Ugrás a tartalomhoz

A magyar nyelv

Kiefer Ferenc, Bakró-Nagy Marianne, Bartha Csilla, Bánréti Zoltán, Borbély Anna, Cser András, Dömötör Adrienne, É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Gósy Mária, Gyuris Beáta, Haader Lea, Hattyár Helga, Holló Dorottya, Horváth László, Kassai Ilona, Kenesei István, Kiefer Ferenc, Kiss Jenő, Kontra Miklós, Korompay Klára, Kurtán Zsuzsa, Laczkó Krisztina, Nádasdy Ádám, Németh T. Enikő, Olaszy Gábor, Pléh Csaba, Prószéky Gábor, Sándor Klára, Sipőcz Katalin, Siptár Péter, Szabó Mária Helga, Tolcsvai Nagy Gábor, Váradi Tamás (2006)

Akadémiai Kiadó Zrt.

A 18. század az 1770-es évekig

A 18. század az 1770-es évekig

1700 után mind a szótárak, mind a nyelvtanok között nemzedékváltás történt. Szenczi Molnár Albert Dictionarium-ait 1708-ban nyomtatták ki utoljára, ugyanebben az évben megjelent Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) szótára. Anagyenyedi kollégium Heidelbergben és másutt tanult tudós tanárának Dictionariumát először 1708-ban adták ki Lőcsén, majd a 18. század folyamán többször is. 1762-es kiadása a jezsuiták nagyszombati nyomdájából került ki, 1767-es kiadását pedig Bod Péter gondozta; utoljára 1801-ben adták ki, tehát Szencziéhez hasonlóan nagyjából egy századig állta meg a helyét. Ez a szótár is kétirányú, a magyar–latin rész alapja Szenci Molnár szótára kibővítve; a latin–magyar rész Pápai Páriz eredeti munkája, melyhez felhasználta Comenius egynémely művét, valamint Marcus F. Wendelinus Medulla Latinitatis című frázisgyűjteményét, amely részleges magyar értelmezésekkel 1646-ban jelent meg Gyulafehérvárott. A nagyszombati kiadás bővült egy kontrasztív frazeológiai példatárral (1. alább), Bod Péter pedig öt évvel későbbi kiadásában ezt átvette, továbbá hozzátett egy bevezetést a szótárirodalom történetéről (Szenczi Molnár alapján), bővítette a magyarországi latinság szókincsével, a magyar keresztnevekkel (ezeket régi szövegekből, főleg a Váradi Regestrumból vette, de a pogány neveket kihagyta), valamint a magyar pénzek és a Magyarországon használt rövidítések (sigla) jegyzékével. Pápai Páriz szótárát kivonatolták is, igen sok rövidített változata látott napvilágot a század folyamán, értelmezései átkerültek más szótárakba (pl. Cellariuséba Bél Mátyás munkája nyomán, 1719). A szótár sorsa tehát ugyanúgy alakult, mint a korábbi népszerű szótáraké, elsősorban Szenczié.

A másik műfaj terén a nemzedékváltás abban áll, hogy véget ért a latin nyelvű magyar nyelvtanok ideje (bár ilyet később is írtak még, az már inkább számított kivételnek), az újak többnyire már németül készültek. Ezek közül a század elején kiemelkedik Bél Mátyás (1684–1749) nyelvkönyve, a Der ungarische Sprachmeister (Pozsony, 1729). A század talán legnagyobb polihisztora ezt a nyelvkönyvet kifejezetten a németajkúak számára írta, hogy belőle magyarul tanulhassanak, mert, mint a bevezetésben kifejti, más népekkel ellentétben a magyarok nem hódítanak és nem viszik ezáltal nyelvüket határaikon kívülre. Egymás nyelvének ismerete viszont erősíti a népek közötti kapcsolatokat. Bél Mátyás jól ismerte a 17. század magyar nyelvtani irodalmát, ajánlja Szenczi Molnár, Pereszlényi, Komáromi Csipkés és Tsétsi fentebb is tárgyalt műveit. Nyelvkönyve kifejezett pedagógiai jelleget mutat, a szófajok definíciói, ha vannak egyáltalán, kizárólag a gyakorlati használhatóság legegyszerűbb szempontjainak felelnek meg (pl. főnév az, ami elé névelőt, ige az, ami elé [alanyi] névmást lehet tenni). A könyv jelentős részét a szótan teszi ki (betűk/hangok, főnév, birtokos toldalékok, névmások, igék, partikulák), ezt követi egy rövid szintaxis, majd függelékben egy kétnyelvű kifejezésés párbeszédgyűjtemény.

Bél Mátyás nyelvtanát követi Adámi Mihály bécsi udvari ágens és tanár magyar nyelvkönyve, az Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst, amelyet először 1760-ban adott ki Bécsben. A könyvet elsősorban magyar ügyekkel foglalkozó bécsi hivatalnokoknak szánta. Kisebb jelentőségű grammatikák jelentek még meg a század folyamán, a nyelvtanok nagy évtizede azonban majd csak 1790 körül érkezik el.

A 18. század középső része a magyar nyelvtudomány történetében a tudós jezsuiták nagy korszaka. Mivel a rend az általa fenntartott iskolákban mindenütt nagyjából egységes tanmenetet követett és azonos tankönyveket használt, a latin nyelvi készségek fejlesztésére szolgáló anyagokat át kellett dolgozni, hogy a magyar anyanyelvű diákok is használhassák. Azok a sokszor ismeretlen szerzetesek, akik az átdolgozást végezték, általában igen találékonyan, tudományos és pedagógiai szempontból példaszerű igényességgel jártak el. 1745-ben jelent meg Nagyszombatban a 17. század egyik klasszikus haladó latin tankönyve, melynek eredeti szerzője a francia jezsuita Franciscus Pomey volt. A mű Nagyszombatban megjelent kiadása három részből állt. Egy Syntaxis ornata című fogalmazástan alkotta az első könyvet, ez főleg szókötési szabályokkal foglalkozott. A második könyv, a Flos latinitatis szó- és kifejezésgyűjtemény volt, amely szinonimikus csoportokban tárgyalta külön-külön az igéket, a névszókat és a partikulákat. A két könyvet kiegészítette egy magyar–latin és egy német–latin betűrendes szómutató. Ha Pomey könyveinek magyar változata (természetesen latinul, nem fordításban) csak egy innovatív latintanítási segédanyag lett volna, nem tárgyalnánk itt. Ami a magyar nyelvtudomány szempontjából lényegessé teszi, az a kontrasztív frazeológiai egybevetések és a magyarajkú diákok által gyakran elkövetett hibák részletes listája, és általában a fordítási problémák alapos tárgyalása. (A latin fogalmazást tanító szerzetesek hungarizmus-gyűjteménye, amely bekerült a Pomey-könyvekbe, felbukkan Pápai Páriz szótárának 1762-es nagyszombati kiadásában, majd változatlan formában az 1767-es Bod Péter-féle kiadásban.) Erasmusi minta nyomán megírt frazeológiai gyűjtemények, Adagium-ok léteztek már korábban is (Baranyai Decsi János 1598, Kiss Viczay Péter 1713, az utóbbiból a jezsuiták tankönyve bőven merített is), és az sem kérdéses, hogy az iskolai gyakorlatban a fordítás sajátos problémái nap mint nap előkerültek. Ezeknek a kérdéseknek a módszeres, alapos, nyomtatásban megjelenő tárgyalása mégis újszerű volt, és a Pomey-könyvekben nagyon szerencsés módon találkozott az idiomatikus kifejezések szintaktikai és jelentéstani tárgyalása (már az eredetiben) az igényes és ötletes magyarítással. Részben hasonló munka F. Wagner osztrák jezsuita Phraseologiája, melyet kitűnő magyar értelmezésekkel Vargyas István adott ki 1750-ben, szintén Nagyszombatban.

A nyelvtudomány másik területe, ahol ez a szerzetesrend különösen nagyot alkotott, a szókincs magyarítása volt. A jezsuiták feltett szándéka volt, hogy a szaktárgyak magyar nyelvű oktatásához magyar nyelvű tankönyveket írjanak, ehhez azonban a megfelelő szókészletet is létre kellett hozni. Ebben jeles elődjük volt Apáczai Csere János (l. fentebb), és ők sem voltak hozzá méltatlanok. A sort Bertalanfi Pál földrajz-tankönyve nyitja (Világnak rövid ismerete, 1757), és elsősorban Molnár János folytatja, aki 1760 és 1806 között számos tankönyvet írt magyarul, nagy szolgálatot téve a lassan bontakozó magyar nyelvű tudományosságnak (ásvány, olvadék, hullám, nyelvújítás). Nagy jelentősége volt Faludi Ferencnek is, akit főleg költőként ismer az utókor. Ő nem annyira a tudományok, mint inkább az irodalom nyelvének és stílusának az újítói közé tartozik, tőle származnak például a hófehér, nyelvjárás, ilyesmi, olyasmi szavak. Frazeológiával és stilisztikával szívesen foglalkozott, 1747 és 1750 között pedig a nagyszombati nyomda igazgatójaként biztos, hogy tevékeny része volt a föntebb említett könyvek némelyikének kiadásában.

A harmadik terület, amelyen a jezsuiták új és jelentős fölfedezéseket tettek, a nyelvrokonság kutatása volt. A magyar és a héber nyelv rokonsága Sylvester óta közhelynek számított, még ha a későbbi grammatikusok tőle függetlenül állították is. Nyelvrokonság alatt persze nem az értették, amit a 19. század óta szokás; a héber rokonság inkább bizonyos feltételezett szerkezeti hasonlóságokra (kapcsolt névmások a birtokos ragozásban), illetve a magyar nyelvnek a többi, egymáshoz sokkal inkább hasonlító európai nyelvtől gyökeresen eltérő jellegére utalt.

A nyelvrokonság kérdése éppen ezért nem is kapcsolódott össze a magyar nép őstörténetével a 18. század közepéig. Ez utóbbi téren abban az időben ismert volt egyrészt a hunokhoz kötődő eredetmítosz, amelyet középkori forrásokból merítve Bonfini kanonizált, másrészt az Urál-vidéki Jugriára vonatkozó elképzelés, amely valamivel újabb keletű volt. A 18. század elején Czvittinger Dávid már az utóbbi mellett foglalt állást, Bél Mátyás pedig összebékíteni igyekezett a két elgondolást, de beleszőve a keleti (elsősorban héber) eredetet. A század közepén azután napvilágot látott két nagyszabású munka a magyar őstörténetről. Az egyik a piarista Desericzky Ince ötkötetes műve (De initiis et maioribus Hungarorum commentaria, Buda és Pest 1748, 1753, 1758–60), a másik a jezsuita Pray Györgyé (Annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum, Bécs, 1761). Desericzky, aki az addig a Vatikánban lappangó Julianus-jelentést is közzétette, saját hun-avar-magyar ősnyelv- és őshaza-elméletet dolgozott ki, a magyarok elődeit az Ararát környékére helyezve. Pray György felhasználta a Kínára vonatkozó legkorszerűbb forrásokat, amelyek részben az ázsiai hunokat is tárgyalták. Pray tudott a Skandináviában már a 17. század óta fel-felbukkanó finn–magyar rokonsági fölvetésekről (Stiernhielm, Rudbeck, Ihre, Strahlenberg, valamint a német Leibniz), ezeket azonban egészen addig nem vette komolyan, míg rendtársai, Hell Miksa és Sajnovics János (1733–1785) alaposabb kutatásokba nem kezdtek.

Hell bécsi udvari csillagász volt, de szívesen foglalkozott a régiséggel is. Egy csillagászati jelenség megfigyelésére magával vitte Sajnovics Jánost Vardö szigetére (Norvégia északkeleti partjainál) 1768-ban, emellett azonban arra ösztökélte, hogy a helyi („finnmarchiai”) lappok nyelvét is tanulmányozza, mégpedig pontosan a magyar nyelvvel való rokonság szempontjából. Sajnovics 1770-ben tette közzé nyelvészeti kutatásai eredményét először előadás formájában (1770, Királyi Dán Tudóstársaság), majd nyomtatásban (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, 1770, Koppenhága, második, bővített kiadás 1771, Nagyszombat).

Sajnovics könyve a korabeli európai tudományosság színvonalát messze meghaladta. A magyar–lapp nyelvrokonságot igen alaposan és fölkészülten, rendkívüli tudományos lelkiismeretességgel és éleslátással tárgyalta és bizonyította szókincsbeli egyezések, hangmegfelelések és alaktani egyezések segítségével – és mindezt évtizedekkel az indoeurópai nyelvcsalád tudományos igényű kutatásának kezdete előtt. Emellett kitért a helyesírásra, a nyelvjárási különbségekre, a szakirodalomban föllelhető nézetekre, bizonyos általános módszertani kérdésekre, valamint közli – Pray György leírása alapján, Faludi Ferenc értelmezésével együtt, nyomtatásban először – a Halotti Beszédet. Világosan kitűnik az is, hogy a munka elméleti hátterének és következtetéseinek kidolgozásában igen nagy szerepe volt Pray Györgynek és Hell Miksának. Ezt különösen a második, nagyszombati kiadásban föllelhető bővítések mutatják. Megtudjuk, hogy Pray és Hell szerint a magyarok őshazája Karjelia (Karélia), de azt is, hogy az ázsiai nyelvek (beleértve a magyart, a finnt és a lappot) őse a kínai. Jóllehet a kínai rokonság tárgyalása módfelett szervetlen beillesztésnek tűnik a könyv egészének gondolatmenetéhez képest, Sajnovics, úgy tűnik, elfogadja Hell magyar–kínai szóegyezésekkel alátámasztott érvelését.

A Demonstratio tehát jelentős, korszakhatáron álló munka. A benne kifejtett bizonyítás kifejezetten a nyelvrokonság modern fogalma felé mutat – még akkor is, ha számos Sajnovics által tételezett etimológiai megfelelést nem tart már helytállónak az utókor. Elméleti háttere ugyanakkor határozottan a 17–18. század örököse, amennyiben a magyar–lapp rokonságot a kínai mint mátrix-nyelv (tehát az emberiség kisszámú ősnyelvének egyike) háttere elé helyezi. A nyelvrokonságot tágabb összefüggésekbe Pray György állította nagyszabású művében, a Dissertationes historico-criticae-ben (Bécs, 1774). Ebben lényegében összeegyezteti a magyar–lapp–finn és a szkíta–hun–magyar rokonságot, miközben az összes hozzáférhető forrás alapján tárgyalja a kisebb finnugor, sőt a szamojéd népeket is – továbbá a honfoglalást, Anonymust, a szlávokat, a székelyeket, a besenyoket, a románokat, a kazárokat és a törököket, ez utóbbiakat szintén nyelvi és történeti rokonságba állítva a magyarokkal. Későbbi munkáiban sokat foglalkozott még Kínával (ennek nemcsak a feltételezett rokonság, hanem az. ún. rítusvita miatt is nagy jelentősége volt akkortájt egész Európában, különösen a jezsuiták számára).

Sajnovics könyvének fogadtatása külföldön rendkívül elismerő volt. Magyarországon a jezsuita „munkaközösség” berkein kívül nemigen volt közvetlen hatása, ami annak is köszönhető, hogy Sajnovics kortársai között számottevő nyelvészek nem voltak. A művelt és tudományos köztudatba Pray közvetítésével kerültek eredményei, azonban jelentősen módosulva, és ebben az ötvözött formában jelentek meg az irodalomban is Dugonics Etelkájától a Zalánfutásáig. Sajnovics élete hátralevő tizenöt évében a közhiedelemmel ellentétben nem volt támadásoknak kitéve a nyelvrokonság kérdése miatt. Egyedül Barcsay Ábrahám híressé vált verse (1777) tekinthető bírálatnak, a későbbi kritikus megnyilatkozásokat (Beregszászi Nagy Páltól Kazinczyig) Sajnovics már nem érte meg. Az elutasító és az elfogadó vélemények szemrevételezése már az élesebb szemű kortársak előtt egyértelmű felekezeti megoszlást mutatott, amennyiben az elfogadók szinte mind katolikusok, az elutasítók pedig protestánsok voltak. Sajnovics nyelvészeti munkásságát nem a kritikák miatt nem folytatta. Egyrészt ambíciója mindig a csillagászat volt, és ezt nem is rejtette véka alá. Másrészt a jezsuita rend felülről elrendelt feloszlatása 1773-ban igen nehéz helyzetbe hozta a szerzeteseket, és lényegesen szokítette lehetőségeik körét. A finnugor rokonság kutatásának folytatása másokra várt és komolyabban csak a 19. század utolsó harmadában bontakozott ki.