Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A 18–19. század fordulója (1770–1830)

A 18–19. század fordulója (1770–1830)

A 18. század végén a magyar nyelvtudomány történetének legmozgalmasabb és egyik legtermékenyebb időszaka kezdődik. A magyar nyelv és vele együtt a nyelvtudomány ügye központi jelentőségre tesz szert, és a vele kapcsolatos törekvések olyan lendületet vesznek, amely visszafordíthatatlanul megváltoztatja mind magát a nyelvet – a nyelvtörténészek innen számítják az újmagyar kort –, mind pedig a vele foglalkozó tudományokat, beleértve nemcsak tartalmi vonatkozásaikat, hanem társadalmi helyzetüket és szerepüket is. Mindeme fejlemények összefüggenek a politizáló főnemesség és a császári udvar között élesedő ellentéttel, de még inkább a köznemesség és az alsóbb rétegek növekvő szellemi és politikai erejével. Szerepet játszik természetesen a korabeli német gondolkodók hatása, közülük is elsősorban Adelungé és Herderé.

A 18. század második felében több újszerű vonatkozását ismerték fel és hangsúlyozták a magyar nyelvnek, melyek többé-kevésbé még időrendbe is állíthatók. Egyfelől a nyelvet mint sajátos lehetőségek hordozóját kezdték birtokba venni és vizsgálni. Az 1770-es évek a klasszikus mértékű verselés divattá válásának az időszaka, ekkor lépett fel Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós és Rájnis József. Őket csak pár évvel előzte meg Kalmár György (1726–?) Prodromusával (Pozsony, 1770), ezzel a különös grammatikaszerű munkával, amelyhez elődeivel ellentétben egy terjedelmes verstani részt is csatolt, valamint hexameteres verseinek oly bőségét, hogy az még az egyébként sem rövid grammatikai rész terjedelmét is felülmúlja. Másodsorban a magyar nyelvet mint a tudományok hazai terjesztésének eszközét is egyre komolyabban kezdték tekintetbe venni. Korábban már szóltunk arról, hogy a jezsuita iskolák és tankönyvek mennyire fontos szerepet játszottak ebben az 1750-es évekkel kezdődően. Bessenyei György nevezetes közművelődési programjával azonban az 1770–80-as években a magyar nyelvűség elvi, politikai és társadalmi kérdéssé kezdett válni és így kapcsolódott össze a közjó fogalmával, az alacsony sorúak fölemelésének céljával. Harmadsorban eluralkodott a század közepétől fogva az a felfogás, hogy a nemzeti nyelv a nemzet létével valamilyen mélységes, elemi értelemben összefügg. Az azonosságtudat döntő mozzanatává emelkedett a nyelv, ellentétben a 18. század első felével, amikor a hétköznapi többnyelvűség és a közéleti latin nyelvűség alkották a soknemzetiségű ország nyelvi helyzetének természetes és kielégítő kereteit. Ezzel összefüggésben a magyar nyelv társadalmi, tudományos és reprezentatív szerepének megnövekedésével, valamint az irodalom megújulásának igényével együtt a nyelv „kiművelésének”, a felismert célokkal összhangban történő alakításának a szükségessége is fölmerült.

A magyar nyelv ezen tényezok hatására vált „nemzeti” nyelvvé és a magyar nyelvtudomány „nemzeti” tudománnyá. Ezt a korszakot jellemzik egyrészt lényeges politikai és művelődéspolitikai fejlemények. Másfelől jellemzik a magyar nyelvre (rokonságára, múltjára és rendszerére) vonatkozó, szűkebb értelemben vett nyelvészeti kutatások. Harmadrészt pedig, a kutatásokkal összefüggésben, jellemzik azok a nyelvi–nyelvészeti (és persze irodalmi, stilisztikai) viták, amelyek artikulálása a korszak szellemi életének központi eseményei közé tartozott. Ugyanakkor azonban nem szabad elfelejteni, hogy e korszaknak nem minden lényeges nyelvészeti munkája keletkezett az itt felsorolt, a fő sodorvonalhoz tartozó fejlemények keretei között. A korszak legelején a fentebb említett Kalmár György tett közzé egy egyetemes tudományos műnyelv-tervezetet a kor lassan lecsengő divatjának megfelelően (Praecepta grammatica, Berlin és Lipcse, 1772). Európa egy részén ennek még visszhangja is volt, de már elég világosan egy letunőfélben lévő tudományos érdeklődést képviselt.

Az utókor szemében nagyobb a jelentősége a bécsi udvar zseniális tanácsosának, Kempelen Farkasnak (1734–1804). Számos teendője és megbízatása mellett, melyek a schönbrunni szökokútrendszer megtervezésétől a bánáti telepítések szervezéséig és a budai karmelita kolostor színházzá alakításáig terjedtek, szuverén módon ötvözte mechanikai-mérnöki tudását kora teljes európai nyelvtudományának fölényes ismeretével. Nevezetes beszélőgépén – mellyel a maga korában nem keltett nagy érdeklődést – évtizedekig dolgozott, leírását több mint húsz évvel első változatának bemutatása után tette közzé. Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása 1791-ben jelent meg Bécsben, németül és franciául egyidejűleg. Magának a gépnek a leírása a könyv terjedelmének csak egy kisebb részét teszi ki és megelőzi két általános nyelvészeti témájú fejezet, továbbá az emberi beszélőszervek, valamint a különféle európai nyelvek egyes beszédhangjainak részletes leírása. A teljes egészében párját ritkító mű Magyarországon jóformán semmilyen visszhangot nem keltett, sem akkor, sem a későbbiekben nem hivatkoznak rá. Ennek valószínűleg az is oka lehet, hogy az 1790-es években nem ezt érezte időszerűnek a nyelvről gondolkodó magyar értelmiség. De az is egyértelmű, hogy Kempelen a hangképzés természettudományos jellegű vizsgálatával a nyelvészetnek egy olyan területét kezdte fölfedezni, amely a lassan intézményesülő tudományban még majdnem száz évig nem nyert polgárjogot Európában sehol. Nem csak ezen a területen előzte meg több nemzedékkel korát. Meglepő módon hangsúlyozta például azt, hogy a mondatszerkezetek a nyelv lényegi magvához tartoznak, de nem függenek össze a gondolkodás folyamataival, hanem pusztán szerkezetekként kell őket vizsgálni; élénken foglalkoztatta a süketnémák jelnyelve, és a példákat még sorolhatnánk.

Kempelen Farkas beszélőgépe (2001-ben készült működő rekonstrukció, Nikléczy Péter és Olaszy Gábor munkája)

Amint fentebb jeleztük, Magyarországon a nyelv iránti érdeklődés ekkor már határozott fordulatot vett egy egészen más irányban. Ennek a fordulatnak az egyik, részben politikai jellegű mozzanata a magyar nyelv egyenjogúsítására való, lassan eredményessé váló törekvés volt. Ismeretes, hogy az 1790-es oszággyűlés eldöntötte, hogy a jegyzokönyvet magyarul vezetik és teszik közzé, valamint határozott a magyar nyelv kötelező oktatásáról a magyarországi iskolákban és magyar nyelvi tanszék létesítéséről az akkor már Pesten működő egyetemen. 1805-től a törvényeket is közzétették a latin mellett magyarul. 1830-tól nem dolgozhatott az államigazgatásban olyan hivatalnok, aki nem tudott magyarul. Mindeme fejleményeket jogi értelemben a magyar nyelv államnyelvvé tétele koronázta meg 1844-ben.

A nyelvtudomány intézményesülésének fő formáját a később tárgyalandó Akadémia és – jóval szerényebb mértékben – az egyetem jelentette. Az egyetemen a magyar tanszék létrehozásával és Vályi András 1791-es kinevezésével voltaképpen még csak bizonyos gyakorlati nyelvoktatás indult meg. Vályi halála után, 1802–1807 között Révai Miklós, majd 1830-ig Czinke Ferenc volt a kinevezett professzor. Az 1806-ban kiadott második Ratio Educationis kötelezővé tette a magyar nyelv tanulását a diákok számára, de a valóságban igen kevesen látogatták ezeket az órákat, melyek a század elején már nemcsak a nyelv gyakorlati tanításával, hanem magyar irodalommal is foglalkoztak. Sajnálatos, hogy Révai rövid időszaka után a század utolsó évtizedeiig nem tanított az ország egyetlen egyetemén jelentős magyar nyelvtudós, de ez egy Európa-szerte megfigyelhető jelenség: néhány kivételtől eltekintve az egyetemek a 19. század második feléig általában nem töltöttek be valódi tudományszervező és újító szerepet.

A nyelvre vonatkozó kutatások három területet érintettek. A rokonság kérdésében ebben az időszakban egyetlen fajsúlyos munka született, ez Gyarmathi Sámuel Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata című könyve (Göttingen, 1799). Az erdélyi Gyarmathi a göttingeni egyetemen ismerkedett meg Schlözer révén a finnugor nyelvekkel, itt szerzett ismeretei és a hozzáférhető szakirodalom alapján (és – Sajnoviccsal szemben – nem helyszíni tanulmányozás után) írta meg összegző értekezését, melybe bevonta már az Oroszország területén beszélt finnugor és szamojéd nyelvek nagy részét is. Ebben mindenképpen előrelépést jelent, még ha a finnen, az észten és a lappon kívül a többi nyelvhez megbízható szakirodalom nem létezett is. A nyelvrokonság kérdésében egyébiránt igen különös helyzet alakult ki Magyarországon. Némelyek igen hevesen támadták az északi rokonság gondolatát, mint például Barcsay Ábrahám (l. föntebb), avagy Beregszászi Nagy Pál, az erlangeni egyetem, később a sárospataki kollégium tanára, akinek a keleti nyelvekben való jártasságát senki nem vonhatta kétségbe. Másoknál a finn(ugor) és a „napkeleti” származás (ez utóbbi a korszak egészében közhely volt) teljes békében megfért egymással, és még a legkiválóbb nyelvészeti munkák némelyikében is együvé sorolva találjuk a finn, a perzsa, az arab és a török nyelvet.

A kutatások második területe a magyar nyelv története volt. Az általában vett történettudomány modern formájában Pray Györggyel veszi kezdetét a 18. század második felében, az irodalomtörténet mint önállósuló tudományág is e században jön létre. A nyelv történeti–filológiai vizsgálata ezt a két tudományt követte a 18–19. század fordulóján, és elsősorban Révai Miklós (1750–1807) nevéhez fűződik. Ő már az 1780–90-es években módszeresen kutatta a magyar nyelv régi emlékeit csakúgy, mint a régi grammatikusokat. Kutatásainak eredményét összegezve közzétenni csak az után tudta, hogy elnyerte a pesti egyetem katedráját, így jelent meg 1803-ban Antiquitates literaturae hungaricae c. műve, amelyben részletes magyarázatokkal közzétette a Halotti Beszédet, majd ugyanebben az évben napvilágot látott nagyszabású nyelvtana, az Elaboratior grammatica hungarica. Révai volt az első, aki a múlt írott nyelvét tudományos igénnyel kutatta, a saját kora nyelvállapotához vezető utat időrendi–oksági viszonyok összefüggéseiben írta le, röviden: ő volt a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Jellemző rá az, hogy a nyelv történetét értékelő figyelemmel kutatta: szerinte a nyelv virágkora a 16–17. század volt, azóta egyre csak hanyatlik, a grammatikus feladata pedig az, hogy a virágkort visszahozza. Jellemző rá az is, hogy a nyelv kutatása nála még nem vált el a nyelv művészetének és alkalmazásának a kutatásától: irodalom, stílus és nyelv az ő számára összefüggő vizsgálódási területet alkotott.

A harmadik kutatási terület, amely az előzővel szorosan összefüggött, a tág értelemben vett nyelvtan, a nyelv rendszere volt. A 18. század végével kezdődően mind a nyelvtanban, mind a szókincsben rendezésre és kiművelésre szoruló területet láttak, amelynek a megfelelő módon történő gondozása hatalmas tétet hordozó, az egész magyar értelmiségre nagy felelősséget rovó feladat, hiszen a magyar nyelvűség egy emberöltőn belül eszmei, politikai, jogi, esztétikai, pedagógiai és tudományos kérdéssé, majd idővel adottsággá vált. Éppen ezért, összhangban az európai fejleméyekkel, a nyelvtani munkák (beleértve a helyesírást) sok esetben egyfajta normaalkotó, kodifikációs igénnyel készültek.

A korszak jelentős grammatikáinak történetét Görög Demeter és Kerekes Sámuel pályázata nyitja. Ők a Bécsben megjelenő magyar folyóirat, a Hadi és más nevezetes történetek szerkesztőiként tették közzé 1790-ben felhívásukat (valószínűleg Révai közreműködésével), melynek célja egy teljes magyar nyelvtan megalkotása volt. Öt pályamű érkezett a felhívásra, ezeket kolozsvári és nagyenyedi, majd debreceni tudósokkal bíráltatták meg, akik pedig úgy döntöttek, hogy egyiket sem minősítik győztesnek és adják ki változatlan formában, hanem a pályamunkák alapján egy új grammatikát készítenek. Így jelent meg 1795-ben, Bécsben a Magyar grammatika, mellyet készített Debrecenben egy magyar társaság, és amelyet már a kortársak egyszerűen Debreceni grammatika néven emlegettek. Javarészt Földi János pályamunkáján alapszik (aki ezért a pályadíj felét meg is kapta), de azon a bírálók nem jelentéktelen módosításokat is tettek. Összességében véve a kora színvonalához mérten kiváló munka jelent meg, amely nagy részletességgel tárgyalja a helyesírást és a hangokat, a szófajokat és a morfológiát, valamint a mondattant, ezenfelül függelékben közli egyebek mellett a nyelvtudomány latin–magyar szakszójegyzékét, a „más idegen nemzetek szavaival egyező magyar szókat”, valamint a „Magyar Nyelv regulái ellen tsináltt új szókat”. A könyv egészét olyasfajta érdeklődés hatja át, amely a 18. század elején még nem volt jellemző. Kimondott szándéka szerint célja nem az idegen ajkúak megismertetése a magyar nyelvvel, hanem a nyelv „regulásságának” bemutatása az anyanyelvi beszélők előtt. Központi fogalmai között olyanokat találunk, mint az analógia és az anomália, azaz a morfológiai szabályosság és rendhagyóság; a (még mindig latin mintájú) főnévragozás értelmezésénél felhasználja a subjectum („nevezűdött”) és a praedicatum („mondódott”) terminusokat; kiváló érzékkel tárgyalja a „hajtogatás” és a „származtatás” (azaz a ragozás és a szóképzés) közötti különbséget, az előbbit a nyelvtanhoz, az utóbbit a szókészlethez sorolva, és így tovább.

Magyar grammatika, Bécs 1795, címlap

Az 1790 utáni két-három évtizedben több nyelvtan jelent meg, mint a Sylvester óta eltelt majdnem három évszázad alatt. Ezek közül a több-kevesebb eredetiséget mutató grammatikák közül kiemelkedik Révai imént említett Elaboratior grammatica hungaricája és a korszak másik nagy szerzetes nyelvtudósának, Verseghy Ferencnek (1757–1822) korai Proludiuma (Pest, 1793), amely inkább előtanulmány és bizonyos általános kérdések igen alapos tárgyalása, továbbá Révaival vitatkozó két műve, a Neuverfaßte ungarische Sprachlehre és A tiszta magyarság (mindkettő Pest, 1805), valamint nagyszabású, latin nyelvű Analyticája (Buda, 1816–17) és Magyar grammatikája (Buda, 1818). A kettejük között kibontakozó vitát, amely általános kérdésektől – Verseghy Révaival ellentétben nem a múlt, hanem a jelen nyelvhasználatát tekintette mérvadónak – a helyesírás részleteiig sok mindenre kiterjedt, az utókor számára Kazinczy és Vörösmarty gyakorlati állásfoglalásai döntötték el, többnyire Révai javára, bár jelentős pontokon Verseghy megoldásait vették át (innen például a Révai által előtérbe állított ikes ragozás kiemelkedő helye a későbbi nyelvművelésben, avagy a normatívvá vált látja-típusú írásmód a láttya változattal szemben, lásd a „Művek és ellenművek”. pontot is). Verseghy viszont megkapta a Helytartótanács megbízását arra, hogy magyar nyelv(tan)könyveket írjon az iskolák számára, és 1816 és 1818 között több ilyen könyve jelent meg részben németül, részben latinul, részben magyarul.

A nyelvet érintő külsődleges, politikai események és a nyelvészeti kutatások mellett a korszak legjelentősebb fejleményeit nyelvújítás néven foglaljuk össze (lásd a 14. fejezet - A nyelvújítás. fejezetet). Ez egy teljesen egyedülálló epizódja a magyar nyelvtudomány és a nyelv történetének, amennyiben arisztokratáktól falusi plébánosokig az értelmiség nagyon nagy részét megmozgatta és vitára késztette, és amennyiben a magyar szókincset és az irodalmi nyelv, később a köznyelv stílusát is aránylag rövid idő alatt látványosan megváltoztatta. A nyelvújítás célja az volt, hogy a magyar nyelvet alkalmassá tegye mindazon funkciók betöltésére, amelyekre addig elsősorban a latint, másodsorban a németet használták. A nyelv hiányosságai a szókészlet terén voltak a legszembeszökőbbek, így a legtöbb újítás is itt született, de a nyelv körül forgó viták sok más területre is átterjedtek, mint például a helyesíráséra (l. föntebb a Révai–Verseghy-féle jottista–ipszilonista vitát) vagy az alaktanéra (látnánk és látnók, a magyaroknak királynéjuk vagy királynéja stb.), és természetesen az irodalmi stílusokéra.

Ami a szókészlet megújítását illeti, ennek előzményei igen korai időkre nyúlnak vissza. Sylvester feledésbe merült nyelvtanában a grammatikai szakszókészletet magyarul is megalkotta; Geleji Katona már a filozófia szélesebb körével kísérletezett, de különösebb módszeresség nélkül; a tudományok enciklopédikus teljességét Apáczai igyekezett megmagyarítani. Száz évvel Apáczai után a nagyszombati jezsuiták (mint Molnár János) folytatták ezt a munkát. A szaktudományok szűkebb köréből az első magyar újság, a pozsonyi Magyar Hírmondó megjelenésével lépett ki a nyelvújítás. Az első szerkesztok (Rát Mátyás, Barczafalvi Szabó Dávid, Révai Miklós) és számos kortársuk – mint Dugonics András – igen lelkesen alkottak új szavakat, az 1780-as évek második felében pedig ezzel már igen komoly visszhangot is keltettek. A korábban említett Debreceni grammatika szerkesztői már fontosnak tartották, hogy terjedelmes függelékben tárgyalják a szerintük elfogadhatatlan újításokat (mint például a nyelvművelést, Révai kifejezését).

A nyelvújítás több formában zajlott. Az egyedi szóalkotások újságcikkekben, fordításokban láttak napvilágot, avagy nyilvánosan meghirdetett pályázatokra küldték be őket. Elméleti kérdéseket hosszabb tanulmányokban taglaltak, amelyek közül sokat magánalapítványok pályázataira írtak. Ilyen volt többek között Kultsár Istvánnak a Magyar Kurírban közzétett pályatétele (1804) a magyar nyelv kiműveléséről, melyre huszonegy válasz érkezett, avagy a nevezetes Marczibányi-pályázatok az 1810-es években. A korszaknak, ha nem is a legfontosabb, de mindenképpen az egyik leglátványosabb műfaját alkották a gúnyiratok, pamfletek, melyekben a honi szellemi élet hangadói, a nyelvújítási viták leglelkesebb résztvevői egymást támadták, nemritkán igen személyes módon. Ennek klasszikus példája a Barczafalvin és Kazinczyn ironizáló Mondolat (1813, Szentgyörgyi József és Somogyi Gedeon műve), és a Felelet a Mondolatra (1815, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál műve), amely a Mondolat mellett a Debreceni grammatikát is kipellengérezte.

A nyelvújítási viták központi alakja a századforduló után Kazinczy Ferenc (1759–1831) lett (lásd a „Kazinczy Ferenc, az első nagy hatású nyelvművelő”. pontot). Börtönből való szabadulásától kezdve (1801) az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél megjelenéséig (Tudományos Gyűjtemény, 1819) lelkesen vett részt a magyar értelmiség nagy kalandjában, magabiztosan osztotta ítéleteit nyelvi és irodalmi kérdésekben, miközben figyelmesen követte a külföldi, elsősorban a német vitákat, melyek ugyanezekről a témákról folytak. Amint kései munkájának címe is mutatja, szokás volt a kétféle hozzáállást ortológusnak, illetve neológusnak nevezni, és ilyen módon jellemezni a vita szereplőit, táborait is. Ezt az elhatárolást azonban nem szabad túlzó módon alkalmazni, a két „csoport” között ugyanis volt átjárás, a különbségek pedig sokszor nem annyira az alapvető hozzáállásban, mint inkább részletkérdésekben, az újítás kivitelezésének mikéntjében mutatkoztak, ráadásul legalább annyira egy-egy táboron belül, mint a két tábor között.

A nyelvújítási viták 1820 körül lényegében elültek. Kazinczy Ortológus és neológusával és Teleki József A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által című munkájával (írta 1816-ban a Marczibányi-pályázatra, megjelent 1821-ben) megszülettek a nagyszabású, lezáró összefoglalások, és bár az új szavak alkotása tovább folyt, alapvető kérdésekben már nem voltak komoly nézeteltérések. Az imént említett két munka közül az utóbbi az egész korszak kiemelkedő nyelvelméleti írása. Szerzője, Teleki József (1790–1855), aki Gyarmathi Sámuelhez hasonlóan Göttingenben tanult, később pedig a Magyar Tudós Társaság első elnöke lett, nagy erűdícióval taglalja és vonatkoztatja a magyarra a korabeli nyelvfilozófia – retorikával és esztétikával határos – alapkérdéseit. A nagy elméleti munkák kora azonban ekkor, úgy tűnik, le is járt. Az 1820-as évek végére a nyelvbölcselet háttérbe szorult, a grammatika és a szókészlet vitatott kérdéseinek összegzésére és rendezésére viszont lehetőség nyílott a nyelvújítás hevesebb időszakának lezárultával. A Magyar Tudós Társaságot, amelynek ez természetes és kezdettől fogva szándékolt feladata lett volna, éppen ennek az évtizednek a végére sikerült létrehozni.