] KontraMiklós (szerk.) 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH20-B09] Labov,William 1972. Sociolinguistic patterns. Philadelphia, University of Pennsylvania Press.

[CH20-B10] Ladegaard,Hans J. 1998. Assessing national stereotypes in language attitude studies: The case of class-consciousness in Denmark. Journal of Multilingual and Multicultural Develőpment19: 182–198.

[CH20-B11] Pintzuk,SusanKontraMiklósSándor,KláraBorbély,Anna1995. The effect of the typewriter on Hungarian reading style. (Working Papers in Hungarian Sociolinguistics No. 1) Budapest, Linguistics Institute of the Hungarian Academy of Sciences.

[CH20-B12] Reményi,Andrea Agnes 1994. Influences and values: A sociolinguistic study in the Hungarian system of address. Studies in Applied Linguistics1: 85–109.

[CH20-B13] RomaineSuzanne 1998. Sociolinguistics. In: Jacob L.Mey (szerk.) Concise encyclopedia of pragmatics. Amsterdam, Elsevier, 892–901.

[CH20-B14] Sándor,KláraJulietLangmanPléh,Csaba1998. Egy magyarországi „ügynökvizsgálat” tanulságai. A nyelvváltozatok hatása a személypercepcióra. Valóság 1998/8: 29–40.

[CH20-B15] TerestyéniTamás 1995. Styles of knowledge and greeting habits in Hungarian. International Journal of the Sociology of Language111: 47–55.

[CH20-B16] TerestyéniTamás 2003. Köszönési szokások a rendszerváltáskor. In: Kontra 2003, 314–322.

[CH20-B17] TrudgillPeter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged: JGYTF Kiadó.

[CH20-B18] Tukacsné,Károlyi Margit 1990. Az ingázók és nem ingázók beszédének sajátosságai Hajdúhadházon. In: KontraMiklós (szerk.) Élőnyelvi tanulmányok. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 200–208.

[CH20-B19] VáradiTamás 1995/96. Stylistic variation and the (bVn) variable in the Budapest Sociolinguistic Interview. Acta Linguistica Hungarica43: 295–309.

[CH20-B20] VáradiTamás 2003. A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú. In: Kiefer,Ferenc (szerk.) A magyar nyelv kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó, 339–359.