Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A 19. század közepe és második fele

A 19. század közepe és második fele

Az, hogy a magyar nyelv kiművelése érdekében szükség van egy nemzeti tudós társaságra, amely megfelelő tekintéllyel felruházva hathatósan el tudná látni feladatát, az 1770-es évek óta közhely volt. Bessenyeitől kezdve sokan leírták és elmondták, Révai még a leendő tagokra is tett javaslatot, valósággá mégis csak az 1820-as évek végén vált. Létrehozására 1825-ben tette meg híres felajánlását gróf Széchenyi István, majd 1830-ban kezdte meg működését Magyar Tudós Társaság néven. Első elnöke Teleki József gróf, titkára pedig Döbrentei Gábor volt. Az Akadémia folyóirat alapításával (Tudománytár), pályázataival, támogatásaival igen hamar a magyar tudományos élet fő szervezőjévé és központi fórumává vált, és bár jóval a nyelvújítási mozgalom leglendületesebb korszakának lezárulta után jött létre, céljai között az első helyet foglalta el a nyelvművelés és a magyar nyelvű tudományosság fejlesztése. Ebben a minőségében az Akadémia előzményének azok a korábban említett magánpályázatok tekinthetők, amelyeket szép számmal hirdettek meg a századforduló tájékán, és amelyek a magyar közművelődés igen lényeges eseményei voltak.

Az Akadémia egyfelől az addigra már számos vitában csiszolódott nyelvtudomány összefoglaló, alapvető, normatív igényű műveit kezdte összeállítani és közzétenni a nyelvújítás túlfűtött időszakának lezárásaként (lásd a „Eredmények”. pontot). Ebben a tevékenységében jobbára Révai és Kazinczy nézeteit szentesítette és rögzítette. A legnagyobb szerepet Hunfalvy Pál, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc (1835-től az Akadémia titkára), Bugát Pál és Bajza József játszotta. A nyelv intézményesülésének folyamatában a legfontosabb mérföldkövek ezek: A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (1832), Magyar tájszótár (1838), A magyar szókötés főbb szabályai (1843), A magyar nyelv rendszere (1843). Fontos még a nyelvi múltat feltáró gyűjtemény, a Régi magyar nyelvemlékek 1838–46 között Döbrentei Gábor szerkesztésében megjelent négy kötete. A jelentős akadémiai kiadványok közé kell még sorolni az 1829–48 közötti húsz évben megjelent szótárakat (kétnyelvűek és szakszótárak), amelyek a magyar lexikográfiának is kiemelkedő fejezetévé teszik ezt a korszakot. Természetesen ide tartozik A magyar nyelv szótára is, Czuczor Gergely és Fogarasi János naiv, de nagyszabású munkája (készült 1844–1861 között, megjelent 1862–1874 között).

Az összegző–szabályozó munkák megjelentetése mellett az Akadémia kutatások anyagi és eszmei támogatásával vitte előbbre a tudomány ügyét. Az Akadémia támogatta többek között a kalandos életű Korösi Csoma Sándort (1784–1842), a tibetisztika első nemzetközi hírű tudósát. Szintén így tudott az 1840-es években Oroszországba utazni és ott a finnugor népeket és nyelveket tanulmányozni Reguly Antal (1819–1858), aki Sajnovics fonalát vette fel több mint fél évszázaddal a Demonstratio megjelenése után. Reguly félig-meddig kívülálló, megszállott tudósként, akinek rövid élete ráment a nyelvrokonság kutatására, és akinek a tudományos örökségén évtizedekig dolgoztak mások, a múlt tudósaira emlékeztet. Ugyanakkor azonban kutatásait már hivatalos támogatással, az Akadémia anyagi segítségével végezte, főleg Toldy Ferencnek köszönhetően. A hatalmas mennyiségű és nagy értékű anyagot, amelyet gyűjtött, Hunfalvy Pál (1810–1891) kezdte feldolgozni.

Hunfalvy a 19. század közepének legnagyobb nyelvészévé képezte magát, jóllehet érdeklődése eredetileg és élete vége felé is közelebb állt a történelemhez és a néprajzhoz. Kitűnően ismerte korának indoeurópai nyelvészetét, és a török nyelvekben is jártas volt. Az Akadémia fokönyvtárosa volt 1851-től. 1856-ban megalapította a Magyar Nyelvészetet, az ország első nyelvészeti folyóiratát, majd annak megszűntével 1862-től szerkesztette az új alapítású Nyelvtudományi Közleményeket. Ebben a korai időszakban, amikor Hunfalvy újsütetű összehasonlító nyelvészként a magyarországi nyelvészet vezető alakjává vált, hamar kitűnt , hogy más nézeteket vall, mint a korszak nagy (akadémiai) tekintélyei, a „romantikus”-nak nevezhető nemzedék, úgymint Czuczor Gergely és Fogarasi János, a nagyszótár írói, Toldy Ferenc, Ballagi Mór és Erdélyi János, vagy akár a külföldi tudósok jelentős része. Az utókor szemével nézve Hunfalvynak sokkal világosabb képzetei voltak a nyelv őstörténetéről és rokonságáról (bár a magyart genealógiailag a finnugor és a török nyelvek közé helyezte), és közelebb állt a később diadalmaskodó pozitivista tudományossághoz. Tudományszervezoként is kiemelkedoen eredményes volt, kora legkiválóbb külföldi tudósaival is rendszeres kapcsolatban állt. Az uralisztika születőfélben lévő tudományának sikerült többeket megnyernie, a legnagyobb fegyvertény azonban egy huszonkét éves göttingeni német diák, Joseph Budenz Magyarországra hívása volt.

Budenz József (1836–1892), ahogyan Magyarországon élete végéig használta a nevét, eredetileg indogermanisztikát és turkológiát tanult, magyarral Hunfalvy ösztönzésére kezdett foglalkozni, miután 1858-ban ide költözött. 1861-től az Akadémia könyvtárosa volt, 1868-tól magántanár az egyetemen, 1872-től pedig nyilvános rendes tanár, akinek a számára új tanszék létesült uráli és altaji összehasonlító nyelvészeti tanszék néven. A finnugor nyelvtudomány ővele vált visszafordíthatatlanul nagykorú és elismert tudománnyá, a nyelvrokonság gondolata pedig széles körben elfogadott és az idő előrehaladtával egyre egyértelműbben meghatározott tartalmú tudományos felfogássá. Hunfalvyhoz hasonlóan Budenz is a török rokonsági körbe (is) tartozó nyelvnek vélte a magyart, hosszú és alapos kutatómunka alapján foglalt végül állást a finnugor rokonság mellett. Etimológiai, összehasonlító nyelvészeti munkássága alapvető fontosságú lett a finnugor nyelvészet számára. Nagyszámú tanulmánya és szakkönyve közül kiemelkedik a Magyar-ugor összehasonlító szótár (Budapest, 1873–81) és Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana. I. rész. Az ugor nyelvek szóképzése (Budapest, 1884–87).

Budenz az 1870 körül színre lépő új nemzedék egyik legjelesebb képviselője. Jelentős kortársa és tudományos kérdésekben legfőbb ellenlábasa Vámbéry Ármin (1832–1913) volt. Vámbéry az 1850–60-as években az Akadémia támogatásával több utat tett a Közel-Keleten és Belső-Ázsiában, és (az európai nyelvek kitűnő ismerete mellett) számos keleti nyelv és kultúra kiemelkedő szakértőjévé vált. 1865-től magántanár, 1870-től pedig a keleti nyelvek nyilvános rendes tanára volt az egyetemen. Számos könyvet írt ázsiai élményeiről, és tudományos munkáival, melyek egy része németül is megjelent, nagy nemzetközi elismertségre tett szert. 1869-ben közzétett egy cikket ’A magyar és török-tatár nyelvekbeni szóegyezések’ címmel, amely hosszan tartó vitát nyitott a magyar nyelv eredetéről és rokonságáról. A vitában főleg Budenz, másodsorban Hunfalvy vett részt, inkább kényszerűségből, mintsem örömmel, de a tudomány számára felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek a vitás és tisztázásra szoruló kérdések módszeres feldolgozásával és megválaszolásával (eredetileg mind Hunfalvy, mind Budenz a magyar nyelv török eredetét vallotta!). Az ugor–török háború néven elhíresült vita, melynek Vámbéry oldaláról csúcspontja a Magyarok eredete című könyve (Budapest, 1882), mintegy húsz év leforgása alatt oly módon jutott nyugvópontra, hogy Vámbéry hatalmas tekintélye és népszerűsége ellenére, melyet úgy a tudományos, mint a szélesebb közönség előtt élvezett, nem tudta már megrendíteni a szilárd tudományos alapokon nyugvó finnugor rokonsági elméletet. Ugyanakkor nézeteivel nem szigetelődött el: ahogy Budenz létrehozta a magyarországi finnugrisztika intézményileg és tartalmilag máig megszakítatlan hagyományát, Vámbéry Ármin – híres diákjával, az 1872-ben magántanárként habilitált Goldzieher Ignáccal – megteremtette a magyarországi orientalisztikát.

Az 1870-es évek kiemelkedő nyelvészei között tartjuk még számon Szarvas Gábort (1832–1895). Szemben Budenzcel, Vámbéryvel vagy Goldzieherrel, ő nem az egyetemen futotta be szakmai pályáját, nyugalomba vonulásáig gimnáziumi tanár volt. Emellett az Akadémia megbízta egy 1872-ben induló új folyóirat, a Magyar Nyelvőr szerkesztésével. Szarvas célja a folyóirattal elsősorban a 19. század második felében újrainduló és főleg a szaktudományokat érintő nyelvújítási mozgalomban való tevékeny – és ésszerűen, de kíméletlenül kritikus – részvétel volt. Emellett az etimológia iránt is érdeklődő Szarvas erélyesen szembeszállt az megelőző nemzedék egész nyelvtörténeti szemléletével, amelyet elsősorban a Czuczor–Fogarasi-szótár testesített meg. Tanítványával, Simonyi Zsigmonddal együtt 1873-mal kezdődően új Magyar nyelvtörténeti szótárat is készített (megjelent 1890–93 között).

A Magyar Nyelvőr volt a Nyelvtudományi Közlemények után a második nyelvészeti folyóirat. A kor legjobbjai írtak benne: többek között Hunfalvy, Budenz, Fogarasi János, Arany János és a fiatal Simonyi, valamint Volf György, aki 1874–90 között Nyelvemléktár címen sorra kiadta a középkori magyar kódexeket. Az új neológus–ortológus–vitában tevékenyen részt vett Brassai Sámuel (1800–1897), az erdélyi polihisztor is, aki az 1872-ben alapított kolozsvári egyetemen (az ország második egyeteme, a mai Szegedi Tudományegyetem elődje) matematikát és természettudományokat, valamint „mellékesen” általános nyelvészetet és szanszkrit nyelvet tanított, emellett pedig az egész korszakban egyedülálló szakmunkákat szentelt a magyar mondattannak (A magyar mondat, Pest, 1860–63, A magyar bővített mondat, Pest, 1870, A mondat dualismusa, Budapest, 1884).

A század utolsó három évtizedének egyik legfontosabb változása a nyelvtudomány külső kereteiben az, hogy az egyetem – 1872-től egyetemek – immár méltó helyet kezdtek elfoglalni a tudomány művelésének és átadásának terén az Akadémia mellett. Ez részben Leo Thun üdvös reformjainak is köszönhető volt, melyeket az 1850-es évek oktatásügyi minisztereként végrehajtott. Az 1880-as években, már Trefort Ágoston minisztersége idején, bevezették a szemináriumi formájú oktatást, és négyévessé tették a bölcsészeti képzést, ami általában is nagyot lendített a színvonalon. Révai halála (1807) óta komoly nyelvész először csak 1865-ben kapott kinevezést a pesti egyetemre Riedl Szende (1831–1873) személyében (német nyelv és irodalom), akit előzoleg, az 1850-es években a prágai egyetem magyar nyelvi professzorának nevezett ki Thun, és aki így a század közepének kiemelkedő indogermanistája, August Schleicher, és klasszikus filológusa, Georg Curtius kollégája lett. időben az ő pesti kinevezését nem sokkal követte Budenzé és Vámbéry Árminé. Az egykor Révai által betöltött magyar tanszéket ebben az időben Toldy Ferenc (1805–1875) bírta, aki az Akadémia hőskorában tevékeny tagja volt a Nyelvtudományi Bizottságnak, később a magyar nyelvtudomány történetének első forrásgyűjteményét is ő adta ki (Corpus Grammaticorum Linguae Hungaricae veterűm. A régi magyar nyelvészek Erdősitől [ = Sylvestertől] Tsétsiig, Pest, 1866), elsősorban mégis irodalomtörténész volt, nyelvészeti munkássága nem hasonlítható az imént tárgyalt tudósokéhoz. Halála után fölmerült a tanszék kettéválasztásának igénye egy irodalmi és egy nyelvészeti tanszékre – a nyelvészet mint immáron önálló szakma és tudomány elismerésének jelzésértékű mozzanata volt ez. A nyelvészeti tanszék létrehozása nem ment gyorsan, de Simonyi Zsigmond (1853–1919) 1878-tól helyettes, 1885-től rendkívüli, 1889-től pedig rendes tanárként, az első hivatásos „magyar nyelvész”-ként (legalábbis ha eltekintünk Riedl prágai éveitől) megkapta azt a feladatot, amelyre szakmai rátermettsége és képességei mindenképpen feljogosították. Ugyanezekben az években nyert kinevezést Szinnyei József (1857–1943) a kolozsvári egyetem magyar nyelvtudományi és irodalomtörténeti tanszékére (1886 rendkívüli, 1888 rendes tanár), Budenz József halálát követően pedig ő nyerte el a pesti egyetem uráli és altaji összehasonlító nyelvészeti tanszékét (1893). A magyarrá vált német finnugrista után ők ketten, Simonyi és Szinnyei voltak azok, akik a századforduló idejének és a huszadik század első részének magyar nyelvtudományát tanári és kutatói munkájukkal alapvetően meghatározták.

Simonyi (1874-ig Steiner) Zsigmond kiemelkedő művelője volt a történeti és összehasonlító nyelvészetnek, de írt iskolai nyelvtanokat, helyesírást, nyelvkönyveket, nyelvművelő és népszerűsítő munkákat is. A modern helyesírás lényegében az ő munkája (Iskolai helyesírás, 1903), de ez csak egy apró szelete a hatalmas tevékenységi körnek, amelyben maradandót alkotott. Kedvelt kutatási területe volt a mondattan (A magyar kötőszók, egyúttal az összetett mondat elmélete. Budapest, 1881–83; A magyar nyelvtan mondattani alapon. A középiskolák I–II. oszt. számára. Budapest, 1877, 1878), foglalkozott a szóalkotás kérdéseivel is, Szarvas Gábor egykori tanítványaként érdekelték a kései nyelvújítás eredményei (A nyelvújítás és az idegenszerűségek. Budapest, 1890 Magyarító [sic] szótár a fölösleges idegen szók kerülésére. Tervezet. Budapest, 1899 Kalmár Elekkel együtt), de írt szótárt is (Német és magyar iskolai szótár. Budapest, 1900 Balassa Józseffel együtt). Szakcikkek és kötetek hatalmas számban születtek a keze alatt, és nem csak magyarul. Közvetítette a nemzetközi (főleg német) nyelvtudományt Magyarországra, de a magyarról is publikált külföldön (Dieungarische Sprache. Geschichte und Charakteristik. Strassburg, 1907). Mindezek mellett a Magyar Nyelvőr szerkesztoje is volt 1895-től haláláig.

Szinnyei József Simonyihoz hasonlóan sokoldalú tudós volt. Foglalkozott finnugor összehasonlító hang- és alaktannal, magyar nyelvtannal (Rendszeres magyar nyelvtan. Budapest, 1885), magyar nyelvtörténettel (Hogy hangzott a magyar nyelv az Árpádok korában? Budapest, 1895), iskolai tankönyvek írásával (Magyar olvasókönyv. Budapest, 1887), tanárképzéssel, tudománynépszerűsítéssel, művelődéstörténettel, tudománytörténettel, szótárírással (Magyar tájszótár. Budapest, 1893–1901), irodalommal és fordítással, és mindezt a magyar mellett németül és finnül. Harmicnégy éven keresztül szerkesztette a Nyelvtudományi Közleményeket (1896–1930). A tudományszervezésben is fontos szerepet töltött be, még a külföldi egyetemi és tudományos kinevezésekről is rendszeresen kikérték a véleményét. Szinnyei mellett a századforduló fontos finnugristái között meg kell még említeni Munkácsi Bernátot (1860–1937), aki néprajztudós-nyelvészként, Reguly örököseként a helyszínen tanulmányozta az oroszországi finnugor népeket (szemben Szinnyeivel, akinek közvetlen tapasztalata csak a finnről volt). Foglalkozott orientalisztikával is. Barátjával, a kitűnő turkológus Kunos Ignáccal (1862–1945) együtt indították 1900-ban a Keleti Szemle című folyóiratot.