Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvjárás mint hátrány

A nyelvjárás mint hátrány

A nyelvjárás mint nyelvváltozat önmagában természetesen sem nem előny, sem nem hátrány. Hátránnyá akkor válhat, ha olyan körülmények között használják, amely körülmények nem kedveznek a nyelvjárási nyelvhasználatnak. A nyelvjárások használatának bizonyos helyzetekben való hátrányossá válása ott és akkor kezdődik, ahol és amikor valamely másik nyelvváltozat használata társadalmilag értékeltebb, tehát előnyösebb lesz. Ez a folyamat a legtöbb standardizált nyelv életében a köznyelv kialakulási és elterjedési folyamatával párhuzamosan halad, s a köznyelv presztízsváltozattá válását s a nyelvjárások megbélyegződését jelenti. Párhuzamosan futó folyamatokról van szó. Ahogy a köznyelv egyre inkább az iskolázottság, a műveltség, a felsőbb társadalmi rétegbe tartozás szimbólumává, széles körökben a nyelvileg „helyes”, „igényes”, „szép”, „követendő” egyedüliként elismert hordozójává válik, úgy válnak a nyelvjárások az ellentett jegyek viselőivé. Tehát – sokak szemében – az iskolázatlanságnak, az alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozásnak, s nyelvileg „igénytelen”-nek, „helytelen”-nek, sőt a „kerülendő”-nek a hordozóivá (de lásd a 31. fejezet - Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. fejezetet).

A mai magyarországi társadalomban a nyelvjárási nyelvhasználat mint hátrány, mint a nyelvjárási beszélőket sújtó negatív megkülönböztetés többszörösen is megnyilvánul. A nyelvjárási beszélők számos esetben vannak vagy lehetnek hátrányos helyzetben a köznyelvet beszélőkkel szemben. Ennek azonban nem, illetőleg elsősorban nem az az oka, hogy miattuk keletkeznek kommunikációs zavarok. Hiszen a magyar nyelvjárási beszélők a magyar köznyelvet kitunoen értik (kivételt a kétnyelvű kisebbségi csoportok egy része jelent), legföljebb őket – tudniillik némely táji kifejezésüket, szavukat – nem értik a köznyelvet (vagy más nyelvjárást) beszélők. A hátrányos helyzet a nyelvjárások negatív társadalmi megítéléséből, ún. stigmatizáltságából következik. A nyelvjárási beszédmódhoz ugyanis olyan jegyeket kapcsolt a nyelvközösség tagjainak a mértékadó, befolyásoló hatalommal bíró része a köznyelv alakulásának kezdetétől s kapcsol nagyrészt ma is, őket követve később mások is, amelyek egyértelműen negatív jegyek: műveletlenség, póriasság, iskolázatlanság, maradiság. A nyelvjárás tehát nem pusztán nyelvi kifejezési eszköznek vétetik, hanem társadalmi jegynek, szimbólumnak is. A nyelvjárási nyelvhasználat ily módon nyelvi értékítéletnek, azaz a nyelvjárási(as) beszélőről, annak személyőiségéről való állításoknak, előítéletté fajuló feltételezéseknek az alapja lesz. Ennek ismeretében nem csoda, hogy az ugyanolyan iskolázottságú, képességű, munkakörű ember közül a regionális nyelvhasználatút kíséri több negatív megítélés.

A nyelvjárási nyelvhasználat negatív megítéléséből a nyelvjárásokra mint nyelvváltozatokra vonatkozó tévhitek is születnek, s ezeknek egy része széles körökben elterjed, sőt nem hagyja egészen érintetlenül talán a szakmai körök egy részét sem. Arról van szó, hogy a nyelvjárások szóban forgó negatív társadalmi megítélését átviszik nyelvi síkra is. (Például azt mondják, hogy a parasztember kevés szót használ, hogy alárendelő mondatokat ritkán mond, merthogy „gondolkodása nem annyira differenciált, mint a köznyelvi beszélőé”.) Abból a tényből tehát, hogy a köznyelv társadalmi értelemben valóban fölérendelt helyzetben van, azt következtetik, hogy a nyelvjárások nyelvi értelemben is alárendelt helyzetben vannak a köznyelvhez képest. Márpedig ez tévedés, miként az is, hogy aki nyelvjárásban beszél, az intelligenciahiányos, illetőleg hogy eleve műveletlen. (Vannak persze ilyenek is, de a köznyelvi beszélők körében is vannak bőven műveletlenek.)

Társadalmanként változik, változhat, illetőleg egy társadalmon belül is módosulhat az idők folyamán, hogy a nyelvjárásokhoz milyen értékítéletek kapcsolódnak. Az amerikai angol nyelvjárások többségéhez semmiféle negatív értékítélet nem tapad (a „fekete angol”-hoz viszont igen). Svájcban, Norvégiában a nyelvjárások nagy becsben vannak. Finnországban is jóval megbecsültebbek a nyelvjárások, mint Magyarországon. Vannak, lehetnek különbségek országon belül is e tekintetben, területi alapon és társadalmi rétegenként is akár. Észak-Németországban a nyelvjárási nyelvhasználat a köznyelvi beszélők többségének a szemében inkább negatív jegy, Bajorországban nem. Magyarországon társadalmi rétegenként is meglehetősen tarka a kép. Megfelelő fölmérések hiányában legföljebb becslésekre szorítkozhatnánk (de lásd a 19. fejezet - A határon túli magyar nyelvváltozatok. fejezetet).