Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvjárások változása

A nyelvjárások változása

Mit tudunk a nyelvjárások változásáról? Minden élő nyelv és nyelvjárás változik. A nyelvjárások is azért változnak elsősorban, mert változnak az őket éltető közösségek, illetőleg az a tágabb társadalmi környezet, amelyben a nyelvjárási beszélők élnek. A nyelvi változás ugyanis nem egyéb, mint a társadalom nyelvi kommunikációs és kifejezési igényei szerinti állandó nyelvi alkalmazkodás.

A nyelvjárások változásának konkrét okait számba véve első helyen a közvetlen társadalmi okokat kell megneveznünk, tehát a következőket: az írni-olvasni tudás terjedése, a szószék (az egyházi alkalmak nyelvhasználata), az iskoláztatás, a művelődés, az iparosítás, a migráció, a lakosság keveredése, a falvakból a városokba áramlás s a városi lakosság számának nagyarányú megnövekedése, az ingázás révén a vidék–város kapcsolat megerősödése, a tömegtájékoztató eszközök (mindenekelőtt a televízió és a rádió) hatása, a nyelvjárási beszélők attitűdváltozása és a falusi lakosság körében az urbánus szemléletmód terjedése. Közvetett társadalmi, illetőleg külső nyelvi okok a köznyelvi hatás, a szomszédos nyelvjárások hatása és az idegen nyelvi hatás. És végül említenünk kell a belső nyelvi okokat. Vannak ugyanis olyan változások, amelyeknek indítéka a nyelvjárásban mint nyelvi rendszerben magában van. (Gondoljunk a nyelvjárási tendenciák érvényesülésére, arra például, hogy azokban a nyelvjárásokban, amelyekben r után nem állj, hanem a köznyelvi j helyén gy, azokban az interjú-féle, a köznyelvből jövő szókészleti neologizmusok is változni kényszerülnek: így jön létre az intërgyu. Vagy ennek épp az ellentettje. A nyelvjárási jelenség kerülésének a szándéka néha ugyanis túlhelyesbítéses nyelvi változáshoz vezet: így jött létre az említett nyelvjárásterületen a Torján a Torgyán-ból.)

Lássunk néhány példát a nyelvjárási változásokra! A nyugat-dunántúli nyelvjárási régióba tartozó rábaközi nyelvjárásokban a 20. században egyebek mellett a következő változások következtek be: míg korábban gyakori volt a beljebb, szed, tűz szavaknak bellepp, szët, tüsz ejtése, ma már nem halljuk őket. Úgyszintén visszaszorultak a korábban gyakori ád, gimnázista, hágy, hetfë, kesztë, ogös, ümög is, az ad, gimnazista, hagy, hétfő, kesztyű, üveges, ing nyelvjárási ejtésváltozatai. Míg korábban a köznyelvi é, ó, ő helyén következetesen kettőshangzókat ejtettek, tehát azt mondták, hogy , ma már nagyrészt az én, főd, hó hallható. Az ötvenes években idős emberek még használták a hamuvó, kűvé-féle régies formákat, mára ezek kihaltak, átadván helyüket a hamuval, kűvel formáknak. A soha mellett a köznyelvben még egy tagadás kötelező: soha sem mondott csúnyát. A szóban forgó nyelvjárásokban előfordult az egyszeres tagadás: soha atta mëg a tartozását. Mára ez is visszaszorult. A legnagyobb mérvű, a legnyilvánvalóbb változások a nyelvjárási szókészlet körében zajlottak és zajlanak. A vonatkozó vizsgálatok alapján megállapítható, hogy a legnagyobb változások gyakorisági sorrendben a következők: 1) a tájszót köznyelvi megfelelője szorítja ki (himpér: málna, tëpik: szőnyeg), 2) az alaki tájszavak köznyelvi megfelelőjükkel helyettesítődnek (buborka: uborka, hetfë: hétfő, kesztë: kesztyű), 3) a hagyományos paraszti gazdálkodással és életmóddal összefüggő fogalmi tájszavak a fogalom visszaszorulásával kikopnak a nyelvből (félelő ’(kézi vetésnél) a jobbra vagy balra lépésnél fél marok vetőmag szétszórása’, híne (terelőszó az ökör és a tehén siettetésére), nagyul ’rozsot csépel úgy, hogy a rozskévét nem bontja szét’. 4) A jelentésbeli tájszavak táji jelentései szorulnak vissza (a facér ’munka nélküli iparoslegény’, a mestër ’kántortanító’ és a világ ’gyertya, lámpa’ jelentése).

A nyelvjárások változásában a köznyelvnek mint a nyelvhasználatban követendő mintának döntő szerepe van: a nyelvjárások így vagy úgy a köznyelv felé közelednek mind nyelvtani szerkezetüket, szabályaikat, mind pedig szókészletüket tekintve. Ez azt jelenti más szavakkal, hogy csökken a nyelvjárásokban a köznyelvtől eltérő, s nő a köznyelvvel megegyező jelenségeknek, szabályoknak, szavaknak a száma. De igaz a köznyelvhez közeledés pragmatikai oldalról nézve is, hiszen a nyelvhasználati színterek egyre nagyobb részét veszi át a köznyelv a nyelvjárásoktól, így aztán a nyelvjárások használata (Magyarországon legalábbis) a familiáris beszédhelyzetekre szorul vissza a legtöbb helyen. Fogalmazhatunk úgy is: a nyelvi viselkedésmódokat egyre inkább a köznyelvi minták határozzák meg. Megmutatkozik a nyelvjárások térvesztése abban is, hogy csökken a nyelvjárási beszélők száma, s nő a köznyelvi beszélőké. Mégpedig azért, mert a nyelvjárási beszélők egy része „asszimilálódik" nyelvileg: köznyelvi beszélővé válik (például ha városba költözik), másrészt pedig azért, mert a nyelvjárási területek kisgyermekeinek egy része is nem a nyelvjárást, hanem a köznyelvi változatot tanulja meg elsődleges változataként (a szülok egy része tudatosan köznyelven szocializálja gyermekeit). Arról a hatásról nem is beszélve, ahogy az iskoláztatás és a tömegtájékoztatási eszközök a köznyelvet terjesztik.

A magyarországi nyelvjárások köznyelvhez közeledése mint fő változási tendencia azóta zajlik, amióta köznyelv van. (Azért fogalmazunk így, mert a változás nemcsak közeledést, hanem távolodást is magában foglal. A köznyelvhez közeledés azóta erős, amióta a tömegtájékoztatás nyelvi hatalma alá vonta a legeldugottabb települések lakóit is.) Csakhogy míg kezdetben ez a közeledés nagyon lassú volt és csupán szők köröket érintett, a beszélt köznyelv elterjedésével a hatás megnövekedett.

Hogy világosan lássuk, milyen, kevéssé számba vett tényezőknek is szerepe volt ebben, pillantsunk vissza röviden a múltba. Az irodalmi nyelv alakulása következtében megszunt magyar nyelvterületen is a nyelvváltozatok (ti. a nyelvjárások) közötti korábbi egyenlőség. Az irodalmi nyelv kibontakozásával ugyanis egyre nagyobb társadalmi szerepre és tekintélyre tett szert az egységesülő, a nyelvjárások fölé emelkedő köznyelv, s ezzel párhuzamosan váltak kevésbé értékelt, sőt lenézett változattá az írástudók szemében a nyelvjárások. Az irodalmi nyelv, az írott köznyelv elsajátítása kezdetben kivétel nélkül iskolázottsághoz, tudniillik bizonyos, iskolázottságot föltételező foglalkozásokhoz kötődött. Aki tehát írni és olvasni tudott, az bizonyosan tanult ember volt. S minthogy az iskolázottsághoz kötődő foglalkozásoknak mindig is volt tekintélyük (jövedelmezőségüktől függetlenül is), az irodalmi nyelv presztízse egyre nott. Ez a nyelvváltozat vált egyre inkább a társadalmi előbbrejutás eszközévé és szimbólumává. Az irodalmi nyelv, majd az írott köznyelv, illetőleg általában a köznyelv presztízsének növekedésével párhuzamosan csökkent a nyelvjárások tekintélye, s vette kezdetét stigmatizálódásuk, negatív értékelésük. Ez azonban először csak az írástudók körében volt így. (A jobbágyság nagy részének sokáig nem is volt tudomása arról, hogy a magyar nyelvet írni kezdték.) Ők ugyanis a fontosabb s meggyőződésük szerint szebb normalizált nyelvváltozat birtoklásának és műveltségüknek tudatában kívülről nézték és az esetek többségében lenézték a nyelvjárási beszélőket, a pórnépet. A nyelvjárási beszélők számára mindez évszázadokon át nem jelentett gondot. Ők ugyanis az irodalmi nyelvet, majd a köznyelvet is bizonyos, általuk nem uzött foglalkozásokhoz tartozó s persze iskolázottságot föltételező nyelvhasználati formának tekintették, amely – hogy úgy mondjuk – az ő köreiket nem zavarta. Aki tehát falujában maradt (s a döntő többség ott maradt), az mindenféle szégyenérzet és büszkeségtudat nélkül beszélte nyelvjárását úgy, ahogy környezetében hallotta. Nem zavarta tehát, ha a pap nem nyelvjárásban olvasott föl a Bibliából, annál kevésbé, mert nyelvi megértési nehézségei így sem igen voltak. A köznyelv igazából csak beszélt formájában vált a nyelvjárási beszélőket zavaró tényezővé. A beszélt köznyelv pedig a magyarban a 19. század végén, Budapest nagyvárossá fejlődésével alakul ki s a 20. században terjed gyorsan. (A köznyelv mind írott, mind beszélt változatában értelmiségi központ(ok)ban formálódott, ahol tehát sok ember érintkezett. A köznyelv használata az értelmiségi lét része, szimbóluma lett.) A köznyelv akkor kezdte zavarni a nyelvjárási beszélőket, amikor kezdett behatolni a nyelvjárási beszélők közösségébe, amikor az átmenetileg városban dolgozó fiatalok visszatérve falujukba városiasan kezdtek beszélni falujukban is. Ekkor lépett működésbe a falu önvédelmi reflexe, s urizálásnak minősítette, tehát saját környezetében elutasította az újmódi nyelvhasználatot. Ez persze csak olyan körülmények között volt lehetséges, ahol a beszélőknek saját nyelvváltozatukhoz (ilyen vagy olyan okból, de) pozitív viszonyuk volt. A beszélt köznyelv elleni, szóban forgó ellenszenv a köznyelv és a nyelvjárások harcának, rivalizálásának kísérojelensége volt. Ez az ellenszenv ma már nyomokban is alig lelhető föl. Épp az ellenkezoje általános: hogy tudniillik a nyelvjárási beszélők nyelvjárásukat a köznyelvhez képest értéktelennek, csúnyának tekintik, s szemérmes szégyellosséggel többnyire kerülik is. Azaz: nincs már a régi értelemben vett harc a köznyelv és a nyelvjárások között. A köznyelv pozíciója már jó ideje nemcsak nem vitatott, hanem vitathatatlan is. A nyelvjárások megbélyegződésének legfontosabb társadalmi oka annak a társadalmi rétegnek, a parasztságnak a rendi társadalomra visszamenő negatív megítélése, amely réteg ma sem panaszkodhat a sommás negatív megítélés hiányára. A nyelvjárások visszaszorulása a II. világháború után gyorsult föl, s a hatvanas évek elejétől vett következményeiben is látványos lendületet. Mégpedig azért, mert nagy változás következett be a nyelvjárási beszélőknek a nyelvjárásukhoz való, addig többnyire pozitív, de legalábbis semleges viszonyulásában. Az ötvenes évek magyarországi proletárdiktatúrájában, majd a Kádárkorszak első éveiben a nemritkán brutális parasztpolitika (s persze más társadalmi tényezők) folyományaként identitászavar lett úrrá a magyarországi parasztságon, tehát a nyelvjárási beszélők döntő többségének a körében. Ezt követte nyelvi elbizonytalanodásuk, s a nyelvjárásfeladó attitűd kialakulása körükben, mindennek kísérojelenségeként pedig a köznyelv gyors terjedése, illetőleg a regionális köznyelviség (erről lásd alább a „A regionális köznyelviség”. pontot) látványos térhódítása a falvakban. Tehát a köznyelv mint orientáló minta oly mértékben érvényesült, hogy a nyelvjárást beszélők körében is stigmatizálttá, nyilvános beszédhelyzetekben kerülendő, szégyellt nyelvhasználati formává degradálódott. Amióta azonban a nyelvjárási beszélők döntő többsége képes a köznyelv (valamely regionális változatának a) beszélésére, amióta tehát a nyelvjárási beszélők nyilvános beszédhelyzetekben el tudják kerülni a nyelvjárást, ily módon pedig az esetleges leszóló megjegyzéseket, nyelvjárásuk megbélyegzettsége nem kap megerősítést, s ez a nyelvjárásokhoz való viszonyuk stabilizálódását, a nyelvjárásnak otthoni környezetben való további használatát segíti. A nyelvjárások megítélésére vonatkozóan bizonyos felmérések adnak felvilágosítást.

A nyelvjárásokban zajló változások két fontos területet érintenek. Egyrészt a nyelvjárások nyelvi rendszerét, másrészt a nyelvjárási nyelvhasználat társadalmi vonatkozásait, pragmatikai oldalát. Lássuk most ezeket!

Pragmatikai változások. A magyar esetében is a nyelvjárások visszaszorulása a jellemző tendencia. Magyarán: csökken, teret veszít a nyelvjárási nyelvhasználat. Ez a térvesztés több szempontból is megragadható. 1. Társadalmi szempontból: a nyelvjárási elsődleges nyelvűek közül azok, akik közép- és felső fokú iskolát végeztek és végeznek, illetőleg akik magasabb pozícióba kerültek és kerülnek, általában elhagyják nyelvjárásukat. 2. Földrajzi szempontból: a városok, tehát a nagyobb települések lakói, illetőleg a városok közvetlen környezetében élők nyelvjárási elsődleges nyelvűek körében gyorsabb a nyelvjárási nyelvhasználat visszaszorulása, mint a kisebb, a társadalmilag kevésbé rétegzett, illetőleg kevésbé mobilis településeken. 3. Funkcionális szempontból: a nyelvjárás mint nyelvhasználati forma először meghatározott nyilvános beszédhelyzetekben szorul vissza, majd a nyilvános beszédhelyzetekben általában is visszaszorul. A változás – a másik oldalról tekintve – abban nyilvánul meg, hogy egyre több beszédhelyzetet éreznek, tekintenek nyilvánosnak a nyelvjárási beszélők. Míg tehát korábban a falubeli templom, a bolt, a posta vagy a városról hazaérkezett rokon is automatikusan nyelvjárási nyelvhasználatot hívott elő, ma már gyakori a köznyelvi(es) nyelvhasználat ezekben a helyzetekben is. 4. Nemzedéki szempontból: a nyelvjárás legelőször s leglátványosabban az ifjúság (a tanulóifjúság) nyelvhasználatában szorul vissza. 5. Statisztikai szempontból: csökken a nyelvjárási beszélők számaránya a köznyelvi beszélők számarányához képest és csökken a nyelvjárásban szocializált gyermekek számaránya is a köznyelven szocializáltak számarányához képest. A nyelvjárási beszélők számaránya csökkenésének kettős oka van tehát: a nyelvjárási nyelvhasználat elhagyása s a nyelvjárás nem továbbadása.

Gyengül a nyelvjárási beszélők nyelvjárási kompetenciája is. Ugyanis: ahol csökken a használat, ott csökken a tudás is. A nyelvjárási nyelvhasználat csökkenését, mennyiségi visszaszorulását előbb-utóbb követi a beszélők nyelvjárási ismereteinek halványulása, majd redukálódása, tehát a beszélők nyelvjárási teljesítoképességének a gyengülése, a nyelvjárási kommunikációs kapacitás zsugorodása.

Nyelvi-nyelvrendszertani változások. A standardizált nyelvek, tehát a magyar nyelv nyelvjárásainak nyelvi-nyelvrendszertani szempontú változási tendenciája úgy foglalható össze, hogy csökken a köznyelvtől eltérő nyelvjárási jelenségek, elemek száma azzal, hogy a táji jelenségek (tájszavak, táji szóelemek és szerkezetek) egy része a köznyelvi megfelelővel helyettesítődik. Mindez értelemszerűen azt jelenti, hogy növekszik mind a szókészlet, mind a nyelvtan területén a köznyelv és a nyelvjárások közötti azonosság Ezt a jelenséget nevezzük a nyelvjárások köznyelvhez közeledésének, illetőleg nyelvi kiegyenlítodésnek. A legnagyobb arányú mozgás az utóbbi évtizedekben a nyelvjárási többletek területén mutatkozott. Azaz: a nyelvjárások köznyelvhez közeledésének fő árama a nyelvjárásiasságok csökkenése, illetőleg csökkenő használata, nem pedig a nyelvjárásból hiányzó köznyelvi szavaknak, jelenségeknek az átvétele és használata. Magyarázatul annyit: a nyelvjárási többletek száma jóval meghaladja a hiányokét, azonkívül a többletek azok, amelyek közvetlenül érzékelhetők, amelyek feltunnek. Ezzel szemben a hiányok nem tunnek föl, nincs is annyi belőlük, s köznyelvi szavakkal, jelenségekkel való pótlásuk szinte észrevétlenül zajló folyamat.

A nyelvjárások rendszertani változásának általános jegyei így foglalhatók össze: 1. a változás a nyelvjárások valamennyi részlegét, szintjét érinti, de nem érinti valamennyi nyelvjárási elemet, jelenséget. A módosulatlan nyelvjárási jelenségek száma lényegesen kisebb, mint a módosultaké. – 2. A nyelvjárások változása elsősorban a nyelvjárási jelenségek, elemek csökkenő előfordulási gyakoriságában, illetőleg ezzel összefüggő destabilizálódásában, bomlásában nyilvánul meg. – 3. A változások két irányúak. döntő többségükben a köznyelv irányába, kevés esetben a köznyelvtől még messzebb viszik az új alakulatokat. A köznyelv irányába vivő változások többsége a köznyelvivel megegyező, kisebb része a köznyelvhez közeledő, de attól mégis eltérő neologizmust szül. – 4. A változások gyorsasága és hatóköre szintenként, sőt jelenségenként is eltérő vagy az lehet. – 5. A változások ütemében, hatásfokában mutatkozó különbségeket, a köznyelvesülés és a nyelvjárást megtartó erők küzdelmének pillanatnyi állását több tényező határozza meg. A legfontosabb rendszertani tényezők: a) a nyelvi szint jellege (leggyorsabban a szókészlet és a frazeológia változik, jóval lassúbb az alaktani jelenségek módosulása; b) a jelenségek aktivitása, produktivitása; c) a nyelvjárási jelenségeket hordozó szavak társadalmi érvénye; d) funkcionális okok (funkcióelkülönülés, homonima-félelem).

S vajon mit hoz a jövő? A nyelvjárások közelgő eltűnését már régóta jósolják magyar nyelvterületen is. Egy 1832-es tudományos leírás szerzoje azt írta, hogy amióta az iskolák megszaporodtak Göcsejben, s az olvasás elterjedt a köznép körében is, azóta a göcseji nyelvjárás „tellyes elenyészéséhez közelget”. Nos: göcseji nyelvjárásban ma is beszélnek emberek, s nem csak reliktumként használják. Nemcsak ez, hanem a többi prognózis sem vált be. A vészharangot ma is kongatják. Mi jóslatokba nem bocsátkozunk. Tudományos alapon azt mondhatjuk, hogy területi alapú nyelvi, nyelvhasználati különbségek lesznek a jövőben is. A köznyelv és a nyelvjárások közötti különbségek azonban kisebbednek, és módosul a nyelvjárások korábbi funkciója is: a nyelvi-kommunikációs funkció csökken, de megmarad a kisközösségi azonosságot és együvé tartozást kifejező szerepkör ott, ahol a közösség számára fontos marad az identitás kifejezésének ez a módja. S ez látszik a nyelvjárások legfontosabb megtartó erejének. Bizonyosan állítható: nemcsak napjainkban, hanem még hosszú ideig lesznek nyelvjárások a magyar nyelvterületen is. Ha másért nem, amiatt, hogy nem kevés magyar anyanyelvű gyermek van a Kárpát-medencében, akiknek nincs – s úgy tűnik, később sem lesz – módja anyanyelvi iskolába járva megtanulni a köznyelvet. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kétpólusú nyelvhasználat, tudniillik egy lazább, otthoni, familiáris s egy feszesebb, a nyilvánosságnak szánt forma az emberek alapvető nyelvi közlési szükségleteinek a következménye. S az előbbi szerepkörre a nyelvjárások kitunoen megfelelnek.