Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

19. fejezet - A határon túli magyar nyelvváltozatok

19. fejezet - A határon túli magyar nyelvváltozatok

Miklós, Kontra

„Hány millió a tizenötmillió?” című cikkében Dávid Zoltán (1993: 45) a magyarokat a következőképp határozta meg: „magyar mindenki, aki magát magyarnak érzi és vallja, hazáját súlyos kényszer nélkül nem hagyja el s amint lehetséges, oda visszatér. Családja körében (gyermekeivel) magyarul beszél és tagja a magyar kultúrközösségnek.” A világon szerteszét élő magyarok számát Dávid 14 millióra becsülte:

19.1. táblázat -

A magyarok száma Magyarországon

10 000 000

A szomszédos országokban 3

000 000

Európa többi országában

250 000

Észak- és Dél-Amerikában

550 000

A többi kontinensen

200 000

A magyarok száma összesen

14 000 000


Dávid idézett meghatározása sok szempontból vitatható, miként a legtöbb hasonló meghatározás.

A legutóbbi népszámlálási adatok azt mutatják, hogy az ezredfordulón körülbelül 2,5 millióan vallották magukat magyar nemzetiségűnek a környező országokban. Tíz év alatt minden országban csökkent az őshonos magyarok száma, néhol drámaian, Romániában például 190 582 magyarral kevesebbet számláltak, mint 1992-ben (1. táblázat).

Az, hogy egész Ausztriában a magyar köznyelvűek száma 21,3%-kal nőtt tíz év alatt, megtévesztő lehet, mivel nem az őshonos magyarok száma nőtt (mint láttuk, Felsőőrben például harmadával csökkent), hanem a bevándorlóké. Ők azonban szétszórtságban élnek, ezért igazat kell adnunk az osztrák Gerhard Baumgartnernek (2003: 169): „Bár egyre több a magyarok száma Ausztriában, az »ausztriai magyarság« mégis el fog tűnni…”

Trianon óta a magyarok részaránya majd mindenhol megváltozott, egyes helyeken nem túl nagy mértékben, máshol jelentősen. Például a Drávaszögben Csúzán vagy Vörösmarton az 1941-eshez képest a magyarok aránya az elmúlt 60 évben nem csökkent lényegesen (l. Kocsis–Bognár 2003), annak ellenére, hogy a horvátországi magyarság az elmúlt nyolcvan évben ötödére zsugorodott (Sebők 2003: 143). Ezzel szemben Kolozsváron az 1880-at követő évszázadban drámai módon csökkent a város magyar lakosainak aránya – másképp mondva: nagyon megnőtt a román lakosok aránya (1. ábra). A Moldvában élő, magyarul is beszélő csángók számát Tánczos (1997) 62 000 főre becsülte.

1. táblázat. táblázat - Magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma a Magyarországgal határos államokban a két utolsó népszámlálás szerint

Magyar nemzetiséguek

1991-ben

2001-ben

A változás mértéke (1991 = 100%)

(Az adatok forrásai: Gyurgyík–Sebők 2003 és Szilágyi 2002)

Szlovákiában

567 296

520 528

–8,2%

Ukrajnában

163 111(1989-ben)

156 600

–4%

Romániában

1 624 959(1992-ben)

1 434 377(2002-ben)

–11,7%

Szerbiában (Vajdaság)

339 491

290 207(2002-ben)

–15,5%

Horvátországban

22 355

16 595

–25,8%

Szlovéniában

8 053

6 243(2002-ben)

–22,5%

Magyar nyelvcsoport Ausztriában, Burgenlandban

4 973

4 704

–5,4%

(ezen belül) Felsőőr/Oberwart

1 514

1 044

–31%

Ausztriában magyar köznyelvűek (Umgangssprache)

33 459

40 583

+21,3%


Kolozsvár lakosainak nemzetiségi aránya 1880 és 1995 között (Forás: Kocsis 1997).

A magyar államhatárokon kívül élő magyarok kivétel nélkül kontaktusváltozatait beszélik nyelvünknek, vagyis az egynyelvű magyarországi magyarok nyelvétől többé-kevésbé eltérő, a két- vagy többnyelvű környezet hatását mutató változatokat beszélnek. Igaz ez azokra is, akik a többségi nyelvet (szlovákot, románt stb.) nem beszélik s nem is értik, mivel az ő magyar anyanyelvükben is vannak szlovák, román stb. hatás következtében keletkezett, a magyarországi magyarban ismeretlen nyelvi elemek és szabályok.

Az I. világháború után kisebbségbe került magyarok kontaktusváltozatainak szakszerű, átfogó, szociolingvisztikai kutatása csak az 1990-es években kezdődött el. (Pszicholingvisztikai elemzések azonban jóval korábban is készültek, pl. Arany 1939–40/1998, Göncz 1985 és Mikeš 1967.) A magyar nyelvészetben az 1960-as évekig uralkodó történeti nyelvészet érdeklődése csak a régi (több évszázaddal korábbi) nyelvi kontaktusokra irányult. Amikor megjelent a generatív nyelvészet, a kutatók az ideális (egynyelvű) anyanyelvi beszélő/hallgató nyelvi kompetenciáját tették vizsgálatuk tárgyává. A határon túliak nyelvhasználatáról sokat írtak a nyelvművelők, általában purista alapállásból, elítélve az „idegenszerű” szavakat és nyelvtani szerkezeteket.

Az egynyelvű magyarok beszédét sokan normálisnak, a kétnyelvűekét viszont abnormálisnak tekintik. Akik ilyen véleményeket hirdetnek, nem tudják, hogy a kétnyelvűek sosem beszélhetnek egy nyelvet úgy, ahogy az adott nyelvet annak egynyelvű beszélői beszélik. Egyszerűen azért, mert aki két nyelvet tud valamilyen szinten, s mindkettőt használja is naponta, nem tudhatja a két nyelv egymásra gyakorolt hatását megakadályozni. Egy kétnyelvű magyar, éljen bár a romániai Székelyudvarhelyen (ahol a lakosságnak több mint 90%-a magyar), vagy Kolozsváron (ahol nemrég esett a magyarok aránya 20% alá), sosem beszélhet úgy magyarul, ahogy az egynyelvű magyarországiak beszélnek. Ez nyelvtudományi közhely, minden tudományos vizsgálat ezt igazolja – a külföldiek fél évszázada, a magyarok legalább másfél évtizede. Azok, akik a kétnyelvű magyarok beszélte magyart „helytelennek, rossznak, makaróni nyelvnek” ítélik, úgy tesznek, mint aki egy gátfutótól azt várja el, hogy olyan gyorsan fusson, mint egy sprinter, s olyan magasra ugorjon, mint egy magasugró (l. Grosjean 1985: 471).

A szomszédos országokban élő magyarok nem bomlott gondolkodásúak, miként azt néhány jó szándékú, de e tárgyban alulinformált ember véli, de nem is rossz magyarok, miként azt sokan gondolják, akik az általuk „rossz magyarsággal beszélőnek” ítélt magyar embert „rossz magyarnak” titulálják. Az, hogy egy kolozsvári vagy nagyszalontai magyar másképp beszél magyarul, mint egy debreceni, berettyóújfalusi vagy budapesti, a világ legtermészetesebb dolga. Ha valaki megállapítja, hogy például a szlovákiai magyarban a hívok a barátomnak telefonon vagy a kulcs a szobától szerkezet „idegenszerű”, akkor egy kontaktusjelenséget azonosít. Ha ezeknek a szerkezeteknek a használatát helyteleníti is, akkor a releváns általános nyelvészeti törvényszerűség működését helyteleníti. Abból viszont nem lesz baj, ha az illető tudatosítja a szlovákiai magyarral, hogy ez szlovákiaiság, Magyarországon ezt nem így mondják. Utána rá lehet bízni a beszélőre, hogy a saját jól felfogott érdekében mit fog tenni, ha Magyarországon, vagy magyarországiakkal beszél. Az emberekben ugyanis van egy olyan természetes hajlandóság, hogy igyekeznek a beszédpartner változatához igazodni.

Jó tudnunk, hogy egy XY nem tud jól magyarul kijelentés hordoz egy rejtett értékítéletet, ami logikailag teljesen hibás: XY nem tud (jól) magyarul, következésképp nem jó magyar ember. Úgy tudjuk, hogy Széchenyi István nem tudott kitűnően (hibátlanul) magyarul. Arany Jánosról az hírlik, hogy kitűnően tudott magyarul, talán a legnagyobb magyar nyelvművész volt. Ha megugorjuk a logikai bakugrást, azt az eredményt kapjuk, hogy Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”, nem volt jó magyar ember, de Arany János kitűnő magyar volt. Az, aki a nem tud jól magyarul, tehát nem jó magyar ember sztereotípiát használja, Arany és Széchenyi magyarságát is méricskéli.

Ha valaki tartózkodik a morális ítéletektől s egy kétnyelvű magyarról csupán annyit mond, hogy „nem tud jól magyarul”, s ha ezt azért teszi, mert a kétnyelvű másképp beszél, mint az egynyelvűek, akkor az illető „mindössze” arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem tudja: kétnyelvűek sosem beszélhetnek egy nyelvet úgy, mint az egynyelvűek. Ahhoz, hogy egy kolozsvári ember úgy beszéljen magyarul, mint egy debreceni, Debrecenben kellene születnie s élnie. Ahhoz, hogy egy fekete bőrű ember olyan legyen, mint egy fehér bőrű, fehér bőrűnek kellene születnie…

A magyarországi nyelvi elvárások a kisebbségi magyarok között igen gyakran feszültséget keltenek. Például amikor ungvári tankönyvszerkesztők 1995-ben Magyarországról kértek tanácsot, hogy miképp írják át az ukrajnai földrajzi neveket magyarra, az ajánlást csak az ukrajnai nyelvtörvény megsértése árán lehetett volna betartani (Csernicskó 1997). Egy 1989-es ukrán nyelvtörvény értelmében ugyanis az ukrajnai helyneveket ukrán alakjukban, más nyelven pedig ukránból átírva kell használni. Például az oroszból átírt Harkov helyett az ukránból átírt Harkiv-ot kell írni. Azok a magyarországiak viszont, akik az ungvári tankönyvszerkesztőknek válaszoltak, a Magyarországon használatos (oroszból átírt) formákat ajánlották (Beregszászi 2004: 71–74).

Az 1990-es években a határon túli magyar nyelvváltozatokról, a nyelvművelésről, nyelvtervezésről és a kisebbségi magyarok anyanyelvi neveléséről hangos polémia keletkezett (Kontra–Saly 1998). Elméleti szempontból a legfontosabb fejlemény Lanstyák István (1995) javaslata volt, mely szerint a magyart is többközpontúnyelvnek kell tekinteni, vagyis olyannak, amelynek standard változata több országban használatos, s így országonként sajátos vonásokra tesz szert. A más-más országokban beszélt változatokra nem mint az egyetlen elismert központ nyelvhasználatától elhajlókra, „deviánsakra” kell tekinteni, hanem mint ugyanannak a nyelvnek elvben egyenrangú változataira. A standard magyar elsődleges és domináns központja a Magyar Köztársaság. Jelentős, de csupán részleges központjai Románia erdélyi részei (beleértve az egykori Partiumot), a Szlovák Köztársaság déli határsávja, Szerbia és Montenegró egykori autonóm tartománya, a Vajdaság, és az Ukrán Köztársaság kárpátaljai területének síkvidéki része. A részleges központokban legalább regionális szinten van magyar nyelvű közigazgatás, oktatási rendszer, kiterjedt írásbeliség, a beszélők többségét elérő tömegtájékoztatás, könyvkiadás és legalább bizonyos szakterületekre kiterjedő tudományos élet. A kezdetleges központokban (Lanstyák szerint valószínűleg ilyennek tekintendők a Horvát Köztársaság baranyai, és a Szlovén Köztársaság muravidéki részei), ha nincs is magyar nyelvű közigazgatás, de van egyfajta közélet, s vannak a standardot használó anyanyelvű iskolák, újságok, rádióműsorok. Nagyon korlátozott számú funkcióban használják a magyar standard változatát az őrvidéki őshonos magyarok és az emigráns közösségek szerte a világban, de ezek nem központjai a standard magyarnak.

A Trianon óta megjelent magyar nyelvtanok és szótárak – egyetlen kivételtől eltekintve – nem a magyar nyelv, hanem a magyarországi standard nyelvváltozat nyelvtanai és szótárai. A kivétel a Magyar Értelmező Kéziszótár 2003-ban megjelent második, átdolgozott kiadása, ami bizonyos fokig számba veszi a magyar nyelv kontaktusváltozatait is (az előmunkálatokról l. Beregszászi 1997, a szótárba bekerült határon túli magyar szókészleti elemekről l. pl. Beregszászi–Csernicskó 2004, Lanstyák 2002a és 2004).[1]

Mit jelent a község?

község ? fn 1. fejezet - A nyelvészet és területei. hiv | Választott önkormányzattal irányított kisebb település. | A legkisebb közigazgatási egység. | A szl. m-ban: önálló jogállású település, falu v. város. 2. fejezet - Hangtan. rég irod Közösség, nép. [?köz1]

A község (szerbül opština) a Vajdaságban olyan kisebb, önkormányzattal felruházott területi egységet jelent, amelyet a névadó város vagy nagyobb falu és a jogilag odasorolt települések képeznek (Göncz 1999a: 33). Palics például a Szabadkai községhez tartozik.

Mit jelent a praktika?

praktika ? fn 1. fejezet - A nyelvészet és területei. rég pejor Fortélyos eljárás. 2. fejezet - Hangtan. A k árp. m-ban:> | Egyetemi hallgatók gyakorlótanítása. | (Szakmai) gyakorlat.

Mit jelent a szodé?

  1. szodé mohó Használata általános

  2. szodél mohóskodik Használata általános (Sántha Attila: Székely Szótár)

Nyelvpolitikai és nyelvi jogi szempontból nézve a környező országokban élő magyarok jelentősen különböznek egymástól. A burgenlandi őshonos magyarok megállíthatatlannak tűnő, de nem állami jogi eszközökkel kierőszakolt nyelvcseréje (Gal 1979) az egyik végpont, míg a másik a moldvai csángóké, akiket „Róma és Románia érdekszövetségben, s meg kell hagyni, rendkívül hatékonyan asszimilál” (Sándor Klára 1998), megsértve az anyanyelvi iskoláztatáshoz és vallásgyakorláshoz fűződő emberi jogaikat. Köztes helyzetben vannak például a szlovákiai magyarok, akiket az 1995. évi szlovákiai államnyelvről szóló asszimilatív törvény igen nehéz helyzetbe hozott (l. pl. Kontra 1997), de akiknek a Kárpát-medencében jónak mondható magyar iskolarendszerük van. A szlovákiai magyarok nyelvi jogi helyzete jó irányban megváltozott az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadása után, de az emberi jogokat sértő nyelvi diszkrimináció, a nyelvi kisebbségek (pl. a magyarok) intézményesített hátrányos megkülönböztetése ma is élő gyakorlat Szlovákiában.

A változók fajtái

Lanstyák–Szabómihály (1997, 1998) a nyelvi változókat, tehát azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek formailag többféleképp valósulhatnak meg, de az egyes megvalósulások (változatok) azonos funkciójúak, illetve jelentésűek, több szempont szerint kategorizálja. A nyelvi rendszer alapján vannak fonetikai (pl. kút ~ kùt[2] ~ kut), fonológiai (pl. fent ~ fönt), hangalaktani (pl. (én) adnék ~ adnák), alaktani (pl. dolgozom ~ dolgozok), morfoszintaktikai (pl. Somorján ~ Somorjában), mondattani (pl. Péter és János elment ~ elmentek) és szókészlettani változók (pl. rágógumi ~ rágó ~ zsuvacska ~ zsuvi). A változatokszáma szerint vannak kéttagúak (pl. iskolában vagyok ~ iskolába vagyok) és három- vagy többtagúak (pl. tévékészülék ~ tévé ~ televízor, motorkerékpár ~ motorbicikli ~ motor ~ motorka). A funkció-, illetve jelentésazonosság szempontjából a szerzők két csoportot állapítanak meg: a szoros változók esetében a változatok funkcionális, illetve denotatív jelentésbeli azonosságához nemigen fér kétség (pl. eleven ugyanazt jelenti, mint a nyíltabb magánhangzókkal ejtett älävän, vagy a van mit ennie ~ van mit egyen szerkezetek között sincs jelentésbeli különbség), a laza változóknál azonban a változatok azonossága bonyolultabb (pl. várj ~ várjál, megrendezésre kerül ~ megrendezik).

A szerzők a változók típusait első-, illetve másodnyelvi összefüggéseik szempontjából négy csoportra osztják:

(1) Az egyetemes magyar változók (E változók) mind Szlovákiában (s valószínűleg az egész magyar nyelvterületen), mind Magyarországon nyelvi változók, s egyik változatuknak sincs közvetlen párhuzama a szlovák nyelv egynyelvű változataiban. Ilyenek például a (bVn) változó (házban van ~ házba van), az ikes igék váltakozó alakjai, pl. eszem ~ eszek, egyem ~ egyek, egyék ~ egyen, vagy az -e kérdoszócska szórendi helye. Az ilyen változók egyes változatainak eltérő gyakoriságú használata a magyarországi és kisebbségi beszélők között valószínűleg az utóbbiak kisebbségi helyzetéből (pl. a magyarországiakétól eltérő iskolázottságukból) fakad, s a gyakorisági eltérésekben a kétnyelvűség nem, vagy alig játszik szerepet.

(2) Az egyetemes kontaktusváltozók (EK változók) szintén változók a határ mindkét oldalán, de egyik változatuknak van párhuzama a szlovákban, ezért a szlovákiai magyarban e változat gyakoriságát a kétnyelvűség befolyásolhatja. Például a páros testrészek neve a magyarban egyes számban is és többes számban is használható, de a szlovákban csak többes számban (fáj a lába ~ fájnak a lábai, de bolia ho nohy), s ez hatással lehet az egyes vagy többes szám használatára a magyar szlovákiai kontaktusváltozataiban. „Az EK változók kialakulásához – írják a szerzők (1998: 105) – az egész magyar nyelvterületen a belső fejlődés mellett az indoeurópai környezet számottevő mértékben hozzájárult. Általában az indoeurópai párhuzammal rendelkező változat számít »kevésbé helyes«-nek.”

(3) Az analóg kontaktusváltozók (AK változók) csoportjába olyan szavak, kifejezések és szerkezetek tartoznak, amelyek formailag Magyarországon is megtalálhatók, de Szlovákiában magyarországi standard jelentésük mellett szlovák párhuzam indukálta jelentésük is van. Például a megy valaki után használatos Magyarországon is, de nem a ’megy valakihez valamilyen célból’ jelentéssel. A szlovákiai Elmentem a fonök után, hogy panaszt tegyek nála mondat nyilván a szlovák ístza niekým szerkezet hatásával magyarázható. Ide sorolják a szerzők azokat a szerkezeteket is, amelyek Magyarországon nem használatosak ugyan, de létrejöttüket és használatukat közmagyar analógia is támogatja. Pl. a szlovákiai hív valakinek (telefonon) kifejezés jelentését tekintve beleillik a telefonál, átszól, beszél vkinek szerkezetek sorába. Az ilyen változatoknak a magyarországi magyarban is van bázisa, ami laikus beszélők számára megnehezíti „idegenszerűségük” felismerését s ezért megkönnyíti terjedésüket.

(4) A negyedik csoport változóinak kontaktusváltozatai magyarországi változattal egyáltalán nem rendelkeznek, szlovákiai fejlemények. Ezek a kontaktushelyzetbenváltozók (K változók) jórészt szókészlettaniak, de akadnak vonzatkölcsönzések is, pl. kulcs (a szobá)tól.

Az EK, AK és K változókban közös, hogy egyik változatuk kontaktusváltozat, ezért ezek kontaktusváltozók. Az E változók nem-kontaktusváltozók. Az E változók és a nem-kontaktusváltozók kategóriája azonban nem azonos, mert az utóbbiak között olyanok is vannak, amelyeknek egyik változata ismeretlen ugyan Magyarországon, de nem kontaktusváltozó (pl. a mond ~ mund változó második változata Lanstyák és Szabómihály szerint csak a Csallóköz néhány községében használatos). Az országhatárt figyelembe vevő nyelvföldrajziszempont alapján a szerzők a változókat három csoportba osztják (5–7):

(5) A határsemleges változók második (= nemstandard) változatának izoglosszája nincs kapcsolatban a szlovák-magyar határral. Határsemleges nem-kontaktus változó pl. az (én) tudnék ~ tudnák, és ilyen kontaktusváltozó az o lába ~ lábai.

(6) A határtartó változók második változata csak az egyik országban használatos. Határtartó nem-kontaktusváltozó Szlovákiában például a jogsi ~ hajtási, és kontaktusváltozó a (kulcs) vmihez ~ vmitől.

(7) A határmetsző változók második változata metszi az országhatárt. Ilyen kontaktusváltozó pl. az epével ~ epére operál (vö. szlovák operővat’ na nieco), ami az egész szlovákiai magyar nyelvterületen él, de Magyarország északkeleti régióiban is gyakori. Határmetsző nem-kontaktusváltozó pl. az eljössz hozzánk ~ nálunk (Lanstyák–Szabómihály 1998: 106–109).

Irodalom

[CH19-B01] Andric Edit 1995. A szerb nyelvnek a vajdasági magyar nyelvre gyakorolt hatása. In: KassaiIlona (szerk.) Kétnyelvű;ség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 235–243.

[CH19-B02] Arany A.László 1939–40/1998. A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai. In: LanstyákIstvánSimonSzabolcs (szerk.) Tanulmányok a magyar – szlovák kétnyelvűségről. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó, 7–31.

[CH19-B03] BarthaCsilla 1991. Erdélyi menekültek magyar nyelvi viszontagságai. Regio1991/1: 77–87.

[CH19-B04] BaumgartnerGerhard 2003. Ausztria magyar nyelvű lakossága a 2001-es osztrák népszámlálás tükrében. In: GyurgyíkSebők2003, 158–169.

[CH19-B05] BeregszásziAnikó 1997. Kárpátaljai szavak a Magyar értelmező kéziszótárban?Pánsíp1997/1: 24–27.

[CH19-B06] BeregszásziAnikó 2004. Magyar neve? Az ukrajnai földrajzi nevek magyar használatáról. In: BeregszásziAnikóCsernicskóIstván (szerk.)... itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár, PoliPrint, 71–82.

[CH19-B07] BeregszásziAnikóCsernicskóIstván2004. Magyar értelmező kéziszótár: (majdnem) minden magyar szótára. In: BeregszásziAnikóCsernicskóIstván (szerk.)... itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár, PoliPrint, 127–138.

[CH19-B08] CsernicskóIstván 1997. Meddig terjed a nyelvművelés kompetenciája?Pánsíp1997/1: 26–27.

[CH19-B09] CsernicskóIstván 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely.

[CH19-B10] CsernicskóIstván (szerk.) 2003. A mi szavunk járása: Bevezetés a kárpátaljai magyar nyelvhasználatba. Ungvár, PoliPrint.

[CH19-B11] CsernicskóIstvánFenyvesiAnna2000. The sociolinguistic stratification of Hungarian in Subcarpathia. Multilingua19: 95–122.

[CH19-B12] DávidZoltán 1993. Hány millió a tizenötmillió?Hitel1993. augusztus: 43–49.

[CH19-B13] É. KissKatalin 2004. Anyanyelvünk állapotáról. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH19-B14] FenyvesiAnna (szerk.) 2005. Hungarian language contact outside Hungary: Studies on Hungarian as a minority language. Amsterdam, Benjamins.

[CH19-B15] GalSusan 1979. Language shift: Social determinants of linguistic change in bilingual Austria. New York, Academic Press.

[CH19-B16] GalSusan 1992. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? In: KontraMiklós (szerk.) Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 47–59.

[CH19-B17] GönczLajos 1985. A kétnyelvűség pszichológiája: a magyar–szerbhorvát kétnyelvűség lélektani vizsgálata. Újvidék, Forum Könyvkiadó.

[CH19-B18] GönczLajos 1999a. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest – Újvidék, Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely – Forum Könyvkiadó.

[CH19-B19] GönczLajos 1999b. Hol beszélnek legszebben magyarul? A kárpát–medencei magyar beszélőközösségek anyanyelvi sztereotípiái. Hungarológiai Közlemények 1999/1–2: 54–61.

[CH19-B20] GönczLajos 2004. A vajdasági magyarság kétnyelvűsége. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet.

[CH19-B21] GrosjeanFrançois 1985. The bilingual as a competent but specific speaker-hearer. Journal of Multilingual and Multicultural Develőpment6: 467–477.

[CH19-B22] GyurgyíkLászlóSebőkLászló (szerk.) 2003. Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989 – 2002. Budapest, Teleki László Alapítvány.

[CH19-B23] KocsisKároly 1997. Erdély etnikai térképe 1992. Budapest, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet.

[CH19-B24] KocsisKárolyBognárAndrás2003. Horvátország Pannon területének etnikai térképe. Budapest, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet.

[CH19-B25] KontraMiklós 1992. On an ongoing syntactic merger in Hungarian. In: KeneseiIstvánPléhCsaba (szerk.) Approaches to Hungarian, Volume 4: The structure of Hungarian. Szeged, JATE, 227–245.

[CH19-B26] KontraMiklós 1997. Szlovákiában szlovákul – Amerikában angolul. Valóság1997/5: 60–72.

[CH19-B27] KontraMiklós 1998. Final report to the Research Support Scheme on The sociolinguistics of Hungarian outside Hungary. Budapest, Linguistics Institute of the Hungarian Academy of Sciences. Kézirat.

[CH19-B28] KontraMiklós 2001. Hungarian verbal puzzles and the intensity of language contact. Journal of Sociolinguistics5: 163–179.

[CH19-B29] KontraMiklós 2003a. Élőnyelvi kutatások határainkon belül és kívül. Magyar Tudomány2003/4: 504–512.

[CH19-B30] KontraMiklós (szerk.) 2003b. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH19-B31] KontraMiklósSalyNoémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó.

[CH19-B32] KontraMiklósSzilágyi N.Sándor2002. A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: KontraMiklósHattyárHelga (szerk.) Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány, 3–10.

[CH19-B33] LaczkóKrisztinaMártonfiAttila2004. Helyesírás. (A magyar nyelv kézikönyvtára). Budapest, Osiris Kiadó.

[CH19-B34] LanstyákIstván 1994. Az anyanyelv és a többségi nyelv oktatása a kisebbségi kétnyelvűség körülményei között. Regio 1994/4: 90–116.

[CH19-B35] LanstyákIstván 1995. A magyar nyelv központjai. Magyar Tudomány 1995/10: 1170–1185.

[CH19-B36] LanstyákIstván 1996. Anyanyelvi nevelés a határon innen és túl. In: CsernicskóIstvánVáradiTamás (szerk.) Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 11–15.

[CH19-B37] LanstyákIstván 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai (Egyetemi Füzetek 1). Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

[CH19-B38] LanstyákIstván 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest – Pozsony, Osiris Kiadó – Kalligram Könyvkiadó – MTA Kisebbségkutató Műhely.

[CH19-B39] LanstyákIstván 2002a. A Magyar értelmező kéziszótár új kiadása és a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2002/3: 115–128.

[CH19-B40] LanstyákIstván 2002b. A magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2002/2: 143–160.

[CH19-B41] LanstyákIstván 2002c. A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői. In: LanstyákSzabómihály 2002, 84–108.

[CH19-B42] LanstyákIstván 2004. Szlovákiai magyar vonatkozású szócikkek a Magyar értelmező kéziszótár átdolgozott kiadásában. In: LanstyákIstvánMenyhártJózsef (szerk.) Tanulmányok a kétnyelvűségről II. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 166–211.

[CH19-B43] LanstyákIstvánSzabómihályGizella1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

[CH19-B44] LanstyákIstvánSzabómihály,Gizella1998. Nyelviváltozó-típusok a magyar nyelv szlovákiai változataiban. In: SándorKlára (szerk.) Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged: JGYF Kiadó, 99–112.

[CH19-B45] LanstyákIstvánSzabómihály,Gizella2002. Magyar nyelvtervezés Szlovákiában: Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

[CH19-B46] Magyar Értelmező Kéziszótár . Második, átdolgozott kiadás. Főszerkesztő Pusztai Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003.

[CH19-B47] Mikeš,Melanie 1967. Acquisition des catégories grammaticales dans le langage de l’enfant. Enfance20: 289–298.

[CH19-B48] Nagy Ildikó,Emese 1999. Nyitottabbá vált az új elit. Magyar Hírlap1999. március 22., 5.

[CH19-B49] Penavin,Olga 1986. Nyelvjárás és köznyelv. Újvidék, Forum Könyvkiadó.

[CH19-B50] Péntek,János 1996. Szociolingvisztikai dilemmák. Korunk1996. szeptember: 36–42.

[CH19-B51] Péntek,János 2004. Holtvágányon a román nyelv tanítása. In: Anyanyelv és oktatás. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 111–115.

[CH19-B52] PeteIstván 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: KissJenőSzűtsLászló (szerk.) A magyar nyelv rétegződése. Budapest, Akadémiai Kiadó, II: 779–789.

[CH19-B53] Raffai,Éva 1998. A megszólítás változatai Szabadkán és Szegeden. In: SándorKlára (szerk.) Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged, JGYF Kiadó, 179–188.

[CH19-B54] SándorAnna 2002. Az informális és formális beszédhelyzetekben előforduló kontaktusjelenségek sajátosságai. In: LanstyákIstvánSimonSzabolcs (szerk.) Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 114–126.

[CH19-B55] Sándor,Klára 1996. Apró Ábécé – apró esély: A csángók „nyelvélesztésének” lehetőségei és esélyei. In: CsernicskóIstvánVáradiTamás (szerk.) Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 51–67.

[CH19-B56] Sándor,Klára 1998. A csángókat megmentik, ugye?Előadás a 10. Élőnyelvi Konferencián, Bécs, 1998. szeptember 4.

[CH19-B57] SánthaAttila 2004. Székely Szótár. Kézdivásárhely, Havas Kiadó.

[CH19-B58] SebőkLászló 2003. A 2001-es horvátországi népszámlálás magyar nézopontból. In: GyurgyíkSebők 2003, 135–150.

[CH19-B59] SzépfalusiIstván 2000. A magyar nyelv Ausztriában. Néprajzi Látóhatár9/3–4: 151–174.

[CH19-B60] SzépfalusiIstván 2002. A magyar nyelv egész Ausztriában. In: MarótiIstvánSzékely AndrásBertalan (szerk.) „A nyelv ma néktek végsomenedéktek...”: Küzdelem a magyar nyelvért a három régióban. Budapest, Anyanyelvápolók Szövetsége, 103–138.

[CH19-B61] Szilágyi N.Sándor 2002. Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról, különös tekintettel az asszimilációra. Magyar Kisebbség 2002/4: 64–96.

[CH19-B62] TánczosVilmos 1997. Hányan vannak a moldvai csángók?Magyar Kisebbség1997/1–2: 370–390.

[CH19-B63] Thomason SarahGreyTerrenceKaufman1988. Language contact, creolization, and genetic linguistics. Berekeley, University of California Press.

[CH19-B64] TrudgillPeter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

[CH19-B65] ZsemlyéiJános 1995. Román tükörszavak, tükörkifejezések és hibridszavak a romániai magyarság nyelvhasználatában. In: KassaiIlona (szerk.) kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 245–252.