Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A századforduló és a 20. század eleje

A századforduló és a 20. század eleje

A századforduló táján a magyarországi nyelvészet megnyugtatóan fejlődő, magas színvonalon művelt, sokoldalú tudomány képét mutatta. Minden nagyobb, Európában kutatott nyelvcsoportnak megvoltak már a magyar szakértői. A századforduló évében már legalább rendkívüli, de többnyire rendes nyilvános tanári rangban tanították a pesti egyetemen a magyar mellett az összehasonlító árja (azaz indoeurópai), a török, a perzsa, a német, a francia, az olasz, a szláv és a román nyelvészetet, és az eme előadásokat hallgató diákok száma is óriási növekedést mutatott. A tanárok jelentős része a legjobb német egyetemeken szerzett korszerű tudást, ami ekkor az újgrammatikus nyelvészet ismeretét jelentette. A 19. század végi egyetemi bővülésnek és korszerűsödésnek köszönhetően tehát egyre nagyobb teret kapott mind személyi állományában, mind az oktatásban a korszerű nyelvtudomány, intézményesülése és folyamatossága az Akadémia, az egyetemek és a folyóiratok révén immáron biztosítva volt. 1904-ben létrejött a Nyelvtudományi Társaság Szily Kálmán elnökletével, 1905-ben saját folyóiratot indított Magyar Nyelv címen. 1907-ben az Akadémia is elindított egy újabb folyóiratot Nyelvtudomány címen, ezt Asbóth Oszkár, a kitűnő szlavista szerkesztette.

A kutatott területeket tekintve a magyarországi nyelvészetnek főleg azon ágait művelték magas színvonalon, amelyeknek specifikusan magyar vonatkozásai voltak. Ilyen volt természetesen a magyar nyelvtan és nyelvtörténet, később a hangtan (ehhez azonban a műszaki adottságok jobbára hiányoztak), az uráli összehasonlító nyelvészet, az orientalisztika (különösen a turkológia) és a szlavisztika (amely a szomszédos népek és a magyarországi szláv nemzetiségek nyelvét: a szerbet, horvátot, szlovákot, ukránt kutatta, gyakorlatilag pedig magában foglalta a románt is). A 20. század első évtizedeiben már oly sokan művelték hivatásszerűen a nyelvészetet, elsősorban az egyre szaporodó egyetemi tanszékeken, hogy puszta felsorolásuk is lehetetlen volna. A legfontosabb tudósokat és a legnagyobb tudományos vállalkozásokat emeljük most ki.

Gombocz Zoltán (1877–1935) egyértelműen a Simonyit követő nemzedék legkiválóbb tudósa és tanára. Foglalkozott általános fonetikával, francia nyelvvel is, de elsősorban a magyar nyelvtörténet, az etimológia, a finnugrisztika és a magyar–törökségi nyelvi kapcsolatok érdekelték. Ezeken a területeken óriási jelentőségű munkát végzett és alapvető kérdéseket tisztázott, lényegében ő rakta le a magyar hangtörténet alapjait. A Wundt–Steinthal-féle pszichologizmus alapján önálló szemantikai elméletet dolgozott ki (Jelentéstan, 1926). A kor azon kevés nyelvésze közé tartozott, akik elméleti–módszertani kérdésekkel is foglalkoztak (Nyelvtörténeti módszertan, 1922), továbbá Saussure nézeteinek első honi méltatója és közvetítője volt. A kolozsvári, majd a budapesti egyetem professzoraként, az Eötvös Collegium igazgatójaként, az Akadémia osztályelnökeként, a Nyelvtudományi Közlemények és a Magyar Nyelv szerkesztőjeként központi szerepet játszott a tudományos életben.

Melich János (1872–1963) főleg szlavisztikával és a magyar nyelvtörténet ezzel határos kérdéseivel foglalkozott. Gomboczcal együtt új etimológiai szótár írásába kezdett, ennek körülbelül a negyedéig jutottak (Magyar Etymológiai Szótár I–XVI. füz. A–G betű, Budapest, 1914–1944). A szótártörténet, a helynévkutatás, a helyesírástörténet is olyan területek, melyekről alapvető és máig mérvadó munkákat tett közzé. Harminc éven keresztül (1911–41) tanított szláv filológiát a budapesti egyetemen.

Gombocz és Melich a kitűnő turkológussal, Németh Gyulával (1890–1976, 1916–65 között egyetemi tanár) az Akadémia megbízásából együtt szerkesztették a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve című sorozatot, amely 1922–38 között sok fontos nyelvészeti munka megjelenését tette lehetővé. Klemm Imre Antal Magyar történeti mondattanától (1928–42) Fludorovits Jolán (Gombocz tanítvány?, a legelső női nyelvészdoktorok egyike) A magyar nyelv latin jövevényszavai című tanulmányáig (1937). A sorozat, hasonlóan ezen évtizedek másik nagy vállalkozásához, a Gombocz–Melich-féle etimológiai szótárhoz, elakadt.

A két világháború közötti időszak legnagyobb nyelvészei közé kell sorolnunk Laziczius Gyulát (1896–1957), aki sok tekintetben teljesen egyedülálló alakja volt a tudománynak. Kitűnően ismerte kora külföldi nyelvtudományát, és az is ismerte ot. A strukturalizmus fonológiaelméletének nemzetközileg elismert értője és alakítója volt. Az új keletű nyelvelméletet Gomboczon kívül gyakorlatilag csak ő művelte érdemben; ennek is köszönhető, hogy politikai indítékú félreállítása (1949) és Gombocz halála (1935) miatt a korszerű strukturalizmus hagyománya Magyarországon jóformán megszakadt. Főbb mővei a Bevezetés a fonológiába (1932), az Általános nyelvészet (1942) és a Fonétika (1944).

Noha áttekintésünket itt le kell hogy zárjuk, a föntebb kiemelt tudósokon kívül sokakat lehetne még említeni, hiszen magas szinten művelték a nyelvészet különböző területeit: a magyar nyelvtörténetet (Pais Dezső, Horger Antal), a nyelvjáráskutatást (Balassa József, Csőry Bálint), a finnugrisztikát (Pápay József, Zsirai Miklós), a szlavisztikát (Kniezsa István) avagy a romanisztikát (Gáldi László). A század közepére a magyar nyelvészet még erőteljesebben történeti irányultságúvá vált, intézményes kiépülése is folytatódott. Ennek részleteiről azonban itt már nem szólunk.

[*]



[*] Köszönettel tartozom Éder Zoltánnak, Jeremiás Évának, Szende Tamásnak, Siptár Péternek és egy névtelen lektornak a fejezet készítése folyamán nyújtott segítségükért.