Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvjárások és az iskola

A nyelvjárások és az iskola

Nem vitás, hogy a nyelvjárási anyanyelvűség az iskolában elsősorban hátrányt jelent. Ugyanis a nyelvjárási hátterű gyermekeknek is köznyelven közvetítik az ismereteket, s köznyelvi (szó- és írásbeli) produkciókat követelnek meg tolük. Ez azt jelenti, hogy a ténylegesen birtokolt és ösztönszerűen használt regionális változat mellett a nyelvjárási elsődleges nyelvváltozatú gyermekeknek meg kell tanulniuk egy tőle többé-kevésbé mégiscsak eltérőt, s ez sehol sem megy zökkenők nélkül. Éspedig azért, mert a nyelvjárási gyökerű tanulónak az iskolában megkövetelt köznyelvi produkciói szükségszerűen mutatnak olyan eltéréseket (a köznyelv felől nézve hibákat), amelyek egyértelműen a tanulók nyelvi hátterével, nem pedig intelligenciahiánnyal magyarázhatók, tehát orvoslásuk ennek ismeretében lehetséges a legrövidebb úton s a leginkább fájdalommentes módon. A nyugat-dunántúli gyermekek nagy része nem azért ír dolgozatában mondjuk kut-at, szivessen-t és mezző-t, mert szellemileg visszamaradott, hanem mert környezetében így hallja nagyrészt még ma is, s időbe kerül, míg biztossá válik köznyelvi tudása. A legnagyobb hiba az, ha a tanár az iskolában kipellengérezi diákját annak nyelvjárási(as) nyelvhasználata miatt. Az otthoni nyelve okán megszégyenített gyermek ugyanis nemcsak otthona nyelvével kerül konfliktusba, hanem mindazzal, ami e nyelv mögött van. S ennek legkisebb rossz következménye az, hogy a diák közlésbeli, kifejezésbeli gátlásokkal küszködő felnőtté válik. (Idézzük emlékezetünkbe a nyelvjárási ejtése miatt az iskolában megszégyenített Illyés Gyula esetét, amelyet a jeles író a Puszták népében örökített meg!)

Talán meglepő, de igaz: régi időre nyúlnak vissza az első, úttörő kezdeményezések a nyelvjárási környezetű iskolások korszerű anyanyelvoktatását illetően. Vajon miért hagyták mégis ennyire figyelmen kívül a tanulók nyelvjárási meghatározottságát az iskolai oktatásban Magyarországon? Több okot is említhetünk. Az egyik: a nyelvjárások társadalmi megítélésével kapcsolatos ama álnyelvészeti „érv”, hogy a nyelvjárások értéktelenek, elavultak, továbbadásra nem érdemesek. A másik ok didaktikai köntöst visel(t): a tanulók nyelvjárásiasságában csak a köznyelv oktatását nehezítő tényezőt látták. A harmadik: meglehetősen általános, de eddig tévesnek bizonyult vélekedés szerint küszöbön áll a nyelvjárások eltűnése. (Láttuk, ezt már a 19. század elején is mondták.) Ha pedig így van, akkor – szólt és szól az érvelés – „arra a kevés időre nem érdemes bajlódni” a nyelvjárásokkal az anyanyelvi oktatásban. Magyar nyelvterületen pótlólagos érv szokott lenni, hogy a köznyelv és a nyelvjárások közötti különbség általában egyébként is elhanyagolható. Való igaz, a magyar nyelvváltozatok között nincsenek a némethez, az olaszhoz stb. fogható különbségek. Különbségek azonban vannak, s éppen az anyanyelvoktatás szempontjából nézve nem elhanyagolhatók. Ha ugyanis – hogy egyetlen példát említsek – a felső tagozatos tanulók helyesírási hibáinak mintegy 20 százaléka egy átlagos nyelvjárásiasságú rábaközi településen egyértelműen a diákok nyelvjárási környezetére vezethető vissza, akkor nem beszélhetünk elhanyagolható különbségekről. A jó anyanyelvi tanárnak szüksége van a nyelvjárásokkal összefüggő alapvető ismeretekre. Mert: 1. napjaink beszélt magyar nyelve is jelentős hányadában regionális; 2. a magyar anyanyelvű gyermekek több mint fele nyelvjárási hátterűként kerül az általános iskolába; 3. a magyar nyelvű szépirodalom nem elhanyagolható mennyiségű nyelvi regionalizmust hordoz; 4. a nyelvtörténet mélyebb ismeretéhez a nyelvjárási problematika bizonyos fokú ismerete szükséges; 5. a tágabb értelemben vett nyelvi tervezés látóköréből nem hiányozhat a regionális nyelvhasználat és a nyelvjárási beszélő sem; 6. a nyelvjárás mint kultúrahordozó jelrendszer s mint művelődéstörténeti forrás nemcsak nyelvészeti szempontból fontos, hanem az, vagy az lehet más területek (művelődéstörténet, helytörténet, irodalomtörténet, néprajz és társadalomlélektan) számára is.

Mindezeknek az ismeretében elmondhatjuk, hogy ami az anyanyelvet oktató pedagógusoknak teljes tudományos meggyűzűdéssel ajánlható, az a következő: nyelvjárási hátterű, nyelvjárási elsődleges nyelvváltozatú tanulókat funkcionális-szituatív kettősnyelvűségre érdemes nevelni, messzemenően figyelembe véve a gyermekek nyelvjárási meghatározottságát. A nyelvjárást célszerű tudatosan s kontrasztív szemlélettel beépíteni a köznyelv oktatásába. A nyelvjárás ebben az esetben nem üldözendő, kiirtandó akadály, hanem ésszerűen felhasználható és felhasználandó tényező. Olyan lehetőség, amellyel az anyanyelvi órák didaktikailag megalapozottabbak, egyszersmind színesebbek lehetnek. Olyan lehetőség, amellyel a tanulók előítéletmentes, egészséges nyelvszemléletét meg lehet alapozni.