Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

18. fejezet - Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok

18. fejezet - Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok

Jenő, Kiss

A nyelvjárások

Az a tapasztalat, hogy a nyelv változatos, úgyszólván mindenkinek korai élménye. Hiszen már kisgyermekként érzékeljük, hogy az egyik ember így, a másik úgy beszél. Úgyszintén korai nyelvi tapasztalatunk az is, hogy vidékenként többé-kevésbé eltérően beszélnek az emberek, hogy tehát a nyelvek területi alapon is tagolódnak.

Az, hogy minden természetes nyelv változatokban él, nyelvtudományi közhely. A nyelvváltozatok olyan, egymástól többé vagy kevésbé eltérő nyelvi rendszerek, amelyek együttesen tesznek ki egy nyelvet. A magyarban – ahogy valamennyi standardizált, tehát köznyelvet is felmutató nyelvben – három fő nyelvváltozat-típus van (lásd a 20. fejezet - A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról. fejezetet is). Keletkezésük sorrendjében a következők: 1. a területi nyelvváltozatok (ide a nyelvjárások és a regionális köznyelvek tartoznak), 2. a társadalmi nyelvváltozatok (a csoport- és a szaknyelveket sorolják ide), 3. a köznyelvi nyelvváltozatok (ezek meg az írott és a beszélt köznyelvet foglalják magukban). Mindegyik nyelvváltozatnak megvan a többivel közös funkciója mellett a maga, csak rá jellemző feladatköre, mindegyiknek megvan tehát a maga gyakorlati-kommunikációs létjogosultsága is. S vannak természetesen jellemző nyelvi sajátosságai is.

Arról, hogy a magyar nyelv területi különbségeket mutat, tudósítanak már korai híradások is. A 16. században például többen is leírták, hogy a székelyek beszéde eltér a magyarság többi részének a szóhasználatától. Egy 1648-as keltezésű levél szerzoje a magyar nyelvjárások csoportosítására is vállalkozott, s három nagy nyelvjárási régiót nevezett meg (az alföldit, a felföldit és az erdélyit). 1793-ból származik az első, mai szemmel nézve is alaposabb nyelvjárási osztályozás. Verseghy Ferenc író az erdélyi, a tiszai és a dunai dialektust tartotta a magyar nyelvterület fő típusainak.

A magyar nyelvre az jellemző egyebek mellett, hogy nyelvjárásai között nincs nagy különbség. (Amely például ma is jellemzi a német, az olasz, a kínai vagy akár a finn és a román nyelvjárásokat.) Feltűnt ez már Mátyás király humanista tudósának, Galeotto Marziónak is, aki megjegyzendőnek tartotta, hogy Itáliához képest Magyarországon nincs különbség az emberek beszédében. Tegyük hozzá: természetesen voltak akkor is különbségek, a megértést azonban akkor sem tették lehetetlenné. De nemcsak a nyelvjárások nem állnak messze nyelvi tekintetben egymástól (a leginkább elkülönülők a moldvai nyelvjárási régió nyelvjárásai), hanem a köznyelv sem a nyelvjárásoktól. Ennek az a magyarázata, hogy a magyar írott köznyelv is több nyelvjárás ötvöződéséből született, még ha fő forrása (művelődésés társadalomtörténeti okokból) a magyar nyelvterület északkeleti része volt is.

A beszélt köznyelvre, amely elsősorban a főváros, Budapest több nyelvjárást magába olvasztó kohójában egységesült s vált követendő mintává, még inkább áll, hogy több nyelvjárási jelenséget is magába ötvözött, így a fontosabb és nem periferikus magyar nyelvjárások egy fajta középarányosának tekinthető.

A nyelvjárásokat leginkább informatív módon úgy mutathatjuk be, ha a köznyelvhez viszonyítjuk őket. Az összehasonlítás eredményeként azt állapíthatjuk meg, hogy a nyelvjárásokban vannak a köznyelvivel megegyező, s vannak a köznyelvitől eltérő nyelvi jelenségek (szabályok, szerkezetek, elemek, szavak). Abból a tényből, hogy nyelvjárási beszédet hallván az esetek túlnyomó részében a legcsekélyebb megértési nehézségeink sincsenek, okkal következtetjük, hogy a köznyelv és a nyelvjárások között jóval több az egyezés, mint a különbség. A nyelvjárások jellemzésekor azonban az eltéréseket, s nem az egyezéseket szoktuk emlegetni, mivelhogy egyedítésre az utóbbiak alkalmasak. Az eltéréseknek is azt a típusát szokás bemutatni elsősorban, amely a köznyelvtől való pozitív eltéréseket, tehát a nyelvjárási többleteket tartalmazza. Ezt az eljárást követjük most, amikor a magyar nyelvjárási régiókat mutatjuk be távirati stílusban. S ezt követjük alább is, amikor megemlítünk néhány jellemző nyelvjárási jelenséget és összefüggést a szókészlet és a nyelvtan (a hang-, az alak- és a mondattan) köréből.

A nyelvjárások és a köznyelv, illetőleg az egyes nyelvjárások között a legnagyobb különbségek a szókészletben és a frazeológiában, a legcsekélyebbek pedig a nyelvtan legmagasabb szintjein, a szövegszerkesztésben és a mondattanban vannak. A mindenki számára legnyilvánvalóbb nyelvjárásiasságok a köznyelvben ismeretlen nyelvjárási szavak és fonémák, valamint hangrealizációk (például a kettőshangzók), tehát a tájszavak és a táji kötöttségű hangok. Ilyen például a nyugat-dunántúli himpér ’málna’, a palóc pámpusk? ’fánk’, a keleti cakó ’gólya’, a székely iszánkodik ’csúszkál a jégen’, illetőleg ilyen a palóc á és a (kászal ’kaszál’) és az ly. Feltűnű az is, hogy a fonémáknak a nyelvjárási gyakorisága olykor gyökeresen eltér a köznyelvitől. Amely nyelvjárásban a köznyelvi é helyén sok esetben áll í, azt nevezzük í-ző nyelvjárásnak (kík, szíp, típ), ahol pedig ö-többletekkel találkozunk (böcsül, föl, köll, röpül), ott ö-ző nyelvjárásról beszélünk.

A nyelvjárási beszélőktől ismert és használt szavak mennyiségéről széles körökben téves elképzelések élnek. Az a hiedelem például, hogy „a parasztember kijön ezer vagy kétezer szóval", könnyen cáfolható. Gondoljunk arra, hogy egy átlagos helyi nyelvjárásban csupán a valódi tájszavak (például: észér ’mohó, kapzsi, törtető’), tehát a köznyelvben ismeretlen szavak száma meghaladja a két-háromezret. Márpedig a nyelvjárási beszélők szókincsének a zömét is a köznyelvivel megegyező szavak alkotják. Egy másik hiedelem szerint a parasztemberek egyszerű mondatokban beszélnek többnyire, s ha összetett mondatokat használnak, akkor a mellérendelők vannak túlsúlyban. Mondatszerkezeti statisztikai vizsgálatok nem igazolják e vélekedést.

Mi a nyelvjárás (latin eredetű szóval: dialektus)? Az általános meghatározás szerint egy adott nyelv azon változata, amely a nyelvterületnek csupán egy részén használatos. (Szemben a társadalmi nyelvváltozatokkal, amelyek nem területi, hanem társadalmi – réteg- és csoportnyelvi – kötöttségűek, lásd a 20. fejezet - A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról. fejezetet. És szemben a köznyelvi nyelvváltozatokkal, amelyeket területi és társadalmi korlátozottság nélkül használ/hat/ mindenki a nyelvterület egészén.) A pontosabb meghatározás figyelembe vesz egyéb szempontokat is. Ezek alapján, illetőleg a köznyelvvel párhuzamba állítva tehetők világossá a nyelvjárások általános jellemző jegyei. Lássuk őket táblázatos formában!

18.1. táblázat -

Nyelvjárás

Vizsgálati szempont

Köznyelv

 

1. A nyelvészeti státus

 

Önálló, teljes rendszer mindkettő, ezért mindkettő leírható azonos módszerekkel.

 

2. A nyelvrendszertan

 

A köznyelvi és a területi nyelvváltozatok elvi lehetőségeiket (kifejező erő, szabályszerűség, logikusság, árnyaltság, komplexitás stb.) tekintve összességükben nem különböznek, mert nyelvrendszertani, s ebből következően nyelvi kifejezési lehetőségeik alapvetően azonosak.

 

3. A felhasználási terület

 

familiáris, intim helyben, munkahelyen beszélt nyelv

 

nyilvános iskola, hivatal, tudomány beszélt és írott nyelv

 

4. A használói kör

 

elsősorban alsó társadalmi réteg

 

elsősorban közép- és felső rétegek

 

5. Akronológiai sorrend

 

elsődleges előzmény (a köznyelv forrása)

 

másodlagos következmény (nyelvjárásból v. nyelvjárásokból indulva alakult ki)

 

6. A területi elterjedtség

 

kötött szők(ebb)

 

kötetlen elvileg teljes

 

7. A kommunikációs hatókör

 

csekély korlátozott kisebb, ill. kicsi megértési hatósugár

 

optimális korlátlan nagy, ill. maximális megértési hatósugár


Irodalom

[CH18-B01] BaloghLajos 1997. A magyar nyelvjárások és a suksükölés. Magyar Nyelv93: 354–360.

[CH18-B02] BárcziGéza 1963. A magyar nyelv életrajza. Budapest, Gondolat Kiadó.

[CH18-B03] BenkőLoránd 1957. Magyar nyelvjárástörténet. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH18-B04] BenkőLoránd 1967. A nyelvföldrajz történeti tanulságai. MTA I. Osztály KözleményeiXXIV, 29–48.

[CH18-B05] BenkőLoránd 1990. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 188. sz. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

[CH18-B06] Besch,Werner et al. (szerk.) 1982–1983. Dialektologie. Ein Handbuch zur deutschen und allgemeinen Dialektforschung. Erster Halbband 1982. Zweiter Halbband 1983. Berlin – New York, Walter de Gruyter.

[CH18-B07] BokorJózsef 1995. Regionális lexikológiai vizsgálatok a nyugati magyar nyelvterületen. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 203. sz. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

[CH18-B08] Chambers,J. K.PeterTrudgill1988. Dialectology. Cambridge, Cambridge University Press.

[CH18-B09] DemeLászlóImreSamu (szerk.) 1968–1977. A magyar nyelvjárások atlaszaI–VI. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH18-B10] DemeLászlóImreSamu (szerk.) 1975. A magyar nyelvjárások atlaszának elméleti-módszertani kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH18-B11] FodorKatalinHuszárÁgnes1998. Magyar nyelvjárások presztízsének rangsora. Magyar Nyelv94: 196–210.

[CH18-B12] GuttmannMiklós 1995. A táji jelenségek vizsgálata tíz- és tizennégy évesek beszélt nyelvében Nyugat-Dunántúlon. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 202. sz. Budapest, Magyar nyelvtudományi Társaság.

[CH18-B13] HajdúMihályKázmérMiklós1974. Magyar nyelvjárási olvasókönyv. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH18-B14] ImreSamu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH18-B15] ImreSamu 1972. Megfigyelések a magyar nyelvjárások változásáról. Általános Nyelvészeti Tanulmányok8: 85–104.

[CH18-B16] ImreSamu 1987. Nyelvjárási szókészletünk néhány szerkezeti kérdése a magyar nyelvatlasz anyaga alapján. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH18-B17] JuhászDezső 1998. A magyar nyelvjárások tipológiájának néhány kérdése az új dialektológiai tankönyvben. In: HajdúMihályKeszlerBorbála (szerk.) Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Budapest, ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszéke. 89–93.

[CH18-B18] KálmánBéla 1966. Nyelvjárásaink. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

[CH18-B19] KissJenő 1990. A mihályi nyelvjárás változásai 1889 és 1989 között. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 190. sz. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

[CH18-B20] KissJenő 1998. A nyelvjárásokhoz és a köznyelvhez való viszonyulás: attitűdváltozások a magyar nyelvközösségben. In: ZoltánAndrás (szerk.) Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék. 315–317.

[CH18-B21] KissJenő 1999. Az anyanyelvoktatás, a nyelvjárások és a nyelvjárási hátterű iskolások. Magyar Nyelvőr23: 373–381.

[CH18-B22] KontraMiklós 1997. Hol beszélnek legszebben és legcsúnyábban magyarul?Magyar Nyelv93: 224–232.

[CH18-B23] LanstyákIstvánSzabómihályGizella1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

[CH18-B24] B. LőrinczyÉva (főszerk.) 1979–1992. Új magyar tájszótárI–III. Budapest, Akadémiai Kiadó.

[CH18-B25] Mattheier,KlausPeterWiesinger (szerk.) 1994. Dialektologie des Deutschen. Forschungsstand und Entwicklungstendenzen. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.

[CH18-B26] Niebaum,HermannJürgenMacha1999. Einführung in die Dialektologie des Deutschen. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.

[CH18-B27] PéntekJános 1997. Kontaktusjelenségek és folyamatok a magyar nyelv kisebbségi változataiban. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények41: 37–49.

[CH18-B28] PéntekJános 1998. Gondolatok a magyar nyelv mai helyzetéről. Magyar Nyelv94: 43–49.

[CH18-B29] Preston,Dennis R. (szerk.) 1993. American dialect research. Amsterdam, John Benjamins.

[CH18-B30] SándorKláraJulietLangmanPléhCsaba1998. Egy magyarországi „ügynöktörvény” tanulságai. A nyelvváltozatok hatása a személypercepcióra. Valóság1998/8: 29–40.

[CH18-B31] SzabóGéza 1980. A magyar nyelvjárások. Kézirat. Tanárképző főiskolák. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó.

[CH18-B32] SzabóGéza (szerk.) 1990. II. Dialektológiai szimpozion. Veszprém, VEAB.

[CH18-B33] SzabóGézaMolnárZoltán (szerk.) 1998. III. Dialektológiai szimpozion. Szombathely, A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai II.

[CH18-B34] SzabóJózsef 1976. Megfigyelések a nagykónyi nyelvjárás változásáról, különös tekintettel a köznyelvi hatásra. Magyar Nyelv72: 100–113.

[CH18-B35] SzabóJózsef 1990. Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek. Békéscsaba – Kecskemét – Szeged, Csongrád Megyei Levéltár.

[CH18-B36] SzabóJózsef 1999. Nyelvjárási és szociolingvisztikai tanulmányok. Békéscsaba, Körös Foiskola.

[CH18-B37] Trudgill,Peter 1983. On dialect. Social and geographical perspectives. New York – London, New York University Press.

[CH18-B38] Trudgill,Peter 1995. Dialektusok és szociolektusok az új Európában. Valóság1995/11: 107–110.

[CH18-B39] Trudgill,Peter 1997. Bevezetés a nyelv és a társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGyTF Kiadó.

[CH18-B40] VéghJózsef 1959. Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest, Akadémiai Kiadó.