Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A nyelvjárások beszélői és funkciói

A nyelvjárások beszélői és funkciói

A magyar anyanyelvűek száma napjainkban hozzávetőlegesen 14 millióra tehető. Arra vonatkozólag, hogy milyen lehet a nyelvjárási beszélők aránya a magyar nyelvközösségben, meglehetősen téves elképzelések élnek a legtöbb magyar körében. Így például budapesti magyar szakos ELTE-hallgatók körében végzett fölméréseink szerint az a vélekedés sem ritka, hogy a csak a köznyelvet beszélők száma mellett eltörpül a nyelvjárásban beszélő magyar anyanyelvűek száma (nem kevesen csak 10 százalékosnak vélik a nyelvjárási beszélők arányát). Igaz, nincsenek pontos adataink, mert reprezentatív fölmérések sem készültek a magyar nyelvterületen. (Nem úgy, ahogy például az egykori NSZK-ban, ahol egy fölmérés szerint 1965 és 1967 között a nyugatnémet lakosság 57 százaléka vallotta magát nyelvjárásban /is/ beszélőnek. Az 1984/85-ös, úgyszintén önbevalláson alapuló osztrák fölmérés szerint pedig az osztrákok 49 százaléka azt jelölte meg, hogy rendszeresen beszél nyelvjárásban, 49 százalék nyilatkozta azt, hogy regionális köznyelven beszél, s csak 2 százaléka azt, hogy legfőbb mindennapos nyelvhasználati eszköze a köznyelv). A magyar nyelvatlaszgyűjtők terepmunkai tapasztalatai alapján megfogalmazott vélemény mint leginkább megbízható becslés szerint a Kárpát-medencei magyarság 60–70 százaléka nyelvjárásban beszélt a 20. század hatvanas éveiben (Imre Samu). Egy biztos. Az, hogy ez az arány mára módosult. Tudniillik növekedett a köznyelvi, s csökkent a nyelvjárási beszélők aránya. Drámai arányú változás azonban nem következett be, az eltolódás hozzávetőlegesen tíz százalék lehet. Kívülről s „felülrol" nézve azért látszanak a nyelvjárások annyira visszaszorultnak, mert a nyelvjárási beszélők a köznyelvet, illetőleg annak többé-kevésbé regionális színezetű változatát többségükben elsajátították már, azaz kettősnyelvűvé váltak, s nyelvjárásukat elsősorban, számosan pedig kizárólag megszokott szőkebb környezetükben használják csak – tehát idegenek előtt nem. Ezért mondhatjuk, hogy a nyelvjárások rejtőzködve, szemérmesen, feltűnés nélkül élik a maguk életét.

A magyar nyelvjárásoknak a nyelvközösség egésze anyanyelvi nyelvhasználatában elfoglalt helyét úgy írhatjuk le, ha megállapítjuk, hogyan osztoznak a nyelvjárások a többi nyelvváltozattal a nyelvi kommunikációs feladatok társadalmi méretű ellátásában. Hogy ezt megtehessük, két általános vizsgálati szempontot kell figyelembe vennünk. Egyrészt azt, hogy a nyelvjárások milyen tényezőként vannak jelen az adott beszélőközösség (település) nyelvi életében. Másrészt pedig azt, hogy a nyelvközösség egésze szempontjából nézve milyen funkcióik vannak. Ami az első szempontot illeti, az alapján négy kategóriát állíthatunk föl: a vizsgált nyelvváltozat, ebben az esetben a nyelvjárás 1. kizárólagos változat, 2. fő változat, 3. mellékváltozat vagy 4. reliktum (maradvány)-e? Nos: a mai magyar nyelvterületen valamennyi típus megvan. Kizárólagos anyanyelvi nyelvváltozat a nyelvjárás a kisebbségi magyarok jelentős részének a körében (a moldvai csángók körében úgyszólván teljesen, de máshol is, ahol az anyanyelvi iskoláztatás, illetőleg a köznyelv elsajátításának a ehetőségei nincsenek adva). Magyarországon kizárólagos nyelvváltozatként csak kevesen (az idősebb nemzedék több-kevesebb tagja s a nagyszülőkkel szocializálódó unokák egy része) használják a nyelvjárást. Fő változatként azok beszélik a nyelvjárást, akik már a köznyelvet (annak regionális változatát) is ismerik többé-kevésbé, de legbiztosabban birtokolt nyelvváltozatuk a nyelvjárás. A magyarországi idősebb nyelvjárási beszélők túlnyomó többsége, s a kisebbségi magyarság egy része ebbe a típusba tartozik, számuk tehát elég nagyra tehető. Mellékváltozatként azok a kettősnyelvű, tehát a köznyelvet s valamely nyelvjárást is birtokló emberek beszélik a nyelvjárást, akik munkakörük, társadalmi helyzetük folytán a köznyelvet is rendszeresen s aktívan használják, s akiknek számára a nyelvjárás használata a familiáris, bizalmas beszédhelyzethez, illetőleg a hagyományozódott otthoni foglalatosságokhoz (családi események, ház körüli szokványos teendok) kötődik. Az ebbe a típusba tartozók alkotják a szám szerint legnagyobb csoportot Magyarországon. Éspedig azért, mert a nyelvjárási területeken Magyarországon a kettősnyelvűség meglehetősen általános jelenség (nem így kisebbségi körülmények között, ahol a magyar köznyelv használatának többrendbeli és súlyos akadálya van). A nyelvjárást maradványként az erősen köznyelvesült településeken többnyire a legidősebb nemzedék egynémely tagja használja – zömmel a nemzedéki összetartozás, illetőleg hovatartozás jelzéseként. Ebben az esetben pontosabb volna nem is a nyelvjárásnak, hanem csak meghatározott szórványos, megőrződött nyelvjárási jelenségeknek, maradványoknak a használatáról beszélni. Ezért ez a kategória nem is felel meg pontosan a másik háromnak, hiszen azt mondhatjuk, ebben az esetben többnyire csupán a nyelvhasználat regionális színesítéséről, speciális stíluseszközök (lásd 22. fejezet) bevetéséről van szó.

Megfelelő fölmérések hiányában hozzávetőleges számadatokkal sem szolgálhatunk, magyarán tehát: csak becslésekre szorítkozunk. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a magyar anyanyelvű nyelvjárási beszélők körében elsöprő többségben vannak azok, akik fő változatként vagy mellékváltozatként rendszeresen beszélik nyelvjárásukat. Jóval kevesebb, de így is népes csoportot (több százezer embert) jelent a nyelvjárást kizárólagos anyanyelvi nyelvváltozatként használók tábora (gondoljunk a kisebbségi magyarság egy részére!) Nyelvjárási elemeket reliktumként bizonyára sok nyelvjárási gyökerű egyesnyelvű, tehát már köznyelvi beszélőnek számító ember használ.

Válaszoljunk most egy fontos kérdéskörre: mik a nyelvjárások funkciói? Nevezzük meg először elsődleges szerepköreiket! Tehát: 1. A nyelvjárások legfontosabb, egyben eredeti funkciója a közösség tagjai közötti nyelvi kommunikáció biztosítása. Az tehát, hogy kisebb-nagyobb közösségekben a társadalmi érintkezésnek kizárólagos, illetőleg vagylagos nyelvi eszközei. – 2. Másik funkciójuk az, hogy a lokalitás megjelenési formái, s hogy a nyelvközösségekben a kisközösségi azonosságnak és együvé tartozásnak a társadalmi szimbólumai. (Ez a szerepük a köznyelvvel, illetőleg a más nyelvjárásokkal szembeni kontraszton alapul. Ahogy a nyelvek a más nyelvekkel beszélőkkel szemben elkülönítő, az ugyanazon nyelvet beszélőkkel szemben pedig azonosító s összekapcsoló szerepűek, ugyanúgy funkcionálnak a nyelvjárások is: kifelé elkülönítenek, befelé azonosítanak, összefognak.) – 3. Következő fontos funkciójuk az, hogy a helyi kultúrának a hordozói és részben teremtoi. (Itt nem a régi értelemben vett „alsó kultúráról” van szó, amelyet elhanyagolhatónak véltek, de nem is arról az idealizált, romantikus kultúráról, amelyről hallani lehet olykor. Hanem arról a mindenkori körülményektől meghatározott, helyi jellegzetességeket fölmutató kultúráról, amely az adott korban és társadalmi helyzetben X vagy Y nyelvjárást beszélő közösséghez kötötten jelenik meg.)

A nyelvjárások elsődleges funkciói mellett beszélnünk kell azokról az alkalmazási területekrol is, amelyekben a nyelvjárásokat, illetőleg bizonyos nyelvjárási jelenségeket, elemeket nem nyelvjárási beszélői körben s nem nyelvi kommunikációs célból használják, alkalmazzák. A következő területek említtessenek: 1. A nyelvjárások a köznyelv bővítésének, gazdagításának, színesítésének a forrásai. (Gondoljunk a magyar irodalmi nyelvi szókészletnek nyelvjárási elemekkel történő tudatos gyarapítására a nyelvújítás idején, a szaknyelvi szókészlet 19. századbeli, tájszókkal is történő bővítésére, vagy a mai köznyelvnek a nem feltűnű, de a szakemberek számára nyilvánvaló, regionális forrásokra visszamenő bővülésére. (Példa lehet a már említett kell menjek-féle szerkezet.) – 2. A nyelvjárások mint a szépirodalom egyik, elsődlegesen stilisztikai forrása, stílusformáló eszköze. (A nyelvjárási szavak, kifejezések, hangtani jelenségek a szereplőknek, illetőleg a helyzeteknek a jellemzési, ábrázolási eszközei számos esetben. Példák tucatjait idézhetnénk Petőfitől Móriczon át Sütő Andrásig és tovább, de mert közismert dologról van szó, ettől bízvást eltekinthetünk. Érdemes viszont megemlíteni, hogy a nyelvi regionalizmusokkal kapcsolatos spontán stílusérzékelés a nyelvjárási jelenségekben többnyire régiességet érez, ezért gyakran használnak az írók és a költők archaizáló szándékkal nyelvjárási elemeket, jelenségeket. A magyar szépirodalmi alkotásokban számos nyelvi regionalizmus van. – 3. A nyelvjárás a köznyelv tanulását s az iskolai anyanyelvoktatást (= a köznyelv oktatását) befolyásoló kiinduló nyelvváltozat a kezdő általános iskolások számottevő hányada számára, s mint ilyen a köznyelv oktatásában figyelembe veendő és ésszerűen felhasználandó tényező. De mert a nyelvjárások kultúrahordozók is, különösen a nyelvjárási szókészlet és frazeológia alkalmas arra, hogy az adott kisközösség anyagi és szellemi műveltségének s történetének egy-egy szeletéről, eleméről adjunk nyelvi alapon (vagy nyelvi alapon is) magyarázatot, fölkeltve, illetőleg erősítve ezzel a tanulók szőkebb pátriájukhoz való kötődését. – 4. A nyelvjárásokat felhasználja a tömegtájékoztatás és a szórakoztatóipar is. Az előbbi esetben a tájékoztatás életszerűségét, eredetiségét vannak hivatva alátámasztani a nyelvjárásra utaló idézetek, bejátszások, utánzások, az ismeretterjesztés műfajaiban a nyelvjárás az egyik, legalábbis részben bemutatandó jegy. Az utóbbi esetben viszont elsősorban azokkal a nyelvi előítéletekkel élnek alkalmazóik, amelyek szerint a nyelvjárási nyelvhasználat az elmaradottságnak, a póriasságnak, az intelligenciadeficitnek a nyilvánvaló jele. Ismeretes, mennyire kedvelt, biztos „sikerreceptje" kabarémusoroknak, vicclapoknak a nyelvjárásias beszédű figura, az együgyű balek, aki a hatás fokozására s az „eredetiség” pótlólagos igazolására általában kendőt vagy kalapot is visel, illetőleg csizmát hord.

Ismét egy másik felhasználási terület az, amelyet a nyelvjárásokra vonatkozó nyelvtudományi vizsgálatok jelentenek. A nyelvtudomány egyik ága, a nyelvjárástan (nyelvjáráskutatás, dialektológia, nyelvjárástudomány) mint régi nyelvészeti diszciplína a nyelvjárásokat vizsgálja: mindenkori jelen állapotukat, változásaikat, történetüket, más nyelvváltozatokkal való kapcsolatukat, szerepüket, a hozzájuk való beszélői viszonyulást, társadalmi megítélésüket, a vizsgálatukból leszűrhető általános tanulságokat, nyelvi elemzési módszerek, elméletek alkalmazhatóságát és így tovább. Tekintélyes a magyar nyelvjárásokról szóló szakirodalom is. Különösen értékesek az alapvető forrásművek, amelyek a nyelvjárási adatok tömegét teszik hozzáférhetővé: a tájszótárak, a nyelvatlaszok, a különféle monográfiák, a hangfelvételek, valamint a módszertani munkák, amelyek a dialektológiai kutatások előbbrevitelében játszanak kitüntetett szerepet.

Megemlítendő az is, hogy a nyelvjáráskutatás eredményeit egyrészt bizonyos nyelvtudományi területek hasznosítják: az általános nyelvészettől a stilisztikán, a névtanon és az etimológián át a szociolingvisztikáig számos nyelvtudományi ágazat. Hasznosítják másrészt olyan tudományok, mint a néprajz, a hely- és művelődéstörténet, valamint az irodalomtörténet is.