Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

Tallózás nyelvjárási jelenségek között

Tallózás nyelvjárási jelenségek között

A nyelvjárási szókincsről

A tájszavak, tehát a köznyelvben ismeretlen, egy vagy több nyelvjárásban viszont ismert, használatos szavak jelentik az egyik feltűnű nyelvjárási sajátosságot. A tájszavaknak három fő típusa van. A valódi tájszavak a köznyelvben ismeretlenek, éppen ezért a köznyelvi beszélők számára érthetetlenek. Ilyen például a ’fenoko’ jelentésű fén és a ’vakond’ jelentésű honcsok. A jelentésbeli tájszavak megvannak a köznyelvben is, de a nyelvjárás(ok)ban van(nak) eltérő jelentés(eik) is. Ilyen a kecske főnév, amelynek némely nyelvjárásban ’szabó’ jelentése is van. Az alaki tájszavak csak kiejtésükben különböznek köznyelvi megfelelőjüktől (például a dërá-go a drága szótól, az öspörös az esperes-től vagy a pazul a pazarol-tól. Vagy említsük a csalán néhány táji változatát: csollán, csolláng, csonya, csihánt, csinál, csinált, csinár). Jellemzőjük továbbá, hogy általában megértik őket a köznyelvi beszélők is. Többnyire akkor is, ha önmagában áll a szó, de mert a szavak többnyire mégiscsak szövegösszefüggésben hangzanak el, a szövegkörnyezet segít „megfejteni" a nehezebb eseteket is.

Arra a kérdésre, hogy melyik típusú tájszóból van a legtöbb, a válasz így hangzik: az alakiból. A sorban a valódi tájszavak következnek. Legkevesebb a jelentésbeli tájszó. Mivel a tájszótárak elsősorban a valódi tájszavak tárházai, legjobban a valódi tájszavak számát becsülhetjük meg. Eszerint egy átlagos magyarországi helyi nyelvjárásban még ma is számolhatunk hozzávetőlegesen két- és háromezer valódi tájszóval. Kisebbségi körülmények között, illetőleg archaikus nyelvjárásokban ennél természetesen többel, sőt az előbbi esetekben jóval többel kell számolnunk.

A nyelvatlaszoknak köszönhetően a nyelvjárási szókészlet egy részének területi megoszlásáról is viszonylag pontos képünk van. Érdekes és tanulságos látni térképen (adatos és szimbólumokkal történő bemutatásban egyaránt), hogy egy-egy fogalomnak, tárgynak hányféle különböző táji elnevezése s mely területeken fordul elő. Mozaikszerű kép tárul elénk, mert a legtöbb fogalomnak több elnevezése is van, s ezek döntő többsége értelemszerűen nyelvjárási megnevezés. A napraforgót például egyebek mellett a következő szavakkal jelölik a különböző nyelvjárásokban: tényérrózsa, tányérica, tálvirág, kónic, tutyëlla, szotyola, rica, uszu, napra, forgó, makuka. A patkánynak meg ilyen elnevezései vannak: guzgán, keréc, klócán, nagyegér.

Eredetüket tekintve a tájszavak is vagy megőrződött régiségek, vagy a nyelvjárásban létrejött alakulatok, vagy más nyelvből, illetőleg nyelvváltozatból érkezett jövevények, vagy pedig szóteremtés eredményei. A mony például a finnugor alapnyelvből öröklődött (jelentése: ’tojás; férfi nemi szerv’). A székely nyököti ’dadogó’ a nyökög ige tövéből alakult származékszó, a rábaközi észér ’mohó, kapzsi, törtető’ az ëszik tövének a továbbképzése. A népnyelvi szabadkémény ’a régi szabadtűzhelyes konyhából mennyezetszerűen nyíló négyszögletes, fölfelé keskenyedő, szűkülő kémény’ összetett szó. A németből (bajor-osztrákból) került a magyar nyelvjárásokba a firhang ’függöny’, a tëpik ’kézi szövésű szőnyeg’, a cvídër ’nyűgös, rossz kedvu’ és a grejfül ’elcsen, ellop’. Orosz jövevényszó a davaj ’ide vele! gyerünk!’, amely a Vörös Hadsereg II. világháborús magyarországi hadjárata idején került a magyar nyelvjárásokba. (Többnyire szólás is kerekedett belőle, Rábaközben például az, hogy: Jobb volt tavaly, mert nem volt davaj.) Szóteremtéssel jönnek létre a hangutánzó-hangfestő szavak és az indulatszók, s közöttük mindig vannak bőven tájiak is. Nyelvjárási szóteremtés eredménye például a bén ’bőg’ és a púz ’szájából vizet fúj ki; szellent’. A jövevényszavak egy részét a nyelvjárásokban is át szokták alakítani, hogy érthetőek legyenek. Ennek az eljárásnak népetimológia a neve. Népetimológiás alakulat például a kelkáposztá-ból származó kertkáposzta, a latin perőnospora-ból létrejött fenerősszpora és a román eredetű nyelvjárási fotogén-ból ’petróleum’ „megalkotott" fűtógém.

Mivel a tájszavak jelentős hányada a hagyományos paraszti gazdálkodással, illetőleg a hagyományos falusi életmóddal függ össze, s mivel a termelőszövetkezetek megszervezésével, illetőleg a technika és a mezőgazdasági technológia fejlődésével ez a gazdálkodási forma gyökeresen megváltozott, mondhatni: megszunt, a tájszókincsnek éppen a központi tartománya kényszerült kiszorulási pályára. A táj szavak visszaszorulása úgy értendő, hogy a mindenkori következő nemzedék tagjai egyre kevesebb tájszót tanulnak meg és ismernek, merthogy nem ismerik már azokat az eszközöket és munkafolyamatokat, amelyek szüleik számára többnyire még természetesek voltak. Jól mutatja ezt egy vizsgálat Rábaközből (a Kapuvár melletti Osli községből) 1980-ból: a hagyományos paraszti gazdálkodás 330 szavát csak a legidősebbek ismerik hiánytalanul, a 10–18 éveseknek már csak 13 százaléka. Igazolható ez a természetes tendencia időbeli mélyítéssel is. Ha azt vizsgáljuk például, hogy a 20. század eleji nyelvjárási szavakat milyen arányban ismerik ugyanazon nyelvjárás beszélői évtizedekkel később. Egy 1913-as nyelvjárási szólista adatainak ismertsége a következő volt 1972-ben a rábaközi Mihályiban:

18.2. táblázat -

 

Már nem ismerik

Visszaszorult

Jól ismerik

50 éven felüliek

30%

35%

34%

25 évesek

46%

27%

27%


(A visszaszorult azt jelenti: ’elsősorban az idősebbek nyelvhasználatában s már csak ritkán előforduló [szó]’, szaknyelven: archaizmus.)

Keletkeznek-e új tájszavak? Igen. Bár korántsem annyi, mint korábban. A szókészleti neologizmusok zömét a nyelvjárások a köznyelvtől kapják úgyszólván naprakészen, ezért a helyi új szavak száma kicsi. Kisebbségi körülmények között a magyar nyelvjárásokban is több vagy kevesebb, illetőleg számos jövevényszó használatos, amely az adott ország köznyelvéből vagy az érintkező nyelvjárásokból kerül az ottani magyar nyelvjárásokba. Így például a kórógyi (horvátországi) nyelvjárási gordaony ’holló’ és a Mura-vidéki nyelvjárások regressz ’pótlék’ szava délszláv, a felvidéki nyelvjárások skorica ’fahéj’ és skuli ’kancsal’ szava szlovák, az erdélyi nyelvjárások orda ’édestúró’ és pakulár ’juhász’ szava román nyelvi hatást tükröz.

A nyelvjárási hangtanból

Ami a nyelvjárások hangtanát illeti, összefoglaló megállapításként rögzíthetjük, hogy a magyar nyelvjárásokban megvan mindegyik köznyelvi fonéma. De nem mindegyik nyelvjárásban van meg mindegyik. A palóc nyelvjárások egy részében például nincs meg a köznyelvi a, csak az illabiális á. A felsőőri parasztság nyelvjárásában nagyjából a 20. század negyvenes éveiig nem volt meg a ty és a gy. Viszont: több nyelvjárásban is vannak olyan fonémák, amelyek a köznyelvben ismeretlenek.

A köznyelv és a nyelvjárások közötti, a fonémaállományban jelentkező különbségeket az alábbi táblázattal szemléltetjük. Szögletes zárójelben vannak a csak nyelvjárási fonémák, a többi köznyelvi és nyelvjárási egyszerre.

18.3. táblázat -

A rövid magánhangzók

 

A hosszú magánhangzók

   

U

ü

i

 

ú

u

í

 

O

ö

ë[**]

 

ó

o

é

 

A

[œ][**]

e

 

[a]

[œ]

[e]

 
  

[ä][**]

[á]

  

[ä¯]

á


[**]

A nyelvjárási alaktanból

Lássunk néhány példát alaktani nyelvjárási jelenségekre! Az ó ~ a-, ő ~ e-tőtípus ( ~ neje) a nyelvjárásokban jóval gyakoribb, mint a köznyelvben (adó ~ adaja, cipő ~ cipejëk, disznó ~ disznajim, erdő ~ erdejë). Foként Nyugat-Dunántúlon a köznyelvi -n és -ny végű szavak abszolút szóvégen és mássalhangzó előtt n-nel, magánhangzóval kezdődő toldalék előtt pedig ny-nyel hangzanak (arany: arant, asszon: asszonyok, ollan: ollanyok). Dél- és Délnyugat-Dunántúlon a birtoktöbbesítő jelhez hozzáteszik a -k többesjelet is (lovajinkak, ökrejinkek ’lovaink, ökreink’). Bizonyos palóc és északkeleti nyelvjárásokban ezzel szemben csak a szövegösszefüggés mutatja, hogy egy vagy több (nyelvtani értelemben vett) birtokról van-e szó (nagy a lovatok: nagyok a lovatok). Feltűnű nyelvjárási jegy az, hogy bizonyos ragok némely nyelvjárásban hangrendileg nem illeszkednek. A következők: a -hoz (székho ’székhez’), a -nál (kertná ’kertnél’), a -vel (hamuve ’hamuval’), a -szër (há-romszër), a -re (krumplirë) és az (eredményhatározó) (hamujé ’hamuvá’). Más nyelvjárásokban viszont megvan az ajakkerekítéses illeszkedés is mind az igeragok, mind a birtokos személyjelek körében. Példák a nyugati nyelvjárásokból: ëttë ’ette’, itta, ütöttö ’ütötte’, illetőleg kezë ’keze’, ablaka, ölö ’öle’.

A nyelvjárási mondattanból

Említsünk néhány mondattani nyelvjárási jelenséget is! Északkeleti nyelvjárásokra jellemző, hogy a folyamatosság érzékeltetésére a fele, felé szót használják (az öregek beszélték ezt elfele). Erdélyben a folyamatosság érzékeltetésére a határozói igenév és a létige kapcsolatát használják (a fiam el van menve az erdőre, azaz: most is ott van). Múltbeli tartósságot Erdélyben a vár vala igealak-típussal fejezik ki (az imént jár vala nálunk, azaz: nálunk volt huzamosabb ideig). A dunántúli nyelvjárások egy részében a szokik jelen idejű alakját a cselekvés bármikori előfordulhatóságának a kifejezésére, a múlt időt pedig a múltban szokásszerűen ismétlődő folyamat jelölésére használják (fölkelés után én is ki szokok szellőztetni; régen a lakodalmas népek a hintóról szokták szórni a kalácsot). Palóc sajátosság, hogy egyes számú állítmány áll többes számú alany mellett (elmúlt az ünnepek), hogy nem egyezik meg számban a kijelölő jelző és a jelzett szó (el kellene fűrészelni azt a gallyfákat). Rábaközben a kell segédigét főigeként ragozzák (énis köllök levelet írni; mi is lë köllöttük aratni a zabot). Érdekes képet mutat a kapcsolatos mellérendelő mondatok táji kötőszóhasználata. Ugyanis a köznyelvi és a legritkább használatú a nyelvjárásokban. Erdélyben az s kötőszó a leggyakoribb, a nyugati palócban a nos, a nyelvjárások nagy részében pedig a mëg, meg, mög. Számos nyelvjárásban a segít + főnévi igenév szerkezetet megszakított sorrenddel használják (ki segítem vinni a létrát; széjjel segítem szedni azt is). Északi és erdélyi nyelvjárásokra jellemző a restelli dolgozni; szereti inni; unja üldögélni-típusú szerkezet. Nyugat-dunántúli nyelvjárásokra jellemző egy sajátos névutó-család, a hëgyé, hëgyëtt, hëgül ’tetejébe, tetejében, tetejérol’ (a farakás hëgyé tëttë a kabátját). Végül megemlítjük azt, hogy az El kell menjek-féle szerkezet az erdélyi magyar nyelvhasználatból, illetőleg az azt követők nyelvi gyakorlatából kiindulva kezdett terjedni az írott és a beszélt köznyelvben Magyarországon is. (A nyelvjárási területeken egyelőre nem terjed.) Erdélyben azonban nemcsak a kell, hanem a lehet és a szabad után is felszólító módba kerül az ige (nem szabad veszekedjenek; be lehet menjek?).

Lássunk most néhány nyelvjárási térképet! Egy hangtanit (1-es sorszámmal), egy alaktanit (2-es sorszámmal) és egy szókészletit (3-as sorszámmal) Kálmán (1966: 133, 135, 137) alapján.



[**] *Magyarázó megjegyzések: 1. A zárt ë, azaz a középső nyelvállású e sajátos helyzetű hang a magyarban. Ugyanis a magyar anyanyelvűek több mint felének a nyelvhasználatában jelentésmegkülönböztető szerepű önálló hang: mëntek = ok mentek (vhova), mëntëk = ti mentek (vhova). A tíz magyar nyelvjárási régióból nyolcban megvan, csak a mezőségiben és az északkeletiben nincsen meg. Regionális köznyelvi szinten is mindenütt használják a két említett régió kivételével. Helyesírásunk nem jelöli (ennek történeti okai vannak: az írott köznyelv legnagyobbrészt az északkeleti nyelvjárásokon alapul, s azokban nincs meg ez a hang), s nem tagja a tömegtájékoztatási eszközöktől közvetített központi magyar beszélt köznyelvnek sem, miként a budapestinek sem. – 2. Az œ az ö magánhangzónak a mezőségi nyelvjárásokra jellemző s a köznyelvinél egy fokkal nyíltabb ejtése. – 3. Az ä betűvel a nagyon nyílt e hangot jelöljük, s tipikus előfordulási helyként említjük a Balaton-felvidék nyelvjárásait, ahol a Väszprëm mëgyä, käcskäkö-röm-ejtésmód ma is gyakori.