Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A regionális köznyelviség

A regionális köznyelviség

A köznyelvnek a nyelvjárásokra gyakorolt hatása, a nyelvjárási beszélőknek a köznyelvi mintákhoz igazodása eredményezte annak a sajátos átmeneti nyelvhasználati sávnak, tartománynak a kialakulását, amely a beszélt köznyelv és a nyelvjárások között helyezkedik el: a regionális köznyelviségnek, illetőleg regionálisköznyelveknek a létrejöttét. A folyamat csírái a városi nyelvhasználatban jelentkeztek, társadalmi méretűvé azonban csak akkor vált a folyamat, amikor a falusi lakosság, a parasztság tömegeit érintette. Ez pedig a 20. század ötvenes éveiben kapott erőre, s a hatvanas évek elején gyorsult föl. Mi a regionális köznyelviség? Az a köznyelvi szerepkörű, de regionális, tehát nyelvjárási vonásokat mutató, sajátos köztes nyelvhasználat, amely a kiindulásul szolgáló nyelvjárás és az elérni kívánt presztízs-nyelvváltozat, ti. a tömegtájékoztatási eszközöktől közvetített, illetőleg annak megfelelő köznyelv között helyezkedik el. Mi tehát a jelenség lényege? Az, hogy szerepét tekintve, a beszélők szándéka és tudata szerint ez a nyelvhasználat is köznyelvi nyelvhasználat, de olyan, amely nyelvjárásiasságokat hordoz. Gondoljunk például arra, hogy a nyugat-dunántúli értelmiségiek beszédében természetes a kut, tüz, viz és társai, magától értődik a zárt ë (embër, szerelëm, szeretëm) használata, sőt a magassann, illetőleg a szépënn-formáké is. Ezzel szemben a Debrecen környékiekében nincs zárt ë, természetes a kút, tűz, víz használata, s ott is nyújtanak magánhangzót, ahol a köznyelv sem (az l, r, j nyújtó hatásáról van szó), s előfordulnak a -féle kettőshangzók is. A regionális köznyelviség központjai a gazdasági, kulturális szempontból fontos, nyelvjárási alapú vidéki közép- és nagyvárosok (például Debrecen, Győr, Kolozsvár, Szeged, Szombathely).

Lássunk példát regionális köznyelvi szövegre is! Előbb közöljük a nyelvjárási alapszöveget, azt követően pedig regionális köznyelvi változatát. A nyelvjárási szövegrészlet: Mastanábo juó üdüő van, nëm lëhet panasz, ab bisztos. Szomszídiék kertyibe má írik a cserësnye, ha im mëty tovább, a mi fánkonn is piros lëssz a gyüő hiétën. De ezëk a küőkek nëm tunnak bíkim marannyi, osztán miég illen züodenn is lëszëdik, az a csoda, hos sëmmi bajjok tűlö. Mëk kiék iésztenyi űket ëccër, had iénnínek agyonn. A regionális nyelvi szövegrészlet: Mostanába jó idő van, nëm lëhet panasz, az bisztos. Szomszédék kertyibe már érik a cserësznye, ha igy mëty tovább, a mi fánkonn is piros lëssz a jövő hétën. De ezëk a kölkek nëm tudnak békém maranni, asztán még ijen zöldenn is lëszëdik, az a csoda, hoty sëmmi bajjuk tolö. Mëk köllenë ijjeszteni őket ëccër, had ijjednének agyonn. (Mihályi: Rábaköz.)

A regionális köznyelviség voltaképpen a nyelvjárások és a beszélt köznyelv közötti sajátos kompromisszum. Mert mi történt? Az, hogy a nyelvjárások rendszertanilag és pragmatikai értelemben is közeledtek a köznyelvhez. Ugyanis a regionális köznyelvi nyelvhasználatban sem kirívó, sem pedig csak szűk területen használatos nyelvjárásiasságok nincsenek. De maradtak benne nyelvjárásiasságok. Igaz, nem feltűnű, s csak nagyobb területre jellemző nyelvjárásiasságok. A nyelvjárások csökkentették egyszersmind használati színtereiket is – a köznyelv javára. Viszont: a beszélt köznyelv befogadóbbá vált, s kaput, de legalábbis ajtót nyitott a nyelvi regionalizmusok irányába.

A regionális köznyelviségnek két sávja látszik elkülöníthetőnek. Az egyik, a beszélt köznyelv felőli része stabil, a másik, a nyelvjárások felőli s némileg nyelvjárásiasabb része kevésbé az. A nyelvjárási beszélők szemében mindkét sáv köznyelvi. Úgy tűnik, a beszélt köznyelvbe az elsőül említett regionális köznyelvi sáv beletartozik már, az utóbbi viszont nem.

A regionális nyelvi beszélők két nagy csoportra oszthatók. Azokra, akiknek a regionális köznyelvi változat az egyetlen, aktív szinten birtokolt anyanyelvi változatuk, akik tehát nyelvjárásban nem tudnak beszélni (nevezzük őket egyesnyelvűeknek). És azokra, akiknek valamely nyelvjárás az elsődleges nyelvváltozatuk, s akik beszélik valamelyik regionális köznyelvi változatot is (ők a kettősnyelvűek; lásd a 21. fejezet - Kétnyelvűség és többnyelvűség. fejezetet is). Az előbbiek ugyanazt a regionális köznyelvi változatot használják nyilvános és familiáris beszédhelyzetekben is (természetesen a megfelelő stilisztikai variációval). Ők tehát nem váltanak kódot anyanyelvükön beszélve. A kettősnyelvűek, a nyelvjárási beszélők ezzel szemben nyilvános beszédhelyzetekben a regionális köznyelvi változatot, otthoni, családi környezetben viszont nyelvjárásukat használják. Ők tehát kódot váltanak, s azokon belül variálódik stílusuk. Az egyesnyelvűek regionális köznyelvi nyelvhasználata igen közel áll a tömegtájékoztatási eszközöktől, illetőleg az iskolától közvetített, sugallt korrekt köznyelvi használathoz. A kettősnyelvűek esetében ez csak a kiegyensúlyozott kettősnyelvűekről mondható el, a többiek nyelvhasználata ugyanis nyelvjárásiasabb.

Fölmerül a kérdés, hogy a magyar nyelvterületen vajon hány pólusú nyelvhasználatról beszélhetünk. Mind az általános tapasztalat, mind pedig az eddigi kutatások azt látszanak igazolni, hogy a magyarban kétpólusú nyelvhasználatról lehet beszélni. Az általános tapasztalat az, hogy a beszélőknek (ha van köznyelvük) anyanyelvi nyelvhasználatukban általában két célnormája van. Egy, amelyet nyilvános-közéleti és egy, amelyet családias-bizalmas beszédhelyzetekben követnek. Az előbbi esetben a magasabb, az utóbbiban az alacsonyabb presztízsű nyelvváltozatot követik, tehát a köznyelvet és a nem köznyelvi változatot. Az eddigi kutatások azt igazolják, hogy azok a nyelvjárási beszélők, akik elsajátítottak valamely regionális köznyelvi változatot, azok azt köznyelvként használják, megtartva mellette „családi” nyelvváltozatként a nyelvjárást. Illetőleg azt, hogy nem érzékelik külön nyelvváltozatnak a köznyelvet és a regionális köznyelvet.

A regionális köznyelviségnek sajátos típusa kisebbségi körülmények között alakul ki (lásd a 19. fejezet - A határon túli magyar nyelvváltozatok. fejezetet). Anyaországi körülmények között a regionális köznyelviség kiegyenlítődés, integrálódás. Kisebbségi körülmények között egyúttal különfejlődés is. A kiegyenlítodés ugyanis maradéktalanul csak befelé, az adott állam területén élő azonnyelvű kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozóan érvényesül. Kifelé, tehát az anyaországi, illetőleg valamennyi más, eltérő államnyelvű ország azonnyelvű nyelvhasználatát illetően az ellentett előjelű tendencia érvényesül. Az ok pedig a mindenkori államnyelv hatása, amely elsősorban a kétnyelvűség révén készteti egy irányba (ti. a maga irányába) a kisebbségi anyanyelvi nyelvhasználatot. Ezért is beszél több nyelvész is erdélyi (romániai), felvidéki (szlovákiai), kárpátaljai (ukrajnai), délvidéki (szerbiai) magyar regionális köznyelvről.